Szüts megnyitóbeszédéből:

 

Váli Dezső az itt látható képeit a katalógus mellé tűzött értesítése szerint nemigen szánja kiállításra. Mit jelent ez a "nemigen szánás"? Beugrató reklámfogás, hogy a nézőkbe a beavatottság érzését keltve munkái iránt elnézést, különleges bánásmódot provokáljon? Hiszem, s tudom, hogy a képek szerzőjének nem ez volt a szándéka, s a művek láttán bízvást mondhatjuk, erre nincs is szükség. Ha tartalmi, művészi színvonalbeli kétségei lennének, minden bizonnyal most sem állítaná ki ezeket a munkákat.

Mi tehát a dilemma? Talán a kollázs alapanyaga, eszköze: a színes képesújság sugallja a nem tartósságot, az egyszeri fogyasztásra és aztán eldobásra szántságot?

Az idő, a sebesség lenne baj? Túl gyorsan elkészíthető egy-egy lap? A huszadik századi képzőművészetet nézve lassan-lassan leszokhatunk arról, hogy a mű előállítására fordított időt tekintsük - hozzáértés híján - a legfontosabb értékmérőnek. Technikailag lennének túl könnyen előállíthatóak ezek a lapok? Nem hiszem, hogy szerzőjüket ez nyugtalanítaná. Sok töprengés után egyetlen reális okot találtam a kiállításra "nemigen szánásra". Néhány e lapok közül műhelytanulmánynak tekinthető, ahol a kép témája, gondolata nem találta még meg a legideálisabb formáját. Elképzelhető, hogy Váli Dezső számára e kollázsok egyike-másika úgy hat, mint a Beethoven szimfóniáiból készített zongorakivonatok.

Mindezt egybevetve megnyugtatatom Váli Dezsőt, ha szüksége van egyáltalán e megnyugtatásra: itt kiállított munkái saját eddigi életművén belül is figyelemre és kiállításra méltóak.

S végül, miután ma a kollázsok ünnepe van, én is hoztam ajándékba egy kollázst, egy "szókollázst" Pablo Picassotól. [...]