ELSŐ KÖNYV
JÁKÓB TÖRTÉNETEI

ELŐJÁTÉK: POKOLRASZÁLLÁS

1

Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy “újra és tovább”, mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.

Így vannak feltételes jellegű kezdetek, melyek bizonyos közösség, néptörzs vagy hitcsalád külön hagyományának őskezdetét jelentik gyakorlati-ténybeli értelemben, úgyhogy az emlékezet, ha talán tudja is, hogy a kút mélyének evvel még korántsem ért komolyan fenekére, nemzeti szempontból megnyugodhat, s személyes-történeti megállapodáshoz eljuthat efféle őskezdet révén.

Az ifjú József például, Jákóbnak s a bájos, túl korán napnyugatra távozott Ráhelnak fia, az időben, amikor Kurigalzu, a kosszeus, a négy égtáj ura, Sumir és Akkád királya Bábel trónján ült, Bél-Maruduk szívének igen jólesőn, ez az egyben szigorú és buja uralkodó, kinek szakállfürtjei oly művészi elrendezésben sorakoztak, mint egy szakasz jól felállított pajzshordozó; Thébében viszont, az alföldön, melyet József “Micrájim” vagy pedig “Kéme, a fekete ország” névvel szokott illetni, őszentsége a jóságos isten, név szerint “Amun-szíve-megelégedett” s e néven a harmadik, a nap tulajdon fia sugárzott palotája egében a porbanszületettek káprázó gyönyörűségére; mikor Asszúr meggyarapodott isteneinek ereje által, s a tengerparti nagy úton, Gázától föl a Cédrus-hegység szorosaiig királykaravánok vitték a folyóköz országainak udvarai s a fáraó udvara között ide-oda a lápisz lazulit és jelzett aranyat, az udvariasság adóit; mikor az emoreusok városai, Bét-seán Ajjálón, Taanák, Uruszalim Astarténak szolgáltak, Szihemben és Béth-lahamában a hétnapos siralom az igazi fiúért, a szétszaggatottért jajdult föl, és Gebálban, a könyvek városában, Élt imádták, aki nem szorult rá templomra és istentiszteletre: József tehát, ki amaz országnak, melyet egyiptomiul Felső-Retenunak hívtak, Kenana kerületében lakott, atyja terebintusokkal és örökzöld magyalfákkal árnyas családi tanyáján, Hebrón mellett, József, e híresen kellemes ifjú, mert kellemességében anyját követte örökletesen, aki szép és kedves volt, mint a hold, ha teljében áll, és mint Istár csillaga, ha szelíden úszik a tiszta égen, ám ezenkívül atyai részről áldott szellemi javakkal is, melyekben bizonyos értelemben még fölül is múlta az atyát - József egyszóval (ötödször és hatodszor nevezzük néven őt, és némi elégedettséggel, mert neve titokzatos jelentésű, és úgy érezzük, mintha említése mágusi erőt adna nekünk, amellyel felidézhetjük a fiú múltba merült, de egykor oly beszédesen-eleven személyét), József a maga részéről egy dél-babiloni városban, Uruban, melyet az ő nyelvén “Ur-kaszdim”-nak, “Káldeus Ur”-nak szokott nevezni, pillantotta meg mindennek, azaz: tulajdon személyes dolgainak kezdetét.

Onnan indult el ugyanis régebbi időben - József nem mindig volt vele tisztában, milyen rég - egy tűnődő és belsőleg nyugtalankodó férfiú asszonyával, akit gyöngédségből szívesen nevezett “nővér”-nek, s más hozzátartozóival, hogy úgy tegyen, mint a hold, Ur istensége, és vándorútra keljen, mert ezt érezte a leghelyesebbnek, és békétlen, kétellyel telt, sőt megkínzott állapotával legösszehangzóbbnak. Kivonulása, melytől nem lehetett elvitatni az ellentmondás és lázadás jelentéshangsúlyát, összefüggött bizonyos építményekkel, melyek sértő módon hatottak rá, és amelyeket ama vidéken éppen uralkodó Nimród és földhatalmasa, ha nem is emelt, de megújított és nagymértékben fölmagasított: az urbeli férfiú titkos meggyőződése szerint kevésbé az isteni fények tiszteletére, melyeknek szentelték őket, mint inkább a szétszóródás gátoszlopául és a Nimród király roppant hatalmának égre toluló jeleként, amely alól az urbeli férfiú most vonta ki magát, mégis szétszóródásba indulva és hozzátartozóival bizonytalan vándorlásra adva fejét. A Józsefre szálló hagyományok nem egészen egybehangzók a tekintetben, hogy az uri nagy holdvár volt-e, amely a békétlenkedőt kiváltképp bosszantotta, a Szin istenség tornyozódó temploma, kiről Sineár egész országa nevét nyerte, és kinek neve itt-ott beleszövődött a hazai elnevezésekbe, mint például Szináj hegyébe; vagy talán az a magasba nyúló napháza, az Észagila nevű Marduk-templom magában Bábelben, melynek csúcsát Nimród ugyancsak éghez hasonlóan fölmagasította, s amelynek József pontos szóbeli leírását ismerte. Nyilván akadt ott még más egyéb is, amin a tűnődő férfiú megütközött: kezdve magán a Nimród-hatalmasságon egyáltalában ilyen és olyan szokásokig és erkölcsökig, amelyek a többiek számára szent hagyományok és megmásíthatatlanok voltak, az ő lelkét azonban egyre több kétellyel töltötték el; és minthogy kételymarta lélekkel nem jó csöndesen megülni, épp ezért kerekedett föl egy napon.

Háránba ért ekkor, észak holdvárosába, az út városába, Naharájim országába, hol több év hosszat tartózkodott, és lelkeket gyűjtött, hogy övéi szűkebb közösségébe fölvegye őket. Ám ez a közösség csak nyugtalanságot jelentett s jóformán semmi mást, a lélek nyugtalanságát, mely a test nyughatatlanságában nyilvánult meg, aminek azonban kevés köze volt a közönséges vándorhajlamhoz és kalandos kóborlóvágyhoz, inkább egyetlen ember hajszoltsága és megszállottsága volt, kinek vérében derengve-csírázva készülődtek a sorsfordulatok, amelyeknek nyomasztó jelentőségével békétlenségének kínja mintegy titkosan megfelelő viszonyban állt. Épp ezért Hárán, amely még Nimród uralmi körébe tartozott, valójában csak “az út városának” bizonyult, vagyis állomásnak, ahonnan a holdférfiú kis idő múlva ismét elszakadt, Sárával, házastestvérével és minden rokonságával s jószágával, hogy mint vezérük és mahdijuk folytassa higráját ismeretlen cél felé.

Így érkezett a napnyugati országba, az emoreusokhoz, akik Kenanát lakták, ahol akkor Hatti férfiai uralkodtak; megszakításokkal végighaladt az országon, és előrehatolt mélyen dél felé, más nap alá, az iszap földjére, ahol a víz ellenkező irányban folyik, mint a Naharina vize, és folyása északra visz, s hol egy elvénhedt nép halottait imádta, s az urbelinek és nyomorúságának nem volt mit keresnie s tennie. Visszatért hát napnyugat felé, a középső részre, amely az iszapnak és Nimródnak földje között terült el, és annak déli részében, nem messze a sivatagtól, hegyes vidéken, hol szántóföld kevés akadt, de annál bőségesebb legelő marháinak, s hol a lakosokkal jogszerűen megegyezett, holmi felületes állandóságot talált.

A hagyomány tudni véli, hogy istene, az Isten, akinek lényegét kereste szelleme, a Legmagasabb a többiek között, akit egyedül akart szolgálni büszkeségből és szeretetből, az örökkévalóság istene, akinek nevet keresett, s nem talált megfelelőt, ezért többes számmal ajándékozta meg, és Elóhimnak, istenségnek próbálta elnevezni: hogy tehát Elóhim éppoly messze ható, mint pontosan meghatározott ígéreteket tett neki, nemcsak oly értelemben, hogy ő, az urbeli férfiú néppé lesz, mely számos, mint a föld pora s a csillagok, s áldássá minden népek között, hanem arra vonatkozólag is, hogy az ország, amelyben most idegenként lakozik, s ahová Elóhim Káldeából vezette, neki és magjának örök tulajdonul adatik minden részében - s itt az istenek Istene név szerint fölsorolta a tartomány nemzetségeit és jelenlegi birtokosait, kiknek “kapui” az urbeli magjáé lesznek, azaz: akiket Isten az urbeli férfiúnak és magjának érdekében alávettetésre és szolgaságra szánt. Ezt óvatosan kell fogadni, vagy legalábbis helyesen értelmezni. Késői és célzatos betoldásokról van itt szó, melyek azt a szándékot szolgálják, hogy politikai-hatalmi viszonyokat, melyek háborús úton jöttek létre, kezdetbeli isteni szándékokkal jogszerűen erősítsenek meg. A valóságban a holdvándor kedélye egyáltalában nem arra termett, hogy politikai ígéreteket kapjon vagy tegyen. Semmi sem bizonyítja, hogy az emoreusok földjét akár csak eleve működése jövendő területének tekintette volna, amikor hazáját elhagyta; sőt az a körülmény, hogy próbaképpen a sírok és a tömpe orrú oroszlánszűz országát is bejárta, az ellenkezőt látszik bizonyítani. Ha pedig Nimród nagy hatalmú államát faképnél hagyta, és a kettős koronájú oáziskirály nagy tekintélyű birodalmát is nyomban újra elhagyta, hogy a napnyugati országba térjen vissza, tehát olyan országba, melyet szétforgácsolt államélete reménytelenül politikai ájultságra és függőségre kárhoztatott, ez semmit sem bizonyít kevésbé, mint hajlamát nagyhatalmi törekvésekre és képességét politikai látomásokra. Ami miatt fölkerekedett, szellemi nyugtalanság volt, istenszomjúság volt, és ha kinyilatkoztatásokban részesült, amire nézve semmi kétség nem szabad hogy legyen, ezek csupán újszerűen személyes istenélményének kisugárzásaira vonatkoztak, melynek kezdettől fogva igyekezett érdeklődést és pártot szerezni. Szenvedett, és mikor belső zaklatottságának mértékét a nagy többségével összehasonlította, ebből azt következtette, hogy szenvedése jövővel terhes. “Nem lesz hiábavaló - így hallotta az újonnan megpillantott Istentől - szenvedésed és nyugtalanságod: sok lelket megtermékenyít, hívőket szerez, akik számosan lesznek, mint a tenger fövenye, és megindítja az élet messze folyását, mely csírában már benne foglaltatik - egyszóval áldás leszel.” Áldás? Valószínűtlen, hogy ez a szó helyesen adja vissza annak lényegét, ami látomásában történt, és ami élethangulatának, önérzésének megfelelt. Az “áldás” szóban olyan értékelés rejlik, amelyet nem kellene alkalmazni az effajta emberek lényének és hatásának megjelölésére: tehát a belsőleg zaklatott és vándorhajlamú emberekre, akiknek újszerű istenmegismerése hivatva van kijelölni a jövő útját. Tiszta és kétségtelen “áldást” ritkán vagy sohasem jelent olyan emberek élete, akikkel történelem kezdődik, és nem ez az, amit önérzésük sugall nekik. “És sors leszel” - ez az ígéret szavának világosabb és helyesebb fordítása, akármilyen nyelven mondjuk is; és hogy ez a sors áldás lesz-e vagy sem, az kérdés, amelynek másodrendűsége már abból a tényből is kiviláglik, hogy mindig és kivétel nélkül különbözőképp lehet rá válaszolni, noha természetszerűen igennel felelt testi és lelki úton növekvő közössége azoknak, akik abban az istenben, aki az urbeli férfiút kivezette Káldeából, az igazi Baált és a körforgás Adduját ismerték föl, s akiknek egyezségére József a maga szellemi és testi létét visszavezette.

2

József a holdvándort nemegyszer dédapjának tartotta, amit azonban teljes határozottsággal ki lehet zárni a lehetőségek köréből. Ő maga pontosan tudta, többféle tanítás útján, hogy a rokonság távolibb. Természetesen nem annyira távoli, hogy az a földhatalmasa, akinek az állatkör képével rovott határköveit az urbeli maga mögött hagyta, csakugyan Nimród lett volna, az első király e földön, aki Sineár Béljét nemzette. A táblák szerint inkább Hammurábi, a törvényhozó lehetett ez, ama hold- és napvárak megújítója, és ha az ifjú József az ősidőbeli Nimróddal azonosította őt, ez nem egyéb gondolatjátéknál, amely az ő szelleméhez kellemesen illett, a miénk számára azonban, mint illetlen, tiltva van. Ugyanígy állt a dolog az urbelinek alkalomadtán való összecserélése körül atyjának nagyatyjával, akit hasonlóan vagy ugyanúgy hívtak, mint amazt. A gyermek József és a szellemi-testi ős vándorlása között, az időszámítás rendjét követve, amely az ő korában és kultúrkörében egyáltalában nem hiányzott, legalábbis húsz nemzedék volt, hatszáz babilóni körforgásév, oly távolság, mint amennyire mi vagyunk a gótikus középkortól, olyan távolság, és mégsem olyan.

Mert noha a csillagászati időszámítást változatlanul innen és ekkorról vettük át, azaz az urbeli férfiú életét jóval megelőző napokból, és ugyanúgy fogjuk késő unokáinknak is átadni, mégis a földi idő jelentősége, súlya és telítettsége nem mindig és mindenütt egy és ugyanaz; az idő mértéke egyenetlen, mérésének minden káldeai tárgyilagossága ellenére; hatszáz esztendő akkor és amaz ég alatt nem ugyanaz, mint ami a mi napnyugati történelmünkben; csöndesebb, némább, egyformább idősíkok voltak azok; az idő kevésbé tevékeny, szüntelen munkájának dolgokat és világot változtató hatása csekélyebb és szelídebb volt - jóllehet természetesen e húsz emberöltő alatt nagy fontosságú változtatásokat és átalakulásokat idézett elő, még természeti átalakulásokat is, a földfelület megváltozását József szűkebb körében, amint tudjuk, és amint ő is tudta. Mert hol volt már az ő idejében Gomora és a háráni Lótnak - aki az urbeli szűkebb rokonságába vétetett föl - lakóhelye: Szodoma, a két parázna város? Ólmos lúgtó terjengett ott, ahol fajtalanságuk virágzott, mert a vidék szurkos-kénes tűztengerré változott, oly borzalmassá és látszólag mindent megsemmisítővé, hogy Lót idejében vele menekedett lányai, ugyanazok, akiket az atya bizonyos tisztes vendégek helyett a szodomiták vágyainak föl akart kínálni, azt képzelvén, hogy kívülük nem maradt több ember a földön, asszonyi gondban az embernek fennmaradásáért, atyjukkal egyesültek.

Így hát a futó idő nagyon is látható átalakulásokat hagyott maga mögött. Volt áldásnak ideje és átoknak ideje, bőség és szárazság, háború, változó uralom és új istenek jötte. És egészében az idő mégis állandóbb jellegű volt, mint a miénk; József életformája, gondolkodásmódja és szokásai sokkal kevésbé különböztek az ősökétől, mint a mieink a keresztes vitézekétől; az emlékezés, mely szájhagyomány útján szállt nemzedékről nemzedékre, közvetlenebb és bizalmas-akadálytalanabb volt, az idő egységesebb és ezért kurtább átnézetű; röviden, az ifjú Józseftől nem lehetett zokon venni, ha az időt álmodozón összevonta, és legalább néhanapján, kevésbé szabados szellemi állapotban, például éjszaka, holdfénynél, az urbeli férfiút atyja nagyatyjának tartotta - és ez a szabadossága nem az egyetlen volt. Mert valószínű, tegyük hozzá, hogy az urbeli egyáltalában nem volt a voltaképpeni és igazi urbeli férfiú. Valószínűleg (s világosabb óráiban, napvilágnál az ifjú József számára is így volt valószínű) ez sohasem látta Uru holdvárát, hanem már atyja volt az, aki onnan elvándorolt északra, Hárán felé Naharina országában, és csak Háránból indult el a hamisan urbelinek mondott férfiú, az istenek Urának utasítására az emoreusok földjére, ama később Szodomában lakozó Lóttal egyetemben, akit a törzsi hagyomány álmodozó módon az urbeli unokaöccsének nyilvánított, éspedig azért, mert “Hárán fia” volt. Semmi kétség, a szodomai Lót Hárán fia volt, mivel onnan származott, éppen úgy, mint az urbeli. De Háránból, az út városából az urbeli testvérét és ekként az új hitre tért Lótból unokaöccsét csinálni merő álmodozás és gondolatjáték, amely napvilágnál teljesen tarthatatlan, ám nagyon alkalmas arra, hogy megvilágítsa, miért tudta az ifjú József olyan könnyedén apró csereberéit véghezvinni.

Ugyanolyan jó lelkiismerettel tette ezt, mint amilyennel a sineári csillagpapok és jósok cselekedtek jövendöléseik alkalmával a csillagzatok egymással való helyettesítésének alapelve szerint, egyik égitestet a másik helyébe téve; például a napot lenyugvása után Ninurtuval, az állam- és hadibolygóval cserélték föl, vagy Marduk bolygót a Skorpió képével, egyszerűen “Marduk”-nak nevezve ezt és “Nap”-nak Ninurtut; a praktikus kisegítés értelmében tette ezt, mert az a vágya, hogy a történésnek, melynek keretébe maga is tartozott, kezdetet adjon, ugyanabba a nehézségbe ütközött, mint amilyenbe minden hasonló törekvés: abba a nehézségbe tudniillik, hogy minden fiúnak atyja van, és semmi sincs magától és előzmény nélkül mint önmaga oka, hanem minden származik és visszafelé mutat, mindig mélyebbre, le az ősalapokhoz, a múlt kútjának fenekére és feneketlenségére. József természetesen tudta, hogy az urbeli atyjának, tehát az igazi Uruból jött férfiúnak is kellett hogy atyja legyen, akivel tehát tulajdonképp a maga személyes története kezdődne, és így egyre tovább, egészen Jábálig, Háda fiáig, azoknak ősatyjáig, akik most sátrakban laknak és állattenyésztést űznek. Mert hiszen a sineári kivonulás az ő számára csak feltételes és külön kezdetet jelentett, s dal és tanítás igen jól kioktatta afelől, milyen újabb és újabb rétegek sorakoznak amögött az általános felé, sok-sok történeten át, egészen Adapáig vagy Adamáig, az első emberig, aki egy babiloni verses füllentés szerint, melyet József részben betéve tudott, Eának, a bölcsesség és vizek mélye istenének fia volt, és az isteneket mint pék és pohárnok szolgálta, amiről azonban József szentebb és igazabb tudósítást ismert; egészen a kelet kertjéig, amelyben a két fa, az élet fája és a halál tisztátalan fája állott; egészen a kezdetig, a világ, az ég és minden földi keletkezésig a tóhuvabóhuból az ige által, amely lebegett a vizek fölött, és Isten volt. De vajon nem volt-e ez is csak feltételes, külön kezdete a dolgoknak? Különös lények nézték akkor csodálva és csodálkozva a Teremtőt: Isten fiai, csillagangyalok, akikről József különös és vidám történeteket ismert, meg gonosz démonok. Egy elmúlt világkorszakból származtak ezek, amely aggkori pusztulásakor a tóhuvabóhu nyersanyaga lett - és ez vajon a legelső volt-e?

Itt az ifjú József szédült, akárcsak mi, amikor a kútkáva fölé hajolunk, és hozzánk nem méltó apró pontatlanságai ellenére, melyet az ő kedves és szép feje megengedett magának, kortársnak és közel érezzük magunkat hozzá a múlt alvilági mélységébe tekintve, amelybe már ő is, a távoli lélek, belépillantott. Ember volt ő is, mint mi, úgy érezzük, és noha oly korán élt, az emberiség kezdeteitől (hogy a dolgok kezdetéről általánosságban ismét ne is szóljunk) matematikailag éppoly messze volt, mint mi, mert ezek csakugyan a kút mélyének feneketlen sötétjébe vesznek, és kutatásainknál vagy feltételes látszatkezdetek szerint kell tájékozódnunk, amelyeket mi az igazi kezdettel éppúgy fölcserélünk, mint ahogy József cserélte föl az urbeli vándort egyrészt annak atyjával, másrészt tulajdon dédapjával, vagy pedig egyik fövenykulisszától a másikig csábítódunk vissza meg újra vissza a végtelenségbe.

3

Említettük például, hogy József babilóni verseket tudott betéve, amelyek egy nagy és írásba foglalt, de csupa hazug bölcsességgel tele versciklusból származtak. Utasoktól tanulta ezeket, akik áthaladtak Hebrónon, és akikkel a maga közvetlen módján párbeszédet folytatott, valamint tanítójától, a vén Eliézertől, atyja fölszabadított szolgájától, aki nem tévesztendő össze (mint ahogy néha József tette, s maga az öreg is szívesen vállalta) Eliézerrel, az urbeli vándor legidősebb szolgájával, ki egykor megkérte a kútnál Betuél lányának kezét Izsák számára. Nos, mi ismerjük ezeket a verseket és mondákat; megvannak a táblára vésett szövegek, amelyeket Asszurbanipálnak, a mindenség királyának, Asszarhaddon fiának, Szinahérib fiának ninivei palotájában találtak, s amelyek közül egynéhány szürkéssárga agyagra írt kecses ékírással szolgáltat forrástudósítást a nagy vízözönről, mellyel az Úr romlottsága miatt kiirtotta az első emberiséget, s amely József személyes hagyományai közt is nagy szerepet játszik. Valljuk be azonban, hogy a “forrás” szó, legalábbis eredeti és szemléletes jelentésében, nincs egészen helyén; mert azok a megromlott táblácskák csak másolatok, melyeket Asszurbanipál, az írást és lerögzített gondolatot kedvelő úr, a “főokos”, mint a babilóni szójárás mondta, és az okosság termékeinek buzgó gyűjtője, csak mintegy hatszáz évvel időszámításunk kezdete előtt készíttetett rabszolgákkal, éspedig oly eredeti után, mely jó ezer évvel régibb volt, tehát a törvényhozó és holdvándor korából származott, s Asszurbanipál írnokai körülbelül oly könnyen vagy nehezen érthették és olvashatták, mint mi egy Nagy Károly korából származó kéziratot. A teljesen elavult és kifejletlen írásjelekkel készített hieratikus írásművet már akkor nehéz lehetett kibetűzni, és hogy a másolásnál egészen híven adták-e vissza minden jelentését, az kétséges.

Ám ez az eredeti sem volt tulajdonképpen eredeti, nem volt az eredeti, ha jól megnézzük. Ez már maga is másolata volt egy isten tudja, milyen régidőből való emléknek, amelynél tehát most már, bárha még mindig nem tudjuk, hol, mint csakugyan eredetinél megállhatnánk, ha ez viszont megint nem volna ellátva a másolók glosszáival és pótlásaival, amelyeknek egy ismét ősrégi időkbe nyúló szöveg jobb megértetésére kellett volna szolgálniok, valószínűleg azonban, éppen ellenkezőleg, az ősi bölcsesség modern agyoncsavarására szolgáltak - és így folytathatnánk, ha nem táplálna az a reménység, hogy hallgatóink már itt megértették, mire gondolunk, amikor fövenykulisszákról és kútmélyéről beszélünk.

Egyiptom fiainak volt erre egy szavuk, melyet József ismert, és alkalomadtán használt is. Mert jóllehet Jákób nem tűrte udvarán a hámitákat, ősük, az atyagyalázó miatt, ki tetőtől talpig fekete lett, továbbá azért sem, mert Micrájim erkölcseit vallási okokból megvetette, a kíváncsi természetű ifjú a városokban, Kirját-arbában, valamint Szihemben mégis gyakran érintkezett egyiptomiakkal és egyet-mást eltanult nyelvükből, amelyben később aztán oly ragyogóan tökéletesítette magát. A meghatározhatatlan ősi, röviden: emberemlékezet előtti időkből származó dolgokra tehát ezt mondották: “Szét napjaiból való”, amivel tudniillik egyik istenükre céloztak, a náluk Uzirinak, a szenvedőnek nevezett Marduk vagy Tammúz csalfa testvérére; Uziri melléknevét onnan kapta, hogy Szét előbb egy koporsóba csalta és a folyóba vetette, majd ezenfelül még mint az elejtett vadat, darabokra szaggatta, és végképp meggyilkolta, úgyhogy Uziri, az áldozat most a holtak fejedelmeként s az örökkévalóság királyaként az alvilágban uralkodik... “Szét napjaiból” - Micrájim fiai a legkülönféleképp alkalmazták szólásmódjukat, mert minden dolgaiknak kezdete kinyomozhatatlanul elmerült az őshomályban.

A líbiai sivatag szélén, Memfisz közelében tanyázott az ötvenhárom méter magas, sziklából vágott oroszlánszűz kolosszuskorcs, női keblekkel, férfiszakállal és fejkendőjén ágaskodó bálványkígyóval, macskateste hatalmas mancsait előrenyújtotta, s orrát tömpére koptatta az idő foga. Öröktől fogva ott tanyázott, öröktől fogva időrágta orral, és senki sem emlékezett rá, hogy ez az orr valaha ép volt, vagy hogy egyáltalában a szfinx valaha ott ne lett volna. IV. Thutmózisz, az aranykarvaly és erős bika, Alsó- és Felső-Egyiptom királya, akit szeretett a bölcsesség istenasszonya, s ugyanabból a tizennyolcadik uralkodóházból származott, amelyből Amun-szíve-megelégedett is, égi útmutatás alapján, amit trónra lépése előtt álmában kapott, ásatta ki a hatalmas szoborművet a sivatag homokjából, mely már alaposan befújta s eltemette. De már másfél évezreddel előbb a negyedik házból származó Kufu király, aki a közelben a nagy piramist emeltette sírboltul, és a szfinxnek is áldozatot mutatott be, félig rom állapotban találta, és senki sem ismert olyan kort, amikor ne lett volna a helyén, vagy akárcsak egész orral állt volna a helyén.

Talán maga Szét faragta ki a sziklából a csodalényt, melyet a későbbi kor a napisten képmásaként tisztelt és “Hórusz a fényesség hegyén” néven ismert? Lehetséges, mert valószínűleg Szét sem volt mindig isten, mint ahogy Uziri, az áldozat sem, hanem valamikor ember, mégpedig Egyiptom királya. Abból a nemritkán hallott tanításból, hogy bizonyos Menesz vagy Hór-Meni alapította körülbelül hatezer évvel időszámításunk előtt az első egyiptomi dinasztiát, s azelőtt “dinasztia előtti kor” volt, s hogy Meni egyesítette először az alsó és felső országot, a papiruszt és a liliomot, a vörös és a fehér koronát, s mint első király uralkodott Egyiptom fölött, melynek története uralkodásával kezdődik - ebből a mendemondából valószínűleg egyetlen szó sem igaz, s a mélyebbre hatoló szem Menit, az őskirályt puszta időkulisszának látja. Egyiptomi papoktól úgy hallotta Hérodotosz, hogy országuk írott története az ő kora előtt még tizenegyezer-háromszáznegyven évre nyúlik vissza, ami számunkra körülbelül tizennégyezer esztendőt jelent, s egyben oly adat, mely alkalmas arra, hogy Meni király alakját ősi jellegéből messzemenően kivetkőztesse. Egyiptom története a szakadás és tespedés meg a hatalom és fény korszakára oszlik, a fejetlenség és sokfejűség meg az erők fenséges összesítésének idejére, és mindegyre világosabb, hogy ezek a létformák sokkal gyakrabban váltakoztak, semhogy Meni az egység első képviselője lehetett volna. A szétszaggatottságot, melyet ő összeforrasztott, régebbi egység előzte meg, és ezt még régebbi szétszaggatottság; akárhányszor is emlegetjük azonban, hogy “régebbi”, “ismét” és “megint”, nem mondhatunk egyebet, csak azt, hogy az első egység istendinasztiák alatt virult, melyeknek fiai voltak gyaníthatóan ama Szét és Uziri is, és hogy Uzirinak, az áldozatnak története, meggyilkolása és földarabolása trónviszályoknak, melyeket akkoriban fortéllyal és gaztettekkel intéztek el, mondai jelképe. Átszellemítetten és szellemekkel telten mély, legendássá és teologikussá vált múlt volt ez, amely jelenné és ájtatos tisztelet tárgyává lett bizonyos állatok, sólymok és sakálok alakjában, melyeket az országrészek régi fővárosaiban, Butóban és Enhabban gondoztak, és melyekben ama ősalakok lelke élt tovább titokzatosan.

4

“Szét napjaiból” - tetszett ez a szófordulat az ifjú Józsefnek, és mi is osztozunk gyönyörködésében; mert akár Egyiptom fiai, mi is úgy érezzük, hogy rendkívül jól alkalmazható és jóformán mindenre illő megjelölés ez - igen, amerre csak pillantunk az emberinek birodalmában, önként kínálkozik, hiszen ha élesebben figyelünk, minden dolgoknak kezdete Szét napjaiban vész el.

Az időben, amikor elbeszélésünk kezdődik - meglehetősen tetszés szerinti időpont, de valahol mégis bele kell vágnunk, s a többit magunk mögött hagynunk, különben magunk is “Szét napjaiban” kezdhetnénk -, József már testvéreivel együtt marhapásztor volt, jóllehet ezt a hivatást még kíméletes keretek közt gyakorolta: velük őrizte, ha kedve tartotta, Hebrón mezőin atyja juhait, kecskéit és marháit. Milyenek voltak ezek az állatok, és miben különböztek azoktól, amelyeket mi tartunk és őrzünk? Semmiben. Ugyanazok a baráti és megjuhászított teremtmények voltak, a kitenyésztettség ugyanazon fokán, mint ahogy ma ismerjük őket, és - mondjuk - a marha tenyésztörténete vadbivaly alakjából az ifjú József napjaiban már oly rég lezajlott, hogy “rég” szinte nevetséges kifejezés ekkora időtávolságokra: a marhát kimutathatóan már a kőszerszámok ama korai fejlődésszakában megszelídítették, amely a vas- és bronzkorszakot megelőzte, s amelyből a babiloni-egyiptomi műveltségű József, az Amurru-föld fia csaknem éppoly távol állt, mint mi, maiak - a különbség elenyésző.

Ha vadjuh után puhatolózunk, amelyből “egykor” Jákób nyájainak s a mi nyájainknak juha szelídült, megtudjuk, hogy ez már kihalt. “Rég” kiveszett. Megszelídítése Szét napjaiban folyt le, s a ló, a szamár, a kecske betörése, meg a sertésé a vaddisznóból, amely Tammúzt, a pásztort széttépte, ugyanebben a ködös időpontban történt. Történeti följegyzéseink körülbelül hétezer évre nyúlnak vissza; ez alatt az idő alatt mindenesetre egyetlen vadállat sem nevelődött többé hasznossá és házivá. Emlékezet előtti időkben történt mindez.

Ugyanekkor történt a vad és meddő füvek megnemesítése kenyéradó gabonává. Gabonaneműinket, melyekkel József is táplálkozott, az árpát, a zabot, a rozst, a kukoricát és a búzát vadon növő őseikre visszavezetni legmélyebb sajnálatára növénytanunk sem képes, s egyetlen nép sem dicsekedhetik vele, hogy ő volt az első, aki kifejlesztette s művelte. Tudjuk, hogy a kőkorszakban Európában ötféle búza és háromféle árpa volt. S ami a borág nemesítését illeti a vad szőlővesszőből, ezt az emberi teljesítménynek páratlan cselekedetét, akárhogy gondolkodunk is egyébként efelől, a feneketlen messzeségből idehangzó hagyomány Noénak, az igaznak tulajdonítja, aki túlélte a vízözönt, s akit a babiloniak Utnapistimnek és hozzá Atrahaszisznak, nagyszerűnek neveztek, és aki késő unokáját, Gilgamest, a táblamondák hősét a dolgok kezdetéről tudósította. Ez az igaz férfiú plántált tehát, amint József is tudta, elsőnek szőlőt, amit József nem tartott éppen helyesnek. Nem tudott volna valami hasznosabbat ültetni? Fügefát vagy olajfát? Nem, hanem bort termesztett elsőnek, megrészegedett tőle, és aztán részegségében megcsúfolták és kiherélték. Ha azonban József azt hitte, hogy nem olyan nagyon régen történt a szörnyűség és a nemes szőlővessző kitermelése, legföljebb tizenkét nemzedékkel “dédapja” előtt, ez álmodozó tévedés volt és jámbor közelhozása elgondolhatatlan ősmesszeségeknek, s csak sápadt bámulattal tudunk arra utalni, hogy ez az ősi messzeség már oly késői volt, oly távol állt az emberi nem kezdetétől, hogy létrehozhatott akkora eszességet, amely képes volt oly nagy kultúrtettre, mint a vadszőlő megnemesítése.

Hol kezdődik hát az emberi művelődés? Milyen régi? A távoli József szempontjából kérdezzük ezt, akinek fejlettségi foka, eltekintve némi apró, álmatag pontatlanságoktól, melyeket szelíden megmosolygunk, már nem különbözött lényegesen a miénktől. De alighogy föltesszük ezt a kérdést, csúfondárosan föltárul a fövenykulisszák birodalma. Ha “ókorról” beszélünk, többnyire a görög-római világot értjük, viszonylag tehát egy majdnem vadonatúj kort. Ha továbbhaladunk visszafelé az úgynevezett görög “őslakosságig”, a pelaszgokig, azt vesszük észre, hogy mielőtt a szigeteket elfoglalták volna, ezeket a tulajdonképpeni őslakosság lakta, egy emberfaj, amely megelőzte a föníciaiakat a tenger meghódításában, ami által az utóbbiak, mint “első kalózok”, puszta kulisszává válnak. S ez még nem elég, a tudomány egyre jobban hajlik arra a föltevésre és meggyőződésre, hogy ezek a “barbárok” gyarmatosai voltak Atlantisznak, amaz elsüllyedt világrésznek, Herkules oszlopain túl, amely időtlen idők előtt Európát és Amerikát összekötötte. De hogy ez volt-e a földnek első emberlakta vidéke, olyannyira kétes, hogy a valószínűtlenséggel határos, és valószínűbb, hogy a művelődésnek és a nagyeszű Noénak őstörténete is sokkal régebbi, már jóval hamarább elmerült tájakhoz kapcsolódik.

Megmászhatatlan hegyfokok ezek, amelyekre csak amaz egyiptomi szólásmóddal lehet bizonytalanul rámutatni, és a kelet népei éppoly bölcsen, mint jámborul cselekedtek, amikor a művelt élet első útmutatásait az isteneknek tulajdonították. Micrájim vörhenyes fiai a szenvedő Uziriban látták a jótevőt, aki első ízben oktatta őket a földművelésre és adott nekik törvényeket, amit csak Szét csalfa merénylete miatt nem folytathatott, aki aztán vérszomjas vaddisznóként bánt el vele. A kínaiak pedig birodalmuk alapítójának egy császári félistent tekintenek, név szerint Fu-hit, aki meghonosította náluk a szarvasmarhát, és megtanította őket az írás nagyszerű művészetére. Ez az isteni lény ekkor, kétezer-nyolcszázötvenkettőben időszámításunk előtt, nyilván még nem ítélte őket elég éretteknek arra, hogy a csillagászat titkait is közölje velük, mert évkönyveik szerint ezt csak körülbelül ezerháromszáz évvel később közvetítette a nagy idegen császár, Tai Ko-foke. Sineár csillagjósai kétségkívül már több évszázaddal korábban értettek az állatkör jegyeihez, és azt is tudjuk, hogy egy férfiú, aki Makedóniai Sándort elkísérte Babilónba, Arisztotelésznek megküldötte a káldeusok csillagászati följegyzéseit, melyeknek égetett agyagba karcolt adatai ma négyezer-egyszázhatvan esztendősek volnának. Erre bőven van lehetőség, mert valószínű, hogy csillagászati megfigyeléseket és naptári számításokat már Atlantisz földjén is végeztek, melynek pusztulását Szolón kilencezer évvel előbbre teszi a maga koránál, így tehát az ember már jó tizenegy s fél ezer évvel időszámításunk előtt eljutott e magas tudományok ápolásáig.

Nyilvánvaló, hogy az írás művészete nem újabb, hanem, ha lehet, még sokkal régibb keletű. Azért beszélünk erről, mivelhogy József oly különös kedvvel vonzódott hozzá, és ellentétben valamennyi testvérével, s kezdetben Eliézer segítségével, korán tökéletesítette magát benne, éspedig mind a babilóni, mind a föníciai és hettita írásmodorban. Egyenest gyöngéje és kedvence volt az az isten vagy bálvány, akit keleten Nabúnak, a történetírónak, Tiruszban és Szidónban pedig Tautnak neveztek, és akit itt is, ott is írásjelek föltalálójának és az őskezdet krónikásának tartottak: az egyiptomi Thot, az istenek levélírója és a tudományok védelmezője, kinek hivatalát odalenn többre becsülték minden más hivatalnál, ez a valódi, mértéktartó és gondviselő isten, aki egyszer fehér szőrű, kedves alakú majom volt, máskor íbiszfejjel tűnt föl, és ismét egészen Józsefnek tetsző módon, rendkívül finom és ünnepies vonatkozásban állt a holdcsillaggal. Atyjának, Jákóbnak az ifjú nem vallhatta be hajlamát, mert ez mereven megtiltott minden kacérkodást holmiféle bálványfajzattal, és így úgyszólván szigorúbbnak mutatkozott, mint azok a legmagasabb helyek, melyeknek tiszteletére szigorát gyakorolta, mert József története azt mutatja, hogy ezek az ily apró kilengéseket a lényegében tilos területekre nem vették komolyan rossz néven, vagy legalábbis nem tartottak miattuk haragot.

Ami az írásművészetet illeti, hogy ködbe vesző eredetét sejtessük, ama egyiptomi szófordulat némi megváltoztatásával azt mondhatnánk róla, Thot napjaiból származik. A legrégibb egyiptomi emlékműveken ott látjuk ábrázolva az irattekercset, és ismerjük a papiruszt, amely Hór-Zendié, a második dinasztia egyik királyáé volt hatezer esztendővel ezelőtt, de már akkor olyan réginek tartották, hogy azt beszélték róla, Zendi Széttől örökölte. Amidőn Sznofru és ama Kufu, a negyedik ház napfiai uralkodtak és Gizeh piramisai épültek, az írás ismerete az alsóbb néposztályban oly mindennapi volt, hogy manapság külön tanulmányozzák az együgyű föliratokat, melyekkel a munkások a roppant kőtömböket telekarcolták. De nem csodálkozhatunk rajta, hogy egy ily régmúlt korban a tudomány ennyire köztulajdon lett, ha emlékezetünkbe idézzük ama papi tudósításokat Egyiptom írott történetének régiségéről.

Ha ily végtelenek a rögzített jelbeszéd napjai, hol keressük a száj beszédének kezdetét? A legrégibb nyelv, az ősnyelv, mondják, az indogermán, az indoeurópai, a szanszkrit. De majdnem bizonyos, hogy ezt éppoly elhamarkodva nevezzük “ős”-nek, mint akármi mást, és hogy volt egy még régebbi anyanyelv, mely magában foglalta mind az árja, mind a sémi és hámita nyelvjárások gyökereit. Ezt a nyelvet valószínűleg Atlantiszban beszélték, amelynek árnyképe a távoli ködben még látható utolsó hegykulisszája a múltnak. Atlantisz azonban maga sem igen lehet a beszélő ember őshazája.

5

A földtörténet szakembereit bizonyos leletek arra indítják, hogy az emberi nem korát ötszázezer évre becsüljék. S ez még szűken van számítva, tekintettel először arra, amit a mai tudomány tanít: hogy ugyanis az ember állati voltában a legrégibb emlősállat, és már a késői ősélet korában, a nagyagy kifejlődése előtt, különböző zoológiai divatok ruhájában, kétéltűekében és csúszómászókéban élte e földön életét, másodszor pedig, ha meggondoljuk, mily beláthatatlan időtávolságok voltak szükségesek ahhoz, hogy a félig fölegyenesedett, álomjáró és csak valami értelem előtti derengésben élő, összenőtt ujjú erszényesállat-típusból, amelyben az ember Noé-Utnapistim, a nagyeszű föltűnése előtt testet öltött, a nyíl és íj feltalálója, a tűz igába fogója, a meteorvas kovácsa, a gabona, háziállatok és a szőlő kitenyésztője váljék - egyszóval az a furfangos, ügyes és minden lényeges tekintetben modern lény, ahogy az ember már a történelem hajnalhasadásakor elénk lép. Egy szaiszi papi bölcs a görög Phaethón-mondát Szolónnak úgy magyarázta, hogy az emberi átélése egy kilendülésnek a testek körpályájáról, melyek az égűrben a föld körül forognak, és amelyek a földön pusztító tűzvészt okoznak. És valóban egyre bizonyosabb, hogy az ember álomemlékezete formátlanul, de mindig újra mitologikus formát öltve, időtlen idők világkatasztrófáira nyúlik vissza, melyeknek hagyományát, amit későbbi és kisebbszerű hasonló események megszilárdítanak, különböző népek átviszik a maguk háza tájára, és így jönnek létre azok a kulisszák, amelyek az idők vándorát ingerlik és csalogatják.

A táblákra vésett versek, melyeket Józsefnek elmondottak, és amelyeket ő nagyon jól megjegyzett, többek között előadják a nagy vízözön történetét is. Erről a történetről tudott volna akkor is, ha nem kerül szeme elé babilóni nyelven és megformálásban, mert nyugati hazájában mindenütt közszájon forgott, s különösen az övéi között, bárha némileg más formában és más részletekkel, mint ahogy a folyamköz országában tudni vélték. Éppen az ő ifjúkorában kezdett náluk a keletitől eltérő sajátos alakban meggyökeredzeni, és József tudta jól, hogy és mint történt akkor, amikor minden test útjai, az állatokat sem véve ki, leírhatatlanul megfertőződtek, maga a föld is szajha lett, és csalizabot termett, amikor búzát vetettek, és mindez Noé intelmei ellenére történt, úgy, hogy az Úr és Teremtő, akinek látnia kellett, mint keverednek még angyalai is ebbe az iszonyúságba, végül is egy utolsó, százhúsz esztendős türelmi idő után nem vállalhatta és viselhette tovább a felelősséget, és legnagyobb fájdalmára utat kellett hogy engedjen az özönvíznek. Ám végtelen jóságában (melyben az angyalok semmiképp nem osztoztak) még hagyott az élet számára egy hátsó ajtót a menekülésre, a kátrányos bárka alakjában, amely Noét és állatait befogadta! József is tudta ezt, és ismerte a napot, melyen a teremtmények bevonultak a bárkába: Hesván havának tizedik napja volt, és a tizenhetediken tört ki a vízözön, a tavaszi olvadás idején, amikor a Szíriusz csillag nappal kel föl, és a kutak dagadni kezdenek. Ezen a napon tehát - József a vén Eliézertől tudta a dátumot. De vajon hányszor tért azóta vissza e napnak fordulója? Erre nem gondolt József, és nem gondolt a vén Eliézer sem, s itt kezdődnek az összevonások, fölcserélések és optikai csalódások, melyek a hagyományt elárasztják.

A jó ég tudja, mikor történt a rakoncátlanságra és erőszakra mindig hajlamos Eufrátesz folyó ama gyilkos kiáradása vagy a Perzsa-tengeröböl ama szélvihar és földrengés kísérte kicsapása a síkságra, ami nem megalapozta a vízözön-hagyományt, hanem utolsó ízben adott számára tápot, s iszonyú valósággal elevenítette meg, hogy az eljövendő nemzedékek emlékezetében mint a vízözön éljen. Talán az utolsó e nemű katasztrófa csakugyan nem olyan régi, s minél közelebbi, annál izgatóbb a kérdés, hogyan s miként tudta a szerencsétlenséget tulajdon testében átélő nemzedék ezt a jelenvaló csapást a hagyomány tárgyával, a vízözönnel fölcserélni. Mert ez történt, s hogy ez történt, egyáltalán nem ad okot csodálkozásra és szellemi lebecsülésre. Az élmény nem annyira abban állt, hogy egy elmúlt esemény megismétlődött, mint inkább abban, hogy jelenvalóvá lett. De hogy jelenné lehetett, az abból következett, hogy az előidéző körülmények mindenkor jelenvalók voltak. Mindenkor megfertőzöttek voltak e földön a test útjai, vagy minden jámborság ellenére is azok lehettek, mert honnan tudná az emberfia, hogy jót vagy rosszat tesz Isten előtt, s hogy amit jónak hisz, az nem borzalom-e az égiek számára? Az ostoba ember nem ismeri Istent s az alvilág végzését; a türelem mindenkor kimerülhet, az ítélet életbe léphet, és az intő sem hiányzik sohasem, a bölcs és nagyeszű, aki olvasni tud a jelekből, és okos készületekkel tízezrekből egyetlenként menekül meg a pusztulástól - a tudás tábláit, mint a jövendő bölcsesség magvait, előbb a földre bízván, hogy ha majd lefolynak a vizek, ebből az írásvetésből újra kezdődhessék minden. Mindenkor: ez a titok szava. A titoknak nincs ideje, ám az időtlenség formája a Most és Itt.

A vízözön tehát az Eufrátesznél történt, de Kínában is történt. Az ezerháromszázadik év körül időszámításunk előtt a Hoang-ho irtózatosan kiáradt - ami egyébként alkalmat adott a folyam szabályozására -, és amiben az a nagy áradás ismétlődött, mely körülbelül ezerötven évvel ezelőtt, az ötödik császár uralkodása alatt történt, s amelynek Noéját Jaunak hívták, ám idő szerint korántsem volt még ez sem az igazi, az első vízözön, mert erre az őseseményre való emlékezés közös minden népnél. Ahogy a babilóni vízözön-monda, amelyet József ismert, csupán másolata régibb és még régibb eredetieknek, éppúgy a vízözön-élményt is mind távolabbi ősképekre lehet visszavezetni, és úgy véljük, különös alapossággal járunk el, ha végső és igazi eredetiként Atlantisz földjének elmerülését jelöljük meg a tenger hullámaiban, aminek iszonyatos híre elhatolt a föld minden egykoron onnan benépesített részébe, és mint vándorhagyomány örökre megmaradt az emberi emlékezetben. Ám ez is csak látszatállomás és ideiglenes úti cél. Egy káldeai számítás szerint a vízözön és Kétfolyamország első történeti uralkodóháza közt harminckilencezer-egyszáznyolcvan évnyi időköz van. Következőleg Atlantisz pusztulása, mely mindössze kilencezer esztendővel Szolón előtt történt, és földtörténeti szemszögből tekintve nagyon is új keletű katasztrófa, korántsem lehetett a vízözön. Az is csak ismétlés volt, valami ősi esemény megjelenülése, irtózatos emlékezetfölfrissítés, s a történet tulajdonképpeni eredetét legalábbis addig a kiszámíthatatlan időpontig kell visszatolni, amikor a Lemuriának nevezett sziget, mely különben csak maradványa volt az ősi Gondvana-világrésznek, eltűnt az Indiai-óceán hullámaiban.

Ami minket érdekel, nem a kiszámítható idő. Inkább az idő megszűnése a hagyomány és jövendölés titokzatos fölcserélésében, mely az “egykor” szó múltat és jövőt jelentő kettős értelmét és ezzel a jelen lehetőségét adja. Az újra testet öltés gondolatának gyökerei ide nyúlnak. Bábel és a két Egyiptom királyai, ama fürtös szakállú Kurigalzu éppúgy, mint a thébei palota Hórusza, kinek neve Amun-szíve-megelégedett, s minden elődjük s utódjuk a napisten megtestesülései voltak, azaz a mítosz misztériummá vált bennük, s lét és jelentés között nem volt semmi különbség. Azok az idők, amikor azon lehetett vitatkozni, hogy az ostya valósággal az áldozat teste-e, vagy csak jelenti azt, csak háromezer évvel később következtek be, ám ezek a rendkívül hiábavaló viták sem változtattak semmit azon, hogy a titok lényege időtlen jelen most és mindenkor. Ez minden szertartás és ünnep értelme. Minden karácsonykor újból földre születik a világmegváltó bölcsősgyermek, akinek rendeltetése, hogy szenvedjen, meghaljon és föltámadjon. És amikor József Szihemben és Béth-lahamában nyár derekán, “a síró asszonyok ünnepe”, “a mécsgyújtás ünnepe”, a Tammúz-ünnep alkalmával a “nyomaveszett fiú”, az ifjú-isten Uziri-Adonáj erőszakos halálát és föltámadását bőséges fuvolasírás és örömrivalgás közepette teljes jelenvalóságában átélte, olyankor az időnek épp arról a titokba-oldódásáról volt szó, amely minket foglalkoztatott, hiszen ez tart távol minden logikai megütközést az olyan gondolkodástól, amely minden vízár okozta szerencsétlenségben egyszerűen a vízözönt látja.

6

A vízözön történetének párja a Nagy Toronyé. Szintén közös kincs, földrajzilag itt is, ott is megjelenült, s éppannyi alkalmat adott kulisszaépítésre és álmatag összecserélésre, mint amaz. Hogy például József a bábeli tornyos naptemplomot, melyet Észagilának vagy a fölemeltetés házának neveztek, egyszerűen magának a Nagy Toronynak hitte, éppoly bizonyos, mint megbocsátható. Már az urbeli vándor kétségkívül annak tartotta, és nemcsak József környezetében, hanem mindenekelőtt magában Sineárban föltétlenül ez volt a közhit. A káldeusok számára az ősrégi és óriási Észagila, melyet hiedelmük szerint maga Bél, a teremtő épített az elsőnek életre hívott feketefejűek segítségével, s Hammurábi, a törvényadó újított meg s folytatott, a hét emelet magas lépcsőtorony, melynek tarka zománcos díszéről Józsefnek még volt fogalma, egy ősidőből származó tartalom szemléletessé válása és megjelenült átélése volt: a Toronyé, az emberi kéz égbe nyúló építményéé. Hogy József külön világában a toronymonda egyéb s tulajdonképpen nem hozzá tartozó elképzelésekkel kapcsolódott, például a “szétszóratás” gondolatával, kizárólag a holdférfiú személyes magatartásával, megbosszankodásával és kivándorlásával magyarázható, mert Sineár fiainak szemében városaik migdáljainak vagy vártornyainak e fogalommal semmi közössége nem volt, hanem ellenkezőleg. Hammurábi, a törvényadó kifejezetten megíratta, hogy azért magasította föl csúcsukat, hogy a zavartan széthúzó népet a maga küldetéses uralma alatt “ismét egyesítse”. Ám a holdférfiú isteni értelemben megbosszankodott ezen, és Nimród királyi egyesítő szándékaival szemben szétszóratásba ment; ezáltal József hazájában a múltbeli, amely az Észagila alakjában jelenvaló lett, a jövendőbelinek és megjövendöltnek színezetét kapta; Nimród királyi elbizakodottságának égre tornyosuló dacos jele fölött ítélet lebegett: egyetlen téglája sem marad helyén, és építőit megzavarja és elszéleszti az istenek Ura. Így tanította a vén Eliézer Jákób fiát, és ekképp megőrizte az “egykor” kettős értelmét, mondából és prófétálásból való vegyülését, aminek eredménye az időtlenül jelenvaló, a káldeusok tornya volt.

A Nagy Torony legendája József számára tehát ehhez fűződött. De nyilvánvaló, hogy az Észagila csupán fövenykulisszához hasonló a mérhetetlen vándorúton a Torony felé - egy kulissza a többi között. Micrájim fiai is jelenvalónak tekintették a Tornyot, Kufu király csodálatos sivatagi sírjának alakjában. És más országokban is, melyekről sem Józsefnek, sem a vén Eliézernek halvány fogalma sem volt, így Amerika közepén megvolt a lakosoknak a maguk “Tornya” vagy Toronymása, például a kolulai nagy piramis, mely romjaiban is olyan méretű, hogy Kufu király bosszúságát és irigységét szükségszerűen fölkeltette volna. Kolula lakosai mindig vitatták, hogy ezt az óriásművet maguk építették volna. Valóságos óriások művének mondották: keleti bevándorlók, így állították, egy hatalmas nép, amelyet mámoros vágy töltött el a nap után, magasította föl lelkesült erővel agyagból és földgyantából, hogy közelebb jusson az imádott csillagzathoz. Több jel amellett szól, hogy e művelt idegenek atlantiszi gyarmatosok voltak, és úgy látszik, ezek a napimádók és született csillagászok mindenütt, ahová elkerültek, az ámuló őslakosok szeme láttára sürgősen hatalmas csillagvizsgálókat emeltek, hazai magasépítmények és különösképp az égbe nyúló Istenhegy mintájára, mely országuk közepén állt, s melyről Platón is beszél. A Nagy Torony ősképét tehát Atlantiszban kell keresnünk. Mindenesetre tovább nem tudjuk követni történetét visszafelé, és e különös tárgyról itt befejezzük elmélkedésünket.

7

De vajon hol volt a paradicsom? “Kelet kertje”? A béke és boldogság hona, az ember hazája, ahol evett a gonosz fa gyümölcséből, és ahonnan kiűzetett, vagyis kiűzte magát, és szétszóratásba ment? Az ifjú József éppoly jól tudta ezt, mint ahogy a vízözönről tudott, s forrása is ugyanaz volt. Mosolyognia kellett, ha szír sivataglakókat hallott, akik azt vallották, hogy a nagy damaszkuszi oázis a paradicsom, mert álmodni sem lehet mennyeibbet, mint ahogy ez fekszik fenséges hegyek és rétövezte tavak, gyümölcserdők és nyájassá öntözött kertek közepette, s ahol mindenféle nép nyüzsög, és folyvást folyik a dúskáló cserebere. S ha udvariasságból nem is vont vállat, belsőleg így tett, amikor micrájimbeliek azt magyarázták, hogy a kert helye természetesen Egyiptom volt, mert ez a világ közepe és köldöke. Azt gondolták a fürtös szakállú sineáriak is, hogy királyi székvárosuk, melyet “Isten kapujának” és “ég és föld köldökzsinórjának” neveztek (a gyermek József utánuk mondta terjengős nyelvükön; “Báb-ilu, markasz sámé u irszitim” - mondotta tájékozottan), tehát hogy Bábel a világ szent középpontja. De Józsefnek közelebbi és igazibb tudomása is volt a világ köldökét illetőleg, mégpedig jóságos, tűnődő és ünnepélyes atyjának élettörténetéből, aki ifjú emberként útra kelvén lakóhelyéről, a “hét forrás” földjéről Naharájim felé, Háránba, nagybátyjához, Lábánhoz, egészen váratlanul és önkéntelenül az ég igazi kapujára, a világ igazi köldökére bukkant: a dombon fekvő s szent kövekkel körülkerített Lúzra, melyet aztán Bét-élnek, Isten házának nevezett el, mert az Ézsau elől menekvő itt részesült élete borzongatón legnagyobb kinyilatkoztatásában. Idefönn, ahol Jákób jelül állította föl kővánkosát és olajjal locsolta meg, itt volt ezentúl József környezete számára a világ közepe, és ez a hely lett ég és föld köldökzsinórja, de a paradicsom itt sem volt, hanem a kezdet és őshaza vidékén - József gyermeki meggyőződése szerint, amely különben nagyon általános meggyőződés volt -, ott valahol, ahonnan a holdváros fia egykor kivándorolt. Alsó-Sineárban, ott, ahol a folyam megszűnik, és ágai közt a nedves föld még ma is duzzad az édes gyümölcsű fáktól.

Hogy itt, déli Babilónban kell valahol az Édenkertet keresni, és hogy Ádám teste babilóni földből gyúratott, a teológiai tudománynak régóta előtérbe helyezett tanítása. Mindamellett itt újra az általunk már ismert kulisszahatásról van szó, egymás előtti rétegek, helyi átvételek és visszautalások rendszeréről, amelyet már több ízben volt alkalmunk tanulmányozni, csakhogy itt egészen különös, a szó szoros értelmében csábító, a földieken túlcsábító és túllépő módon; csakhogy itt az emberiség történetének kútnyílása egész mélységében föltárul, s ez a mélység mérhetetlen, inkább már feneketlenség, amelyre végül sem a mélység, sem a sötétség fogalma nem alkalmazható többé, hanem ellenkezőleg, a magasságé és fényességé: a fényességes magasságé, amelyből a bukás történhetett, melynek története lelki emlékezésünkkel a boldogság kertjére elválaszthatatlanul összeforrott.

A paradicsom hagyományos leírása egy tekintetben pontos. Folyóvíz jő ki, így szól az írás, Édenből, a kertnek megnedvesítésére, és onnét négy világfolyammá oszlik: ezek Písón, Gíhón, Eufrátesz és Hiddekel. A Písónt, fűzi hozzá a magyarázat, másként Gangesznek is nevezik; megkerüli az egész indus földet, és aranyat hordoz a vize. A Gíhón, azaz Nílus a világ legnagyobb folyama, a szerecsenek földjét folyja körül. A Hiddekel viszont, a nyílnál gyorsabb folyam a Tigris, amely Asszíriában folyik. Ez utóbbi kétségtelen. De a Písón és Gíhón azonosságát a Gangesszal és Nílussal vitatják, mégpedig tekintélyes helyről. Helyettük inkább az Araxészra gondolok, mely a Kaszpi-tengerbe és a Haliszra, mely a Fekete-tengerbe ömlik, aminthogy a paradicsomi helyeket a valóságban a babilóni látókörbe, bárha mégsem Babilónba, hanem a mezopotámiai síkságtól északra fekvő örmény havasokba kell képzelni, ahol az említett folyók közel egymáshoz erednek.

Ezt a tant nem hallgathatjuk értelmes helyeslés nélkül. Mert ha - amint a legtiszteletreméltóbb híradás mondja - a “Prát” vagy “Eufrát” a paradicsomban eredt, akkor tarthatatlan az a föltevés, hogy ez torkolatvidéken terült volna el. Ez a belátás azonban, s hogy a pálmát Örményországnak adjuk, legföljebb egy lépést jelent a legközelebbi igazságig, csupán egy kulisszával és egy behelyettesítéssel tartunk messzebb.

Négy égtájat adott Isten a világnak, így tanította már a vén Eliézer Józsefet: napkeletet, napnyugatot, délt és északot, s az Úr székénél mindegyiket egy-egy szent állat s őrzőangyal vigyázta, akiknek mozdulatlan szemük volt erre a célra. S vajon az alsó-egyiptomi piramisok csillogó cementtel fedett oldalaikat nem fordították-e pontosan a négy égtáj felé? Így volt tervezve a paradicsomi folyók elrendezése is. Kígyókként kell elképzelni folyásukat, melyeknek farka hegye érintkezik, s melyeknek torkolatfeje egymástól távol fekszik, úgy, hogy a négy égtáj felé ágaskodnak szét. Ez nyilvánvaló átvétel, Elő-Ázsiába helyezett ismétlése földrajzi viszonyoknak, melyeket más, nyomaveszett helyről jól ismerünk: mégpedig Atlantiszról, ahol is, Platón közlése és leírása szerint, a sziget közepén fölnyúló Istenhegyből ugyanez a négy folyó ugyanily módon, azaz kereszt alakban futott a négy világtáj felé. Minden tudós vita a “főfolyamok” földrajzi jelentőségéről s magának a kertnek helyéről szószaporítás szintjére süllyed evvel a visszavezetéssel, melyből kiviláglik, hogy az itt is, ott is gyökeret vert paradicsom-gondolat szemléletessége a népeknek egy elmerült világra való emlékezéséből táplálkozik, ahol bölcs és művelt népesség élte éppoly szelíd, mint szent békében boldog életét. Semmi kétség, hogy itt a tulajdonképpeni paradicsom hagyományának és az aranykor mondájának elkeveredéséről van szó. Az emlékezet, úgy látszik, joggal hivatkozik ez utóbbira nézve a heszperidák országára, ahol, ha a híradások nem csalnak, azóta sem ismétlődő kedvező körülmények közt élte egy nagy nép bölcs és jámbor életét. Az “Édenkert” azonban az első haza és bukás földje, semmi esetre sem ez volt; csupán kulisszaszerű látszatcél a térbeli-időbeli vándorúton a paradicsom felé; mert az ősembert, az adamitát a földtörténeti régiségtudomány olyan időkben s terekben keresi, amelyeknek letűnése megelőzi Atlantisz benépesedését.

Szemfényvesztés és csalóka játék ez a vándorút csupán! Mert ha lehetséges, ha elnézhető, bárha csalafinta volt, hogy az aranyalma földjét, melyen a négy folyó áthaladt, a paradicsommal azonosítsuk, hogyan állhatna fenn ilyen tévedés, még az öncsalásra irányuló legjobb akarat mellett is, a lemuriai világgal szemben, amely a következő, a legtávolabbi réteg, és ahol a kínzott képű emberfia, akiben a kedves és szép József nagyon is érthető felháborodással vonakodott volna önmagára ismerni, kétségbeesett harcban nyögte kéjes és szorongató életálmát a rablószalamanderek és repülőgyíkok páncélos hústömegével. Nem az “Édenkert” volt ez, hanem a pokol. Vagy inkább ez volt az első, átkozott állapot a bukás után. Nem itt, nem az idő és tér kezdetén tépték le s ízlelték meg a gyönyör és a halál fájának gyümölcsét. Még régebben történt ez. Az idő kútjának mélysége megmértnek bizonyul, mielőtt elértük volna azt, amit akarunk: a kezdeti és végső célt; az ember története ősibb, mint az anyagi világ, mely akaratának műve. Ősibb, mint az élet, mely akaratától függ.

8

Egy régi s az ember legigazibb önérzésén alapuló szellemi hagyomány, mely az idők kezdetén keletkezett, s örökségként ment át a kelet vallásaiba, jövendöléseibe és egymást váltogató ismeretelméleteibe, az Avesztába, az iszlámba, a manicheusok tanába, a gnózisba és a hellenisztikába, megadja az első, vagyis a tökéletes ember, a héber adam kadmón alakját, akit tiszta fényből alkotott ifjúnak kell elképzelni, ahogy a világ kezdete előtt mint az Ember ősképe és lényege megteremtetett, s akihez bár változó, de lényegében egybehangzó tanítások és tudósítások kapcsolódnak. Az ősember, így szól a tanítás, a kezdet kezdetén Isten kiválasztott harcosa volt a vadonatúj teremtésbe betolakvó Gonosz ellen vívott harcban, ám vereséget szenvedett, démonok rabláncára jutott, az anyaghoz tapadt, eredetét elfeledte, azután az Istenség második küldöttje által, ki titokzatos módon ismét ő maga, önmagának magasabb mása volt, kiszabadult földi-testi léte sötétjéből, és visszakerült a fényvilágba, de ezenközben fényességének egy részét hátrahagyta, s ennek felhasználásával alkottatott az anyagi világ s a földi ember: csodálatos történet, amelyben a kozmogonikus szándékok mögött még háttérben marad a természetesen már kihangzó megváltáshirdető elem; mert a tanítás szerint az ősember-istenfia fénytestében benne rejlett a hét fém, melynek a hét bolygó felelt meg, s melyből a világ fölépült. Ezt abban a fogalmazásban is hallottuk, hogy az atyai őslényegből származó fényember a hét bolygó szféráján keresztül szállt alá, és mindegyiktől megkapta természetének egy részét. Ám ekkor lepillantott, s az anyagban meglátta tükörképét, megszerette, hozzá ereszkedett, s ekképpen alantasabb természet rabságába jutott. S éppen ez magyarázza az ember kettős természetét, mely az isteni származás és a lényegéből eredő szabadság jegyeit az alantasabb világ súlyos bilincseivel szétválaszthatatlanul egyesíti.

E tragikus szépséggel teli narcisztikus képben kezd tisztulni a hagyomány értelme, mert ez a tisztulás abban a percben megtörténik, amikor az istenfiú alászállása fényvilágából a természetbe többé nem pusztán engedelmes követése egy magasabb megbízásnak, tehát bűntelen aktus, hanem önálló s önkéntes vágyteljesítés, tehát bűnös cselekedet. Ugyanekkor ama “második küldött” jelentése is kezd világosodni, aki a fényemberrel magasabb értelemben azonos, s aki eljött, hogy őt a sötétség hálójából megszabadítsa s hazavezesse. Mert a tanítás most továbbhalad, s a világot fölbontja az anyag, a lélek és a szellem háromszemélyes elemére, melyek közt szövődik az istenség közreműködésével az a regény, amelynek tulajdonképpeni hőse az ember kalandor és kalandban alkotó lelke, s amely őstörténetet s a végső dolgok jövendölését tökéletes mítoszban egyesítve világos útbaigazítást ad a paradicsom igazi helyére és a “bukás” történetére nézve.

Mondottuk, hogy a lélek, azaz: az ősemberi, éppúgy, mint az anyag, egyike volt a kezdetben fennálló princípiumoknak, és hogy élet volt benne, de tudat nem. Valóban oly kevéssé volt tudatos, hogy noha Isten közelében, a nyugalom és boldogság magasabb világában lakozott, mégis nyugtalanná tette és megzavarta hajlama - pontos irányjelentésében véve a szót - a még alaktalan anyaghoz, amellyel vágyakozott elvegyülni és alakokat teremteni belőle, hogy velük testi gyönyörökben lehessen része. Ám miután a lélek engedett a csábításnak s alászállt hazájából, szenvedélyének kéje és kínja nem csökkent, hanem inkább gyötrelemmé erősödött azáltal, hogy a csökönyös és lomha anyag mindenáron meg óhajtott maradni alaktalan ősállapotában, s egyáltalában nem akart tudni róla, hogy a lélek gyönyörűségére alakot öltsön, s alakító vágyával szemben a legerélyesebb ellenállást tanúsította. Itt lépett közbe Isten, aki úgy látta, hogy a dolgok ilyetén állása mellett nem tehet mást, mint hogy segítségére siet a léleknek, tévútra jutott őstulajdonságának. Támogatta szerelmi küzdelmében az ellenkező anyaggal, s megteremtette a világot, azaz: segítvén az ősemberit, szilárd, hosszú életű formákat alkotott, hogy a lélek e formákban testi gyönyörhöz jusson, s embereket nemzzen. Nyomban ezután azonban fölényesen kigondolt tervét tovább követve mást is tett. Elküldötte e világra, szó szerint így áll a tudósításban, melyre hivatkozunk, istensége lényegéből a szellemet az emberhez, hogy az ember porhüvelyében fölébressze álmából a lelket, s atyja parancsára mutassa meg neki, hogy hazája nem ez a világ, és szenvedélyének érzéki vállalkozása bűn volt, melynek következményeként kell tekinteni a világ teremtését. S amit a szellem az anyaghoz láncolt emberi lélek előtt valóban folytonosan világossá akar tenni, s amire örökösen figyelmeztetni próbálja, éppen az, hogy a világ megalkotása csupán balga elvegyülésének következménye az anyaggal, s ha ettől elválik, az alakot nyert világ léte azonnal megszűnik. A szellem föladata tehát a lelket erre a belátásra ébreszteni, s minden reménye és törekvése arra irányul, hogy a szenvedélyes lélek, tudomást szerezvén a dolgok ilyetén állásáról, ismét ráismerjen túlvilági magasabb hazájára, kiverje fejéből az alsóbb világot, s igyekezzen hazatalálni a magáéba, a nyugalom és boldogság szférájába. Abban a pillanatban, amikor ez megtörténik, ez az alsóbb világ szétomlik, az anyag visszanyeri lomha makrancosságát, fölszabadul alakba-kötöttségéből, ismét örülhet alaktalanságának, mint az ős-örökkévalóságban, a maga módján tehát ismét boldog lehet.

Eddig szól a tanítás és a regény a lélekről. Semmi kétség, hogy itt értük el a végső “visszát”, itt jutottunk az ember legmélyebb múltjához, itt találtuk meg a paradicsomot, és vezettük vissza a bűnbeesés, a megismerés és a halál történetét legigazibb formájára. Az ősemberi lélek a kezdet, pontosabban egy kezdet, mert mindig volt, idő és formák előtt, mint ahogy Isten is mindig volt és az anyag is. Ami a szellemet illeti, amelyben a lélek hazavezetésére rendelt “második küldöttet” ismertük föl, noha meghatározatlan módon közeli vérrokona a léleknek, mégsem az maga még egyszer, hiszen fiatalabb nála: Isten kiáradása, a lélek tanítására és megszabadítására s ezáltal a formák világának megszüntetésére. Ha a tan bizonyos fordulatai lélek és szellem magasabb azonosságát állítják, vagy jelképesen erre céloznak, annak szintén megvan a maga jó oka, ami nem csupán annyi, hogy az ősemberlélek kezdetben az Isten harcosaként szerepelt a világba furakodó Gonosz ellen, és így kiszabott feladata igen rokon azzal, ami később az ő megszabadítására küldött szellemre hárult. A tanítás inkább azért marad adós az ok magyarázatával, mert nem jut el annak a szerepnek teljes kialakításáig, melyet a szellem a lélek regényében játszik, és ez irányban mindenesetre kiegészítésre szorul.

E lélek és anyag egymást megismerő nászából keletkezett forma és halálvilágban a szellem feladata tökéletesen egyértelmű és világosan körülhatárolt. Küldetése abban áll, hogy az önfeledten formába és halálba bogozódott lelket magasabb eredetére emlékeztesse; meggyőzze róla, hogy hiba volt összeállni az anyaggal, és így a világ teremtését előidézni; s végül a lélek honvágyát odáig csigázza, hogy egy nap teljesen kibontakozzék kínból és kéjből, és hazalebegjen, amivel a világ minden további nélkül véget ér, az anyag visszakapja régi szabadságát, és a halál eltakarodik a világból. De mint ahogy valamely királyság követe, ha sokáig tartózkodik az ellenséges országban, a maga hazájának szempontjából a romlás áldozata lesz, amennyiben tudniillik a beolvadás és hasonulás és alkalmazkodás révén észrevétlenül az ellenséges föld gondolkodásmódjába és érdeknézésébe siklik át, úgyhogy a honi érdekek képviseletére alkalmatlanná válik, és vissza kell őt hívni: így vagy hasonló módon áll a dolog a szellem küldetésével is. Minél tovább tart a küldetés, minél tovább tart a szellem diplomáciai tevékenykedése idelenn, annál nyilvánvalóbb lesz - az említett megromlás folytán - tevékenykedésének belső hasadása, amely a magasabb szférákban aligha maradhat titok, és gyaníthatóan már visszahívását okozta volna, ha a célszerű helyettesítés kérdése nem lenne oly nehéz, mint amilyennek látszik.

Nem lehet kétség afelől, hogy a szellemre a világ elpusztítójának és sírásójának szerepe idők folyamán egyre súlyosabban kezd nehezedni. Így például tartózkodásának átalakító hatása alatt a dolgokkal szemben elfoglalt nézőpontja megváltozik, s bár régebbi fölfogása szerint azért küldetett, hogy a halált kiirtsa a világból, most ellenkezőleg, kezdi magát a halálos princípiumnak érezni, amely a halált a világra hozza. Valóban, ez nézőpont és fölfogás kérdése; így is lehet megítélni és amúgy is. Csak tudni kell, kit milyen szellemi magatartás illet meg, s eredetileg milyenre van kötelezve, különben föllép az a jelenség, melyet tárgyilagosan romlásnak neveztünk, és az ember elfordul természetes föladataitól. A szellem bizonyos jellemgyöngesége nyilvánul itt meg, amikor azt a hírét, hogy ő a pusztító és a formák szétrombolására törekvő princípium - ezt a hírét, amelyet legnagyobbrészt tulajdon lényéből, tulajdon önmagát sem kímélő ítéletvágyából kifolyólag szerzett -, nehezen kezdi viselni, és becsületét kockáztatja, hogy megszabaduljon tőle. Nem arról van szó, hogy szándékosan lesz küldetésének árulója; hanem akarata ellenére, annak az ösztönnek és indulatnak kényszere alatt, melyet tilos szerelemnek nevezhetnénk a lélek és a lélek szenvedélyes forrongása iránt, cserélődnek meg szájában a szavak, amelyek így kedveznek a léleknek és vállalkozásának, s részrehajló iróniáival tulajdon tiszta céljai ellen, az élet és a formák javára szólnak. Hogy vajon a szellemnek szintén csak javára válik-e ez az áruló vagy árulásszerű viselkedés, hogy vajon nem kénytelen-e mindenképp és még ezen a módon is azt a célt szolgálni, amelyre küldetett, azaz az anyagi világ megszüntetését a lélek kiszabadítása által, s hogy vajon nem tudja ezt maga is pontosan, tehát nem azért cselekszik-e így, mert alapjában bizonyos benne, hogy nyugodtan tehet így - erre a kérdésre nincs felelet. Mindenesetre akaratának ebben az ironikus-önmegcsúfoló egyesülésében a lélekkel lelhetjük meg a tan ama allegorikus fordulatának magyarázatát, hogy a “második küldött” a Gonosz legyőzésére küldött fényember másik maga volt. Igen, meglehet, hogy ebben a fordulatban profetikus utalás rejlik Isten titkos végzéseire, melyeket a tan szentebbeknek s átláthatatlanabbaknak tisztel, semhogy egyenesen kimondhatók volnának.

9

Higgadtabban szemlélve mindezt, a lélek vagy az őskezdetbeli fényember “bűnbeeséséről” csak erős erkölcsi túlzással lehet beszélni. A lélek mindenesetre bűnt követett el önmaga ellen: eredeti nyugodalmas és boldog állapotának könnyelmű föláldozása által, de nem Isten ellen, szenvedélyes viselkedésével megszegvén tilalmát. Ilyen tilalmat, legalább az általunk elfogadott tanítás szerint, Isten sohasem adott. Ha a jámbor hagyomány mégis erről tudósít, tudniillik Istennek az első emberpárhoz intézett tilalmáról, hogy a “jó és gonosz” megismerésének fájáról ne egyék, mindenekelőtt meg kell gondolnunk, hogy itt másodlagos és már földi folyamatról van szó, az emberekről, akik Istennek tulajdon alkotó segítségével keletkeztek, mikor a lélek megismerte az anyagot; és ha Isten csakugyan próbára tette őket, nem lehet kétség afelől, hogy az eredménnyel már eleve tisztában volt, s csak az homályos most már, miért nem kerülte el inkább, hogy tilalmával, melynek megszegése felől bizonyos volt, alkalmat adjon az emberiséggel szemben amúgy is ellenséges érzésű angyali környezetének a kárörömre. Mivel pedig továbbá a “jó és gonosz” formulája kétségtelenül és elismerten a tiszta szövegnek csak glosszája és kiegészítése, és valójában oly megismerésről van szó, amelynek következménye nem a jó és gonosz erkölcsi megkülönböztetésének képessége, hanem a halál volt: alig lehet kétséget támasztani ama magyarázattal szemben, hogy a “tilalom”-ról szóló híradás is csak efféle jó szándékú, de meg nem felelő kiegészítés.

