dátum: 93.11.       címzett:       fájl: c-fajlok/c4109.htm                     C.4109-4111 

MOZGÓ VILÁGNAK INTERJÚ (94/JAN?)

Szüts Miklós festőművész                                                 végső fogalmazást együtt

- Jól tudom, hogy az Ön számára a rendszerváltás azt is hozta, hogy többé nem a képeiből él, hanem a vállalkozásából?

- Nem egészen. Tudniillik a rendszerváltás számlájára csak az írható, hogy most bele mertem vágni egy nagy kalandba. létrehoztam egy reklámgrafikai stúdiót. Azonban én korábban sem a festményeimmel kerestem a kenyeremet, hanem reklámgrafikai terveimmel. Illetve azért az állami vásárlásokon vettek képeket tőlem. Amióta ezek megszűntek, ez a ''festői'' jövedelmem is megszűnt, mint ahogy kollégáim ilyenfajta jövedelmei is megszűntek.
Mert mi is történt az ''átkosban'': az állam, a hatalom megvette a hite szerint legjobb műveket (és persze a tányérhordozók is megkapták - mint mi is - a jutalmukat), az ''ebédlőbe való'' képek ügye ugyancsak megoldódott (a Képcsarnok Vállalat ügynök- és bolthálózatán keresztül évente sok ezer kép talált gazdára).
Mi volt a baj tehát? Hiszen szociális (és kulturális) hálót feszítettek a művészek alá! Egyetlen alapvető baj volt, hogy a művek megítélése mindenekelőtt ideológiai pontok alapján történt. Ez azután a 80-as években fokozatosan ''fellazult''.
És most mi van? Az állami pénzből (a mi adónkból) történő vásárlás megszűnt. A jelenlegi kultúrpolitikával ez a legnagyobb bajom: hogyan fognak elszámolni ezzel a négy-öt évvel? A most készülő legjobb művek hogyan kerülnek be a múzeumokba, közgyűjteményekbe? (A kiállítások költségeinek állami támogatása gyakorlatilag ugyancsak megszűnt.) A festők haljanak éhen, de a művek szülessenek meg és kerüljenek be a kultúrába!
Most a művészek egy jelentős része alkotóközösségekbe tömörülve próbálja eladni ''polgári'' vásárlóiknak képeit: sorban mennek tönkre ezek a közösségek, ahogy vásárlóik, a közép és alsó középosztály rohamosan szegényedik. Semmiféle kedveszményt, adókedvezményt nem kap, aki festményt vásárol, sőt újabban már azok sem, akik közgyűjteményeknek műveket adományoznak. Tehát - mondjuk - egy bank közvetlen érdekeivel ellenkezik, hogy műveket vásároljon - ellentétben a világ bármelyik kultúrállamával.

- Ez mit jelent? Nem kerülnek a művek jó helyre, nem tudnak működni? Esetleg meg sem születnek?

- A művek talán megszületnek, a kulturális intézményeket - múzeumokat, galériákat - azonban olyan katasztrofális anyagi helyzetbe hozták, hogy nem tudnak képeket gyűjteni, ki fog esni ez az öt év.

- Ugyanakkor valami hihetetlen pezsgés van a képzőművészeti életben, ennyi kiállítás soha nem volt, ennyi különös, érdekes, meglepő, mellbevágó kiállítás, most mindenki megjelenhet, és meg is jelenik.