Minden emellett szól, de főképpen az, hogy Isten a lélek sóvár cselekedetén nem bosszankodott, nem taszította el őt, és más büntetéssel se sújtotta, ami túlhaladta volna az önként magára vont szenvedés mértékét, mely persze fölért a gyönyörrel. Inkább az a nyilvánvaló, hogy a lélek szenvedélye, ha nem is rokonszenvet, de legalább részvétet keltett benne; mert hívatlanul is nyomban segítségére sietett, személyesen beleavatkozott megismerő szerelmi harcába az anyaggal, amennyiben e harcból a formák halálvilágát teremtette meg, hogy a lélek gyönyörűségét lelje benne: oly magatartása ez Istennek, amelyben csakugyan nehéz vagy egyáltalában nem lehetséges megkülönböztetni a részvétet a rokonérzéstől.

Bűnről, Istennek és kinyilvánított akaratának megsértése értelmében, ebben az összefüggésben csak félig-meddig találóan lehet beszélni, különösen ha mérlegre tesszük Isten viszonyának sajátságos buzgóságát a sarjadékkal szemben, mely lélek és anyag elvegyüléséből keletkezett, az emberrel szemben, akire az angyalok kétségtelenül és jó okkal kezdettől fogva féltékenyek voltak. Józsefre mély hatást tett, amikor a vén Eliézer ezekről a vonatkozásokról beszélt, ez pedig ugyanabban az értelemben beszélt róluk, ahogyan a kezdet történetének héber kommentárjaiban még ma is olvashatjuk. Ha Isten nem hallgatta volna el, olvassuk, s bölcsen nem tartja titokban, hogy az embertől nemcsak jó, hanem rossz is származhat, a Szigorúság Birodalma az ember teremtését egyáltalában nem engedte volna meg. Az ilyen szavak mély bepillantást engednek a viszonyok közé. Mindenekelőtt arról világosítanak föl, hogy a “szigorúság” nem annyira Isten saját ügye, mint inkább környezetéé - amelytől, úgy látszik, bizonyos, bárha nem döntő mértékben függ, mivel afölötti aggodalmában, hogy erről az oldalról nehézségeket támaszthatnak, inkább titokban tartotta előttük azt, ami készülőben volt, és csak egyet-mást közölt, egyebeket viszont elhallgatott. De nem inkább arra mutat-e ez, hogy fontos volt neki a világ teremtése, mint arra, hogy ellenére lett volna? Így hát, ha Isten közvetlenül nem is szólította föl vagy buzdította a lelket vállalkozására, semmi esetre sem tett ez Isten szándéka ellen, hanem csak az angyaloké ellen, akiknek az emberrel szemben kevéssé barátságos érzelmeit persze nem lehet tagadni. Hogy Isten megteremtette a jó és rossz világát, s részvéttel viseltetik iránta, fenséges szeszély szemükben, amely sérti őket, mivel valószínűleg inkább joggal, mint jogtalanul azt gyanítják emögött, hogy az Úr megcsömörlött hozsannázó tisztaságuktól. Elámult és szemrehányó kérdések lebegnek ajkukon állandóan: “Micsoda az ember, ó Úr, hogy megemlékezel róla?” És Isten kíméletesen, csillapítólag, kitérőn, néha ingerülten és határozottan megalázó módon felel. Semáél bukását, aki az angyaloknak egyik nagy fejedelme lehetett, mivel tizenkét pár szárnya volt, míg a szent állatoknak és a szeráfoknak csak hat, bizonyára nem könnyű megokolni, hacsak közvetlenül erre a viszályra nem vezetjük vissza, mint ahogy Eliézer tanította a feszülten figyelő Józsefet. Ugyanis Semáél volt az mindig, aki szította az angyalok érzékenységét az emberekkel szemben, illetőleg Isten részvétével szemben az ember iránt; és midőn egy nap Isten fölszólította seregeit, hogy hódoljanak Ádám előtt, mert értelmet nyert, és nevén tudja nevezni a dolgokat, mindnyájan eleget tettek a parancsnak, bárha némelyek titkolt mosollyal, mások összevont szemöldökkel, csupán Semáél nem. Vad nyíltsággal kijelentette, hogy esztelenség az Úr fényéből születetteknek leborulniok a porból és sárból lettek előtt - és éppen ekkor taszíttatott le, ami Eliézer elbeszélése szerint messziről úgy látszott, mintha csillag futna le az égről. De bárha bizonyára a többi angyalnak is örökre inába szállt a bátorsága, és bárha ettől kezdve az emberrel szemben a legnagyobb fokú óvatosságot tanúsították, mégis világos és nyilvánvaló, hogy valahányszor a bűn elárasztotta a földet, mint például az özönvíz előtt vagy Szodomában és Gomorában, a szent seregek rendesen diadalmaskodtak, a Teremtő pedig zavarba jött, s szörnyű rendcsinálásra kényszerült - éspedig nem annyira saját belátása szerint, mint inkább az égiek erkölcsi kényszere alatt. Ha azonban helyesen érezzük át mindezt: mi a föladata akkor a “második követnek”, a szellemnek, és valóban elküldetett-e, hogy az anyagi világ megszüntetését a lélek különválasztása és hazavezetése által beteljesítse?

Lehetséges a föltevés, hogy ez nem Isten elgondolása, és hogy a szellem, hírével ellentétben, csakugyan nem küldetett a lélek után, hogy Isten jóságos közreműködésével a lélek által alkotott jelenségvilág sírásójának szerepét játssza. Talán más titok lappang itt, és talán abban a tanításban lelhető meg, mely szerint a második követ ugyanaz, mint az első ízben a Gonosz ellen küldött fényember. Régóta tudjuk, hogy a titok szabadon bánik az idővel, és nyugodtan beszél múlt időben akkor, mikor a jövőre gondol. Lehetséges, hogy az a kijelentés, hogy lélek és szellem egy volt, tulajdonképpen azt akarja mondani, hogy egykor eggyé kell lenniök. Igen, ez annál inkább elképzelhető, mert a szellem önmagában és lényegében a jövő princípiuma, a Lesz és Legyen, míg az alakhoz kötött lélek hódolata a múltnak, a szent Voltnak szól. Hol keressük itt az életet és hol a halált, azon vitatkozni lehet; mert mindkét fél, a természethez tapadó lélek és a világtól idegen szellem, a Múlt princípiuma és a Jövőé egyaránt, ki-ki a maga módján, azt igényli, hogy ő az élet vize, s mindegyik a másikat vádolja, hogy a halál pártosa: s mindegyiknek igaza van, mert a természetet szellem nélkül vagy a szellemet természet nélkül bajosan lehet életnek nevezni. A titok azonban, az Isten szótlan reménye talán egyesülésükben van, tehát a szellem igazi behatolásában a lélek világába, a két princípium kölcsönös egymásba ivódásában s egymás megszentelésében olyan emberiség életre hívására, amely áldással lenne áldott a mennyből fenn és áldással a mélyből alant.

Ezt lehetne tehát még figyelembe venni, mint a tan titkos lehetőségét és utolsó értelmezését, jóllehet nagyon is kétséges, hogy a szellem ama előbb említett s a halálos princípium szemrehányása iránt túlságosan élénk érzékenységből eredő, önmegcsúfoló és alázatos viselkedése-e a helyes út, mely célhoz visz. Hiába adja a lélek néma szenvedélyéhez a maga sziporkázását, hiába ünnepli a sírokat, s nevezi a múltat az élet egyetlen forrásának, magát gonosz fanatikusnak és életleigázó gyilkos akaratnak vallva és szolgáltatva ki; akármit is színlel, mégiscsak az marad, aki: az intelem hírnöke, a megbotránkozás, ellentmondás és vándorút princípiuma, mely az örömest egyetértők közül egyetlenegynek szívében fölébreszti a természetfölötti bánat nyugtalanságát, kiűzi őt a meglevőnek és megadottnak kapuiból a kalandos bizonytalanságba, és hasonlóvá teszi a kőhöz, mely elszakadván és elgördülvén, beláthatatlan görgetegeket és történéseket indít meg.

10

Így alakulnak a múlt kezdetei és ősrétegei, melyeknél az egyéni emlékezés történetileg megnyugodhat, mint Józsefé Ur városánál s őseinek kivonulásánál a városból. A szellemi nyugtalanság hagyománya volt, amit megőrzött vérében, s ami meghatározta atyjának az ő számára még közeli életét, világát és vándorlását, s amelyre ráismert, ha a kőbe vésett verseket mormolta maga elé:

Mért szántad nyugtalanságra fiamat, Gilgámest,
S adtál oly szívet néki, mely békéről mit se tud?

Örök nyugtalanság, kérdések, figyelés-kutatás, istenkeresés, keserűen kételkedő fáradozás az igazért és helyesért, a honnan és hováért, tulajdon nevéért, tulajdon lényéért, a Magasságbeli tulajdonképpeni gondolatáért - mindez, az ősvándor nemzedékeken át továbbszálló hagyománya Jákób magas homlokú aggastyánarcán, barna szemének aggódón kémlelő pillantásában fejeződik ki, s mily bensőségesen szerette József ezt a magatartást, mely saját magát nemességnek és kitüntetésnek tudta, és éppen mint magasabb gond és bánat öntudata adta meg az atya személyének azt a méltóságot, önuralmat, ünnepélyességet, mely hatását tökéletessé tette! Nyughatatlanság és méltóság, ez a szellem bélyege, és József félelmet nem ismerő gyermeki vonzódással ismerte föl az öröklött jegyet atyai parancsolója homlokán, noha a tulajdon jellege nem ez, hanem inkább elbájoló anyjának örökségeképp vidámabb és gondtalanabb volt, és társas természete könnyebben föloldódott beszélgetésben és közlékenységben. De hogyan is félhette volna tűnődő s gondterhes atyját, mikor ez olyan nagyon szerette? Az a megszokás, hogy szeretik és megkülönböztetik, döntő hatással volt rá, és megadta lényének színét, döntő hatással volt viszonyára is a Mennybelihez, akit, amennyire szabad volt alakot tulajdonítani neki, éppúgy képzelt el, mint Jákóbot, úgyszólván atyja magasabb rendű másának érezte, s szívből meg volt győződve, hogy az is éppúgy szereti őt, mint atyja. Egyelőre s még csak távolról közelgetve nevezzük “mátkainak” viszonyát az ég Adónjához, ahogyan József tudott babilóni nőkről, akik Istárnak vagy Milittának áldozva magukat, szűzen és jámbor odaadásra kötelezve éltek a templomcellákban, s “tisztáknak” vagy “szenteknek”, avagy “Isten mátkáinak”, “enitu”-nak nevezték őket. Ezeknek az enituknak életérzéséből volt valami az övében is, tehát valami a szigorból s eljegyzettségből, és továbbmenve, evvel összefüggésben, valami játékos képzelgés, amellyel még dolgunk lesz, ha majd alább rákerül a sor, és ez lehetett az a forma, melyben a szellem öröksége az ő esetében megnyilvánult.

Viszont, minden ragaszkodása ellenére, nem értette vagy nem méltányolta egészen azt a formát, melyet ez atyja esetében öltött: a gondot, a szomorúságot, a nyughatatlanságot, amelynek megnyilvánulása volt a leküzdhetetlen ellenszenv a megalapozott s állandó élettel szemben - amely pedig méltóságához feltétlenül illett volna -, s a mindig csak ideiglenes, hevenyészett, könnyen mozgó s félig nomád életmód. Kétségkívül őt is szerette, kegyelte és dédelgette az Úr - és ha ugyanezt tette Józseffel, elsősorban bizonyára atyja kedvéért tette. Saddáj isten gazdaggá tette őt Mezopotámiában marhában és más javakban, s fiainak seregében, asszonyai csapatában, a pásztorok közt, a szolgák közt fejedelem lehetett volna, mint az ország többi fejedelme, s az is volt, nemcsak külső tekintélyre, hanem szellemileg is, mint “nabí”, azaz “hirdető, mint tudós, istenismerő és nagyeszű, mint a szellemi vezető vének egyike, akikre a káldeus öröke szállt, és akikben koronként testi utódjait látták. A legválasztékosabb és legkörülményesebb formák közt érintkeztek vele tárgyalások és adásvételi megállapodások alkalmával, miközben őt “uram”-nak nevezték, önmagukról viszont csak lekicsinylő kifejezésekkel beszéltek. Miért nem élt hát övéivel módos polgárként a városok valamelyikében, magában Hebrónban vagy Uruszalimban vagy Szihemben, terméskőből és fából épült szilárd házban, amely alatt halottait eltemethette volna? Miért sátorozott, mint a sivatag izmáelitái és beduinjai, a városon kívül és a pusztaságban, úgyhogy még csak Kirját-arba várát se látta, a kútnál, a sziklasíroknál, a tölgyeknél és terebintusoknál, bármikor fölszedhető sátorban, mintha nem maradhatna s nem verhetne gyökeret másokkal együtt, mintha minden órában parancsra kellene várnia, mely sürgetné, hogy bontsa le kunyhóit és istállóit, tegye tevehátra a rudakat, nemezfedelet és bőröket, s vonuljon tovább? József természetesen tudta, miért. Így kellett lennie, mert oly Istent szolgáltak, akinek lényege nem a nyugalom és fészket vert kényelem volt, oly - jövendőt tervező - Istent, kinek akaratában nagy és homályos és messzire ható dolgok voltak keletkezőben, aki tulajdonképpen vajúdó szándékaival és világterveivel együtt maga is csak keletkezőben lévén, a nyugtalanság Istene volt, Gondisten, aki azt akarta, hogy keressék, és akiért mindig szabadon, mozgékonyan és útra készen kellett állni.

Egyszóval: a Szellem volt, a fölmagasztosító és ismét lealacsonyító Szellem, aki megtiltotta Jákóbnak, hogy városi-megtelepült állandóságban éljen; és ha a kicsi József, akinek volt érzéke a világias dísz, sőt pompa iránt, néhanapján sajnálta is ezt, fogadjuk el ezt is, mint jelleme más vonásait, melyekkel ismét mások békítenek meg. Ami minket illet, akik most nekiindulunk, hogy mindezt elbeszéljük, és ekként, külső kényszer nélkül, végeérhetetlen kalandba zuhanjunk (e “zuhanást” pontos irányjelentésében értve): nem akarjuk titkolni természetes és határtalan megértésünket az öreg nyughatatlan ellenkezése iránt az egyhelytmaradás és fészekrakás gondolatával szemben. Hiszen magunk sem ismerjük ezt az életet! Minékünk is nyughatatlanság a sorsunk, és szívünk mit sem tud a nyugalomról! Az elbeszélő csillagzata vajon nem a hold-e, az útnak ura, a vándor, aki megjárja állomásait, s ismét elhagyja mindegyiket? Aki beszél, kalandozva jár meg nem egy állomást; de csak sátrat ver mindegyiknél, újabb útmutatásra várva, és csakhamar dobbanni érzi szívét a kéjtől is, de a félelemtől és a test szorongása miatt is, ám mindenesetre annak jeléül, hogy indulhat tovább új, frissen átélendő kalandra, melynek részletei még beláthatatlanok, a nyughatatlan szellem szándéka szerint.

Rég úton vagyunk már, s messze hagytuk, el is felejtettük az állomásokat, melyeken futólag időztünk, s utasok módjára már messziről érintkezésbe léptünk avval a világgal, amely felé közeledünk, s amely közeledik felénk, hogy ne legyünk egészen ügyefogyott s merev idegenek, ha kebelére érünk. Talán túlságosan is soká tart az út? Nem csoda, hiszen pokolra visz! Lefelé visz, lefelé a mélybe, a napvilág alá, lefelé visz bennünket, sápadókat, a múlt soha föl nem mérhető kútmélyére.

Miért sápadunk itt? Miért dobog a szívünk, nemcsak útra kelésünk, hanem már az útra kelésre kapott első utasítás óta, s nem csupán az örömtől, hanem erősen a test szorongása miatt is? Hiszen a múlt életeleme és éltető levegője az elbeszélőnek, kedves időalakja, s olyan, mint halnak a víz! Igen, igen. De miért nem tudja e belátás elcsitítani kíváncsi-gyáva szívünket? Bizonyára azért nem, mert a múlt életeleme, melytől természetesen megszoktuk, hogy tova s még tovább visz bennünket, más, mint az a múlt, amelybe most testileg aláereszkedünk - az élet múltja, a volt, a halott világ, amelybe egykor a mi életünk is mind mélyebbre s mélyebbre olvad, s mellyel életünk kezdetei már meglehetős mélységben olvadnak össze. Meghalni természetesen annyi, mint elveszíteni az időt s kivonulni belőle, de viszont annyi is, mint megnyerni az örökkévalóságot és a mindenüttvalóságot, tehát az igazi életet. Mert az élet lényege a jelenvalóság, s csak mitikusan tárul fel titka a múlt és a jövő időalakjában. Ez egyben az élet közönséges megnyilatkozási formája, míg a titok a beavatottaké. A nép azt tanulja, hogy a lélek vándorol. A tudó viszont tudja, hogy a tan csak köntöse a lélek mindenüttvalósága titkának, s hogy a léleké az egész élet, ha a halál föltörte magányos börtönét. A halált és a halál megismerését ízleljük meg, amikor mesemondó kalandorként a múltba szállunk: ez okozza gyönyörűségünk és sápadt félelmünk. Ám a gyönyör hatalmasabb, és nem tagadjuk, hogy ez a gyönyör a testé, mert tárgya minden kérdésünk és szavunk és minden gondunk alfája és ómegája: az emberfia, akit fölkeresünk a halálban és az alvilágban, miként Istár ott kereste Tammúzt és Ezet Uzirit, hogy megismerjük ott, ahol a múlt van.

Mert a múlt van, mindig van, bárha a népi szólás így mondja: egyszer volt. Így szól a mítosz, mely csak köntöse a titoknak, de a titok ünneplőruhája az ünnep, a visszatérő, amely áthidalja az időalakokat, és a nép értelme számára jelenné teszi a múltat és a jövőt. Csoda-e, hogy az ünnepben mindig fölpezseg az emberi, és a szokás megszenteli zabolátlan kicsapongását, mert élet és halál ismernek egymásra benne? Mesemondás ünnepe, te vagy az élettitok ünneplőruhája, mert te teremtesz időtlenséget a nép értelme számára, és te varázsolod föl a mítoszt, hogy az élő jelenben játszódjék újra! Halál ünnepe, pokolraszállás, csakugyan ünnep vagy s gyönyörűsége a test lelkének, amely nemhiába csügg a múlton, a sírokon és a jámbor Volton. De legyen veled a szellem is, és hatoljon beléd, hogy áldással légy áldott az égből fönn és áldással a mélyből alant!

Szálljunk alá hát csüggedetlenül! Talán szüntelen a kút mélységes mélyére szállunk? Egyáltalában nem. Nem sokkal mélyebbre háromezer esztendőnél - és mi az a feneketlenségéhez képest? Az embereknek ott már nincs szarupáncéljuk és szemük a homlokukon, s nem harcolnak repülőgyíkokkal: emberek, mint mi magunk - gondolkodásuk némi álmodozó s könnyen megbocsátható pontatlanságát nem számítva. Hasonlóképp biztatgatja magát a kevéssé járatos ember, akinek útra kell kelnie, és akit, mikor komolyra fordul a dolog, láz és szívdobogás kínoz. Végül is, így beszél magában, hát a világ végére megyek, vadidegenbe? Egyáltalában nem, hanem csak erre-arra, ahová már sokan eljutottak, egy-két napi távolságra hazulról. Így vagyunk mi is avval az országgal, amely bennünket vár. Tán ez az az ország, ahol a bors terem, Ga-ga országa, amely olyan másféle, hogy fejünkhöz kapkodunk végső tanácstalanságunkban? Nem, hanem olyan ország, amilyent már nemegyszer láttunk, ország a Földközi-tenger partján, nem éppen a legáldottabb, kissé poros és köves, de korántsem isten háta megetti, s fölötte ugyanazok a csillagok járnak, amelyeket mi is ismerünk. Hegyes-völgyesen, városokkal, utakkal és szőlődombokkal, zöld bozót közt zavarosan és sietősen rohanó folyójával terül el a múltban, mint mesebeli rét. Nyissuk ki szemünket, ha induláskor behunytuk! Megérkeztünk. Nézzétek: éles árnyékú holdas éj borul a békés dombokra! Érezzétek a nyáriasan csillagozott tavaszi éj lágy frissességét!

ELSŐ FEJEZET: A KÚTNÁL

Istár

Túl a dombon volt ez, Észak-Hebrónban, kissé keletre az Uruszalimból vezető úttól, Ádár hónap egyik tavaszestjén, melynek holdsütésében olvasni lehetett volna a betűket, s az árván álló és meglehetősen kurta törzsű, de erős ágbogú fa, egy vén és terebélyes terebintus lombozata szőlőfürtszerű virágaival együtt a fényben szinte aprólékosan kidolgozottnak látszott, csillámlóan összeszőtt és mégis hajszálpontos rajzú ötvösmunkának. A szép fa szent volt: árnyékában többféleképp lehetett útmutatást kapni, éspedig emberi szájból (mert akinek az istenségről volt tapasztalata alapján közölnivalója, ágai alá gyűjtötte hallgatóit) s magasabb rendű módon. Ugyanis némelyeknek, akik fejüket a fa törzséhez támasztva ott aludtak, álmukban isteni kijelentés és megvilágosodás jutott osztályrészül, s az égőáldozatok is, melyeknek bemutatásáról e helyen egy megfeketedett lapú, kőből való vágóasztal tanúskodott - most is kicsiny, könnyű füstű láng éledt rajta -, idők folyamán nemegyszer részesültek a füst iránya, madarak jelentőséges röpte, sőt égi jelek révén abban a különös figyelemben, amelynek a fa tövében véghezvitt effajta jámbor cselekmények általában örvendhettek.

A környéken akadt több fa is, jóllehet egyik se olyan tiszteletre méltó, mint ez a magányos: éppúgy hasonló fajúak, valamint nagy lombú fügefák és magyalfák, melyek törzsükből léggyökereket bocsátottak szerte a dúlt talajon, s melyeknek holdtól sápadt örökzöldje tűlevél és lomb között középúton tüskés legyezőként tárult szét. A fák mögött, dél felé s a domb irányában, mely elfedte a várost, s még a domblejtő egy részén is lakások és istállók voltak, s időnként egy-egy marha tompa bőgése, egy-egy teve fújtatása vagy egy szamár akadozva feltörő jajgatása hallatszott onnét a csöndes éjben. Észak felé azonban a kilátás szabad volt, s egy durván faragott kockakövekből kétsorosan, nagyolva összerótt, mohos kerítésfal mögött, mely a szent fa környékét alacsony mellvéddel ellátott teraszhoz tette hasonlóvá, az égen már magasan álló s háromnegyed részét beborító csillagok ragyogásában sík föld terjengett a messzeségbe, a hosszan hullámzó dombokig, melyek a látóhatárt lezárták: olajfákkal és tamariszkuszcserjékkel benőtt, ösvényekkel tagolt terület, amely a távolban fátlan legelővé simult, s itt-ott látszott csak rajta egy-egy pásztortűz lobogása. A fal tetején ciklámen virágzott, holdfényben sápadó lilával és rózsaszínnel, a fák tövében pedig, a moha és fű között, fehér sáfrány és piros kökörcsin. Virágoknak és illatos füveknek, a fák nedves kipárolgásának, füstnek és ganénak szaga keveredett itt össze.

Az ég ragyogott. Tágas udvar keretezte a holdat, melynek fénye szelídségében is oly erős volt, hogy csaknem fájt belenézni, s a nyílt mennybolton mintha marékkal vetették s szórták volna szét a csillagmagvak szikrázó sorát, itt ritkásabban, amott gazdag tömöttségben. Világosan, élő kék fehér tűzzel, sugarakat lövellő drágakőként tűzött délnyugaton a Szíriusz-Ninurtu, s a Kiskutya délre magasabban álló Proküónjával közös csillagképnek látszott. Marduk, a király, amely a nap lebukása után nyomban fölkél, hogy egész éjszaka csillogjon, pompájában hozzá volna hasonló, ha a hold nem ragyogná túl fényét. Ott volt Nergál is, a zenittől nem messze, kissé délkeletre, a hétnevű ellenség, az elámi, mely dögvészt és halált hoz, s amelyet mi Marsnak nevezünk. De nála már korábban a látóhatár fölé emelkedett az állhatatos és igazságos Szaturnusz, s a délkörön villogott. Vörös főcsillagával pompázva vált ki Orion megszokott képe, az is vadász, fölövezve, fölfegyverezve, s nyugatra hajlott. Ugyanott, csak délebbre lebegett a Galamb. Regulusz, az Oroszlán csillagképében az ég legmagasáról köszöntött alá, s a Göncöl bikafogata már hozzáemelkedett, míg a vörös-sárga Arkturusz az Ökörhajtóban még mélyen északkeleten állott, s a Kecske sárga lángja az Ostoros képével már rég északnyugatra merült. De mindezeknél szebb, az előhírnököknél s a kókábim egész seregénél tüzesebb volt Istár, a nővér, a feleség, az anya, Astarté, a királyné, a nap nyomában, mélyen nyugaton. Ezüstösen lobogott, szárnyaló sugarakat küldött szerte, kis nyelvekbe gyúlt, s egy hosszabb láng dárdahegyként nyúlt föl rajta.

Hír és valóság

S volt itt gyakorlott szem, amely mindezt meg tudta különböztetni és értelemmel szemlélni, sötéten fölfelé szegzett szempár, amelyben újragyúlt e sokféle tűz. Odasiklott az állatöv gátjához, a szilárd töltéshez, mely az égtengert megzabolázta, s melyen az időjelzők őrködtek; a szent jelekhez, amelyek ennek az égaljnak rövid szürkülete után gyors egymásutánban kezdtek föltünedezni: először a Bika, mert akkor, amikor az a szempár nézett, a nap tavaszelőn a Kos jegyében állott, és ez a képlet vele merült a mélybe. A tudós szempár az Ikrekre mosolygott, melyek a zenitről nyugat felé fordultak; s keletre sikló pillantása a kalászon akadt meg a Szűz kezében. De aztán visszatért a hold fénykörébe s csillámló ezüstpajzsához, tiszta és lágy káprázatának ellenállhatatlan vonzása alatt.

Egy ifjú szeme nézelődött így; az ifjú egy kifalazott kút peremén ült, mely a szent fa közelében, kőből való ívbolt alatt tátotta nyirkos mélyét. Omladozó körlépcső vitt föl a kúthoz, s a fiatalember csupasz lába nedvesen nyugodott a lépcsőfokokon, melyek ezen az oldalon szintén nedvesek voltak, kiömlött víztől cseperegtek. Oldalt, száraz helyen, felsőruhája hevert, sárga alapon széles, rozsdavörös mintával, s marhabőr saruja, mely csaknem cipő volt, mert leffegő oldala közé sarokkal s bokával jó mélyen be lehetett lépni. Fehérített, de parasztosan durva vászonból való ingét az ifjú leengedte, s bő ujjait csípője köré tekerte; felsőtestének, amely egyiptomiasan egyenes és magas vállával a gyermekes fejhez képest kissé nagyon is nehézkes és tömör hatású volt, barnás bőre olajosan csillogott a holdfényben. Mert a fiú, miután a ciszterna jéghideg vizével lemosta és többször leöblítette magát - vizessajtár és merítőkanál segítségével -, ami a kánikulai nap után kívánatos üdülés és egyben a vallási előírás jámbor teljesítése is volt, egy homályosan csillogó üvegedényből, mely mellette állt, és illatszerrel kevert olajat tartalmazott, megkente tagjait, ezenközben sem a haján viselt laza fonású mirtuszkoszorút, sem a bronzszínű szalagon nyakán lógó s mellére csüngő amulettet le nem téve: a kis zacskót, melybe védő erejű gyökérrostok voltak belévarrva.

Most nyilván ájtatosságát végezte, mert arcát a fényét ráborító hold felé emelte, felső karját oldalához szorította, alsó karját viszont föltartotta, kifelé s fölfelé fordított nyílt tenyérrel, s miközben ültében könnyedén ide-oda himbálózott, tört, dúdoló dallamot adott a hangoknak és szavaknak, melyek ajkán alakultak... Bal csuklóján kék fajanszperecet hordott, s a körmök kezén-lábán téglavörös hennafestés nyomát mutatták, amit a legutóbbi városi ünnepen való részvétele alkalmából vihetett végbe ficsúr módra, hogy a tetőkre gyűlő asszonynépnek megnyerje tetszését, holott nyugodtan lemondhatott volna az efféle kozmetikai beavatkozásokról, s rábízhatta volna magát a csinos lárvára, amelyet Isten adott neki, s amely még gyermekien telt tojásdadságában s kivált a fekete s kissé ferde vágású szem lágy kifejezésével csakugyan nagyon megnyerő volt.

A szép emberek azt hiszik, hogy természetes bájukat kötelességük még emelni s “magukat kiszépíteni”, nyilván valami engedelmesség folytán önmaguk örvendetes helyzete iránt, s a kapott adományoknak teljesítve evvel szolgálatot, amibe bizonyos vallásos érzés is keveredik, s ők ekként is fogják föl - míg a csúfak magukcicomázása annál szomorúbb és komikusabb hatású. Azonkívül a szépség sohasem tökéletes, és éppen ezért hiúságra sarkall, mert ami az önmagában adott ideálból hiányzik, azt kötelességének érzi pótolni; ez viszont ismét tévedés, hiszen a szépség titka tulajdonképpen a tökéletlennek e varázserejében rejlik.

Az ifjú feje köré, akit most itt világosan magunk előtt látunk, hagyomány és költészet a szépségnek valódi sugárkoszorúját fonta, hús-vér jelenléte azonban alkalmat ad számunkra, hogy némiképp csodálkozzunk ezen - noha a holdas éj bizonytalan varázsa lágy kápráztatással maga is szépségének pártjára áll. Mi mindent nem hirdetett s állított a sokasodó napok alatt dal és legenda, apokrif könyv és álfelirat külsejének dicsőítésére, ami most szemünk láttára mosolyogtatóvá válik! Hogy képe a nap és hold pompáját megszégyeníti, még a legkevesebb, ami fennmaradt róla. Betű szerint azt írták, hogy homlokát s orcáját fátyollal kellett eltakarni, hogy a nép szíve az isteni küldött iránt földi tűzre ne lobbanjon, s hogy azok, akik fátyol nélkül látták, “boldog szemlélődésbe mélyen elmerülve”, nem ismerték meg őt többé. A napkeleti hagyomány habozás nélkül kijelenti, hogy az e világon egyáltalában fellelhető szépség fele ennek az ifjúnak jutott osztályrészül, másik fele pedig az emberiség többi részében volt szétosztva. Egy nagy tekintélyű perzsa dalnok még ezt a becslést is lefőzi a maga excentrikus képével, amely szerint a világ minden szépsége egy hat lat súlyú pénzdarabba van összeolvasztva, s ebből, így álmodozik a költő, öt lat jut őrá, a tökéletesre, a hasonlíthatatlanra.

Az ilyen féktelen és mértéktelen dicsőítés, minthogy nem számol az ellenőrzéssel, némileg zavarba ejti és befolyásolja a szemlélőt, s egyenesen veszélyes a tények józan mérlegelése szempontjából. Sok példát lehet találni rá, hogy milyen megvesztegető ereje van a túlzott értékelésnek, amelyben az emberek már megegyeztek, s melytől az egyén készségesen, majdnem mániákusan engedi elvakítani magát. Mintegy húsz évvel a most feltételezett időpont előtt, amint még hallani fogjuk, egy férfiú, aki a szóban forgó ifjúhoz nagyon közel állt, Hárán vidékén, Mezopotámiában juhokat kínált megvételre, amelyeket maga tenyésztett, és amelyeknek olyan nagy hírük volt, hogy az emberek valósággal őrületes árakat fizettek értük, jóllehet ki-ki láthatta, hogy nem valami mennyei, hanem közönséges és hétköznapi, bár elsőrendű juhokról van szól. Ez az emberi önalávetésvágy hatalma! De ha nem is engedjük józanságunkat elhomályosítani a magasztalástól, melyet módunkban van a valósággal összevetni, viszont az ellenkező végletbe se tévedjünk, s ne engedjük át magunkat a túlságos kákán csomót keresésnek. Az a posztumusz rajongás, amelytől ítéletünk épségét érezzük veszélyeztetve, természetszerűen nem a puszta semmiből születik; gyökerét a valóságba ereszti, és kimutathatóan jórészt már az élő személynek is része volt benne. Hogy ezt megértsük, mindennel szemben bizonyos arabos-homályos ízlés nézőpontját kell alkalmaznunk, egy esztétikai látószöget, mely az életben hatóval azonos, s így tekintve a dolgot, az ifjú csakugyan oly kedves és szép volt, hogy első pillantásra nemegyszer félig-meddig istennek gondolták.

Fogjuk tehát kordába szavainkat, nem esve sem a dicsőítés puha szajkózásának, sem pedig a túlzott kriticizmusnak hibájába, s állapítsuk meg, hogy a kútnál ülő ifjú holdimádó arca hibáiban is szeretetre méltó volt. Például meglehetősen rövid és nagyon egyenes orrának lyukai túlságosan tágak: de minthogy ezáltal a cimpák mintha fölfelé húzódnának, arculata valami elevenséget, hevességet és szárnyas büszkeséget kap, ami a barátságos szempárral jól illik össze. Az elbizakodott érzékiség kifejezését, amelyet a fölvetett ajak okoz, nem akarjuk kifogásolni. Lehet, hogy a látszat csal, s azonkívül éppen ami a szájformát illeti, alkalmazkodjunk az országnak és népének szemszögéhez. Ellenben jogot formálnánk hozzá, hogy a száj és orr közötti területet túlságosan kidudorodónak ítéljük, ha nem épen ezzel függene össze a szájzug különösen megnyerő alakulása, amennyiben csupán az ajkak egymásra fektetése, minden izom-összehúzódás nélkül, nyugodt mosolyt tud előcsalni. A homlok alsó fele lapos az erős és szép rajzú szemöldökívek felett, de följebb öblösödő, a világos bőrszíjjal átfogott s azonkívül mirtuszkoszorúval ékes fekete haj alatt, amely zacskószerűen hull nyakába, a fület mégis szabadon hagyva, amellyel szerencséje lenne, ha cimpája nem volna némileg húsos alkatú és hosszúra nyúlt, nyilván a fölösen nagy ezüstkarikától, amit már gyermekkorában áthúztak rajta.

Imádkozott az ifjú? Tartása túlságosan is kényelmes volt. Ahhoz állnia kellett volna. Mormolása és fölemelt kézzel folytatott félhangos dudorászása inkább magafeledt szórakozásnak látszott, mint egy halk párbeszédnek a magas égitesttel, amelyhez fordult. Himbálózva gajdolta:

“Abu-Hammu-Aoth-Abaoth-Abiram-Haam-mi-ra-am...”

Ebben a rögtönzésben minden lehető eszmetársulás és gondolatkapcsolás kereszteződött, mert miközben a holdat babiloni becenevein nevezte, abunak, atyának, hammunak, bácsikának mondván, ugyanakkor Ábrahámnak, valóságos és vélt ősatyjának neve is közbeszövődött, amellett e név továbbképzett változatában egy másik, tiszteletre méltó emlékű: Hammurábinak, a törvényhozónak legendás neve, melynek értelme: “magasztos az én isteni bácsikám”, továbbá mély jelentésű szótagok, melyek az atya-gondolat útján tovább vezettek a keleti-őshazai csillagimádat és családi emlékezések birodalmán túl, s dadogva keresgélték az újat, leendőt, amit atyjafiainak szelleme szenvedélyesen remélt, vizsgált és akart...

“Jao-Aoth-Abaoth - hangzott dudorászása. - Jáhu, Jáhu! Já-á-ve-ilu, Já-á-um-ilu.” És miközben emelt kézzel, hintázva, fejét ingatva s szerelmes mosollyal dúdolt föl a fényárasztó holdhoz, különös, csaknem riasztó valamit lehetett a magányos fiún megfigyelni. Ájtatoskodása, lírai szórakozása vagy mi, láthatólag elragadta, a növekvő önfeledtség, amelybe buzgalma beleringatta, valami nem egészen megnyugtatóvá alakult. Dalolászásába nem adott bele sok hangot, s nem is tudott volna beléadni. Még merev és éretlen volt ez az éles, félig gyermeki hang, fiatalosan kiteljesületlen zengésű. Ám most egészen kifúlt belőle a hang, görcsösen és szorongva elakadt; “Jáhu, Jáhu!”-ja már csak a lélegzetből kifogyott tüdő ziháló susogása volt, amelyet elfeledett újra teleszíni, s ugyanekkor teste eltorzult, melle beesett, hasizma sajátságosan kezdett tekeregni, nyaka és válla rángva fölhúzódott, keze reszketett, felső karján a feszítőizom kötélszerűen kidudorodott, és szeme feketéje egy pillanat alatt fölfordult, üres fehére hátborzongatóan csillogott a ráhulló holdfényben.

Azt kell itt megjegyeznünk, hogy senki se várt volna egykönnyen az ifjú viselkedésében ilyen rendellenességet. Rohama, vagy akárhogy nevezzük is, idegenszerűen és aggodalmat keltő meglepetésként hatott: valószínűtlen ellentétben állt avval a barátságosan értelmes, jó fellépéssel, amelyet kellemes és mindenesetre nem kevéssé piperkőc személye az első pillantásra s nagyon meggyőzően mutatott. Ha a dolog komoly volt, az a kérdés, kinek a gondja lelkéért aggódni, amelyet ez esetben talán az elragadtatás repített, de kétségkívül veszély is fenyegetett. Ha pedig játékról, szeszélyről volt szó, a dolog még mindig aggasztó - és hogy hasonlót legalábbis gyanítani lehetett, azt mutatja az ifjú holdkórosnak a következő percekben tanúsított viselkedése.

Az atya

A domb s a lakások irányából nevét kiáltották: “József! József!”, kétszer, háromszor is, egyre csökkenő távolságból. Harmadszorra hallotta meg a kiáltást, legalábbis csak harmadszorra adta jelét, hogy meghallotta, s gyorsan összeszedte magát, miközben ezt mormolta: “Ímhol vagyok.” Szeme visszafordult, karját, fejét leengedte, és szégyenkezve mosolygott alá mellére. Atyjának nyájas, és mint mindig, megindult, könnyedén panaszos hangja hívta. A kiáltás most egészen közelről hangzott. S noha az atyja már észrevette fiát a kútnál, megismételte: “József, hol vagy?”

Minthogy hosszú ruhát hordott, s minthogy a holdfény látszólagos élessége és fantasztikus tisztasága kedvezett a túlzott elképzeléseknek, Jákób - vagy Ja’akob ben Jichák, amint magát írta, ha nevét le kellett jegyeznie - fenséges és csaknem emberfeletti nagyságúnak látszott, amint ott állt a kút s az utasítás fája között, utóbbihoz közelebb, s a fa leveleinek árnyéka bepetyegtette ruháját. S alakját - tudatosan vagy öntudatlanul - még hatásosabbá tette tartása, amint hosszú botjára támaszkodott, melyet magasan megmarkolva fogott, úgyhogy a gyapjúmuszlinból készült, keskenyen és halaványan csíkozott, gazdag redőjű felsőruha vagy köpönyeg bő ujja visszahullt feje fölé emelt, öreges, csuklóján rézkarikával ékített karjáról. Ézsaunak szerencsésebb ikertestvére ekkor hatvanhét esztendős volt. Ritkás, de hosszú és széles szakálla (mely halántékának tincseivel egybeolvadva, oldalt könnyű pászmákban állt el arcától, s ugyanily szélességben hullt mellére) szabadon, bodrozatlanul, formába nem szabva-vágva, ezüstösen csillogott a holdfényben. Vékony ajka látható volt a szálak között. A keskeny nyergű orrcimpától mély barázdák húzódtak alá a szakállba. Homloka alatt, melyet félig eltakart a sötét-tarka kánaáni kelméből való csuklya, amely redőkben csüngött mellére s át volt vetve vállán, petyhüdt, mirigyessé vékonyult alsóhéjából tulajdonképp már vénségtől fáradt s csak belsőleg éles, apró, barna, villogó szem kémlelte aggodalmasan a kútnál ülő fiút. A köpönyeg alatt, melyet a feltartott kar fölhúzott és szétnyitott, színes kecskeszőrből készült ruha látszott, melynek szegélye a posztócipő hegyéig nyúlt; hosszú rojtú, ferdén futó sorokból volt összeszőve, úgyhogy olyan volt, mintha több ruha fedné egymást, s egyik a másik alól bukkanna ki. Így az aggastyán ruhája vaskos és sokszoros, rendkívül önkényes ízlésű és bonyolult volt: a keleti kultúrák egyező elemei találkoztak benne oly elemekkel, melyek inkább az izmáelita-beduin és a sivatagvilághoz tartoztak.

Az utolsó hívásra József nagy bölcsen már nem is válaszolt, mert a kérdés nyilvánvalóan akkor tétetett föl, amikor atyja már látta őt. Megelégedett annyival, hogy egy mosolyt küldjön atyja felé, amely meghasította telt ajkát, s kivillantotta fogait - fehérek voltak, mint amilyeneknek a barnabőrűek fogai látszanak, különben pedig nem sűrűek, hanem külön-külön állók -, s mosolyát könnyed üdvözlő mozdulatokkal párosította. Megint fölemelte kezét, mint előbb a hold felé, bólogatott és csettintett a nyelvével ami elragadtatást és bámulatot fejezett ki. Aztán kezét homlokához érintette, hogy onnan nyitott tenyérrel sima és elegáns mozdulattal föld felé siklassa; szemét félig lehunyva és fejét hátravetve, két kézzel befedte szívét, s e tájról, kezét szét nem választva, többször az aggastyán felé intett, mindig visszakörözve szívéhez, mintegy atyjának ajánlva föl azt. Két mutatóujjával szemére is mutatott, térdét is megérintette, koponyáját és lábát is, és közbe-közbe karja és keze visszatért az imádó-köszönő tartásba: az egész szép játék volt, melyet a fiú a jólneveltség szabályai szerint könnyedén s előírásszerűen végzett, de egyben személyes művészettel és bájjal is - szíves és udvarias természetű ember módjára -, s nem érzés nélkül. A kísérő mosollyal meghitté tett jámbor hódolat némajátéka volt ez a szülő és úr, a nemzetség feje előtt, de elevenné varázsolta a közvetlen s szívbéli öröm, hogy a pillanat alkalmat ad a tisztelgésre. József tudta jól, hogy atyja nem mindig játszott életében méltóságos és hősies szerepet. Szóban és tartásban emelkedettre irányuló hajlamát lelkének lágy félénksége néha megcsúfolta; adódtak számára a megalázásnak, a menekülésnek, a sápadt félelemnek órái, élethelyzetek, amelyekben, noha éppen ezek közvetítették számára a kegyelmet, aki szerette, nem szívesen képzelte el őt. S ha a fiú mosolya nem is volt ment kacérságtól és tulajdon győzelme tudatától, nagyobbrészt mégis az atya képén, a növekvő fényhatáson, a hosszú botra támaszkodó aggastyán mutatósan-királyi pózán érzett öröm szülte; és ebben a gyermeki elégtételérzésben sok érzék nyilvánult a rejtettebb mélységekkel nem zavart, tiszta hatás iránt.

Jákób megtorpant. Talán föltűnt neki fia élvezete, és meg akarta hosszabbítani. Hangja, melyet mi érzéssel teltnek neveznénk, mert belső szorongás tremolója fűtötte át, ismét idezendült. Félig kérdve állapította meg:

- A mélység szélén ül a gyermek?

Különös szavak, melyek bizonytalanul és mintegy álombeli félrebeszélésben törtek föl. Úgy hangzottak, mintha a szóló helytelennek vagy meglepőnek ítélné, hogy valaki már ifjú éveiben a mélység szélén ül, mintha a “gyermek” és a “mélység” nem illene egymáshoz. Ami valójában e szavak mögött rejlett, és aminek érteni kellett őket, az az anyás aggodalom volt, hogy József, akit atyja sokkal kisebbnek tartott a valóságnál, vigyázatlanságból a kútba eshet.

A fiú mosolya szélesebb lett, úgyhogy még több hézagosan álló foga tűnt elő, s válasz helyett csak bólintott. De arckifejezését gyorsan megváltoztatta, mert Jákób következő szava már szigorúbb volt. Ezt parancsolta:

- Fedezd el meztelenségedet!

József fölemelt és begörbített karral, félig tréfás megrökönyödéssel nézett le magára, aztán sietve kioldozta az ingujjak csomóját, s az inget vállára vonta. Úgy látszott, az öreget csakugyan fia meztelensége torpasztotta meg bizonyos távolságban, mert most közelebb lépett. Hosszú botját komolyan támaszkodásra használta, emelve s rádőlve, mivel sántított. Tizenkét esztendeje, egy úti kalandja óta, amely igen keserves körülmények közt, nagy aggodalom és szorongás idején játszódott le, egyik lábára bicegett.

Jebse

Csak rövid ideje, hogy a két ember látta egymást. Mint rendesen, József atyjának mósusz- és mirhaillatú sátrában fogyasztotta el vacsoráját, néhány, éppen ott tartózkodó testvére vagy féltestvére társaságában; mert a többiek más nyájaknak őrizése céljából beljebb az országban, észak felé időztek, egy völgyben fekvő megerősített város és zarándokhely közelében, az Ebál és Garizim hegyek tövében, amelyek neve Szihem, Sekem, “Tarkó”, mások szerint Mabartha vagy “Hágó” volt. Jákób a sekembeliekkel hitbarátságot tartott fenn, mert jóllehet ott az istenséget a szíriai pásztor és szép úrfi, Adónisz vagy ama Tammúz nevű virágzó ifjú alakjában imádták, akit a vadkan megcsonkított, s akit odalenn az alföldön Uzirinak, áldozatnak neveztek, mégis már régóta, Ábrahám és a szihemi papfejedelem, Melki-cedek ideje óta ez az isteni személy különös eszmei jelleget öltött, melynek révén az Él eljón, Baál-berít nevet, tehát a fő-fő, a szövetség ura, ég és föld alkotója és parancsolója nevet kapta. Ezt a felfogást Jákób helyesnek és tetszőnek ítélte, s hajlandó volt a szétszaggatott sekemi fiúban az igazi és a legmagasabb istent, Ábrahám istenét, és a szihemitákban hittestvéreket látni, kiváltképpen mert nemzedékről nemzedékre szálló hiteles hagyomány szerint az ősbevándorló beszélgetés közben, éspedig Szodoma bírájával folytatott tudós disputa folyamán maga is “Él eljón”-nak nevezte az általa felismert istent, s így Melki-cedek Baáljával és Adónjával egyenlő rangúvá tette. Mezopotámiából való visszatérése után, fölütvén sátorát Szihem városa előtt, oltárt emelt ennek az istennek. Kutat is épített ott akkor, és a legeltetési jogot jó ezüstsékelekkel megváltotta.

Később Szihem és Jákób nemzetsége között súlyos viszályok támadtak, melyeknek következményeit a város borzalmasan megsínylette. De a béke aztán helyreállt, és a viszony felújult, úgyhogy Jákób barmainak egy része mindig Sekem legelőin táplálkozott, s fiainak és pásztorainak egy része a nyájak miatt szeme elől eltávolodott vala.

A vacsorán Józsefen kívül részt vett Lea két fia, éspedig a csontos Isszakár és Zebulón, aki a pásztoréletet megvetette, de földművelő sem kívánt lenni, csupán tengeri hajós. Mert amióta Aszkalunban tengerre szállt, nem ismert magasztosabbat ennél a hivatásnál, és roppant tódításokkal beszélt kalandjairól s a szörny-korcs lényekről, amelyek a nagy vízen túl élnek, s amelyeket a hajós fölkereshet: bika- és oroszlánfejű emberekről, kétfejűekről, kétarcúakról, akiknek egyik arca emberé, másik komondoré, úgyhogy hol beszélnek, hol meg ugatnak, szivacslábú istenteremtményeiről és más csodalényekről. Ott volt még Bilha fia, a fürge Naftáli, és Zilpa két gyermeke: az egyenes Gád, valamint Áser, aki mint rendesen, most is a legjobb falatok után kapkodott, s mindenkinek szája íze szerint beszélt. Ami József édestestvérét, a gyermek Benjámint illeti, ő még az asszonyok között élt, és túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy lakomákon vegyen részt: mert a mai vacsora az volt.

Egy férfiú, név szerint Jebse, aki Taanákból jött, estebéd közben templomuk galambrajairól és halastavairól beszélt, s már napok óta úton volt egy téglával, melyet Taanák ura, Asirat-jasur, kit némi túlzással királynak neveztek, “testvére”, Gáza fejedelme, név szerint Rifat-Baál számára küldött, minden oldalán teleírva szavakkal, hogy éljen boldogul Rifat-Baál, és minden fontosabb istenség fogjon össze üdvössége, valamint házának és gyermekeinek üdvössége érdekében, ám ő, Asirat-jasur a tőle több-kevesebb joggal követelt fát és pénzt nem tudja küldeni, mert egyrészt magának sincs, másrészt neki is sürgős szüksége volna rá, küldi azonban Jebse útján tulajdon maga és Taanák népe védőistenének, Aséra istennőnek rendkívül nagy erejű agyagszobrát, hogy az áldást hozzon fejére, s megszabadítsa sóvárgásától a fa és pénz után: ez a Jebse tehát - hegyes szakállú, tetőtől talpig tarka gyapjúszövetbe burkolt férfiú - betért Jákóbhoz, hogy véleményét meghallgassa, kenyerét megtörje, s továbbutazása előtt a tenger felé megháljon nála, és Jákób a követet vendégeként befogadta, s csak annyit kívánt tőle, hogy Astarténak, egy nadrágos női alaknak szobrát, melynek fején korona s fátyol volt, s parányi mellecskéit két kézzel fogta, közelébe ne hozza, hanem tegye valahová félre. Különben minden előítélet nélkül ment elébe, megemlékezve arról a régidőből fennmaradt történetről, mely szerint Ábrahám egy ősz bálványimádót haragjában a pusztába üldözött színe elől, türelmetlenségéért azonban az Úr megfeddette, s Ábrahám erre visszahívatta az eltévelyedett aggastyánt.

Két rabszolga szolgált föl frissen mosott vászonzubbonyban, az öreg Madai és az ifjú Mahalálél, s a gyékényszőnyeg körül vánkosokra guggolva (mert Jákób ragaszkodott ehhez az ősi szokáshoz, és nem akart tudni székreülésről, amint ez a város előkelőinél a keleti és déli nagy birodalmak példája szerint járta) fogyasztották el a vacsorát: olajbogyót, gödölyesültet s melléje jó kemah-kenyeret, végül szilva- és mazsolabefőttet rézserlegekből és szíriai bort hozzá színes üvegkelyhekből. Közben vendég és házigazda közt meggondolt beszélgetés folyt, amelyet legalábbis József feszült figyelemmel követett - hol magánjellegű, hol közérdekű beszélgetés, az isteni dolgokról éppúgy, mint a földiekről, s még politikai hírekről is: Jebse családi ügyeiről s hivatali viszonyáról Asirat-jasurhoz, a város urához; utazásáról, amelyet a Jezreel síkságán s a fennsíkon átvonuló úton tett meg, éspedig a hegység járható vízválasztóin szamárháton, innen azonban a filiszteusok földje felé egy holnap Hebrónban vásárolandó tevén szándékozott folytatni; a marha és a gabona árfolyamáról hazájában; a Virágzó Cölöp, a taanáki Aséra kultuszáról s “ujjáról”, azaz: jóslatáról, amellyel engedélyt adott képmásainak egyikét útra küldeni, hogy a gázai Rifat-Baál szívét fölvidítsa; az istennő ünnepéről, amelyet nemrég általános és fékevesztett táncolással és mértéktelen halevéssel ültek meg, s amelynek alkalmával férfiak és nők Asérának papok tanította férfi-nősége, vagyis kétneműsége jeléül ruhát cseréltek. Itt Jákób megsimogatta szakállát, és megfontoltan agyafúrt kérdéseket szúrt közbe: hogy például miként áll a dolog Taanák védelmével, amíg Aséra szobra úton van; s hogy az ész miként magyarázza az utazó képmás viszonyát hazája úrnőjéhez, s hogy ez, isteni lénye egy részének vándorlása folytán, nem szenved-e érzékeny erőveszteséget. Amire Jebse azt válaszolta, hogy amennyiben így lenne, Aséra ujja aligha mutatott volna oly irányba, hogy elküldhetik az útra, és hogy a papi tanítás szerint az istenség teljes ereje minden egyes képmásában jelenvaló és egyformán tökéletes hatású. Jákób továbbá óvatosan rámutatott arra, hogy ha Asirta férfi és nő, tehát Baál és Baálát egy személyben, istenanya és égi király, akkor nemcsak Istárhoz hasonlóan kell tisztelni, akiről Sineárból, s nemcsak Íziszhez hasonlóan, akiről a tisztátalan Egyiptomból hallunk, hanem Samashoz, Sálimhoz, Adduhoz, Adónhoz, Lahamához vagy Damuhoz, röviden a világ urához, a legfőbb istenhez hasonlóan, vagyis oda lyukadunk ki, hogy végeredményben Él eljónról, Ábrahám Istenéről, a teremtőről és atyáról van szó, akit azonban nem lehet útra küldeni, mert mindenek fölött jelen van, és akit nem lehet halevéssel szolgálni, hanem csak avval, hogy tisztán járulunk elébe, és arcra borulva imádjuk. De ezek a szemlélődései a férfiúnál kevés megértésre találtak. Ő inkább így nyilatkozott: valamint a nap is mindig egy bizonyos csillagzat jegyében hat és jelenik meg, s amiként ő kölcsönöz fényt a bolygóknak, amelyek azután a maguk sajátossága szerint befolyásolják az emberi sorsot, akként az isten is elosztódik, és egyes istenekké alakul, amelyek közt Asirat úr-úrnő, mint tudjuk, éppen az, amelyik az isteni erőt a növényi termékenység és az alvilág béklyóiból való természetes feltámadás értelmében valósítja meg, amennyiben minden évben száraz cölöpből virágzó fa lesz, s ez alkalommal némileg zabolátlanabb evés és tánc igazán helyén van, sőt még további, a Virágzó Cölöp ünnepével kapcsolatos szabadosság és gyönyör is, mert tisztaság csupán a napnak és az osztatlan-ősistenségnek tulajdonítható, nem pedig bolygók formájában való megjelenéseinek, és az értelemnek éles különbséget kell tennie tiszta és szent között, amikor is megállapíthatja, hogy a szentségnek a tisztasághoz semmi köze, vagy legalábbis nem szükségszerű a kapcsolat. Erre Jákób nagy megfontoltsággal így felelt: nem kívánja senkinek szülőitől és oktatóitól beléplántált meggyőződéseit sérteni, legkivált nem, ha az sátrának vendége s egy hatalmas királynak kebelbarátja és követe. De a nap is csupán Él eljón kezének műve, és ekképpen bár isteni, de nem isten, amit értelemmel meg lehet különböztetni. Evvel a tétellel ellentétben áll, és az Úr haragját és hevét bizony kihívja, ha maga helyett egyik avagy másik művét imádják, s maga a vendég tulajdon szájával nevezte hazája isteneit bálványoknak, amiért is ő szeretetből és udvariasságból nem kívánja azokat csúfabb névvel illetni. S ha az Isten, aki a napot, az égi képeket s a bolygó csillagokat, valamint a földet alkotta, a legmagasabb, akkor az egyetlen is, és másokról ez esetben legjobb egyáltalában nem beszélni, különben kénytelen lenne azokat az elhallgatott névvel megbélyegezni, éppen az okból, mert az értelemnek a “legfőbb Isten” szót s megjelölést az egyetlen Istenével egyenlően kell tisztelnie. A “legfőbb” és “egyetlen” gondolat pár különbségének vagy egyértelműségének kérdése most hosszabb megvitatást igényelt, s a vitával a vendéglátó sohasem telt volna be, s ha tőle függ, a fél vagy akár az egész éjet is átdisputálják. De Jebse a beszédet a világnak és birodalmainak eseményeire terelte, kereskedésre és más egyébre, amiről ő, mint egy kánaáni fejedelem barátja s rokona, jobban volt tájékozva az egyszerű embernél: hogy Ciprus szigetén, amelyet Alaszkiának nevezett, pestis dühöngött és sokakat elragadott, de korántsem az egész lakosságot, mint a sziget uralkodója a síkság fáraójának írta, hogy evvel okolja meg rézadójának csaknem teljes elmaradását; hogy a hettita vagy hatti birodalom királyának neve Subbilulima, s olyan hatalmas haderőnek parancsol, hogy Mitanni királyát, Tusrattát isteneinek ledöntésével s elrablásával fenyegette meg, jóllehet ez a nagy thébei uralkodóházzal áll sógorságban; hogy a bábeli kasszita reszketni kezdett az asszúri papfejedelem színe előtt, aki függetleníteni akarja hatalmát a törvényhozó birodalmától, s a Tigris folyónál külön államot készül alapítani; hogy a fáraó Amun isten papságát szíriai hadisarccal tette gazdaggá, és ennek az istennek ezeroszlopos, ezerkapus templomot emelt ugyancsak nevezett forrásból, ám ez hamarosan meglehetősen el fog dugulni, mert az ország városait nemcsak beduin rablók fosztogatják, hanem a hatti hatalom is terjeszkedik észak felől, kétségessé téve az Amun-papok uralmát Kánaánban, míg az emoreus fejedelmek közül nem egy ezekkel a külföldiekkel szűri össze a levet Amun ellen. Itt Jebse hunyorított egyet fél szemével, nyilván, hogy baráti körben jelezze: Asirat-jasur is ilyen politikus utakon jár, de a gazda érdeklődése a társalgás iránt erősen aláhanyatlott, mióta nem Istenről folyt a szó, a beszélgetés egyre álmosabb lett, s ki-ki fölkelt ülővánkosáról; Jebse, hogy meggyőződjék, nem esett-e közben valami baja úti Astartéjának, s hogy aztán lefeküdjék; Jákób, hogy botjára támaszkodva körüljárja a tanyát, és utánanézzen az asszonyoknak s az istállókban a marhának. Ami fiait illeti, József a sátor előtt elvált a másik öttől, noha eredetileg velük szándékozott tartani. De az egyenes Gád közvetlen hangon így szólt hozzá:

- Hordd el magad, kurafi tacskó, nincs rád szükségünk!

Mire József rövid gondolkodás után már meg is találta a szavakat:

- Fagerendához vagy hasonló, Gád, melyet még nem simított végig a gyalu, és öklelős kecskebakhoz a nyájban. Ha atyánk elé tárom beszédedet, megbüntet. Ha pedig Rúben elé tárom, testvérünk elé, igazságosan megfenyít. De legyen, amint mondtad: ha ti jobbra mentek, én balra megyek, vagy fordítva. Mert én ugyan szeretlek benneteket, ti azonban, sajnos, utáltok engem, és különösen ma, minthogy atyánk adott nékem a gödölyéből, és barátságos pillantásokat vetett rám. Mindamellett egyetértek javaslatoddal, hogy elkerüljük a haragot, s hogy véletlenül bűnbe ne essetek. Isten áldjon!

Gád megvető kifejezéssel, fél füllel hallgatta csak, de azért kíváncsi volt, hogyan tud a kölyök ilyen alkalommal beszélni s megfelelni. Azután durva legyintéssel a többiek után ment, József pedig magára maradt.

Kedve kerekedett egy kis estéli sétára - ha abban a lesújtott állapotban, amelybe Gád durvasága taszította, s amelyet a jól fogalmazott válaszon érzett megelégedése csak részben csökkentett, sétájával kapcsolatban kedvről szó lehetett. A domboldalon ballagott fölfelé, odáig, ahol a magaslat kelet felé lejtősödött, s a hegyhát s a délen kitáruló táj föltűnt a szem előtt, úgyhogy József láthatta bal felől a völgyben a hold fehérében úszó várost: a vastag körfalat a négyélű saroktornyokkal s kapubástyákkal, a palota oszlopcsarnokát s a templom tágas terasszal körülvett tömör tömbjét. Örömmel nézte a várost, amelyben olyan sok ember lakott. Halványan láthatta innen övéinek temetkezőhelyét is, a kettős barlangot, melyet egykor Ábrahám vásárolt meg nagy körülményesen a hettitától, s hol az ősöknek, a babilóni ősanyának s későbbi családfőknek csontjai nyugodtak: a kettős sziklasír kőkapuzatának párkánya bal felől élesen rajzolódott ki a körfalon; s az áhítat érzése, melynek forrása a halál, elvegyült kebelében a rokonszenvvel, amelyet a népes város megpillantása ébresztett benne. Azután visszafordult, fölkereste a kutat, ivott belőle, megtisztálkodott s megolajozta magát, majd elmerült a holddal való némileg elfajult flörtjébe, amelyben örökké aggodalmasan utána szaglászó atyja találta.

Az árulkodó

Most ott állt az aggastyán mellette, jobbját fejére tette, miután botját bal kezébe vette át, s vén, de azért átható szemével a fiú szép fekete szemébe nézett, amelyet ez előbb, ismét kimutatva hézagosan csillámló fehér fogzománcát, ráemelt, azután pedig lesütött: részben, egyszerű alázatból, részben azonban némi bizonytalan bűntudat hatására, amely atyjának fölszólításával függött össze, hogy fedezze el magát. Csakugyan: nem, vagy nem csupán a kellemes levegőzés indította arra, hogy ruhájának felöltését halogassa, s gyanította, hogy atyja átlátott vágyain s gondolatain, melyek arra késztették, hogy félig meztelenül küldje köszöntését a magasságba. A dolog úgy állt, hogy a fiú - aki a holddal horoszkópja s más, mindenféle sejtelem s számítgatás révén közösséget érzett, édesnek s egyben jó hatásúnak gondolta, ha bemutatja neki fiatal meztelenségét - meg volt győződve róla, hogy a holdnak tetszeni fog, s számított is rá, hogy őt, vagy a legfelső lényt általában, megvesztegeti vele, s megnyeri a maga számára. A hűvös fényt, amellyel az esti szél vállát érintette, mintegy gyermekes terve sikerének érezte, s azért nem lehetett szemérmetlennek nevezni, mert a szemérem föláldozását jelentette. Meg kell gondolnunk, hogy a körülmetélés egyiptomiaktól átvett s külsőleges szokásként őrzött rítusa József atyafiságában s környezetében régóta különös, misztikus jelentőséget nyert. Az Istentől követelt s elrendelt nász jele volt ez, vele, az istenséggel, a test ama részén foganatosítva, melyben a test lényege mintegy összpontosulni látszik, s amelyre minden testi fogadalmat is tettek. Némely férfi Isten nevét viselte nemzőszervén, vagy azt írta rá, mielőtt asszonyt ismert volna meg. Az Istennel kötött szövetség nemi jellegű volt, s ezáltal, a végtelen vágyú s mindent birtokolni akaró teremtővel s úrral köttetvén, a férfiemberbe csillapító módon a nőiség felé való szelídülést is belécsepegtette. A körülmetélés véres áldozata eszmeileg még közelebb áll a megférfiatlanításhoz, mint testileg. A hús megszentelése a szüzességnek s a szüzesség felajánlásának értelmét is magában foglalja; tehát női értelmet. Azonkívül József, mint maga is tudta s mindenkitől hallotta, bájos és szép volt - olyan állapot, amelyben különben is van valami nőies; s mivel “szép” az a jelző volt, amivel mindenekelőtt a holdat, éspedig a tiszta, fátyolozatlan teliholdat szokták illetni, holdjelző, amelynek hazája tulajdonképp az égi szférákban van, és alapjában véve emberi lényre csak átvitt értelemben alkalmazható, tehát a “szép” és “mezítelen” megjelölések József tudatában szinte különbség nélkül folytak egybe, s bölcs és jámbor cselekedetnek hitte az égitest szépségére tulajdon mezítelenségével válaszolni, hogy a gyönyörűség és csodálat kölcsönös legyen.

Mi nemigen tudjuk megítélni, hogy viselkedésének némi elfajultsága mily szorosan vagy lazán függött össze ezekkel a félhomályos eszmélkedésekkel. Mindenesetre a még mindig széltében-hosszában látható kultikus lemeztelenítés ősértelmével függtek ezek össze, és éppen ezért az atyával és rendreutasításával kapcsolatban némi határozatlan bűntudatot ébresztettek. Mert József szerette s félte agg apja hitét, s nagyon jól sejtette, hogy azt a gondolatvilágot, amellyel ő, noha csak játékos módon, még kapcsolatot tartott, ez a hit nagy részben bűnösnek bélyegezte, mint Ábrahám előttit messze maga mögött hagyta, a legrettenetesebb s mindig készen álló kárhoztatásával, a “bálványimádó” szóval sújtotta. S a fiú ilyen értelmű, a dolgokat nyíltan néven nevező intelemre volt elkészülve. De Jákób örökös aggályai közül, melyeket ez a fiú keltett benne, most más nyomult előtérbe. Így kezdett beszélni:

- Valóban, jobb volna, ha a gyermek már imája végeztével a sátor védelmében nyugodna. Nem szívesen látom őt egyedül a növekvő éjszakában s a csillagok alatt, amelyek jónak-rossznak egyformán világítanak. Miért nem tart Lea fiaival, s miért nem megy oda, ahova Bilha fiai mennek?

Jól tudta, hogy József, nem először, miért maradt egyedül, és József is tudta, hogy a helyzet ismeretén érzett bánata készteti atyját erre a kérdésre. Előretolt ajakkal válaszolt:

- Testvéreim és én megbeszéltük a dolgot, és teljes békében így határoztunk.

Jákób folytatta:

- Megtörténik, hogy a puszták oroszlánja s amelyik a folyó nádasában lakik, ott, ahol a folyó a Sós-tengerbe szakad, éhségében idetéved, s vérszomjasan a nyájakra tör, hogy zsákmányt ejtsen. Alig öt napja Aldmodad, a pásztor hasra vágódott előttem, s bevallotta, hogy egy ragadozó vad két jerkebárányt ölt meg az éjszaka az aprómarha közül, s egyet magával ragadott, hogy fölfalja. Aldmodad eskü nélkül is ártatlan volt szememben, mert fölmutatta a megölt, véres toklyót, s így kétségtelennek látszott, hogy a másikat az oroszlán elrabolta, s a kár csupán engem illet.

- Csekély kár - mondta József hízelgő szóval -, aránylag semmi ahhoz képest, hogy az én uramnak Ura különleges szeretetből milyen gazdaggá tette őt Mezopotámiában.

Jákób meghajtotta fejét, s ezenfelül oldalvást kissé lehorgasztotta, jeléül annak, hogy Isten áldása nem tette elbizakodottá, jóllehet a maga részéről is okosan hozzájárult, hogy az áldásnak foganatja legyen. Így felelt:

- Akinek sok adatott, attól sokat lehet elvenni. Ha az Úr merő ezüstté tett, agyagból valóvá és nyomorulttá is tehet, mint a szemétdombra vetett cserepet; mert az ő kedve mindenekfölött való, s mi nem foghatjuk föl az ő igazságosságának útjait. Az ezüstnek fénye sápadt - folytatta, miközben vigyázott, hogy a holdra ne nézzen, József azonban nyomban rézsútos pillantást vetett a hold felé -, az ezüst nagy gond, és a félőnek legkeservesebb félelme azoknak a könnyelműsége, akikért oly nehéz a szíve.

A fiú kérő pillantással s egyúttal vigasztaló-becéző mozdulattal nézett föl rá.

Jákób nem hagyta kialakulni ezt az érzést, és így szólt:

- Odakünn történt a mezőn, száz vagy kétszáz lépésnyire innen, hogy a sompolygó oroszlán leütötte az anyabárány barikáit. A gyermek pedig itt ül egyedül a kútnál éjnek idején, pőrén és meggondolatlanul, fegyver nélkül, és megfeledkezik atyjáról. Vajon veszedelemre vagy-e teremtve és harcra edződve? Olyan vagy talán, mint Simeón és Lévi testvéreid, Isten óvja őket, akik üvöltve zúdultak az ellenségre, öklükben karddal, és fölégették az emoreusok lakhelyeit? Vagy olyan vagy talán, mint Ézsau, bácsikád Széirben, a sivatag délvidékén, aki vadász és pusztalakó, s bőre vörös és kérges, mint a bakkecskéé? Nem, hanem jámbor vagy és sátor alatt nőtt gyermek, mert hús vagy az én húsomból, s amikor Ézsau négyszáz emberrel közelgett a révhez, s lelkem nem tudta, hogyan végződik a harc az Úr színe előtt, cselédeimet állítottam előre gyermekeikkel, akik a te testvéreid, aztán Leát az övéivel, s ím téged, téged egészen hátra állítottalak anyáddal, Ráhellal...

Szemét már el is futotta a könny. Nem tudta kimondani a mindennél jobban szeretett nő nevét anélkül, hogy szeme könnybe ne lábadjon, noha immár nyolc éve, hogy Isten érthetetlen módon magához szólította őt - s amúgy is állandóan reszkető hangját fölcsukló sírás törte meg.

Az ifjú feléje nyújtotta karját, aztán összekulcsolt kezét szájához érintette.

- Milyen oktalanul rágódik - mondta gyöngéd szemrehányással - atyácskámnak s kedves uramnak szíve, milyen túlzott az ő aggodalma! Mikor a vendég jó egészséget kívánt nekünk, hogy drága szobrocskája után nézzen (gúnyosan mosolygott, hogy Jákóbnak örömöt szerezzen, s hozzáfűzte), amely ugyancsak nyomorultnak és tehetetlennek látszott, s alig érdemel több tiszteletet, mint a közönséges vásári fazekasáru...

- Láttad! - vágott közbe Jákób... Már ez sem tetszett neki, s arca elsötétült.

- Megkértem a vendéget, hogy mutassa meg vacsora előtt - mondta József fölbiggyesztett ajakkal s vállat vonva. - Középszerű munka, s a tehetetlenség homlokára van írva... Mikor megelégeltétek a beszédet, te meg a vendég, eltávoztam testvéreimmel együtt, de Lea szolgálójának egyik fia, azt hiszem, Gád, aki oly egyenes és szókimondó, fölszólított, hogy másfelé irányítsam lépteimet, mint ők, s némi fájdalmat is okozott lelkemnek, mert nem a magam nevén nevezett, hanem hamis és gonosz névvel, amely nem az enyém...

Önkéntelenül és szándéka ellen árulkodásba bonyolódott, holott ismerte magában e saját belső békéjére csak ártalmas hajlamot, őszintén kívánta megfékezni, s az előbb pillanatnyilag már eredményesen le is gyűrte. Közlési vágyának gátolatlansága gonoszul kergetőzött testvéreihez való, amúgy is megromlott viszonyával, mert míg ez tőlük eltávolította és az atyához közel kényszerítette, egyúttal olyan középütt állásra szorította, amelyben ezer alkalom kínálkozott a pletykahordásra; ez viszont kiélesítette az eltávolodást és így körbe-körbe, úgyhogy már meg se lehetett mondani, az egyik vagy a másik okból indult-e ki az áldatlan állapot, s mindenesetre az öregebbek már látni se tudták Ráhel fiát anélkül, hogy arcuk el ne torzuljon. Amivel az egész eredetileg kezdődött, az kétségkívül Jákób előszeretete volt a gyermek iránt - e tárgyilagos megjegyzéssel nem kívánunk túlságosan közel tolakodni az érzéssel telt férfiúhoz. Mert éppen az érzés természettől fogva hajlamos féktelenségre és önmaga lágyszívű kultuszára; nem akar elrejtőzni, nem ismeri a hallgatagságot, hanem igyekszik megvallani magát, tudomást adni magáról, szeretné magát az egész világnak, amint mi mondjuk, “az orra alá dörgölni”, hogy az foglalkozzék vele. Ez az érzelmek túláradása: s Jákóbot még buzdította ebben a hagyomány tanítása és népének sajátos elképzelése Isten tulajdon túláradásáról és fenséges szeszélyességéről érzelmiekben s elfogultság dolgában; hogy Él eljón kiválaszt és előnyben részesít egyeseket érdem nélkül vagy mindenesetre érdemük felett, az nagyúri, nehezen felfogható és emberi fogalmak szerint igazságtalan, de oly magasztos érzelmi adottság, amelyen nincs mit töprengeni, hanem rémülettel és lelkesültséggel porig kell hajolnunk előtte; és Jákób, maga is tudatos - bár alázatosan és szorongón tudatos - tárgya hasonló előszeretetnek, Istent utánozta, amikor a magáéhoz szenvedélyesen ragaszkodott, és zabolátlanul engedte érzését szabadjára.

Az érzésember lágy önuralom-nélkülisége volt az az örökség, amelyet József atyjától kapott. Még lesz mit mondanunk képtelenségéről, hogy érzéssel telt lelkét megzabolázza, a tapintathiányról, mely oly nagy mértékben kárára vált. Még gyermek volt, kilencesztendős, amikor a lobbanékony, de jószívű Rúbent atyjánál bepanaszolta, mert az, hirtelen haragjában, hogy Jákób Ráhel halála után nem anyjához, Leához, aki örökösen vörös szemmel, megvetetten kuporgott a sátorban, hanem Bilhához, a szolgálóhoz vitette át ágyát, s ezt tette kedvenc asszonyává, az atyai nyoszolyát új helyén ledöntötte, és szitkozódva megcsúfolta. Elhirtelenkedett cselekedet volt ez, melyet Rúben sértett fiúi büszkeségből, Leáért követett el, s hamar megbánt. Szép csöndesen újra föl lehetett volna állítani az ágyat, és Jákóbnak nem kellett volna a történtekből semmit sem megtudnia. Ám a jelen levő Józsefnek nem volt sürgősebb dolga, mint az atyához szaladni a hírrel, s ez órától fogva Jákób, aki maga sem természet szerint, hanem csak névleg és jogilag volt elsőszülött, fontolgatni kezdte, mint átkozhatná ki Rúbent elsőszülöttségéből, nem azért, hogy a kor szerint következőre, Lea második fiára, tehát Simeónra ruházza e méltóságot, hanem önkényes érzelmi szabadossággal Ráhel elsőszülöttjére, Józsefre.

A testvéreknek nem volt igazuk, amikor azt állították, hogy a fiú szószátyárkodásával ezeket az atyai elhatározásokat akarja befolyásolni. Csupán képtelen volt hallgatni. De hogy még akkor sem tudott vigyázni a nyelvére, miután a terv és a szemrehányás ismertté lett előtte, annál nehezebben volt megbocsátható, és az idősebbek gyanúját alaposan megerősítette. Kevéssé ismert, mint jutott Jákób tudomására, hogy Rúben Bilhával “tréfálkozott”.

Az ágyhistóriánál sokkalta súlyosabb eset még a Hebrónban való letelepedés előtt történt, az új haza és Bét-él között. Rúben, aki akkor huszonegy éves volt, erői s ösztönei túlduzzadásában nem tudta megtartóztatni magát atyja asszonyától - ugyanazon Bilhától, akivel szemben pedig az elhanyagolt Lea miatt oly keserű haragot tartott. Megleste a fürdőben, előbb csak véletlenül, azután már gyönyörűségből, hogy a nőt tudta nélkül megalázza, azután elhatalmasodó vágya parancsára. Hirtelen s brutális kívánság ragadta el az erős ifjat Bilha érett, de mesterien megőrzött bájai, még mindig kemény melle, még mindig édes hasa után, és megszállottságát egyetlen szolgálólány, egyetlen intésének engedelmeskedő rabnő sem tudta csillapítani. Belopózott atyja ágyasához s jelenlegi kedvencéhez, megrohanta, s ha nem is követett el erőszakot, Jákób remegő asszonyát mégis elcsábította duzzadó erejével és ifjúságával.

A szenvedély, szorongás és bűnbeesés e jelenetéből a ráérőn, bárha nem a kémlelődés egyenes szándékával lebzselő gyermek József eleget meglesett, hogy mint valami közlésre érdemes érdekességről, együgyű buzgalommal értesítse atyjukat arról, hogy Rúben Bilhával “tréfálkozott” és “nevetgélt”. Ezeket a kifejezéseket használta, amelyek szó szerint kevesebbet mondtak, mint amennyit a fiú érthetett, közhasználatú második értelmük szerint azonban mindent elárultak. Jákób elsápadt, és levegőért kapkodott. A gyermek locsogása után néhány perccel Bilha már nyöszörögve feküdt a törzsfő előtt és vallott, körmeivel mellét tépve, mely Rúbent olyannyira megzavarta, s amely most parancsolója számára örökre megmocskolt s érinthetetlen lett. De a csínytevő is ott hevert, megalázkodása és magakiszolgáltatása jeléül csupán egy zsákkal övezve, és miközben kezét homokba túrt, porral hintett feje fölé emelte, a legőszintébb megsemmisüléssel hagyta az atyai harag ünnepélyes zivatarát magára zúdulni. Jákób Hámnak, apagyalázónak, káoszsárkánynak, Behemótnak és szégyentelen vízilónak nevezte, utóbbinak egy egyiptomi mendemonda alapján, mely szerint a vízilónak az az aljas szokása van, hogy atyját megöli, és erőszakosan közösül anyjával. S mikor úgy tett, mintha Bilha csakugyan Rúben anyja volna, csak azért, mert ő maga is vele hált, mennydörgő beszédében annak az ősi és homályos hiedelemnek adott hangot, hogy Rúben, miután anyját ágyasává tette, minden és mindenki fölött úr akar lenni - s ehelyett most az ellenkezővel büntette. Mert a nyöszörgő fiút kiterjesztett karral megfosztotta elsőszülöttségétől - természetesen csak elvette tőle méltóságát anélkül, hogy egyelőre továbbadta volna, úgyhogy azóta ebben a tekintetben bizonytalan állapot uralkodott, s ezenközben a jogszerű tények helyébe egyelőre az atya bensőségesen-nagyszerű szeretete lépett József iránt.

A különös az volt, hogy Rúben a történtek miatt nem haragudott a gyermekre, hanem testvérei közül a legtürelmesebb volt vele szemben. Nagyon helyesen nem tekintette tettét merő gonoszságnak, és magában jogosan ismerte el, hogy József az iránta oly melegszívű atya becsületéért síkraszálljon, és közöljön vele egyes eseményeket, melyeknek gyalázatosságát vitatni Rúben korántsem szándékozott. Esendősége tudatában Rúben jószívű és igazságos volt. Azonkívül ő, aki a maga nagy testi ereje mellett, mint Lea fiai általában, meglehetősen csúf volt (anyjának bamba szemét örökölte, és sokat kenegette, jóllehet hiába, gennyedésre hajlamos szemhéját), jobban tudta értékelni a többieknél József általánosan csodált szépségét, amely a tulajdon esetlenségében meghatotta, és volt valami olyan érzése, hogy a törzsfők és ősatyák vándorló öröksége, a választottság, az istenáldottság inkább száll erre a gyermekre, mint őrá vagy tizenkettejük közül bárki másra. Ennélfogva az atyai vágyak és tervek az elsőszülöttséget illetően bármennyire sújtották is őt, számára mindig érthetőknek látszottak.

Így hát József jól tudta, miért fenyegeti Zilpa fiát, aki egyébként egyenességével nem a legrosszabb testvér volt, Rúben igazságtevésével. Ha megvető módon is, Rúben gyakran emelt szót testvérei közt József érdekében, többször megvédelmezte karja erejével bántalmazásaiktól, és megszidta őket, ha azok feldühödve a fiú valamely árulkodásán, bosszúból el akarták látni a baját. Mert a fickó semmit sem tanult a Rúbennal való korai és súlyos eseményekből, bátyjának nagylelkűségétől sem javult meg, s ahogy fölserdült, még veszedelmesebb megfigyelő s pletykálkodó lett, mint gyerekkorában. Veszedelmes a maga szempontjából is, és különösen ebből, mert a szerep, amelyet játszani megszokott, napról napra növelte magányosságát s kitaszítottságát, megzavarta boldogságát, fejére gyűlöletet zúdított, amelynek viselésére természete legkevésbé sem volt alkalmas, és így minden oka megvolt rá, hogy féljen testvéreitől, ami viszont új kísértésbe vitte, hogy az atyánál jó szolgálataival keressen menedéket, és mindez gyakori elhatározása ellenére történt, hogy végre nyelve megtartóztatásával megjavítja elmérgesedett viszonyát tíz testvérével, akik közül egyik sem volt gonosz indulatú, s akikkel, minthogy magát és kisöccsét is hozzájuk számítva az állatöv számát tették ki, alapjában szent kapcsolatot érzett.

Hiába. Mert ha Simeón és Lévi, akik heves vérű emberek voltak, verekedésbe bocsátkoztak idegen parasztokkal vagy akár a városok lakóival, ami ártott a törzsnek, ha Júda, ez a büszke, de beteges ember, akit Istár gyötört, s azon, amin mások nevettek, nem talált semmi nevetnivalót, s a vidék lányaival titokzatos históriákba keveredett, ami Jákóbnak cseppet sem tetszett; ha valamelyik a testvérek közül adós maradt az Egy és Legfőbb színe előtt, míg suttyomban bálványnak vitt füstölőáldozatot, s ekként a nyájak termékenységét veszélyeztette, s himlő, rüh és kergeség veszedelmét idézte föl; vagy ha a fiúk, akár itthon, akár Sekem előtt, a kimustrált állatok eladásánál egy kis hallgatagon megosztandó haszonrészt akartak maguknak elkaparintani Jákób hasznából: az apa mindent megtudott kedvelt gyermekétől. Még olyan álhíreket is megtudott, amiknek semmi értelmük sem volt, amiket mégis hajlandó volt elhinni József szép szeméért. A fiú azt állította, hogy némelyik testvére kosoknak és juhoknak húsából ismételten darabokat vágott ki, hogy megegye, mégpedig az ágyasok négy fia, különös mértékben azonban Áser, aki csakugyan nagyevő volt. Áser étvágya volt az egyetlen, ami a vád mellett szólt, bár az önmagában teljesen valószínűtlenül hangzott, és igazságát sohasem is lehetett volna a négy fiúra rábizonyítani. Tárgyilagosan szólva, az egész rágalom volt, József szempontjából nézve azonban az eset mégsem érdemli egészen ezt a nevet. Valószínűleg álmodta a történetet; vagy helyesebben, egy bizonyos időpontban, amikor teljes joggal verésre volt kilátása, ezt az álmot láttatta magával, hogy segítségével menedéket találjon atyjánál a veszedelmes szándékok ellen, s igazság és puszta látomás között azután maga sem tudott és akart már különbséget tenni. Természetes azonban, hogy ebben az esetben a testvérek fölháborodása a legteljesebb mértékben megmutatkozott. Az ártatlanság menlevele fedte, s a hivatkozás rá kissé nagyon is viharos volt, mintha nem tökéletes határozottsággal szólna, s József képzelődéseinek mélyén mégis lappangana valami igazság. Legjobban az olyan vádak keserítenek el bennünket, amelyek hamisak ugyan, de nem egészen.

A név

Jákób fölháborodással hallotta a csúfnevek hírét, amelyeket Gád adott Józsefnek, és amelyeket az öreg hajlamos volt rögtön mint szent érzelmei büntetésre méltó megcsúfolását tekinteni. De József gyorsan viduló arccal s ügyes szavakkal oly elragadó módon tudott más tárgyra térni, a régit lezárni s továbbmenni, hogy Jákób haragja elült, mielőtt igazán fölgerjedt volna, és nem tehetett mást, csak nézett álmatag mosollyal a beszélő fekete, kissé ferde és édes ravaszdisággal összehúzott szemébe.

- Semmiség - hallotta az éretlen s érctelen hangot, amelyet szeretett, mivel sok volt benne Ráhel hangjának csengéséből. - Testvériesen rendreutasítottam nyerseségéért, s minthogy intésemet belátással tűrte, az ő érdeme, hogy békében váltunk el. Elkódorogtam, hogy lássam a dombról a várost és Efron kettős házát; aztán itt megtisztálkodtam vízzel s imával, s ami az oroszlánt illeti, mellyel atyácskám megfenyegetni kegyeskedett, az alvilági rém, a gyászholdfajzat ott maradt a Jardén bozótjaiban (a folyó nevét más magánhangzókkal mondta ki, mint mi, “Jardén”-nak nevezte, az r-et szájpadlásán képezve, de nem raccsolva, s az é-t meglehetősen nyíltan ejtve ki), s a szakadék szurdokaiban talált vacsorát, s a gyermek szeme még csak nem is látta, sem közelről, sem távolról.

Maga is “gyermek”-nek nevezte magát, mert tudta, hogy atyját különösképp meghatja e névvel, melyet régebbi napokból őrzött meg. Folytatta:

- De ha jött volna csapkodó farokkal, s éhségtől bődülő hangja olyan lett volna, mint a dicsőséget zengő szeráfoké, a fiú akkor is csak alig vagy egyáltalán nem ijedt volna meg haragjától. Mert a rabló nyilván ismét a báránykákra tört volna, feltéve hogy Aldmodad csörömpöléssel és tűznyelvekkel el nem űzi, az emberfiát pedig kerülte volna. Vajon nem tudja-e az én atyácskám, hogy az állat féli és kerüli az embert, mivel Isten az értelem szellemét helyezte belé, és törvényeket sugallt neki, melyek az egyes esetekre érvényesek, s nem tudja-e, milyet kiáltott Semáél, mikor a föld fia néven tudta nevezni a teremtést, mintha maga volna mestere és alkotója, és az Úr tüzes szolgái miként bámultak és sütötték le szemüket, mert lépcsőzetes kórusaik nagyon jól tudták ugyan kiáltani: “Szent, szent!”, de a törvényekből s a felsőbb törvényekből semmit sem értettek? Az állatok is szégyellik magukat, s behúzzák farkukat, mert ismerjük s nevükön hívjuk őket, s erejét vesszük a magányosok ordító jelenlétének, nevükkel győzve le megjelenésüket. Ha prüszkölve s ellenséges orral, hosszan lopakodó léptekkel közeledne a vad, akkor se veszteném el a fejem tőle való ijedtemben, s nem sápasztana el titkos szándéka. “A neved, ugye, Vérszomj? - kérdezném, hogy csúfot űzzek belőle. - Vagy talán Gyilkostalpnak hívnak?” De akkor már fölibe kerekedvén kiáltanám: “Oroszlán! Lásd, oroszlán vagy te fajod s fajtád szerint, s titkod le van leplezve előttem, úgyhogy kacagva kimondom s föltárom.” És ő pislogna neve hallatára, és sunyítva elkullogna a szó elől, mert képtelen válaszolni. Mivelhogy tökéletesen neveletlen, és fogalma sincs az írószerszámokról...

Szójátékokat kezdett faragni, amiben mindig öröme telt, most azonban, éppúgy, mint előző hencegéseivel, az volt a célja, hogy atyját elszórakoztassa. Neve a széfer szóra emlékeztetett, ami könyvet és írószerszámot jelent, egyébként állandó megelégedésére, mert valamennyi fivérével ellentétben, akik közül egyik sem tudott írni, József kedvelte az írásbeli foglalatosságot, és olyan ügyes volt benne, hogy valamelyik levéltárban, Kirját-széferben vagy Gebálban bátran szolgálhatott volna mint írnok, ha efféle hivatás űzését Jákób egyáltalában megengedte volna.

- Nem akarna - folytatta - atyuska idefáradni, és fesztelenül s kényelmesen fia mellé a mélység szélére ülni, például itt a káván, míg nagytudományú gyermeke kissé lejjebb vonulna, s lábához kuporodna, ami nagyon kedves elhelyezkedés lenne? Akkor a fiú szórakoztatná urát, és elmondana egy kis mesét és példát a névről, melyet megtanult és tetszetősen tud előadni. A vízözön nemzedékeinek idejében történt ugyanis, hogy Szemhazáj angyal a földön egy Ishara nevű fehérszemélyt látott meg, s szépsége miatt úgy belebolondult, hogy így szólt hozzá: “Hallgass rám!” A lány azonban így válaszolt, mondván: “Szó sincs róla, hogy rád hallgatnék, mielőtt meg nem tanítasz Isten igazi és el nem változtatott nevére, amellyel színe elé juthatsz, ha kimondod.” Erre Szemhazáj angyal balgaságában csakugyan megtanította őt e névre, mert olyan hevesen kívánta, hogy ráhallgasson. Alig tudta meg azonban Ishara a szent nevet, mit gondol, atyuska, mit tett és miként hányt fittyet a szűz a tolakodó égi követnek? A történetnek ez legizgalmasabb pillanata, sajnos azonban, úgy látom, hogy atyuska nem figyel, hanem fülét megsiketítik gondolatai, és mély tűnődésbe merül.

Jákób csakugyan nem figyelt oda, hanem “tűnődött”. Páratlanul kifejező tűnődés volt ez, maga a tűnődés úgyszólván, amint a könyvben áll, a patetikusan elmerült magábahullás legfelső foka - alább nem is adta: ha tűnődött, annak alapos és száz lépésről feltűnő tűnődésnek kellett lennie, nagyszerűnek és erősnek, hogy ne csupán azt értse meg ki-ki, hogy Jákób tűnődéseibe merült, de általában mindenki istenigazában megláthassa, hogy tulajdonképpen mi is az az igazi tűnődés, és hódolatot érezzen e látvány és állapot előtt: amint az aggastyán két kézzel átfogott magas botjára támaszkodva ott áll, karjára hajtva fejét, ajkán, ezüst szakállában bensőségesen álmatag keserűség ül, a vén, barna szemek az emlékezés és eszmélkedés mélységébe merülnek s fúródnak, s befelé fordult, süket tekintetük annyira mélyről jön, hogy csaknem beléakad a fölébe csüngő szemöldökbe... Az érzés emberei kifejezéssel teljesek, mert a kifejezés az érzés érvényesülésvágyából ered, hogy elhallgatás és gátlás nélkül előtörhessen; a szelídségében is nagy lélek szülötte, amelyben az erőtlen és a merész, a tisztátalan és a nemes, a természetes és a készakart legfenségesebb színjátékká elegyedik, s amely az emberekben rendszerint könnyű jókedvre hajló tiszteletérzést kelt. Jákób fellépése nagyon kifejező volt - József örömére, aki szerette ezt a meghatott fenségességet, és büszke volt rá, de aggodalmára s megrendülésére másoknak, akik üzletileg érintkeztek vele, s különösen többi fiának, akik atyjukkal való egyenetlenségek esetén semmitől se féltek úgy, mint éppen kifejezőerejétől. Így volt Rúben is, mikor Bilhával való rossz emlékű esete alkalmával atyja elé kellett állnia. Mert jóllehet a magasröptű kifejezés akkor mélyebb s homályosabb megrettenést és tiszteletet keltett, mint ma, de a hétköznapi embert, akit e hatások fenyegettek, akkor is annak a nyárspolgári elhárításnak érzése töltötte el, amelyet mi ezekbe a szavakba öltöztetnénk: “Az isten szerelmére, mi lesz ebből?”

Ám Jákób kifejezőereje, hangjának megindultsága, nyelvének emelkedettsége, általában lényének ünnepélyessége is egy hajlammal s képességgel függött össze, mely egyúttal indoka volt annak, hogy miért lehetett oly gyakran észlelni nála a tűnődés erős és festői kifejezését. Ez pedig a gondolatkapcsolás hajlama volt, amely lelki életét oly mértékben hatalmában tartotta, hogy egyenesen formáját alkotta, s gondolatmunkája jóformán teljesen kimerült ezekben a képzetkapcsolásokban. Lelkét lépten-nyomon olyan hasonlóságok s megfelelések lepték meg, kalandoztatták el s csábították hosszadalmas kifejtésre, amelyek megesettet s kinyilatkoztatottat egyetlen pillanatba kavartak, s tekintetét elhomályosították s megtörték, mint ahogy ez töprengés közben történik. Csaknem betegség volt már ez, de nemcsak az övé, hanem nagyon is elterjedt kórság, bárha különböző mértékben, úgyhogy azt lehet mondani, Jákób világa szellemi méltóságot és “jelentőséget” - a szó legeredetibb értelmében véve - a mitikus eszmetársítások gazdagsága és a pillanatot átható ereje szerint ítélt meg. Milyen különösen, fennkölten és jelentősen hangzott hát, amikor az öreg fél szóval kifejezést adott aggodalmának, hogy József esetleg a ciszternába zuhanhat! Ez pedig azért volt, mert nem gondolhatott a kút mélyére anélkül, hogy e gondolatba az alvilágnak és a halottak országának eszméje a gondolatot elmélyítve s megszentelve belé ne vegyüljön - oly eszme, mely ha nem is vallásos meggyőződéseiben, de lelkének és képzeletének mélyén, mint a népek ősrégi, mitikus öröksége, fontos szerepet játszott; hogy van alvilág, ahol a szétmarcangolt Uziri uralkodik, s amely Namtárnak, a pestisistennek székhelye s a borzalmak birodalma, ahonnan minden rossz szellem és vész származik. Ez volt az a világ, amelybe a csillagok merültek, lemenvén, hogy megszabott órában ismét fölbukkanjanak belőle, ám a halandó, aki megjárta e tartomány ösvényét, sohasem talált vissza. Ez volt a ganaj és ürülék, de egyúttal az arany és gazdagság pöcegödre; az öl, amelybe a magvakat elvetették, s amelyből éltető gabonaként sarjadtak ki; a feketehold, a tél s az elhamvadt nyár országa, ahová Tammúz, a tavaszhozó pásztor lebukott s lebukik ismét évről évre, ha a vadkan megöli, amikor is minden nemzés megszűnik, s a megsiratott föld terméketlenül pihen, míg Istár, a feleség és anya pokolra nem száll, hogy fölkeresse, börtönének porlepte zárát letörje, és szerelmetes szépét nagy kacagással kihozza a barlangból, a sírveremből, mint az új kor, a friss virággal teli mezők urát.

Hogyne remegett volna érzéssel átitatva Jákób hangja, hogyne lett volna különös és jelentős visszhangja kérdésének, amikor ha nem is meggyőződése, de érzése szerint a kútban az alvilág bejáratát látta, és amikor mindez és még több is fölrímelt benne a mélység vezérszavára! A szürke lelkű, ostoba és műveletlen bárgyún s minden vonatkozás nélkül mondta volna ki e szót, a szón magán s legközelebbi kapcsolatain kívül semmi mást nem gondolva hozzá. Jákóbot méltóságossá és szellemileg ünnepélyessé tette, kifejezőerejét szinte aggasztóan megnövelte. El sem lehet mondani, micsoda borzongás futott végig a bűnös Rúben gerincén, amikor atyja annak idején Hám hírhedett nevét vágta szemébe. Mert Jákób nem az az ember volt, aki ezt a szitkot csak holmi halavány célzással használja. Szellemi ereje borzalmasan azonosította a jelent a múlttal, tökéletes újraátéléssel helyettesítette a régtörténtet, a maga személye egyugyanaz lett Noéval, a meglesett, megcsúfolt, fia kezétől meggyalázott atyáéval; és Rúben is előre tudta, hogy ez így lesz, és ő valósággal és igazán Hámként fog feküdni Noé előtt, és éppen ezért iszonyodott oly mélységesen a jelenettől.

Ami e percben az aggastyánt ily szembeötlő tűnődésre késztette, emlékek raja volt, melyeket a fiú fecsegése a “név”-ről idézett szellemébe, álomszerű, fenséges és nyomasztó emlékei régi napoknak, amikor nagy testi félelemben, a rászedett és kétségkívül bosszúra szomjas sivatagi testvérrel való találkozást várva, oly égőn vágyott szellemi hatalomra, és avval a különös férfiúval, aki megtámadta volt, nevéért birkózott. Nehéz, iszonyú és végtelenül kéjes, kétségbeesetten édes álom volt ez, de nem ellengő, mulandó, semmibe hulló, hanem oly életmeleg és valóságsúlyos álom, hogy két életre szóló jegye is maradt, mint ahogy a tenger hagyja ajándékait apály után a fövenyen: Jákób csípőcsontjának hibája, amitől bicegett, mióta az a rejtelmes lény birkózás közben kificamította, s másodszor a név - de nem a különös férfiúnak a neve: az titok maradt mindvégig, hajnalhasadásig, a kínos elkésettség fenyegető közeledtéig, akármily lihegő forrósággal és lankadatlan erőszakkal követelte is Jákób a megvallását; nem, hanem a tulajdon másik és második neve, a melléknév, amelyet az idegen a küzdelemben adományozott neki, hogy napfelkelte előtt szabaduljon tőle, s így megóvja magát a kínos késéstől, a díszítő jelző, mellyel azóta illeti az, aki hízelegni, ajkára mosolyt csalni akar: Izráel, “ki Istennel háborúságot visel”... Látta maga előtt Jabbók révét, melynek bozótos martján egyedül maradt, miután asszonyait, tizenegy fiát s az Ézsau számára kiválasztott engesztelő állatajándékot már átvezette; látta a nyugtalanul felhős éjszakát, amelyen, kétszeri kísérlet közt, hogy elszunnyadjon, maga is nyughatatlanul, mint az ég, kódorgott erre-arra, még reszketve az Isten segítségével tűrhetően lefolyt összeszólalkozás emlékétől Ráhel megcsalt atyjával és már ismét nehéz gondban gyötrődve egy másik, kijátszott és megrövidített rokon közeledése miatt. Hogy könyörgött Elóhimhoz, intve, sőt egyenesen kötelességének teljesítésére hívta fel őt, hogy álljon melléje! És a férfiút is, akivel isten tudja, miként, egyszerre csak életre-halálra szóló viadalba került, ismét ott látta a felhők közül hirtelen kibukkanó hold fényében, egészen közel, szinte mell a mellen: látta egymástól távol ülő ökörszemét, mely mozdulatlan volt, arcát, mely éppúgy, mint válla, csiszolt kőhöz hasonlított; és szívében ismét föltámadt valami abból a borzalmas gyönyörűségből, amelyet akkor sejtett, mikor az idegent nyöszörgő suttogással nevéért faggatta... Haj, milyen erős volt! A lélek ismeretlen erőforrásaiból táplálkozott ereje és lidérces kitartása. Egész éjszakán át kitartott, pirkadásig, míg azt nem látta, hogy a férfiú ideje letelt, s míg az zavartan nem kérte: “Bocsáss el engem! Egyik sem kerekedett a másik fölébe, de nem jelentett-e már ez is győzelmet Jákób számára, aki nem volt rendkívüli, csak közülünk való, emberi magból lett férfiú? Úgy rémlett neki, mintha a tágultszemű kételkedne ebben. A fájdalmas ütés és rántás csípőjén szinte fürkészésnek látszott. Talán azt akarta az idegen megállapítani, hogy van-e ott forgócsont, mégpedig mozgatható, nem pedig mozdulatlan, mint a magafajtájánál, aki nincs ülésre berendezkedve... És akkor az a férfiú oly fordulatot adott a dolognak, hogy jóllehet a maga nevét nem árulta el, viszont Jákóbot megjutalmazta egy melléknévvel. Mint akkor, most is érthetően hallotta Jákób a magas és érces hangot, amint szólt: “Ezután Izráelnek mondatik a te neved!” - mire ő a különös hang gazdáját kiengedte karjai közül, úgyhogy az, bár üggyel-bajjal, de remélhetően még idején megérkezhetett...

Az utálatos Egyiptom

Az a mód, ahogy az ünnepélyes agg tűnődését bevégezte s mély elmerültségéből visszatért, nem kevésbé kifejező volt, mint belébocsátkozása. Nagy sóhajtással, nehézkes méltósággal egyenesedett föl belőle, lerázta magáról, és emelt fővel, nagyszerűen tekintett körül az űrben, mint az ébredő, érzékelhetően jelezve magához térését, s hogy ismét itt van a jelenben. József javaslatát, hogy telepedjen melléje, mintha nem is hallotta volna. S mint a fiú megszégyenülve ismerte föl, a pillanat nem is volt alkalmas kis történetkék elmondására. Az öregnek még lehetett egy s más komoly szava hozzá. Az oroszlán okozta gond nem az egyetlen volt; József többre is adott alkalmat, s nem vihette el szárazon. Hallgatta atyja szavait:

- Messze délen van egy ország, Hágárnak, a szolgálónak hazája, Hám hazája, vagy amint nevezik, a fekete birodalom, az utálatos Egyiptom. Mert lakosai lelkükben feketék, ha arcra rőtszínűek is, és öregen jönnek ki az anyaméhből, úgyhogy az újszülöttek apró vénemberekhez hasonlítanak, s már egy óra múlva a halálról kezdenek gőgicsélni. Amint hallottam, istenük három rőf hosszú hímvesszőjét dobveréssel és hárfapengetéssel viszik végig az utcákon, és a sírokban kifestett holttestekkel bujálkodnak. Kivétel nélkül elbizakodottak, paráznák és szomorúak. A Hámot sújtó átok szerint öltöznek, akinek meztelenül, szemérmét el nem fedve kellett járnia, mert egy pókhálóvékony vászondarab minden ruhájuk, mely meztelenségüket befedi, de el nem rejti, és még arról is hetvenkedve azt mondják: szövött levegőt hordanak. Mert húsukat nem szégyellik, s a bűnre nincs szavuk, és nem értik, mi az. Halottaik hasát fűszerekkel tömik ki, és a szív helyére joggal teszik egy ganajtúró képét. Gazdagok és trágárak, mint Szodoma és Gomora népe. Ha kedvük tartja, összeteszik ágyukat a szomszédéval, és kicserélik asszonyaikat. Ha egy asszony vásárra mén s megkíván egy ifjat, melléje fekszik. Olyanok, mint az állatok, és ősrégi templomaikban állatok előtt hajlonganak, s amint hallottam, egy addig szűz leány ott, az összegyűlt nép előtt, egy Bindidi nevű bakkecskével meghágatta magát. Helyesli az én fiam ezeket az erkölcsöket?

Mivel József megértette, milyen botlására vonatkoznak e szavak, fejét s alsó ajkát lecsüggesztette, mint kisfiú, aki szidást kapott. Félig duzzogó töredelmének színe alatt azonban mosolyt rejtegetett; mert tudta, hogy Jákób leírása Micrájim erkölcseiről erős általánosításokat, elfogultságokat és túlzásokat tartalmaz. Kis ideig hallgatott, fogát összeszorítva, majd feleletre kényszerült, fölvetette kérő szemét, atyjáéban a megbékülő mosoly első csillanását keresvén, s azt óvatos előzékenységgel, saját jókedvének váltakozó előmerészkedésével s visszavonultatásával próbálta kicsalni. Szemében már játszottak a békéltető szavak, mielőtt megszólalt:

- Ha odalenn délen ilyen állapotok vannak, drága uram, ez a tökéletlen gyermek itt nagyon is óvakodik szívében helyeselni azokat. Mindamellett úgy hiszem, hogy az egyiptomi vászon finomsága s hogy olyan, mint a levegő, ama vén ganajtúrók kézműipari ügyességéről tesz tanúságot, amit másfelől és némi fenntartással még dicsérni is lehet. És ha ők nem szégyellik húsukat, akkor az, ki túlságosan elnéző akar lenni, talán azt hozhatná föl mentségükre, hogy többnyire igen ösztövér testűek és sovány húsúak, márpedig a kövérhúsnak több oka van szégyellni magát, mint a kiaszottnak, s különösen...

Most Jákób dolga volt, hogy megőrizze komolyságát. Oly hangon felelt, melyben mozgalmas harcot vívott a korholó türelmetlenség és gyöngédség.

- Úgy beszélsz, mint egy gyermek! A szavakat jól tudod fűzni, s beszéded megnyerő, mint a csalafinta tevekupecé alkudozás közben, de értelmük tökéletesen gyermekes. Nem hiszem, hogy ki akarod gúnyolni aggodalmaskodásomat, amelytől még most is reszketek, s hogy ki akarnád vívni az Úr nemtetszését, s haragját felgerjeszteni magad és Ábrahám ivadéka ellen. A magam szemével láttam, hogy mezítelenül ülsz a holdfényben, mintha a Legfőbb nem plántálta volna szívünkbe a bűn tudását, s mintha a tavaszi éjszakák az izzó napok után nem volnának hűvösek itt a dombokon, s mintha nem kaphatnál gonosz csúzt az éjben, s nem foszthatna meg forróláz öntudatodtól, mielőtt a kakas kiált. Ezért kívánom, hogy azonnal vedd föl felsőruhádat ingedre, Sém gyermekeinek engedelmességével. Mert a ruha gyapjúból való, és szél fú Gileád felől. És azt kívánom, hogy ne okozz nekem aggodalmat, mert szemem még többet is látott, és félek, azt látta, hogy csókot intesz a csillagoknak...

- Dehogy, dehogy! - kiáltott József heves rémülettel. Fölszökött a kútkáváról, hogy térdig érő barna és sárga zubbonyába bújjon, melyet az atya fölemelt és odanyújtott neki; de a gyors mozdulat és a fölegyenesedés egyúttal mintha védekezés kifejezése is lett volna az öreg gyanúja ellen, amelyet mindenáron meg kellett ingatni, s minden eszközzel. Vigyázzunk, itt minden rendkívül jellemző! Jákób többrétű és vonatkozásokkal keresztezett gondolatmenete abban mutatkozott meg, amint három szemrehányását egybefogta: az egészségügyi vigyázatlanságért, a szemérem hiányáért és a vallási visszaesésért. Az aggodalom-komplexum legrosszabb és legalsó rétege az utóbbi volt, és József, két karral félig a zubbony ujjaiban, amelynek nyílását izgalmában nem találta, a ruhadarabbal való harcát is fölhasználta, hogy szemléletessé tegye, milyen fontos neki, hogy cáfolja viselkedését, melyet különben a legkörmönfontabb módon tudott igazolni.

- Ezt sohasem tettem! Egyáltalában nem! - bizonyítgatta, miközben kedves és szép feje megtalálta az utat a zubbony kivágásán át; s szófordulatainak választékossága által igyekezvén tiltakozásának meggyőző erejét emelni, hozzátette:

- Atyácskám ítélete, biztosíthatom róla, a legelszomorítóbb módon hamis útra tévedt.

Vállával fölindultan rántotta helyre felsőruháját, és két kézzel lehuzigálta, aztán a fején levő mirtuszágkoszorú után nyúlt, hogy a szétzilált lombot félrevesse, és oda se nézve, a zsinórokat kezdte bogozni, amelyekkel a zubbonyt a nyakkivágásnál össze lehetett kötni.

- Csókhintésről szó sem lehet... Hogyan is követhetnék el ily nagy bűnt? Az én drága uram legyen kegyes fejemre olvasni bűneimet, s lám, azt fogja látni, hogy egy sincsen! Az a tény, hogy fölfelé néztem, láttam, amint a fény sugárzik, pompázva vonul tova, s a nap tűznyilaitól égő szememet lehűtötte az éji világosító állat nyájas fénye. Mert így szól a dal, amely szájról szájra száll:

Fényt kaptál tőle, Szin. Hogy változásaiddal
Mérd az időt, az éjt ő nőül adta hozzád,
S szép teljességedet fenséggel koronázta.[1]

Egy lépcsőfokkal magasabban atyjánál, kezét föltartva zsolozsmázott, s felsőtestét minden első félsornál egyik oldalra és minden másodiknál másik oldalra ingatta.

- Sapattu - mondotta. - Az ünnepi teljesség napja, a szépség napja. Már közel van, holnap vagy holnapután itt lesz. De sabbat napján sem fogok arra gondolni, hogy az időmérőnek akár a legkisebb és leglopottabb csókot is dobjam, mert a dal sem mondja, hogy magától ragyog, hanem Ő adja ragyogását és a fenség koronáját...

- Kicsoda? - kérdezte Jákób halkan. - Kicsoda adja ragyogását?

- Marduk-Bél! - kiáltotta József elhamarkodottan, de azonnal egy elnyújtott eee-vel folytatta, miközben visszavonón rázta fejét, és így beszélt: - ...amint a mondákban nevezik. Ám - atyuska nem kell hogy ettől a nyomorú gyermektől tudja meg - az az istenek ura, aki erősebb, mint minden Anunnaki és a népek Baáljai, Ábrahám Istene, aki legyőzte a sárkányt, és a háromszoros világot alkotta. Ha haragjában elfordul, fejét nem fordítja többé vissza, és ha felbőszül, más isten nem száll dühe ellen. Nagyszívű és átfogó értelmű, a gonosz és a bűnös büdösség az ő orrának, de avval, aki kijött Ur városából, kegyes volt, és szövetséget kötött vele, hogy Ő lesz az ő istene, övé és ivadékaié. És áldása reászállt Jákóbra, az én uramra, ki tudvalevően szebb nevéül az Izráel címet kapta, és aki nagy hirdetője Istennek, bölcsességgel teljes, és távol áll attól, hogy gyermekeit tévedésre nevelje, s azok arra vetemedhetnének, hogy a csillagoknak csókot hintsenek, holott ez egyedül az Urat illetheti, ama helyt nem álló feltétellel, ha vele szemben illő lenne ilyesmi, ám ez annyira nincs így, hogy azt lehetne mondani, aránylag még mindig illendőbb a tündöklő csillagoknak vetni csókot. De noha ezt lehetne mondani, én mégsem mondom ezt, és ha ujjaimat csakugyan szájamhoz emeltem volna csókhintés céljából, sohasem emelem többé oda evés céljából sem, hogy vesszek éhen. És én nem is eszem többé, hanem szívesebben éhen veszek, ha atyuska nem helyezi magát tüstént kényelembe, és nem ül le ide fia mellé a mélység szélére. Különben is már épp eleget álldogált az én uram, holott csípőjén szent sérülése van, amelyről nagyon jól tudjuk, milyen csodálatos úton szerezte.

Merészen lelépett az agghoz, és karját óvatosan vállára fonta, meg lévén győződve róla, hogy csacsogásával elragadta és meglágyította őt; és Jákób, aki a mellén csüngő kicsi kő pecsétnyomóval játszadozva Istenről való elmélkedésbe merült, fölsóhajtva engedett a gyöngéd unszolásnak, a körlépcsőre tette lábát, és leereszkedett a kút peremére, miközben botját karjához támasztotta, ruháját elrendezte, és most maga fordította arcát a hold felé, amely fényesen sütötte be finom aggastyán-felségét, és okosan gondterhes, gesztenyebarna szemét tükrösen megcsillantotta. József odaült lábához, abba a festői helyzetbe, amelyet már az előbb elképzelt s ajánlott. S miközben haján érezte Jákób kezét, mely simogató mozdulattal nyilván öntudatlanul ereszkedett rá, csöndesebb hangon folytatta:

- Lám, így édes és jó ez, s a három éji őrváltást így szeretném végigülni, amint már rég kívántam. Az én uram fölnéz az égi arcra, s nekem is jó, mert én meg a legnagyobb gyönyörűséggel nézek az övére, amelyet én ugyancsak isteni arcnak látok, s amely ragyog a hold visszfényében. Mondd, az én durva bácsikámnak, Ézsaunak ábrázatát nem olyannak láttad, mint a hold ábrázatát, mikor olyan váratlanul nyájasan és testvérien találkozott veled a révnél, amint azt elmesélted? De az is csak a nyájasság visszfénye volt az ő vadul izzó arcán, a te ábrázatodnak visszfénye, drága uram, amelyet úgy lehet nézni, mint a holdét és mint Ábelét, a pásztorét, kinek áldozata kedves volt az Úr előtt, s nem mint Káinét és Ézsauét, akiknek képe olyan, mint a szántóföld, ha meghasadozik a naptól, s mint a göröngy, ha a szárazságtól repedezik. Igen, te Ábel vagy, a hold és a pásztor, és mi, a tiéid, mi mind pásztorok és juhászok vagyunk, nem pedig a földmíves nap fiai, mint az ország parasztjai, akik izzadva ballagnak az ekefa mögött és az eke barmai mögött, és az ország Baáljait imádják. Mi azonban az utak urához, a vándorhoz pillantunk föl, aki amott suhan ragyogva, fehér ruhában, fölfelé... Mondd hát - folytatta egy szuszra, szinte lélegzetet sem véve -, vajon Abirám, a mi atyánk nem jött-e ki bosszúsan a káldeai Urból, s nem hagyta-e el haragosan lakhelyének holdvárát, mert a törvényhozó az ő Marduk istenét, aki ott a napfény, fölmagasztalta s a többi sineári isten fölé emelte, Szin fiainak bosszúságára? És mondd, nem Sémnek nevezik-e őt is emberei, ha nagyon akarják dicsőíteni - amint így hítták Noé fiát is, kinek fiai feketék, de kedvesek, amilyen Ráhel volt, és Elámban, Asszúrban, Arpaksádban, Lúdban és Edomban laknak? Várj csak és halld, a gyermeknek eszébe jut valami! Vajon nem Szaharnak hívták-e Ábrahám feleségét, azaz Holdnak? No lásd, csináljunk egy kis számadást. Hétszer ötven nap és még négy a hold körfutásának ideje. De minden hónapban van három nap, amikor az emberek nem látják a holdat. Vond le most, uram, nagyon kérlek, a háromszázötvennégyből ezt a háromszor tizenkettőt, és marad háromszáztizennyolc éjszakája a látható holdnak. És éppen háromszáztizennyolc volt azoknak az Ábrahám házában nevelkedett szolgáknak száma, akikkel megverte a keleti királyokat, s elűzte őket Damaszkuszig, hogy testvérét, Lótot megszabadítsa az elámi Khedorlaómer kezéből. No látod, így szerette Abirám atyánk a holdat, és oly buzgó volt vele szemben, hogy a harcba vitt szolgák számát pontosan a holdnapok száma szerint számolta meg. És föltéve, hogy én csókot hintettem volna neki, nem egyet, de háromszáztizennyolcat, holott a valóságban egyetlenegyet sem hintettem, mondd, olyan nagy bűn lett volna az?

A próba

- Okos vagy - mondta Jákób, kezét, amely a számvetés alatt megpihent, ismét bolygásnak indítva József fején, s még élénkebben, mint az elébb -, okos vagy, fiam, Jasup. Fejed kívülről kedves és szép, mint Mamácskáé volt (a becenevet használta, amelyen a kis József hívta anyját, s amely babilóni eredetű volt: Istár bizalmas világi neve), s belülről jámbor és jól fogó. Az én fejem is vidám volt valaha, amikor még nem éltem meg több nyarat, mint te, de most már fáradt kissé az eseményektől, nemcsak az újabbaktól, hanem a régiektől is, amelyekben részünk volt, s amelyeket nem szabad elfelejtenünk; aztán a sok nehézségen s Ábrahám örökségén is el-eltűnődöm, mert az Úr nem mutatja magát világosan. Ha mégis látni lehet arcát, mint a nyájas holdét, akkor olyannak is látjuk, mint a napsütést és mint a lobogó lángot; és Szodomát tűzvésszel pusztította el, és az embernek az Úr tüzén kell átvonulnia, hogy megtisztuljon. Az emésztő láng ő, amely a zsenge állat kövérjét elemészti a napéjegyenlőség ünnepén, kinn a sátor előtt, mikor besötétedik, s mi benn ülünk csüggedten, s a bárányból eszünk, melynek vére megfesti a küszöböt, mert a Fojtogató arra halad...

Abbahagyta, s keze lesiklott József hajáról. Az fölnézett, s látta, hogy az aggastyán kezével fedi el arcát, és meg-megrándul.

- Mi baja az én uramnak? - kiáltotta megdöbbenve, s hirtelen hátralendülésében kezét az öreg felé nyújtotta, de megérinteni nem merte. Várnia kellett, s megújítani kérdését. Jákób csak vonakodva változtatta meg helyzetét. Amikor fölfedte arcát, látszott, hogy képét fölszántotta a szomorúság, és fáradt szemmel meredt a fiú fölött a semmiségbe.

- Istenre gondoltam, és megrettentem - mondotta, és ajka mintha nehezen mozgott volna. - Úgy tűnt föl, mintha kezem Ábrahám keze lenne, s Jichák fején nyugodna. S mintha hangját hallottam volna s parancsát...

- Parancsát? - kérdezte József, fejét, mint a madár, gyorsan és kihívóan fölvetve.

- Parancsát és utasítását, tudhatod, mert ismered mindazt, ami történt - felelte Jákób elfúló hangon, s előregörnyedve ült, homlokát kezére hajtva, melyben a botot tartotta -, parancsát hallottam, mert vajon kisebb-e Ő, mint Melek, a Baálok bikakirálya, akinek azok az emberek elsőszülöttjüket áldozzák nehéz időben, és titkos ünnepségeken a gyermekeket lökik karjaiba? Vajon ő nem követelheti az övéitől azt, amit Melek követel azoktól, akik benne hisznek? Mert tőlem követelte, és én hallottam hangját, és szóltam: “Ímhol vagyok!” És szívem megállt, lélegzetem elakadt. És fölnyergeltem egy szamarat jó korán, és magammal vittelek téged. Mert te Izsák voltál, későszülöttem és elsőszülöttem, és az Úr nevetést derített ránk, amikor bejelentett vala téged, és egyetlenem és mindenem voltál, és fejeden nyugodott az egész jövő. És most joggal követelt ő téged, noha a jövő vesztére. Én pedig fát hasogattam az égőáldozathoz, és fölraktam a szamár hátára, és tetejébe ültettem a gyermeket, és szolgáimmal kivonultam Beérsebától három napnyi távolságra Edom felé és Mucri országa és Hóreb hegye felé. És amikor láttam messziről az Úr hegyét és a hegy csúcsát, lenn hagytam a szamarat a szolgákkal, hogy várjanak meg bennünket, s válladra tettem az égőáldozathoz vágott fát, és fogtam a tüzet és a kést, és elindultunk magunkban. És amikor megszólítottál: “Atyám?”, akkor nem tudtam kimondani: “Ímhol vagyok”, hanem torkom észrevétlenül fölnyöszörgött. És amikor hangodat hallottam: “Ímhol van a tűz és a fa, de hol van az égőáldozatra való bárány?”, akkor nem tudtam felelni, amint kellett volna, hogy Isten majd gondoskodik a bárányról, hanem oly fájdalom és rosszullét fogott el, hogy kiontottam volna magamból könnyeim közt lelkemet is, és megint nyöszörögtem, úgyhogy szemed oldalvást rám emelted. És amikor megérkeztünk a helyre, vágóasztalt emeltem kőből, és a fát ráraktam, és a gyermeket kötelekkel megkötöztem, és föltettem legfölülre. És fogtam a kést, és bal kezemmel elfedtem szemedet. És amikor fölemeltem a kést, és élét torkodra helyeztem, lám, megbénultam az Úr előtt, és karom aláhanyatlott vállamról, a kés leesett, és arcra roskadtam, és a földbe haraptam és a föld füvébe, és lábbal és ököllel csapdostam, és kiáltoztam: “Öld le őt, öld le magad, ó, Úr és Fojtogató, mert ő az én egyetlenem és mindenem, és én nem vagyok Ábrahám, és lelkem megbénul előtted!” És amint csapdostam és kiáltoztam, arról a helyről égzengés gördült végig az égen, és elgördült a messzeségbe. És megvolt a gyermekem és nem volt Uram, mert nem tudtam megtenni érte, nem, nem, nem tudtam - nyögött fel, és megrázta homlokát botját fogó kezén.

- Az utolsó pillanatban bénult meg a lelked? - kérdezte József fölhúzott szemöldökkel. - Mert a következőben - folytatta, amikor az öreg csak némán fordított kissé fején -, a közvetlenül utána következőben hang zendült volna meg, és így szólt volna: “Ne emeld kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt!”, és megláttad volna a kost a bozótban.

- Azt nem tudhattam - mondta az agg -, mert én Ábrahám voltam, és az esemény még nem történt meg.

- Ej, de hát nem mondtad, hogy azt kiáltottad: “Én nem vagyok Ábrahám”? - felelte József mosolyogva. - De ha nem ő voltál, akkor Jákób voltál, az én atyuskám, és a történet már régi lévén, ismerted kimenetelét. S nem is a gyermek Jichák volt az, akit te megkötöztél, és lemészárolni akartál - fűzte hozzá ismét az előbbi pipes fejmozdulattal. - A késő napoknak az az előnyük, hogy már ismerjük az idő forgását, amelyben a világ lepereg, és az eseményeket, amelyekben lejátszódik, és amelyeket az atyák éltek át. Nyugodtan megvárhattad volna a hangot és a kost.

- Szavad ötletes, de nem találó - válaszolta az agg, elfelejtve fájdalmát, hogy Istennel szembe kellett szegülnie. - Elsőben is ugyanis, ha én Jákób voltam és nem Ábrahám, akkor nem lehetett bizonyos, hogy minden úgy történik, mint hajdan, s nem tudhattam, hogy az Úr nem engedi-e most megtörténni azt, amit egykor megakadályozott. Másodsorban nézd csak: mit jelentett volna az én lelkierőm az Úr számára, ha az csak az angyalra és a kosra való számításból ered, s nem inkább a nagy engedelmességből és a hitből, hogy Isten sértetlenül át tudja vezetni a jövőt a tűzön, s föl tudja pattantani a halál lakatjait, és hogy ő a föltámadás ura? Harmadsorban pedig: engem tett-e Isten próbára? Nem, Ábrahámot próbálta meg, aki kiállotta a próbát. Én pedig magamat próbáltam meg Ábrahám próbájával, és magam előtt nem állta meg helyét lelkem, mert szeretetem erősebb volt, mint hitem, és nem tudtam megtenni - jajdult föl ismét, és homlokát újra a bothoz hajtotta: mert miután értelmét igazolta, megint átengedte magát érzéseinek.

- Bizonyára értelmetlenséget beszéltem - mondta József alázatosan. - Butaságom kétségkívül nagyobb, mint a juhok nagy részéé, és ehhez a tökkelütött fiúhoz képest egy teve bölcsessége a nagyeszű Noééhoz hasonló. Megszégyenítő helyreigazításodra adott válaszom sem lesz okosabb, de ennek az ostoba gyermeknek mégis az az érzése, hogy ha te magad tetted próbára magadat, akkor nem voltál sem Ábrahám, sem Jákób, hanem - félek kimondani - az Úr voltál, aki Jákóbot próbára tette Ábrahám próbájával, és az Úr bölcsessége lakozott benned, és tudtad, milyen próbát szándékozott ő Jákóbra róni, éspedig azt, amit szándéka szerint Ábrahámnak nem kellett mindvégig megállania. Mert így szólt hozzá: “Én vagyok Melek, a Baálok bikakirálya. Add nekem a te elsőszülöttedet!” Mikor azonban Ábrahám nekilátott, hogy odaadja, így szólt az Úr: “Vigyázz! Melek vagyok én, a Baálok bikakirálya? Nem, hanem Ábrahám Istene vagyok én, kinek ábrázata nem hasonló a szántóföldhöz, mely a napon megrepedezik, hanem inkább hasonló a hold ábrázatához, s amit parancsoltam, nem azért parancsoltam, hogy megtedd, hanem hogy megtudd, hogy nem kell megtenned, mert színem előtt egyszerűen szörnyűség az, és különben is itt van az áldozati kos.” Az én atyuskám avval szórakozott, hogy próbára tette magát, meg tudná-e tenni azt, amit az Úr Ábrahámnak megtiltott, és búsul, mert kiderült, hogy soha, de soha nem tudná megtenni.

- Mint egy angyal! - mondta Jákób fölegyenesedve és fejét meghatottan csóválva. - Mint egy angyal a trón közeléből, úgy beszélsz te, Jehószif, én drága gyermekem! Bár hallhatná Mamácska; tapsolna kezével, és szeme, amely a tiéd, csillogna a nevetéstől. A te szavaidban csak fele van az igazságnak, és a másik abban van, amit én mondtam, mert a bizalomban gyengének mutatkoztam. Ám a magad részét az igazságból bájosan és a szellem olajával megkenve adtad elő, úgyhogy mulatsága volt a szellemnek és balzsama az én szívemnek. Minek köszönheti ez a gyermek, hogy beszéde csupa ötlet, csupa szellem, s szavai vidáman bukdosnak az igazság szikláin, s alácsobognak a szívbe, mely szökdécsel örömében?

Az olaj, a bor és a füge

- Ennek az oka a következő - felelte József. - Az ötlet olyan, mint az ide-oda küldött követ, és mint a közvetítő a nap és a hold között, és Samasnak hatalma és Színnek hatalma között az ember testén és lelkén. Eliézer, a te bölcs szolgád erre tanított, amikor beavatott a csillagok tudományába, s megmagyarázta, hogyan viszonyulnak egymáshoz, s milyen hatalmuk van az órára, állásuk szerint. S fölállította születésem órájának képét, ami Háránban volt, Mezopotámiában, Tammúz hó egy delén, amikor Samas a zeniten állt, az Ikrek jegyében, s keleten feljött a Szűz jegye. - Föltekintve, ujjával a csillagképek felé mutatott, amelyek közül az egyik a tetőpontról nyugat felé hanyatlott, a másik most is felkelőben volt keleten, és folytatta: - Ez Nabú-jegy, amint atyácskám bizonyosan tudja, Thotnak, az írnoknak jegye, aki könnyű, mozgékony isten, mert ő az, aki a dolgok közt békét szerez, és kiegyenlítésre törekszik. És a nap is Nabú egyik jegyében állt, aki akkor az órának ura volt, s találkozott a holddal, mely a papok és jövendőmondók tapasztalása szerint jótékony hatással van rá, mert okossága e találkozás által nyájassággal párosul, és szívébe gyengédség költözik. Nabú, a közvetítő azonban magán viseli Nergálnak, a bajszerzőnek és rókának visszfényét is, amely erős bélyeget nyom uralmára, s a sors pecséthengerének jegyével jegyzi meg. Ugyanígy Istár is, ki a mérsékletet és bájt, szeretetet és irgalmat képviseli, s aki azon az órán a csúcsponton ragyogott, s Színnel és Nabúval barátságosnak mutatkozott. Istár a Bika jegyében is állt, s a tapasztalat azt tanítja, hogy ez higgadtságot és kitartó bátorságot ad, és az értelmet kedvezően alakítja. De mint Eliézer mondja, ő is kap egy harmadfényt Nergáltól a Halak jegyében, és Eliézer örült ennek, mert ekként édessége nem válik unalmassá, hanem mint a színmézben, a föld fűszere izzik benne. A hold a saját jegyében, a Rákéban állt, s a közvetítők mind, ha nem a saját, legalább rokon jegyekben álltak. Ha Nabú a bölcs, szilárd helyzetű holddal találkozik, akkor nagy hatással van a világra. Ha pedig, mint abban az órában, a nap ad egy harmadfényt Ninurtunak, a harcosnak és vadásznak, ez útmutatás arra, hogy részt vesz a föld birodalmainak eseményeiben és az uralomban. Így hát a szabályok szerint az óra csillagképe nem volna rossz, ha a balul sikerült gyermek ostobasága mindent el nem rontana.

- Hm - hümmögött az öreg, kezét óvatosan végigsimította József haján, s oldalt nézett. - Ez az Úr rendelése szerint történik, aki a csillagokat kormányozza. De amit általuk mutat, azt nem lehet mindig egyformán értelmezni. Ha valamely hatalmasnak s világnagyjának fia volnál, talán azt lehetne belőlük kiolvasni, hogy az államügyekben és a kormányzásban lesz részed. De mivel csak pásztor vagy és pásztornak fia, nyilván meg lehet érteni, hogy másképpen kell magyarázni, szerényebb mértékkel. De miben is hasonlít az ötlet az ide-oda küldött követhez?

- Most rátérek erre - felelte József -, és beszédemet ebben az irányban folytatom. Mert atyám áldása volt a születésemkor ragyogó nap a zeniten, mely a Mérleg jegyében adta fényét Marduknak és a tizenegyedik jegyben Ninurtunak, és ehhez járult még a fény, melyet ez a két atyai közvetítő, a király és a fegyveres egymással cserélt. Erős áldás ez! De ismerje el az én uram, hogy az anyai holdáldás is hatalmas volt, szilárd állásban Színhez és Istárhoz! Az ötlet, amely születik, ott van tehát például Nabúnak Nergálra vetett visszfényében, a feltörő írnoknak és a hanyatló kemény sugarú rossz szellemek viszonyában a Hal jegyében; és azért születik, hogy ügyvivő legyen, és közvetítsen atyai és anyai örökség között, és kiegyenlítse a nap hatalmát és a hold hatalmát, s a nappal áldását békítse meg derűsen az éj áldásával...

A mosoly, amellyel szava megtört, kissé torz volt, de Jákób, aki fölötte és mögötte állt, nem látta ezt. S így szólt:

- A vén Eliézer sokat tapasztalt, nem egy régi bölcsességet őrzött meg, s úgyszólván a vízözön idejéből való köveket olvasott. Téged is megtanított igazra és komolyra az idők kezdetéről, eredetünkről és az állapotokról és mindenféle hasznos dologról, amelyre a világban szükség lehet. De egynémely dologról nem lehet bizonyosan állítani, hogy igaz és hasznos, és szívem kétely közt ingadozik, hogy vajon jól tette-e, amikor beavatott a sineári csillagjósok és varázslók furfangjaiba. Mert jóllehet fiam koponyáját méltónak tartom minden tudásra, de arról nem tudok, hogy atyáink a csillagokban olvastak volna, vagy hogy Isten Ádámot utasította volna erre, és aggódom és kételkedem, hogy nem azonos-e ez a csillagimádással, vagy talán egyenesen utálat az Úr előtt s valami kétarcúan démoni középút istenfélelem és bálványozás között. - Gondterhelten rázta meg fejét, elmerülve személyes állapotában, vagyis az igaz út feletti töprengésben és az Isten fölfoghatatlanságán tűnődő gondban.

- Sok minden kétséges - felelte József, ha ugyan felelet az, amit adott. - Példának okáért az éj rejti-e el a napot, vagy fordítva igaz, s a nap rejti el az éjt? Fontos volna ezt megállapítani, s gyakran töprengtem már rajta mezőn és kunyhónkban, hogy bizonyosságra jutva, következtetéseket vonhassak le belőle a nap áldásának erejére és a hold áldásának erejére, valamint az atyai és anyai örökség szépségére. Mert Mamácska, kinek arca illatos volt, mint a rózsaszirom, elköltözött az éjszakába, amikor lebetegedett öcsémmel, aki még az asszonyokkal lakik a sátrakban, s haldokolván, Ben-Oninak akarta őt nevezni, kiváltképpen azért, mert ismeretes, hogy az egyiptomi Onban székel a nap kedvenc fia, Uziri, az alvilág fejedelme. Te azonban a gyermeket Ben-jáminnak nevezted, hirdetvén, hogy az igazinak és legkedvesebbnek a fia, és ez is szép név. Ám én nem mindig engedelmeskedem neked, hanem öcsémet néha Ben-Oninak hívom, és ő szívesen hallgat rá, mert tudja, hogy búcsúzó Mamácskánk egy pillanatra így akarta. Mamácska most az éjszakában van, és az éjszakából szeret bennünket, a kicsit és engem, és áldása holdáldás és a mélység áldása. Tud az én uram a két fáról a világ kertjében? Az egyiken terem az olaj, amivel a föld királyait megkenik, hogy éljenek. A másikon terem a füge, amely zöld és rózsaszín, és tele van édes gránátmaggal, és aki abból eszik, halálnak halálával hal meg. Széles leveleiből csináltak Ádám és Éva kötőt, hogy elfedjék szemérmüket, mert megnyerték a tudást a nyári napforduló teliholdja alatt, mikor ez átlépte a teljesülés pontját, hogy elfogyjon s meghaljon. Olaj és bor szent a nap előtt, és jó annak, kinek homloka olajtól csurog, s akinek szeme vörösbortól csillog mámorosan! Mert szavai megvilágosodnak, vigasságára és vigasztalására a népeknek, s megtalálja számukra a bozótban a kost, áldozatul az Úrnak az elsőszülött helyett, hogy meggyógyulnak minden kínjukból és félelmükből. Az édes füge pedig szent a hold előtt, és jó annak, akit mamácskája táplál húsával az éjszakából. Mert az megnő, mint a forrás mellett, és lelke oda ereszti gyökerét, ahonnan a források fakadnak, s szava vidám lesz és testi, mint a földnek teste, és nála a jóslat szelleme...

Hogy elváltozott szava! Suttogott. Mint már előbb is, mielőtt atyja rátalált, valami döbbenetes volt benne. Válla meggörbedt, keze reszketett térdén, s míg mosolygott, szeme visszás módon fehérjére fordult. Jákób nem látta, de figyelt szavára. Fölébe hajolt, s keze védelmezőn lebegett vigyázatos távolságban a fiú feje fölött és mellett. Aztán balját mégis újból hajára eresztette, ami azonnal föloldóan hatott József állapotára, s míg másik kezével fia jobbját kereste annak térdén, óvatos-bizalmasan így szólt:

- Halld, Jasup, gyermekem, amit kérdeni akarok, mert szívem aggódik a barmokért és a nyájak szaporaságáért! A hajnali esők kellemesek voltak, és még a tél beállta előtt leestek, s felhőszakadás egy sem volt, amely a földet elmossa, s csak a kóborlók kútjait tölti meg, hanem lágy permetezés áldotta meg a mezőket. De a tél száraz volt, és a tenger nem küldötte el szelídségének légáramát, hanem a szelek a puszta és a sivatag felől jöttek, és az ég tiszta volt, ami örvendetes a szemnek, de nyugtalanító a szívnek. Jaj, ha a késői esők is makrancoskodnak és elmaradnak, mert annak a földműves termése és a szántóvető aratása látná kárát, és a fű elszáradna idő előtt, úgyhogy a marha nem találna harapnivalót, s az anyaállatok tőgye petyhüdten csüngene. Mondja hát a gyermek, mit tart a szélről és időjárásról és a csapadékkilátásokról, és mint vélekedik a kérdést illetően, hogy megjönnek-e még idején a kései esők?

S még mélyebbre hajolt a fiú fölé, de arcát elfordította, és fülét tartotta feje fölött.

- Hallgatózol fölöttem - mondotta József, noha apját nem látta -, és a gyermek tovább hallgatózik, kívülre és belülre, s hallgatózásodnak meghozza a hírt és jelentést. Mert fülemben az ágak csepergése hallatszik és szemerkél körülöttem, noha a hold vakító fényű, és a szél Gileád felől fú. Mert ez a csepergés nem most van, hanem a közeli időben, és orrom biztosan érzi; hogy mielőtt Niszán holdja egy negyeddel fogyna, a föld teherbe esik az ég férfiúi nedvétől, és gyönyörűségében gőzölögni és párologni fog, amint érzem, és a pázsit tele lesz juhokkal, és a rétek gabonától lesznek kövérek, s mindenki ujjong és dalol. Azt hallottam és tanultam, hogy eredetileg a földet a Tavi folyó nedvesítette, amely Bábelben eredt, és negyven évben egyszer öntözte meg. De akkor az Úr úgy rendelte, hogy ezentúl az ég nedvesítse, éspedig négy okból, amelyek közül az egyik, hogy az ember szeme az égre nézzen. Így hálával fogunk föltekinteni a trónusnak egére, amelyben a viharkészülékek és a forgószél és fergeteg kamarái vannak, amit álmomban láttam, mikor tegnap az útmutatás fája alatt szundikáltam. Mert egy kerub, kinek neve Jofiel volt, kézen fogott, és barátságosan odavezetett, hogy körülnézzek, s némi bepillantást nyerjek. És én láttam gőzzel tele barlangokat, melyeknek ajtajai tűzből voltak, és láttam a munkások szorgoskodását. És hallottam, amint így szóltak egymás között: “Parancs érkezett a szárazföld és a felhőég dolgában. Lásd, szárazság uralkodik a napnyugati részeken, és aszály a síkságon és a fennsíkok legelőin. Intézkedéseket kell foganatosítani, hogy mielőbb essék az emoreusok, ammoniták és perizeusok, a midjániták, khiveusok és jebúzeusok földjén, különösen azonban Hebrón városainak vidékén, a vízválasztó magasságában, ahol is az én Jákób fiam, kinek neve Izráel, tömérdek nyáját legelteti!” Mindezt oly elevenen álmodtam, hogy nem lehet gúnyolódni rajta, s mivel ezenfelül még a fa alatt is volt, az én uram nyugodt és biztos lehet nedvesség tekintetében.

- Dicsértessék Elóhim - mondta az apa. - Mindenesetre vágómarhát kell kiszemelni az égőáldozathoz, s lakomát tartani színe előtt, s a belsőrészeket tömjénnel és mézzel elégetni, hogy megvalósuljon, amit mondasz. Mert attól félek, hogy a városlakók és a föld népe különben mindent elrontanak, a maguk szokása szerint dorbézolást hirdetve a Baálát tiszteletére, és a párosodás ünnepét tartva cimbalomszóval és rikoltozással a termékenységért. Szép, hogy az én fiam az álmok áldásában részesült; ez azért van, mert ő az igazinak és a legkedvesebbnek elsőszülöttje. Nekem is sok kinyilatkoztatásban volt részem, míg ifjabb voltam, és amit én láttam, amikor akaratom ellen kimentem Beérsebából, s anélkül, hogy tudtam volna róla, a helyre és a bejáratra bukkantam, az fölér avval, amit te láttál. Szeretlek, mert vigasztaló szavakat mondtál a nedvesség dolgában, de ne mondd el mindenkinek, hogy a fa alatt álmot látsz, ne mondd el Lea fiainak, és ne beszélj róla a szolgálók fiainak, mert megbosszankodhatnak adományodon!

- Erre kezemet teszem tomporod alá - felelte József. - Szavad pecsét az én ajkamon. Tudom jól, hogy fecsegő vagyok, de ha az ész azt parancsolja, nagyon jól meg is tudom fékezni magam, s ez annál könnyebb lesz számomra, mert kis látomásaim valóban nem érdemesek szóra, ahhoz képest, amiben az én uramnak Lúz közelében volt része, amidőn égi követek szálltak fel-alá földről a mennyei kapukig, s Elóhim mutatta meg arcát...

Párdal

- Ó, atyácskám, édes uram! - mondta József, boldog mosollyal megfordulva s fél karral átölelve atyját, akit e mozdulat elragadott. - Milyen pompás, hogy Isten szeret bennünket, és kedve telik bennünk, és áldozatunk fölszálló füstjét orrába fogadja! Mert noha Ábel nem érhette meg, hogy gyermekeket nemzzen, hanem Káin agyonverte őt a mezőn, nővérük, Naháma miatt, mi mégis Ábelnak, a sátorlakónak nemzetségéből és Izsáknak, az ifjabbiknak és az áldottnak nemzetségéből származunk. Éppen ezért mindkettő a miénk, az értelem is meg az álomlátás is, és mindkettő nagy gyönyörűség. Mert felséges a bölcsesség és a nyelv adománya, amivel az ember szólni és választani tud, és mindent nevén nevezni. De hasonlóképpen felséges együgyűnek lenni az Úr előtt, úgyhogy az ember tudta nélkül ráakad a helyre, amely a föld és az ég találkozópontja, és álmában hírül veszi a bölcsesség terveit, és álmokat és látomásokat tud fejteni, amennyiben azok ujjmutatást adnak arra nézve, ami egyik holdtól a másikig történni fog. Ilyen volt Noé, a nagyeszű, akinek az Úr megmondotta volt a vízözönt, hogy életét megmentse. Ilyen volt Énok is, Járed fia, mert tiszta életutat járt, és eleven vízben mosakodott. Ilyen volt a gyermek Kánok, tudsz-e róla? Én pontosan tudom, mi minden esett meg vele, és hogy Isten szeretete Ábel és Jichák iránt csak langyos volt az őiránta táplált szeretethez képest. Mert Kánok olyannyira okos és jámbor volt, s oly járatos a titok kőtáblái közt, hogy eltávolodott az emberektől, s az Úr elragadta őt, úgyhogy senki sem látta többé. És arca előtt álló angyallá tette: Metatron lett, a világ nagy írnoka és fejedelme...

Elhallgatott, és sápadtság öntötte el. A végén már csak lihegve beszélt, és most kifulladva atyja keblére rejtette arcát. Az szívesen tartotta ott. Feje fölött az ezüstösödő levegőbe így beszélt:

- Ismerem Kánok történetét, aki az első emberi nemzetségből származott, és Járed fia volt, akit Mahalálél nemzett, ezt viszont Kénán, Kénánt Énós és Énóst Sét, aki Ádám fia volt. Ez Énok születésrendje és nemzetsége a kezdetekig. Fiának unokája pedig volt Noé, a második első ember, és ő nemzé Sémet, kinek gyermekei feketék, de kedvesek, és akitől ered Héber negyedik ízen, úgyhogy ő Héber minden fiainak és minden hebreusoknak atyja, és a mi atyánk...

Mindez ismeretes volt, és nem újság, amit így összefoglalt. A törzsben és atyafiságban minden gyermeknek kisujjában volt a nemzedékrend tana, és az öreg csak élt az alkalommal, hogy szórakozásképp elismételje és megerősítse azt. József megértette, hogy “szép társalgásról” van szó, azaz: olyanról, amely nem a hasznos gondolatcserét szolgálja és gyakorlati vagy szellemi kérdések megértetését, hanem a mindkét részről ismerteknek puszta előadása és kijelentése, emlékezés, ismétlés és épülés, beszélgető kördal, ahogy a bojtárok válaszolgatnak egymásnak a mezőn, éjszaka a tűz mellett, kezdvén: “Tudsz-e róla?” “Tudok mindent töviről hegyire.” Fölállott tehát, és közbevágott:

- És lám, Hébertől származott Peleg, és nemzé Sérugot, kinek fia volt Náhor, Táré atyja, ó, dicsőség! Ez nemzette Ábrahámot Káldea Ur nevű városában, és kiméne Ábrahámmal, fiával és fiának asszonyával, akit Szaharnak híttak, mint a holdat, és magtalan volt, és Lóttal, fia öccsével. Felvevé tehát őket, és kivonult velük Urból, és meghalt Háránban. Ekkor adta meg az Úr parancsát Ábrahámnak, hogy az Úrnak megnyert lelkekkel vonuljon az alföldre és a Prát vizén át a Sineárt és az emoreusok földjét összekötő úton.

- Tudok mindent, töviről hegyire - mondta Jákób, és ismét ő ragadta magához a szót. - Ez volt az az ország, amelyet az Úr neki akart adni. Mert Ábrahám Isten barátja volt, és szellemével az istenek között fölfedezte az igazi és legfőbb Istent. És elvonult Damaszkusz felé, és egy szolgálóval nemzette ott Eliézert. Azután továbbhaladt az országúton övéivel, akik Istenéi voltak, és a maga szelleme szerint újraszentelte az ország népének szent helyeit és az oltárokat és a kőgyűrűket, és oktatta a népet a fák alatt, és tanította az áldott kor eljövetelét, úgyhogy mindenünnen a környékről odacsődültek, és eljött hozzá az egyiptomi szolgáló, Hágár, Izmáel anyja. És elméne Sekem felé.

- Éppúgy tudom, mint te - dúdolta József -, mert atyánk fölfelé tartott a völgyből, és megérkezett a nagy hírű helyekre, amelyeket Jákób megtalált, és Jáhunak, a Magasságosnak áldozati asztalt emelt Bét-él és Hái menedékhely között. És onnan délre vonult Negeb földje felé, amely itt van, ahol a hegység Edom felé lejt. Azután egészen aláméne, a mocskos Egyiptomba és Amenemhet király földjére, és aranyban és ezüstben dúskált, és gazdag volt nyájakkal és kincsekkel. És megint visszatért Negeb felé, ahol elvált Lóttól.

- És tudod-e, miért? - kérdezte színlelve Jákób. - Mert Lót is gazdag volt juhokkal, marhákkal és sátrakkal, és a föld nem tudta mindkettőjüket eltartani. De lásd, milyen szelíd lelkű volt a mi atyánk, mert amikor a pásztorok összekaptak a legelő miatt, akkor nem az történt, ami a puszták rablóinál, hogy előjöttek és megfojtották a népet, akinek legelőit és kútjait akarták, hanem így szólt Lóthoz, öccséhez: “Ne legyen versengés a tiéid és az enyéim között! Tágas az ország, elválhatunk, egyik erre megy és a másik arra, harag nélkül.” Akkor Lót méne napkelet felé, és választotta magának az egész Jordán-vidéket.

- Valóban így volt - szólt közbe ismét József. - És Ábrahám lakozott Hebrónban, amelyet Négyvárosnak is neveztek, és megszentelte a fát, mely nékünk árnyat és álmot ád, és menedék volt a vándornak és szállás a hajléktalannak. A szomjazónak vizet adott és a tévelygőnek megmutatta az utat, és megóvta a rablóktól. És nem kért hálát és jutalmat, hanem megtanított imádkozni istenéhez, Él eljónhoz, a Ház Urához, az irgalmas atyához.

- Jól mondod - hagyta helyben Jákób énekhangon. - És történt, hogy az Úr szövetséget kötött Ábrahámmal, amikor az áldozatot mutatott be naplementekor. Hozott pedig egy üszőt, egy kecskét és egy kost, háromesztendős volt valamennyi, és egy gerlicét és egy galambfiókát. És a négylábúakat kettévágta, és a félrészeket egymás ellenébe helyezte, és mindegyik oldalra egy-egy madarat tett, és a szerződés útját szabadon hagyta a tagok közt, és fölnézett a sasokra, amelyek a darabokra csaptak. Azután álomba merült, amely nem olyan volt, mint más álom, és nagy félelem és sötétség vette őt körül. Az Úr pedig szólt hozzá álmában, és megmutatta neki a világ szélességét és hosszúságát, és a birodalmat, amely származik szellemének magjából, és szétterjed szellemének gondjából és igazságából, és mutatott nagy dolgokat, amelyekről mit sem tudtak a birodalmak fejedelmei és Bábel, Asszúr, Elám, Hatti és Egyiptom királyai. És az éjszakában tűznyelv alakjában keresztülment a szerződés útján az áldozati tagok közt.

- Felülmúlhatatlan vagy a tudásban - emelte föl a hangját ismét József -, én azonban többet is tudok. Mert ez Ábrahám öröksége, amely a törzsatyákra szállt, Izsákra és Jákóbra, az én uramra: az ígéret és a szövetség. És ez nem adatott meg Héber minden gyermekének, nem az ammonitáknak, moábitáknak és edomitáknak, hanem a törzsből egyedül ő volt az, akit az Úr kiválasztott, és akiben az elsőszülöttet kiszemelte, nem hús és anyatest szerint, hanem szellem szerint. És a szelídek és okosak voltak azok, akiket ő kiválasztott.

- Igen! Igen! Úgy mondod, ahogy volt - szólt Jákób. - Mert ami Ábrahámmal és Lóttal történt, hogy elváltak, az történt megint, és a népek külön-külön váltak. Lót mezőin nem maradtak meg együtt Moáb és Ammon, akiket Lót tulajdon húsából nemzett, hanem utóbbi a pusztaságba vágyott és a pusztai életbe. És Izsák mezőin sem maradt meg Ézsau, hanem asszonyaival, fiaival és leányaival és háza népével és vagyonával és marhájával más országba költözött, és alapította Edomot a Széir-hegységben. És ami nem lett Edom, az volt Izráel, és ez külön nép, amely nem hasonló Szináj földjének nomádjaihoz és Arabaja földjének rongyos rablóihoz, de éppen úgy Kánaán népéhez sem, a szántóföldek parasztjaihoz és a várak lakóihoz, hanem urak és pásztorok és szabadok, akik erre-arra terelik nyájaikat, és őrzik kútjaikat, és megemlékeznek az Úrról.

- És az Úr megemlékezik rólunk és különvoltunkról - kiáltott József, és hátravetette fejét, és karját kiterjesztette atyja karján. - S a gyermek szíve tele van ujjongással atyja karjában, és el van ragadtatva a jól ismert történetektől, és megittasodott az épületes párbeszédtől! Ismered legédesebb álmomat, melyet sok ezerszer álmodok? Az elsőbbségről és a gyermekségről szól. Mert Isten gyermekének sok elrendelésben lesz része, amibe kezd, az sikerül, kegyelni fogja mindenki, és királyok zengik dicséretét. Lásd, kedvem volna dalolni a seregek Urának fürge nyelvvel - fürge lenne nyelvem, mint az írnok vesszője! Mert utánam küldték gyűlöletüket, és hurkot vetettek lépteimnek, vermet ástak lábam elé, és életemet a verembe lökték, hogy a sötétség lett lakásom. De a verem sötétségéből nevét kiáltottam, s ő megsegített engem, és kiszabadított az alvilágból. Naggyá tett az idegenek közt, és egy nép, amelyet nem ismertem, homlokára borulva szolgál. Az idegenek fiai körülhízelegnek, mert elpusztulnának nélkülem...

Melle hatalmasan hullámzott. Jákób nagy szemmel meredt rá:

- József, mit látsz? - kérdezte nyugtalanul. - A gyermek megragadóan beszél, de nem az értelem törvénye szerint. Mert mi az, hogy az idegen nép arcra borulva szolgálja?

- Csak szép szavak voltak - felelte József -, azért használtam őket, hogy valami nagyot mondjak uramnak. És a hold az, ami megzavar kissé.

- Óvd szívedet és értelmedet, és légy okos! - mondta Jákób bensőségesen. - Úgy lesz, ahogy mondottad, hogy mindenkinek szemében kedves leszel. És az a szándékom, hogy ajándékozok neked valamit, aminek szíved örülni fog, s ami ékességed lesz. Mert Isten kegyes volt a te ajkadhoz, és én imádkozom, hogy szenteljen meg téged mindörökre, báránykám!