- Lehet, hogy maga mást lát, mint én, lehet, hogy én hirtelen megöregedtem, de én ezt a pezsgést nem érzékelem, illetve valami álságos dolognak látom. Elmondok egy kis történetet ennek illusztrálására. Ezelőtt két évvel egy borús délelőtt felhívott Váli Dezső barátom és azt mondta, hogy 46 darab Morandi kép van a Szépművészeti Múzeumban. Kérdeztem a barátomtól: ''És habos tortát állva osztogatnak az Oktogonon?'' Ugyanis nem hittem el, amit mondott, azt hittem, marháskodik. De öt perc múlva újra felhívott és azt mondta: ''Öreg, nem hülyéskedek, egy óriási kiállítás van a Szépművészeti Múzeumban.'' Semmiféle propaganda nem volt, ugyanaz az 50 ember volt ott minden áldott nap, és mert két hétig volt nyitva, két hétig minden nap ott voltunk. Ha ugyanezt a kiállítást megcsinálják Bécsben, azt megnézi harminckétezer ember és az utcán állnak sorban ''Bécstől az Oktogonig''. Nem tudok erről az egészről mást mondani mint, hogy nincs benne a köztudatban, vagy legalább azoknak az embereknek a fejében, akik ezzel foglalkoznak, hogy ez egy fontos dolog. Ma, miután a képzőművészeti piac része lett, vagy kellene, hogy legyen, nagy lármát kellene csapni, hogy úgy tűnjön, valami fontos dolog történik. Félek, hogy ezt a hangzavart téveszti össze a pezsgéssel.
A Néray Kati, akinek a koncepciója számomra vitatható koncepció volt, mégiscsak az első ember volt az elmúlt harminc évben a Műcsarnok élén, akinek volt koncepciója. És ezt mi harsonákkal üdvözöltük, mert ő olyan kiállításokat hozott a Műcsarnokba, az országba, amelyek hallatlanul érdekesek voltak, azok mind igazi események voltak. Vagy Kovács Péternek Székesfehérvárott! Rendíthetetlen, makacs következetességgel rendezték sorra nagyszerű kiállításaikat. Most valóban történik mindenféle különös esemény, például olyan emberek állítanak ki, akik harminc évig Amerikában voltak, és most hazajönnek és görögtűz és orgonabúgás fogadja őket, én láttam vagy három ilyen kiállítást, az egyik nagyobb marhaság volt, mint a másik. De ilyeneket persze régen is láttunk és valószínűleg ez is bele fog simulni egy új struktúrába. A pártállamban valóban volt egy réteg, egy szűk réteg,  a színtiszta avantgarde, amelyik nagyon hátrányos helyzetben volt, de az avantgarde-nak az a dolga, hogy hátrányos helyzetbe legyen. Mindig, mindenhol. Mert ők menetelnek a mezőn, és rálépnek az aknára és felrobbannak azért, hogy a derékhad utána békésen menetelhessen. Nézze meg, most már évek óta szabad ennek a híres, nagy történelmi avantgard-nak megjelennie. Ez valószínűleg egyébként nagyon egészséges dolog: egy rakás ügyben kiderül, hogy ''a király meztelen''. A nagy magyar avangarde-ról is kiderül, hogy fantasztikus történelmi és kultúrtörténeti jelentősége volt, de speciel - szerintem - igazán jó mű csak nagyon kevés maradt. De ők annak idején valóban csináltak pezsgést. Most hiába próbálnak pezsegni, mert nincs miben pezsegniük, mert az erejük pontosan az ellenállásban volt, az erjesztésben. Abban, hogy ez az egész sok kis időzített bomba volt, ami állandóan mozgásban, izgalomban tartotta a szellemi közéletet. Ha nincs lefojtva az a robbanóanyag, az csak egy pukkanás, észre se vesszük.

- Visszatérve arra a gondolatra, hogy nem baj, ha a festő éhen hal, ha közben jó művek születnek és azok működni is tudnak - ezt hogyan képzeli? Elválasztható ez a két dolog?

- Isten őrizz, senki ne haljon éhen. Ez csak szónoki fordulat. De a két dolog mégiscsak szétválik. Mondok egy példát: Én két évig ültem a fővárosi önkormányzat képzőművészeti kuratóriumában, és mint ennek a testületnek az elnöke megjelentem a kulturális bizottság előtt lobbyzni, ami abból állt, hogy egyfajta koncepciót próbáltam sugalmazni arra nézve, hogyan, milyen szempontok szerint használjuk fel azt a kevés pénzt, ami erre a célra jutott. És akkor ugyanígy - mert úgy vettem észre, szeretik a durva fogalmazást - ugyanezt elmondtam: hogy nem érdekel, hogy a művészek miből élnek, de legyenek jó kiállítások, legyen a kiállításoknak jó katalógusa, tehát legyen igazi képzőművészeti élet. És élénken tiltakoztam az ellen, hogy a mi kis rongyos tízmillióinkból burkolt szociális segélyeket vagy alkotói ösztöndíjakat meg ilyesmiket osszunk. Ez nem az a zseb, amiből a szociális problémákat kellene és lehetne megoldani.