A tiszta fényben tündöklő hold, melynek anyagiságát tulajdon fénye szinte átszellemítette, folytatta magas útját, amíg ők így beszélgettek, s a csillagok állása csöndben megváltozott órájuk törvénye szerint. Az éj messze-messze békét, titkokat és jövőt szőtt. Az aggastyán egy darabig még ott ült a kútkáván Ráhel fiával. Damunak nevezte őt, “kisded”-nek, és Dumuzinak, “igaz fiú”-nak, amint a sineáriak Tammúzt nevezték. Nezernek is nevezte, a kánaániak nyelvéből vett szóval, ami “sarj”-at és “virágzó ág”-at jelent, és becézte. Amikor visszamentek a sátraikba, Jákób nyomatékosan tanácsolta fiának, hogy a testvérek előtt ne dicsekedjék, s ne mondja el Lea fiainak, hogy az atya oly sokáig időzött vele, bizalmas szavakat váltva; és József ezt meg is ígérte.

De következő nap már nemcsak ezt mondta el nekik, hanem időjósló álmáról is fecsegett előttük meggondolás nélkül, és ez annál inkább bosszantotta őket, mert az álom teljesült: a késői esők bőségesek és kellemesek voltak.

MÁSODIK FEJEZET: JÁKÓB ÉS ÉZSAU

Hold-grammatika

A “szép beszélgetés”-nek, amelyet meglesni alkalmunk volt, ama estéli párdalnak folyamán Jákób és gyarló kedvence közt a kútnál az agg futólag említette Eliézer nevét is, aki az ősapának és háza népének damaszkuszi tartózkodása alatt született egy rabszolganőtől. Világos, hogy ezen az Eliézeren nem érthette azt, aki - mint nagy tudományú aggastyán és természetesen ugyancsak egy rabszolganő felszabadított fia, sőt valószínűleg Jákób féltestvére - ennek az udvarán élt, s két fia is volt, név szerint Damaszek és Elinosz, és a gyermek Józsefet az útmutatás fája alatt sok hasznos és hasznoson túli tudással gyarapította. Sőt napnál világosabbnak mondhatjuk, hogy az, akire ő gondolt, az az Eliézer volt, kit Ábrahám, az Úrból vagy Háránból jött vándor elsőszülött fiaként sokáig örökösének kellett hogy tekintsen: mindaddig tudniillik, míg előbb Izmáel, később pedig mosolyogtató módon, noha Sárában már megszűnt az asszonyi természet, és maga Ábrahám is olyan öreg volt, hogy százesztendősnek lehetett becsülni, Jichák vagy Izsák, az igazi fiú meg nem pillantotta a napvilágot. De más a nap világossága és más a hold világossága, amely annál a hasznoson túli beszélgetésnél csodálatosan ömlött szét. Ebben a fényben másként mutatkoznak a dolgok, mint amabban, s ez volt az, amely akkor és ott a szellem számára az igazi világosságnak látszott. Azért magunk közt megvallhatjuk és beismerhetjük, hogy Jákób “Eliézer”-en mégis a maga háznagyát és első szolgáját értette - azaz őt is, tehát mindkettőt egyszerre, és nemcsak kettejüket, hanem általában az Eliézert: mert attól a legöregebbtől kezdve a törzsatyák udvarán gyakran akadtak fölszabadított Eliézerek, és gyakran voltak fiaik Damaszek és Elinosz néven.

Jákóbnak ez az értelmezése és érzülete - erről az öreg bizonyos lehetett - pontosan egyezett József értelmezéseivel és érzületével, aki korántsem gondolt arra, hogy Eliézer, az ősszolga és a tulajdon öreg nevelője között napnál világosabban különbséget tegyen, és erre annál kevesebb oka volt, mert ez maga sem tett különbséget, hanem ha “magáról” beszélt, jórészt Ábrahám szolgáját értette. Így például azt a történetet, amikor ő, Eliézer a ház mezopotámiai rokonainál járt, hogy Rebekát, Betuél lányát és Lábán nővérét Jichák számára megkérje, hajszálpontosan, a legkisebb holdacskáig és holdsarlócskáig, amely tíz dromedárja nyakában csingilingelt, s a szűz Rebekáért jegyajándékul és ár fejében adott orrkarikák, kösöntyűk, díszruhák és fűszerek pontos sékelértékéig nemegyszer mesélte el Józsefnek mint saját történetét és emlékezését, s nem tudott betelni Rebeka elragadó nyájasságának leírásával, amint azon az estén Náhor városa előtt, a kútnál, kezére eresztette fejéről a korsót, s inni hajtotta a szomjazó szájához, s hozzá még, ami különösen javára szólt, “úr”-nak szólította őt; s a szemérmes tartózkodás ecsetelésével, ahogy Izsák megpillantására, ki imént elhunyt anyjáért panaszolkodva bolyongott a mezőn, leugrott tevéjéről, s elfátyolozta magát. József gyönyörködve hallgatta őt, s a nyelvtani forma, amelyben Eliézer tehetsége szerint kifejezte magát, semmi fanyalgást nem keltett benne, és nem botránkoztatta meg, hogy az öreg énje nem öltött határozott körvonalakat, hanem mintegy visszafelé nyílt meg, a múltba, elárasztotta a saját személyiségén túl levőt, és bekebelezett olyan élményanyagot is, melyre emlékezve s melyet fölidézve, tulajdonképpen s napvilágnál tekintve a dolgokat, első személy helyett harmadikat kellett volna használnia. De hát egyáltalában jelent itt valamit az a “tulajdonképpen”, és vajon az ember énje egyáltalán ridegen önmagába zárt s szigorúan időbeli-testi határai közé szorított valami-e? Azok az elemek, amelyekből fölépül, nem tartoznak-e a világhoz előtte s kívüle is, és az a föltevés, hogy valaki nem azonos senki mással, vajon nemcsak a rend és a kényelem kedvéért megállapított elv, mely szándékosan figyelmen kívül hagy minden átmenetet, ami a személyes öntudatot az általánossal összeköti? Az egyéniség gondolata végre is abban a fogalomsorban áll, mint az egységé és egészé, összesé, mindené, és a megkülönböztetésnek általános szellem és egyéni szellem között akkoriban korántsem volt olyan hatalma a lelkek előtt, mint a mában, amit elhagytunk, hogy egy másik máról meséljünk, melynek kifejezésmódja a maga fölfogásáról hű képet ad, amikor a “személyiség” és “egyéniség” ideái helyett csupán oly tárgyilagos megjelöléseket ismer, mint “vallás” és “hit”.

Ki volt Jákób?

És éppen ebben az összefüggésben fordíthatjuk szavunkat Ábrahám gazdagságának keletkezésére. Amikor ugyanis Alsó-Egyiptomba ment (ami a tizenkettedik dinasztia idején történhetett), még korántsem volt olyan dús javakban, mint az időben, amikor Lóttól különvált. A rendkívüli vagyonosodásnak pedig, melynek ott indult, története a következő. Már eleve a legmélyebb gyanakvás töltötte el a nép erkölcsiségével szemben, melyet, jogosan vagy jogtalanul, posványosnak vélt, akár a Nílus folyó deltájának valamelyik ágát. Félt és különösen féltette asszonyát, Sárát, aki kísérte, és aki nagyon szép volt. Megrémítette az ottaniak parázna lobogása, akik valószínűleg Sárát rögtön megkívánták, őt pedig agyonütötték volna, hogy az asszonyt magukévá tegyék; és a hagyomány szerint ebben a lelkiállapotban, vagyis saját bőrét féltve, amint átlépte az ország határát, beszélt vele, és hogy a szemérmetlen népség irigységét elterelje magáról, megparancsolta neki, hogy ne feleségének, hanem nővérének mondja magát, amit megtehetett anélkül, hogy éppenséggel hazudott volna; mert először is, különösen Egyiptom országában, a szeretett nőt szívesen nevezték nővérnek. Másodszor pedig Sára Lót nővére volt, akit Ábrahám unokaöccsének tekintett, és fivérének szokott nevezni; így Sárát mindenesetre unokahúgának tekinthette, s a szokásos kiterjesztett értelemben a nővér nevet adhatta neki, amit félrevezetés és önvédelem céljából meg is tett. Amit várt, bekövetkezett, és még nagyobb mértékben, mint sejtette. Sára sötét szépsége fölkeltette kicsinek-nagynak érdeklődését az országban, híre eljutott az uralkodó trónjáig, és az izzó szemű ázsiai asszonyt elvették “fivére” oldaláról - nem erőszakkal, nem útonálló módjára, hanem magas áron -, megvásárolták tehát, mert méltónak találtatott, hogy a Fáraó ágyasházának válogatott állományát gyarapítsa. Az asszonyt tehát elvitték, s “fivérének”, akiről föl se tették, hogy a dolgok e fordulata miatt sértve lehet, sőt a közvélemény szerint boldognak kellett lennie, nemcsak hogy szabad volt a közelében tartózkodnia, hanem az udvar állandóan elárasztotta jótéteményekkel, ajándékokkal, kárpótlásokkal, amit Ábrahám rendületlenül tűrt, úgyhogy nemsokára bőségesen volt mindene: juha, marhája, szamara, rabszolgája és rabszolganője, szamárkancája és tevéje.

Közben azonban az udvarnál a nép előtt gondosan elhallgatott, páratlan botrány történik. Amenemhet (vagy Szenvoszret: teljes bizonyossággal nem lehet tudni, Núbia melyik legyőzője árasztotta épp akkor a két országra uralkodásának áldását) őfelsége tehát, az életének virágában álló ifjú isten, valahányszor az új szerzeménynél próbálkozik, ájulásba esik - nem egyszer, hanem újra és újra, s ugyanakkor, mint lassanként kiderül, egész környezetét, a birodalom legfőbb méltóságait és elöljáróit ugyanez a szégyenletes és - ha tekintetbe vesszük a nemzőerő magasabb kozmikus jelentését - rendkívül megdöbbentő csapás sújtja. Hogy itt valami nincs rendjén, hogy valami balfogás történt, boszorkányság lappang, magasabb tilalom jelentkezik, az nyilvánvaló. A héber nő fivérét a trón elé idézik, kikérdezik, faggatják, s az beismeri az igazságot. Őszentsége magatartása oly bölcs és méltóságos, hogy minden dicséretet megérdemel.

“Miért tetted ezt velem? - kérdi. - Miért okoztál kétértelmű beszédeddel nekem ily kellemetlenséget?” És eszébe sem jut, hogy Ábrahámot megfossza az ajándékoktól, amelyekkel oly bőkezűen elhalmozta, hanem visszaadja feleségét, és felszólítja őket, hogy az istenek nevében menjenek útjukra, s a csapatot még biztos kísérettel is ellátja az ország határáig. Az ősatya pedig, aki nemcsak Sárát kapta vissza sértetlenül, hanem még javai is sokszorosan meggyarapodtak, örülhetett a sikerült pásztorcsínynek. Mert annál szívesebben tesszük fel, hogy Ábrahám már eleve számított rá, hogy Isten Sára megszeplősítését így vagy amúgy meg fogja akadályozni, s hogy csak evvel a bizonyos tudattal vágta zsebre az ajándékokat, s arra is gondolt, hogy ezen a módon legjobban adhat fricskát az egyiptomi kéjsóvárságnak - mivelhogy így tekintve a dolgot, viselkedése, férji állapotának eltagadása és Sára föláldozása a maga bőrének épségéért most már helyes és emellett rendkívül szellemes megvilágításba kerül.

Ez hát a történet, amelynek valóságát a hagyomány még avval is külön aláhúzza és megerősíti, hogy másodízben is elmeséli, avval a különbséggel, hogy most nem Egyiptomban, hanem a filiszteusok országában, Gérár fővárosában, Abimelek király udvarában játszódik le, ahová a káldeus Hebrónból jött Sárával, s ahol Ábrahám feleségéhez intézett kérésétől a szerencsés befejezésig minden ugyanúgy történik, mint ahogy előbb. Egy történet ismétlése a célból, hogy valósága hangsúlyozódjék, szokatlan eszköz, de nem túlságosan feltűnő. Annál különösebb, hogy a hagyomány szerint, melynek írásbeli megrögzítése ugyan későbbi időből származik, amely azonban mint hagyomány természetesen mindig élt, és amelynek végeredményben maguknak az ősatyáknak nyilatkozatain és elbeszélésein kell alapulnia - hogy tehát ugyanaz az élmény, amikor harmadízben bukkan föl, Izsáknak tulajdoníttatik, és hogy ennélfogva ő azt mint saját élményét - vagy éppúgy, mint sajátját - hagyta az emlékezetre. Mert egy ínség alkalmával (nem sokkal ikreinek születése után) Izsák is följött szép és okos asszonyával a filiszteusok országába, a gérári udvarba; ugyanazon okokból, mint Ábrahám Sárát, ő is nővérének mondta Rebekát - nem egészen jogtalanul, mert az unokabátyjának, Betuélnak lánya volt -, és a történet az ő esetében csak annyival bővült, hogy Abimelek király “ablakon át”, azaz mint titkos leskelődő és kémlelődő, látta Izsákot “enyelegni” Rebekával, és ez a megfigyelés annyira megrémítette és kiábrándította, amennyire csak egy szerelmes csalódhat, aki azt veszi észre, hogy vágyainak tárgya, akit szabadnak hitt, már valakié. Szavai elárulták őt. Mert amikor a felelősségre vont Jichák megvallotta az igazságot, a filiszteus szemrehányóan így kiáltott föl: “Micsoda veszedelmet idéztél fejünkre, idegen! Milyen könnyen megtörténhetett volna, hogy valaki népem közül meghitt viszonyba kerül feleségeddel, s milyen bűn zúdulhatott volna ezáltal fejünkre!” A “valaki a népből” kifejezés félreérthetetlen. A vége azonban az lett, hogy a házaspár a jámbor, jóllehet kéjsóvár király különös és személyes védelme alá került, és hogy Izsák e védelem alatt a filiszteusok országában éppúgy meggyarapodott, mint egykor Ábrahám itt vagy Egyiptomban; és marháival és cselédségével már oly hatalmas lett, hogy a filiszteusok is megsokallották, és óvatosan kitessékelték országukból.

Föltéve, hogy Ábrahám kalandja is Gérárban történt, alig hihető, hogy az az Abimelek, akivel Izsáknak akadt dolga, még ugyanaz volt, aki Sára házastársi tisztaságának bemocskolásában magát akadályozva érezte. A jellemek mások; mert míg Sára fejedelmi szerelmese rövid úton bekebelezte őt háremébe, Izsák Abimelekje sokkal félénkebben és szégyenlősebben viselkedett, és az a föltevés, hogy a két személy egy, legföljebb úgy volna elfogadható, ha Rebeka esetében a király óvatos magaviseletét annak tulajdonítanók, hogy elsősorban Sára ideje óta alaposan megöregedett, és másodsorban már az első eset intő példa volt szemében. De hát minket nem Abimelek személye érdekel, hanem Izsáké, az ő viszonyának kérdése az asszonyhistóriához, és alapjában ez is csak közvetve, a további kérdés végett, hogy ki volt Jákób: az a Jákób tudniillik, akit József vagy Jasup vagy Jehószif nevű fiacskájával a holdfényben csevegni hallottunk.

Mérlegeljük a lehetőségeket! Lehet, hogy Jichák némi változattal azt élte át Gérárban, amit atyja ugyanott vagy Egyiptomban. Ez esetben avval a jelenséggel állunk szemben, amit utánzásnak vagy követésnek nevezhetnénk, olyan életfelfogással tehát, amely az egyéni lét feladatát abban látja, hogy adott formákat, egy mitikus keretet, melyet atyái teremtettek meg, jelennel töltsön meg, és ismét elevenné ébresszen. Lehet viszont, hogy Rebeka férje a történetet nem “maga”, nem énje szűkebb testi határai közt élte át, de azt mégis ugyanúgy a saját élettörténetéhez tartozónak tekintette, és így hagyta az utódokra, mert “én” és “nem-én” között ő kevésbé éles különbséget tett, mint amilyent mi teszünk (amint már jeleztük, kétséges joggal), vagy e történetbe lépésünk előtt tenni szoktunk; mert számára az egyes élete lazábban különült el a nemzetségétől, születés és halál a lét kevésbé lényeges változásait jelentette - tehát itt is a későbbi Eliézer már megbeszélt esete forog fenn, aki Józsefnek az ős-Eliézer kalandját első személyben mesélte el; a nyílt azonosság jelensége egyszóval, amely az utánzás vagy követés jelenségével párosul, s vele összefonódva határozza meg az öntudatot.

Nem áltatjuk magunkat: tudjuk, milyen nehéz oly emberekről mesélnünk, akik alapjában maguk sem tudják, kicsodák; de egy percig sem kétes annak szükségessége, hogy ezt az ingatag öntudatot figyelembe kell vennünk, és ha Izsák, aki Ábrahám egyiptomi kalandját újraélte, magát annak az Izsáknak hiszi, akit az ősvándor föl akart áldozni, az számunkra cseppet sem meggyőző bizonyíték afelől, hogy nem téved - lehet, hogy az áldozati kísérlet az alapkerethez tartozott, s ismételten elő is fordult. A káldeai bevándorló atyja volt Izsáknak, akit le akart ölni, de amennyire lehetetlen, hogy emez atyja lett volna József atyjának, akivel a kútnál találkoztunk, annyira lehetséges, hogy az az Izsák, aki Ábrahám pásztorcsínyét utánozta vagy a maga életébe beleszőtte, összetévesztette magát, legalább részben, a hajszál híján levágott Izsákkal, holott a valóságban ő sokkal későbbi Izsák volt, és az ős-Ábrahámtól számos nemzedék választotta el. Kétségen kívül áll, s bár megvilágításra szorul, de bizonyításra nem, hogy József elődeinek története, hagyományos alakjában, jámbor összevonása a valóságos tényállásnak, azaz: a nemzedékrendnek, mely bizonyára évszázadokat töltött ki az előttünk álló Jákób és az ős-Ábrahám között; és éppúgy, ahogyan Eliézer az ős-Ábrahám természetes fia és háznagya, az idő óta, hogy ifjabbik ura számára Rebeka kezét megkérte, gyakran testet öltött, s gyakran át is hozott az Eufrátesz folyón egy-egy Rebekát, s most éppen újból - mint József tanítója - örült a napvilágnak: éppúgy az idő óta néhány Ábrahám, Izsák és Jákób is látta, mint születik a nap az éjből, anélkül, hogy az egyes az időt és a személyt túlságosan pontosan vette, jelenét az egykori jelentől napnál világosabban elkülönítette és saját “személyiségének” határait korábbi Ábrahámok, Izsákok és Jákóbok személyiségének határaitól nagyon határozottan elválasztotta volna.

Ezek a nevek nemzetségileg öröklődtek, ha ez a szó helyes vagy kifejező ama közösség szempontjából, amelyben rendre visszatértek. Mert az olyan közösség volt, amelynek gyarapodása nem egy törzsé, hanem egy több törzsből alakult szövetségé, s amely azonkívül jórészt térítés, hitterjesztés útján terjedt elejétől fogva. Ábrahámnak, az ősbevándorlónak törzsatyaságát főképpen szellemileg kell érteni, és hogy vajon József és atyja csakugyan vér szerinti rokonságban állt-e vele - különösen oly egyenes ágon, mint föltételezik -, nagyon kérdéses. Kérdéses volt különben a maguk számára is; csakhogy tudatuknak s az általános tudatnak határozatlansága lehetővé tette, hogy valami álmatag s áhítatos módon legyen kérdéses, s hogy szavakat valóságnak és valóságot félig-meddig csak szónak vegyenek; és Ábrahámot, a káldeait körülbelül olyan értelemben nevezték nagyatyjuknak és dédatyjuknak, amint ez viszont a Háránból való Lótot nevezte “testvérének” és Sárát “nővérének”, ami ismét egyszerre igaz is volt meg nem is. De Él eljón hívei álmukban sem tudták volna összetartozásukat a vér egységével és tisztaságával igazolni. Sumir-babiloni - tehát nem tisztán sémi - faj kereszteződött itt arab sivatagi vérrel. Gérárból, a Mucri-országból, Egyiptomból keveredtek hozzá további elemek, mint Hágár rabszolganő személyében, akit a nagy törzsfő maga méltatott együtthálásra, s akinek fia ismét egyiptomi nőt vett el; s hogy mennyi bosszúságot szereztek Rebekának Ézsau kitteus asszonyai, oly törzsnek a lányai, amely szintén nem Sémet vallotta ősének, hanem valamikor rég Kis-Ázsiából, urál-altaji szférákból tört elő Szíria felé, az mindenkor sokkal ismeretesebb volt, semhogy egyetlen szót kellene is vesztegetni rá. Néhány ága a törzsnek korán levált. Kétségtelen, hogy az ős-Ábrahám még Sára halála után is nemzett gyermeket, éspedig cseppet sem válogatós módon Ketúrával, a kánaáni asszonnyal, holott azt semmiképp sem akarta, hogy Jichák fia Kánaánból nősüljön. Ketúra fiai közül az egyik Midján volt, kinek utódai Edom-Széir vidékéről, Ézsau mezőitől délre, az arab sivatag szélén tengették életüket, mint Izmáel fiai Egyiptom előtt; mert Jichák, az igazi fiú egyedörökös volt, míg az ágyasok gyermekeit ajándékokkal lekenyerezték, és napkelet felé tessékelték, és ott azok teljesen elvesztették kapcsolatukat Él eljónnal, ha ugyan valaha hittek benne, s külön isteneknek szolgáltak. De isteni volt a kötelék, az istengondolat folytonos munkálása, ami a faj minden tarkabarkasága mellett is összetartotta ezt a szellemi atyafiságot, mely a többi héber között, Moáb, Ammon és Edom fiai között ezt a törzsnevet különös és megszűkített értelemben használta, amennyiben éppen most, éppen az időben, amelybe visszaálltunk, egy másik névvel, Izráeléval kezdte összekötni és ennek alárendelni.

Mert a név és cím, melyet egykor Jákób vívott ki, nem különös ellenfelének kitalálása volt. Istennel küzdő: így nevezte magát kezdettől fogva egy rendkívül ősi szokásokat őrző rabló-harcos pusztai törzs, melynek egyes csoportjai legelőváltáskor nyájaikat a pusztán át a gabonatermő föld tanyái közé hajtották, tisztára nomád életüket többé-kevésbé állandó megtelepedéssel cserélték föl, és szellemi megnyerés és meggyőzés révén Ábrahám hitközösségének részévé váltak. Istenük otthon a pusztában egy Jáhu nevű dúló-fúló hadúr és zivatartámasztó, nehezen kezelhető kobold volt, inkább démoni, mint isteni tulajdonságokkal, álnok, zsarnoki és kiszámíthatatlan, aki előtt barna népe, bármily büszke volt is rá különben, örök félelemben és rémületben élt, s varázslókkal és véres szertartásokkal próbálta a bomlott démont megzabolázni és hasznos utakra irányítani. Jáhu képes volt minden felfogható ok nélkül éjnek idején meglepni valakit - akinek józan megfontolással csak javát akarhatta volna -, hogy megfojtsa; s kegyetlen szándékától olyasféle módon lehetett csak eltéríteni, hogy a megtámadottnak asszonya fiát egy kőkéssel gyorsan körülmetélte, a szörnyeteg szemérmét az előbőrrel megérintette, miközben valami misztikus formulát mormolt, melynek csak megközelítően érthető átfordítása is a mi nyelvünkre eddig le nem győzött nehézségekbe ütközik, a fojtogatót azonban megjuhászította és elűzte. Csak ennyit Jáhu jellemzésére. És mégis ez a sötét s a művelt világban teljesen ismeretlen istenség nagy teológiai karrier előtt állott, éppen azáltal, hogy hívőinek egy kis része Ábrahám isteneszméjének világába került. Mert ahogyan ezek a pásztorcsaládok, belevonva az ősvándortól megindított szellemi spekuláció körébe, húsukkal és vérükkel erősítették azt az emberi alapzatot, melyen a káldeus hitbeli hagyománya épült, akként istenük borzalmas lényének egyes vonásai is gazdagítón egyesültek az emberi szellem által megvalósulásra váró istenséggel, akinek kialakításához már a kelet Uzirija, Tammúz, valamint Adonáj, Melki-cedeknek és sikemitáinak szétmarcangolt pásztorfia is szolgáltatott szellemi anyagot és színt. Nem hallottuk-e nevét, mely egykor harci üvöltés volt, most lírai dudorászással zendülni szép és kedves ajkakon? Ez a név, részben abban a formában, ahogy a barna fiak elhozták a pusztából, részben rövidítve és megváltoztatva, ahogy a kánaáni-népi adottságokkal vonatkozásba került, ama hangok közé tartozott, amelyekkel a Kimondhatatlant próbálták megközelíteni. Egy itteni helység például ősidőktől fogva a “Be-ti-já”, “Já háza” nevet viseli, tehát éppúgy, mint “Bét-él”, “Isten háza”, és bizonyítható, hogy már a törvényhozó ideje előtt az emoreusoknak, akik bevándoroltak Sineárba, olyan nevük volt, amelyben a “Já-ve” istennevet lehetett fölismerni - igen, már az ős-Ábrahám a hétkúti szenthelynél álló fát “Jáhve Él ólám”-nak nevezte: “Jáhve minden időknek istene.” Az a név azonban, melyet Jáhu beduin harcosai adtak maguknak, a tisztább és magasabb héberségnek megkülönböztető jegye, Ábrahám szellemi magjának ismertetőjele lett, éppen azáltal, hogy Jákób azon a nehéz éjszakán a Jabbóknál magának szerezte meg azt.

Elifáz

Olyan emberek, mint Simeón és Lévi, Lea erős fiai csak mosolyogni tudtak rajta titkon, hogy atyjuk éppen ezt a vakmerő rablónevet küzdötte ki, szinte tépte le a mennyből magának. Mert Jákób nem volt harcias természetű. Sohasem merte volna megtenni azt, amit az ős-Ábrahám megtett, amikor kelet zsoldosai, Elám, Sineár, Larsza és a Tigrisentúl seregei az elmaradt adó miatt megrohanták a Jordánföldet, kirabolták városait, és elhurcolták a Szodomából való Lótot: hív és merész elhatározással összeszedett néhány száz házában nevelkedett szolgát és közelben lakó hitrokonok szolgáit, Él-berítnek, a Magasságosnak embereit, gyors meneteléssel az ellenség után iramodott Hebrónból, és az elvonuló elámitákat és gójokat beérvén, olyan zavart keltett utócsapataik közt, hogy számos foglyot meg tudott szabadítani, és Lótot nagy tömeg elrablott jószágával egyetemben diadallal visszahozta. Nem, ilyesmire Jákób nem termett, hasonló esetben tehetetlen lett volna, és ezt lelkében maga is belátta, amikor József a régi, szívesen emlegetett történetet kezdte mesélni. “Nem tudta volna megtenni”, amint saját vallomása szerint nem tudta volna a fiával sem megtenni azt, amit az Úr kívánt. Simeónra és Lévire bízta volna, hogy Lótot megszabadítsák; de ha ezek az ilyen alkalmakkor szokásos rémületkeltő üvöltés közepette vérfürdőt rendeznek a holdimádók seregében, sáljával elrejtette volna ábrázatát, mondván: “Az én lelkem nincs velük!” Mert ez a lélek szelíd volt és félős; visszaborzadt az erőszaktevéstől, s rettegett mások erőszakától, s tele volt emlékezéssel férfiúi bátorságának vereségére - emlékezéssel, amely azonban nem törte meg méltóságát és ünnepélyességét, mert a fizikai megaláztatás hasonló helyzeteiben mindig megerősítette a szellemnek egy sugara s érintése, részese lett a kegyelem hatalmasan vigasztaló és új önbizalmat adó nyilvánulásának, amelynek hatására teljes joggal emelhette föl fejét, mert hiszen azt maga szülte és kényszerítette föl tulajdon megalázhatatlan mélységeiből.

Hogy is esett a dolog Ézsau pompás fiával, Elifázzal? Elifázt a Baál-imádó kitteus-kánaáni asszonyok egyike szülte, akiket Ézsau még annak idején vitt haza Beérsebába, és akikről Rebeka, Betuél leánya azt szokta volt mondani: “Eluntam életemet a kitteusoknak leányai miatt.” Jákób már nem is tudta, melyiket nevezte közülük anyjának Elifáz; valószínűleg Ádát, Elon leányát. Mindenesetre Jichák tizenhárom éves, hamar megerősödött unokája rendkívül megnyerő fiatalember volt: egyszerű szellemű, de bátor, nyílt, nemes gondolkodású, testben és lélekben szálfaegyenes, és megkárosított atyjához büszke szeretettel ragaszkodó. Nem egy tekintetben nehéz volt az élete: a bonyolult családi viszonyok éppúgy megnehezítették, mint hitbeli dolgok. Mert nem kevesebb, mint három hitvallás versengett lelkéért: a nagyszülők Él eljónjáé, az anyai atyafiság Baáljaié és végül egy zivataros, nyilazó istenségé, név szerint Kuzahé, akit a déli hegylakók, a széirek vagy edomiták tiszteltek, akikkel Ézsau régtől fogva kapcsolatot tartott, és akik közé később teljesen beolvadt. A nyers férfiú iszonyú fájdalma és tehetetlen dühe a szembajos nagyapa sötét sátrában történt mély hatású események miatt, melyeket Rebeka irányított, s melyek aztán Jákóbot tűzhelytől és szérűtől messze idegenbe űzték, a gyermek Elifáznak rettenetesen szívébe markolt, és a hamis úton megáldott ifjú nagybátyja elleni gyűlölete egyenesen romboló és magára nézve is veszedelmes volt: nyilvánvalóan meghaladta még zsenge erőit. Odahaza, az éber Rebeka szeme láttára, semmit sem lehetett kezdeni az áldásrabló ellen. De amikor kiderült Jákób menekülése, Elifáz Ézsauhoz rohant, és szárnyaló szavakkal követelte, hogy az áruló után eredjenek és agyonverjék.

De a sivatagi életre átkozott Ézsau nagyon is le volt törve, s alvilági sorsát sirató keserű sírása nagyon is elgyengítette, semhogy a felszólítás végrehajtására kedve lett volna. Sírt, mert így kellett most tennie, mert ez felelt meg szerepének. Nézőpontját a dolgokkal s önmagával szemben vele született gondolkodási formák szabták s határozták meg, melyek őt is kötötték, mint mindenkit, s melyek kozmikus körforgás-képzetekkel voltak átitatva. Az atya áldása révén Jákób végképpen a teli és “szép” hold fia lett, Ézsau pedig a sötétségé, tehát a nap fia, tehát az alvilág fia - s az alvilágban sírni kellett, jóllehet ott talán mindenki kincsekben dúslakodik. Ha később egészen átpártolt a déli hegység lakóihoz és istenükhöz, ezt azért tette, mert így illett hozzá, mivel a dél az alvilág képzetköréhez tartozott, mint különben a sivatag is, amelybe Izsák mostohatestvérének, Izmáelnek kellett elvonulnia. Ézsaunak egyébként már régóta, jóval a beérsebai átok fogadása előtti időből voltak Széir lakosaival kapcsolatai, és ez mutatja, hogy átok és áldás csak ezeknek megerősítésére szolgált, hogy jelleme, illetőleg szerepe e földön már réges-rég meg volt szabva, és ő éppen ennek a jellemszerepnek kezdettől fogva teljesen tudatában volt. Vadász lett, a tág mezők kóborló vendége - ellentétben Jákóbbal, aki sátorlakó és holdpásztor vala -, természete szerint lett az, erősen férfias testi mivolta alapján, kétségkívül. De helytelen útra tévednénk és méltánytalanok lennénk szellemének mitikusan-általános alkatával szemben, ha önmagának, szerepének - hogy ő az alvilág napégette fia - érzését és tudatát csupán vadászhivatásából próbálnánk levezetni. Ellenkezőleg - legalább annyira ellenkezőleg -, ezt a hivatást már azért választotta, mert ez volt a sorsa, tehát mitikus alkatából s az általános iránt való engedelmességéből kifolyólag. Ha művelt módon fogjuk föl viszonyát Jákóbhoz - és Ézsau, nyersesége ellenére, mindig kész volt így cselekedni -, ez Káin és Ábel viszonyának visszatérése és megjelenülése volt - időtlen jelenülés -, és Ézsau mindenesetre Káin volt: mint idősebb testvér tudniillik, akinek természetesen az újabb világjog tisztelettel melléje áll, de aki jól tudta és érezte, hogy az anyai hajdankor maradékaként az emberiség mély szívbeli hajlandósága az ifjabbat, a legkisebbet illeti. Igen, ha valóban megesettnek fogadjuk el bizonyos tál lencsének a történetét, és nem tesszük föl, hogy utólagosan, az áldás-szélhámosság igazolására fűzték a tényekhez (amitől Jákób még mindig tökéletesen hihetett az eset valóságában), akkor Ézsau látszólagos könnyelműségét efféle érzésekkel lehetne megmagyarázni: mikor oly könnyen elkótyavetyélte elsőszülöttsége jogát, azt remélte, hogy legalább a szimpátiákat, amelyek hagyományos módon az ifjabbiknak jutnak, a maga részére vonja.

Röviden, a szőrös, vörös Ézsau sírt, és egyáltalán nem mutatkozott rá hajlandónak, hogy üldözésre és bosszúállásra vállalkozzék. Semmi kedve sem volt Ábel testvérét még agyon is verni, és így a hasonlatot a végletekig vinni, mikor a szülők már amúgy is az egész viszonyt erre állították be. Mikor azonban Elifáz ajánlkozott, vagyis inkább izzón kívánkozott, hogy ez esetben az áldottfejűt maga éri utol s öli meg, Ézsaunak nem volt mire emlékezni ez ellen, s könnyei közt beleegyezően bólintott. Mert az, hogy az unokaöcs öli meg a nagybácsit, jóleső megtörése volt a kínos párhuzamnak és egyben történelmi alapvetés, amely későbbi Elifáz-gyermekeknek szolgálhat hasonlatul, őt pedig a Káin-szereptől legalább a végkifejlésben fölmenti.

Így tehát Elifáz összeszedett néhány embert, ötöt-hatot, akik atyja pártján állottak és edomi kirándulásai alkalmával kísérni szokták, fölfegyverezve őket az udvar készleteiből hosszú lándzsákkal, melyek tarka szőrbojt fölött ugyancsak nagyon hosszú, veszedelmes hegyben végződtek, hajnalhasadta előtt tevéket lopott ki Jichák istállóiból, és mielőtt a nap fordult volna, Jákóbnak, aki Rebeka gondoskodásából szintén teveháton nyargalt két rabszolga kíséretében s élelemmel és szép csereeszközökkel gazdagon ellátva, a bosszúálló sereg nyomában volt.

Soha életében el nem feledte Jákób azt a rémületet, amely meglepte, amikor megértette a közeledés jelentését. Mikor először látta meg a lovasokat, avval hízelgett magának, hogy Jichák kissé korán vette észre elillanását, s haza akarja vitetni. De amikor fölismerte Ézsau fiát, átlátta a helyzet teljes komolyságát, és elcsüggedt. Kezdődött a vágtatás életre-halálra: a nagy léptekkel ügető, lihegve röfögő, bojtoktól és holdacskáktól körülröpködött dromedárok vízszintesen nyújtották előre nyakukat. De Elifáz és az övéi nem voltak úgy megrakodva, mint Jákób, aki látta, ahogyan pillanatról pillanatra enyészik az előny, amelytől az élete függ, és amikor az első hajítódárdák utolérték, jelt adott a megadásra, megállt övéivel, és arcra borulva, csupasz kezét fölemelve várta be üldözőjét.

Ami most történt, az a legsiralmasabb és legbecsületbevágóbb Jákób életének minden eseménye között, és igazán alkalmas volna rá, hogy másvalakinek önérzetét mindörökre megsemmisítse. Kénytelen volt, ha életét meg akarta menteni - s akarta mindenáron, nem alantas gyávaságból, erre nyomatékosan fölhívjuk a figyelmet, hanem mert megszentelt volt, mert Ábrahám ígérete fején nyugodott -, kénytelen volt kísérletet tenni, hogy a haragtól izzó fiút, öccsét, az annyival ifjabbat s oly mélyen alatta állót, aki már - s nem is egyszer - meglengette fölötte kardját, meglágyítsa könyörgéssel, megalázkodással, könnyekkel, hízelgésekkel, nyöszörgő hivatkozással nagylelkűségére, ezerféle bocsánatkéréssel, egyszóval: kétségtelen bizonyításával annak, hogy nem érdemes kardját belédöfni egy ilyen nyomorult féregbe. S így is lett. Őrültként csókolgatta a gyermek lábát, marokkal szórta a levegőbe a homokot, mely visszaesőzött fejére, és nyelve szüntelenül pergett, égre-földre esküdözött, félelmében a végsőkig fokozott folyékonysággal, amelynek az volt a célja és eredménye is, hogy az elképedt s ezt a szózuhatagot, nyelvkészséget önkéntelenül megcsodáló fiút visszatartsa a gyors cselekvéstől.

Hiszen nem ő akarta a csalást! Nem ő pendítette meg, nem ő eszelte ki! Forduljon ki a bele, ha a legkisebb része volt is benne! A mama, a nagymama maga talált ki, maga csinált mindent, túlságos és érdemtelen szeretet-gyengeségből őiránta, és ő, Jákób, kézzel-lábbal kapálózott a terv ellen, s egyre magyarázta, milyen nagy és borzasztó a veszély, hogy Izsák mindenre rájön, és nemcsak őt átkozza meg, hanem az asszonyt is, a túlságosan fortélyos Rebekát. Nem szabad megfeledkezni róla, milyen kétségbeesett erőfeszítéssel figyelmeztette rá, hogy hogyan áll majd elsőszülött fivérének magasztos ábrázata elé, ha sikerül a csel! Nem örömest, nem pimaszul és vidáman, ah nem, hanem reszketve és vonakodva lépett a gödölyepecsenyével s a borral Ézsau ünneplőjébe öltözve, nyakát és csuklóját kecskebőrbe csavarva az apa, a kedves nagyapa szobájába. A verejték végigfutott combján félelmében és szorongásában, hangja elfúlva torkában akadt, mikor Izsák megkérdezte nevét s megtapogatta, megszagolta, de Rebeka nem feledkezett meg arról sem, hogy megkenje őt Ézsau vadvirágbalzsamával! Hogy ő volna a csaló? Inkább az asszonyi furfang áldozata, Ádám, akit Éva, a kígyó barátnője bűnre csábított! Ah, Elifáz, fiúcska, őrizkedjél teljes életedben, mely tartson több száz évig és annál is tovább, őrizkedj az asszonyi tanácstól, s bölcsen kerüld ki csalafintaságuk csapdáját! Ő, Jákób, belébotlott, s íme, vége van! Hogy ő volna az áldott? Hát először is, micsoda atyai áldás az, amelyet tévedésből adnak, s amelyhez az áldásban részesülő, kedve és akarata ellen, ilyen álúton jut? Micsoda értéke és súlya van annak? S micsoda hatása lehet? (Pontosabban tudta, hogy az áldás: áldás, s hogy teljes súlya és teljes hatása van, csak azért kérdezte ezt, hogy Elifázt megzavarja.) És másodszor, micsoda jelét adta ő annak, hogy ballépésének hasznát akarná élvezni, hogy az áldással fején el akarna terpeszkedni a házban, Ézsaut, az ő urát háttérbe szorítva? Ah, szó sincs erről, éppen ellenkezőleg! Átadta a teret önként testvérének, a bűnbánó Rebeka maga űzte el, kiméne vadidegenbe, hogy soha vissza ne térjen, elvonult a száműzetésbe, egyenest az alvilágba, s osztályrésze a siralom lőn mindörökre! S őt akarja Elifáz kardjának élével sújtani - a fényes röptű gerle, az ifjúsága díszében pompázó kőszáli bika, a gyönyörű bak antilop? Hiszen az Úr már megvilágosította Noét, hogy számon kéri a kiontott embervért, s manapság még sincs úgy, mint Káin és Ábel idejében, hanem az országban törvények uralkodnak, melyeknek megsértése Elifáz nemes ifjú személyét a legnagyobb veszedelembe sodorhatja! Az amúgy is eléggé sújtott nagybácsinak csak ez a gondja, és ha ő most már megsemmisítve és megkönnyülve eltávozik egy országba, ahol idegen és szolga lesz, Elifázt tegye gazdaggá a jó szerencse, és legyen áldott az ő anyja, Két gyermekei között, mert fia megtartóztatta kezét a vértől, és lelke elfordult a gonosztól...

Így ömlött Jákóbból ijedtében a locsogó-kunyeráló szó, hogy Elifáz csak ámult-bámult, és feje kóválygott az áradattól. Azt várta, hogy markába nevető rablóra talál, és ehelyett ez a nyomorult állt előtte, akinek megalázkodása Ézsau méltóságát látszólag teljes mértékben helyreállította. A gyermek Elifáz jólelkű volt, mint alapjában apja is. Lelkében gyorsan lépett egyik tüzes érzés helyébe a másik, a harag helyébe a nagylelkűség, és kiáltva közölte, hogy bácsikáját nem bántja, mire Jákób sírt örömében, és Elifáz ruhájának szegélyét, kezét és lábát csókjaival borította. A fiú emelkedett érzései közé zavar és enyhe undor vegyült. Ingatagsága miatt is bosszankodott kissé, és durván elhatározta, hogy a menekülők poggyászát pedig elveszi, hiszen amit Rebeka a bácsinak dugott, az Ézsaut, a megbántottat illeti. Jákób sima szavakkal ettől az elhatározásától is el akarta téríteni, de Elifáz megvetően ráripakodott, és olyan alaposan kirabolta, hogy puszta életén kívül csakugyan semmit sem hagyott meg: az arany- és ezüstedényeket, a legfinomabb olajjal és borral telt korsókat, a malachit és karneol nyakékeket és karkötőket, a tömjént, a mézeskalácsokat és ami szövetet és vásznat anyja fölpakoltatott, azt Jákób mind át kellett hogy adja Elifáz kezébe; még a két rabszolgának is, akik titkon hagyták el az udvart, s akik közül az egyik különben vállán lándzsa ütötte sebből vérzett, állataikkal együtt követniük kellett visszafelé az üldözőket - és aztán Jákób egyedül mehetett sötét útjára, csupán néhány vízzel telt agyagkorsóval a nyeregben, s ki tudja, milyen lélekállapotban, kelet felé.

A fölmagasztalás

Az életét megmentette, drága ígéret-életét Istennek és a jövőnek - mit számított evvel szemben az arany és karneol? Az életen fordult meg minden, és ifjú-Elifázt alapjában még fényesebben becsapta, mint szülőjét, de mibe került ez! Jóval többe, mint poggyászába - férfiúi becsületébe; és meggyalázottabb senki sem lehetett, mint Jákób, akinek egy tejfölösszájú előtt kellett nyöszörögve arcra borulnia, s akinek arca a könnyektől s a rámaszatolt homoktól felismerhetetlen lett. És most? Közvetlenül e meggyaláztatás után?

Közvetlenül vagy néhány órával utána, még az este, csillagfénynél Lúz helységbe ért, egy faluba, amelyet nem ismert, mivelhogy ez a vidék általában idegen volt előtte. Lúz a többnyire lépcsőzetesen művelt, szőlővel beültetett dombok egyikén terült el, melyek behullámozták a tájat. A falu néhány kockaháza a mezsgyékkel átszelt lejtő félmagasságában szorongott, s mivel egy belső hang a koldussá lett utasnak azt tanácsolta, hogy itt szálljon meg éjszakára, a siralmas és viharos epizód után még magához nem tért makacskodó tevéjét, aki előtt kissé szégyellte is magát, fölhajszolta a dombra. Az agyagos kerítésfalon kívül, a kútnál megitatta az állatot, és a maga arcáról is lemosta szégyenének nyomait, amitől mindjárt jobb lett a hangulata. Mindamellett nem tudott ráfanyalodni, hogy a falubelieknél szállást kérjen, olyannyira koldusnak érezte magát, hanem eleven tulajdonát, mely most mindene volt, kantárszáron átvezette a helység fölött, egészen föl a domb csonka csúcsáig, amelyet megpillantván, sajnálhatta, hogy nem ért ide hamarább, idején. Mert egy szent kőgyűrű, gilgál arra mutatott, hogy a hely menedék, és az itt nyugovónak ifjú-Elifáz, az útonálló mit sem árthatott volna.

A gilgál közepén egy különálló kő volt, szénfekete és kúp alakú: nyilván az égből hullott, és csillagerők szunnyadtak benne. Minthogy alakja a nemzőszervre emlékeztetett, Jákób ájtatosan égre emelte szemét és kezét, és még erősebbnek érezte magát. Itt akarta eltölteni az éjt, míg a nap ismét el nem űzi a feketeséget. Feje alá a gyűrű egyik kőtönkjét választotta. “Jöjj - mondotta -, vigasztaló, vén kődarab, emeld föl fejét a békétlennek éjszakára!” Fejkendőjét ráborította, fejét a fallikus égi jövevény felé emelve kinyújtózott, egy kevéssé még a csillagok közé pislogott, és aztán elaludt.

Akkor kitágult az ég, s akkor jelenést látott, s akkor néhány órányi mély álom után, alkalmasint éjféltájban, feje fölmagasztosult szégyenéből a legdicsőbb látványra, amelyben minden egyesült, ami királyi és isteni elképzelés lelkében rejtőzött, s amit a megalázott s titkon megalázottságán mosolygó lélek a maga vigaszára és megerősítésére álma terében fölépített... Nem álmodta magát másuvá. Álmában is föltámasztott fejjel feküdt és szendergett. De szemhéja áteresztette a túláradó fényességet; keresztüllátott rajta, Bábelt látta, ég és föld köldökzsinórját látta, a magas palotába vivő lépcsőt, a számtalan lángoló, széles, asztrálőrökkel benépesített lépcsőfokot, melynek roppant feljárója fölkúszott a legfelső templomig és trónszékig. Nem kőből, nem fából, nem egyéb földi anyagból voltak ezek a fokok; mintha izzó ércből és faragott csillagtűzből lettek volna; bolygófényük határtalan messzeségben oszlott el a földön, és szélességben-magasságban elviselhetetlen ragyogássá fokozódott, melybe nyitott szemmel nézni se lehetett volna, amit csak úgy tudott elviselni, hogy elfödte szemhéját. Szárnyas emberállatok, kerubok, szűz arcú, koronás tehenek testükhöz simuló szárnnyal álltak kétoldalt mozdulatlanul és mereven előretekintve, és ferdén előre-hátra tolt lábuk között a tér érclapokkal volt kitöltve, melyeken szent szójelek izzottak. Guggoló bikaistenek, homlokukon gyöngyfüzérrel s fülük mellett éppoly hosszú tincsekkel, mint arcukon csüngő rojtszerű és alul fölgöngyölt szakálluk, fordították kifelé fejüket, és hosszú pillájú, nyugodt szemmel nézték az alvót - farkukon ülő oroszlánfélékkel váltakozva, akiknek boltozatos mellét tüzes fürtök borították. Négyszögűre tátott szájuk mintha fújtatott volna, úgy, hogy mérges, pisze orruk alatt fölborzolódtak bajuszszálaik. Az állatok között pedig a lépcsőn szolgák és követek jártak föl-alá, fokról fokra lépdelve, lassú körtáncban, amely magában hordta a csillagforgás törvényeinek boldogságát. Alsótestük ruhával volt takarva, amelyet szálkás betűjelek borítottak, s keblük túlságosan lágynak látszott ahhoz, hogy ifjaké lehessen, viszont túlságosan laposnak női keblekhez képest. Fölemelt karral kelyheket vittek fejükön, vagy behajlított karjukra támasztották táblájukat, amelyre ujjukkal mutattak; sokan pedig hárfáztak vagy fuvoláztak, lantot vagy dobot vertek, és ezek mögött énekesek tűntek föl, akik magas, ércszerűen bongó hangjukkal betöltötték a teret, és ütemesen tapsoltak hozzá. Így zúgott és zsongott a világlajtorja egész szélességében összehangzó áradással, le és föl, a lángot vető fényességig, ahol a keskeny tűzkapu és a pilléres, párkányos palota bejárata volt. Az aranytéglából való pillérek pikkelyes állatokat léptettek előre, párduclábbal elöl és saskarommal hátul, és a tűzkapu oldalán bikalábú gerendatartók álltak, négyszarvú koronával és drágakőszemmel és pofájukon bodros, sodrott szakállal. Előttük pedig a Király széke állt és lábának aranyzsámolya, és mögöttük egy ember íjjal és puzdrával, aki a legyezőt tartotta a Hatalom kucsmakoronája fölé. Az pedig holdfényből szőtt ruhába volt öltözve, melynek bojtjai kis lángnyelvek voltak. Isten karja rettenetesen erősnek látszott, egyik kezében az élet jelvényét tartotta, a másikban egy ivócsészét. Szakálla kék volt, és ércpántok fogták össze, és a magas szemöldök alatt haragos jósággal fenyegetett ábrázata. Előtte is egy ember állt, széles karikával a feje körül, nyilván vezér és a trónus első szolgája, aki fölnézett a Hatalom arcába, s tenyerével az alvó Jákóbra mutatott a földön. Akkor az Úr bólintott, és nagy erejű lábára lépett, és a főember gyorsan lehajolt, hogy elhúzza a zsámolyt, s az Úr fölállhasson. És Isten fölállt trónjáról, és Jákób felé nyújtotta az élet jelvényét, és teleszíva levegővel mellét, mely magasra duzzadt. És hangja gyönyörűséges volt, zúgva hasított a föl-le szállók zsolozsmáiba és csillagmuzsikájába, és nyájas hatalmú harmóniában olvadt össze velük. És így szólt: “Vagyok! Én vagyok Abiram ura és Jicháké és a tiéd. Szemem rád tekint, Jákób, messze néző kegyelemmel, mert meg akarom sokasítani magvadat, mint a föld porát, és áldott leszel mindenek fölött, és megnyílnak neked ellenségeid kapui. Megőrizlek és megvédelek téged, valahová mégy, és gazdagon hozlak vissza erre a földre, amelyen nyugszol, és sohasem hagylak el. Vagyok, és így akarom!” Így dörgött a Király hangja a mennyei harmóniában, és Jákób fölébredt.

Micsoda álomlátás volt ez és micsoda fölmagasztalás! Jákób sírt örömében, és közben kacagott Elifázon, míg a csillagfényben körüljárt a kőgyűrűben, s azt a követ nézte, amelyik ilyen látomásra támasztotta fejét. “Micsoda hely ez - gondolta -, amelyre oly véletlenül bukkantam!” Az éj hűvösében s a mély fölindulástól fázott és borzongott, és így szólt: “Joggal borzongok így, joggal! Lúz lakosainak alig van sejtelmük róla, micsoda hely ez, mert jóllehet menedéket csináltak itt és gilgált raktak, de éppoly kevéssé tudják, mint én tudtam, hogy ez itt a megjelenés helye, a magasság kapuja és ég és föld köldökzsinórja!” Azután aludt még néhány órai erős és büszke álmot, mely tele volt titkos nevetéssel, de pitymallatkor fölállt, és leereszkedett Lúz felé, és a csarnok elé lépett. Mert övének ráncában megőrzött egy gyűrűt, mélykék lazúrkő pecsétnyomóval, melyet Elifáz szolgái nem találtak meg. Most olcsó áron eladta, némi élelemért és egypár korsó olajért, mert kiváltképp olajra volt szüksége ahhoz, amit tervezett s kötelességének tartott. Mielőtt továbbhaladt volna kelet felé és a Naharina vize felé, még egyszer fölmászott álma színhelyére, élére állította a követ, amelyen aludt, mint valami emléket, bőségesen meglocsolta olajjal, és közben így szólt: “Bét-él, Bét-él legyen e hely neve és nem Lúz, mert ez a jelenések háza, és Isten, a Király megmutatta magát itt a porigalázottnak, és szívét mértéktelenül megerősítette. Mert nyilván túlzott és mértéken felüli szó, melyet a hárfák zengésébe kiáltott, hogy magom számos lesz, mint a föld pora, és nevemet tisztelni és dicsőíteni fogják. De ha velem lesz, amint ígérte, és megőrzi lábamat, valahová megyek az idegenben; ha kenyeret ad és ruhát testemnek, és békességgel megtérek Jichák házához, akkor Ő az én istenem és senki más, és én tizedet adok neki mindenből, valamit ő nekem ad. És ha ezenfelül megvalósul az, amivel oly mértéktelenül megerősítette szívemet, akkor ebből a kőből Isten háza lészen, amelyben folytonosan ellátjuk Őt táplálékkal, és örökösen sós füstölőt égetünk orra kedvéért. Ez fogadalmam és ígéretem az Övé ellenében, és Isten, a Király ám tegye, amit saját érdekében jónak lát.”

Ézsau

Így esett a dolog a nagyszerű Elifáz-fiúval, aki végeredményben csak nyomorult fickó volt Jákóbhoz, gőgjének megalázott áldozatához képest, ki lelki pótanyagainak segítségével, amelyekről Elifáznak sejtelme sem volt, játszva diadalmaskodott a gyermek okozta megaláztatások felett, s ki mindig éppen a legmélyebb siralom állapotában lett kinyilatkoztatás részese. S vajon másként történt-e az atyával, mint ahogy a fiúval történt? A találkozásra gondolunk magával Ézsauval, amelyre, amint hallottuk, Jákób célzott beszélgetés közben. Ez esetben csak előbbre helyezte a fölmagasztalást és nagy szíverősítést Peniélben, azon a szorongásos éjszakán, amikor a névért küzdött, amin Simeón és Lévi csak mosolygott. És így a név birtokában, előre-győztesen szállt szembe bátyjával - ott legbelül felvértezve minden megaláztatás ellen, ami körülbelül elkerülhetetlennek látszott, felvértezve tulajdon, hozzá nem méltó félelme ellen is a találkozástól, amely oly beszédesen mutatta meg az ikrek különböző lelkialkatát.

Nem tudta, milyen kedélyállapotban közeledik hozzá Ézsau, akit maga értesített követe által, mert a helyzet tisztázása okvetlenül szükségesnek látszott. Csak kémeitől tudott annyit, hogy négyszáz ember élén jön a bátyja - ami tisztelgő menet is lehetett az alázatos hízelkedések eredményeként, melyeket átadatott neki, de az sem volt lehetetlen, hogy a legnagyobb veszedelem. Megtette óvintézkedéseit. Legdrágábbját, Ráhelt és ötéves fiát elrejtette hátul, a teherhordó állatok között, Dínát, leányát, a Lea-gyermeket halottként ládába tétette, amelyben az csaknem megfulladt, többi gyermekét maga mögött az anyákra bízta, az ágyasokat csemetéikkel előreküldte. Csoportokra osztotta az ajándékállatokat, melyeket a pásztorok előretereltek, a kétszáz kecskét és bakot, ugyanannyi juhot és kost, a harminc szoptató tevét, a negyven tehenet tíz tulokkal, a húsz nőstény szamarat vemhükkel egyetemben. És külön-külön tereltette az egyes nyájakat bizonyos távolságban egymástól, hogy Ézsau minden nyájnál, amellyel találkozik, megtudja kérdésére, hogy ajándék az, amit neki, az úrnak küld Jákób, az ő szolgája. Így is történt. És noha Ézsau érzései a hazatérővel szemben akkor, amikor fölkerekedett a Széir-hegységből, még nagyon is ingadozók, kétértelműek és önmaga előtt is tisztázatlanok voltak, mégis, amikor magával Jákóbbal huszonöt év múltán első ízben találkozott, a legemelkedettebb jókedv vett erőt rajta.

De Jákób éppen ezt a jókedvet, jóllehet ő volt legjobban rajta, hogy fölkeltse, rendkívül kellemetlennek érezte, és alig fogta fel, hogy legalább pillanatnyilag semmitől sem kell tartania, máris csak fáradságosan tudta elleplezni bosszúságát Ézsau esztelen gyanútlansága fölött. Sohasem felejtette el ezt a közeledést... Rebeka ikrei ez időben ötvenöt esztendősek voltak - az “illatos fű” és a “szúrós dudva”, amint a Hebrón és Beérseba közti vidéken már gyermekkorukban nevezték őket. Az “illatos fű”, a sima bőrű Jákób, sohasem volt ugyan igazán fiatal, már mint gyermek sátorban ülőnek, révedezőnek és bátortalannak mutatkozott. Most azonban sokat átélt, élete delelőjén álló férfiú volt Jákób, magasztos eseményekre emlékezett, szelleme elmélyült, és javakban meggyarapodott - ellenben Ézsau, noha éppúgy, mint testvére, maga is megőszült, még mindig az egykori gondolattalan és jelentéktelen, dühödt üvöltés és állati könnyelműség közt ingadozó természetfia maradt, és arca se változott cseppet sem, mint ahogy általában ifjúkori társaink többsége arca csak annyiban érik meg, hogy szakállt növeszt, és gyermekképét néhány ránc szántja keresztül, de azért az mégiscsak ráncos, szakállas gyermekarc marad, s különben semmi új vonással nem gyarapodik.

Az első, amit Jákób meghallott, Ézsau fuvolajátéka volt, a régről ismert, tompa-magas trillázás egy különböző hosszúságú és sorjában összekötözött sípokból álló szerkezeten, a Széir-hegység lakói közt kedvelt s talán általuk föltalált hangszeren, amelyet Ézsau rég átvett tőlük, és melyen duzzadt ajkával művésziesen tudott játszani. Jákób azonban mindig gyűlölte ennek a cincogásnak bamba és üres idilliségét, a felelőtlen s csak az alvilági délvidéken otthonos trililit, s mély megvetést érzett, mikor a hangok ismét megütötték fülét. Ézsau ezenfelül még táncolt is. Sípjával a szája előtt, íjjal a hátán s elrongyolt kecskebőrrel ágyéka körül, különben pedig teljesen ruha nélkül, amire valóban nem is volt szüksége, mert olyan szőrös volt, hogy gyapja őszülő-vörös fürtökben a válláról csüngött alá, hegyes fülével és csupasz felső ajkára laposan konyuló orrával a síkon át táncolva és szökdécselve közeledett testvéréhez, gyalogszerrel málhái és emberei előtt, s közben fuvolázott, integetett, sírt és nevetett, úgyhogy Jákób megvetően, szégyenkezve, szánakozva és undorodva ilyesfélét gondolt: “Jóságos Úristen!” Egyébként maga is leszállt tevéjéről, hogy amilyen gyorsan csak dagadt csípője engedte, köntöse szélét fölkapva és buzgó bicegéssel a muzsikáló bakkecske elébe siessen, már útközben az alávetés és megalázkodás minden nyilvánítását mutatva, amit előre eltökélt, és amit éjszakai győzelme után önérzetének valóságos sérelme nélkül végbe is tudott vinni. Fájdalmai ellenére hétszer vetette magát a földre, tenyerét meghajló feje fölé emelve, és így ért Ézsau lábához; rászorította homlokát, míg keze a testvér gubancos térde felé tapogatott, és szája folytonosan ismételte a szavakat, melyek viszonyukat áldás és átok ellenére Ézsau feltétlen előnyére tüntették föl, s melyeknek célja az volt, hogy őt lefegyverezzék és kiengeszteljék: “Uram! Szolgád vagyok!” Ézsau pedig nemcsak kiengesztelődöttnek, hanem minden várakozást, a magáét is fölülmúlóan gyöngédnek mutatkozott, mert testvére hazatérésének hírét egész lényét elöntő, homályos fölindulással fogadta, amely a találkozás előtt nem sokkal megindulás helyett egykönnyen őrjöngésbe csaphatott volna. Most erővel fölemelte Jákóbot a porból, zajos és csukló zokogással szőrös melléhez szorította, és cuppogva csókolgatta arcát és száját, úgyhogy magának a dédelgetettnek is csakhamar elég volt belőle. De azért ő is sírt - részben mert föloldódott benne a bizonytalanság és félelem feszültsége, részben ideges ellágyulásból, általában az idő, az élet, az emberi sors felett.

- Testvérkém, testvérkém! - gajdolta Ézsau csókjainak közepette. - Felejtsünk el mindent! Felejtsük el minden gazságodat.

Kínosan kifejező nagylelkűség, amely inkább arra szolgált, hogy Jákób könnyeit nyomban elapassza, mintsem hogy forróbban buzogtassa - azután kérdezősködni kezdett, de a szívét legjobban nyomó kérdést: hogy miként is áll a dolog az előrehajtott nyájakkal, egyelőre magába fojtotta, és előbb magasra vont szemöldökkel az asszonyokról és gyermekekről tudakozódott, akik Jákób háta mögött tevéken ültek. Erre Jákób mind leszállította és bemutatta: először az ágyasok hajoltak meg négy gyermekükkel a medveember előtt, aztán Lea az ő hat gyermekével, végül az édes szemű Ráhel is Józseffel, akiket hátulról hívtak előre, és Ézsau minden névemlítésre végigcsúsztatta duzzadt száját a sípszerszámon, megdicsérte a sikerült gyermekeket és a nők keblét, és Leának, akinek bamba arcán hangosan álmélkodott, valami edomi növénybalzsamot ajánlott föl, mint mindig, most is gyulladt szeme számára, amit az dühödt szívvel köszönt meg, s még meg is csókolta a férfi lábujjhegyét.

Már a külső megértés is nehézségekkel járt a két testvér között. Beszélgetés közben mindketten gyermekségük szavait keresték, és csak bajosan találták meg; mert Ézsau a Széirlakók durvább tájnyelvét beszélte, amely gyermeksége földjének nyelvétől Szináj-sivatagi és midjáni színezetével meglehetősen különbözött, Jákób pedig Naharájim vidékén az akkád nyelvhez szokott. Bőségesen kellett mozdulatokat segítségül venni, de az előreküldött kövér nyájakat illető kíváncsiságát Ézsau nagyon jól ki tudta így is fejezni, és ahogy negédeskedett a gazdag ajándék átvétele közben, mikor Jákób tudomására adta, hogy evvel kegyelmet remél nyerni ura színe előtt, az életművészetről tanúskodott. Negédeskedését a birtok és vagyon s hasonló hiábavalóságok iránti fitymáló közöny formájába öltöztette.

- Aj, testvérkém, bolondság, eridj már! - kiáltotta. - Vedd és gyarapítsd és tartsd meg, visszaadom teneked, nincs szükségem rá, hagyjuk és felejtsük azokat a régi piszkos csínyjeidet! Kihevertük, elfelejtettük, megalkudtam a sorsommal, és meg vagyok elégedve. Azt hiszed, mi, alvilágiak, életünk fogytáig az orrunkat lógatjuk? Éjalala, hejszassza, nagyon is téves föltevés! Nem lépkedünk valami begyesen, áldással a fejünkön, s nem forgatjuk a szemünket, de azért mi is élünk, és a magunk módján egészen vidáman, elhiheted! Nekünk is édes érzés asszonnyal hálni, és a mi szívünkben is van szeretet gyermekeink iránt. Azt hiszed, az átok, amit neked köszönhetek, te drágalátos gazember, koszos koldussá és éhenkórásszá tett Edomban? Az ám! Úr vagyok én ott és nagy Széir fiai között. Több borom van, mint vizem, és mézem és olajom és gyümölcsöm van bőségesen, árpám és búzám több, mint amennyit el tudok fogyasztani. Aprómarhát hoznak nekem alattvalóim, és kenyeret és húst küldenek mindennap és baromfit, ebédre elkészítve, és vadam is van olyan, amit magam ejtettem, és olyan, amit ők hajtanak föl a pusztában kutyáikkal, és tejes ételem, hogy fél éjjel böfögök tőle. Ajándék? Baromcsordák engesztelésül és szemkibökésül a régi hitványságért, amit te meg az az asszony követtetek el ellenem? Fütyülök rá: tululüriti - és cuppantott a szájával. - Mire való az ajándék közöttünk? A szívről van szó, és az én szívem megbocsátotta és elfelejtette az elévült galádságot, és ahogy akkor az én bundámat utánoztad az öreg előtt kecskebőrrel a csuklód körül, te pojáca, azon ma is, öreg napjaimra nevetnem kell, noha akkor véres könnyeket sírtam, és Elifázt küldtem utánad, halálos rémületedre, te anyámasszony katonája!

És megint átölelte testvérét, és ismét csókokat cuppantott arcára, amit Jákób csak szenvedve tűrt, anélkül hogy a szorítást és gyöngédséget viszonozta volna. Mert Ézsau szavai a legnagyobb mértékben undorították, rendkívül kínosnak, ostobának és léhának ítélte azokat, és egyetlen gondolata volt, hogy mielőbb szabadulhasson az idegen rokontól, de nem anélkül, hogy véglegesen el ne számoljon vele, és a lerótt adóval még egyszer meg ne vásárolja tőle az elsőszülöttség jogát, amire Ézsau kétségkívül engedi magát rábeszélni. Így újabb udvariaskodások, alázatnyilvánítások és sürgető ajánlatok következtek, és amikor Ézsau végre beleegyezett, hogy elfogadja testvére kezéből az ajándékot, és kedvét leli benne, akkor a jóságos ördög valóban szívébe fogadta az áldottfejűt, és sokkal komolyabban és becsületesebben fogta fel a kibékülést, mint ahogy ez gondolni is merte volna.

- No, testvérkém - kiáltotta -, most aztán szót se többet arról a régi ronda gazságról! Nem egyazon anyatestből bújtunk-e ki, egyik a másik után, majdnemhogy egyszerre? Mert amint tudod, te a sarkamat fogtad, és én magam mögött húztalak a napvilágra, mivel erősebb voltam. Persze, kissé meglökdöstük egymást az anyaméhben, és meglökdöstük egymást kívüle is, no de aztán ne gondoljunk rá! Testvériesen éljünk egymással, mint ikrek az Úr előtt, és merítsük kezünket ugyanabba a tálba, és ne váljunk el egymástól életünk fogytáig! Föl hát, induljunk el Széir felé, és lakjunk együtt!

“Köszönöm szépen! - gondolta Jákób. - Hogy én is sípoló bakkecske legyek Edomban, és örökké veled lakjak, te fajankó? Ezt Isten sem akarja, de az én lelkem se. Amit beszélsz, kínosan buta locsogás az én fülemnek, mert ami köztünk történt, azt nem lehet elfelejteni. Magad említed minden nyelvmozdulással, és még azt képzeled, te tökfejű, hogy valaha is megbocsáthatod és elfelejtheted?”

- Uramnak szavai elragadók - mondta fennhangon. - És mindegyikét mintha szolgája titkos vágyai közül leste volna el. De amint az én uram látja, serdülő gyermekek vannak velem és kicsinyek is, mint ez itt, ez az ötéves, kinek neve Jehószif, és gyenge még az útra; továbbá egy halott gyermek, fájdalom ládában, akivel nem lenne jámbor dolog árkon-bokron át sietnem, és azonkívül szopós bárányok és borjak. Az mind elhull, ha túlcsigázom őket. Azért uram, vonulj csak előre, és én szép lassan utánad megyek marháim és gyermekeim ereje szerint, amíg én Széirbe nem érkezem kicsit később, hogy szeretetben együtt lakozzunk.

Ez sima szavakba öntött visszautasítás volt, és Ézsau, szemét kissé kidüllesztve, rögtön meg is értette, hogy körülbelül miről van szó. Még egy kísérletet tett, azt javasolta testvérének, hogy néhány emberét nála hagyja kíséretül és védelmül. De Jákób azt felelte, hogy ez teljesen fölösleges, ha uránál amúgy is kegyelemre talált - amivel nyilvánvaló lett szavainak üres szólamszerűsége. Így hát Ézsau megvonta bozontos vállát, hátat fordított a sima és hamis testvérnek, és marhával és szolgahaddal elvonult hegyei közé. Jákób pedig egy ideig mögötte poroszkált, aztán az első alkalommal elkanyarodott, és mellékösvényre tért.

HARMADIK FEJEZET: DÍNA TÖRTÉNETE

A leányka

Minthogy akkor jött Szihembe, itt a helye, hogy ennek a tartózkodásnak történetét és nehéz bonyodalmait elmondjuk, mégpedig a valóságnak megfelelően, tehát helyreigazításával azoknak az igazságon esett apró szépítéseknek, amelyeket később “szép beszélgetések” alkalmával, mikor így szóltak: “Tudsz-e róla?” “Tudok mindent töviről hegyire”, szoktak volt eszközölni rajta, s amelyekkel aztán átszármazott a törzsi és a világhagyományba. Ha kiteregetjük ez időnek sötét és végeredményben véres történetét, aminek nyoma ott volt Jákób fáradt és barázdás aggastyánarcán, egyéb történetekkel egyetemben, melyek összevéve alkotják öregkorának emlékterhét, ez lelkialkata további szemléletével összefüggésben történik, s azért is, mert itteni magatartásánál semmi sem alkalmasabb annak megvilágítására, miért bökték egymást titkon oldalba Simeón és Lévi, ha atyjuk tiszteletnevét és isteni címét használta.

A sekemi kalandok szenvedő hősnője Dína, Jákób egyetlen leánykája volt, akit Lea szült, éspedig második termékeny korszakának elején - elején tehát és nem a végén, nem Isszakár és Zebulón után, ahová a sokkal későbbi írásos tudósítás sorolja. Ez az időbeli sorrend azért nem állja meg a helyét, mert ha megállná, Dína balesetének idején még egyáltalában nem lett volna testileg érett rá, hanem csak gyermek lett volna. A valóságban négy évvel volt idősebb, mint József, tehát Jákób családjának megérkezésekor Szihem elé kilenc és a szerencsétlenség idején tizenhárom éves: két fontos évvel idősebb, mint amennyinek a hagyományos időrend matematikai vizsgálata mutatná, mert éppen ebben a két évben fejlődött ki, lett asszonyos és olyan vonzó, amilyennek egy Lea-gyermeket valahogyan csak képzelni lehet, sőt egy időre még vonzóbb, mint ahogyan ennél az erőteljes, de nem szép fajtánál egészében várni lehetett volna. Méltó gyermeke volt a mezopotámiai pusztának, amelynek korán nyíló és roskasztóan virágdús a tavasza - erre azonban nem következik élő nyár, mert már májusban az egész varázslatos pompát szénné égeti a kegyetlen nap. Ilyen volt Dína teste is; és az események is megtették a magukét, hogy idő előtt fáradt és hervadt asszonykává aszalják. Ami azonban Jákób ivadékai közt elfoglalt helyét illeti, vajmi keveset jelent, hogy az írnokok hová helyezik. Felületesség, közöny vezette íróvesszőjüket, ha a leány nevét egyszerűen Lea gyermeksorozatának végére tették, az őt megillető hely helyett: hogy a fiúk sorát meg ne törjék oly jelentéktelen, sőt zavaró valamivel, mint egy leánynév. Ki venné szigorúan a dolgot egy leánnyal? A különbség egy lány születése és a tulajdonképpeni bezárulás közt nem lényeges, és Dína világrajötte a maga helyén számítva, bizonyos mértékben átmenet Lea rövid terméketlenségi időszakából teste új szaporaságába, amely aztán Isszakár szülésével kezdődött meg komolyan. Minden iskolás gyermek tudja ma is, hogy Jákóbnak tizenkét fia volt, és nevük a kisujjában van, de a közönség széles rétegeinek tudatában alig dereng valami a szerencsétlen kis Dína létezéséről, és említésére meglepődnek. Jákób azonban úgy szerette a kislányt, ahogy a nemigazinak gyermekét csak szeretni tudta, Ézsau elől koporsóba rejtette, és később nagy volt a szívfájdalma miatta.

Beszet

Izráel tehát, az Úr áldottja megindult cselédségével és vagyonával, nyájaival - csupán juha hatodfélezer darab volt -, asszonyokkal és csemetékkel, rabnőkkel, szolgákkal, hajcsárokkal, pásztorokkal, kecskékkel, szamarakkal, teherhordó és nyerges tevékkel - Jákób, az atya a Jabbóktól, az Ézsauval történt találkozásról jövet átkelt a Jordánon, és miután szerencsésen megmenekült a folyóvölgy perzselő hőségétől s nyárfa- és fűzfasűrűinek vaddisznóitól és párducaitól, egy mérsékelten hegyes-halmos és völgyeiben buján virágos, patakzúgásos tájra ért, ahol vadon nőtt az árpa, s az egyik völgyben Sekem helységre bukkant. A tehetős telep évszázadok óta állt, a Garizim sziklái árnyékolták, s vastag, vakolatlan kőtömbökből rakott kőfal vette körül, mely délkeletre az alsóvárost, északnyugatra a felsővárost övezte. A felsőváros onnan kapta nevét, hogy egy öt duplarőfnyi magas mesterséges emelkedésen terült el, de hagyományos-hódolatos értelemben onnan is, hogy majdnem kizárólagosan Hamór városfejedelem palotájából és a Baál-berít templom négyszögű tömbjéből állott - s ez a két kiemelkedő épület volt az első, ami Jákób embereinek a völgybe léptükkor s a keleti városkapuhoz közeledvén szemükbe tűnt. Sekemnek kereken ötszáz lakosa volt, nem számítva a húsz-egynéhány főnyi egyiptomi helyőrséget, amelynek parancsnokát, a deltavidékről származó fiatal tisztecskét csupán azért tették ide, hogy évenként behajtson Hamórtól, a városfejedelemtől közvetlenül, az alsóváros nagykereskedőitől pedig közvetve néhány rúd gyűrűbe öntött aranyat, amely aztán Amun városába folytatta útját, s amelynek elmaradása az ifjú Vezer-ke-Basztetre (így hívták a parancsnokot) nagy személyes kellemetlenségekkel járt volna.

Képzelhető, hogy a sekemiek, akiket a bástyaőrök és a kívülről hazatérő polgárok értesítettek, milyen kétes érzésekkel vettek hírt a vándortörzs feléjük himbálózásáról. Ki tudhatta, miben sántikálnak ezek a tekergők, jóban vagy rosszban, s utóbbi esetben már volt némi fegyveres rablókat illető tapasztalatuk és gyakorlatuk, hogy városuk helyzetét otromba védőfala ellenére igen bizonytalannak érezzék. A közszellem nem volt éppen férfias, inkább kereskedői, kényelmes és nyugalmas, Hamór, a fejedelem savanyú öregember, akit fájdalmas ízületi görcsök bántottak, fia, az ifjú Szihem elpuhult ficsúr, saját háremmel rendelkező, szőnyegen fetrengő és édességnyaldosó, elegáns here - és ilyen körülmények között a lakosság annál örömestebb vetette volna bizalmát a helyőrség katonai erényeibe, ha erre a bizalomra a legcsekélyebb lehetőség kínálkozott volna. De az a sólymos főzászló köré pávatollakkal sorakozó csapat, amely magát “napkorongként ragyogó szakasz”-nak nevezte, kevés jóval biztatott komoly esetben, kezdve kapitányuknál, az említett Vezer-ke-Basztetnél, akiben semmi sem vallott harcosra. Szihemmel, a fejedelemfivel jó barátságban élvén, két szenvedélynek hódolt a hóbortosságig: a macskáknak és a virágoknak. Per-Basztet nevű alsó-egyiptomi városból származott, melyet itten Pi-Beszetté formálva tettek kiejthetővé, amiért a szihemiták a parancsnokot egyszerűen “Beszet”-nek is mondották. Városának helyi istensége a macskafejű Basztet istennő volt, és macskatisztelete így nem ismert határt: lépten-nyomon ezek az állatok vették körül, nemcsak mindenféle színű és korú eleven macskák, hanem döglöttek is - szállásának falaihoz több bepatyókált macskamúmia támaszkodott, akiknek sírva hordott áldozati ajándékul tejet és egeret. Evvel a lágyszívűséggel összhangban volt virágszeretete, amelyet szép vonásnak lehetett volna nevezni, mint férfias hajlamok kiegészítését és ellensúlyát, de ezek hiányában inkább kedvetszegően hatott. Állandóan friss virágból font széles nyakravalóval járt-kelt, és legalárendeltebb szükségleti tárgyát is virággal kellett körülfonni, ami néha már igazán nevetséges volt. Teljesen polgári ruhát viselt: fehér batisztköpenyben járt, amelyen áttetszett alsókötője, karját és törzsét szalagok fonták körül, sohasem lehetett rajta páncélt vagy egyéb fegyvert látni, mint egy botocskát. “Beszet” csak némi íráskészsége alapján lett egyáltalában tiszt.

Ami embereit illeti, akikkel különben majdnem semmit sem törődött, jóllehet csudamód hencegtek országuk egy korábbi uralkodójának, III. Thutmózisznak és az egyiptomi hadseregnek haditetteiről, amely a nagy király alatt tizenhét hadjáratban hódította meg az országot az Eufrátesz folyamig, maguk mégis főképpen a libasült és sör pusztításában állták meg helyüket, s más alkalmakkal, például egy tűzvésznél és egy beduin támadásnál a város uralma alá tartozó nyílt helységek ellen gyáva nyulaknak mutatkoztak, különösképpen azok, akik egyiptomi születésűek voltak, mert néhány sárgás líbiai, sőt egypár núbiai mór is akadt közöttük. Ha - maguk mutogatni - fapajzsukkal, lándzsájukkal, görbe kis kardjukkal és kötényük előtt háromszögű bőrlappal Sekem görbe utcáin át, a megnyergelt tevék s szamarak, a víz és dinnyeárusok, az ívboltok előtt alkudozók tömkelegén keresztül utat törtek maguknak, meghajolva, gyors léptekkel, mintha menekülnének, a polgárok fitymáló arccal néztek egymásra hátuk mögött. Egyébként pedig Fáraó harcosai a “Hány ujjam van?” és a “Fenékreverősdi” nevű játékokkal szórakoztak, közben-közben nótáztak a katona nehéz sorsáról, amely akkor nehéz csak igazán, ha a nyomorult Amu-országban kénytelen életét tengetni ahelyett, hogy a bárkákkal tele Életadó partjain és No, a páratlan város, No Amun, az isteni város, egyszerűen a Város tarka oszlopai alatt örülne az életnek. Sajnos nem lehet kétséges, hogy Sekem sorsa és védelme számukra semmivel sem volt fontosabb, mint egy árva búzaszem.

A tiltakozás

A városiak nyugtalansága azonban még nagyobb lett volna, ha kileshetik a szavakat, amelyeket a közelgő törzsfő idősebb fiai váltottak egymással: a Sekemet nagyon is közelről illető terveket, amelyeket ezek a porlepte és merész pillantású fiatalemberek félhangon mérlegeltek, mielőtt atyjuk elé terjesztették volna, aki természetesen a leghatározottabban elutasította őket. Rúben vagy Reubén, ahogyan a legidősebbet eredetileg nevezték, akkoriban tizenhét esztendős volt. Simeón és Lévi tizenhat és tizenöt esztendőt számláltak. Bilha fia, a fortélyos és álnok Dán szintén tizenöt éves volt, és a karcsú és fürge Naftáli éppannyi idős, mint az erős, de komor Júda, mégpedig tizennégy éves. Ezek voltak Jákób fiai, akik részt vettek az összesúgásban. Gád és Áser, noha tizenegy és tízesztendős létükre már vaskos és szellemileg teljesen érett fickók voltak, ekkor még nem tartoztak közéjük, nem is szólva a három kisfiúról.

Miről volt szó? Hát arról, ami a sekemieket is eléggé aggasztotta. Azok, akik a falon kívül fejüket összedugták, a Naharájim napjától feketére égett legények, övvel átkötött szőrruhájukban és zsíroktól merev hajukkal, meglehetősen vadon nőtt, íjat-bicskát forgató pusztafiak és pásztorok voltak; nemegyszer akadtak össze vadbikákkal és oroszlánokkal, s nemegyszer verekedtek meg idegen juhászokkal a legelőért. Jákób szelídségéből és istenbemerültségéből keveset örököltek; érzésviláguk kézzelfoghatóan gyakorlati irányú volt, a sértést és harci ürügyet valósággal kereső ifjúi daccal és faji gőggel tele, amely oly szellemi nemességgel hivalkodott, ami személyesen egyáltalában nem jellemezte őket. Régidő óta úton, otthontalanul, vándorállapotban, a termékeny ország lakóinak, akiknek földjére jöttek, felette érezték magukat a megtelepedetteknek, nomád voltuknál, szabadságuknál és bátorságuknál fogva, és gondolataik rabláson jártak. Dán volt az első, aki szája sarkából kipöttyentette a javaslatot, hogy Sekemet rajtaütéssel foglalják el és fosszák ki. A jóravaló, de hirtelen föltámadó ösztöneinek mindig is engedő Rúben egykettőre mellette volt; Simeón és Lévi, a legnagyobb verekedők örömükben és tettrekészségükben üvöltöttek és táncoltak; a többiek tüzét élesztette a büszkeség, hogy ők is benne vannak az ügyben.

Amit terveztek, nem volt éppen hallatlan eset. Hogy az ország városait a pusztaság mohó betolakodói, déliek vagy keletiek, habirok vagy beduinok megtámadják, és időlegesen esetleg el is foglalják, ha nem volt is napirenden, de meglehetősen gyakorta előfordult. A hagyomány azonban, melynek forrása nem a városiak, hanem a habirok vagy a szó szorosabb értelmében vett héberek, Izráel gyermekei közt fakad, a világ legnyugodtabb lelkiismeretével hallgatja el azt a tényt - meg lévén győződve a valóság ilyen epikai megtisztogatásának megengedett voltáról -, hogy Jákób házában kezdettől fogva fegyverrel szándékoztak a viszonyt Sekemmel rendezni, és csak a törzsfő ellenállása késleltette a terv megvalósítását néhány évig, azaz Dína szomorú esetéig.

Ez az ellenállás mindenesetre fenséges és legyőzhetetlen volt. Jákóbot ekkoriban különösen emelkedett hangulat töltötte el, mégpedig műveltsége, lelki jelentősége alapján, hajlama lévén a messze nyúló eszmetársításhoz. Életének utóbbi huszonöt évét ünnepélyes tűnődés közben kozmikus megfelelés fényében látta, mint a körforgás mását, mint a mennybemenetel, pokolraszállás és föltámadás föl-le útját, mint rendkívül szerencsés kitöltését a mitikus fejlődés sémájának. Egykor Beérsebából Bét-élbe került, a nagy lajtorja-látomás színhelyére, ez volt a mennybemenetel. Onnan az alvilági pusztára, ahol kétszer hét évig kellett szolgálnia, izzadnia és fagyoskodnia, és azután nagyon gazdag lett, mégpedig egy furfangos, de egyben ostoba ördög, név szerint Lábán lóvátevése révén - műveltségében meg nem állhatta, hogy mezopotámiai apósában feketehold-démont és gonosz sárkányt ne lásson, aki megcsalta, és akit azután maga is alaposan megcsalt és meglopott, mire minden lopott holmijával, különösképp pedig megszabadított Istárjával, az édes szemű Ráhellal - nagy és jámbor derűben úszott a szíve - föltörte az alvilág lakatját, fölszállott belőle, és Szihembe érkezett. Szihem völgyének nem is kellett volna oly virágosnak lenni, mint amilyen megérkezésekor a valóságban volt, hogy érzékei számára mint új élet tavasza s körforgás-állomása tűnjék föl; e helyhez fűződő ábrahámi emlékezések is megtették a magukét, hogy szíve ellágyulva és hódolattal dobbanjon meg itt. Igen, ha ivadékai Ábrahám harciasságára gondoltak, bátor rajtacsapására kelet seregein és arra, hogyan vásatta el a csillagimádók fogát. Jákób viszont az ősatya barátságára gondolt Melki-cedekkel, Szihem főpapjával, s az áldásra, melyet tőle kapott, a rokonszenvre és elismerésre, mellyel a helyi istenségnek adózott - és így nagy fiai, amikor burkolt, csaknem költői formában elébe terjesztették durva szándékukat, a lehető legkisebb méltánylásra sem találtak.

- Pusztuljatok előlem - kiáltotta -, mégpedig tüstént! Lea és Bilha fiai, szégyelljétek magatokat! Pusztai rablók vagyunk-e, akik ellepik az országot, mint a sáskák és mint valami istencsapása, és fölfalják a földművelő vetését? Névtelen csőcselék vagyunk, senkifiai vagyunk, hogy nincs más választásunk, mint koldulni vagy rabolni? Nem volt-e Ábrahám fejedelem e föld fejedelmei között s barátja a hatalmasoknak? Vagy talán vértől csöpögő karddal akartok a városok urai lenni és háborúban és iszonyatban élni - s hogyan akarjátok akkor bárányainkat a legelőkön járatni, melyek ellenetek vannak, és kecskéinket a hegyeken szökdeltetni, melyek gyűlöletet visszhangoznak? El előlem, ostobák! Meg ne halljam! Nézzetek odakinn utána, hogy a szopós bárányok legelni kezdjenek, s az anyák tejét kíméljék. Menjetek és gyűjtsétek össze a tevék szőrét, hogy legyen abaposztónk a szolgák és bojtárok öltöztetésére, mert itt az ideje a vedlésnek. Eredjetek, mondom, és vizsgáljátok meg a sátorköteleket és a sátorfedő hurkait, nem rothadnak-e, nehogy szerencsétlenség történjen, s összedőljön a ház Izráel fölött. Én pedig, tudjátok meg, fölövezem magam és a város kapuja elé megyek, és békésen és okosan beszélni fogok a polgárokkal és Hamórral, pásztorukkal, hogy érvényes és írásbeli szerződést kössünk egymással, s földet szerezzünk tőlük és kereskedjünk velük a magunk hasznára és nekik sem kárukra.

A szerződés

Így is történt. Jákób a város közelében, egy csoport vén szederfa és terebintus árnyékában ütötte föl táborát, szentnek látszó helyen, rétek és szántók hullámos síkján, ahonnan az Ebál-hegy kopár kőszálaira lehetett látni, és amelytől nem messze emelkedett a fenn sziklás, lenn azonban áldott Garizim, s innen küldte három emberét csinos ajándékokkal Hamórhoz, a pásztorhoz Sekembe - egy köteg galambot küldött, szárított gyümölcsből sajtolt kenyeret, kacsa formájú lámpát és néhány szép korsót, amelyekre halak és madarak voltak festve, és azt üzente, hogy Jákób, a nagy utas kíván a kapu előtt a város fejével letelepedésről és jogokról tárgyalni. Sekem megkönnyebbült, és örömben úszott. Megállapították a találkozás óráját, és ahogy elérkezett, a keleti kapun kilépett Hamór, a köszvényes, udvarával és fiával, Szihemmel, egy ugribugri ifjúval; puszta kíváncsiságból eljött Vezer-ke-Basztet is virággallérosan s pár macskával, másfelől pedig Ja’akob ben Jichák jelent meg teljes méltósággal Eliézernek, legidősebb szolgájának kíséretében s körülvéve nagykorú fiaival, akikre tökéletes udvariasságot parancsolt erre az órára; és így találkoztak a kapu alatt, és tanácskoztak ott és előtte. Mert a kapu súlyos építmény volt, csarnokszerűen kiképezve kifelé és befelé, belül piac és törvénykezőhely volt, s a nagyok mögött a nép tömegesen csődült oda, hogy nézője legyen a tárgyalásnak és alkudozásnak, amelyet szertartásos körülményességek vezettek be, s amely egyáltalában csak nehezen indult meg, úgyhogy az összejövetel hat óra hosszat tartott, s a piaci kereskedők odabenn jó üzletet csináltak a néppel. Az első üdvözlések után a tárgyaló felek tábori székekre, gyékényekre, kendőkre ereszkedtek egymással szemben; frissítőket szolgáltak föl: fűszeres bort és mézes aludttejet; jó ideig a törzsfőknek és kedveseiknek egészségéről folyt a szó, aztán az utazási viszonyokról a folyó két partján, aztán még további dolgokról; de azt, ami végett összejöttek, fanyalogva és vállvonogatva kerülgették, többször is közeledve és visszahúzódva, olyasféleképp, mintha kölcsönösen azt ajánlanák, hogy ne is beszéljenek róla, éppen mert az a megbeszélnivaló, a tárgy, az ügy, amelynek magasabb emberi szempontból a semmibevevés látszatát kell adni. Hiszen épp a tárgyfölöttiség fényűzése és a szép forma önmagáért való látszólagos elsőbbrendűsége az - hozzáadva az érte történő nagylelkűen nemtörődöm időfecsérlést -, ami lényege az ember méltóságának, azaz a természetesnél többnek, tehát kulturáltnak.

A hatás, amelyet Jákób egyénisége a városiakra tett, a legkellemesebb volt. Ha nem is az első pillantásra, de rövid eszmecsere után tudták már, kivel van dolguk. Úrral, fejedelmi személlyel, kit olyan szellemi adományok emelnek a tömeg fölé, amelyek mint társaságbeli lényt is megnemesítik. Ugyanaz a nemesség hatott itt, mely a nép szemében mindenkor Ábrahám követésének és újra-megtestesülésének jele volt, és a származástól teljesen függetlenül, tisztán szellem és forma alapján, hasonlóvágású férfiúnak mindig biztosította a szellemi vezérséget. Jákób pillantásának megragadó szelídsége és mélysége, tökéletes illemtudása, mozdulatainak választékossága, hangjának remegése, művelt s virágos, érveket és ellenérveket mérlegelő, mitikus célzásokban s gondolatritmusban gazdag beszéde főképpen Hamórt, a köszvényest annyira meghódította, hogy csakhamar fölállt, s odament, hogy megcsókolja a sejket, s a belső kapubolt alatt összegyűlt nép tetszésével kísérte a cselekményt. Az idegen kívánsága, amelyet már ismertek, s amely jogszerű letelepedésre irányult, természetesen némi nehézséget okozott a város fejének, mert a távoli s legfőbb helyhez intézett jelentés, hogy ő, Hamór kiszolgáltatja az országot a habiroknak, tisztes korára veszedelmes lehetett. De a néma pillantások, melyeket a helyőrség parancsnokával váltott, aki a maga részéről szintén el volt bűvölve Jákób személyétől, megnyugtatták efelől, s így a tárgyalást avval a szép ajánlattal kezdte, amely fölött természetesen egy meghajlással kell elsiklani, hogy földet és jogot fogadjon el Jákób egyszerűen ajándékba, azután pedig borsos árral állt elő: száz ezüstsékelt kért tizenkét és fél hold földért, s hosszú alkudozásra számítva még hozzátette, mi az ilyen üzletfelek között, mint Jákób és ő! De Jákób nem alkudott. Lelkét az utánzás, az újraélés, a jelenbe-idézés érzése rázta meg és emelte föl. Most Ábrahám volt, aki eljött keletről, és megvásárolta Efrontól a kettős sírhely földjét. Vajon vitatkozott-e a törzsalapító Hebrón fejedelmével és Két fiaival az ár fölött? Az évszázadok nem számítottak. Ami volt, újra van. A dús Ábrahám és Jákób, a napkeleti gazdag méltóságosan és huzavona nélkül kezet adtak; káldeai rabszolgák állómérleget és kősúlyokat cipeltek elő. Eliézer, a főszolga egy korsó ezüstkarikával előrelépett; Hamór írnokai is odarohantak, leguggoltak, és a vásárlási és békeokmányt kezdték törvény és szokás szerint megszövegezni. A szántóért és legelőért járó váltságpénzt lemérték, a szerződés szent és érvényes volt, s átkozott, aki megsérti. Jákób emberei szihemiták lettek, polgárok, egyenjogúak. Tetszés szerint járhattak ki és be a város kapuján. Utazhattak az országban, és kereskedhettek lakóival. Lányaikat Sekem fiai vehetik feleségül, és fiait Sekem lányai választhatják férjül, törvény szerint - s aki ellenszegül, becstelen legyen mindhalálig. Jákóbot illetik a fák is a megvásárolt földön - a törvény ellensége, aki ezt kétségbe vonja. Vezer-ke-Basztet mint tanú gyűrűje bogarát nyomta az agyagba, Hamór kövét, Jákób a nyakában hordott pecséthengert. Megtörtént. Csókokat és hízelgő szavakat váltottak. És így történt Jákób megtelepedése Sekem városa előtt, Kánaán földjén.

Jákób Sekem előtt sátorozik

“Tudsz-e róla?” “Tudok mindent töviről hegyire.” Mégsem tudtak mindent töviről hegyire Izráel pásztorai, amikor későbbi időkben, a tűz mellett, “szép beszélgetéseket” folytattak erről-arról. Volt, amit nyugodt lélekkel elferdítettek, mást meg elhallgattak a történet kerekdedsége kedvéért. Hallgattak arról, hogy milyen görbe szájjal fogadták Jákób fiai, kivált Lévi és Simeón a békeszerződést, és úgy tettek, mintha a szerződés csak akkor keletkezett volna, amikor Dína és Szihem esete kezdődött - és kissé másként kezdődött, mint ahogy ők “tudták”. A szájhagyomány szerint bizonyos feltétel, amelyet Szihem elé Jákób lányával kapcsolatban szabtak, a szövetségi okmány egyik pontja volt - holott ez a feltétel mindentől függetlenül és egészen más időpontban született, mint ahogy a “töviről hegyire tudók” állítják. Majd látjuk ezt. A szerződés volt a kezdet. Anélkül Jákób népe egyáltalában nem telepedhetett volna le, és a következők sem történhettek volna meg. Csaknem négy éve sátoroztak már Sekem előtt a völgynyílásban, mikor a zavarok kezdődtek; búzájukat termesztették a földeken s árpájukat a televényben; fáik olaját szüretelték; nyájaikat legeltették, és kereskedtek velük az országban; kutat ástak ott, ahol tanyáztak, tizennégy rőf mély és nagyon széles, fallal bélelt kutat, Jákób kútját... Kutat - ily mélyet, ily széleset? Mi szükségük volt egyáltalában Izráel fiainak kútra, mikor a szövetséges városlakóknak is volt kútjuk a kapu előtt, és a völgyben mindenütt források fakadtak? Hát persze, nem volt rá szükségük mindjárt, nem is fúrták közvetlenül letelepedésük után, hanem csak valamivel később, mikor kiderült, hogy életszükséglet számukra, hogy víz tekintetében függetlenek legyenek, és hogy saját birtokukon bő vízkészlettel rendelkezzenek, amely a legnagyobb szárazság idején sem apad el. A szövetségi szerződést megkötötték, s aki csűrni-csavarni próbálja, annak bele ontassék. De a vezetők kötötték meg, noha a nép beleegyező helyeslésével, mégis a sekemiek szemében Jákób pereputtya idegen, bevándorolt maradt - ezenfelül nem is valami kellemes és ártalmatlan népség, hanem elbizakodott és tudákos, amely azt hiszi magáról, hogy szellemisége az egész világ fölé emeli, amellett olyan jól tudja a marha- és gyapjúkereskedelemben a maga érdekét nézni, hogy éppenséggel önbecsülést sértő velük érintkezni. Röviden, a testvéri szövetség nem érvényesült általánosan, bizonyos dolgokat visszaszívtak, például a rendelkezésre álló vízmerítőhelyek használatától, amiről különben a szerződés sem tesz említést, a hébereket rövidesen eltiltották, hogy valamennyire korlátozzák őket - és így keletkezett a nagy Jákób kútja, amely jele annak, hogy már a súlyosabb viszályok kitörése előtt olyan viszony állt fönn Izráel törzse és a sekemiek között, amilyen betelepedett habirok és az ország ősjogú lakosai között szokott fönnállani, nem pedig olyan, amilyennek a városkapuban tartott gyűlés alapján kellett volna kifejlődnie.

Jákób ezt tudta is, nem is, azaz: nem vett róla tudomást, és gyöngéd érzéseit családi és vallási ügyekre pazarolta. Akkor még élt Ráhel, az édes szemű, a nehezen megszerzett, veszedelmesen megszöktetett és az atyák földjére mentett asszony, az igazi és legkedvesebb, szemének fénye, szívének gyönyöre, testének-lelkének vigasztalása. József, az ő hajtása, az igazi fiú megnőtt; ekkor lett - szépséges idők! - gyermekből fiú, éspedig oly szép, eszes, kedveskedő, elbűvölő fiú, hogy Jákóbban megáradt a lélek, hacsak ránézett, s a nagyobbak már akkor kezdtek pillantásokat váltani a hóbortosság láttán, amit az öreg a felvágott nyelvű kölyökkel szemben tanúsított. Különben Jákób gyakran volt távol a gazdaságtól, úton, utazáson. Kapcsolatot létesített a hitrokonokkal városon és falun, meglátogatta az Ábrahám Istenének szentelt helyeket bércen és völgyön, és számos beszélgetésben adott tájékoztatást az Egyetlen és Legfőbb lényéről. Bizonyos, hogy mindenekelőtt dél felé vonult, hogy csaknem egy emberöltőnyi távollét után megölelje atyját, megmutassa magát gazdagságában, és megerősítését kérje az áldásnak, amely oly szemmel láthatóan fogott rajta. Mert Izsák akkor még élt, vénséges vén és régóta teljesen vak ember volt. Rebeka azonban már esztendeje a halottak országába szállt. Épp ez volt az oka annak, hogy Izsák áldozati oltárát a beérsebai “Jáhve Él olám”-fától a hebróni jósterebintushoz helyezte át: tudniillik a “kettős barlang” közvetlen közelébe, amelyben nagybátyja lányát és házastárs-nővérét nyugalomra helyezte, s ahol kis idő múltán őt magát is, az el nem fogadott áldozatot hosszú és viszontagságos élete befejeztével eltemették és megsiratták fiai, Jákób és Ézsau, az időben, mikor Jákób, Ráhel halála után megtörve jött ki Bét-élből a kis gyilkossal, az újszülöttel, Ben-Onival, azaz Ben jámin-nal...

A szüret

Négyszer zöldellt és sárgult a búza és az árpa Sekem mezőin, négyszer virágzott ki és hervadt el a kökörcsin a völgyekben, és nyolcszor nyírt birkát Jákób népe (mert Jákób pettyegetett tavaszi bárányainak oly gyorsan nőtt a gyapja, mint amíg az ember egyet fordul, s évente kétszer adtak bőségesen nyírnivalót: Siván hóban, valamint még az őszi Tisri hónapban). Ekkor történt Sekemben, hogy a lakosok szüretet tartottak és szüreti ünnepséget a városban és a Garizim lépcsőzetes lejtőin, az őszi napéjegyenlőség teliholdjánál, amikor megújult az év. Városban és völgyben nem hallatszott más, mint ujjongás és kardal és hálaszó, dalolva szedték meg a tőkéket és csupaszon taposták a fürtöket a kősajtóban, hogy lábuk bíborszínű lett csípőig, és az édes vér a csurgón át a kádba ömlött, amely mellett már ott térdeltek, és a mustot nevetve korsókba és irhatömlőkbe töltötték, hogy megerjedjen. S mikor már a seprőn állt a bor, megtartották a hét nap ünnepét, tizedet áldoztak a zsenge borjakból és bárányokból, gabonából, mustból és olajból, lakmároztak és ittak. Adonájnak, a nagy Baálnak házába kisebb istenségeket vittek tisztelgő látogatásra, és őt magát is, vállra emelt hajóján, dobszóval és cintányérveréssel körülhordozták a vidéken, hogy áldjon meg újra hegyet és mezőt. Az ünnepség közepén, a harmadik napon pedig zenét és körtáncot hirdettek a város előtt, az udvar jelenlétében és mindenki részvételével, aki jönni akar, asszonyokat és gyermekeket is beleértve. Megjelent a vén Hamór, akit székén hoztak, és az ugribugri Szihem, szintén gyalogszéken, háremhölgyek és heréltek, hivatalnokok, kereskedők és az egyszerű nép kíséretében, és sátortáborából előjött Jákób asszonyaival, fiaival és szolgáival, és mindannyian találkoztak és letelepedtek ott, ahol a zene zengett, és azon a helyen, ahol a körtáncot tartották: olajfák alatt a kiszélesülő völgyben, hol bőséges helyet hagyva húzódott hátra az Áldás hegye, amely fenn sziklás és alul nyájas volt, s az Átokhegy szakadékában száraz gaz után kapaszkodtak a kecskék. A délután kék volt és meleg, a hanyatló nap lágyan burkolta be az embereket és tárgyakat, és megaranyozta a táncosnők idomait, akik csípőjük és hajuk körül hímzett szalagokkal, hosszúra festett szemük pilláin fémporral, vonagló hassal táncoltak a zenészek előtt, és fejüket elfordították szaporán vert csörgődobjuktól. A muzsikusok guggonülve pengették a lantot és lírát, és ríkatták élesen síró fuvolájukat. Mások, a játékosok mögött, puszta kézzel ütötték a taktust, mások meg énekeltek, kezükkel rázva gégéjüket, hogy elszorult és reszkető hangot adjon. Férfi táncosok is jöttek: szakállasak és mezítelenek voltak, állatfarkot kötöztek magukra, és bakkecskeként ugrándoztak, miközben a lányokat próbálták elkapni, akik félrekígyózó testtel menekültek. Labdajáték is volt, és a lányok nagyon ügyesen tudtak egyszerre több magasba dobott golyóval egyensúlyozni: keresztbefont karral vagy egymás ölébe ülve kapták el a labdát. Városiak és sátorlakók egyaránt nagyon meg voltak elégedve, s noha Jákób nem szerette a zenebonát és cincogást, mert megsiketítette és istenbemerültségében megzavarta, mégis az emberek kedvéért jó arcot vágott, s csupa udvariasságból maga is néhányszor a tenyerébe vert.

Ekkor történt, hogy Szihem, a fejedelemfi meglátta Dínát, a héber tizenhárom esztendős lányát, és oly erősen megkívánta, hogy sohasem tudott többé lemondani róla. A lány anyjával, Leával ült a gyékényen, a zenészek közvetlen közelében, Szihem székével szemben, aki folytonosan őt nézte elkáprázott szemmel. Dína nem volt szép, mint ahogy Lea többi gyermeke sem, de az időben ifjúságából különös varázs áradt, édes, nyúlós, szinte szálat húzó, mint a datolya méze, s a bámész Szihem csakhamar úgy járt, mint a légy a mézgásüvegen: fölvonta ragadó lábacskáját, hogy megnézze, elszabadulhatna-e, ha akarna, noha valójában nem akart, mert a süveg jó édes volt, hanem aztán halálra rémült, amikor észrevette, hogy akarva sincs menekvés - ide-oda szökdelt székecskéjén, és százszor is elsápadt. A lánynak barna pofikája volt, fekete hajtincseivel a fejére vont fátyolkendő alatt, tapadós feketéjű, hosszú, sötét-édes szeme, mely időnként bandzsítani kezdett a rácsodálkozott ifjú pillantásainak tüzében, széles cimpájú orra, melynek középfalán aranykarika himbálódzott, ugyancsak vastag, vörösen duzzadó, fájdalmasan eltorzult szája és csaknem semmi álla. Kék és vörös posztóból való, öv nélküli ingzubbonya csak egyik vállát fedte, s a csupasz másik keskenységében gyönyörű volt, a gyönyör maga - s a dolog nem jobbra, hanem csak még rosszabbra fordult, ha a lány ehhez a vállához emelte karját, hogy feje mögé nyúljon, úgyhogy Szihem láthatta kis hónaljának nedves pihéit s édesen duzzadó kemény mellét ingén s felsőruháján keresztül. Nagyon gonosz hatást tett sötétbarna lábacskája is, rézcsatokkal bokáján és lágy aranygyűrűkkel minden ujján, kivéve a nagyujjat. De szinte a legrosszabb a festett körmű, szintén gyűrűkkel borított aranybarna kis kéz volt, amint a lány ölében játszadozott, naivan és okosan egyszerre, s mikor Szihem arra gondolt, milyen lenne, ha ez a kéz cirógatná a nászéjszakán, forgott vele a világ, és elakadt lélegzete.

Ő pedig a nászra gondolt rögtön, és azután semmi másra többé. Az illem nem engedte, hogy nyomban beszéljen magával Dínával, s hogy másképp fejezze ki hódolatát, mint pillantásokkal. De aztán, már hazafelé is és a várban is, egyre azzal rágta atyja fülét, hogy nem élhet s teste elsenyved a habir asszonyi állat nélkül, és az öreg Hamór menjen s vegye meg őt ágyasháza számára, különben el kell hervadnia mihamar. Mit tehetett mást Hamór, a köszvényes, kivitette és két emberrel Jákób prémes állatbőrrel bélelt sátrába vezettette magát, meghajolt előtte, testvérének nevezte, s némi köntörfalazás után előadta fia nagy szívbeli vágyát, s gazdag nászajándékot kínált arra az esetre, ha Dína atyja nem ellenzi a házasságot. Jákóbot meglepte és meghökkentette az ajánlat. Visszás érzéseket keltett benne, zavarba hozta. A világ szempontjából nézve megtisztelő volt, s ha háza és az ország egyik fejedelmi háza közt rokoni kapcsolat létesül, az rá és törzsére nézve csak hasznos lehet. Az esemény meghatotta azért is, mert régi napokra emlékezett, amikor ő kérte Lábántól, az ördögtől Ráhel kezét, s az nagy huzavona után, vágyát kihasználva, megcsalta. Most ő állt itt Lábán szerepében, az ő gyermeke volt, akire az ifjú vágyakozott, és ő semmi módon nem kívánt úgy viselkedni, mint amaz. Másfelől a kapcsolat magasabb kívánatossága felől nagyon is élénk kételyei voltak. Sohasem törődött sokat Dínával, a kis fruskával, mert szíve az elragadó József felé hajolt, s a magasból sohasem kapott személyére nézve semmiféle útmutatást. De mégis, egyetlen leánygyermeke volt, a fejedelemfi vágya megnövelte értékét szemében, s azt gondolta, jó lesz vigyázni, hogy ezt a kevésre becsült igaz tulajdonát el ne vesztegesse. Nem tétette-e Ábrahám is Eliézerrel kezét tompora alá, hogy Jicháknak, igazi fiának nem hoz feleséget a kánaániták lányai közül, akik között lakott, hanem a keleti hazából és a rokonságból hoz néki asszonyt? S nem adta-e tovább Jichák ezt a parancsot őneki, az igazi fiúnak, mondván: “Ne végy feleséget Kánaán lányai közül!” Dína csak lány volt, s amellett a nemigazi magzata, s az ő esetében nem volt olyan fontos, mint az áldáshordozóéban, hogy miképpen köt házasságot. De azért mégis parancs, hogy az ember adjon magára az Úr előtt.

A föltétel

Jákób tanácsba hívta fiait, le Zebulónig, szám szerint tízet, s most ott ültek mind Hamór előtt, fölemelték kezüket, és fejüket ingatták. A hangadó idősebbek nem olyan fából voltak faragva, hogy kapjanak az ajánlaton, mintha jobbról álmodni sem lehetne. Megbeszélés nélkül is egyetértettek abban, hogy nyugodtan meg kell gondolni, mi itt a teendő. Dína? Húgocskájuk? Lea lánya, az éppen fölcseperedett, kívánatos, páratlan Dína? Hogy Szihemé legyen, Hamór fiáé? Erről természetesen a legérettebb megfontolás után lehet csak dönteni. Gondolkodási időt kértek. Részben általában nehezen alkuvó természetük miatt tették ezt, de Simeónnak és Lévinek azonkívül még külön titkos gondolatai és félig tudatos reményei voltak. Mert régi tervükről egyáltalában nem mondottak le, és amit a víztilalom még nem érlelt meg, arra, gondolták, Szihem kívánsága és lánykérése talán most megtermi az alkalmat.

Tehát gondolkodási idő három nap. És Hamór, némileg megsértve, ismét elvitette magát. A határidő lejártakor azonban maga Szihem jött a táborba egy fehér szamár hátán, hogy eljárjon ügyében, amint atyja kívánta, aki semmi kedvet sem érzett többé a dologhoz, s amint tulajdon türelmetlensége is sarkallta erre a kedves és természetes feladatra. Nem kalmárkodott, nem takargatta szándékát legkevésbé sem, és nem titkolta, hogy őszinte tűz ég benne Dínáért, a leányzóért.

- Követeljetek bátran! - mondotta. - Követeljetek szemtelenül váltságdíjat és nászajándékot! Szihem vagyok, a fejedelemfi, gazdagon ellátnak atyám házában, és esküszöm Baálra, mindent megadok!

Erre közölték vele föltételüket, amelyben megegyeztek és amelyet teljesíteni kell, mielőtt továbbiakról egyáltalában szó lehet.

S éppen itt vigyázzunk az események valóságos egymásutánjára, amely másmilyen volt, mint ahogy a pásztorok később “szép beszélgetések” alkalmával fölállították s továbbadták. Szerintük Szihem rögtön és közvetlenül elkövette a gonoszt, és evvel kikényszerítette a fortélyos ellenerőszakot; a valóságban azonban ő csak akkor tökélte el, hogy befejezett helyzetet teremt, amikor Jákób fiai jogtalanul jártak el vele szemben, és azt látta, hogy bolondítják, jobban mondva, becsapják. A héberek azt mondták tehát neki, hogy mindenekelőtt metélkedjék körül. Ez elkerülhetetlen; akárhogy ítélik is meg meggyőződéseiket, az ő szemükben irtózat és szégyen, hogy lányukat-húgukat körülmetéletlen férfiúnak adják. A testvérek rágták atyjuk szájába ezt a kikötést, és Jákób örült, hogy haladékot nyer, és lényegében különben is kénytelen volt evvel a gondolattal egyetérteni, noha csodálkozott fiai hirtelen jámborságán.

Szihemből kitört a nevetés, azután száját kezével takargatva bocsánatot kért.

- Tovább nincs? - kiáltotta. Ez minden, amit kívánnak? De uraim! A fél szemét, a jobb kezét odaadná érte, hogy Dína az övé legyen - hát még egy olyan jelentéktelen testrészecskét, mint az a kis bőrdarab! Szutekre, ennek aztán igazán semmi akadálya! Barátja, Beszet is körül van metélve, és sohasem gondolt emiatt semmi rosszra. Szihem játszó- és kéjpalotájának kis nővérkéi közöl sem fog egyetlenegy sem megütközni ezen a veszteségen. Vegyék úgy, mintha már meg is történt volna - a Magasságos templomának egy hozzáértő papja által. Amint meggyógyul sebe, ismét eljön. S evvel elszaladt, intve szolgáinak, hogy fehér szamarát vigyék utána.

Amikor a lehető leghamarabb, hét nappal később beállított, alig gyógyultan s a hozott áldozat folytán még nehézkesen, de bizalomtól sugározva, a családfőt nem találta otthon: ellovagolt, elutazott. Jákób kerülte a találkozást. Fiaira hagyta a dolgot. Most mégis belecsöppent Lábánnak, az ördögnek szerepébe, és inkább a távolban játszotta ezt. Mert vajon mit feleltek a fiúk szegény Szihem bizakodó nyilatkozatára, hogy a föltétel teljesült, s nem is volt olyan semmiség, mint ahogy elképzelte, hanem épp eléggé fájdalmas, de most már megtörtént, és várja az édes bért? Megtörtént, jó, felelték. Lehet, hogy megtörtént, elhiszik. De nem az igazi szellemben történt meg, magasabb értelem és jelentés nélkül történt, felületesen, értéktelenül. Megtörtént? Talán. De csupán a nász kedvéért Dínával, az asszonnyal, s nem a nász kedvéért “Vele”. Azonkívül minden valószínűség szerint nem kőkéssel történt meg, ami feltétlenül szükséges, hanem fémből valóval, ami a dolgot már magában is kérdésessé teszi, ha ugyan nem semmissé. Továbbá Szihemnek, a fejedelemfinak már van egy főfelesége, első és igazi nővére, a kivveus Rehuma, és Dína, Jákób leánya csak egyik ágyasa lenne, amiről szó sem lehet.

Szihem fickándozott. Honnan tudhatják, kiáltotta, milyen szellemben és értelemben vitte véghez magán azt a kellemetlenséget, és hogyan állhatnak most elő utólag avval a kőkéssel, mikor kötelességük lett volna ezt azonnal tudomására adni? Ágyas? De hiszen Mitanni királya maga is feleségül adta Gulihipa nevű leányát Fáraónak, s nagy pompával küldte el hozzá, holott nem lett az országok királynője, mert Teje, az istennő az országok királynője, hanem csak mellékfeleség, és ha maga Sutarna király is...

Igen, mondták a testvérek, ez Sutarna és ez Gulihipa. Itt azonban Dínáról van szó, Jákóbnak, a papi fejedelemnek, Ábrahám ivadékának lányáról, és hogy ő nem lehet ágyas a sekemi várban, ezt alaposabb megfontolás után saját esze is megmondhatja a fejedelemfinak.

És ez utolsó szavuk Szihem számára?

A testvérek vállat vontak, széttárták tenyerüket. Talán némi ajándékkal megvidíthatják, két-három ürüvel esetleg?

Most már Szihem türelmének is vége szakadt. Sok bosszúságot és bajt hozott fejére vágya. A templom papja egyáltalán nem volt olyan járatos a test dolgaiban, mint amilyennek hirdette magát, és nem tudta megakadályozni, hogy Hamór fiának ne kelljen gyulladást, lázt és kegyetlen fájdalmakat elszenvednie. És ez a jutalom? Átokra fakadt, amelyben annak az óhajának adott kifejezést, hogy Jákób fiainak létezése a fény és a levegő súlytalanságával legyen egyenlő, s amelyet azok gyors és ügyes mozdulatokkal igyekeztek elhárítani - aztán elrohant. Négy nappal később Dínának nyoma veszett.

A szöktetés

“Tudsz-e róla?” Vigyázzunk a sorrendre! Szihem csupán léha, pákosztos ifjú volt, akit nem arra neveltek, hogy le tudjon mondani érzékei kívánságáról. De ez még nem elegendő ok arra, hogy szóról szóra elhiggyünk bizonyos célzatos pásztormeséket, amelyek mindig csak rá nézve kedvezőtlenek a legnagyobb mértékben. Ha ez a történet oly mélyen belevésődött Jákób gondszántotta arcába, ez éppen azért volt, mert noha ő maga is és első ízben éppen ő nyirbálta meg és szépítette meg az esetet, s amíg mesélte, így is hitte, titkon azért tudta, kinek az esze járt előbb rabláson és erőszakon, ki terelte kezdettől fogva az egész történetet ebbe az irányba, és tudta, hogy Hamór fia egyáltalán nem rabolta el egyszerűen Dínát, hanem becsületes leánykéréssel kezdte, s csak rászedetése után érezte magát följogosítva, hogy boldogságát további tárgyalás alapjává tegye. Egyszóval Dínának nyoma veszett, ellopták, megszöktették. Fényes nappal, nyílt mezőn, övéi szeme láttára lepték meg a vár emberei, miközben báránykákkal játszadozott, száját kendővel bekötötték, teve hátára vetették, és már messze jártak vele a város felé, mielőtt Izráel még csak hátasállatokat tudott volna is nyergelni az üldözésre. Odavolt, rab Szihem játszó- és kéjpalotájában, ahol különben sohasem sejtett városi kellemességek vették körül, és Szihem nagy hamar megtartotta vele a vágyott nászt, ami ellen a lánynak semmi érdembe vágó kifogása nem volt. Jelentéktelen, alázatos kis jószág volt, önállóságot, ellenszegülést nem ismert. Azt, ami történt vele, ha világosan és erélyesen történt, mint sorsszerűt fogadta. Azonkívül Szihem végre is nem tett neki semmi rosszat, hanem ellenkezőleg, és a nővérkék is, Rehumával, az elsővel és igazival egyetemben, barátságosan viselkedtek vele.

Hanem a fivérek! Hanem Simeón és Lévi, különösen ezek! Dühük szinte nem ismert határt - a megzavarodott és lesújtott Jákóbnak volt mit kiállani tőlük! Meggyalázták, megerőszakolták, gazul megszeplősítették húgocskájukat, fekete gerlicéjüket, a legtisztábbat, az egyetlent, Ábrahám magvát! A fiúk összetörték melldíszüket, megszaggatták ruhájukat, zsákot húztak fejükre, hajukat és szakállukat tépték, üvöltöttek, s arcukat és testüket hosszú vágásokkal meghasogatták, hogy iszonyú volt rájuk nézni. Hasra vágódtak, öklükkel verték a földet, és esküdöztek, hogy se nem táplálják, se ki nem ürítik testüket, amíg Dínát a szodomiták kéjvágyától meg nem szabadítják, és meggyalázásának helyét porig nem rombolják. Bosszú, bosszú, megrohanás, gyilkosság, vér és kínzás - nem akartak másról hallani. Jákób megrendülve, megrettenve, fájdalmas zavarban érezte, hogy Lábánhoz hasonlóan viselkedett, és jól tudta, hogy a fiúk most értek el eredeti vágyaik megvalósításához - s volt dolga, hogy egy időre féken tartsa őket, s magát mégse tegye ki hiányos önérzet és atyai érzés vádjának. Gyászos haragjuk nyilvánításaiban bizonyos mértékig maga is osztozott, amennyiben szintén piszkos ruhába öltözött, s kissé összeborzolta magát, de azután figyelmeztette őket, milyen csekély eredménnyel kecsegtet a terv, hogy Dínát erővel ragadják el a várból, amivel nem megoldódik, hanem ellenkezőleg, fölvetődik a kérdés, mitévők legyenek a megcsúfolt, meggyalázott lánnyal. Miután már Szihem kezébe esett, jól megfontolva a dolgot, visszaszerzése nemkívánatos, és sokkal bölcsebb volna, ha elnyomva fájdalmukat, kissé türelemmel lennének: egy e célból levágott juh májából is ennek a viselkedésnek célszerű voltát véli útmutatásszerűen kiolvasni. Semmi kétség, hogy amint a város és a törzs között kötött szerződés alapján a dolgok állnak, Szihem rövidesen hallatni fog magáról, új javaslatot tesz, és módot nyújt rá, hogy ennek a csúf ügynek, ha már nem is szép, de legalább mérsékelten kellemes színt adjanak.

És lám, magának Jákóbnak is nagy csudálkozására, a fiúk egyszerre elcsitultak, és beleegyeztek, hogy megvárják a vár követeit. Elnémulásuk azonban talán még jobban nyugtalanította az aggastyánt, mint tombolásuk - vajon mi rejlik mögötte? Aggódva figyelte őket, de tanakodásaikon nem vett részt, s alig valamivel előbb tudta meg határozatukat, mint Szihem követei, akik várakozásuknak megfelelően néhány nap múlva csakugyan beállítottak: levelet hoztak, mely több cserépdarabra volt írva babiloni nyelven, s formájára nagyon kellemes, érzületére nézve hasonlóan rendkívül nyájas és udvarias volt. Így hangzott:

Jákóbnak, Jichák fiának, a papi fejedelemnek, atyámnak és uramnak, akit szeretek, és akinek szeretetére számot tartok. Szihem szól, Hamór fia, a te vőd, aki téged szeret, a fejedelmi szék örököse, akit a nép üdvrivalgással köszönt! Egészséges vagyok. Kívánom, hogy Te is egészséges légy! Örvendjenek a legnagyobb mértékű egészségnek asszonyaid, fiaid, házicselédeid, marháid, juhaid, kecskéid, és minden, ami a tiéd! Lám, Hamór, az én atyám veled, másik atyámmal egykor baráti szövetséget kötött s pecsételt meg, s bensőséges barátság állt fönn köztünk és köztetek négy körforgáson keresztül, amely idő alatt én szüntelenül erre gondoltam: bár úgy s ne másként adnák az istenek, hogy a mi mostani jó barátságunk, amely az én Baál-berít istenem és a te Él eljón istened parancsára áll fönn, mely két isten jóformán egy és ugyanazon isten, s csak mellékes dolgokban különböznek egymástól, mindörökké s végtelenül sok öröméven át úgy maradjon, amint most van, már tudniillik barátságunk bensősége dolgában.

De mikor szemem megpillantotta leányodat, Dínát, Leának, a káldeus Lábán leányának gyermekét, buzgón kívántam, hogy barátságunk, mely végtelen ideig tartó, emellett még milliószor erősebbre is növekedjék. Mert olyan a te leányod, mint ifjú pálmafa a víz partján, és mint gránátalmavirág a kertben, és szívem gyönyörben reszket miatta, s tudom jól, hogy nélküle mit sem ér számomra a lélegzet. Akkor kiment hozzád, amint tudod, Hamór, a fejedelem, akit a nép üdvrivalgással köszönt, hogy beszéljen testvérével és tanácskozzék testvéreimmel, a te fiaiddal, s bizakodva távozott. S amikor magam is kimentem, hogy megkérjem Dínát, a te gyermekedet, és lélegzetet kérjek tőled orromnak, így szóltatok: “Kedves, körül kell metéltetned a te testedet, mielőtt Dínát neked adjuk, mert különben iszonyatos volna a nász a mi Urunk előtt.” Lásd akkor nem búsítottam az én atyám és az én testvéreim szívét, hanem barátsággal mondottam: “Legyen, amint kívánjátok.” Mert felette igen örültem, és Jarahot, az isteni könyv íróját megbíztam, hogy tegye velem azt, amit mondottatok, és fájdalmat szenvedtem keze alatt és utána is még, hogy szemem könnybe lábadt, s mindezt Dína végett. Amikor pedig visszamentem, lásd, mindez hiába volt. Akkor Dína, a te gyermeked eljött hozzám, mivel a feltételt teljesítettem, hogy kimutassam szerelmemet nászágyamban: legnagyobb gyönyörűségemre s nem kevésbé az övére is, amint saját szájából tudom. Ám hogy emiatt ne legyen viszály a te istened és az én istenem között, kérem, hogy atyám sürgősen jelölje meg az árat és a házassági feltételeket Dínáért, aki édese az én szívemnek, s aztán tartsunk nagy ünnepet Sekemben, a várban, és üljünk mind együtt lakodalmat kacagva és dalolva. Mert Hamór, az én atyám háromszáz bogaras követ kíván vésetni az én nevemmel és asszonyom, Dína nevével e napnak és a Sekem és Izráel közti örök barátságnak emlékére. Kelt a várban, a termés behordásának havában, a huszonötödik napon. Béke és egészség az olvasónak!

Ábrahám követése

Így szólt a levél. Jákób és fiai a kézbesítő várbeliektől félrevonulva tanulmányozták, s mikor Jákób fiaira nézett, azok közölték vele, milyen magatartásban egyeztek meg erre az esetre. Jákób bámult, de elvileg nem volt módjában javaslatuknak ellentmondani, mert belátta, hogy az újonnan kiszabott föltétel teljesítése egyrészt jelentékeny lelki haszonnal jár, másrészt vezeklés és elégtétel az elkövetett gazságért. Amikor tehát ismét összeültek az üzenethozókkal, Dína megsértett testvéreinek engedte át a szót, amelyet Dán vitt, s ő adta a határozatot a követek tudomására. Isten gazdaggá tette őket, mondotta, s így nem sokat törődnek a jegyajándék nagyságával Dínáért, nővérükért, akit Szihem nagyon találóan hasonlított pálmához és illatos gránátalmavirághoz. E tekintetben Hamór és Szihem tegyen saját méltóságához méltón. Dína azonban nem “ment el” Szihemhez, amint őneki magát kifejezni tetszik, hanem elrabolták, és evvel új helyzet teremtődött, amelyet ők nem hajlandók minden további nélkül elfogadni. Az elismerésnek föltétele tehát, hogy amiként Szihem a maga személyében dicséretes módon körülmetélkedett, most cselekedjen ugyanígy minden finemű Sekemben, agg, férfi és gyermek, mától számítva a harmadik napon, éspedig kőkéssel. Ha ez megtörtént, csakugyan megülhetik a menyegzőt, és kacagva és zsivajozva ünnepet tarthatnak Sekemben.

A föltétel nyersen hangzott, de teljesítése könnyű volt, és a követek nyomban ama meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy uruk, Hamór nem fog késlekedni, hogy megtegye a szükséges lépéseket. Ám alighogy távoztak, Jákóbban egyszerre iszonyú sejtelmek támadtak a jámbornak látszó követelés értelme és célja felől, úgyhogy beléig rándult az ijedtség, és legszívesebben visszahívta volna a városiakat. Sem azt nem hitte, hogy a fiúk letettek régi és eredeti vágyaikról, sem azt, hogy lemondtak a bosszúról Dína elrablásáért és megbecstelenítéséért; ha pedig ehhez hozzáveszi minapi hirtelen engedékenységüket és most elhangzott követelésüket, s arra gondol, milyenre vált gyászsebektől dúlt arcuk, mikor szóvivőjük a menyegzőt és ünnepi zsivajt említette Sekemben a föltétel teljesítése után, csodálkozott nehéz felfogásán és azon, hogy nem látott át azonnal, amíg beszéltek, fekete hátsó gondolataikon.

Ami elvakította, a követésen és ismétlésen érzett öröm volt. Ábrahámra gondolt, amint az Úr parancsára s a szövetség jeléül egész házát, Izmáelt és minden szolgáját, akár udvarán nevelkedett, akár pénzen vette akármi idegenek közül, s mindent, ami házában finemű volt, ugyanazon napon férfiúi testén körülmetélte, s bizonyosra vette, hogy fiai is erre a történetre alapozták követelésüket - igen, csakugyan ezt tették, innen eredt ötletük, de milyen másként gondolták végrehajtását! Jákób elismételte magában a legendát, hogy az Úr a harmadik napon meglátogatta a sínylődő Ábrahámot, hogy utánanézzen. A kunyhó előtt állt meg Isten, ahol Eliézer nem vehette észre. Ám Ábrahám észrevette, és kérte, térjen be hozzá. De mivel az Úr látta, hogy sebét kötözi ki és be, így szólt: “Nem illendő, hogy itt maradjak állva.” Ilyen gyengéden viselkedett Isten Ábrahám szent és szemérmes fájdalma láttára - de vajon a testvérek milyen gyöngédséget szándékoznak tanúsítani a beteg városiakkal szemben a harmadik napon, amikor majd a vágás fáj? Jákób megborzongott arcuk láttán, amikor a várból megjött a hír, hogy a föltételt gondolkodás nélkül elfogadták, s pontosan a kívánt időben, tegnaptól harmadik napra, végrehajtják az általános áldozatot. Többször is föl akarta emelni kezét és észre téríteni őket; de félt föllázadt testvérbüszkeségük túlerejétől, tudta, hogy a bosszúra alapos joguk van, s belátta, hogy szándékuk, melyet egykor parancsoló ünnepélyességgel hárított el, most a körülményekben erős támaszra talál. S valljuk be, titkon talán egy kis hálát is érezhetett, hogy nem avatták őt be terveikbe s tisztán tartották szándékaiktól, úgyhogy, ha akarta, nem is kellett azokat tudnia, még gyanítania sem, s hagyhatta, hogy történjék, aminek történnie kell. Vajon isten, a Király nem kiáltotta-e Bét-élben a hárfák zúgásába, hogy ő, Jákób bírni fogja a kapukat, ellenségei kapuit, s ez nem jelentette-e azt, hogy noha személy szerint békeszerető, sorsának csillagaiba hódítás, hadiszerencse és zsákmányolás van írva? Ettől fogva nem tudott aludni a borzalomtól, a gondtól és a mélyen titkolt büszkeségtől ivadékainak ravasz férfiasságán. A borzalmas éjen se aludt, a harmadikon a határidő eltelte után, csak feküdt sátrában, köpenyébe burkolózva, és rémült füllel hallgatta maga körül a fegyveres útrakelés tompa lármáját...

A mészárlás

Végére értünk a sekemi közjáték igazsághoz hív ábrázolásának, amely később bőséges alkalmat adott a megéneklésre és megszépítő mondaalkotásra - megszépítésre, Izráel javára, ami a szélsőségekbe csapó események egymásutánját illeti s nem magukat e szélsőségeket illetően, amelyeken nem volt mit szépíteni, s melyeknek magában álló borzalmasságát “szép beszélgetések” alkalmával még inkább kérkedve s büszkélkedve vallották. Gyalázatos ármányuk folytán Jákób emberei, noha a városiak számát meg se közelítették, mindössze ötvenen voltak, könnyen elbántak Sekemmel: hatalmukba kerítették a falakat, amelyeken jóformán őr nem is állt, s amelyeket még némán, kötélhágcsókkal s ostromlétrákkal másztak meg, s aztán következett a tánc, amit minden settenkedést félrevetve, hirtelen kitöréssel rendeztek odabenn, s amelyet a váratlanul meglepett lakosok éppen a legkevésbé táncra készen s mozgékonyan fogadtak. Aki férfiú volt, ifjú és öreg, lázban feküdt, sínylődött, és “sebét kötözte ki és be”, a katonai helyőrség legnagyobb részét sem kivéve. A héberek ellenben testben épen és lélekben együttesen gyúlva föl a “Dína!” jelszóra, amelyet véres művük közben folytonosan kiáltoztak, oroszlánokként dúltak, egyszerre voltak szinte mindenütt, s kezdettől fogva az elháríthatatlanul lezúduló istencsapásnak képzetét keltették a városiak lelkében, úgyhogy csaknem semmi ellenállásra nem találtak. Kivált Simeón és Lévi, a vezetők verték föl kiáltozásukkal, betanult és velőbe hasító bikaüvöltésükkel azt a páni félelmet, amelynek megszállottja csupán a vad menekülésben, de sohasem a harcban lát módot rá, hogy halálát elkerülje.

- Jaj! - kiáltoztak. - Nem emberek ezek! Szutek jár közöttünk! A dicsőséges Baál van minden egyesben!

És meztelen menekvésükben bunkóval csapták agyon őket. A héberek szó szerint tűzzel és vassal dolgoztak, a vár, a város, a templom okádta a füstöt, az utcák és házak úsztak a vérben. Csak a testileg értékes fiatalembereket ejtették foglyul, a többieket megfojtották, és ha ez a puszta öldöklésnél még borzalmasabban folyt, a fojtogatók javára szóljon, hogy cselekvésük közben éppoly költői képzelődés rabjai voltak, mint maguk azok a szerencsétlenek; mert sárkányharcot láttak küzdelmükben, Marduk győzelmét Tiámaton, a káoszférgen, és ez okozta a rengeteg csonkítást is, “felmutatandó” tagok lenyisszantását - a gyilkolás mitikus alapon folyt. Így a büntető hadjárat végén, mely alig két óra hosszat tartott, a gyalázatosan megcsúfított Szihemet, a fejedelmet fejjel lefelé fürdőszobája latrinacsatornájába dugták, és Vezer-ke-Basztet holtteste, amely szétrongyolt virággallérral valahol az utcán hevert vérében, a legnagyobb mértékben csonka volt, ami tekintettel örökölt hitére, különös súllyal esett latba. Ami a vén Hamórt illeti, egyszerűen belehalt a rémületbe. Dína, annyi nyomorúság semmicske-ártatlan okozója övéi kezére került.

A fosztogatás még soká tartott. A testvérek régi vágyálma teljesült: szívüket felüdítették a rablásban, fényes zsákmány, igen nevezetes városi kincsek sokasága jutott a győzők kezére, úgyhogy hazatérésük az utolsó éji őrváltáskor, a kötélre fűzve hajtott foglyokkal, az arany áldozati kelyhek és korsók, a zsákokba töltött gyűrűk, karkötők, övek, csatok és nyakláncok, a finom ezüst, elektron, fajansz, alabástrom, kornalin és elefántcsont háziszerszámok magasra rakott terhével, nem is szólva a gyümölcs- és gabona-, len- és olaj-, liszt- és borzsákmányról, hömpölygő diadalmenetté alakult. Jákób nem hagyta el sátrát érkezésükkor. Az éjszaka folyamán nyugtalanságában sokáig avval foglalkozott, hogy a tábor mellett álló szent fák alatt engesztelő áldozatot mutasson be a láthatatlan Istennek; egy szopós bárány vérét a kőre csorgatta, és zsírját illatszerekkel és fűszerszámokkal elégette. Most, amikor a fiai fújtatva és lángolva a szörnyű mód visszaszerzett Dínával beléptek hozzá, beburkolózva feküdt arcán, és sokáig nem lehetett megmozdítani, hogy a boldogtalanra vagy éppen azokra a dühöngőkre csak rá is nézzen.

- El innét! - intett feléjük. - Ostobák! Átkozottak!

Azok csak álltak dacosan, fölfújt ajakkal.

- Tűrtük volna - kérdezte egyikük -, hogy úgy bánjanak húgunkkal, mint egy szajhával? Nézd, megfürdettük szívünket. Itt van Lea gyermeke. Hetvenhétszer bosszút álltunk érte. - S mivel az apa hallgatott s nem burkolózott ki, folytatta: - Nézze meg urunk a kincseket, amelyek kinn vannak. S még azonkívül is sok érkezik, mert néhány embert hátrahagytunk, hogy tereljék össze a mezőkön a városiak nyájait s hajtsák Izráel sátrai elé.

Jákób fölugrott, és ökölbe szorított kezét föléjük emelte, hogy hátrahőköltek.

- Átkozott a ti dühötök - kiáltotta torkaszakadtából -, amely oly heves, és a ti haragotok, amely oly csökönyös! Boldogtalanok, mit tettetek velem, hogy bűzlök az ország lakói előtt, mint a légylepte dög? S ha most összegyűlnek s bosszút állnak rajtunk, akkor? Kis sereg vagyunk. Agyonvernek bennünket, és kiirtanak engem és házamat Ábrahám áldásával együtt, amelyet nektek kellett volna továbbvinnetek az időben, s most szétomlik, amit az ős épített! Vaksiak! Elmennek és megfojtják a sebeseket, és megutáltatnak bennünket, és oly gyöngeelméjűek, hogy nem gondolnak a jövőre, a szövetségre és az ígéretre!

A fiúk csak fölfújták mind ajkukat. Nem tudtak mást, mint ismételgetni:

- Tűrtük volna, hogy úgy bánjanak húgunkkal, mint egy szajhával?

- Igen! - kiáltotta atyjuk magánkívül s rémítően. - Inkább, mint hogy az élet és az ígéret forogjon kockán! Teherben vagy? - fordult Dínához, aki megsemmisülten kuporgott a földön...

- Honnan tudhatnám máris? - bőgött a lány.

- A gyermek nem marad életben - határozott az atya, és Dína ismét felzokogott.

S az agg most már nyugodtabban rendelkezett:

- Izráel fölkerekedik mindenestül, ami az övé, és elvonul a kincsekkel és nyájakkal, amit karddal szereztetek Dínáért. Mert nem maradhat az iszonyúság helyén. Látomásom volt éjjel, és az Úr így szólt hozzám álmomban: “Kelj föl, és indulj Bét-él felé! El! Készüljetek.

A látomás és a parancs valósággal megtörtént, akkor, amikor az éjszakai áldozás után, míg fiai a várost fosztogatták, fekhelyén félálomba esett. Ésszerű látomás volt ez, és szívéből jött; mert Lúznak, a menedékhelynek, melyet oly jól ismert, ilyen körülmények között nagy vonzóereje volt számára, és odavonulván, úgy érezte, mintha Istennek, a Királynak lábához menekedne. Sekem menekültjei, a véres menyegzőről futva, különböző irányban már úton voltak a közeli városok felé, hogy hírül vigyék, mi történt övéikkel, és ez időben történt az is, hogy bizonyos levelek, amelyeket Kánaán és Emor városainak egyes fejei és pásztorai küldöttek, elértek Amun városába, és a palotában lakó Hórusznak, III. Amenhotep őszentségének sajnos elébe is kellett terjeszteni őket, noha ez az isten épp akkor foggyökértályoga miatt, amelyben gyakorta szenvedett, igen rossz idegállapotban volt, azonkívül odaát nyugaton a maga halottas templomának építése annyira igénybe vette, hogy a nyomorúságos Amu-földről érkező bosszantó híreknek, miként “vesztek el a király városai”, és “Fáraó országa a habirok martaléka lett, akik a király minden országát kifosztották” (mert ez állt a pásztorok és törzsfők leveleiben), oda se tudott hederíteni. Így ezek az okmányok, melyeket az udvarnál hibás babiloniságukért még meg is mosolyogtak, irattárba tétettek, anélkül, hogy Fáraó lelkében bármely elhatározást érleltek volna meg a rablók elleni föllépésre, s Jákób népe különben is szerencsével dicsekedhetett. A környékbeli városok, melyeket támadásuk rendkívüli vadsága halálos rémületbe ejtett, semmit se mertek tenni ellenük, s Jákób, az atya, miután általános tisztogatást rendezett, s számos bálványt, mely e négy esztendő alatt táborába került, összeszedett és saját kezűleg elásott a szent fák alatt, málháival és embereivel zavartalanul útra kelhetett, elhagyta a borzalmak színhelyét, Sekemet, mely fölött dögkeselyűk kerengtek, és meggyarapodva elvonult az országúton Bél-él felé.

Dína és anyja, Lea ugyanazon a higgadt és erős tevén ültek. Púpjának két oldalán díszes kosarakban ringatóztak a napellenző alatt, amely bambuszrudakra volt feszítve, s melyet Dína csaknem mindig egészen magára eresztett, és vaksötétben ült. Áldott állapotban volt. Mikor eljött az óra, s megszületett a gyermek, a férfiak határozata szerint kitették. Az anyát elhervasztotta a bánat, s megaszalta idő előtt. Boldogtalan arcocskája tizenöt éves korában vénasszonyéhoz hasonlított.

NEGYEDIK FEJEZET: A MENEKÜLÉS

Izsák bégetése

Sötét történetek! Jákóbnak, az atyának súlyt és méltóságot adtak, mint jószág és vagyon - újak és imént esettek, régiek és ősrégiek, történetek és történelem.

Történelem az, ami megtörtént, és ami szakadatlanul történik az időben. De egyben rétegekbe törése is a föld mélyének, amelyen járunk-kelünk, s minél mélyebben nyúlnak létünk gyökerei kifürkészhetetlen rétegébe annak, ami énünk testi határain kívül és alul van, ám azt mégis meghatározza és táplálja, úgyhogy kevésbé szabatos órákban első személyben beszélhetünk róla, mintha tulajdon testünkhöz tartozna - annál tűnődőbb-súlyosabb az életünk, és annál méltóságosabb a testünkben lakó lélek.

Amikor Jákób ismét eljött a Négyvárosnak is nevezett Hebrónba, amikor eljött az útmutatás fájához, melyet Ábrahám ültetett s szentelt meg - az ős-Abirám, vagy nem tudni, melyik -, s hazatért atyja kunyhójába, közben még a legnehezebbet élvén át, amiről annak idején szó lesz: Izsák, vagyis Jichák, Ábrahám fia, az öröklött név viselője, elfogyatkozván meghala, vénséges vénen és vakon, s halálának szent óráján emelt és iszonyú hangon, látnokian s zűrzavarosan beszélt Jákób s az egybegyűltek előtt “magáról”, az el nem fogadott áldozatról s a kos véréről, amely az övé, az igazi fiúé helyett ontatott engesztelésül mindenkiért. S közvetlenül végperce előtt megpróbált kosként bégetni, s ez csodálatosan sikerült is neki, s ugyanakkor vértelen arca bámulatosan hasonlóvá vált ennek az állatnak képéhez - azaz inkább most egyszerre észrevették, hogy ez a hasonlatosság mindig is fönnállott -, olyannyira, hogy mindenki megrémült, és nem tudott eléggé gyorsan arcra borulni, hogy ne lássa, miként lett kossá a fiú; ő viszont, amikor ismét fölemelte szavát, a kost atyjának és istenének nevezte.

- Egy istent kell levágnotok - dúdolta ősrégi-költői szóval, s tovább dúdolt hátrahanyatló fejjel, kitágult, üres szemmel és szétterpesztett ujjakkal, hogy tartsanak mind ünnepi vacsorát a leölt kos húsából és véréből, amint Ábrahám és ő tették volt egykoron, az atya és a fiú, akikért helytállt az atyaisteni állat. - Íme, levágtuk őt - hallották hörögni, locsogni, hírt mondani, de fölnézni senki se mert rá -, az atyát s az állatot az ember és fiú helyett, és ettünk belőle. De bizony mondom nektek, levágjuk majd az embert és a fiút az állat és az isten helyett, és ismét eszünk belőle. - Azután még egy élethű bégetést hallatott, s elszenderült.

A mellette levők még sokáig maradtak arcra borulva, miután elhallgatott, nem tudván, vajon valóban meghalt-e, s vajon nem fog e még bégetni s szólani. Mindnyájan úgy érezték, mintha belsejük fölfordult volna, s az utolsó rész felülre kerülne, úgyhogy csaknem okádni kezdtek; mert a haldokló szavában s viselkedésében volt valami ősidőbelien szennyes, iszonyúan eltávolodott s szentül pogány, ami a kultúra legalsó rétege alatt, lelkük leghomályosabb, legelkerültebb s legszemélyentúlibb mélységeiben rejtőzött, s amit most Jichák haldoklása kínos émelyítésükre fölkevert: elmerült idők szennyes kísértése az állatról, amely isten volt, a kosról tudniillik, a törzs isten-őséről, kitől származtak, s kinek isteni vérét egykor, aljas időkben, ontották, s élvezték, hogy fölelevenítsék istenállati törzsrokonságukat - mielőtt eljött volna Ő, a távoli Isten, Elóhim, a mindenen túl és kívül lakozó Isten, a pusztaság Istene és a hold szarvának Istene, aki kiválasztotta őket, s aki ősi természetük kötelékéből elszakította őket, eljegyezte magát velük a körülmetélés gyűrűjével, s új istenség kezdetét alapította meg az időben. Ezért öklendeztek a haldokló Jichák kosarca előtt és bégetése hallatára: s Jákób is rosszul érezte magát. De lelke súlyosan emelkedett is volt egyúttal, mivel most mezítláb, homokkal hintve és megnyírva a temetésről kellett gondoskodnia, a szertartásokról és siratódalokról és a halottért fogyasztandó áldozati étkekről, Ézsauval, a fuvolázó bakkecskével együtt, aki lejött a kecskehegyekből, hogy eltemessék atyjukat a kettős barlangban, és hogy a maga zabolátlan-gyermeki módján, telesírt szakállal, együtt üvöltsön az énekesekkel és énekesnőkkel: “Hój adón!” Közösen varrták be Jichákot felhúzott térddel egy kos bőrébe, és így adták át a mindent fölfaló időnek, amely elnyeli gyermekeit, hogy nyakába ne üljenek, de aztán ismét ki kell öklendenie őket, hogy éljenek a régi s újuló történetekben, mint egyazon gyermekek. (Mert az óriás tapogatózván nem veszi észre, hogy az okos anya csak holmi bőrbe burkolt követ ad neki, nem pedig a gyermeket.) “Sirassuk urunkat!” - kiáltották újra és újra Jichák, az el nem fogadott áldozat fölött, ám ő élt történeteiben, melyeket joggal mesélt el első személyben, mert valóban az övéi voltak: részben mert énje vissza- s elfolyva határai közül a hajdani ősképbe olvadt, részben mert a hajdan ismét jelen lett testében, és az alapképhez híven meg tudott újulni. Így hallották és értették Jákób és a többiek, amint az atya, halódván, még egyszer el nem fogadott áldozatnak nevezte magát: kettős füllel hallották, de mégis egyképpen értették - mint ahogy valóban két füllel halljuk a szavakat, és két szemmel látjuk a dolgokat, de szavakat és dolgokat egyértelműen fogunk föl. Jichák hozzá még vénséges vén ember volt, ki egy kisgyermekről beszélt, akit csaknem leöltek, s hogy vajon ez a gyermek egykor ő maga vagy korábbi valaki volt, már csak azért sem jelentett sokat a tudás és értelem számára, mert kétségkívül az idegen áldozati gyermek sem lehetett az aggastyántól idegenebb és nagyobb mértékben eltávolodott, mint az a gyermek, aki egykor ő maga volt.

A Vörös

Jákób lelke tehát mélázón és súlyosan emelkedett volt e napokban, amidőn testvérével eltemette atyját, mert föltámadtak benne a régi történetek mind, és jelenné lettek szellemében, mint ahogy egykor jelenné lettek testben az örök őskép szerint, és úgy érezte, mintha áttetsző padozaton járna, amely végtelenül sok, a kifürkészhetetlen mélybe nyúló kristályrétegből áll, s mintha közöttük égő lámpák világítanák át ezeket a rétegeket. Ám Jákób, a jelenvaló fenn járt testének valóságában, és Ézsaura nézett, csellel megátkozott testvérére, aki a maga ősképe szerint hasonlóképp fenn járt vele, és Edom volt, a Vörös.

Ez személyiségét kétségtelenül hibátlanul határozza meg - kétségtelenül bizonyos értelemben, hibátlanul némi fenntartással, mert e “meghatározás” pontossága a holdvilág pontossága, amelyben száz ingerkedő káprázat lakozik, s melynek kétértelmű fényében nincs jogunk holmi tűnődésünkben könnyedén elmélyült együgyűséggel járni-kelni, mint történetünk hőseinek. Elmondtuk, hogy Ézsau, a vörösbundás mint szerzett és ápolt már ifjú éveiben Beérsebában kapcsolatokat Edom földjével, a kecskehegyeknek, Széir erdős magasságainak lakóival, és miként csatlakozott később minden pereputtyával, kánaánita asszonyaival, Adával, Oholibámával és Boszmáttal, s ezek fiacskáival és leánykáival együtt egészen hozzájuk s istenükhöz, Kuzahhoz. Ez a kecskenép élt tehát már, ki tudja, milyen régen élt, amikor Ézsau, József bácsikája közéjük telepedett, s csupán mágikusan kétértelmű holdpontossággal nevezheti őt a hagyomány, azaz a krónikához később illesztett, nemzedékeken átszőtt “szép beszélgetés” az edomiták atyjának, ősatyjuknak tehát, a kecskenép ősbakjának. Ézsau nem volt az, vagyis nem ő volt személyesen - jóllehet a “beszélgetés” és esetleg ő maga is annak hitte s tartotta magát. Az edomiták népe sokkal régebbi volt, mint József bácsikája - akit ismételten nevezünk így, mert azonosságát lényegesen biztosabb lemenő, mint felmenő ágon meghatározni -, sokkalta régebbi tehát, mint ő: mert ama Bélának, Behor fiának, akit a kortábla Edom első királyának nevez, elsősége bizonnyal nem áll szilárdabb lábon, mint Meni őskirálysága Egyiptomban, hogy egy hírhedt időszemfényvesztést említsünk. Szigorúan véve tehát a mi Ézsaunk nem volt Edom ősatyja; és ha énekszóval nyomatékosan így mondják: “Ézsau az Edom, nem pedig: Ézsau volt az Edom”, ez a jelen idő nem véletlenül hangzik el, hanem a típus időtlen és egyénen túli összefoglalását jelenti. Történetileg, tehát egyénileg, a kecskenép ősbakja egy mondhatatlanul régibb Ézsau volt, akinek nyomdokán a mostani járt - jól kitaposott és többszörösen megjárt nyomdokán, kell hozzátennünk, s olyan nyomdokon, mely, hogy a végsőkig vigyük a dolgot, még csak nem is tulajdon nyoma volt annak, akiről jogosan mondhatná az ének: “Ézsau volt az Edom.”

Ezen a ponton természetesen beszédünk titokzatos ködbe vész, és utalásaink szétfoszlanak benne: a múlt végtelenségébe tudniillik, amelyben minden kezdet látszatmegállónak és ideiglenes célnak bizonyult csupán, s melynek titokzatos volta azon a tényen alapszik, hogy lényege nem a vonal, hanem a gömb. A vonalnak nincs titka. Titokzatos csak a gömb. Ez pedig nem más, mint kiegészítés és megfelelés, két fél, amely eggyé zárul, egy felső és egy alsó részből áll, egy égi és egy földi féltekéből, amelyek oly módon megfelelve egészítik ki egymást, hogy ami fönn van, lenn is van, ami pedig a földi félen megtörténhet, az égi félben ismétlődik, s utóbbi előbbiben újrakezdődik. Két félnek e váltakozó megfelelése, amelyek együtt egészet alkotnak és gömbbé záródnak, egy valóságos váltakozáshoz hasonló, mégpedig a forgáshoz. A gömb gurul: ez a gömbnek természete. A fölső csakhamar alsó lesz és az alsó fölső, ha alsóról és fölsőről ilyen körülmények közt beszélni lehet. S nem elég, hogy égi és földi egymásban magukra ismernek, hanem a gömbforgásnál fogva az égi földire, a földi égire változik, amiből az az igazság adódik s világlik ki, hogy istenek emberekké, emberek viszont istenekké válhatnak.

Oly igaz ez, mint ahogy Uziri, a szenvedő s fölnégyelt egykor ember volt, mégpedig Egyiptom egyik királya, ám azután isten lett - természetesen állandó hajlam maradt benne, hogy ismét emberré legyen, mint ahogy világosan erre mutat már az egyiptomi királyok puszta létformája is, akik mind emberré testesült istenek voltak. Ha azonban azt kérdezzük, mi is volt Uziri eredetileg s kezdetben, isten vagy ember, választ nem kapunk, mert a guruló gömbön nincs kezdet. Ugyanígy áll a dolog Széttel, testvérével is, aki, mint már régebben elmondottuk, gyilkosa s fölnégyelője volt. Ez a gonosz, úgy mondják, szamárfejű és harcias természetű volt, azonkívül vadász, aki Egyiptom királyait Karnakban, Amun városának közelében oktatta nyilazásra. Mások Tüphónnak is nevezték, s már régóta neki tulajdonítottak egy hamszín nevű forró sivatagi szelet, a nap hevét s magát a tüzet, úgyhogy Hammonná, vagyis a nyílt izzótűz istenévé lett, és a föníciaiak és héberek Moloknak, vagyis Meleknek nevezték, Bikakirálynak, aki tüzében megemészti a gyermekeket és elsőszülötteket, és akinek Ábrahám Izsákot akarta föláldozni. Mit jelent, hogy Tüphón-Szét, a vörös vadász először és végezetül az égbolton lakozott, és senki más, mint Nergál, a hétnevű ellenség, Mars, a vörös, a tűzbolygó volt? Ugyanilyen joggal bárki állíthatná, hogy kezdetben és végezetül ember volt Szét, testvére Uziri királynak, akit a trónról letaszított és meggyilkolt, és csak azután lett isten és csillag, természetesen mindig készen arra, hogy ismét emberré legyen, a forgó gömb törvénye szerint. Mert ő mindkettő és legelőször egyik sem: csillagisten és ember, váltakozva, egy személyben. Ezért az ő időalakja az időtlen jelen, amely a gömb forgását önmagába zárja, s joggal mondják róla mindenkor: “Ő a Vörös.”