- Akkor mi lesz a művésszel, aki a műveket létrehozza? ha közben eltűnt a fizetőképes kereslet, és új még nem alakult ki, hiszen az új vállalkozói réteg egyelőre erre nem tart igényt, az intézményrendszer pedig olyan állapotban van, amilyennek lefestette?

- Szerintem a magyar értelmiség soha nem szokott rá - és ez nem feltétlenül anyagi kérdés -, hogy képet, műtárgyat vegyen. Nem volt ennek nálunk semmiféle szokása, azt hiszem, ma sincs. Persze ezt a szférát én nem ismerem igazán, nem tudom, hogy a magánlakásokba korábban több kép került-e be, mint most, vagy sem, abból talán lehet következtetni erre is, hogy mára könyvet is milyen kevesen és keveset tudnak vásárolni. A képek valószínűleg megszületnek, meg is maradnak valamilyen módon. Lehet, hogy kevesebb kép születik, mint kellene, nem tudom megítélni. Amiről inkább tudok beszélni, az az intézmények kérdése. És csak ismételni tudom, a mai magyar kultúrpolitika súlyosan felelős azért, hogy a múzeumokban műtárgygyűjtés nem folyik, egyébként gyakran a villanyszámlát sem tudják kifizetni. Ez megbocsáthatatlan, hogy erre sem telik. De hát az is megbocsáthatatlan, hogy nincs meleg víz az Újpesti Kórházban, hogy 20 forintért ad a szakácsnő egy neszkávéra való bögre melegvizet és 100 forintért adnak két liter vizet, amiben meg lehet mosakodni. És sorolhatnánk, hogy még milyen elképesztő és tűrhetetlen dolgok vannak, de hát mi most speciel a képzőművészetről beszélgetünk. A művészetet, még a közepes minőségű művészetet sem lehet kitenni a nyers kapitalizmus prédájának, de hisz' ezen már a történelem keserves tanulságok árán régen túllépett. Ez a sok jó szándékú (és rossz-szándékú) barom a rendszerváltás lázában még azt is elfelejti, ami jobb helyeken az elemi iskoláskönyvekben benne van: a kultúra - mint az oktatás - a jelenidőben csak viszi a pénzt. Ezt hosszú távú befektetésnek hívják.
Nem tudom, hogyan fognak az urak elszámolni. Az az ostoba és nyegle hányavetiség, ahogy ''elöljáróink'' ezekről a kérdésekről nyilatkoznak, az tűrhetetlen. Hogyan fognak elszámolni azzal, hogy egyetlen helyettes államtitkár egyetlen laza kézmozdulattal megszüntette a magyar komolyzenei lemezkiadást? És sorolhatnánk...
De hát mit lehet akkor tenni? Hagyjuk azt, hogy különbséget teszünk a jó és gyengébb művészek között. A legfontosabb műveket - még van szakembergárda aki kiválassza - fogcsikorgatva is, de meg kell vásárolni. A műtárgyvásárlásra és adományozásra adókedvezményt kell adni. Nem olyan bonyolult dolog ez. Könyörgöm: a Duna TV egy évi büdzséjéből tíz éven át meg lehetne venni minden fontos képet és szobrot, amit meg kellene, ki lehetne nyomatni minden olyan katalógust, amit kellene, meg lehetne rendezni, hívni stb. minden olyan nagyszerű kiállítást, amit meg kellene rendezni.
Márpedig ez fontosabb dolog.
Mi lenne a magyar kultúrával, ha egy évig nem lenne Duna TV? És mi lenne, ha az elkövetkező tíz évben nem vennénk egyetlen képet sem, nem lenne egyetlen kiállítás...?