Ha azonban Szét, a nyilas ekképpen égi-földi váltakozás viszonyában áll Nergál-Marssal, a tűzbolygóval, akkor nyilvánvaló, hogy ugyanígy a keringő megfelelés viszonya áll fönn Uziri, a meggyilkolt és Marduk, a királybolygó között, akit nemrég köszöntöttek a kútkáváról a fekete szemek, s akinek istenét Juppiter-Zeusznak is nevezik. Erről pedig az a történet járja, hogy atyját, Kronoszt, azt az isteni óriást, aki gyermekeit elnyelte - Zeuszt csak az anya fortélya mentette meg hasonló sorstól -, sarlóval megférfiatlanította és a trónról letaszította, hogy maga üljön királyként helyébe. Intelem ez mindenki számára, aki az igazság megismerésében nem akar félúton megállni. Mert nyilván azt jelenti, hogy Szét, vagyis Tüphón nem az első királygyilkos volt, hogy Uziri maga is gyilkosságnak köszönhette uralmát, és hogy mint király csak azt szenvedte, amit mint Tüphón cselekedett. A gömb titkának ugyanis egyik része az, hogy forgása által a személy egysége és azonossága a jellemszerep váltakozásával együtt tud haladni. Tüphón, amíg megátalkodottan gyilkosságot forral, s egyre lesi az alkalmat - ám a tett elkövetése után király, a siker tiszta fenségében, s a Tüphón szerepe és jellege másra száll. Sokan úgy tudják, hogy a vörös Tüphón volt, nem pedig Zeusz, aki Kronoszt megférfiatlanította és letaszította. Fölösleges a vita: forgás közben egyre megy a dolog, Zeusz Tüphón volt győzelme előtt. Ugyanilyen forgandó azonban atya és fiú kölcsönös viszonya, úgyhogy nem mindig a fiú az, aki az atyát legyilkolja, hanem az áldozat szerepe minden pillanatban a fiúnak juthat, akit akkor, megfordítva, az atya gyilkol le. Tüphón-Zeuszt tehát Kronosz. Ős-Ábrahám jól tudta ezt, mikor egyszülöttjét föláldozni készült a vörös Moloknak. Bús-komor hite nyilván az volt, hogy ehhez a történethez kell alkalmazkodnia, s ezt a szerepet betöltenie. De Isten meggátolta benne.

Volt egy időszak, amikor József bácsikája, Ézsau sülve-főve együtt volt a maga bácsikájával, Izmáellal, Izsák kitaszított féltestvérével, feltűnően gyakran látogatta sivatag-alvilágában, és terveket kovácsolt vele, amelyeknek borzalmasságáról még hallani fogunk. Ez az egymáshoz húzás természetesen nem volt véletlen, és ha a “Vörös”-ről esik szó, róla is szó kell hogy essék. Anyját Hágárnak hívták, ami “vándorló”-t jelent, és már önmagában is szinte fölhívás, hogy a pusztába űzzék, és így neve beteljesedjék. A közvetlen alkalmat erre mégis Izmáel adta, akiből alvilági hajlamai elejétől fogva nagyon is kiütköztek, semhogy az Istennek tetszés felső fényében való tartós időzésére gondolni lehetett volna. Az írás azt mondja róla, hogy “csúfolkodó” volt, ami azonban nem szabadszájúságot akar jelenteni - ami még nem tette volna alkalmatlanná a felső szférára -, hanem “csúfolkodás”, az ő esetében tulajdonképpen “tréfálkozás”, és megesett, hogy Ábrám “ablakon át” látta, amint Izmáel alvilági módon tréfálkozik Izsákkal, ifjabb féltestvérével, ami semmi esetre sem lehetett veszélytelen Jichákra, az igazi fiúra, mert Izmáel szép volt, mint a naplemente a sivatagban. Ezért a megsokasított nép jövendő atyja megrémült, és a helyzetet érettnek találta rá, hogy erélyes rendszabályokhoz nyúljon. Sára és Hágár között, akit egykor már anyasága elbizakodottá tett az akkor még magtalannal szemben, és ezért meg kellett futnia féltékenysége elől, állandó volt a civakodás, és Sára napról napra sürgette az egyiptomi asszonynak és fattyának elűzését, nem utolsósorban azért is, mert az öröklés kérdése tisztázatlan és vitás volt az ágyas idősebb fia és az igazi feleség ifjabb fia között: nagyon kérdéses volt, hogy Izmáelnek nincs-e örökjoga Jichákkal együtt vagy éppen előtte - ami gondolatnak is irtóztató lehetett Sára féltékeny anyai szívének, és kényelmetlen Abirámnak is. Azért az, amit most Izmáeltól látnia kellett, kilendítette fontolgatásainak lebegő serpenyőit, és az elbizakodásra hajlamos Hágárnak átadta fiát s némi vizet és édes lepényt, s felszólította, hogy menjen világgá, s vissza ne térjen többé. Mit is tehetett volna mást? Talán tűrje, hogy Jichák, az el nem fogadott áldozat most végül is a tüzes Tüphónnak legyen áldozata?

Értsük meg jól a kérdést. Sértően hangzik Izmáelra nézve, de jogosan. Mert benne magában van a sértés, és hogy nem bátorságos nyomdokokon haladt és úgyszólván “nem tegnapi” volt, tagadhatatlan. Neve első szótagjának leghalaványabb megváltoztatása elegendő hozzá, hogy teljes gőgjében mutassa be e nevet, s hogy Izmáel a pusztában olyan jó nyilas lett, nyilván szintén megtette hatását a tanítókra, akik vadszamárhoz hasonlították, Tüphón-Szét, a gyilkos, Uziri gonosz testvére állatához. Igen, ő a Gonosz, ő a Vörös, és Ábrahám hiába űzte el őt, és hiába védte meg áldáshordozó fiacskáját tüzes-beteg leskelődéseitől: midőn Izsák megtermékenyítette asszonya ölét, a Vörös visszatért, hogy Jákób, a Kellemes mellett éljen a maga történeteiben, s Rebeka ikreket hozott a világra, az “illatos füvet” és a “szúrós dudvát”, Ézsaut, a Vörösbundást, akit a tanítók és bölcsek sokkal hevesebben szidalmaznak, mint amennyi szidalmat e világi-polgári személye érdemel. Mivel kígyónak és sátánnak nevezik, valamint disznónak, vaddisznónak, hogy mindenképpen a vadkanra célozhassanak, aki a pásztorúrfit széttépte Libanon szakadékaiban. Tudós haragjuk egyenesen “idegen istennek” mondja őt, hogy polgári személyének otromba jólelkűsége senkit meg ne tévesszen afelől, ki ő a gömb fordulásakor.

A gömb forog, s a két szerep gyakran atyáé és fiúé, az egyenlőtleneké, a Vörösé és az Áldotté, és a fiú megférfiatlanítja az atyát, és az atya leöli fiát. Máskor viszont - és senki sem tudja, ki, mi volt előbb - testvérek ők, mint Szét és Uziri, mint Káin és Ábel, mint Sém és Hám, és előfordul, hogy harmadmagukkal, amint látjuk, mindketten párrá testesülnek, az atya-fiú pár áll az egyik oldalon s a testvérpár a másikon. Így Izmáel, a vadszamár Ábrahám és Izsák között áll. Előbbi felé a sarlós fiú, utóbbi felé a vörös testvér. Hogy meg akarta-e fosztani Ábrahámot férfiasságától? Mindenesetre meg akarta. Mert Izsákot alvilági szerelemre próbálta csábítani, és ha Izsák nem termékenyíti meg asszonya ölét, nem születhetett volna Jákób és a tizenkét fiú, s mi lett volna akkor a megszámlálhatatlan ivadékok ígéretéből és Ábrahám nevéből, amely annyit jelent: “népek sokaságának atyja”? Most pedig ismét testük jelenvalóságában jártak-keltek, mint Jákób és Ézsau, és magának a tökfejű Ézsaunak is volt némi fogalma arról, hogyan áll vele a dolog - hát még Jákóbnak, amilyen művelt és értelmes volt?

Izsák vaksága

Jákób okos, barna, kissé már fáradt szeme megtörten s könnybe lábadva nyugodott a vadászon, ikertestvérén, míg ez segített neki atyjukat eltemetni, s a történetek mind föltámadtak benne, és tűnődésében jelenné lettek: a gyermekkor, s ahogy a sokáig függőben levő döntés megtörtént átok és áldás dolgában, s aztán mind a továbbiak. Szeme száraz volt tűnődésében, s csak időnként remegtette meg mellét az életszorongás, befelé fordult lihegéssel. Ézsau pedig siránkozott s bőgött munka közben, holott az aggastyánnak, akit most bőrbe varrtak, vajmi keveset köszönhetett, hacsak a pusztába-átkozást nem, ami az áldás kimondása után számára megmaradt - az atya nehéz bánatára, amint Ézsau meggyőződéssel vallotta, mert ez a meggyőződés neki életszükséglet volt, s ezért legalább a tulajdon szájából kívánta újra és újra hallani, s öltögetés közben szipogva s orrát törölve, sírva-ríva tízszer is elmondta:

- Téged, Jekev az asszony szeretett, de engem az atya szeretett, és szívesen evett a vadból, amit elejtettem, úgy bizony. “Bundás - mondotta -, elsőszülöttem, ízlik nekem, amit ejtettél, és fújtatott tűznél számomra megsütöttél. Igen, jólesik az étel, Vörösbundás, köszönöm derekasságodat! Te maradsz az én elsőszülöttem mindenkoron, s megemlékezem rólad.” Így és nem másként szólt atyám talán százszor és ezerszer is. Téged pedig az asszony szeretett és így szólt hozzád: “Jekevke, választottam!” És az anya szeretete, tudják az istenek, puhább ágyat vet, mint az atya szeretete, magam tapasztaltam.

Jákób hallgatott. Így hát Ézsau tovább csuklotta nagy zokogással, amit hallani lelki szükséglete volt:

- És ah és ah, hogy megrémült az öreg, amikor utánad beléptem én, és hoztam főztömet, hogy megerősítse magát az áldásosztásra, s rájött, hogy nem Ézsau volt az előttem járó! Módfelett megrémült, és újra meg újra fölkiáltott: “Ki volt hát a vadász, ki volt hát? Most hát övé az áldás, mert erőt vettem immár az áldásra! Ézsau, én Ézsaum, mitévők legyünk most?”

Jákób hallgatott.

- Ne hallgass már, simabőrű! - kiáltotta Ézsau. - Ne hallgass önző hallgatásoddal, s ha hozzá még úgy teszel, mintha hallgatásod szelíd kímélet volna, méregbe és dühbe gurítasz! Talán nem igaz, hogy az öreg engem szeretett, és módfelett megrémült?

- Te mondod - felelte Jákób, és Ézsaunak be kellett érnie ennyivel. De avval, hogy ezt mondotta, még nem lett a dolog igazabb, mint ahogy a valóságban volt; nem lett evvel kevésbé bonyolult, hanem félig igaz és kétértelmű maradt, és hogy Jákób egyrészt hallgatott, másrészt kurtán felelgetett, az nem gonoszság és alattomosság volt, hanem lemondás a tényállás bonyodalmas nehézségével szemben, amelyet bömbölő indulatszavakkal és vadócérzékenységgel nem lehetett megközelíteni, a hátramaradott szépítgető és öncsaló érzékenységével, aki a megboldogulthoz való viszonyát utólagosan a legjobbnak akarja föltüntetni. Hiszen igaz lehet, hogy Izsák megrémült Ézsau jöttén, miután Jákób már ott volt. Mert az öreg attól is félhetett, hogy valami idegen járt nála a sötétben, valami jöttment csaló, aki kiravaszkodta az áldást, ami természetesen igen nagy szerencsétlenség lett volna. De hogy akkor is megrémült és őszintén megrémült volna-e, ha biztosan tudja, hogy Jákób előzte meg Ézsaut és fogadta az áldást, az más kérdés, amelyre nem lehet olyan könnyedén felelni, mint ahogy Ézsau szíve vágya volt, hanem inkább ugyanazon szemszögből kell megítélni, mint ama másik kérdést: hogy a szülők szeretete csakugyan olyan egyszerűen oszlott-e meg, mint ahogy Ézsau a maga lelki szükségletéhez mérten akarta igaznak tekinteni - egyik oldalon “Jekevke”, a másikon “Vörösbundás” -, Jákóbnak volt oka kételkedni ebben, ha nem is érezte följogosítottnak magát arra, hogy a siránkozóval szemben kifejtse okait.

Gyakran, ha a kisebb fiú anyjához simult, az elmesélte neki, milyen nehéz volt viselőssége az utolsó hónapokban, a testvérek születése előtt, és milyen torzan, kifúltan vonszolta magát túlterhelt lábán az ikrek állandó rugdalózása közben, akik nem tudtak békén maradni egymással méhében, hanem a kilépés rendjén civakodtak. Izsák Istene, állította az anya, tulajdonképp Jákóbot szánta az elsőszülöttségre, de mivel Ézsau olyan hevesen támasztott rá igényt a maga számára, Jákób gyöngédségből és udvariasságból engedett - különben nyilván avval a néma tudattal, hogy ikrek között az elenyésző életkorkülönbség maga nem sokat számít, s még nem jelenti a tulajdonképpeni döntést, s hogy a szellemileg valódi elsőszülöttség és hogy kinek az áldozati füstje száll majdan egyenesen föl az Úrhoz, csak odakinn s csak idővel dől el. Rebeka elbeszélése valószínűen hangzott. Kétségtelen, hogy Jákób könnyen viselkedhetett volna így, s ő maga emlékezni vélt rá, hogy csakugyan így is viselkedett. Amit azonban az anya előadásával elárult, éppen az volt, hogy Ézsau kicsiny és kierőszakolt életelőnyét a szülők sohasem tekintették döntő jelentőségűnek, és az, hogy a testvérek közül melyik az áldás várományosa, sokáig, férfikoruk tavaszáig, a sorsdöntés napjáig függőben maradt, s így Ézsau panaszkodhatott ugyan a kárára történt döntés miatt, de jogtalan megrövidítés miatt lényegében nem. Sokáig, különösen az atya szemében, valóságos elsőszülöttsége elég súlyosan esett javára latba, hogy ellensúlyozzon minden idegenkedést, melyet egyénisége keltett - s itt “egyéniségen” éppúgy kell a testiséget érteni, mint az erkölcsi-szellemiséget -, oly sokáig, amíg aztán nem hatott többé. Már születésekor egész testét vörös szőr borította, mint egy bezoár-kecskekölyköt, s valamennyi foga megvolt: baljós jelenségek, de Izsák kényszerítette magát, hogy nagyszerű jelentést értelmezzen és üdvözöljön bennük. Szívesen állt elsőszülöttje pártján, s maga volt megalapozója és sokéves őrizője annak a föltevésnek, amelyhez Ézsau úgy ragaszkodott: hogy tudniillik Ézsau az ő fia, Jákób viszont az anyja fia. Az a simabőrű, fogatlan ott, mondotta önmagát ösztökélve - mert éppen e második fiú kicsiny személye körül mintha lágy fény derengett volna, s a gyermek okosan és szelíden mosolygott, míg az elsőszülött kiállhatatlan karattyolással rúgkapált, s közben szemöldökét iszonyú arabeszkké vonta -, a simabőrűre nyilván nyomorú sors és kevés remény vár, míg a bundás hősi hajlamokat mutat, és bizonnyal sokra viszi az Úr színe előtt.

Ilyenformán nyilatkozott nap nap után, gépiesen, ítéletszerűen szilárd kijelentésekkel, bárha nemsokára már néha remegő és belülről fölfortyanó hangon; mert Ézsau kellemetlenül korán nőtt fogaival borzalmasan kínozta Rebeka keblét, úgyhogy csakhamar mindkét csecsbimbója csupa seb és gyulladás lett, és a kis Jákóbot is hígított állati tejjel kellett táplálni.

- Hős lesz belőle - mondta Jichák ezenközben -, s ő az én fiam és elsőszülöttem. A tiéd pedig a sima, Betuél leánya, keblemnek szíve! - “Keblemnek szíve”, így nevezte asszonyát ilyen alkalommal, és a kedves gyermeket anyja fiának mondta, a bundást viszont a magáénak. Ki volt tehát számára kedvesebb? Ézsau. Így szóltak később a pásztordalok, és így tudták már ekkor a vidék lakói: Jichák Ézsaut szereti, Rebeka Jákóbot, ez volt a közhit, amelyet Izsák szavai alapoztak meg, s az ő szavai tartottak fönn, kis mítosz a sokkal nagyobbon és hatalmasabbon belül, de olyannyira ellentmondó e nagyobbnak és hatalmasabbnak, hogy - Jichák belévakult.

Hogy kell ezt értenünk? Olyan módon, hogy test és lélek egymásba keveredése sokkal bensőségesebb, a lélek sokkal terhesebb, a testinek lelki meghatározhatósága sokkal mélyrehatóbb, mint ahogy néha hiszik. Izsák vak volt, vagy jóformán vak, amikor meghalt, ehhez nem fér kétség. Ikreinek gyermeksége idején azonban látóképességét még korántsem gyöngítette így meg a vénség, és ha gyermekei legénykorában már sokkal közelebb állt a vaksághoz, annak oka az, hogy látóképességét évtizedeken át elhanyagolta, fölfüggesztette, kikapcsolta kímélés ürügyével, minthogy hajlama volt a kötőhártya-gyulladásra, ami az ő vidékén nagyon gyakori volt (Lea és több fia is teljes életében ebben a kórságban sínylődött), a valóságban azonban azért, mert nem volt kedve nézni. Lehetséges volna, hogy valaki megvakul, vagy a megvakuláshoz jut közel, mint ahogy Jichákkal történt vénségére, mert nem szívesen lát, mert a látás fájdalom számára, mert jobban érzi magát a homályban, amelyben megtörténhetnek bizonyos dolgok, amelyeknek meg kell történniük? Nem állítjuk, hogy ilyesféle okok ilyesféle eredményt szülnek: megelégszünk annyinak a megállapításával, hogy az okok mindenesetre fönnforogtak.

Ézsau állatian koraérett volt. Úgyszólván gyermekkorában már nyakra-főre házasodott: Kánaán lányaival, kitteus és kivveus nőkkel, amint tudjuk, előbb Juditot és Adát, azután meg Oholibámát és Boszmátot vette feleségül. Ezeket az asszonyokat az atya sátortáborába telepítette, megtermékenyítette őket, s aztán annál tökéletesebb közönnyel hagyta, hogy a nők és kölykeik a szülők szeme láttára megszokott természetimádásukat és bálványozásukat űzzék, minthogy magának sem volt érzéke Ábrám magas öröke iránt; délen a széirbeliekkel kötött vadász- és hitbarátságot, és nyíltan szolgált a zivataros Kazahnak. Amint később az ének mondta, és a hagyomány még ma is mondja, “ők valónak Izsáknak és Rebekának lelke keserűsége”: mindkettőnek tehát és szükségszerűen Jicháknak még jobban, mint házastestvérének, noha ez volt, aki bosszúságának hangot adott, míg Izsák hallgatott. Hallgatott, és ha szólt, így hangzottak szavai: “Az én fiam a Vörös. Ő az elsőszülött, és én őt szeretem.” Ám Izsák, az áldáshordozó, Ábrám istenleleményének őrizője, akiben szellemi hozzátartozói a káldeai fiát és újjátestesülését látták, súlyosan szenvedett amiatt, amit kénytelen volt látni, vagy előle szemét lehunyni, hogy ne lássa, szenvedett saját gyöngesége miatt, amely megakadályozta abban, hogy a csúfságnak véget vessen, Ézsaut a pusztába űzvén, amint ez Izmáelnak, vad szépségű bácsikájának sorsa lőn: A “kis” mítosz akadályozta meg ebben, Ézsau valóságos elsőszülöttsége akadályozta, ami a bizonytalan helyzetben, amikor még függőben volt a kérdés, hogy melyik lesz az ikrek közül az elhivatott és kiválasztott, erősen Ézsau javára billentette a mérleget; így hát csak panaszolkodott szemére, szemhéjai folyására és gyulladására, s hogy homályosan lát, mint a haldokló hold, s hogy bántja a fény - és a homályt kereste. Azt mondjuk hát, hogy Izsák “megvakult”, hogy menyeinek bálványimádását ne kelljen látnia? Ah, ez volt a legkevesebb mindabból, amivel sújtotta a látás, s ami a vakságot kívánatossá tette számára - mivel csak a homályban történhetett meg az, aminek történnie kellett.

Mert minél jobban serdültek a gyermekek, annál világosabban rajzolódtak ki a látó előtt a “nagy” mítosz vonalai, amelyben a “kis” mítosz az öregebb javára szolgáló minden atyai-elvszerűség ellenére egyre növekvő mértékben kényszeredetten-tarthatatlan lett; annál nyilvánvalóbbá vált, kicsoda a két fiú, micsoda nyomdokokon jár, és milyen történetekre támaszkodik a Vörös és a Sima, a Vadász és az Otthonülő - és miként tudta volna Izsák, aki Izmáellal, a vadszamárral együtt maga is ezt a testvérpárt alkotta, aki maga is nem Káin volt, hanem Ábel, nem Hám, hanem Sém, nem Szét, hanem Uziri, nem Izmáel, hanem Jichák, az igazi fiú: miként tudta volna látó szemmel elhatározását fenntartani, hogy Ézsaut részesítse előnyben? Azért elapadt szeme világa, mint a haldokló hold, és ő sötétségben feküdt, hogy megcsalassék Ézsauval, elsőszülöttjével egyetemben.

A nagy komédia

Valójában senki sem csalatott meg. Ézsau sem. Mert ha itt finnyáskodva beszélünk emberekről, akik nem mindig tudták egészen biztosan, hogy kicsodák, és noha Ézsau sem tudta ezt mindig tökéletes biztonsággal, hanem néha a széirbeliek ősbakjának tartotta magát, és első személyben beszélt erről - úgy ez az alkalmi bizonytalanság csak személyhez és időhöz kötött lényeiket illette, és éppen annak volt következménye, hogy az egyesnek lényegbeli, időn kívüli, mitikus és tipikus kilétét mindegyik nagyszerűen ismerte. Ézsau is, akiről nemhiába mondták, hogy a maga módján éppoly jámbor férfiú volt, mint Jákób. Igaz, hogy a bekövetkezett “csalás” után sírt és dühöngött, és halálosabb gyűlölettel leselkedett áldottfejű fivérére, mint Izmáel a magáéra, igen, igaz, hogy Izmáellal mind Izsák, mind Jákób ellen gyilkos terveket főzött ki. De mindezt azért tette, mert szerepében benne volt, s jámboran és pontosan tudta, hogy minden történés önbeteljesülés, és hogy a történés azért történik, mert kiformált ősképe szerint meg kell történnie: azaz nem első ízben valósul meg, hanem ceremonikusan, és minta után jelenné lesz, mint az ünnepben, és visszatér, ahogy az ünnepek visszatérnek. Mert Ézsau, József nagybátyja nem volt azonos Edom ősatyával.

Ezért amikor eljött az óra, s a testvérek már csaknem harmincesztendősek voltak, amikor Jichák sátra homályából elküldte a napos rabszolgát, egy sihedert, akinek fél füle hiányzott, mivel többrendbeli könnyelmű eltévelyedése miatt levágták, amitől igen nagyon megjavult, amikor ez keresztbe tette karját feketés mellén Ézsau előtt, aki a szolgákkal a szántóföldön dolgozott, és így szólt hozzá: “Uram után kívánkozik az úr”, Ézsau lába szinte gyökeret vert, és rőt arca fakóra vált az izzadság alatt, amely elborította. Az engedelmesség szólamát mormolta: “Ímhol vagyok.” De lelkében ezt gondolta: “Itt az óra!” És ez a lélek tele volt büszkeséggel, borzadással és ünnepélyes fájdalommal.

Aztán a napsütötte földekről bement atyjához, aki két megnedvesített ronggyal a szemén feküdt a félhomályban, hozzáhajolt és szólt:

- Uram, hívtál.

Izsák kissé szenvedő hangon válaszolt:

- Ez Ézsau fiamnak a hangja. Te vagy az, Ézsau? Igen, hívtalak, mert eljött az óra. Lépj közelebb, elsőszülöttem, hogy megbizonyosodjam rólad!

És Ézsau kecskebőr kötényében odatérdelt a nyoszolyához, és szemét a rongyokra szegezte, mintha keresztül akarta volna szúrni őket, hogy atyja szemébe hatolhasson, míg Izsák megtapogatta vállát és karját és mellét, így szólván:

- Igen, ezek a te csimbókjaid és Ézsau vörös gyapja. Látom kezemmel, mely akarva, nem akarva már alaposan megtanulta, hogy ellássa a fogyatkozó erejű szem tisztét. Hallgass hát rám, fiam, és füledet tágra s barátságosra nyisd a vak atya szava előtt, mert íme, itt az óra. Lásd, már annyira befedtek az évek és napok, hogy bizonnyal nemsokára eltűnök alattuk, és mivel szemem világa már rég fogyóban van, nagyon valószínű, hogy hamarosan egészen elfogyatkozok és elenyészek a sötétségben, s életem éj lesz, s többé nem láttok engem. Ezért, hogy meg ne haljak, mielőtt az áldásról nem rendelkeztem, s erőmet át nem ruháztam, s az örökséget át nem adtam, legyen hát most is úgy, mint már nemegyszer volt. Menj, fiam, és vedd lövőszerszámodat, amellyel oly derekasan és ijesztően bánsz az Úr előtt, barangold be a pusztát és a rétet, s ejts vadat. Aztán készítsd el nekem, csinálj húsételt szájam íze szerint, aludttejben főzve lobogó lángon és finoman fűszerezve, aztán hozd be, hogy egyek belőle és igyak, és testemben megerősödjék a lélek, és megáldjalak látó kezemmel. Ez a kívánságom. Eredj hát.

- Már meg is történt - mormolta Ézsau a szólásformát, de térdepléséből nem kelt föl, s mélyen meghajtotta fejét, míg fölötte a semmibe meredt a két vak rongydarab.

- Itt vagy még? - érdeklődött Izsák. - Egy pillanatra azt gondoltam, már elmentél, amin nem csodálkoztam volna, mert az atya megszokta, hogy utasításait szerető félelemmel mindenki sürgősen teljesítse.

- Már meg is történt - ismételte Ézsau, és távozott. Ám alighogy fölemelte a bőrlapot, amely a sátor bejáratát takarta, ismét lebocsátotta, és visszatért, még egyszer letérdelt a nyoszolya mellé, és megcsukló hangon szólt:

- Atyám!

- Nohát, mi kell még? - kérdé Izsák, miközben szemöldökét fölhúzta a rongyocskák felett. - No jó - mondotta aztán. - Eredj, fiam, mert itt az óra, a nagy perc számodra és mindnyájunk számára. Eredj, vadássz és főzz, hogy megáldhassalak!

Ézsau pedig emelt fővel kiment, és az óra teljes büszkeségével a sátor elé lépett, és mindenkinek, aki a közelben volt, hangos szóval hirdette pillanatnyi dicsőségét. Mert a történetek nincsenek egyszerre készen, pontról pontra történnek, fejlődési szakaszaik vannak; és hibás volna egészben siralmasnak mondani azokat, amelyek siralmasan végződnek. Siralmas befejezésű történeteknek is megvannak a maguk dicsőséges órái és állomásai, és méltányos, hogy ezeket ne a vég szempontjából nézzük, hanem tulajdon fényükben, mert jelenvalóságuk semmivel sem kisebb erejű a vég jelenvalóságánál. Ezért Ézsau büszke volt az ő óráján, és zengő hangon kiáltotta ki:

- Halljátok, udvari emberek, halljátok, Ábrám gyermekei és Já áldozói, halljátok ti is, Baál áldozóasszonyai, Ézsau feleségei, minden ivadékaitokkal, ágyékom gyümölcsével együtt! Íme, itt van Ézsau órája. Az úr meg akarja áldani fiát még ma! A pusztába és rétre küld engem Izsák, hogy kézívemmel eledelt szerezzek számára és erősítésére érettem! Boruljatok le!

S míg a közelállók, akik ezt hallották, arcra borultak, Ézsau egy szolgálót látott szaladni, hogy csöcse csak úgy szökdösött.

Ez volt az a szolgáló, aki Rebekának kifúlva jelentette, mivel dicsekszik Ézsau. És ugyanez a szolgáló jött, a lótás-futástól egészen elfulladva Jákóbhoz, aki egy hegyes fülű kutya, név szerint Tám társaságában a juhokat őrizte, és hosszú, fölül kampós botjára támaszkodva állt istengondolataiba merülve, s homlokával a fűben zihálta: “Az úrnő...!” Akkor Jákób ránézett, és hosszabb szünet után nagyon csöndesen felelte: “Ímhol vagyok.” A szünet alatt azonban lelkében ezt gondolta: “Íme, itt az óra!” És lelke tele volt büszkeséggel, borzadással és ünnepélyes érzéssel.

Botját Támra bízta, hogy őrizze, és bement Rebekához, aki már türelmetlenül várta.

Rebeka, Sára követője arany fülönfüggős matróna volt: hatalmas, erős csontú alak, s nagyszabású arcvonalai még sokat megőriztek szépségükből, mely egykor Gérárban veszedelembe sodorta Abimeleket. Fekete szemének tekintete okos és szilárd volt, ívelt, ólomfestékkel egyenletesen utánahúzott szemöldökei közt néhány erélyes ránc húzódott, orra férfiasan erős alkatú, vastag cimpájú s merész ívelésű, hangja mély és telizengésű volt, s felső ajkát sötét szálak árnyékolták. Haját, mely fekete-ezüst s középen elválasztott fürtökben szorosan simult homlokára, barna fátyolkendő borította, hosszan csüngve alá hátán, borostyánbarna vállát viszont, melynek büszke hajlását az évek éppoly kevéssé rontották meg, mint nemesen formált karját, szabadon hagyta a fátyol is és a mintás, övetlen, bokáig érő gyapjúruha is, amelyet viselt. Kicsiny, vastag eres keze az imént még gyorsan, javító gáncsolással kapott az asszonyok keze közé, akik a szövőszék mellett guggoltak, melynek lábai a szabadban földbe cövekelve álltak, s ujjal és fadarabokkal nyomkodták s gyömöszölték a lenből sodort keresztfonalakat a kifeszített hosszanti szálakon át. De Rebeka most abbahagyta a munkát, elküldte a szolgálókat, s fiát úrnősátra belsejében várta, melynek szőrfüggönyei alatt s szőnyegei fölött sürgető arccal sietett a tisztelettel belépő fiú elé.

- Jekev, gyermekem - mondta halkan és mélyen, s a fiú fölemelt kezét mellére vonta -, itt az óra. Az úr meg akar áldani.

- Engem akar megáldani? - kérdezte Jákób elfehéredve. - Engem és nem Ézsaut?

- Téged őbenne - felelte az anya türelmetlenül. - Csak semmi szőrszálhasogatás! Ne beszélj, ne okoskodj, hanem tedd, amit akarnak, hogy tévedés ne essék, és szerencsétlenség ne történjen!

- Mit parancsol, anyácskám, aki életemet adja, mint amikor még testében rejtőztem? - kérdezte Jákób.

- Halld hát! - mondta az anya. - Az úr megparancsolta neki, hogy ejtsen vadat, és készítsen abból étket szája íze szerint, hogy megerősítse magát az áldásra. Ezt te gyorsabban és jobban meg tudod tenni. Eredj nyomban a juhok közé, végy két gödölyét, öld meg őket és hozd el nekem. Legjobb részükből olyan ételt csinálok atyádnak, hogy egy falatot sem fog hagyni belőle. Menj!

Jákób reszketni kezdett, és reszketett szüntelenül, amíg mindenen túl nem volt. Bizonyos pillanatokban a legnagyobb erőfeszítéssel tudta csak legyőzni fogai vacogását. S szólott:

- Emberek irgalmas atyja! Minden szavad isteni szó számomra, de amit mondasz, borzasztóan veszedelmes. Ézsau mindenütt szőrös, a te gyermeked pedig csaknem mindenütt sima. Ha netalán az úr megtapogat engem, és érzi simaságomat: hogyan állok előtte? Éppúgy, mintha meg akarnám csalni - és átkot vennék magamra áldás helyett, mielőtt egyet gondolhatnék.

- Már megint okoskodni kezdesz? - förmedt rá az asszony. - Az én fejemre szálljon az átok. Gondom lesz rá. Csak eredj, és hozz nékem gödölyéket. Még hiba történik...

A fiú már szaladt. Fölsietett a hegyoldalba, nem messze a tábortól, ahol a kecskék legeltek, fölkapott két tavaszi gidát, akik a suta körül ugrándoztak, és egy nyisszantással megölte őket, odakiáltva a pásztoroknak, hogy az úrnőnek viszi. Vérüket kicsorgatta az Úr előtt, hátsó lábuknál fogva vállára vetette tetemüket, és kalapáló szívvel hazament. A gödölyék lecsüngtek hátul az ingén, még gyermeki fejükkel, gyűrűs szarvacskájukkal, széthasított orral és üveges szemmel - korai áldozatok, nagy célra szánva. Rebeka már állt és integetett.

- Gyorsan - mondatta -, minden elő van készítve. Házában kőből épült tűzhely állt, amelyen már lobogott a tűz a bronzfazék alatt, és minden szükséges ott volt a konyhából és kamarából. És az anya elvette a gödölyéket, és sebesen nekilátott, hogy lenyúzza és földarabolja őket, s nagyszerűen és erőteljesen forgolódott a villával a lángoló tűzhelynél, kavart és hintett és tálalt, és csönd volt közöttük mindeme munkája alatt. De még főtt az étel, mikor Jákób azt látta, hogy az anya ládájából összehajtogatott ruhákat, inget és zubbonyt szed elő. Ézsau ünneplője volt az, amelyet ő őrzött, amint Jákób rájött: és a fiú ismét elfehéredett. Azután látta, amint anyja a gidák bőrét, melynek belső fele még nedves és tapadó a vértől, késsel darabokra és csíkokra metélte, és megreszketett e látványra. Rebeka pedig megparancsolta, hogy félujjas hosszú ingét, melyet ez időben mindennapra viselt, levesse, és sima, reszkető tagjaira húzza testvére rövid alsóruháját és afölé a finom kék és vörös gyapjúöltönyt, amely csak egyik vállon volt átvetve, s a karokat szabadon hagyta. Aztán így szólt:

- Most jöjj ide! - S miközben ajka halk szavakra mozdult, és szemöldöke közt az erélyes ráncok kimélyültek, mindenüvé, ahol Jákób sima és csupasz volt, nyakára és karjára, alsó lábszárára és keze hátára ráhelyezte a bőrdarabokat, és fonállal megkötötte őket, noha anélkül is igen kellemetlen módon tapadtak. Így mormogott:

- Bepólyálom a gyermeket, bepólyálom a fiút, elcserélem a gyermeket, elváltoztatom a fiút, bőrét a bőrrel.

És tovább mormolt:

- Bepólyálom a gyermeket, bepólyálom az urat, tapogasson az úr és egyen az atya, s téged szolgáljanak a mélységbeli testvérek.

Azután saját kezével megmosta fia lábát, mint akkor tette, amikor még kicsi volt, fogta a kenetet, mely a mezőnek és a mező virágainak illatát lehelte és Ézsau kenete volt, és megkente Jákób fejét és megmosott lábát, miközben foga között így szólt:

- Megkenem a gyermeket, megkenem a követ, egyen a vak, lábadhoz, lábadhoz boruljanak a mélységbeli testvérek!

Azután szólt:

- Megtörtént. - S míg a fiú gyámoltalanul megzavarva és állattá öltöztetve fölállt, szétterpesztett karral és lábbal ácsorgott, s a foga csattogott, a megfűszerezett húsételt csészébe tálalta, búzakenyeret tett melléje és aranyszínű olajat mártogatásra, és egy korsó borral együtt mindent a fiú kezébe-karjára tett, és így szólt: - Most menj utadra!

És Jákób ment megrakottan, ügyetlenül és szétterpesztett lábbal, reszketve, hogy a csúnyán tapadó bőrök félrecsúsznak a kötelék alatt, s szíve hangosan kalapált, arcát elfintorította, s szemét lesütötte. A ház népe közül sokan látták, amint így áthaladt a tanyán, fölemelték kezüket, csettintve megingatták fejüket, ujjuk hegyét is megcsókolták talán, és így szóltak: “Íme, az úr!” Végül az atya sátra elé ért, száját a függönyhöz értette, és beszólt:

- Én vagyok, atyám. Beteheti lábát a te szolgád sátradba?

A lakás mélyéről Izsák szenvedő hangja válaszolt:

- Ki vagy te tulajdonképpen? Nem holmi kapcabetyár-é vagy annak fia, hogy sátram elé jössz, és azt mondod magadról: én vagyok. Mindenki mondhatja, hogy én vagyok, de az a kérdés, ki mondja.

Jákób felelt, s fogai most nem vacogtak, mert beszéd közben összeharapta őket:

- Fiad az, aki azt mondja: én vagyok, és aki vadászott, és étket készített.

- Az már más - felelte Jichák belülről. - Akkor bejöhetsz.

Erre Jákób belépett a félhomályba; a sátor hátsó részén magasított és letakart agyagpad vonult végig, s Jichák azon feküdt, köpenyébe burkolózva, a vizes ronggyal szemén - egy bronz félkörű támasztón feküdt, amely fölemelte fejét. Ismét megkérdezte:

- Ki vagy hát?

És Jákób elhaló hangon válaszolt:

- Én vagyok Ézsau, a szőrös, elsőszülötted, és akképpen cselekedtem, amint parancsolád. Ülj föl, atyám, és erősítsed meg lelkedet; íme, itt az étek.

De Izsák még nem ült föl. Megkérdezte:

- Hogyan, ilyen hamar vadra találtál, és ilyen gyorsan íjadnak húrja elé szaladt egyikük?

- Az Úr, a te Istened szerencsés vadászatot adott - felelte Jákób, és csak egyes szótagok fogtak hangot, a többit csupán suttogta. Ézsau miatt azonban úgy mondta: “a te Istened” - mert Izsák istene nem volt Ézsau istene.

- De hogyan van ez? - kérdezte ismét Izsák. - Hangod bizonytalan, Ézsau, elsőszülöttem, de úgy hangzik, mint Jákób hangja.

Erre Jákób semmit sem tudott válaszolni félelmében, s csak reszketett. Izsák pedig nyájasan így szólt:

- Testvérek hangja bizonyára hasonlít, és szavaik rokon hangzással hagyják el szájukat. Jöjj ide, hadd tapogassalak meg, s lássam látó kézzel, vajon Ézsau vagy-e, elsőszülöttem, avagy nem.

Jákób engedelmeskedett. Mindent lerakott, amit anyja kezébe adott, s közel lépett atyjához, hogy az megtapogassa. És a közelből látta, hogy az atya a rongyokat fonallal erősítette meg fején, hogy le ne essenek, ha fölül, ugyanúgy, ahogy Rebeka erősítette meg rajta a kellemetlen bőröket.

Izsák kis ideig szétterpesztett kezével, hegyes ujjaival tapogatózott a levegőben, míg Jákóbra nem talált, aki odanyújtotta magát. Aztán hozzáért sovány, sápadt keze, és körüljárta, ahol nem fedte ruha, nyakán, karján és keze fején lefelé lábáig, és mindenütt a gödölyék bőrét érintette.

- Igen - mondotta -, mindenesetre így már bizonyos vagyok, mert ez a te gyapjad, ezek Ézsau vörös csimbókjai, látom látó kézzel. A hang Jákób hangja, de a kéz Ézsaué, és ez a döntő. Tehát te vagy Ézsau?

Jákób felelt:

- Te látod és te mondod.

- Úgy hát adj ennem! - mondta Izsák, és fölült. A köpeny lecsüngött térdére. És Jákób fogta az evőcsészét, és az atya lábához kuporodott, és odatartotta a csészét. De Izsák előbb még fölé hajolt, kezét kétoldalt Jákób beszőrözött kezére téve, és megszagolta az ételt.

- Ah, jó - mondotta. - Jól készítetted el, fiam. Savanyú tejfölben, amint parancsoltam, és kardamón van benne és kakukkfű, valamint némi kömény. - És még más fűszereket is megnevezett, amelyeket az ételhez használtak, s melyeket orra fölismert. Aztán biccentett, nekilátott és evett.

Mindent megevett, jó sokáig tartott.

- Kenyered is van, Ézsau fiam? - kérdezte rágicsálva.

- Természetesen - felelte Jákób. - Búzalepény és olaj.

És tört a kenyérből, olajba mártotta, és az atya szájához emelte. Az rágott és ismét vett a húsból, megtörölte szakállát, és helyeslőn bólintott, míg Jákób fölnézett arcába, és szemlélte evés közben. Olyan finom és áttetsző volt ez a gyöngéd gödrökkel szántott arc, melyen a ritkás szürke szakáll sarjadt, és a nagy és törékeny alkatú orr vékony és tág cimpáival s a megköszörült kés éléhez hasonló hajlított hátával - olyan szentnek és átszellemültnek látszott a ráborított rongyok ellenére is, hogy a rágcsálás és az étkezés szükségessége sehogy sem illett hozzá. Az ember szinte szégyellte magát az evőt meglesni étkezésében, és úgy érezte, neki is szégyelleni kellene magát, hogy engedi a leselkedést. De a ráborított rongyok nyilván megóvták e kellemetlen érzéstől, s ő csak rágcsált kényelmesen ritkás szakállal borított gyenge alsó állkapcsával, s mivel a csészében csupán jó falat volt, egy morzsányit sem hagyott benne.

- Adj innom! - mondta aztán. És Jákób serényen nyújtotta a boroskancsót, s maga emelte az evés után szomjazó ajkához, míg az atya keze Jákób prémes kezén nyugodott. Amint azonban Jákób ily közel került az atyához, ez megérezte tág és vékony orrcimpáival hajának nárdusillatát s ruhájának vadvirágszagát, még egyszer megpihent, és így szólt:

- Csakugyan, majdnem megtévesztő, ahogy fiamnak ünnepi ruhája illatozik folytonosan! Éppen úgy, mint a mező és a rét az év ifjúsága idején, ha az Úr szerte virágokkal áldotta meg a földet, érzékeink gyönyörűségére.

És két ujja hegyével kissé megemelte egyik rongyát a szélén, és ezt mondta:

- Valóban Ézsau vagy, nagyobbik fiam?

Mire Jákób kétségbeesetten nevetett, és kérdéssel felelt:

- Ki más volnék?

- Akkor jó - mondotta Izsák, és mély lélegzetet vett, amitől gyenge gégéje föl-alá hullámzott szakálla alatt. Aztán megparancsolta fiának, hogy vizet öntsön kezére. Amikor pedig Jákób ezt is megtette, és kezét meg is szárogatta, így szólt az atya:

- Nos, történjék meg hát!

És ételtől-italtól hatalmasan megéledve, kipirult arccal, kezét a reszketve kuporgó fiú fejére tette, hogy megáldja minden erejéből, s minthogy lelkét felette nagyon megerősítette a lakoma, szavai is tele voltak a föld minden hatalmával s gazdagságával. Fiának adta a föld zsírját és asszonyi bujaságát s hozzá az ég harmatát és férfiúi nedvét; nekiadta a mezők, fák és szőlővesszők bőségét és a nyájak burjánzó termékenységét és kétszeri nyírást minden évre. Ráruházta a szövetséget, hogy viselje az ígéret terhét, és továbbörökölje az időkben, amit egykor alapítottak. Mint áradás folyt beszéde hangos szóval. Ráhagyta az uralmat a két féltekének, a sötétnek és világosnak harcában, a győzelmet a pusztaság sárkánya felett, s fölavatta szép holddá s az évfordulat, az újulás és nagy kacagás meghozójává. A hagyományos szavakat használta, amelyeket Rebeka is mormolt, s melyek ősrégiek voltak, s már titokká lettek, pontosan és ésszerűen nem is illettek erre az esetre, mivel csak két testvérről lehetett szó, ám Izsák mégis áhítatosan rebegte fölötte: az áldottnak szolgáljanak anyja fiai, és minden testvére omoljon fölkent lábához. Azután háromszor kiáltotta Isten nevét, mondván:

- Így legyen, és így történjék! - és eleresztette Jákóbot keze alól.

Az elrohant anyjához. Nem sokkal később pedig hazatért Ézsau egy fiatal vadkecskével, amelyet lőtt - és most még vidámabbra és förtelmesebbre fordult a történet.

Jákób abból, ami most következett, saját szemével semmit sem látott, nem is akart látni; elrejtőzött egy időre. De hallomásból mindent pontosan tudott, és éppúgy emlékezett rá, mintha ott lett volna.

Ézsaut visszatérésekor még teljesen eltöltötte elsőszülötti méltóságának érzése; abból, ami közben történt, egyáltalán semmit sem tudott, mert eddig nem jutott el hozzá a történet. Boldog önteltséggel és fölfuvalkodva tért meg tehát a kecskével a hátán, az íjjal szőrös mancsában, kényesen, peckesen, lépés közben magasra hányta lábát, és sötét ragyogással forgatta fejét erre-arra, hogy látják-e őt dicsőségében és elsőségében, s már messziről nekikezdett hencegni és nagyszájúskodni, hogy kín és nevetség volt mindenki számára, aki hallotta. Mert mind összeszaladtak, akik a bundás Jákóbot az úrhoz bemenni és imént kijönni látták, és azok is, akik maguk nem látták. De Ézsau asszonyai és gyermekei nem csatlakoztak hozzájuk, noha Ézsau őket is ismételten fölszólította, hogy legyenek tanúi naggyá tételének és felülkerekedésének.

Az emberek összeszaladtak és kacagtak, amint lábát hányta-vetette, és szűk körben tolultak köréje, hogy lássák és hallják, mit művel. Mert szünet nélküli szájjártatás és nagy hűhó közepette kezdte kecskéjét nyúzni és zsigerelni és nyilvánosan földarabolni, tüzet csiholt, rőzsét gyújtott, a katlant fölébe akasztotta, és nagyhangú parancsokat osztott a röhögő embereknek: hozzák ezt, hozzák azt, amire szüksége volt, hogy remeklését elkészítse.

- Haha és hohó, szájtátók és bámulók! - kiáltott fennhéjázón. - Hozzátok ide a nagy vellát! Hozzatok aludttejet az anyabárány tejéből, mert juhtejben ízlik neki az étel legjobban! Hozzatok sót a sóhegységből, mihasznák, koriandert, fokhagymát, méntát és mustárt, hogy csiklandozzuk ínyét, mért úgy meg akarom őt tömni, hogy a pórusain jön ki az erő! Kenyeret is hozzatok melléje, sólethez való lisztből, s olajat préselt bogyókból és szűrt bort, naplopók, hogy egy csöppnyi seprő ne jusson a korsóba, vagy a fehér öszvér taszíthat föl benneteket! Fussatok és hozzátok! Mert Izsák lakomájának és áldásának ünnepe van ma, Ézsau ünnepe, a fiúnak és hősnek, akit az úr elküldött, hogy ejtsen vadat, és csináljon belőle étket, és akit meg akar áldani sátrának belsejében még ezen az órán!

Így jártatta tovább száját és kezét, hahóval és hohóval és fellengős hadonászással és bömbölő kérkedéssel az atya szeretetéről és Vörösbundás nagy napjáról, hogy az udvar népe hétrét görbedt, és könnyeket sírt nevettében, és hasát fogta át karjaival. Amikor pedig Ézsau elvonult vagdalt húsával, melyet úgy emelt maga elé, mint a szentségtartót, és ismét olyan bolondosan hányta lábát, szüntelenül hetvenkedve az atya sátráig, akkor üvöltöttek jókedvükben, tapsoltak és dobogtak, és aztán hirtelen elhallgattak. Mert Ézsau így szólt a függönynél:

- Én vagyok, atyám, ételt hozok neked, hogy megáldj. Akarod, hogy belépjek?

És Izsák hangja felelt belülről:

- Ki az, aki azt mondja: én vagyok, és be akar jönni a vakhoz?

- Ézsau, a te Bundásod - felelte ez. - Vadászott és főzött, hogy megerősítsen, amint parancsoltad.

- Te hülye rabló - hangzott odabenn. - Mit hazudsz nekem? Ézsau, elsőszülöttem már rég itt volt, megetetett és megitatott, és elvitte áldásomat.

Ézsau megvonaglott, hogy csaknem elejtette egész terhét, és a tejfölös lé kiloccsant a fazékból, amint hirtelen hozzákapott, s bemocskolta őt. Az emberek szűköltek a nevetéstől. A fejüket rázták, mert már túlságosan is sok volt a komédiából, ököllel dörgölték ki a könnyet szemükből, s a földre suhintották. Ézsau pedig berohant a sátorba, hívatlanul, és aztán csönd volt, míg az udvar népe odakinn szájára szorította kezét, s könyökkel bökdöste egymást. Ám nemsokára iszonyú, sohasem hallott ordítás bődült föl odabenn, és Ézsau kirontott, nem is vörös, hanem ibolyakék arccal és égnek emelt karral.

- Átkozott, átkozott, átkozott! - sivította teljes erőből, amint manapság hamar elkiáltjuk apró bosszúságoknál is. De akkor és a gubancos Ézsau szájában még új és friss volt a kiáltás, tele eredeti értelmével, mert ő maga csakugyan átkozott lett áldott helyett, ünnepélyesen megcsalatott, mindenki csúfja, mint senki más. - Átkozott - üvöltött -, becsapott, becsapott és megtaposott! - És aztán a földre csüccsent, és hosszan kicsüngő nyelvvel bőgött, és mogyoró nagyságú könnyeket potyogtatott, míg az emberek köréje gyűrűződtek, s a veséjüket fogták, amely már fájt a nagy komédia láttán, miként semmizték ki Ézsaut, a Vöröst atyjának áldásából.

Jákób útra kel

Azután következett a menekülés, Jákób szökése hazulról, melyet Rebeka rendelt el és valósított meg, az erélyes és fennkölt lelkű anya, aki föláldozta kedves gyermekét, beletörődött abba is, hogy talán sohasem látja többé, csak az áldás legyen az övé, s hordozhassa tovább az időben. Nagyon is okos és előrelátó volt, semhogy ne tudta volna már az ünnepélyes csalásnál, minek kell következnie; de tudva vállalta terhét, amint tudva rakta fia vállára is, s föláldozta szívét.

Hallgatagon tette ezt, s a szükségszerűt előkészítő beszélgetés közben Izsákkal is elhallgatta a dolgok lényegét, s kerülte a tulajdonképp fontosat. Az asszony figyelme mindenre kiterjedt. Hogy Ézsau zűrzavaros lelkében bosszút forralt, és kevéske képzeletének teljes megfeszítésével gondolkodott, miképp boríthatná föl azt, ami megtörtént, bizonyos volt, és úgyszólván eleve el volt rendelve. Rebeka csakhamar megtudta, miként tölti be a fiú Káin-szerepét. Tudomására jutott, hogy Izmáellal, a pusztaságbelivel, a sötét-széppel, a kivetettel lázadó összeköttetésbe lépett. Mi sem természetesebb ennél. Ugyanahhoz a kárvallott ághoz tartoztak, Jichák testvére, Jákób testvére; ugyanazokon a nyomokon haladnak, kínosan, kiközösítve: egymásra kellett találniok. De a helyzet rosszabb volt, a veszély még messzebbre fenyegetett, mint Rebeka előre sejtette, mert Ézsau vérszomja nemcsak Jákóbra, hanem Izsákra is kiterjeszkedett. Amint Rebeka hallotta, Ézsau azt javasolta Izmáelnak, hogy gyilkolja meg a vakot, ő maga pedig a simabőrűt vállalja. Irtózott a káini tettől, rettegett, hogy ezáltal még jobban és világosabban ő maga lesz. Azt akarta tehát, hogy a bácsi adjon példát, bátorításul. A sógornőnek viszont jutott ideje a cselekvésre, mert Izmáel akadékoskodott. Nem tetszett neki a terv. Érzékeny emlékezések az érzelmekre, melyeket egykor gyermeki testvére iránt tanúsított, s melyek ürügyet szolgáltattak eltávolítására, megnehezítették számára, amint célzásaiból sejteni lehetett, hogy Izsákra kezet emeljen. Ezt csak végezze el Ézsau maga, aztán majd ő úgy tarkón találja nyilával Jákóbot, hogy az ádámcsutkáján jön ki a vessző, és az emígy megcirógatott úrfi ott helyben a fűbe harap.

Ez az indítvány jellemző volt a vad Izmáelra. Új utat nyitott, míg Ézsau a hagyományos ösvényt taposta, csak testvérgyilkosságot tudott elképzelni. Egyáltalában nem is értette, mire gondol a másik, azt hitte, félrebeszél. Apagyilkosság nem szerepelt a képzeletében élő lehetőségek között, ilyesmi még nem fordult elő, ilyen nincs, a javaslatnak se füle, se farka, velejéig képtelen javaslat. Szükség esetén lehetséges egy atyát sarlóval kiherélni, amint Noéval történt, de megölni: ez gyökértelen locsogás. Izmáel kinevette szájtátó nehézfejűségét. Tudta, hogy javaslatának nagyon is mély gyökerei vannak, hogy nagyon is van ilyen, hogy talán mindennek a kezdete ez volt, s hogy Ézsau hátrafelé mentében túlságos korán áll meg és túlságosan késői kezdetekkel éri be, ha azt hiszi, hogy ilyesmi nem volt. Meg is mondta ezt, s még többet is mondott. Olyanokat mondott, hogy Ézsau első alkalommal égnek borzolódó bundával szaladt el. Azt ajánlotta neki, hogy miután atyját agyonütötte, pofázzon be alaposan a húsából, hogy bölcsességét és hatalmát, az ábrámi áldást, amelynek az atya volt a hordozója, magába kebelezze, amely célból Izsák húsát nem is szabad megfőznie, hanem nyersen kell enni, véresen-csontosan - amire Ézsau megfutott.

Igaz, hogy visszajött, de öcs és bátya közt elhúzódott a megegyezés a gyilkosságban való szerepvállalást illetően, s így Rebeka időt nyert az elhárító intézkedésekre. Izsáknak semmit sem mondott el abból, amit tudomása szerint közeli rokonai egyelőre bizonytalanul tervezgetnek ellene. A házastársak között csak Jákóbról esett szó, és erről sem olyanformán, mintha veszély fenyegetné, amiről pedig Izsáknak tudnia kellett: tehát sohasem az áldás-csalás és Ézsau haragja került szóba (erről mélységesen hallgattak), hanem csupán az a szempont, hogy Jákóbnak el kellene utaznia, mégpedig Mezopotámiába, az arameus rokonság meglátogatására, mert ha itt marad, félő, hogy ő is - még ő is! - kárhozatos házasságot köt. Ezen az alapon egyeztek meg a szülők. Ha Jákób az ország lányai közül venne feleséget, mondotta Rebeka, holmi kitteus nőt, az éppúgy behurcolná a bálványozás iszonyatát, mint Ézsau asszonyai - s komolyan kérdi Izsákot, mit használ akkor neki azontúl az élete. Izsák bólintott, és maga is megvallotta: igen, ez igaz, ez okból tehát Jákóbnak egy időre távoznia kell. Egy időre: így mondotta az anya Jákóbnak is, és komolyan így gondolta, remélte, hogy komolyan így gondolhatja. Ismerte Ézsaut, kába, könnyű lélek, aki hamar felejt. Most vért szomjazott, de lehetett befolyásolni. Rebeka tudta, hogy a fiú pusztai kirándulásai alkalmával Izmáelhoz belegabalyodott ennek lányába, Mahalátba, és feleségül szándékozik venni. Ez a gyengéd ügy talán már most fontosabb szerepet játszott szűk agyában, mint a bosszú terve. Ha majd úgy látszik, hogy e terv teljesen elhalványult szemében, s ő maga megnyugodott, Jákób hírt kap majd anyjától, és visszatér kebelére. Egyelőre fivére, Lábán, Betuél fia, aki tizenhét napi járóföldre innét, Arám-Naharájim országában lakik, tárt karral fogadja az ő kedvéért. Így hát elhatározták a menekülést, és Jákóbot titkon útra bocsátották Arám felé. Rebeka sírt. Sokáig ölelte fiát azon a hajnali órán, arcát simogatta, teleaggatta őt és tevéjét amulettekkel, ismét magához szorította, s szívében azt fontolgatta, hogy ha az ő Istene vagy valamelyik másik úgy akarja, talán nem is látja többé. Így rendeltetett. Ám Rebeka semmit sem bánt meg, sem akkor, sem később.

Jákób sír

Tudjuk, mi történt az útra kelttel mindjárt az első napon, ismerjük megaláztatását és fölemelkedését. De a fölemelkedés belülről történt s a lélek nagy látomása volt, míg a megaláztatás testi és valóságos, mint maga az utazás, amelyet aláztatása jegyében s áldozatként tett meg: magányosan és koldusan. Az út hosszú volt, ő pedig nem volt Eliézer, akinek “a föld elébe szaladt”. Sokat gondolt az öregre, Ábrám első szolgájára és követére, akinek arca az ősatyáéhoz hasonlított, amint általában mondották, s ugyanezt az utat tette meg nagy küldetésben, hogy elhozza Rebekát Izsák számára. Milyen másként folyt az ő utazása, méltóságosan és rangjához illőn, tíz tevével és bőségesen ellátva mindennel, ami szükséges és ami fölösleges, ellátva mindennel, miként ő maga is az átkozott találkozás előtt Elifázzal! Miért rendelte ezt így Isten, a Király? Miért büntette őt annyi fájdalommal és nyomorúsággal? Mert abban bizonyos volt, hogy itt büntetésről van szó, visszafizetésről és elégtételről Ézsauért, s a bajjal-nélkülözéssel tele úton sokat gondolkodott Isten lényegéről, aki kétségtelenül akarta és elősegítette azt, ami történt, most azonban őt gyötri érte, és őt lakoltatja Ézsau keserves könnyeiért, ha jóformán csak a tisztesség okáért s jóakaratúan pontatlan arányban is. Tán mindez a sok baj, akármily terhes is, egyenértékű fizetség a maga előnyéért és testvére örökre szóló hátrányos helyzetéért? Ennél a kérdésnél Jákób szakállába mosolygott, mely útközben benőtte sötétbarnára sült és lesoványodott, izzadságtól csillogó s nedves és piszkos fejkendővel körülvett arcát.

Nyár dereka volt, Áb hava, reménytelen hőség és szárazság. Ujjnyi vastag por lepte be a fákat és bokrokat. Jákób tikkadtan ült rendetlenül és rosszul táplált tevéje púpján, amelynek nagy, okos, légy lepte szeme egyre fáradtabb és borúsabb lett, s elfedte arcát, ha szembejövő utasok haladtak el mellette. Vagy amikor pihentetni akarta az állatot, kantárszáron vezette a párhuzamosan haladó mezsgyék egyikén, amelyek az utakat alkották, s maga a szomszéd ösvényt taposta, kövecses porba merült lábbal. Éjjel a szabadban aludt, mezőn, fa tövében, olajligetben, bástyafal alatt, ahogy jött, s ugyancsak hasznát vette hozzásimuló tevéje jó testmelegének. Mert a sivatagi éjek gyakran jegesek voltak, s mivel Jákób kényes és otthonülő volt, alvás közben hamar meghűlt, s a nappali melegben úgy köhögött, mint egy aszkóros. Ez nagyon akadályozta életszükségletei megszerzésében; mert a betevő falatért beszélnie, mesélnie kellett, az embereket vad kalandjainak ecsetelésével szórakoztatnia, amelyek őt, az előkelő ház fiát nyomorúságba taszították. Ezekről beszélt a falvakban, a piacokon, kinn a kutak mellett, melyeknek vizével megitathatta állatát, és megmoshatta magát. Gyerkőcök, férfiak, korsós asszonyok állták körül, és lesték köhögéstől megszaggatott, de különben pergő és szemléletes szavát. Jákób megnevezte magát, dicsérte eleit, körülményesen leírta az otthoni úri életet, elidőzött a zsíros és fűszeres ebédeknél, amelyekben része volt, s aztán elmondta, mekkora szeretettel és gazdag gondossággal látták el őt, a ház elsőszülöttjét, útjára Hárán felé Arám országában, keleti és északi irányban, túl a Prát folyón, ahol rokonai élnek, akiknek nagyra becsült helyzetén az ország lakosai közt nem lehet csodálkozni, mivel miriádnyi gyapjas marhájuk van. Hozzájuk indult tehát hazulról, és küldetésének indítékai részben kereskedelmi, részben nagy fontosságú valláspolitikai elemekből tevődtek össze. Részletesen elősorolta a magával hozott ajándék- és cseretárgyakat, állatainak ékességeit, fejedelmi kísérete fegyvereit, ízes élelmiszerkészleteit maga és a szolgahad számára, s a szenzációra éhes hallgatók, akik tudták jól, hogy nagyzolni is lehet, de egyértelműen lemondtak a különbségtevésről ügyes nagyzolás és igazság között, szemet-szájat tátottak rá. Így indult útjára hát, de, sajnos, az ország bizonyos vidékein hemzsegtek a rablók. A rablók egészen tejfölösszájúak voltak, de borzalmasan szemtelenek. Amint karavánja egy mélyúton vonult, elöl-hátul elvágták az utat, s az oldalkitörést is lehetetlenné tették nyüzsgő sokaságukkal, s harc fejlődött köztük, a legizgalmasabb minden harc között, amelyet az emberemlékezet e nemben megőrzött, s melyet Jákób nagy részletességgel leírt, üsd-vágd-szúrd zűrzavarával. A mélyút emberek és állatok tetemével telt meg: hétszer hét ifjú rablót terített le ő maga, s valamicskével kevesebbet mindegyik embere. De haj, az ellenség túlerejével nem lehetett megküzdeni; övéi egymás után hulltak el körülötte, és több órás harc után végül is maga maradt, kénytelen volt lélegzetet keresni orra számára.

Miért nem verték agyon őt is? - kérdezte egy asszony.

Az volt a szándékuk. A rablók kapitánya, a legifjabb és legszemtelenebb közöttük, már felé sújtotta kardját a halálos csapásra, amikor ő, Jákób, Istenéhez kiáltott, s atyái Istenének nevét kiáltotta, aminek következtében a vérszomjas kölyök kardja feje fölött a levegőben elpattant, s hétszer hetven darabra tört szét. Ez megzavarta a szörnyű gyermeket, félelemmel töltötte el, s kétségbeesetten futamodott meg embereivel együtt, mindenesetre magával vitte Jákób minden holmiját, úgyhogy ez mezítelenül állt ott. Mezítelenül és hűségesen folytatta mégis útját, amelynek végén csupa balzsam várja, tej és méz, és ruházatul bíbor és pompás gyolcs. Most azonban, haj, nincs hová fejét lehajtsa, és nincs, amivel gyomra hangos sírását csitítsa, mert a dudva is már rég elfogyatkozott hasában.

Mellét verte, és ezt tették hallgatói is a piacon a kofasor előtt vagy az itatónál, mert az elbeszélés fölhevítette és megrázta őket, s kijelentették: szégyen-gyalázat, hogy manapság még előfordul ilyesmi, s az utak ennyire bizonytalanok. Itt náluk, mondták, őrség jár az utakon minden második órában. Azután enni adtak a kifosztottnak, lepényt, gombócot, uborkát, fokhagymát és datolyát, sőt néha egy pár galambot vagy egy kacsát, és tevéje elé is szórtak szénát vagy éppen rozsot, úgyhogy erőt gyűjthetett a további utazásra.

Így haladt tovább és tovább s egyre előre, a Jordán folyó irányában, a horpadt Szíriába, az Oromész-szakadékhoz és a Fehér-hegység lábához, de útja lassú volt, mert kenyérkeresetének módja elrabolta idejét. A városokban fölkereste a templomokat, elbeszélgetett a papokkal az istenségről, s műveltségével és szellemes szavával annyira meghódította őket, hogy az Isten éléskamrájából táplálkozhatott s erősíthette meg magát. Sok szépet és szentet látott utazásában, látta a legmagasabb észak Úr-hegyét, amely mintha tüzes kövektől szikrázott volna, és imádkozott; látott a hegység havától pompásan megáztatott területeket, ahol hajladozó, sudár datolyapálmák törzse utánozta a vedlő sárkányfarkat, cédrus- és szikomorerdők sötétlettek, és némelyik fa fürtökben kínálta édes, lisztes gyümölcsét. Látott nyüzsgő népű városokat, Damaszkuszt gyümölcserdőben és varázskertek között. Ott látott egy napórát is. S onnan pillantotta meg félelemmel és irtózattal a sivatagot. Vörös volt, amint természetéhez illett. Homályos-vöröses párában terjengett kelet felé, mint a tisztátalanság tengere, gonosz szellemek küzdőhelye, maga az alvilág. Igen, ez lett most Jákób osztályrésze. Isten a pusztaságba küldötte, mert ő volt az oka Ézsau hangos és keserű felkiáltásának, Isten akarata szerint. Körfutása, amely Bét-él magaslatán oly vigasztalón hozta meg mennybemenetele éjét, most a nyugati fordulóponthoz ért, ahol alámerült az alsó pokolvilágba, s ki tudja, micsoda sárkányi nyomorúság leselkedett ott rá! Kicsit sírt is, amint tevéje púpján a pusztába imbolygott. Előtte hosszú, hegyes fülű, piszkossárga sakál szaladt, vízszintesen kinyújtva farkát, szomorú isten-állata, rossz hírű álarcos. Előtte futkosott, közbe-közbe oly közel engedve magához az utast, hogy maró párája annak orrába csapott, kutyafejét Jákób felé fordította, csúnya kis szemével ránézett, és tovább ügetett, kurta kacagást hallatva. Jákób tudását és gondolkodását sokkal mélyebben átszőtték a képzettársítások, semhogy föl ne ismerte volna őt, az örök utak kapusát, a halottak birodalmának kalauzát. Nagyon csodálkozott volna, ha a sakál nem fut előtte, s újra és újra hullatott néhány könnyet, miközben ama táj ürességébe, vigasztalanságába követte őt, ahol a szíriai sivatag a naharinaival ömlik össze, görgelék és átkozott sziklatömbök közepette, kőmezőkön, agyagos homoksávokon, kiégett pusztaságon és tamariszkuszbozót száraz sűrűjén keresztül. Meglehetősen jól ismerte útját, az utat, amelyet az ősatya egykor fordított irányban tett meg, Táré fia, aki onnan jött, ahova Jákób igyekezett, nyugatra küldve, mint ő most keletre. Ábrahám emléke kissé megvigasztalta a magányosságban, amely egyébként itt-ott emberi gondozás és közlekedés nyomait mutatta. Akadt egy-egy agyagtorony, amelyet meg lehetett mászni, egyrészt körültekintés végett, de szükség esetén akkor is, ha vadállatok fenyegették a vándort. Hébe-hóba még holmi ciszternát is lehetett látni. Mindenekelőtt azonban útjelzőket, karókat és fölállított írott köveket, amelyeknek irányítása mellett akár éjszaka is lehetett utazni, ha a hold csak kissé is szép volt, s amelyek kétségkívül már Ábrámnak szolgálatot tettek útjában. Jákób dicsérte Istent a művelődés áldásaiért, és Nimród útjelzőivel vezettette magát a Prát vize felé, azaz ama pont felé, amelyet célul tűzött ki, s amely a helyes cél volt: ahol a Széles Folyam kilépett a hegyszakadékok közül, melyeken át északról előretört, s a síkságon elcsendesült. Ó, nagy óra, amikor iszapban és sásban gázolva Jákób végre megitathatta szegény állatát a sárga folyóból! Hajóhíd vitt át rajta, s odaát város volt; de még nem a Holdisten lakása, még nem az Úr városa és Náhor városa. Az még messze keleten terült el, a sivatag mögött, amelyen át tovább kellett vándorolnia az útjelzők segítségével, Áb égről csurgó tüzében. Tizenhét nap? Ah, sokkal több volt az Jákób számára, mivel a szükség arra kényszerítette, hogy örökké véres rablótörténetkéjét mesélgesse - maga sem tudta, hány nap telt el, már nem számlálta többé, s csak annyit tudott, hogy a föld egyáltalában nem szaladt elébe, hanem inkább az ellenkezőt tette, és fáradt vándorlásának célját, amennyire tudta, csak messzebbre tolta. Ám ő sohasem felejtette el - még halottas ágyán is arról beszélt -, hogy amikor még távolinak hitte, s éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé remélte, hirtelen s észrevétlen, hogyan érte el ezt a célt - vagy majdnem hogy elérte -, hogyan szaladt mégis szinte elébe ez a cél, a legjobbat és legdrágábbat hozva, amit csak adhatott, s amit Jákób egykoron, akkor még nem sejtett hosszú tartózkodás után magával vitt onnét.

Jákób Lábánhoz érkezik

Egy napon ugyanis - estére hajlott már az idő, a nap fakó párák közt búcsúzott háta mögött, és hosszúra nyúltak a magas árnyképek, melyeket utas és teve vetett a pusztaság földjére -, egy késő délután tehát, amely nem akart hűvösödni, hanem az ércből való égbolt alatt egyetlen fuvallat nélkül állott hevében, hogy a levegő, mintha éppen kigyúlni készülne, szinte csillámlott a száraz fű fölött, s Jákób nyelve tikkadtan duzzadt torkában, mivel tegnap óta egy csepp víz sem érintette, midőn eltompultan imbolygott előre két domb között, melyek elnyúló, hullámos tájra vezettek át, a síkság távolában nyüzsgő pontot vett észre, amit kimerültségében is éles szeme nyomban juhnyájnak ismert föl, amint kutyástul, pásztorostul egy kút köré gyülekezett. Boldogságában fölrémülve hálasóhajra fakadt Jákób, a legmagasabbhoz, közben azonban csak ennyit gondolt: “Víz”, és száraz torkából, csettentve, ugyancsak ezt a szót kiáltotta tevéjének, aki maga is megszimatolta már az áldást, kinyújtotta nyakát, fölfújta orrcimpáit, és erői vidám fölfokozásával meghosszabbította lépteit.

Csakhamar oly közelbe ért, hogy meg tudta különböztetni a színes billogot a juhok hátán, a pásztorok arcát a karimák alatt, szőrzetüket a mellükön és a pereceket karjukon. A kutyák morogtak, és csaholni kezdtek, amivel egyben megakadályozták a nyáj szétugrását; a pásztorok azonban aggálytalanul csöndet parancsoltak nekik, mert a magányos utastól nem féltek, és jól látták, hogy az már messziről békésen és udvariasan köszön. Négyen-öten voltak Jákób emlékezete szerint, mintegy kétszáz megtermett, zsíros farú fajtából való juhval, amint szakértőn megállapította, s tétlenül kuporogtak-álldogáltak a kút körül, amelyet még kerek kő fedett. Mindnél parittya volt, s egyiküknél lant. Jákób rögtön megszólította, “testvérek”-nek nevezte őket, s homlokához emelt kézzel, találomra odakiáltva, hogy nagy az ő istenük, jóllehet maga sem tudta bizonyosan, melyiket tisztelik. De erre, valamint arra, amit még ezután mondott, azok csak egymásra néztek, és fejüket rázták, azaz tulajdonképpen egyik vállukról másikra hajtogatták, miközben sajnálkozva csettintgettek nyelvükkel. Természetesen nem értették őt, ami nem csoda. De lám egyikük, akinek ezüstpénz függött a mellén, Jerubbaálnak nevezte magát, és Amurru országából származott, amint mondta. Nem beszélt szakasztott úgy, mint Jákób, de nagyon hasonlóan, úgyhogy megértették egymást, és Jerubbaál, a pásztor tolmácsolni tudta szavait, olyanformán, hogy amit Jákób mondott, lefordította a többiek hömhöm-nyelvére. Azok megköszönték az elismerést, amelyet a jövevény tanúsított istenük ereje iránt, meghívták, hogy telepedjen közéjük, és név szerint bemutatkoztak. Nevük Bullutu, Samas-Lamasszi, Éa kutyája és más hasonló volt. Fölösleges volt, hogy ők is tudakozódjanak Jákób neve és hazája felől; ez sietett mindkettőt tudtukra adni, s nyomban futólagos, keserű célzást tett kalandjára, amely nyomorúságba taszította, s mindenekelőtt vizet kért nyelve fölüdítésére. Kapott valamicskét az agyagkorsóból, s akármilyen langyos volt is, boldogan öblögette le. Tevéjének azonban várnia kellett, mint ahogy a juhok is nyilván itatásra vártak, mert a kő még mindig a kút száján feküdt, s valami okból senki sem gondolt rá, hogy elgördítse.

- Hová valók vagytok, testvérek? - kérdezte Jákób.

- Hárán, Hárán - feleltek azok. - Bél-Hárán, az út ura. Nagy, nagy. A legnagyobb.

- Mindenesetre egyike a legnagyobbaknak - mondta Jákób kimérten. - De Háránba igyekszem én is! Messze van-e?

Egyáltalában nem volt messze. Amott, a domblánc íve mögött terült el a város. A juhokkal egy óra alatt oda lehet érni.

- Isten csodája! - kiáltott Jákób. - Akkor hát megérkeztem! Több mint tizenhét napi utazás után! Lehetséges ez? - S megkérdezte a pásztorokat, ismerik-e Lábánt, Betuél fiát, Náhor fiának fiát, ha Háránból valók?

Ismerték jól. Nem lakott a városban, hanem csak félórányira innét. Éppen az ő juhaira várnak.

- És vajon egészséges-e?

- Tökéletesen. Miért?

- Mert hallottam róla - mondta Jákób. - Kopasztjátok-e juhaitokat, vagy ollóval nyírjátok?

Megvetően felelték, hogy természetesen nyírják őket. Náluk odahaza talán kopasztják?

- Dehogyis - felelte Jákób. - Beérsebában és környékén is tartanak már ott, hogy ollót használnak.

Aztán visszatértek Lábánra, és elmondták, hogy leányára, Ráhelra várakoznak.

- Épp erről akartalak benneteket megkérdezni! - kiáltotta az utas. - A várakozásról tudniillik! Már rég csodálkozom. Itt ültök a befedett kút körül s a kút köve körül, miként az őrök, ahelyett, hogy elhengerítenétek a nyílásról, s megitatnátok marhátokat. Mit jelent ez? Igaz, hogy kissé még korai hazaterelni a nyájat, de ha már itt vagytok a kútgödörnél, akkor végre is elhengeríthetnétek róla a követ, s megitathatnátok uraitok juhait, ahelyett, hogy itt ácsorogtok, még ha az a leányzó, akit megneveztetek, Lábán gyermeke tehát, hogy is hívják, no, nincs is itt.

Rendreutasító hangon beszélt a szolgákkal, s mint valaki, aki több náluk, noha “testvéreinek” nevezi őket. Mert a víz bátorságot öntött testébe és lelkébe, és úrnak érezte magát közöttük.

Azt mondották erre: “höm, höm” s Jerubbaál a következőket tolmácsolta: rendjén van, hogy várnak, és az illendőség követeli ezt. Nem hengeríthetik el a követ s nem itathatják meg s terelhetik haza a nyájat, mielőtt Ráhel meg nem jön atyja juhaival, amelyeket őriz. Mert a hazaterelés előtt valamennyi nyájnak találkoznia kell, és ha Ráhel érne a kúthoz előbb, mint ők, ő is megvárná, amíg megjönnek, és a követ elhengerítik.

- Azt gondoltam - mosolygott Jákób. - Így tesz, mert egyedül nem tudná elhengeríteni a fedőt, ahhoz férfikar kell. - De a pásztorok azt felelték, mindegy, hogy milyen okból vár, mindenesetre vár, és ezért várnak ők is.

- Jó - felelte a jövevény -, most jut eszembe, hogy igazatok van, és másként nem is volna illendő részetekről. Csak azt sajnálom, hogy tevémnek oly sokáig kell szomjaznia. Mit is mondtatok, hogy hívják azt a leányzót? Ráhel? - ismételte. - Jerubbaál, mondd meg nekik, hogy mit jelent ez a mi nyelvünkön! Talán megellett már az anyabárány, hogy így várat magára?

- Ó, nem - felelték azok -, tiszta ő, mint a liliom a tavaszi mezőn, és érintetlen, mint a kerti rózsa szirma a reggeli harmatban, és férfikar még nem érintette. Tizenkét esztendős mindössze.

Látni lehetett, hogy a pásztorok tisztelik őt, s Jákób önkéntelenül ugyanígy kezdett érezni. Mosolyogva lélegzett föl, mert szívét könnyedén összeszorította a kíváncsi öröm, hogy nagybátyja lányával fog megismerkedni. Egy darabig még elbeszélgetett Jerubbaál közvetítésével a férfiakkal az itteni juhárakról s arról, mit lehet kapni öt mina gyapjúért, és hány sila gabonát ad nekik uruk havonta, míg egyikük így nem szólt: “Ott jön ő.” Jákób éppen nekifogott, hogy időtöltésül elmondja véres történetkéjét az ifjú rablókról, erre a figyelmeztetésre azonban abbahagyta a mesét, és arrafelé fordult, amerre a pásztor karja mutatott. Akkor látta első ízben szívének végzetét, lelkének menyasszonyát, kinek szeméért tizennégy évig kellett szolgálnia, a bárányka atyját.

Ráhel nyájának közepette jött, amely tolongva szorongott körülötte, egy lógó nyelvű eb pedig a gyapjas sereg szélén szedte lábát. Középen tartott görbe botját, a pásztorok fegyverét, melynek kampója fémből való sarló vagy fejsze volt, a lány üdvözlésre emelte a rátekintők felé, fejét oldalt hajtotta és mosolygott, s Jákób most először és már messziről láthatta nagyon fehér, ritkás fogait. Megérkezve, elébe vágott a kocogó juhoknak, s előlépett közülük, botja végével terelve szét őket.

- Ímhol vagyok - mondotta, s miután szemét rövidlátó módra összehúzta, majd pedig szemöldökét fölvonta, csodálkozva és mulatva fűzte hozzá: - No lám, egy idegen. - A nem idevaló állat és Jákób új alakja már rég fel kellett hogy tűnjön neki, hacsak nem volt túlságosan rövidlátó, de első pillanatra úgy tett, mintha semmit se látott volna.

A pásztorok a kútnál hallgattak, és tartózkodva nézték végig az úri ivadékok találkozását. Jerubbaál is nyilván föltette, hogy majd csak boldogulnak egymással, és valami magot rágcsálva elnézett a levegőbe. Ráhel kutyája vadul csaholt, míg Jákób fölemelt kézzel üdvözölte úrnőjét. Az gyors szóval válaszolt, és azután az alkonyat ferde, színjátszó fényében, juhoktól körülnyüzsögve s az állatok jóságos párájába burkolva, a magas és tágas, halaványuló ég alatt mélységesen komoly arccal álltak egymással szemben.

Lábán lánya törékeny alkatú volt, ezt látni lehetett sárga ing- vagy kötényruhájának lenge formátlansága ellenére, amelyen fekete holdakkal mintázott vörös csík futott végig nyakától a csupasz kis lábakat verdeső szegélyig. Szabás nélkül s hozzá övetlenül omlott alá a ruha, kellemes és naiv kényelmességgel, a vállra azonban szorosan rásimult, megmutatva megindító keskenységét és finomságát, s ugyancsak szűk, csak a felsőkar közepéig érő ujjakban végződött. A lány fekete haja inkább kócos volt, mint göndör. Majdnem rövidre vágva viselte, mindenesetre rövidebbre vágva, mint ahogy Jákób odahaza valaha is látta asszonyoknál, és csak két hosszabb, gyűrűs végű fürt maradt meg s csüngött le arcán kétfelől, fülétől a válláig. Míg állt és nézett, egyik fürtjével játszadozott. Micsoda édes arc! Ki tudná leírni varázsát? Ki bonthatná részeire az édes és boldog vonalak összejátszását, amelyekből az élet, itt és ott az ősöktől kérve kölcsön és hozzáadva az egyszerit, egy emberarc báját építi föl, azt a bájt, amely kés élén lebeg, s amint mondani szokás, egy hajszálon függ, úgy, hogyha csak egy parányi vonás, egy kicsiny izom megváltozna, nem maradna meg belőle sok, hanem az egész szíveket leigázó szépségkáprázat szétfoszlana? Ráhel kedves és szép volt. Egyszerre hetykén és lágyan, lélekből volt szép, látni lehetett - és Jákób is látta, mert a lány az ő szemébe nézett -, hogy szellem és akarat, nőiessé finomult okosság és bátorság hatott e báj mögött s táplálta azt: annyira maga volt a teljes kifejeződés s a nyílt szemű élnikészség. Jákóbra nézett, egyik kezével tincsét babrálva, a másikban botjával, amely magasabb volt nála, s az úttól aszott fiatalembert vizsgálgatta porlepte, színehagyott, foszladozó ruhájában, barna szakállával sötétre izzadt arcán, amely mégsem volt szolgaarc - és amellett orrocskájának tulajdonképp túlságosan vastag cimpái furán fölfúvódtak és kissé az alsóra toluló felső ajka magától, izomrándulás nélkül valami nagyon kedveset, valami pihenő mosolyt mutatott a szájzugokban. De a legkedvesebb és legszebb éppen a nézése volt, fekete, kissé talán ferde metszésű szemének rövidlátása folytán sajátságosan megvilágosodott és megédesedett pillantása: ez a pillantás, amelybe a természet, túlzás nélkül szólva, mindazt az elragadót beleöntötte, amit emberszemnek csak adhat: mély, ömlő, olvadó, beszédes, barátságos éj, csupa komolyság és gúny, amilyent Jákób még sohasem látott, s mégis mintha látott volna.

- Marduka, hallgass! - kiáltotta a lány, feddőn hajolva lármás kutyájához. És aztán megkérdezte, amit Jákób értés nélkül is könnyen kitalálhatott:

- Honnan jött az én uram?

Jákób vállán át naplemente felé mutatott, és így szólt:

- Amarru.

Ráhel hátrapillantott Jerubbaál felé, és nevetve intett állával.

- Olyan messziről! - mondta arcjátéka és ajaka. És aztán nyilván a vándor közelebbi eredete felől érdeklődött, nyugatot igen nagynak jelezve és két-három városát megnevezve.

- Beérseba - felelte Jákób.

A lány meghökkent, ismételte a szót. És szája, melyet Jákób máris kezdett szeretni, Izsák nevét nevezte meg.

Jákób arca megrándult, szelíd tekintetű szeme könnybe lábadt. Nem ismerte Lábán embereit, és nem vágyott türelmetlenül utánuk. Alvilágba lopott, békéjét vesztett ember volt, nem önként jött ide, és nem sok oka lehetett a boldog megindulásra. De idegei fölmondták a szolgálatot; felőrlődvén a vándorút erőfeszítései közt. Célhoz ért, és az édes sötéttel telt szemű lány, aki távoli atyját néven nevezte, anyja testvérének gyermeke volt.

- Ráhel - mondta megcsukló hangon, és karját remegő kézzel nyújtotta ki utána -, szabad megcsókolnom téged?

- Hogy volna szabad? - felelte a lány, és nevető csodálkozással hátralépett. Annyit elárult, hogy sejt valamit, mint ahogy előbb is nyomban elárulta, hogy észrevette az idegent.

Az azonban, fél karját még mindig kinyújtva utána, folytonosan mellére mutatott.

- Jákób! Jákób! - mondotta. - Én Jichák fia, Rebeka fia, Lábán, te, én, anyám fia, bátyám lánya...

A lány halkan fölsikoltott. S míg egyik kezét Jákób mellének feszítve még távol tartotta őt magától, nevetve s mindketten könnyekkel szemükben, már a rokonságot számlálták el egymásnak, fejükkel bólogattak, neveket kiáltottak, jelekkel magyarázta egyik a másiknak a családfát, mutatóujjukat összeakasztották, keresztbe tették, vagy a balt vízszintesen a jobb hegyére fektették.

- Lábán - Rebeka! - kiáltotta Ráhel. - Betuél, Náhor fia és Milkáé! Nagyapa! A tiéd, az enyém!

- Táré! - kiáltotta Jákób. - Ábrahám - Izsák! Náhor - Betuél! Ábrahám! Ősatya! A tiéd, az enyém!

- Lábán - Hadina! - kiáltotta Ráhel. - Lea és Ráhel! Nővérek! Unokanővérek! A tiéid!

Újra és újra bólintottak, és könnyek közt nevettek, vérközösségükben megegyezve, Jákób mindkét szülője s Ráhel atyja révén. A lány odanyújtotta arcát, s a férfi ünnepélyesen megcsókolta. Három kutya ugrált föl rájuk ugatva, avval az izgalommal, amely ezeket az állatokat eltölti, ha emberek, akár jó szándékkal, akár gonosszal, egymást érintik. A pásztorok ritmikusan tapsoltak, s színtelen fejhangon ujjongtak: lu, lu, lu! Így csókolta meg Jákób Ráhelt, előbb egyik arcán, aztán a másikon. Megtiltotta érzékeinek, hogy közben többet érezzenek a lányból, mint arcának finomságát; jámboran és ünnepélyesen csókolta meg. De mégis milyen jó volt, hogy mindjárt megcsókolhatta, miután szemének nyájas éjszakája megigézte! Milyen soká kell némelyeknek nézni, vágyni és szolgálni, míg alig érthető módon végül lehetségessé válik és megadatik az, ami Jákóbnak csak úgy ölébe pottyant, mert távolról jött rokon volt.

Mikor szétváltak, a lány nevetett, és tenyerével megtörölte arcát ott, ahol az úti szakáll csiklandozta, és fölkiáltott:

- Gyorsan hát, Jerubbaál! Samas! Bullutu! Hengerítsétek el nyomban a követ a lyukról, hogy a juhok ihassanak, és nézzetek utána, hogy igyanak a tieitek és az enyéim, és itassátok meg Jákób atyámfia tevéjét, és legyetek ügyesek és okosak, férfiak, míg én haladéktalanul atyámhoz, Lábánhoz futok, és megmondom neki, hogy megjött Jákób, testvérének fia. Nem messze van innen, a földeken, és futva fog jönni sietségben és örömben, hogy megölelje öccsét. Siessetek és jöjjetek utánam, én futok rohanvást...

Mindennek értelmét Jákób felfogta a mozdulatokból és hanglejtésből, itt-ott szó szerint. Már kezdte az ország nyelét tanulni a szép szemek kedvéért. S miközben a lány már futott, hangosan utasította el a pásztorokat, hogy Ráhel még hallja:

- Álljatok meg, testvérek, el a kőtől, az Jákób dolga! Ti őriztétek jó őrökként, de én akarom elhengeríteni a kút szájáról Ráhel kedvéért, húgom kedvéért, én egyedül! Mert az út nem szítta ki minden erőmet férfikarjaimból, és úgy illik, hogy erejüket Lábán leányának adjam kölcsön, s elhengerítsem a követ, hogy eltűnjön a hold feketesége, és földerüljön a víz tükre.

Hagyták, és Jákób, összeszedve erejét, elhengerítette a fedőt, noha ez nem egy embernek való munka volt, és egyedül fordította a súlyos követ oldalt, jóllehet karja nem volt a legerősebb. Erre nagy tolongás támadt az állatok közt és sokhangúan tompa bégetés a kosok, juhok és bárányok seregében, és Jákób tevéje is nyihogva föltápászkodott. Az emberek megmerítették a vödröket, s a vályúkba öntötték az eleven vizet. Jákóbbal együtt felügyeltek az itatásra, elkergették a telibendőjűeket, és odaengedték a szomjasakat, s miután mindegyik ivott, ismét a lyukra gördítették a követ, befödték földdel és fűvel, hogy föl ne lehessen ismerni helyét, és idegen ne használhassa a kutat, aztán hazaterelték a juhokat, mind együtt, Lábán nyáját és uraik nyáját, s Jákób magas tevéjén kinyúlt a nyüzsgő seregből.

Az agyagtuskó

Nemsokára futva jött egy férfi, nyakvédős kucsmában, s aztán megállt. Lábán volt, Betuél fia. Mindig futva érkezett ilyen alkalmakkor - néhány évtizede, egy gyorsan elsuhant emberöltővel ezelőtt volt, hogy épp így futott, amikor a háztűznéző Eliézert találta a kútnál tíz tevéjével s embereivel, és így szólt hozzá: “Lépj be hozzám, Úr áldottja!” Immár ősz fejjel ismét futott, mikor Ráhel jelentette, hogy Jákób jött meg Beérsebából - nem szolga, hanem Ábrahám unokája, testvérének fia. De hogy aztán állva maradt s a férfiút bevárta, az azért történt, mert Ráhel homlokán nem látott semmiféle aranykarikát, sem karpereceket kezén, mint egykor Rebekánál, s mert úgy vette észre, hogy az idegen nem jól felszerelt karaván uraként jön, hanem szemmel láthatóan egészen egyedül, toprongyos, sovány tevéjén. Azért nem akart csorbát ejteni méltóságán, és állítólagos unokaöccsét nem akarta túlságos szívességgel fogadni; tele volt gyanakvással, és összefont karral állva maradt, Jákób közeledését várva.

Jákób megértette ezt, szégyenkezve és elfogódottan szegénysége és garastalan kiszolgáltatottsága szomorú tudatában. Ah, nem mint gazdag küldött jött ide, aki biztosan léphet föl, mindenkit elbűvölhet a nyeregtáskájából előkerülő, sok sékelt érő ajándékokkal, s kéretheti magát, hogy maradjon hát egy napig vagy tízig. A menekülő, a hajléktalan állított be, üres kézzel, elkényszerítve hazulról, a fedéltelen koldus, s minden oka megvolt a csüggedt alázatra. De nyomban átlátott emberén, aki sötéten állt előtte, s megértette, hogy nem volna bölcs dolog túlságosan nyomorultnak mutatkoznia. Azért meglehetősen lassan kászálódott le az állatról, nemzetsége méltóságával állt Lábán elé, s tisztelettudóan üdvözölte őt, mondván:

- Atyám és testvérem! Rebeka küld engem, a te húgod, hogy figyelmet tanúsítson irántad, egy időre fedeled alá adva, s az ő nevében üdvözöllek, valamint Jicháknak, az ő urának és az enyémnek nevében, továbbá közös ősatyáink nevében, és Ábrám Istenéhez kiáltok, hogy óvja meg egészségedet, asszonyodét s gyermekeidét.

- Hasonlóképpen - mondta Lábán, aki megértette a beszéd velejét. - Hát csakugyan Rebeka fia vagy?

- Csakugyan! - felelte amaz. - Jichák elsőszülöttje vagyok, jól mondod. Tanácsolom, ne tévesztesd meg magad sem magányosságomtól, sem ruhámtól, amelyet megtépett a nap. Szájam majd mindent megmagyaráz a kellő időben, és látni fogod, hogyha nincs is semmim a leglényegesebben kívül, de éppen ez az enyém, s ha így szóltál volna hozzám: “Úr áldottja!” - fején találtad volna a szöget.

- Akkor hát jöjj keblemre - mondta Lábán komoran, miután Jerubbaál, a pásztor mindezt höm-höm-nyelven elismételte; karját Jákób vállára fektette, előbb jobbról, azután balról melléhajolt, s belecsókolt a levegőbe. Jákóbra első tekintetre rendkívül kétes hatást tett ez a nagybácsi. Szeme között két gonosz vonal volt, s fél szeme hunyorogva összehúzódott, ám épp evvel a csaknem zárt szemével mintha többet látott volna, mint a nyitottal. Ehhez járult ugyanazon az oldalon valami kifejezetten alvilági vonás a szája körül, a szájzug bénult csüngése a feketésszürke szakállba, ami savanyú mosolyra emlékeztetett, és ami Jákóbot hasonlóképp gondolkodóba ejtette. Különben Lábán tagbaszakadt ember volt, sűrű, szürke haja előbuggyant a nyakvédő alól; térdig érő köntösének övében korbács és kés látszott, s szűk ujja szabadon hagyta az inasan vastag eres alsókart. Karját, éppúgy, mint izmos combját, feketéből szürkülő szőrzet borította, s széles, meleg, szintén szőrös kéz ült a végén, egy pénzét őrző, komoran földi gondolatok közé zárt ember keze, egy igazi agyagtuskóé, amint Jákób gondolta. Amellett a bácsi tulajdonképp szép is lehetett volna arcra, sűrűbokros, még egészen fekete szemöldökével, homlokával egy vonalban futó húsos orrával és szakállában rejtőző telt ajkával. Ráhel kétségkívül tőle örökölte szemét - Jákób a ráismerés, a meghatottság, a féltékenység vegyes érzésével állapította ezt meg, amivel az ember néki drága életjelenségek családi eredését és természetrajzát veszi tudomásul: boldog tudás, mely ily jelenségek belső titkaiba segít hatolni s mintegy mögéjük kerülni, viszont azonban bizonyos módon bántó is, úgyhogy viszonyuk az efféle előképek viselőihez sajátságosan mély hódolatból és ellenérzésből tevődik össze.

Lábán így szólt:

- Légy üdvöz hát, és kövess engem, idegen, aki, hinni akarom: joggal nevezed magad öcsémnek. Elfért egykor házunkban Eliézer, s akadt szalma és abrak tíz tevéjének, elférsz hát te is, és akad abrak tevédnek, amely, úgy látszik, egyetlen állatod. Ajándékokat tehát nem adott veled anyád, aranyat, ruhákat és fűszerszámokat, avagy effélét?

- Adott bőségesen, biztosíthatlak - felelte Jákób. - Majd meghallod, miért nincs semmim, ha megmostam lábamat, és ettem egy falatot.

Szándékosan beszélt igényesen, hogy őrizze tekintélyét az agyagtuskó előtt; az valóban csodálkozott ekkora önbizalmon, mely ily nagy szegénységgel párosul. Azután nem beszéltek többé, amíg Lábán birtokához nem értek, ahol az idegen pásztorok elváltak tőlük, hogy továbbtereljék nyájaikat a város felé, miközben Jákób segített a bácsinak juhait az agyagkarámokba bezsúfolni, melyeket a ragadozók ellen védelmül nádfonattal magasítottak. A ház tetejéről három nő nézte őket: az egyik Ráhel volt, a másik Lábán felesége és a harmadik Lea, a nagyobbik lány, aki kancsalított. A ház, mint általában az egész telep (mert a lakóházakat még néhány nádkunyhó és méhkasszerűen épített csűrféle vette körül) nagy hatással volt Jákóbra, a sátorlakóra, aki természetesen útközben, a városokban lényegesen szebb házakat látott, s aki nem is óhajtotta csodálkozását észrevétetni. Sőt nyomban ócsárolni kezdte a házat, a falétrát, amely kívülről a tetőre vitt, néhány odavetett szóval rossznak ítélte, és úgy vélte, téglalépcsővel kellene pótolni, az egész házat átvakolni s a földszinti ablaknyílásokat faráccsal ellátni.

- Van lépcső az udvar felől - mondta Lábán. - Nekem így is jó a házam.

- Ne mondd azt! - szólt Jákób. - Ha az ember kevéssel megelégszik, akkor Isten nem szán neki sokat, és elvonja tőle áldásosztó kezét. Hány juha van az én bácsikámnak?

- Nyolcvan - válaszolta a gazda.

- És kecskéje?

- Harminc körül.

- Szarvasmarhája semmi?

Lábán ingerülten mutatott szakállával egy agyag- és nádkaliba felé, amely nyilván marhaistálló volt, számot azonban nem mondott.

- Többnek kell lenni - mondta Jákób. - Mindennemű marhából többnek.

Lábán pedig sötét, de a sötétség mögött kíváncsian vizsgálódó pillantást vetett rá. Aztán a ház felé fordultak.

A vacsora

Néhány magas jegenye - egyiknek kérgét véges-végig fölhasította a villám - meredt a ház fölé, egy durva és meglehetősen szerény terjedelmű, kissé már málladozó agyagtégla építmény fölé, amelynek azonban levegős felső része bizonyos építészeti bájt adott; mert a földdel fedett s kis nádházikókkal ellátott tető csak részben, középen és a sarkokon nyugodott falazaton, közben pedig fapilléreken. Helyesebb volna több tetőről beszélni, mert a ház középen is nyitott volt: négy szárnya négyszöget alkotott, amely kicsi udvart fogott körül. Néhány döngölt agyagból való lépcső vitt a pálmafa kapuhoz.

Két-három kézműves rabszolga, egy fazekas meg egy pék, aki kis kemencéje belső falához árpatésztát csattogtatott, dolgozott a gazdasági épületek közt az udvaron, amelyen a bácsi és öccse áthaladtak. Egy ágyékkötős cselédlány vizet vitt. A legközelebbi csatornából merítette, a Bél-vizesárokból, amely Lábán körülkerített árpa- és szezámfűföldjét öntözte, s amely viszont vizét egy másikból, az Emil-csatornából kapta. A Bél-vizesárok egy városi kereskedőé volt, az ásatta, és Lábántól a víz használatáért súlyos olaj-, gabona- és gyapjúrészesedés járt neki. A szántón túl a nyílt puszta hullámzott tova, messze, a látóhatárig, honnan a háráni holdtemplom lépcsős tornya magasodott föl.

A tetőről leszálló nők az urat és vendégét a pitvarban várták, amelybe egyenesen a ház ajtaján át lehetett lépni, s melynek agyagpadlójába nagy gabonazúzó mozsár volt mélyítve. Hadina, Lábán felesége eléggé jelentéktelen matróna volt, nyakán láncot viselt tarka kövekből, s fejére simuló főkötőjén lecsüngő kendőt, mely elfedte haját; arckifejezésének kedélytelensége férjéére emlékeztetett, csupán az a mozdulat, ahogy száját elhúzta, volt inkább keserű, mint savanyú. Fiai nem voltak, s részben talán itt kereshetjük Lábán komorságának nyitját. Később megtudta Jákób, hogy házasságuk elején volt egy fiacskájuk, de a ház építése alkalmával föláldozták, mégpedig lámpákkal és tálakkal egyetemben agyagkorsóba téve, elevenen az alapzatba helyezték, hogy evvel a házra és gazdaságra áldást és virulást igézzenek. Ám az áldozat nemcsak hogy semmi különös áldást nem hozott, hanem Hadina ezóta képtelennek bizonyult rá, hogy fiúgyermeknek adjon életet.

Ami Leát illeti, semmivel sem volt kevésbé jó formájú, mint Ráhel, sőt inkább még nagyobb s derekabb, mindamellett példaképe lehetett volna annak a sajátságos értékvesztésnek, amelyet mégoly hibátlan termet is a csúnya arc által szenved. Rendkívül dús, hamvas színű haja, felül kis sapkával fedve, nehéz kontyba csavarva csüngött nyakszirtjére. Zöldesszürke szeme viszont búsan kancsalított alá a hosszú és vörös orr mentén, s vörös volt ótvaros szemhéja, valamint a keze, melyet éppúgy próbált dugdosni, mint elferdült tekintetét szemének, amely fölé szégyenlős méltósággal sütötte folytonosan pilláit. “Itt van íme: a rút hold meg a szép” - gondolta Jákób, a nővéreket szemlélve. Mégis, míg a kövezett kis udvaron áthaladtak, melynek közepén áldozókő állt, Leához beszélt és nem Ráhelhoz; de ez csak sajnálkozva csettintgetett, mint előbb a pásztorok a mezőn, és úgy látszott, tolmács közvetítését ígérte, kinek kánaánita nevét ismételten kimondta: Abdhebának hívták, a házhoz tartozott, s mint kitűnt, ugyanaz volt, aki előbb a külső udvaron lepényt sütött. Mert ez szolgálta ki Jákóbot vízzel lába és keze megmosására, miután a téglalépcsőn, amely a tetőre vitt, tovább, a nyílt felső szobába értek, ahol ebédelni szoktak, s elmondta, hogy egy Uruszalim uradalma alá tartozó faluban született, szülei nyomorúságukban eladták rabszolgának, s húszsékeles örök áron, amely nyilván mérsékelt önbecsülésének okozója volt, már sok kézen megfordult. Az emberke kicsiny volt, őszülő hajú és lapos mellű, de ügyes beszédű, és minden mondatot, amit Jákób kiejtett, nyomban átfordított az itteni nyelvre, azután éppoly gyorsan és folyékonyan tolmácsolta a választ is.

Hosszú, keskeny helyiségben telepedtek le, nagyon kellemes, levegős tartózkodóhelyen: a tetőtartó pillérek között egyfelől a sötétedő pusztára, másfelől a macskaköves, fatornácos s színes szövetekkel beakasztott belső udvar békés négyszögére lehetett látni. Esteledett. Az ágyékkötős lány, aki a vizet vitte, most tüzet hozott a kemencéből, s meggyújtotta a három lábon álló agyaglámpákat. Aztán Abdhebával föltálalta az étkeket: egy fazék sűrű, szezámolajjal készített lisztpépet (“Pappazu, pappazu” - ismételte Ráhel gyermekes ujjongással, miközben élvezettel és mulatságos módon forgatta nyelvecskéjét ajka közt, s tapsikolt), még meleg árpalepényt, retket, uborkát, pálmabimbót, s inni kecsketejet és csatornavizet, amely a tetőoszlopok egyikén nagy agyagamforában lógott. A helyiség külső falánál ugyancsak agyagból két szekrény állott, mindenféle rézcsészékkel, habaróedényekkel, serlegekkel s egy kézimalommal megrakva. A család különféleképp, szabott rend nélkül ült asztalhoz egy alacsony, marhabőrrel bevont lap köré: Lábán és felesége egymás mellett kuporogtak egy nyugvóágyon, a lányok maguk alá húzott lábbal ültek vánkosos nádülőkéken, és Jákóbnak támlátlan szék jutott tarkára festett agyagból, amely előtt ugyanilyen zsámoly támasztotta lábát. A pappazu mellé két tehénszarvból készült kanalat adtak, amelyeket felváltva használtak, olyanformán, hogy aki az egyikkel merített, azonnal megtöltötte ismét a fazékból a szomszédja részére, és továbbadta neki a kanalat. Jákób, aki Ráhel mellett ült, mindannyiszor olyan púposra töltötte a kanalat, hogy a lány fölkacagott. Lea látta ezt, s bandzsítása sötét gonddá fokozódott.

Evés alatt semmi érdekeset nem beszéltek, csupán oly dolgokról, amelyek közvetlenül a táplálkozásra vonatkoznak. Hadina ilyesféleképp szólt Lábánhoz:

- Egyél, uram, minden a tiéd!

Vagy ezt mondta Jákóbnak:

- Láss neki, idegen, vidítsd meg fáradt lelkedet!

Avagy a szülők egyike szólt a lányok egyikéhez:

- Úgy látom, mindent eleszel a többiek elől. Jó lesz, ha fékezed falánkságodat, mert különben Labartu boszorkány fölfordítja a gyomrodat, és okádni fogsz.

Abdheba nem mulasztotta el, hogy ezeket az apróságokat is pontosan lefordítsa Jákóbnak, s ez már az itteniek nyelvén vett részt a társalgásban, ilyenformán szólva Lábánhoz:

- Egyél, atyám és testvérem, minden a tiéd!

Vagy Ráhelhoz:

- Láss neki, nővérem, vidítsd meg lelkedet!

Abdheba meg a kötős lány az urasággal egyidejűleg fogyasztották el estebédjüket, fölszolgálás közben és megszakításokkal, időről időre a földre kuporodva, hogy gyorsan bekebelezzenek egy retket, s egy csészéből felváltva kecsketejet hörpöljenek hozzá. A lány, akit Utáninak híttak, gyakran tíz ujjhegyével söpörte le a morzsákat lógó melléről.

Amikor vége volt a vacsorának, Lábán megparancsolta, hogy hozzanak részegítő italt neki és vendégének. Abdheba bőrtömlőben becipelte az erjesztett gabonasört, s mikor két serleget megtöltöttek, szalmaszálat dugva belé, mert az ital tetején sok gabonaszem úszkált, a nők visszavonultak a férfiaktól, miután Lábán mindegyiknek futólag fejére tette kezét. Jákóbtól is elbúcsúztak éjszakára, s mikor Ráhel elébe lépett, még egyszer belenézett szemei barátságos éjébe, s látta szájában fehér, távol álló fogait, miközben a lány így szólt:

- Sok pappazut, kanálszám, púposan!

- Ábrahám ősatya - a tiéd, az enyém! - felelte Jákób mintegy magyarázatul, s egyik mutatóujját ismét keresztbe tette a másik hegyén, és bólogattak, mint előbb a mezőn, míg az anya kesernyésen mosolygott. Lea orra mentén bandzsított rájuk, és az atya arca borúsan pislogó bénulásba dermedt. Azután bácsi és öccse egyedül maradt a szellős emeleti szobában, és csak Abdheba ült tovább is mellettük a földön, kifúlva a szolgálattevésben, és tekintetét felváltva függesztette kettőjük ajkára.

Jákób és Lábán egyezséget kötnek

- Szólj hát, vendég - mondotta a háziúr, miután ivott -, és tárd föl életed körülményeit!

Erre Jákób kimerítően elmesélte minden dolgát, az igazsághoz híven és pontosan úgy, ahogy történt. Legfeljebb Elifázzal való találkozását a szökés után szépítette kissé, noha itt is, a nyilvánvaló tényeknek, külső mezítelenségének és nincstelenségének kényszere folytán, lényegében tiszteletben tartotta az igazságot. Időről időre, ha már elegendő, de még áttekinthető mennyiségű anyagot szolgáltatott, megállt a beszédben, és kézmozdulatot tett Abdheba felé; a szolga lefordította szavait; és Lábán, aki az elbeszélés alatt sok sört ivott, komor pislogással hallgatta, s néha megbiccentette fejét. Jákób tárgyilagosan beszélt. Nem ítélte sem jónak, sem rossznak azt, ami közte s Ézsau és a szülők közt történt, nyíltan és istenfélően vallott, mert mindez végeredményben a nagy és döntő tényben csúcsosodott ki, amely akárhogyan jött is létre, mindenesetre teljes fontosságában fennállott, és pillanatnyi mezítelenségét és nincstelenségét megfosztotta minden magasabb valószerűségtől; abban a tényben tudniillik, hogy ő és senki más az áldás hordozója.

Lábán elnehezedett hunyorgással hallgatta őt. A szalmaszálon keresztül már olyan sok bódító italt szívott magába, hogy arca a fogyó holdhoz hasonlított, ha a baljóslatú késői alkonytűzben útjára emelkedik, és teste fölpüffedt, amiért is megoldotta övét, leeresztette válláról köpenyét, és egy ingben ült, nehéz izmú karját keresztbe fonva félmeztelen, húsos, sötétszürke fürtű mellén. Lomhán előreesve, kerek háttal kuporgott a nyugvóágyon, s mint a gyakorlati üzleti gondolkodásban jártas férfiú, viszontkérdéseket tett a tisztesség felől, mellyel társa dicsekedett, s melyet túlságosan nagyra tartani a maga részéről óvakodott. Sőt szándékosan kétségbe vonta. Ez a tisztesség nem volt kifogástalan. Bizonyos, Jákób untig hangsúlyozta: végeredményben Ézsau volt az átokra szánva, és testvérén nyugodott az áldás. De tekintve azt a módot, ahogyan elnyerte, evvel az áldással is együtt járt némi átok, mely előbb-utóbb bizonyára hatni fog. Ismerni kell az isteneket. Egyik olyan, mint a másik, akár az itteniekről van szó, akikkel Lábánnak természetesen jó viszonyt kellett tartania, akár az Izsák törzsének névtelen vagy határozatlanul megnevezett istenéről, akiről tudott, és akit feltételesen ugyancsak elismert. Az istenek akarták és tűrték, hogy megtörténjék: de maga a bűn az emberé volt. Azt az értéket, amelyre Jákób hivatkozott, bűn terhelte, és kérdés, ki lesz áldozata. Jákób bizonygatta, hogy ő teljesen mentes és tiszta tőle. Alig tett valamit, hanem engedte, hogy történjék, aminek történnie kell, s ezt is csak súlyos belső ellenkezés után. Legfeljebb az erélyes Rebekát terheli bűn, aki mindent eligazított. “Az én fejemen legyen az átok!” - mondotta, mindenesetre csak biztonság kedvéért, ha tudniillik az atya megtudná a csalást; de a szó általában a vállalkozáshoz való viszonyát, felelősségét fejezte ki, amelyet magára vett, és őt, a gyermeket anyailag távol tartotta a bűntől.

- Igen, anyailag - mondotta Lábán. A sörtől elfúlva lélegzett száján át, felsőteste ferdén előrenehezedett. Fölegyenesedett, erre megingott, és másik oldalára zöttyent. - Anyailag, anya és szülő módjára. Isten módjára. - Szülők és istenek ugyanazon kétértelmű módon áldották meg kedveseiket. Áldásuk erő volt, és erőből eredt, mert a szeretet is csupa erő, és istenek és szülők szeretetéből erős élettel áldották meg kedveseiket, szerencsében és átokban erős élettel. Így állt a dolog, és így állt az áldás dolga. “Az én fejemre szálljon az átok”, ez csak szép szó és anyai locsogás, mely nem tudja, hogy a szeretet erő és az áldás erő és az élet erő, és semmi több. Rebeka mégiscsak asszonyállat volt, és ő, Jákób, az áldottfejű az, akinek tulajdonát terhelte a csalás ősbűne. - Te leszel az áldozat - mondta Lábán nehéz nyelvvel, és nehéz karjával, nehéz kezével öccsére mutatott. - Csaltál, és meg fogsz csalatni; Abdheba, mozgasd a pofád, és fordítsd le ezt, nyomorult, húsz sékelért vásároltalak, és ha horkolsz, ahelyett hogy tolmácsolnál, alsó ajkadig földbe ásatlak egy hétre, te kakukkfiók.

- Hohó, pfuj - mondta Jákób és kiköpött. - Megátkoz engem atyám és testvérem? Mit gondolsz végeredményben: csontod és tested vagyok, vagy sem?

- Az vagy - felelte Lábán. - Idáig rendben volna. Híven beszéltél Rebekáról és Izsákról és Ézsauról, a Vörösről, és te Jákób vagy, testvérem fia, ez már bizonyos. Jöjj keblemre. Adataid alapján azonban most meg kell vizsgálni a tényálladékot, és következtetéseket kell vonni belőle rád és rám nézve a gazdasági élet törvényei szerint. Én meg vagyok győződve elbeszélésed igazságáról, de semmi okom csodálni őszinteségedet, mert helyzeted megvilágítására nemigen tehettél mást, mint hogy őszinte vagy. Az tehát nem áll, amit előbb mondtál, hogy Rebeka azért küld, hogy figyelmet tanúsítson irántam. Inkább azért nem maradhattál otthon, mert Ézsau részéről veszély fenyegette életedet a magad és anyád tettei miatt, amelyeknek eredményét nem akarom tagadni, de egyelőre csak mezítelen koldussá tettek. Nem önként jöttél hozzám, hanem mert nem volt hová fejedet lehajtani. Rám vagy szorulva, és eszerint kell levonnom a következtetéseket. Nem vendég vagy házamnál, hanem szolga.

- Bácsikám igazságosan beszél, anélkül hogy az igazsághoz a szeretet sóját keverné - mondotta Jákób.

- Üres szavak - felelte Lábán. - Ez csupán a gazdasági élet természetes ridegsége, s megszoktam, hogy eszerint csináljam számadásomat. A háráni pénzváltók, két testvér, Isullánu fiai tőlem is azt követelik, amit csak akarnak, mert a vizükre nagy szükségem van, és ők tudják, hogy szükségem van rá, így hát tetszés szerint követelnek, és ha én nem teljesítem, akkor eladatnak engem és amim van, és besöprik az árát. S én ott állnék futóbolondként a világban. Te rám vagy utalva, így hát én téged zsákmányollak ki. Nem vagyok elég gazdag és áldott hozzá, hogy fölvessen a felebaráti szeretet, és házam nyitva legyen mindenféle békétlen elemnek. Munkaerő, aki engem szolgál, csak ez itt, ez a tehetetlen varangy és Utáni, a cseléd, aki buta, mint egy csirke és mint egy kotkodácsoló tyúk; mert a fazekas vándorember, és csak tíz napra van szerződésünk, s ha eljön az aratás vagy nyírás ideje, nem tudom, honnan vegyek munkaerőt, mert nem tudok fizetni. Már rég nem illene, hogy Ráhel, kisebbik lányom juhokat őrizzen és szenvedjen nappali hőségtől és éjjeli fagytól. Ezt neked kell vállalnod a szállásért és főzelékért és semmi többért, hiszen nem tudod, hova menj, és nem áll módodban feltételeket szabni. Ez hát a tényálladék.

- Szívesen viselem gondját juhaidnak Ráhel gyermeked helyett - mondta Jákób -, s szolgálok érette, hogy könnyebb élete legyen. Pásztorságra születtem, s értek a tenyésztéshez, s jól is fogom csinálni. Nem gondoltam arra, hogy naplopó legyek nálad és munkátlan éhes száj; de mivel hallom, hogy gyermekedért, Ráhelért tehetem, és hogy érte adhatom oda férfikarom erejét, kétszeresen szívesen szolgállak.

- Úgy? - kérdezte Lábán, és szája sarkát lógatva, nehézkesen pislogott feléje. - Jó - mondotta. - Ha tetszik, ha nem, így kell tenned, mert ez a gazdasági élet kényszere. De ha szívesen teszed, ez csak előny rád nézve, és rám nézve se hátrányos. Holnap majd írásba foglaljuk.

- No, látod? - mondta Jákób. - Ilyen is van: előny, amely mindkét félre nézve az, és enyhíti a természetes ridegséget. Ezt nem is gondoltad volna. Te nem kívánsz sót elegyíteni az igazságossághoz, így hát én adok hozzá a magaméból, bármily mezítelen és nincstelen vagyok is e percben.

- Üres szavak - zárta le a vitát Lábán. - Majd szerződésben lerögzítjük ezt, és megpecsételjük, ahogy a rend kívánja, és hogy senki meg ne sérthesse törvénytelen viselkedésével. Most menj, álmos vagyok, és puffadt a sörtől. Oltsd el a lámpákat, te varangyos béka! - szólt Abdhebához, kinyújtózott ágyán, betakarózott köpenyével, és ferdére tátott szájjal elaludt. Jákób is ledőlhetett, ahol tudott. Fölment a tetőre, lefeküdt egy takaróra az egyik ott levő nádsátor kendői alatt, és Ráhel szemére gondolt, míg az éj álomba nem csókolta.

ÖTÖDIK FEJEZET: LÁBÁN SZOLGÁLATÁBAN

Mennyi időt töltött Jákób Lábánnál?

Így kezdődött Jákób időzése Lábán házában és Arám-Naharájim országában, amelyet ő jelképes módon magában Kurungia országának nevezett: először, mert általában s már eleve alvilág volt számára ez az ország, ahová menekülőben kellett eljutnia, továbbá mert az évek múlásával kiderült, hogy a folyók övezte birodalom fogva tartja a vándort, s nyilván soha vissza nem engedi, úgyhogy csakugyan s szó szerint a Sohavisszanemtérés birodalmának bizonyult. Mert mit jelent ez a “Sohasem”? Annyit jelent: nem, mindaddig, amíg az “én” legalább megközelítően megőrzi lényegét és formáját, s önmaga marad. Aki huszonöt év múltán tér vissza, már nem az az “én”, amely kivándorlásakor egy fél, vagy ha sokat mondunk, három esztendő múlva hitte visszatérését - s a közjáték után ismét ott gondolta, hogy folytathatja életét, ahol megszakította -, nem, ennek az “én”-nek számára ez már Sohavisszanemtérés. Huszonöt év nem holmi közjáték, hanem maga az élet, s ha a férfikor tavaszából van kihasítva, az élet alaprésze s fő fejezete, s noha Jákób visszatérése után még sokáig élt, és a legnehezebb és legfenségesebb még ezután várt reá - mert pontos számításunk szerint százhat esztendős volt, mikor, ismét az alvilági honban, ünnepélyesen elszenderült -, életének álmát mégis, mondhatjuk, Arám országában, Lábánnál álmodta végig. Ott szeretett, ott házasodott, ott ajándékozta meg négy asszonya valamennyi gyermekével, a legkisebbet kivéve, szám szerint tizenkettővel, ott gyarapodott meg vagyonban, és tekintélyesedett meg életidőben, az ifjú sohasem tért haza, hanem csupán az agguló férfi, az ötvenöt éves, kelet vándorsejkje, roppant nyájak élén, aki úgy vonult nyugatra, mint egy idegen országba, és Sekem felé tartott.

Hogy Jákób huszonöt évet töltött Lábánnál, kimutathatóan igaz, és minden világosan ítélő kutatásnak biztos eredménye. A dal és a hagyomány ezen a ponton oly észjárást tanúsít, amelynek pontatlanságát magunknak kevésbé könnyen bocsátanánk meg, mint ezeknek. Szerintük Jákób összesen húsz évig élt Lábánnál: tizennégy, majd hat esztendeig. Éppen evvel a beosztással bizonyítják, hogy Jákób már évek sorával azelőtt, mielőtt a beporosodott reteszeket föltörte s elmenekült, elbocsátását kérte Lábántól, ám nem kapta meg, hanem új feltételek mellett további maradásra kötelezte magát. Az időpont, amikor ezt tette, avval a kijelentéssel van meghatározva, hogy akkor történt, “amint szülte vala Ráhel Józsefet”. De mikor volt ez? Ha csak tizennégy év telt volna még el, ebben a tizennégy évben, helyesebben: az utolsó hétben kellett volna hogy Jákób megajándékoztassék mind a tizenkét gyermekével, Dínát és Józsefet is beleértve, s csak Benjámint kivéve, ami, minthogy négy asszonya tevékenykedett, önmagában nem lett volna lehetetlenség, a születéseknek Isten meghatározta rendje szerint azonban mégsem így történt. Eszerint már a torkos Áser is, aki Józsefnél öt évvel volt idősebb, a kétszer hét év eltelte után született, éspedig a házasság nyolcadik esztendejében, s amint majd a részletekből kitűnik, lehetetlen, hogy Ráhel korábban kapta volna Józsefet, mint két évvel a tengerszerető Zebulón világrajövetele után, azaz a házasság tizenharmadik és a háráni tartózkodás huszadik esztendejében. Hogyan is lehetett volna másképp? József késő gyermeke volt Jákóbnak, akinek ötvenedik évében kellett járnia, amikor kedvence meglátta a napvilágot, ennélfogva húsz évet kellett ez ideig Lábánnál töltenie. De mivelhogy e húsz évből csak kétszer hét, vagyis tizennégy volt tulajdonképpen a szolgálat ideje, a fölmondás és új szerződéskötés időpontjáig további hat év marad fenn, mely alatt Jákób szerződés nélküli állapotban, hallgatólagosan folytatta tovább életét Lábán oldalán, ezt az időt azonban végső gazdagságának tekintetbevételével tartózkodása utolsó öt, ismét szerződéses évével kell együvé számítani. Mert ha ez az öt esztendő mégannyi jót és fontosat hozott is, hogy megértesse, miként lehetett a férfiú oly mérhetetlenül gazdag, végeredményben még akkor is kevés ennyi idő akkora vagyon gyűjtésére, amelyet a költészet és a tanítás mindenkor a legbujább jelzőkkel ünnepelt. Elismerjük, hogy eközben erős túlzásokba tévedt, s az az adat például, hogy Jákóbnak kétszázezer birkája volt, szembetűnően hamis. De mindenesetre volt néhány ezer, nem is szólva egyéb tulajdonáról más marhafélékben, ércértékekben és rabszolgákban, s Lábán szavai, mikor menekülés közben elérte vejét: hogy adná vissza, amit tőle “lopott” nappal és tőle “lopott” éjszaka, még csak a jogosultság látszatát se viselnék, s egyáltalában értelmetlenek volnának, ha Jákób csak az új szerződés alapján gazdagodott volna, s ha már régebben - s éppen a közbeeső időben - nem gazdálkodott volna meglehetősen széles alapon saját szakállára, megvetvén evvel későbbi vagyona alapjait.

Huszonöt év - mint egy álom múlt el Jákób felett, mint az élet múlik el az élő felett vágyban és elérésben, várakozásban, csalódásban, teljesülésben, és oly napokból összetéve, amelyeket nem számlálnak, s amelyek mindegyike meghozza a magáét; amelyek várásban és küzdésben, türelemben és türelmetlenségben egyenként maradnak el s olvadnak nagyobb egységekké, hónapokká, évekké és évcsoportokká, s végül is mindegyik annyi, mint egy nap. Vitatni lehet, mi űzi jobban s gyorsabban az időt: egyformaság vagy föltagoló változatosság; mindenesetre az időt űzni kell; az élő előretör, az idő elhagyására tör, lényegében a halál után tör, míg azt hiszi, hogy az élet céljai s fordulópontjai után törekszik; és ha ideje tagolt s korszakokra bomló is, ismét csak egyforma lesz, mint az ő ideje, énjének mindig egyenlő feltételei között múlván, úgyhogy míg ideje s élete telik, a szükséges két erő állandóan egyszerre működik: egyformaság s tagoltság.

Végeredményben meglehetősen önkényes dolog az időt beosztani, és majdnem annyi, mintha vonalakat húznánk a vízben. Erre húzunk és arra húzunk, s míg fut a vonal, már ismét minden összecsap végtelen egységgé. Most osztottuk be Jákób ötször öt háráni évét hol húszra és ötre, hol meg tizennégyre és hatra és ötre; ő maga azonban beoszthatta másként is: az első hétre házasságáig, azután tizenháromra, mialatt a gyermekek születtek, és aztán a további ötre, amely kikerekítette idejét, mint ahogy a napév öt szökőnapja még a tizenkétszer harminchoz járul. Így is számolhatott volna tehát, vagy még másként is. Mindenesetre összesen huszonöt év volt, nemcsak azért egyforma mind, mert csupa Jákób-év, hanem azért is, mert egyik a másikhoz minden külső körülményében szinte fölcserélhetően hasonlított, s a nézőpont váltakozása, amely alatt elperegtek, nem volt elegendő, hogy egybeömlő egyformaságukat csökkentse.

Jákób és Lábán hitelesítik szerződésüket

Egy szakasza, egy korszakféléje Jákób életsorának azáltal keletkezett, mindjárt kezdetben, hogy a szerződés, melyet érkezése után az első napon Lábánnal kötött, már egy hónap múlva fölborult, és egy egészen más jellegű és rá nézve sokkal szorosabban kötelező pótolta. Csakugyan, Lábán már a Jákób érkezését követő első reggel hozzálátott, hogy törvényesen megállapítsa öccsének viszonyát házához, ama határozatokhoz híven, melyeket sörözés közben szegezett le földhözragadt tárgyilagossággal. Korán keltek, és szamárháton elindultak Háránba, a városba: Lábán, Jákób és Abdheba, a rabszolga, aki az írnok és törvénytudó előtt tanúként kellett hogy szerepeljen. A bíró székét egy udvarban ütötte föl, ahol nagy sokaság tolongott körülötte, mert egész tömeg vásárlási és eladási, haszonvételi és bérleti, csereüzleti, házassági és válási megállapodást kellett hitelesen megerősíteni vagy pörösíteni, és a törvénytevő bírónak két írnokával vagy segédjével együtt, akik mellette guggoltak, két kézzel kellett dolgoznia, hogy a városi és vidéki közönség kívánságainak eleget tegyen, úgyhogy Lábánék jó sokáig várakoztak, míg különben jelentéktelen és hamar elintézhető ügyük sorra került. Lábán előbb még némi ellenszolgáltatás fejében, egy kis gabonáért és olajért, második tanúnak nyert meg valakit, aki csak efféle esetekre várva ácsorgott itt, és ez kezeskedett azután Abdhebával együtt a szerződésért, amelyet mindkettő pecsétjével látott el, hüvelykujja körmét a hátul domború tábla agyagjába nyomva. Lábánnak pecséthengere volt, s Jákób, aki a magáét elvesztette, köpenye szegélyével pecsételt. Így hitelesítették az egyszerű szöveget, amelyet az egyik írnok karcolt oda a bíró gépies tollbamondása alapján: Lábán, a juhtenyésztő ezt és ezt az Amurru-országból való, hajléktalan férfiút, ennek és ennek a fiát további megállapodásig béresnek szegődteti, s ez minden testi és szellemi erejét Lábán házának és gazdaságának szolgálatába köteles állítani, amiért bér fejében semmi mást nem kap, mint testi szükségleteit. Érvénytelenítés, per, panasz kizárva. Bárki legyen is, aki a jövőben törvénytelen viselkedéssel ezt a szerződést megsérti és megtámadni próbálja, pere legyen semmis, és öt mina ezüstre büntettessék. Punktum. Az írásba foglalás költségeit Lábánnak kellett viselnie, aki egypár rézlapocskát vetett szitkozódva a mérlegbe. Ezek a kis kiadások azonban - Lábán tudta magában - nagyon megérték Jákób elkötelezését ily olcsó feltételek mellett, mert Jichák áldásának a gazda sokkal nagyobb súlyt tulajdonított, mint öccsével folytatott beszélgetésében mutatta, és lebecsülné üzleti képességeit, aki azt gondolná, hogy azonnal s már eleve nem tudta, milyen jó fogást csinált Jákób alkalmazásával háztartásában. Komor ember volt, az isteneknek nem tetsző, nem bízott szerencséjében, és ezért eddig nem is kísérte áldás vállalkozásait. Nyomban fölismerte, hogy milyen kitűnően használhat munkatársul egy áldáshordozót.

Ezért a szerződés megkötése után aránylag jókedvű volt, az utcákon még bevásárolt egyet-mást, szövetet, élelmiszert és apróbb szerszámokat, és kísérőjét egyre ösztökélte, hogy bámulatát nyilvánítsa a városon és lármás életén, falainak és bástyáinak vastagságán, a bőven öntözött kertek bájosságán, amelyek a várost övezték, s amelyekben szőlővesszők kígyóztak a datolyapálmák között; E-kulkul, a körülsáncolt templom s udvarai szent pompáján, amelyekbe bronzbikák őrizte ezüstveretű kapuk nyíltak; a torony magasságán, amely járdákkal körülfutva iszonyú töltésen lépcsőződött föl hétszínű cserépszörnyként, égszínkéken a magasban, úgyhogy az istenség ott levő szentélye s szállása, amelyben nászágy volt számara fölállítva, a felső légrétegekkel csillogva folyt össze. De Jákób csak egy-egy “hm”-öt és “ejhá”-t ejtett e nevezetességek láttán. Nem volt érzéke a városiasság iránt, és nem szerette sem a zsivajt, sem a tolongást, sem pedig a túlméretezett építmények kérkedését, amelyek az örökkévalóság külszínét mutatták, de bármily bölcsen védelmezte szurok és gyékény e téglahegyeket, s bármily tudósan szigetelték víz ellen őket, Jákób véleménye szerint mégis pusztulásra voltak szánva, és a haladékul kapott időt Isten ugyancsak rövidre szabta. Honvágyat érzett Beérseba legelői után; de a város pásztorszívét nyomasztó méretei most Lábán udvarát is csaknem hazának éreztették, ahol különben egy pár fekete szem várt rá, sajátságos készséggel pillantva feléje, s amellyel, úgy érezte, még nagyon-nagyon fontos számolnivalója lesz. Rágondolt, miközben szórakozottan szemlélte a roskatagon pökhendi építményeket, rá és Istenre, aki ígéretet tett, hogy megőrzi lábait az idegenben, és gazdagon vezeti haza, Ábrám Istenére, akiért féltékeny érzéssel pillantott Bél-Hárán házára és udvarára, a bálványhit e bronz vadbikák és kígyógriffek őrizte fellegvárára, melynek aranyos cédrusgerendákból ácsolt és ékkövektől villogó legbenső cellájában ezüsttalapzaton állt a bálvány szakállas szobra, s királyian kialakult szertartások szerint tömjéneztette s kényeztette magát, míg Jákób Istenének, akit ő mindegyiknél nagyobbnak képzelt, fölülmúlhatatlanul nagyobbnak, egyáltalában nem volt háza e földön, hanem fák alatt és dombokon tisztelték együgyű módon. Kétségkívül Ő akarta így, s Jákób büszke volt rá, hogy megvetette és kicsire becsülte a városi-földi hivatalos pompát, mert hiszen lehetett-e pompa hozzá méltó? Ám ebbe a büszkeségbe gyanú vegyült, s a kettő együtt lett éppen féltékenységgé: hogy tudniillik Isten voltaképpen nagyon szívesen lakott volna zománcból, aranyos cédrusból és karbunkulusból épült házban, amelynek természetesen még hétszer szebbnek kellett volna lennie a holdbálvány házánál, s csak azért vetette meg ezt, mert még nem kaphatott ilyet, mert az övéi még nem voltak elég számosak s erősek, hogy hasonlót építsenek neki. “Várjatok csak - gondolta Jákób -, s kérkedjetek kis időre magas Baál uratok pompájával! Az én Istenem Bét-élben megígérte, hogy gazdaggá tesz, s rajta áll, hogy mindenkit dúsgazdaggá tegyen, akik benne hisznek, s ha majd azok leszünk, olyan házat építünk neki, amely merő arany, zafír, jáspis és hegyikristály kívül és belül, hogy elhalványulnak mellette uraitok és úrnőitek házai. Iszonyatos a múlt, és hatalmas a jelen, mert szemünk előtt folyik. De a legnagyobb és legszentebb kétségkívül a jövő, s megvigasztalja gondterhes szívét annak, akinek oda van ígérve.”

Ami Jákóbra várt

Későre járt, amikor bácsi és öcs hazatért a városból, de Lábán mindazonáltal ragaszkodott hozzá, hogy még ezen éjjel elhelyezze a szerződéstáblát háza pincéjében, amely hasonló okmányok megőrzésére szolgált; Jákób lekísérte, ő is égő lámpával kezében. A helyiség a ház bal szárnyán levő földszinti szoba padlója alatt volt, szemközt a tornáccal, ahol tegnap vacsoráztak, s holmi levéltárfélének látszott, s egyben kápolnának és kriptának; mert Betuél csontjai itt nyugodtak agyagkoporsóban, mely csészékkel és ételáldozatokkal és füstölőfazekas háromlábakkal körülvéve a helyiség közepén állt, s itt valahol, még mélyebben a föld alatt vagy az oldalfalban kellett lennie a Lábán föláldozott fiacskájának maradványait rejtő agyagkorsónak is. A pince hátterében fülke volt, előtte téglarakás formájú oltár, és oldalt alacsony, keskeny padok futottak, amelyek egyikén, a jobb oldalin, mindenféle írásos táblák hevertek, nyugták, számlák és szerződések, amelyeket itten helyeztek biztonságba. A másik padon pedig csodálatos apró bálványkők sorakoztak, mintegy tíz-tizenkettő, részben magas sipkában és szakállas gyermekarccal, részben kopaszon és szakálltalanul, vagy pikkelyes szoknyában és csupasz felsőtesttel, amelyen, magasan az áll alatt, békésen összekulcsolták kezecskéjüket, vagy pedig nem éppen finom kézzel formált redős ruhákban, melyeknek szegélye alól kikukucskált vaskos kis lábujjuk. Lábán háziszellemei és jósemberkéi voltak, a teráfim, akiken egész lélekkel csüggött, és akikkel a komor férfiú minden fontosabb ügyben idelenn tanácsot tartott. Ők védték a házat, amint Lábán Jákóbnak megmagyarázta, meglehetősen biztos időjóslást adtak, tanáccsal látták el vétel és eladás kérdésében, kimutatást tudtak adni, merre csatangolt el a szökött juh és így tovább.

Jákób nem a legjobban érezte magát a tetemek, nyugták és bálványkők között, és örült, mikor a létrán, amelyen a mélybe szálltak, és a kis csapóajtó nyílásán át ebből az alvilágból a felsőbe tértek vissza, hogy feküdni menjenek. Lábán előbb Betuél koporsója előtt ájtatoskodott, friss vizet helyezve el a megboldogult üdítésére, “vizet áldozott” neki, majd a teráfim előtt is tisztelgett hajlongással, s csak az hiányzott még, hogy az üzleti okmányokat imádja. Jákóbot, aki sem a halottimádást, sem a bálványok szolgálatát nem tudta méltányolni, elszomorította a vallási tisztátalanság és bizonytalanság, amely e házban nyilvánvalóan uralkodott, holott Lábánnál, Ábrahám unokaöccsénél és Rebeka testvérénél határozottan megvilágosodottabb istenismeretet lehetett volna föltételezni. A valóságban Lábánnak volt tudomása nyugati rokonai hithagyományáról, de tudásába annyi helyi hagyomány keveredett, hogy megfordítva ezt lehetett meggyőződései alapállományának s az ábrahámi hitet hozzákeveredésnek tekinteni. Jóllehet a vallástörténet kútforrásánál s eredőhelyénél ült, vagy éppen mert ott ülve maradt, egészen Bábel s a bábeli államvallás hívének érezte magát, és Já-Elóhimról Jákób előtt csak mint “atyád istenéről” beszélt, s hozzá még Sineár főistenével, Mardukkal ostobán összekeverte. Ez csalódás volt Jákób számára, mert a ház műveltségét magasabb fokúnak hitte, amint otthon szülői is nyilvánvalóan úgy hitték, és kiváltképpen Ráhel miatt szomorkodott, akinek bájos és szép fejében természetesen nem volt nagyobb világosság, mint a többiekében, s első naptól fogva minden alkalmat megragadott, hogy a Jó és Igaz értelmében befolyásolja őt. Mert már első naptól fogva, vagy inkább mióta a kútnál először megpillantotta, menyasszonyának tekintette, és túlzás nélkül szólva, Ráhel is már ama kis kiáltásnál, mely kiszakadt belőle, mikor Jákób rokonaként ismertette meg magát, kérőjét és vőlegényét látta benne.

Általában s jó okkal akkoriban a rokonházasság, a családtagok egybekelése mindennapos volt; ezt tekintették egyedül tiszteletre méltónak, bölcsnek és megbízhatónak, s tudjuk jól, mennyire ártott szegény Ézsau különc házasságával önmagának. Nem egyéni rigolya volt, ha Ábrahám ragaszkodott hozzá, hogy Jichák, az igazi fiú csak nemzedékéből és atyja házából vegyen asszonyt, vagyis a háráni Náhor házából, hogy tudják, mi az, amit kap; és amikor Jákób ebbe a lányos házba jött, Izsák, vagyis pontosabban Eliézer, a kérő nyomdokait követte, s látogatása, mint Izsáknál s Rebekánál, nála is természetesen a háztűznéző gondolatával volt összekötve, sőt így lett volna Lábán részéről is, ha a gazdasági életben megkeményedett férfiú rögtön el tudta volna magát szánni rá, hogy a menekülőben s koldusszegényben vejét ismerje föl. Lábán éppúgy, mint minden más atya, rendkívül ellenszenvesnek és veszedelmesnek gondolta volna, hogy lányai tökéletesen családon kívül és ismeretlen törzsbe jussanak, s amint mondotta volna, “idegenbe adja el” őket. Sokkal biztosabb és méltóbb volt, hogy mint feleségek is a törzs ölén maradjanak, s mivel az atya részéről akadt a családban ifjú rokon, ez, tehát Jákób, éppen az elrendelt és természetes férj volt számukra - azaz: nemcsak egyikük számára, hanem egyszerre mindkettőjük számára. Ez volt Lábán házában a hallgatólagos, általános fölfogás, amikor Jákób érkezett, a ház uráé is alapjában ez volt, és különösképp ez volt Ráhelé, aki a jövevénnyel elsőnek találkozott, s e földön való szerepét ugyan elég jól ismerte, hogy tudja, hogy ő kedves és csinos, Lea ellenben bamba képű - de odaadásra készen vizsgálódó pillantása közben a kútnál, ami Jákóbot annyira megragadta, egyáltalában nemcsak magára gondolt. Az élet akarta úgy, hogy a rokon érkezésének pillanatában testvérével és játszótársával asszonyi versengés viszonyába lépett, de nem a döntő kérdés tekintetében, hogy az kit fog választani (ám mindenesetre az ő dolga volt, hogy már most a nagyobb vonzóerőt gyakorolja); hanem ez a versengés tulajdonképp csak későbbre szólt, és arra vonatkozott, melyik lesz közülük a rokonférj jobb, derekabb, termékenyebb és szeretettebb asszonya, oly kérdésre tehát, amelyben semmi előnye sem volt, s amelyre kissé több vagy kevesebb pillanatnyi vonzóerővel egyáltalán nem lehetett választ adni.

Így nézték tehát Lábán házában a dolgokat, és csak maga Jákób - s éppen ez volt némi félreértések forrása - nem nézte így. Mert először is, noha tudta, hogy az igazi asszonyon kívül rabszolgaágyasai is lehetnek a férjnek, akik félig-törvényes gyermekeket szülnek, de arról nem tudott, és sokáig nem is tudta meg, hogy errefelé, különösen pedig éppen Háránban és vidékén, nagyon gyakori a házasság két egyenlő jogú főasszonnyal, sőt jó vagyoni viszonyok között éppenséggel megszokott; s továbbá szívét és eszét sokkal inkább eltöltötte Ráhel kedvessége, semhogy a kissé idősebb, termetesebb és csúfabb testvérre csak gondolt is volna - akkor sem gondolt rá, amikor udvariasságból vele beszélt, s az jól látta ezt, és keserű szájjal, méltóságos bánatban eresztette szemhéját bandzsító szeme fölé -, amiként Lábán is látta, és féltékenység töltötte el nagyobb gyermekéért, noha a rokon kérőt szerződéssel rabszolga-béressé süllyesztette, s ezen az elhanyagolt Lea miatt még örült is.

Jákób vizet talál

Ahányszor csak lehetett tehát, Jákób elbeszélgetett Ráhellal; de ez elég ritkán eshetett meg, mert napközben mindkettőre sok munka hárult, s Jákób különösen annak a férfinak a helyzetében volt, akit valami nagy érzés tölt el, s azt szívesen tenné egyetlen elfoglaltságává, aki azonban ezenkívül kemény tevékenységre kényszerül, éspedig éppen szerelme miatt, amely viszont ismét a munka által rövidül meg, mivel ebben el kell feledkeznie amarról. Olyan érző ember számára, mint Jákób volt, kemény sors ez, mert aki érzésben pihenne meg s egészen ennek élne, nem teheti, hanem éppen érzései tiszteletére kell erejét latba vetni, mert mit tehetne tiszteletükre, ha ezt nem tenné? Csakugyan, a kettő ugyanarra a lapra tartozott: Ráhel iránti érzése és szolgálata Lábán gazdaságában; mert hogyan állt volna az előbbivel, ha nincs szerencséje az utóbbival? Lábánnak tökéletesen meg kell győződnie annak az érzésnek tartalmasságáról, amelyre öccse támaszkodott, és erősen kellett kívánnia, hogy őt magához láncolja. Egyszóval, Izsák áldásának nem volt szabad kárba vesznie, mert a férfimunka az: rajta lenni, hogy az öröklött áldás kárba ne vesszen, hanem fölmagasztalja szívének érzését.

Akkoriban, Jákób tartózkodásának kezdetén a legelőhely, amelyre némi harapnivalóval pásztortarisznyájában, parittyával az övében s a hosszú botfegyverrel kezében reggelenként kihajtotta Lábán nyájait, hogy egész nap ott őrizze a marhát Marduka kutyával, nem volt egy óra járásnál messzebbre bácsikája tanyájától, és ennek az az előnye volt, hogy Jákóbnak nem kellett éjjelre kinn maradnia, hanem napnyugtakor hazahajthatott, és az udvarban tettel és tanáccsal ragyogtathatta elméje fényét. Ezt szerette, mert pásztori hivatala egyelőre kevés alkalmat nyújtott, hogy bácsikájában azt az érzést keltse, hogy ő, a menekült áldást hozott a gazdaságba. Igaz, hogy sohasem hiányzott bárány, amikor az esti akolba záráskor, Lábán szeme előtt számot adva, a nyájat átengedte botja alatt, és nemcsak a nyári ellést nevelte igen gyorsan legelőre, úgyhogy Lábán sok tejet és tejszínt nyert, hanem szeretettel és hozzáértéssel gyógyította ki a két bak egyikét, egy értékes hágót a himlőből. De Lábán ezt és az ehhez hasonlókat köszönet nélkül fogadta, mint egy hasznavehető pásztor magától értetődő ténykedéseit, s azt is szó nélkül vette tudomásul, hogy rögtön szolgálatbalépése után csinos faráccsal látta el a ház alsó ablaknyílásait. A külső téglafalak tapasztásának s meszelésének költségeit zsugoriságból megtagadta, s így Jákóbnak le kellett mondania arról, hogy a tanya ily szembeszökő kiszépítése az ő bevonulásához fűződjék. Maga is tanácstalan volt a tekintetben, hogy mit ér az áldás; de éppen e keresgélés és sürgető vágy késztette nyilatkozatra, s indította a nagy jelentőségű esemény véghezvitelére, amelyről élete végéig örömmel emlékezett meg.

Lábán gabonaföldjének közelében vizet talált, eleven vizet, föld alatti forrást, s jól tudta, hogy Urának, Istenének segítségével találta, noha oly jelenségek is közbevegyültek, amelyek ennek tulajdonképp ellenére kellett hogy legyenek, és tiszta lényének megalkuvását jelentették a helyi szellemmel, az itt járatos elképzelésekkel. Jákób imént beszélt a ház előtt négyszemközt a kedves Ráhellal, mégpedig éppoly gavalléros, mint őszinte beszéddel. Megmondta neki, hogy elragadó, mint az egyiptomi Háthor, mint Ezet, szép, mint egy fiatal tehén. A nőiesség fényében világít, mondta neki költőien, olyan, mint a jó magot párás tűzzel tápláló anya, s legbensőbb kívánsága, hogy felesége legyen, s fiakat nemzzen vele. A lány nagyon kedvesen fogadta az udvarlást, szűziesen és tisztességesen. A rokon és férj íme megjött, s ő megvizsgálta szemével, s szerette ifjúsága minden élnikészségével. Amikor most Jákób, keze közé véve a lány fejét, megkérdezte, hogy vajon ő is szívesen ajándékozná-e meg gyermekekkel, Ráhel bólintott, s szép fekete szemét eközben ellepte a könny, s a férfi lecsókolta szeméről a könnyeket - ajka még most is nedves volt tőlük. A holdvilág és napvilág egymással küzdő kettős fényében Jákób sétálni indult a réten, amikor lába hirtelen súrlódva megállt, és mintha villám csapott volna belé, sajátságos égő rándulás futotta végig vállától lábujja hegyéig. Tágra nyílt szemmel, közvetlenül maga előtt különös alakot látott. Halteste volt, amely ezüstös-iszamosan csillogott a holdvilágnál és nappali fénynél, s halfeje. Ez alatt azonban gyűrűs szakállú emberfej volt, melyet a halfej sipkaként borított, s a jelenésnek emberi lába is volt, a halfarkból kinövő kurta lábak, s kurta karocskája. Görnyedten állt, s mintha egy sajtárral, melyet két kézzel tartott, a földről valamit merítene s kiborítana - merített s borított, újra és ismét újra. Azután rövid lábacskájával néhány tipegő lépést tett oldalt, s a földbe csúszott, legalábbis eltűnt a szem elől.

Jákób nyomban megértette, hogy ez Éa-Oannész volt, a vizek mélységének istene, a középső föld és a legalsó fölött elterülő óceán ura, akiről az ország lakói azt állították, hogy eredetileg minden ismeret neki köszönhető, és akit igen nagyra tartottak, éppoly nagyra, mint Ellilt, Szint, Samast és Nabút. Jákób a maga részéről tudta, hogy azért nem is olyan nagy a Legmagasabbhoz képest, akit Ábrahám ismert meg, már csak azért sem, mert alakja van, mégpedig kissé nevetséges. - Tudta, hogy ha Éa itt megjelent és mutatott neki valamit, ez csupán Jának, az Egyetlennek, Izsák Istenének intézkedésére történhetett, aki vele volt. S hogy mit mutatott ez a kisebb istenség izgés-mozgásával, ugyancsak nyomban világos volt előtte: nemcsak önmagában, hanem minden következésével és összefüggésével együtt, s nyomban fölkerekedett, s a majorba szaladt, hogy ásószerszámot hozzon, s Abdhebát, a húszsékeles embert is fölverte, hogy segítsen neki, és fél éjszakát ásott, aztán egy órát aludt, s napkelte előtt ismét tovább ásott, míg fájdalmára nem kellett kihajtania a juhokat, s munkáját egész napra odahagyni - nem tudott sem állni, sem feküdni, sem ülni, míg ezen a napon Lábán juhait legeltette.

Még messze volt a téli esőzések ideje, amikor ismét kezdeni lehetett a föld megmunkálását. A mezők kiégtek, s Lábán nem sokat törődött földjével, udvarán foglalatoskodott, s nem is ment oda, ahol Jákób ásott, úgyhogy semmit sem vett észre, és semmit sem sejtett a munkából, amelyet ez este ismét elkezdett, és a vonuló hold fényénél folytatott, míg Istár meg nem jelent. Kis körben több helyen fogott neki, s agyag- és kavicsrétegeken át jó mélyre kellett hatolnia orcája izzadságában. De mikor keleten földerült az ég, s mielőtt még a nap felső pereme a látóhatár fölé emelkedett volna, íme, kibuggyant a víz, fölszökkent a forrás, s nagy ereje volt, három arasznyira szökött az üregben, kezdte a hamarjában és formátlanul vájt gödröt betölteni, megnedvesítette a földet körös-körül, s vizében az alvilág kincseinek íze volt.

Ekkor Jákób imádkozni kezdett, s még imádkozás közben elrohant, hogy fölkeresse Lábánt. Amikor azonban meglátta a távolból, meglassította lépteit, üdvözölve elébe állt, és elfojtott lihegéssel így szólt:

- Vízre akadtam.

- Hogyan? - felelte Lábán bénán csüngő szájjal.

- Forrás fakadt a mélyből - válaszolta Jákób -, melyet a tanya és a mező között ástam. Rőfnyi magasra szökik.

- Megkergültél.

- Nem. Az Úr, az én Istenem rávezetett, atyám áldása szerint. Jöjjön, bácsikám, és nézze meg.

Lábán futott, mint akkor futott, mikor Eliézert, a gazdag követet jelentették. Jóval előbb ért a bugyogó kúthoz, mint Jákób, aki kényelmesen követte - ott állt, és csak nézett.

- Ez életvíz - mondta megrendülve.

- Te mondád - hagyta helyben Jákób.

- Hogyan csináltad ezt?

- Hittem és ástam.

- Ezt a vizet - mondta Lábán, szemét el nem fordítva a gödörtől - nyílt árokban földemre vezethetem öntözés céljából.

- Arra nagyon alkalmas lesz - felelte Jákób.

- Így hát - folytatta Lábán - fölmondhatom a szerződést Isullánu fiainak Háránban, mivel vizükre nincs többé szükségem.

- Magam is gondoltam már effélére - mondta Jákób. - Különben, ha akarsz, tavat is ásathatsz, és kertet ültethetsz datolyapálmákkal és mindenféle gyümölcsfákkal, például fügefával, gránátalmafával és szederfával. Ha eszedbe jut és nagy kedved van rá, pisztácia-, körte- és mandulafákat is ültethetsz, esetleg néhány eperfát is, és használhatod a datolyák húsát, levét és magvát, azonkívül pálmabelet csemegének, a leveleket gyékénynek, a rostokat mindenféle háziszernek, a háncsot kötélnek és szőttesnek és a fát építéshez.

Lábán hallgatott. Nem ölelte meg az áldottfejűt, nem borult le előtte. Nem szólt semmit, sarkon fordult és elment. Jákób is elsietett, s Ráhelt az istállóban találta a tőgy mellett, amint fejt. Mindent elmondott neki, s oly értelemben szólt, hogy most már valószínűleg gyermekeket nemzhetnek egymással. Erre kéz a kézben táncoltak egy keveset, és így énekeltek: “Hallelu Já!”

Jákób Ráhel kezét kéri

Midőn Jákób már egy hónapja volt Lábánnál, ismét elébe lépett, és így szólt: minthogy Ézsau haragjának legveszedelmesebb része időközben nyilván elpárolgott, beszélni szeretne bácsijával.

- Mielőtt beszélnél - felelte Lábán -, hallgass meg engem, mert éppen készültem a magam részéről ajánlattal fordulni hozzád. Immár egy hold járta meg útját, s a tetőn áldoztunk újhold, félhold, teljes szépség és elfogyatkozás idején. Ezenközben rajtad kívül még három rabszolgát vettem föl egy időre, akiket jog szerint fizetek. Mert vizet találtunk, amiben te is közreműködtél, s hozzákezdtünk kifalazni a forrást, s téglából vezetőcsatornát építeni. A tó méreteit is kitűzdeltük, amelyet ásni akarunk, és ha elszánjuk magunkat, hogy kertet ültetünk, lesz elég munka, amelyhez szükségem van a dolgos kézre, a tiédre éppúgy, mint azokéra, kiket később vettem föl, és akiket etetek és ruházok, és naponta nyolc sila gabonával díjazok. A mai napig te bér nélkül szolgáltál, rokoni szeretetből szerződés szerint. De lásd, most újat csinálunk, mert istenek és emberek előtt nem igazságos többé, hogy az idegen szolgákat díjazzam, az öcsémet pedig nem. Ezért mondd meg, mit kívánsz. Mert néked is megadom, amit a többieknek adok, s még valamivel többet, ha szerződsz velem, hogy annyi évig maradsz nálam, mint amennyi napja a hétnek van, s amennyit számlálunk, míg a föld ugaron marad, és a rög pihen vetés és aratás nélkül. Hét évig szolgálj tehát annyi bérért, amennyit kívánsz.

Ez volt Lábán beszéde és gondolatmenete, igazságos beszéd: igazságos gondolatok ruhája. De a föld fiának már gondolata is - és nem csupán beszéde - csak ruha és szándékainak és érdekeinek szépítgetése, amelyeknek igazságos formát ad, amikor gondolkozik, úgyhogy többnyire mielőtt megszólal, már hazudik, és szavai azért hangzanak oly becsületesen, mert nem a szavak hazugak, hanem a gondolatok. Lábán nagyon megijedt, amikor Jákób távozó szándéka nyilvánvaló lett, mert mióta forrás fakadt, tudta, hogy Jákób csakugyan áldáshordozó és áldott kezű férfi, és minden erővel rajta volt, hogy magához láncolja őt, s így a maga dolgai számára hasznot húzzon az áldásból, melyet Jákób árasztott, ahová ért. A vízlelet hatalmas áldás volt, s oly eredményes, hogy csupán első, de nem legfontosabb eredményeként szabadult meg Lábán a súlyos dézsmától, melyet Isullánu fiainak fizetett. Mert ezek csalafinta okokkal álltak elő, és kijelentették, hogy csatornájuk vize nélkül Lábán egyáltalában meg se művelhette volna földjét, tehát akár használja a vizet, akár nem, örökké köteles nekik olajat, gabonát és gyapjút szolgáltatni. De a főbíró istenfélő volt, és Lábán javára döntött, amit ez viszont Jákób Istene befolyásának tulajdonított. Most pedig sok minden volt folyamatban és sok minden megkezdve, aminek befejezéséhez és sikeréhez Jákób áldásos jelenléte szükségesnek látszott. A gazdasági erőviszony a két fél között az öcs javára tolódott el: Lábán úgy hitte, hogy szüksége van rá, Jákób számára pedig, aki ezt jól tudta, lehetővé vált elmenetelével fenyegetőzni, olyan fegyverrel, amellyel Lábán gyakorlati érzéke nyomban számot vetett. Azért megelőzve Jákóbot, s mielőtt ez kinyitotta volna a száját, hogy fegyverével éljen, Lábán sietett lelkében igazságtalannak érezni a feltételeket, melyek mellett Rebeka fia nála dolgozott, s megjavításukra irányuló igazságos javaslatokkal vágott szavába. Jákób, aki valójában nem is gondolhatott rá, hogy már most hazatérjen, hiszen ő tudta legjobban, hogy a helyzet még távolról sem érett rá, örült, hogy a bácsi tévesen ítéli meg erőviszonyukat, és őszinte hálát érzett előzékenységéért, noha fölfogta, mennyire nem igazságosságból vagy személye iránt való szeretetből, hanem tisztára érdekből fakadt. Tulajdonképp tehát már az érdekért is hálát érzett, amely amazt hozzá, az áldáshordozóhoz fűzte; mert az ember úgy van alkotva, hogy azt a barátságosságot is, mely csupán az érdek ruhája, önkéntelenül szeretetként sugározza a másikra vissza. Azonkívül Jákób azért is szerette Lábánt, amivel ez megfizethette, s amit ő kérni szándékozott; mert az nagyobb volt minden silónál és sékelnél. És mondá:

- Atyám és testvérem, ha azt akarod, hogy maradjak, s egyelőre ne térjek vissza a megbékült Ézsauhoz, s téged szolgáljalak, add nekem feleségül Ráhelt, gyermekedet, ő legyen az én bérem. Mert ami szépségét illeti, ifjú tehénhez hasonló, és ő is vonzalmat érez irántam, és szóval már megegyeztünk benne, hogy szívesen nemzenénk együtt gyermekeket képünkre. Ezért hát add őt nekem, s én a tiéd vagyok.

Lábán cseppet sem volt meglepve. A lánykérés gondolata, amint már mondottuk, a rokon és öcs érkezésével régtől fogva szorosan kapcsolatos volt, s csak Jákób nyomorúságos helyzete szorította vissza Lábán gondolatvilágában. S hogy Jákób most, amikor az erőviszonyok javára változtak meg, szóba hozta a dolgot, érthető volt, s hozzá Lábán szemében örvendetes is, mert az agyagtuskó nyomban fölismerte, mennyire visszájára fordult a másik helyzeti előnye evvel a kéréssel. Mert vallomásával, hogy szereti Ráhelt, ismét éppoly mértékben Lábán kezébe adta magát, mint amennyire ez az ő kezében volt, s a távozással való fenyegetőzés fegyvere élét vesztette. Az atyát csak az bosszantotta, hogy Jákób Ráhelről beszélt, csupán róla, és Leáról szó sem esett. Így felelt tehát:

- Ráhelt adjam neked?

- Igen, őt. Ő maga is így akarja.

- Nem Leát kéred, nagyobb gyermekemet?

- Nem, őt nem szeretem annyira.

- Ő az idősebb, s őt kell elébb férjhez adni!

- Mindenesetre valamivel idősebb. Derék nő is és büszke, csekély szépséghibái ellenére vagy éppen azok miatt, és bizonnyal alkalmas volna rá, hogy olyan gyermekeket szüljön, amilyeneket kívánok. De a dolog mégis úgy áll, hogy szívem Ráhelé, kisebbik gyermekedé, mert olyan ő az én szememben, mint Háthor és Ezet, valósággal a nőiesség fényével világol előttem, mint Istár, és kedves tekintete mindenüvé elkísér, amerre járok. Lásd, volt egy óra, amikor ajkam megnedvesedett könnyeitől, melyeket értem sírt. Azért hát add őt nekem, s én szolgállak téged.

- Természetesen jobb, ha neked adom, mintha idegennek adnám - mondta Lábán. - De hát Leát, nagyobbik gyermekemet idegennek adjam, vagy hagyjam elfonnyadni férfi nélkül? Legyen előbb Lea a tiéd, legyen mindkettő a tiéd!

- Rendkívül jóságos vagy - mondta Jákób -, de akármily hihetetlenül hangzik, Lea sehogy sem lobbantja föl férfiúi vágyaimat, hanem ellenkezőleg, s szolgád csupán Ráhelt kívánja.

Lábán egy darabig csak nézett rá bénultan összehúzott szemével, aztán nyersen így felelt:

- Ahogy akarod. Tehát szerződj velem, hogy hét évig nálam kívánsz maradni és engem szolgálni ezért a bérért.

- Hétszer hét évig! - kiáltotta Jákób. - Az örökkévalóságig! Mikor tarthatjuk az esküvőt?

- Hét év múlva - felelte Lábán.

Képzelhetjük Jákób rémületét!

- Hogyan - mondotta -, hét évet kell szolgálnom Ráhelért, s csak aztán adod nekem?

- Hát? - felelte Lábán, s úgy tett, mintha rendkívül csodálkozna. - Csak nem vagyok világ bolondja, hogy rögtön neked adom, te meg fogod magad s elmégy vele, ha kedved tartja, s én üthetem bottal a nyomod. Vagy talán van váltságpénzed és nászajándékod s megfelelő drágaságaid, amelyeket átadhatnál nekem, hogy a menyasszony övéhez kössem, s melyek a törvényhozó írása szerint az enyémek maradnának, ha netalán visszalépsz az eljegyzéstől? Kéznél van mindez, a mina ezüst vagy akármi más, vagy pedig hol az ördögbe van? Hiszen szegény vagy, mint a mező egere, s még annál is szegényebb! Azért csak foglaljuk írásba, s pecsételjük meg a bíró előtt, hogy én a lányt eladom neked hét esztendőért, melyet nálam kell leszolgálnod, és a végén majd megkapod béredet. És odalenn a háziszentélyben tegyük jól el a táblát, és ajánljuk a teráfim védelmébe.

- Keményszívű bátyát adott nekem az Isten - mondotta Jákób.

- Üres beszéd! - felelte Lábán. - Kemény vagyok, ha a tényállás úgy kívánja, és ha azt követeli, lágy vagyok. Te pedig a lányt kívánod asszonyodul - vagy menj el nélküle, vagy szolgálj előbb!

- Szolgálok - mondta Jákób.

A nagy várakozás

Első, rövid és ideiglenes korszaka tehát lezáródott Jákób nagy időzésének Lábánnál, az előjáték, amely mindössze egy hónapig tartott, és amelynek végén az új, meghosszabbított, mégpedig jócskán meghosszabbított idejű szerződés állt. Ez részben házassági szerződés volt, de szolgálati szerződés is, mindkettő keveréke, amelyhez hasonlót a maskim-hivatalnok vagy a főbíró előtt nem éppen gyakran, de egyszer-másszor azért már kötöttek, s amelyet az mindenesetre jogerősnek s mindkét fél akaratánál fogva jogérvényesnek ismert el. A két példányban kiállított iromány az eset kellő megvilágítása céljából párbeszédszerűen volt fogalmazva: Jákób és Lábán kijelentései és válaszkijelentései egyenest írásba kerültek, s így barátságos megállapodásuk létrejövetele érzékelhető lett. Ez meg ez a férfiú így szól ehhez meg ehhez a férfiúhoz: “Add nekem leányod feleségül” - mire ez meg ez a férfiú így felelt: “Mit adsz érte?” A másiknak semmije se volt. Erre a fönt említett férfiú így szólt: “Mivel nincs nászajándékod, sőt semmiféle vagyonod, amit odaadhatnál, hogy a menyasszony övére fűzzem eljegyzés jeléül, szolgálj érette annyi évet, mint ahány nap van a hétben. Ez legyen az ár, amit nekem fizetsz, s ez idő letelte után legyen tiéd a menyasszony, s hálj vele, s legyen tiéd egy mina ezüst és egy szolgáló, akit a leánynak adok hozományul, éspedig úgy, hogy a mina ezüst kétharmada számíttassék a szolgáló értékébe, s csak egyharmadot kelljen készpénzben vagy a föld termésében fizetni.” Akkor szólt a másik: “Így legyen. A Király nevében, így legyen.” Mindegyik magához vette az iromány egy-egy példányát. Aki törvénytelen viselkedésével a szerződést megsérti, nem jár jól.

A megegyezés épkézláb volt, a bíró méltányosnak ítélhette, s tisztára gazdasági szempontból Jákóbnak sem lehetett panasza. Ha bácsijának egy mina ezüsttel tartozik, hatvan sékel értékben, hétévi robot nem elegendő, hogy ezt a kötelezettségét fedezze; mert egy béresszolga évi átlagbére csupán hat sékel, hétévi bér sem volt tehát egyenértékű Jákób tartozásával. Természetesen mélyen átérezte, hogy a gazdasági szempont mennyire csaló ebben az esetben, és hogyha igazságos mérleg, Istentől való mérleg volna, a serpenyő, amelyben egy élet hét esztendeje fekszik, magasra szöktetné a másikat, a mina ezüsttel. De elvégre is ezeket az éveket Ráhel közelében kell eltöltenie, s ez az áldozatot a szerelem örömével édesítette meg, amihez járult még, hogy a szerződésteljesítés első napjától kezdve Ráhel néki lesz eljegyezve és elkötelezve, és senki más nem közeledhet hozzá éppolyan bűn nélkül, mintha házas asszonyt csábítana el. Ah, hét esztendeig kell várniuk egymásra az unokatestvéreknek; egészen más életkorukat tapossák, mint a mostanit, mire fiakat nemzhetnek egymással, és ez keserves teher volt, amit vagy Lábán kegyetlensége, vagy képzelethiánya szült, szó, ami szó, Lábán szívtelenségét és érzéketlenségét újra és élesen jellemezte. Másik bosszúság a páratlan zsugoriság s az embertársak rászedésére irányuló hajlam volt, amelyet a szerződésnek a hozományt illető pontja árult el - e hét év múlva esedékes atyai jegyajándék szegény Jákób számára igen rossz üzletet ígért, hozzá egy még ismeretlen minőségű szolgálót pénzben kifejezve szemérmetlen módon kétszer annyira értékelt, mint amennyit itt vagy nyugaton bármely átlagos rabszolgapéldány ér. De sem ezen, sem azon a visszatetsző ponton nem lehetett változtatni. Jákób érezte, hogy eljön még a jobb üzletek ideje - lelkében jó üzletek ígéretét sejdítette s titkos erőt nyélbe ütésükre, mely bizonyosan fölülmúlja majd azt, mely ennek az alvilági ördög-apósnak keblében lakozik: Lábánnak, az arameusnak, kinek szeme oly kedvessé vált Ráhelban, gyermekében. És ami a hét esztendőt illeti, neki kellett indulni, s leélni őket. Könnyebb lett volna átaludni mind a hetet; de Jákób nemcsak azért nyomta el ezt a vágyat, mert lehetetlen volt, hanem mert úgy ítélte, hogy mindenesetre jobb lesz azokat tevékenyen átvirrasztani.

Ezt is tette, s ezt kell tennie az elbeszélőnek is, aki hiába szeretné egy mondatocskával, hogy “hét év telt el”, az időt átaludni és átugrani. Ez az odavetett kijelentés szokásos az elbeszélő-művészetben, és mégis e varázsige, ha már ki kell mondani, súlyos értelműen s élettisztelettel terhesen szakad le mindenki ajkáról, úgyhogy a hallgató is súlyosnak és sokat jelentőnek érzi, és csodálkozik, mégis hogyan telhetett el e beláthatatlan vagy legföljebb ésszel, nem pedig lélekkel belátható hét év - és hozzá mintha egy-egy nap lett volna mindegyik. A hagyomány szerint ugyanis egy-egy nap volt Jákób számára a hét év, melytől kezdetben szinte a kétségbeesésig rettegett, és természetesen ez a hagyomány végeredményben saját kijelentésén alapul - amint mondani szokás, hiteles és egyébként teljesen világos. Nincs szó holmi hétalvócsodáról, és általában nincs szó más csodáról, mint csupán az időéről, melynek nagyobb egységei éppúgy elmúlnak, mint a kisebbek, sem gyorsan, sem lassan, hanem egyszerűen elmúlnak. Egy napban huszonnégy óra van, s noha egy óra magában is tekintélyes darab s időtartam, amely sok életet és sok ezernyi szívdobbanást tartalmaz, mégis mennyi-mennyi múlik el egyik reggeltől a másikig, ébren és álomban, magad sem tudod, hogyan, s éppúgy nem tudod, hogyan múlik el hét ilyen életnap, egy hét tehát, az az egység, amelyből négy elegendő, hogy a hold minden állapotát megfuttassa. Jákób nem mondotta, hogy hét év “oly gyorsan” telt el, mint hét nap, nem kívánta evvel a hasonlattal csökkenteni egy életnap súlyát. A nap sem múlik “gyorsan”, hanem elmúlik napszakaival, reggellel, déllel, délutánnal és estével, egy a sok közül, és így múlik évszakaival, föltámadástól föltámadásig, ugyanezen a meghatározhatatlan módon az év is, egy a sok közül. Ezért Jákób hagyománya szerint a hét év úgy múlt el, mint hét nap.

Felesleges emlékeztetni rá, hogy egy év nem csupán évszakaiból áll, nem csupán tavasz, legelőzöldülés és birkanyírás, aztán aratás és kánikula, első zápor és őszi szántás, havazás és éjszakai fagy körforgása, míg ismét rózsásan kivirul a tamariszkusz; ez csak a keret; egy év, ez csak a hatalmas életfiligrán, eseményekkel telides-teli, kiinni való tenger. Ilyen gondolkodásból, érzésből, cselekvésből és történésből összefont filigrán a nap is, az óra is - kisebb mértékben, ha úgy tetszik; de a méretkülönbség időegységek között kevéssé föltétlen, és mértékük egyben bennünket is meghatároz, érzésünket, beállítottságunkat és alkalmazkodásunkat, úgyhogy hét nap vagy akár hét óra bizonyos körülmények közt súlyosabb pohár és az időnek bátrabb vállalása lehet, mint hét év. Mit is jelent itt bátorság! Akár jókedvvel, akár csüggedten szállunk ebbe az árba: élő nem tehet mást, mint hogy átadja magát neki, és másra nincs is szükség. Ragadva visz bennünket tova, de figyelmünk ezt észre sem veszi, és ha hátranézünk, a pont, ahol belészálltunk, “régen elmaradt”, hét éve például, mely eltűnt, mint ahogy a napok tovatűnnek. Igen, még csak kijelenteni és megkülönböztetni sem lehet, hogyan engedi át magát az ember az időnek, jókedvvel vagy csüggedten; a szükségszerűség, hogy így tegyen, fölötte áll e különbségeknek, és megsemmisíti őket. Senki sem állítja, hogy Jákób örömmel vállalta és kezdette volna a hét évét, hiszen csak eltelésük után volt lehetséges gyermekeket nemzenie Ráhellal. De ez csak elméleti bánat volt, amelyet tisztára vitális ellenhatások, melyek Jákób viszonyát az időhöz - és az idő viszonyát hozzá - határozták meg, nagymértékben meggyöngítettek és ellensúlyoztak. Mert Jákób százhat évet élt meg, s noha szelleme ezt nem tudta, de tudta teste és testének lelke, és így a hét esztendő, ha nem is volt olyan kevés számára, mint Isten előtt, de korántsem oly sok, mint olyasvalakinek számára, aki csak ötven vagy hatvan évet érhet meg, s lelke így nyugodtabban szemlélte a várakozási időt. Végül mindenki megnyugtatására arra kell még rámutatnunk, hogy nem tisztára várakozási idő volt az, amelyet meg kellett állnia, mert ahhoz túlságosan hosszú lett volna. Merő várakozás kínszenvedés, és senki se állja ki, hogy hét éven vagy akár csak hét napon át üljön vagy járjon föl-alá, és várja, hogyan volna mód egy óra hosszat tenni is valamit. Nagyobb mértékben ez nem fordulhat elő, mert ezenközben a várakozás annyira elhúzódik és elvékonyul, ugyanakkor azonban annyira telítődik élettel, hogy hosszú időszakokra egyáltalában feledésbe merül, azaz: a lélek legmélyére vonul vissza, s kiesik öntudatunkból. Épp ezért egy félórányi puszta és tiszta várakozás borzalmasabb lehet és szörnyűbb türelempróba, mint a kénytelen várás, amely hét évet tölt ki az életből. A közelre várt, éppen közelségénél fogva, sokkal erősebb s közvetlenebb izgalom türelmünk számára, mint a távoli, ideg- és izomromboló türelmetlenséggé változtatja a türelmet, s betegekké tesz bennünket, akik a szó szoros értelmében nem tudjuk, mit kezdjünk tagjainkkal; a hosszú lejáratú várakozás azonban békén hagy minket, és nemcsak módot ad rá, de egyenesen kényszerít, hogy másra is gondoljunk, és mást is tegyünk, mert élnünk kell. Így alakul ki a csodálatos tétel, hogy az ember, a vágyakozás bármily fokával vár is, nem annál nehezebben, hanem annál könnyebben teszi ezt, minél messzebb van az időben az, amire vár.

Ezeknek a megnyugtató fontolgatásoknak igazsága - oly igazság, amely azt bizonyítja, hogy természet és lélek mindenkor meg tudják segíteni egymást - derült ki és példázódott most Jákób esetében különös világossággal. Lábánt elsősorban mint juhpásztor szolgálta, és egy pásztornak, mint tudjuk, bőven van ideje; legalábbis órákat, sőt fél napokat tölthet ráérő szemlélődéssel, és ha vár valamit, várakozása nincs tevékeny életbe ágyazva. Ám itt a hosszú lejáratú várakozás enyhesége nyilvánult meg; Jákób élete semmiképp sem alakult úgy, hogy nem tudta, üljön, álljon vagy feküdjön-e, s nem kódorgott fejét keze közé fogva a pusztán. Hanem kedélyállapota nyugodt volt, ha egyúttal kissé borús is, és a várakozás nem dallama, hanem kísérete lett életének. Természetesen sokat gondolt Ráhelra és a gyermekekre, akiket majd vele nemz, jóllehet távol tőle, Marduka kutyával, könyökére dőlve s arcát kezére támasztva, vagy kezét tarkóján összekulcsolva s egyik lábát a térdben felhúzott másikon átvetve feküdt egy szikla vagy bokor árnyékában, avagy a tágas síkságon egyenesen állva botjára dőlt, s legeltette maga körül nyáját - ám nemcsak rá gondolt, hanem Istenre is és a közeli és távoli történetekre, menekülésére és vándorútjára, Elifázra és bét-éli büszke álmára, Ézsau megátkozásának népmulatságára, Jichákra, a vakra, Ábrámra, a toronyra, a vízözönre, Adapára vagy Adamára a paradicsomkertben -, s eszébe jutott a kert, melynek ültetéséhez áldásosan ő segítette Lábánt, az ördögöt, s melynek keletkezése a férfiú gazdaságát és jólétét oly sokkal előrevitte.

Nem felesleges tudnunk, hogy Jákób a szerződés első évében még nem vagy csak ritkán őrizte a nyájat, hanem Abdhebára, a húszsékeles emberre vagy akár Lábán lányaira hagyta ezt, és a maga részéről, a bácsi kívánsága és parancsa szerint, azokban a munkálatokban segédkezett, amelyek áldásos rátalálásából eredtek: a vízvezeték és a tó készítésében, melyhez egy természetes földmélyedést használtak föl, ásóval kiegyengetve s aztán oldalát kifalazva, talaját kőtapasszal tömítve. Végül készen állt a kert - Lábánnak fontos volt, hogy ez az új ültetvény is közvetlenül öccse áldott keze műve legyen, mert a kicsalt áldás hatásosságáról most már meg volt győződve, és örült okosságának, amellyel ezt a hatóerőt hosszú időre gazdasági érdekeinek a szolgálatába állította. Vagy nem volt-e világos és nyilvánvaló, hogy Rebeka fia szinte akarata ellen szerencsét hozott, s puszta jelenlétével megelevenítette, fölpezsdítette és nem sejtett buzgásba hozta a dolgokat, melyek nyilván már arra voltak kárhozva, hogy örökké egyformán döcögjenek és vonszolódjanak tovább? Micsoda buzgólkodás és reménnyel teli sürgölődés indult meg egyszerre Lábán udvarán és földjén, micsoda ásás, kopácsolás, szántás, bujtás! Lábán pénzt vett kölcsön, hogy bírja a gazdaság megnagyobbítását, a szükséges bevásárlásokat: Isullánu fiai Háránban hiteleztek neki valamicskét, noha pörüket elvesztették vele szemben. Hiszen ők hidegfejű, tárgyilagosan gondolkozó és személyes viszonylatban teljesen érzéketlen emberek voltak, akiknek számára egy jogviszályban szenvedett vereség nem lehetett elég ok arra, hogy a per nyertesével ne kössenek újabb üzletet, mégpedig éppen annak a gazdasági erőforrásnak alapján, melynek segítségével amaz legyőzte őket, és amely most jó adóssá tette őt szemükben, akinek aggodalom nélkül kölcsönözhetnek. A gazdasági életben ez így szokás, és Lábán cseppet sem csodálkozott rajta. A bank pénzét három új béresének fizetésére és ellátására használta, akiket egy városi rabszolgakölcsönző állományából bérelt, és akiknek Jákób osztotta ki a munkát, s azután maga is nekilátva mint felügyelő és elöljáró ellenőrizte izmainak serénységét. Mert magától értetődik, hogy a házban elfoglalt helyzete, minden megegyezés nélkül is, egy pillanatra sem volt e nyírott bérencekével és bélyegesekével összemérhető, akiknek jobb kezére tartós festékkel ráírták tulajdonosuk nevét. A hétéves szerződés, amely odalenn, a teráfimnál, agyagládikóban hevert, korántsem sorozta Jákóbot ezekkel együvé. Ő a ház rokona és vőlegény volt, azonkívül a forrás ura s ezért vízépítőmester és főkertész - Lábán nyomban megadta neki ezeket a címeket, s tudta, hogy miért teszi.

Úgy hitte, tudja azt is, miért bízta meg Jákóbot a szerszámok, építőanyagok, vetőmagok és csemeték bevásárlásának legnagyobb részével, amelyeket az újítások tettek szükségessé, és amelyekre a kölcsönpénzt fordította. Bízott öccse szerencsés kezében és joggal; mert még mindig jobban járt így, és szebb árut kapott, mintha ő, a sötét, az áldatlan maga vásárolt volna be, noha Jákób is megkereste mellesleg a magáét, és már ekkor elkezdte későbbi jóléte egyelőre persze még szerény alapjait megvetni. Mert kereskedelmi érintkezését a városi és messze lakó vidéki üzletfelekkel nem mindenkor fogta föl mereven és szigorúan abban az értelemben, hogy ő csak Lábán meghatalmazott alkalmazottja és intézője, hanem feladatát a közvetítő és szabad kereskedő szellemében végezte, mégpedig oly jól, ügyesen, oly szíves modorral és megnyerő beszéddel, hogy noha csak készpénzvásárlásokról s gyakran csereüzletekről volt szó, mindig félretehetett saját számlájára kisebb vagy nagyobb nyereséget, úgyhogy valójában egész kis juh- és kecskenyáj volt már magántulajdona, mielőtt tulajdonképp Lábán nyáját őrizni kezdte volna. Isten, a Király kiáltotta a hárfák zúgásába, hogy Jákób gazdagon tér meg Jichák házába, és ez ígéret és parancs volt egyszerre - utóbbi annyiban, hogy ígéretek az ember közremunkálása nélkül természetesen sohasem teljesülhetnek. Vajon most meghazudtolja Istent, a Királyt, s szavát szentségtörőn semmivé tegye merő engedékenységből és mértéktelen aggályoskodásból nagybátyjával szemben, aki a gazdasági élet minden kíméletlenségével ridegen számot vetett, anélkül, hogy valaha is értett volna hozzá, miként húzhat hasznot abból a maga számára? Jákób még csak kísértésben sem volt, hogy elkövesse a bűnt. Nem kell azt gondolni, hogy Lábánt becsapta és megcsalta és titkon kijátszotta volna. A bácsi tudta általánosságban, miként jár el Jákób, és a részletek fölött, ha eljárása napnál világosabb volt, szó szerint és szája sarkát lógatva szemet hunyt. Mert látta, hogy mégis majdnem mindig jobban jár így, mintha saját esetlen lábán járna, s oka is volt, hogy féljen Jákóbtól, s szemet hunyjon előtte. Mert ez könnyen megsértődött, és csínján kellett vele bánni, kímélvén benne áldottságát. Nyíltan ki is mondta ezt, s egyszer s mindenkorra figyelmeztette Lábánt e tekintetben:

- Ha te, uram, gyalázkodni s perlekedni akarsz velem minden kicsinységért, ami nekem jut a szolgálatodban kötött üzleteknél, és ferde szemmel nézel rám, ha egyszer nemcsak egyedül te húzol hasznot szolgád éleselméjűségéből, akkor elcsüggeszted szívemet keblemben és az áldást testemben, és te leszel oka annak, hogy ügyeid nem virulnak kezem alatt. A Bélánu nevezetű férfiúhoz, akitől a vetőmagot vásároltam, mely szántófölded megnagyobbításához szükséges, így szólt álmában az Úr, az én Istenem: “Jákób, az áldott az, akivel kereskedsz, s akinek én őrzöm fejét és lábát. Így vigyázz tehát magadra, s az öt kur gabonát, amelyet öt sékelért akar tőled vásárolni, számítsd neki kuronként kétszázötven silával, nem pedig kétszáznegyven vagy éppen kétszázharminc silával, ahogy Lábánnak adott esetben számíthatod, mert különben jaj neked! Jákób kilenc sila olajat fog neked adni egy sékel helyett és öt mina gyapjút egy további sékel helyett, továbbá egy szép ürüt másfél sékel értékben, s a maradék fejében egy bárányt nyájából. Mindezt fizeti neked öt kur vetőmagvadért öt sékel helyett és ezenfelül sok szíves tekintetet és vidító szavakat, úgyhogy kellemes lesz összeköttetésed vevőddel. De ha rosszabb árakat mersz szabni neki, akkor vigyázz a bőrödre! Mert akkor meglátogatom a te marhádat, és mindenféle dögvésszel sújtom és asszonyodat terméketlenséggel és már világra jött gyermekeidet vaksággal és hülyeséggel, és meg fogsz ismerni engem!” Amire Bélánu, félve az Urat, az én Istenemet, úgy tett, mint azt parancsolta, úgyhogy olcsóbban jutottam az árpához, mint bárki más hozzájutott volna, különösen pedig az én bácsikám. Mert nézzen lelkébe, és kérdezze meg magát, vajon kilenc sila olaj adható-e egy sékelért és öt mina gyapjú egy másikért, holott a piacon tizenkét sila olajat, sőt többet is lehet kapni ennyiért és hat mina gyapjút, a kur számításáról nem is beszélve. És nem kellett volna a fennmaradó másfél sékel fejében szíves örömest adnod három bárányt vagy egy disznót és egy bárányt? Ezért két bárányt elvettem nyájadból, és az én jelemmel jelöltem meg őket, s azok most már az enyéim. De mi különbség van az enyém és tiéd között? Nem vagyok-e gyermeked vőlegénye, és általa nem tiéd-e az, ami az enyém? Ha azt akarod, hogy áldásom hasznot hajtson neked, s én kedvvel és ravaszul szolgáljalak, kell hogy jutalom csábítson és haszon serkentsen, különben lelkem ernyedt és béna, és áldásom nem szolgál téged.

- Tartsd meg a bárányokat - mondta Lábán; és így ment ez többször is közöttük, míg Lábán rá nem fanyalodott, hogy elnémuljon, és szabad kezet engedjen Jákóbnak. Mert természetesen nem akarta, hogy öccsének lelke ernyedt és béna legyen, és kénytelen volt dédelgetni őt. De azért örült, amikor a csatornát befejezték, a tavat megtöltötték, a kertet teleültették és a földet megnagyobbították, és Jákóbot a nyájjal a pusztába küldhette, el az udvartól, előbb közelebbre, aztán messzebbre, úgyhogy heteken és hónapokon át egyáltalában nem jött haza Lábán fedele alá, hanem kinn a síkságon, egy ciszterna közelében készített magának könnyű fedelet nap és eső ellen, karámokat agyagból és nádból és könnyű tornyot is védelem és kémlelődés céljából. Ott élt szűkös táplálékon kampósbotjával és parittyájával, Marduka kutyával őrizte a legelészve széthúzódó nyájat, s átengedte magát az időnek, Mardukához beszélve közben, aki úgy tett, mintha értette volna, és részben csakugyan értette is, vizet adott állatainak, és estére összeterelte őket, hideget s hévséget szenvedett, és álom alig jött szemére; mert éjszaka farkasok üvöltöttek a bárányok után, és ha oroszlán settengett a közelben, úgy kellett tennie csörömpöléssel és lármával, mintha tizenkettedmagával volna, hogy a rablót elijessze a nyájtól.

Lábán meggyarapodása

Amikor hazaterelte juhait, egynapi járásról is vagy kettőről, hogy számot adjon urának megmaradásukról s szaporodásukról, és hogy szeme előtt átbocsássa a nyájat botja alatt, látta Ráhelt is, aki ugyanígy várta az időben, s kéz a kézben félrevonultak, ahol senki sem látta őket, s bensőségesen elbeszélgettek sorsukról, hogy milyen soká kell várniok egymásra, s hogy még mindig nem nemzhetnek egymással gyermekeket, s közben hol ez hallgatta amaz vigasztalását, hol az emezét. De legtöbbször Ráhel volt az, akit vigasztalni kellett, mert számára hosszabb volt az idő, és lelke nehezebben viselte a várást, mivel ő nem ért meg százhat évet, csak negyvenegyet, s így hét esztendő több mint még egyszer annyit számított az ő életében, mint Jákóbéban. Ezért igazán lelke mélyéből fakadtak föl a könnyek, amikor a jegyespár titkon együtt állt, s kedves fekete szemét bőségesen öntötték el, ha panaszolkodott:

- Ah, Jákób, távolról jött rokon, aki nékem ígértettél, hogy fáj a te kis Ráhelod szíve a türelmetlenségtől! Lásd, holdak váltakoznak, az idő múlik, és az jó is, szomorú is egyben, mert én már tizennégy éves leszek, s tizenkilencnek kell lennem, hogy a dobok és hárfák megzendülhessenek, és bevonuljunk ágyasházunkba, és úgy álljak előtted, mint Isten előtt a szeplőtelen a templom legfelső emeletén, s te szólj: “A kert gyümölcséhez hasonlóan gyümölcsözővé akarom tenni ez asszony méhét.” Oly messze van ez még atyám akarata szerint, aki eladott neked, hogy addigra nem is az leszek már, ki vagyok, és ki tudja, nem érint-e meg előbb valami démon, hogy megbetegszem, s talán épp a nyelvem töve sorvad el, s emberi segítség hiába lesz? De ha ki is heverem az érintést, talán elveszítem minden hajamat, s bőröm megcsúnyul, sárga és hegekkel teli lesz, s barátom nem ismer meg többé? Kimondhatatlanul félek ettől, és aludni sem tudok, és ledobom takarómat, és bolyongok a házban és az udvaron, mikor a szülők szenderegnek, és bánkódom az időn, hogy múlik s hogy nem múlik, mert bizonyosan érzem, hogy termékeny lennék számodra, s míg tizenkilenc leszek, már hat fiunk lehetne, vagy éppen nyolc, mert időnként valószínűleg ikreket szülnék, és sírok, mert oly sokáig kell késlekedni.

Ekkor Jákób keze közé fogta a lány fejét, és megcsókolta mindkét szeme alját - Lábán szemét, mely széppé vált benne -, lecsókolta könnyeit, hogy ajka megnedvesedett tőlük, és szólt:

- Ah, kicsikém, jóságom, okosom, te türelmetlen anyajuhocska, vigasztalódj! Lásd, ezeket a könnyeket magammal viszem ki a mezőre és a magányosságba zálogul és biztosítékul, hogy az enyém vagy és az én édesem, és türelemben és türelmetlenségben kitartasz mellettem, mint én melletted. Mert én szeretlek, és szemed éjszakája mindennél kedvesebb nekem, és fejed melege, ha az enyémhez hajtod, lelkem mélyéig megindít. Hajad selymes és sötét, mint a kecskenyájak gyapja Gileád lankáin, fogad, mint a fény, fehér, s arcod élénken emlékeztet engem a gyenge barackra. Szájad, mint a fiatal füge, ha pirul a fán, és ha csókommal lezárom, orrlikad lehelete almaillatú. Kedves és szép vagy mindenekfelett, de még inkább az leszel majd tizenkilenc esztendős korodra, hidd el nekem, s melled olyan lesz, mint a datolyafürt és mint a szőlővessző fürtje. Mert te tisztavérű vagy, kedvesem, és betegség nem fog megtámadni, és démon nem fog megérinteni; az Úr, az én Istenem, aki hozzád vezetett, s aki megőrzött számomra, megóv tőlük. Ami pedig engem illet, az én irántad való szerelmem és gyengédségem hajlíthatatlan, s mint a láng, melyet nem olthat ki mégannyi év esője. Rád gondolok, ha szikla vagy bozót árnyékában fekszem vagy botomra támaszkodom; ha kódorgok s az eltévedt juhot keresem, ha a beteget gyógyítom vagy a fáradt bárányt cipelem; ha szembeszállok az oroszlánnal vagy vizet merítek a nyájnak. Mindezenközben rád gondolok, és agyonütöm az időt. Mert az idő szüntelenül múlik, akármit teszek és csinálok, és Isten nem engedi, hogy csak egy pillanatra is szünetet tartson, akár pihenek, akár serénykedek. Te és én, mi nem a semmibe s a bizonytalanba várunk, hanem ismerjük a mi óránkat, és a mi óránk ismer bennünket, és eljön majd hozzánk. Bizonyos tekintetben azonban talán nem is rossz, ha még van némi távolság közte és köztünk, mert ha eljött, elköltözünk innen abba az országba, ahová az ősatya vonult, és jó lesz, ha addig jó üzletek útján valamennyire megszedem magam, hogy beteljék az én Istenem ígérete, s gazdagon vezessen vissza Jichák házába. Mert szemed olyan előttem, mint Istáré, az ölelés istenasszonyáé, aki így szólt Gilgameshez: “Kecskéid kétszer és juhaid ikreket ellenek”. Igen, ha most még nem is ölelhetjük meg egymást, és nem is lehetünk termékenyek, de termékenyek közben a marhák, és ellésük sikerülni fog szerelmünk végett, hogy jó üzleteket köthessek Lábánnak s magamnak, és gazdag lehessek az Úr színe előtt, mielőtt elvonulnánk.

Így vigasztalta Jákób a lányt, és finom érzékkel eltalálta az igazságot, amikor a juhokról és mintegy helyettesítő termékenységükről beszélt; mert csakugyan, mintha az ölelés helyi istennője, akit az emberiben Lábán sötét ridegsége megláncolt, lélegzethez jutna s kárpótolná magát az alsóbbrendű teremtményekben, a Jákób gondozta nyájban tudniillik, Lábán nyájában, amely úgy tenyészett, mint egy más se, s megmutatkozott rajta Jichák áldása, mint eddig sohasem, és Lábán egyre jobban örült neki, hogy öccsét szolgául fogadta, mert haszna nagy volt, és csodálkozott is alaposan e virágzáson, ha ökörháton kinyargalt, egynapi járásra vagy kettőre, hogy szemlét tartson a tenyészeten, de nem szólt semmit, ha jó volt, ha rossz, amit látott - ha rossz, akkor sem, mert a legegyszerűbb okosság parancsolta, hogy ilyen tenyésztő és áldáshordó előtt szemet hunyjon, még ha ez saját hasznát is nézi, és a csereberénél valamit magának is szerez, nyíltan kimondott alapelve értelmében. Ostobaság lett volna ezzel az alapelvvel szembeszállni, ha Jákób mértékletesen él vele; mert ilyen emberrel csínján kell bánni, és nem szabad elcsüggeszteni az áldást testében.

Valóban, Jákób mint marhatenyésztő és mint a juhaklok gazdája volt csak igazán elemében, sokkal inkább, mint előbb az udvaron, mint a víz és a kert ura. Vérbeli pásztor volt, jellegzetesen az, holdember s nem napember s földművelő; a mezei élet, bármennyi gyötrődéssel, sőt veszedelemmel járt, megfelelt természetes hajlamainak, méltóságos és szemlélődő volt, időt hagyott, hogy Istenre és Ráhelra gondolhasson; és ami az állatokat illeti, szívvel-lélekkel szerette őket: igen, épp nyájas és erős szíve vonzódott hozzájuk, szerette testük melegét, legelészve messze szétszóródó és ismét összezsúfolódó életüket, bégetésük idilli és sokszólamúan fokozott kórusát a tágas ég alatt, szerette jámboran zárkózott képüket, a vízszintesen elálló lapátfüleket, az egymástól messze ülő, tükrös szemeket, melyek közt a homlok gyapja befedte a lapos orr felső részét, a kos hatalmas, szent fejét, az anyajuh finomabban és csinosabban alkotott koponyáját, a bárány báva gyermekarcát, szerette a gubancosan göndörödő, értékes árut, amelyet békésen hordtak magukon, a mindig újranövő gyapjat, amelyet tavasszal s ősszel, Lábán és a szolgák segítségével megmosott hátukon, hogy aztán lenyírja; és rokonérzése művészetté nőtt üzekedésük és szaporodásuk gondozásában és bölcs szabályozásában, amelyet a fajtáknak és egyedeknek s a gyapjú- és testviszonyok tulajdonságainak pontos ismerete alapján áhítatos gonddal tudott tenyésztőesze szerint irányítani - s evvel nem akarjuk azt állítani, hogy az elért csodálatos eredményeket csupán ennek javára kell írni. Mert nem csupán a fajt emelte s tenyésztett pompás és értékes példányokat gyapjas, valamint hízójuhokból, hanem a nyáj sokasodása és bőven ellő szaporodó ereje is minden szokásos mértéket fölülmúlt s rendkívülivé nőtt keze alatt. Aklaiban nem akadt meddő anyajuh, mind ellett, kettős és hármas ikreket fiadzott, még nyolcesztendős korukban is termékenyek voltak. Üzekedésük ideje két hónapig tartott, s vemhességüké csak négyig, elsőfű-bárányaik már érettek voltak a hágásra és foganásra, s idegen pásztorok azt állították, hogy Jákóbnak, a nyugatról jöttnek nyájában teliholdnál bagzanak az ürük. Ez tréfa és babona volt; de elárulja, milyen feltűnést keltettek a környéken Jákób rendkívüli eredményei, melyek nyilván túlhaladták az egyszerű szakértelem határát. Valóban az ölelés helyi istenasszonyának közreműködésére kell hivatkozni, hogy ezt az irigylésre méltó jelenséget megmagyarázzuk? Véleményünk szerint ehelyett arra kell gondolnunk, hogy forrása maga a juhaklok ura. Jákób várakozó szerelmes volt; egyelőre nem lehetett termékeny Ráhellal; és amint a világon már gyakran talált utat a vágyak és erők efféle gátoltsága és megtorlódása nagy szellemi tettekben, itt is, hasonló burkolt átvitelben, kárpótlást lelt a szenvedő rokonszenvének és gondozásának alávetett állati élet virágzásában.

Egy ősszövegnek - mely maga a pásztori párénekek és “szép beszélgetések” késői irodalmi megfogalmazása - tudós kommentárjában ránk maradt hagyomány rendkívül sok örvendetest jelent Jákób szerencsés birkaüzleteiről; magasztalásában túlzásoktól sem riad vissza, amelyekből viszont, hogy a történetet végképp tisztázzuk, nekünk sem kell túlságosan sokat levonni, nehogy megint elrugaszkodjunk az igazságtól. A túlzás valójában nagyrészt nem a késői glosszákban és tudósításokban rejlik, hanem magukban az eredeti eseményekben vagy még inkább az emberekben; mert jól tudjuk, mennyire hajlamosak ezek mindenkor a mértéktelenségre oly javak értékelésében és megfizetésében, amelyeknek bámulatát és kívánását a divat szentesítette. Így volt ez Jákób tenyésztői termékeivel is. Idővel elterjedt példátlan kiválóságuknak a híre Hárán közelebbi és távolabbi vidékén a hasonszőrűek és Lábánhoz hasonlóak között - most hagyjuk figyelmen kívül, mennyire játszott közre bizonyos önámítás, melyet a férfiú áldásos hatalma okozott. Mindenesetre az emberek szinte bolondultak érte, hogy csak egyetlen, Jákób-féle ürühöz jussanak. Presztízskérdést csináltak belőle. Messziről zarándokoltak hozzá, hogy üzletet kössenek vele, s ha a helyszínen rájöttek, hogy a hír túlzott, és hogy közönséges és természetes juhokról van szó, bárha mégoly jó minőségűekről, már csak a divat kedvéért is kényszerítették magukat, hogy csodaállatokat lássanak bennük, és szinte tudatosan engedték becsapni magukat, egy-egy juhot, melynek lapátfogai nyilvánvalóan kihullottak már, s így legalább hatéves volt, puszta állítására egyesztendősnek vagy jerkének fogadva el. Annyit fizettek, amennyit kívánt. Hogy egy juhért egy szamarat, sőt tevét vagy éppen rabszolgát avagy rabszolganőt kapott volna, túlzás, ha általánosítjuk és szabálynak vesszük az efféle üzleteket; de előfordultak ilynemű kedvező cserék, és éppen ami az ellenértékül kapott rabszolgákat illeti, van a dologban valami. Mert Jákóbnak huzamos időn át szüksége volt gazdaságában segéderőkre, juhászbojtárokra, akiket üzletfeleitől vett bérbe s árukat a szállított áru: gyapjú, tejföl, bőrök, inak vagy eleven állatok árába beszámította. Évek folyamán az is előfordult, hogy e bojtárok közül egyeseket a barmok legeltetése, gondozása és őrzése tekintetében egészen önállósított, és állandó járadékban egyezett meg velük; évenként hatvanhat vagy hetven bárányt kapott száz juh után, egy szila tejfölt ugyanennyi vagy másfél mina gyapjúért darabja után - ezek a bevételek természetesen Lábáné voltak, azonban mivel Jákób kezén mentek át, valamelyes megragadt ebben a kézben, már csak azért is, mert Jákób evvel megint tudott uzsoráskodni.

Ez volt minden áldás, melyet Lábán, az agyagtuskó Jákób gazdálkodása révén élvezett? Nem - föltéve, hogy a legszerencsésebb és legváratlanabb gyarapodás, melyet a férfiú följegyezhetett, az öcs jelenlétével okozatilag összefüggött; ami feltétlenül és mindenképp biztosított föltevés, akár ésszerű, akár titokzatos jelentést óhajtunk adni az örvendetes eseménynek. Ha történetfabrikálók volnánk, és a közönséggel hallgatólagos egyetértésben feladatunknak tekintenénk, hogy pillanatnyi szórakozás végett csalimeséket láttassunk valóságnak, bizonyára nagyzolásnak és mértéktelen nagyotmondásnak tekintenénk azt, amit itt közölnünk kell, s nem kerülhetnénk el a szemrehányást, hogy mendemondák és sunyi füllentések dőlnek szájunkból, csakhogy még egy tromfot kijátsszunk, és elképesszük a jóhiszemű hallgatót, holott az ő hiszékenységének is megvannak a határai. Annál jobb tehát, hogy nem ez a mi szerepünk; sőt inkább a hagyomány adataira támaszkodunk, melyeknek megingathatatlansága ellen az sem szólhat, mintha nem volna mind mindenki előtt ismeretes, hanem egyesek számára egyik-másik újdonságként hangzana. Így abban a helyzetben vagyunk, hogy kijelentéseinket oly hangon tehetjük meg, mely efféle, különben veszedelmes ellenvetéseknek nyugodtan, bárha nyomatékosan és önérzetesen eleve útját vágja.

Egyszóval Lábán, Betuél fia Jákób szolgálatának első hét éve alatt ismét atya lett, éspedig fiak atyja. A gyarapodó férfiú kárpótlást kapott az elhibázott és nyilván elutasított régi áldozatért, a korsóba dugott fiúcskáért: s nem is egyszeres kárpótlást, hanem háromszorost. Mert háromszor egymás után, Jákób ott-tartózkodásának harmadik, negyedik és ötödik évében került Hadina, Lábán jelentéktelen felesége kialudtságából másállapotba, büszke nyöszörgéssel viselte és táplálta szíve vérével méhe magzatát, nyakában állapota hasonmását, egy üreges követ hordva, melyben egy kisebb csörgött, és üvöltve s imádkozva betegedett le Lábán házában és jelenlétében, két-két téglára térdelve, hogy helyet adjon a gyermeknek teste kapuja előtt, s közben hátulról egy bába fogta karjába, míg a másik mellette kuporgott, a kaput őrizvén. A szülések szerencsésen folytak le, és Hadina előrehaladott kora ellenére semmilyen baleset sem veszélyeztette életét. A vörös Nergálnak ismételten ajánlottak föl ételeket, sörrel, búzakenyérrel, még juháldozattal is hízelegtek neki, hogy tizennégy betegséghozó szolgáját minden beavatkozástól ez ügyben tartsa távol. Így történt, hogy a három eset egyikében sem fordult föl a vajúdó belseje, s Labartu boszorkának nem jutott eszébe, hogy testét elzárja. Három erős fiút hozott az asszony világra, akiknek viharos követelőzései Lábánnak már rég unalmas házát most az élet igazi bölcsőjévé tették. Az egyiknek neve lett Behor, a másiknak Alub és a harmadiknak Murasz. Hadina pedig nemcsak hogy nem szenvedett az egymást szünet nélkül követő terhességektől és szülésektől, hanem inkább szemre fiatalabb és kevésbé hervadt lett utánuk, és buzgón cicomázkodott fejdíszekkel, övekkel és nyakoncsüngőkkel, melyeket Lábán vásárolt számára Hárán városában.

Lábán nehézkes szíve fölvidult. A férfiú sugárzott, amennyire tőle tellett. Szája sarkának bénult csüngése kevésbé volt már savanykás, inkább elégült és tetszelgő mosollyá változott. Ha összevetjük gazdaságának virágzását, üzleteinek kitűnő menetét ágyéka szerencsés termékenységével, az átok kegyelmes megszűntével, mely egy rosszul sikerült vallási spekuláció következményeképp oly sokáig sötétítette el háza táját, érthetővé válik mindaz a fölfuvalkodottság, melyet mutatott. Nem kételkedett benne, hogy mint egyéb szerencséje, fiainak születése is szoros összefüggésben áll Jákób közelségével és házhoztartozóságával, Jichák áldásával, és nagyon igazságtalan lett volna, ha ebben kételkedik. Lehetséges, hogy a házasfeleknek, és különösképp Lábánnak, a jó üzletek folytán, melyeket az öcs odakinn kötött, már előbb is emelkedett hangulata élénkítette meg házastársi tevékenységét oly mértékben, hogy termékenységük zsilipjei ismét megnyíltak: így vagy úgy, mindenesetre mégis Jákób működése volt a kiváltó ok. De ez nem csökkentette Lábán személyes büszkeségét. Hiszen ő volt, aki ügyes, okos ésszel, művészettel és bölcsességgel házához tudta láncolni az áldáshordozót - a kivertet és koldust, aki nyilvánvalóan bőséget hozott, ahova ért, sőt akár akarta, akár nem. Hogy a bácsi atyai boldogságát még csak nem is különös hévvel akarhatta, Lábán abból a mérsékelt öröm- és csodálatnyilvánításból következtette, mellyel Jákób jónak látta Behor, Alub és Murasz születését fogadni.

- Mondd meg nekem, öcsém és vőm - szólt Lábán ilyen alkalmakkor, ha ökörháton kijött a mezőre, hogy meglátogassa nyájait, vagy ha Jákób számadás céljából a majorban időzött -, mondd meg nekem, hogy szerencsésnek vallhatom-e magam, s az istenek Lábánra mosolyognak-e vagy sem, amikor ősz napjaimra fiakat élesztenek erőmből, kiket asszonyom, Hadina duzzadó egészséggel hoz a világra, holott nem sokkal elébb már kialudtnak látszott!

- Mindenesetre örvendezzél! - felelte ilyenkor Jákób. - De ez nem olyan különös ajándéka a mi Istenünknek. Ábrám százesztendős volt, amikor nemzette Izsákot, és Sárában tudvalevőleg már egyáltalában megszűnt az asszonyi természet, amikor Isten nevetést szerzett neki.

- Kietlen szokás - mondta Lábán - nagy dolgokat lekicsinyelni, és elrontani az ember örömét.

- Nincs jogunk hozzá - felelte Jákób hűvösen -, hogy túlságos nagyra legyünk a szerencsével, amelyben a magunk érdeme is részes.

HATODIK FEJEZET: A NŐVÉREK

A gonosz

Amikor letelt a hét év, s közeledett az ideje, hogy Jákób megismerje Ráhelt, alig fért ez fejébe, és örült módfelett, és szíve hatalmasan kalapált, ha erre az órára gondolt. Mert Ráhel most tizenkilenc éves volt, s vére tisztaságában várt rá, amely igézetével megóvta gonosz érintéstől és betegségtől, hogy vőlegénye számára romlatlanul megmaradjon, s így virágzása s kedvessége tekintetében inkább még teljessé vált mindaz, amit Jákób gyengéden jósolt neki, és elragadó volt őt látni a vidék lányai között kecses arányaiban tökéletes és kellemes alakjával, puha hajfonataival, orrocskája vaskos cimpáival, ferde metszésű, nyájas éjjel tele szemének édesen rövidlátó tekintetével és kiváltképp felső ajkának mosolyos simulásával az alsóhoz, ami oly bájosan vonzóvá alakította szája szögletét. Igen, bájosabb volt mindenkinél; s ha kimondjuk, amit Jákób maga is gondolt magában, hogy legelsősorban Leánál, idősebb nővérénél, ez nem jelenti azt, hogy mindenkinél csúnyább lett volna, hanem csak a legkézenfekvőbb hasonlatként kínálkozott, és csak bájossága szempontjából járt Lea rosszul - nagyon jól el lehetett volna képzelni olyan férfit, akire ez a szempont kevesebb hatással lévén, mint Jákóbra, bamba tekintetű, gyulladásos kék szeme ellenére, melynek bandzsítása fölé büszkén és keserűn sütötte szemhéját, az idősebbet részesítette volna előnyben, nehéz kontyba csavart hajának dússága s szőkesége és anyaságra feltűnően hivatott testének pompás arányai folytán. S nem lehet eléggé hangsúlyozni, már csak a kis Ráhel dicséretére sem, hogy ő semmiképp sem akarta idősebb nővérét felülmúlni megnyerő kis lárvájára hivatkozva ellenében, csak azért, mert ő a szép holdnak volt gyermeke és hasonmása, Lea pedig a fogyatkozónak. Ráhel nem volt oly tudatlan, hogy ne tisztelte volna az ostoba égitesteket akkor is, mikor annak ilyen állása volt soron, sőt lelkiismerete mélyén helytelenítette, hogy Jákób mennyire visszautasította nővérét, és ily féktelen egyoldalúan csak őrá pazarolta érzéseit, jóllehet némi asszonyi elégtételérzést ismét nem tudott szívéből egészen száműzni.

A nász ünnepe a nyári napfordulat holdtöltéjére volt kitűzve, és Ráhel is megvallotta, hogy örül a dicső napnak. De az is igaz, hogy a megelőző hetekben viszont szomorúnak látszott, és Jákób orcáján s vállán csöndes könnyeket sírt, s bensőséges kérdésére csupán kényszerített mosollyal s oly gyors fejrázással felelt, hogy könnyei szétfreccsentek szeméből. Mi nyomta szívét? Jákób nem értette, holott ekkoriban maga is gyakran szomorkodott. Lányságát siratta, mert íme virágzásának ideje múlni készült, s fává kellett lennie, mely gyümölcsöket hoz? Amaz életsiratás lett volna ez, amely semmiképp nem összeférhetetlen a boldogsággal, s amelyet Jákób ez időben gyakran érzett? Mert az élet nászórája a halál órája és a fordulat ünnepe, amikor a hold csúcspontja s teltsége napját üli, s mikortól fogva arcát ismét a nap felé fordítja, amelybe hunynia kell. Jákóbnak meg kellett ismernie azt, akit szeret, hogy aztán kezdjen meghalni. Mert nem lehetett az egész élet ezentúl Jákóbé, és nem állhatott továbbra is mint egyedüli és a világ ura; hanem fiakba kellett oldódnia, s a maga személyét a halálnak átadnia. S mégis szeretni fogja azokat, akik szétosztott s megváltozott életét folytatják, mert az övé az, melyet megismervén Ráhel ölébe árasztott.

Ez időben álmot látott, és sokáig emlékezett rá, mert különösmód békés és megbékítő szomorúsággal volt tele. Meleg Tammúz-éjen álmodta, melyet a mezőn a karámok mellett töltött, míg a hold keskeny bárkaként már az égen úszott, hogy majd teljes kerek szépségében a gyönyörű éjszakát ragyogja be. Úgy rémlett, mintha még menekülőben volna hazulról, vagy ismét menekülne; mintha megint a vörös pusztaságba kellene vágtatnia, és előtte vízszintesen kinyújtott farkával a Hegyesfülű, a Kutyafejű ügetett, s körülnézett s röhögött. Még mindig így volt, s egyben ismét így: a helyzet, amely egykor nem fejlett ki egészen, most ismét föléledt, hogy kiegészüljön.

Sziklagörgeteg volt szerteszórva, amerre Jákób vágtatott, és száraz bozót nőtt csupán körülötte. A Gonosz kanyarogva futott tova a törmelék és cserje közt, eltűnt mögötte, s ismét fölbukkant és körülnézett. Mikor pedig egyszer eltűnt, Jákób hunyorított. S alighogy hunyorított, előtte ült az állat egy kövön, és feje még mindig állaté volt, a gonosz kutyafej hegyesen meredő füllel és csőrszerűen előreugró pofával, melynek szájnyílása fülig ért; ám teste emberivé változott alig beporosodott lábujjáig, és szemre kellemes volt, mint finom, könnyű fiútest. Hanyag tartással ült a törmelék közt, kissé előrehajolva és fél karját behúzott lába combjára támasztva, úgyhogy köldöke felett hasa ráncot vetett, s másik lábát maga elé nyújtotta, földnek támasztott sarokkal. A legkellemesebb látvány ez a kinyújtott láb volt, karcsú térdével és a hosszú, könnyed ívű, finom inas alsószárral. De már keskeny vállán, melle felső részén és nyakán kezdett haja nőni az istenalaknak, és agyagsárga bundává lett a kutyafejen, melynek szája szélesre hasadt, és apró, kaján szem csillogott benne, s mely úgy illett hozzá, mint ahogy rút fej illik szép testhez: rontón és szomorúan, úgyhogy mindez, láb és mell csak kecses lett volna, ám evvel a fejjel nem volt az. Mikor Jákób a közelébe ért, élesen megcsapta a maró sakálpára is, mely szomorítóan áramlott a kutya-fiú alakból. És csodálatos-szomorú volt, midőn az föltátotta pofájának széles száját, és torkából nehezen feltörő hangon beszélni kezdett:

- Ap-uat, Ap-uat.

- Ne fáradj, Uziri fia - mondotta Jákób. - Anup vagy te, az utak vezetője és nyitogatója, tudom jól. Csodálkoztam volna, ha itt nem találkozom veled.

- Tévedés volt - mondta az isten.

- Hogy érted? - kérdezte Jákób.

- Tévedésből nemzettek engem - szólt az nehéz mozgású szájjal -, a Nyugat ura és Nebthot, az anyám.

- Igazán sajnálom - felelte Jákób. - És hogy történhetett ez?

- Nem neki kellett volna anyámnak lennie - válaszolta az ifjú, miközben szája lassacskán mozgékonyabb lett. - Nem ő volt az igazi. Az éj hibás benne. Ostoba tehén, neki minden mindegy. Szarva közt hordja a napkorongot, jeléül annak, hogy időnként beléhatol a napkorong, hogy megszülje vele az új napot, de ha mégannyi fényes fiat szül is, tompasága és közönye sohasem lesz kisebb.

- Igyekszem fölfogni - mondta Jákób -, hogy milyen veszélyes ez.

- Nagyon veszélyes - felelte bólintva a másik. - Vakon és állatian langy jósággal fog körül mindent, ami benne történik, s merő tompa közönyből hagyja, hogy történjék, noha csak az történik, mert sötét van.

- Kellemetlen - mondta Jákób. - De hát ki lett volna az igazi, akinek téged foganni kellett volna, ha nem Nebthot?

- Hát nem tudod? - kérdezte a kutya-fiú.

- Nem tudok határozott különbséget tenni a közt - felelte Jákób -, amit magamtól tudok, s amit tőled tudok meg.

- Ha nem tudnád - válaszolta amaz -, én sem mondhatnám meg neked. Kezdetben, nem egészen kezdetben, de körülbelül kezdetben, volt Geb és Nut. A föld istene és az ég istennője. Négy gyermekük született: Uziri, Szét, Ezet és Nebthot. Ezet azonban Uziri házastestvére lett, Nebthot pedig a vörös Szété.

- Ennyit már értek - mondta Jákób. - És ezt a berendezkedést talán nem tartotta elég szigorúan szem előtt mind a négy?

- Kettő közülük nem - szólt Anup. - Sajnos, nem. Mit akarsz, mi szórakozott lények vagyunk, figyelmetlenek és álmatag-gondatlanok születésünktől. Gond és elővigyázat szennyes földi sajátságok, de másrészt mi mindent nem okozott már a gondatlanság az életben!

- Nagyon igaz - hagyta rá Jákób. - Vigyázni kell. Hogy őszinte legyek, véleményem szerint az a baj, hogy ti csak bálványok vagytok. Isten mindig tudja, mit akar, és mit tesz. Ígér, és megtartja szavát, szövetséget köt, és hűséges hozzá mindörökké.

- Miféle Isten? - kérdezte Anup.

De Jákób így felelt:

- Tetteted magad. Ha föld és ég egyesülnek, mindenesetre hősök és nagy királyok támadnak, de Isten nem, sem egy, sem négy. Geb és Nut, mint magad mondád, nem egészen kezdetben voltak. Honnan eredtek ők?

- Tefnuttól, a nagy anyától - felelte a másik talpraesetten a kőről.

- Jó, ezt mondod, mert én ezt tudom - folytatta Jákób álmában. - De vajon Tefnut volt a kezdet? Honnan eredt Tefnut?

- A keletkezetlen, a rejtelmes hívta őket életre, kinek neve Nun - válaszolta Anup.

- Nem azt kérdeztem, hogy mi a neve - mondta erre Jákób. - De most kezdel értelmesen beszélni, kutya-fiú. Nem volt szándékom veled vitába szállni. Mindenesetre te bálvány vagy. Hogy is esett hát szüleid tévedése?

- Az éj hibás benne - ismételte a rossz-szagú -, és Ő, akinél az ostor és a pásztorbot van, gondtalanul szórakozott volt. Emez isten őfelsége Ezethez igyekezett, házastestvéréhez, és véletlenül a vak éjben Nebthotra akadt, a Vörös testvérére. Akkor ez a nagy isten átkarolta őt, azt vélve, hogy a magáét öleli, s mindkettőt tökéletes közönnyel ölelte át a szerelem éje.

- Hogy mi minden meg nem történik! - kiáltotta Jákób. - És aztán?

- Könnyen megtörténik az ilyesmi - felelte a másik. - Az éj a maga közönyében tudja az igazságot, s a nap fölrebbentett előítéletei semmik szemében. Mert az egyik asszonytest olyan, mint a másik; szerelemre jó, nemzésre jó. Csak az arc különbözteti meg egyiket a másiktól, s okozza, hogy azt hisszük, ebben a testben szeretnénk nemzeni, amabban pedig nem. Mert az arc a napé, amely teli van fölvert képzelődésekkel, de az éj előtt, aki ismeri az igazságot, mindez puszta semmi.

- Durván és érzéstelenül beszélsz - mondta Jákób kínzottan. - Csak az tud ennyire bárgyún nyilatkozni, akinek olyan feje van, mint neked, s olyan arca, amelyet el kell födnöd kezeddel, hogy egyáltalában észrevegyük, s elismerjük, hogy a lábad csinos és szép, amint magad elé nyújtod.

Anup lenézett, lábát behúzta a másikhoz, és kezét térde közé dugta.

- Hagyj ki engem a játékból! - mondta aztán. - Majd csak megszabadulok ettől a fejtől. Akarod tehát tudni, mi történt ezután?

- Nos? - kérdezte Jákób.

- Uziri, az úr - folytatta a másik - olyan volt az éjszakában Nebthot számára, mint Szét, a vörös férj, és Nebthot egészen olyan Uzirinak, mint Ezet, az úrnő. Mert az úr nemzésre volt alkalmas, a nő foganásra, s az éjnek különben minden mindegy. És elragadtatva egymástól nemzett és fogant az istenpár, mert csupán nemzettek, amikor azt hitték, hogy szeretik egymást. Az istennő tehát viselős lett velem, noha Ezet, az igazi kellett volna hogy az legyen.

- Szomorú - mondta Jákób.

- Amikor eljött a reggel - mesélte az állatifjú -, szétrebbentek egymástól, de nem lett volna semmi baj, ha emez isten őfelsége nem felejti lótuszkoszorúját Nebthotnál. A vörös Szét megtalálta, és üvöltött. S ettől fogva Uziri életére tört.

- Úgy meséled, ahogy magam is tudom - emlékezett Jákób. Erre következett a láda története, ugyebár, amelybe a vörös becsalta fivérét, s aztán segítségével megölte, úgyhogy Uziri, a halott úr beforrasztott koporsóban úszott le a tenger felé.

- És Szét lett az országok királya Geb trónján - egészítette ki Anup. - De nem ez az, amivel foglalkozni akarok, s ami mai álmodnak jelentést ad. Mert a Vörös nem sokáig maradt az országok fejedelme, mivel Ezet fiat szült, Hóruszt, aki agyonütötte őt. De lásd, amikor az úrnő keresésére indult a meggyilkoltnak, elveszítettnek, s panaszos szóval bebolyongta a világot, szünet nélkül kiáltozván: “Jöjj házadba, jöjj házadba, szerelmem! Ó, szép gyermek, jöjj házadba!”, akkor Nebthot volt mellette, a gyilkos asszonya, akit az áldozat tévedésből megölelt, mindenütt mellette volt, s a két asszony bensőséges megbéküléssel a fájdalomban együtt panaszolkodott: “Ó te, kinek szíve nem ver többé, látni akarlak, ó, szép uralkodó, látni akarlak!”

- Megbékítő és szomorú történet - mondta Jákób.

- Mindenesetre - válaszolta amaz a kőről - ez a jelentése. Mert ki volt mellette s ki segített keresni, bolyongni és panaszkodni akkor és később, amikor Szét a meglelt és elrejtett holttestre ráakadt és tizennégy darabra darabolta, melyeket Ezetnek össze kellett keresgélnie, hogy az úr teljessé legyen tagjaiban? Én voltam az, Anup, a nemigazi fia, a meggyilkolt sarjadéka, aki vele voltam a bolyongásban és keresésben, mindig Ezet oldalán, és ő nyakam köré tette karját vándorlásában, hogy jobban tudjam támogatni, s együtt panaszolkodtunk: “Hol vagy, szép istenünk bal karja, s hol vagy te, jobbfelének lapockája s lába, hol vagy, nemes fő és szent nemzőszerv, mely talán egészen elveszett, hogy szikomorfából kell mását elkészítenünk?”

- Szemérmetlenül beszélsz, igazán illőn a két birodalom halottas istenéhez - mondta Jákób.

De Anup így válaszolt:

- A te állapotodban meg kellene érteni az ilyesmit, hiszen vőlegény vagy, és nemzened kell és meghalnod. Mert a nemzőszervben van a halál, és halálban a nemzőszerv, ez a sírkamra titka, s a nemzőszerv széttépi a halál pólyáit, és fölágaskodik a halál ellen, amint Uziri úrral történt, aki fölött ott lebegett Ezet, nőstény keselyű alakjában, és magot folyatott a halottból, és párosodott vele, panaszolkodván.

“Legjobb lesz fölébredni” - gondolta Jákób. S miközben még látni vélte, amint az isten fölpillant a kőről és eltűnik, úgyhogy a fölugrás lendülete s az eltűnés egészen egybefolyt, fölébredt a csillagos éjben a karámok mellett. Álma Anupról, a sakálról csakhamar elfoszlott, s részleteivel együtt visszaváltozott a valóság egyszerű úti élményévé, úgyhogy Jákób csak erre emlékezett. És álmából csupán valami megbékítő szomorúság maradt meg egy darabig lelkében, amiért Nebthot, a tévedésből ölelt istenasszony Ezettel együtt kutatott s panaszkodott, s amiért az öleletlent a tévedés szülötte védte s támogatta útjában.

A menyegző

Ekkoriban Jákób gyakran tanakodott Lábánnal a közeli eseményről és a nászéj ünnepéről, hogy miképp gondolja a bácsi a részleteket, és megtudta, hogy ez nagyszerű készületeket szándékozik tenni, és olyan lakodalmat akar ülni, amelynek megadná a módját, nem nézve a költségeket.

- A pénzes zacskó megérzi - mondotta Lábán -, mert a szájak megszaporodtak az udvaron, s mind be kell tömnöm. De nem bánom, mert lásd, a gazdaság helyzete nem éppen rossz, hanem jó közepes, hála különböző körülményeknek, s ezek közt Izsák áldását, amely veled van, mindenesetre szintén meg kell említeni. Így hát szaporíthattam a munkaerőket, s két szolgálót vásároltam a lompos Utáni mellé: Zilpát és Bilhát, két jóvágású fehércselédet. A menyegző napján leányaimnak ajándékozom őket: Zilpát Leának, a nagyobbiknak, és a kisebbiknek Bilhát. És mivel te most lányom férje leszel, a szolgáló a tiéd is lesz, és én hozományul neked adom őt, és értéke kiegyenlíti a mina ezüst kétharmadát, szerződésünk szerint.

- Ölellek - mondta Jákób vállat vonva.

- Ez a legkevesebb - folytatta Lábán. - Mert az ünnepség, melyet rendezek, egyedül az én számlámat terheli, és szombatnapra innen-onnan vendégeket hívok, és zenészeket hozatok, akik játszanak és táncolnak, s két ökröt és négy juhot taglóztatok le, és a vendégeket részegítő itallal frissítem föl, hogy mindent duplán lássanak. Az erszényem megérzi, de én elviselem, s nem vágok hozzá savanyú képet, hiszen a lányom menyegzője lesz. Továbbá szándékom, hogy a menyasszonyt megajándékozzam valamivel, amit viselhet, és amin nagy lesz az öröme. Valamikor egy vándorembertől vásároltam és mindeddig a ládafiában őriztem, mert értékes darab: egy fátyol, hogy a menyasszony beburkolózhassék, s Istárnak áldozza magát s fölavatott legyen, te pedig leveszed majd fátyolát. Régidőben valamely királylányé lehetett, valamely fejedelmi gyermek nászruhája talán, oly művészien van telides-teli hímezve Istár és Tammúz jegyeivel; most pedig ő borítja fejére, a szeplőtelen. Mert ő szeplőtelen, s mintha egy volna az enituk közül, az égi jegyeshez hasonló, akit a bábeli Istár-ünnepen a papok évről évre Istennek ajánlanak, és mindenki szeme láttára fölvezetnek a torony lépcsőin s át a hét kapun, s díszeinek s ruhájának egy részétől minden kapunál megfosztanak, s az utolsónál szeméremkendőjétől is, és szent meztelenségben vezetnek be Etemenanki tornyának legfelső ágyasházába. Ott fogadja ágyába az istent a vaksötét éjben, s magasztos a titok mindenekfölött.

- Hm - dünnyögött Jákób, mert Lábán tágra nyitotta szemét, és füle mellett szétterpesztette ujjait, és olyan ájtatos képet vágott, ami az agyagtuskóhoz semmiképp sem illett az öcs érzése szerint.

Lábán folytatta:

- Szép és derék, ha a vőlegénynek megvan a maga háza és udvara, vagy pedig nagy becsületben tartják szülei házában, s diadalmasan jő, hogy elvigye menyasszonyát, s nagy pompával vezesse vízi vagy szárazföldi úton tulajdonába és örökébe. Te azonban, mint magad is tudod, csak menekült és hajléktalan vagy, aki a tieidtől elszakadtál, ám ha vőként családomba lépsz, én így is meg leszek elégedve. Nem lesz nászmenet szárazon vagy vízen, hanem a lakoma és dáridó után nálam maradtok; de ha én közétek lépek és megérintem homlokotok, ragaszkodni fogunk az itteni szokáshoz az ilyen esetben, s énekszóval körülvezetünk az udvaron az ágyasházig. Akkor az ágyra kell ülnöd, virággal a kezedben, és a menyasszonyra várnod. Mert őt is, a szeplőtelent körülvezetjük az udvaron fáklyával s énekszóval, és a szoba ajtajában kioltjuk a fáklyákat, és én a fölavatottat hozzád vezetem, és elhagylak benneteket, hogy a virágot átadjad neki a sötétben.

- Ez a szokás és törvény? - kérdezte Jákób.

- Széltében-hosszában, te mondád - felelte Lábán.

- Akkor nekem sincs ellenemre - mondta Jákób. - Különben föltételezem, hogy egyetlen fáklya azért égni fog, vagy egy lámpának kanóca, hogy láthassam jegyesemet, amikor a virágot átnyújtom neki, és azután is.

- Hallgass! - kiáltott Lábán. - Szeretném tudni, hogyan jut eszedbe ilyen tisztátalan beszéd, s hozzá éppen az atya előtt, akire nézve amúgy is kínos és keserves, hogy gyermekét egy férfihoz vezesse, s az fölfedje őt és vele háljon. Legalább előttem tartsd féken buja nyelvedet, s fojtsd magadba mértéktelen paráznaságodat! Nincs-e kezed a látásra, s még szemeddel is el akarod nyelni a szeplőtelent, hogy szégyenkezésével és szűziségének remegésével fokozza kéjedet? Tiszteld a legfelső szoba titkát!

- Bocsáss meg - mondta Jákób -, és légy elnéző! Én nem gondoltam olyan szemérmetlenül, mint ahogyan a te szádból hangzik. Csupán szerettem volna a menyasszonyt szememmel látni. De ha széltében-hosszában úgy szokás, ahogyan te kívánod, akkor énnekem egyelőre jó így is.

Eljött hát a teljes szépségnek a napja és a nászéj ünnepe, s Lábánnak, a szerencsés juhtenyésztőnek házában s udvarában folyt a vágás, főzés, sütés és pörkölés, hogy csupa gőz és sercegés volt minden, s az üstök és kemencék alatt lobogó tűz maró füstje könnyet csordított mindenkinek szeméből; mert Lábán takarékoskodott a faszénnel, és jóformán csak rőzsét és trágyát égetett. Uraság és cselédség, Jákóbbal egyetemben, szapora kézzel dolgozott, hogy a sokaság megvendégelését előkészítse, és a hosszú dáridóra készen álljon; mert a menyegzőnek hét napig kellett tartania, s ha nem akarták gúnynak és szégyennek kitenni a házat, ezalatt kimeríthetetlenül kellett hogy ömöljön a kalács, perec és kenyérben sült hal, vastagleves, lekvár és tejes étel, sör, gyümölcslé és erős pálinka - nem is szólva most az ürüsültről és marhacsülökről. Míg dolgoztak, dalokat énekeltek Uduntamku, a hájas tiszteletére, aki az evés patrónusa, a has istene. Mind énekeltek és vesződtek: Lábán és Hadina, Jákób és Lea, a lompos Utáni és Bilha és Zilpa, a lányok szolgálói, Abdheba, a húszsékeles ember, s a legutóbb szerzett szolgák. Lábán későszülött fiacskái ingecskéjükben ujjongva szaladgáltak a sürgés-forgás közepette, elcsúsztak az állatok levágásánál kiömlött vérben, és összerondították magukat, úgyhogy az atya meghúzta fülüket, s ők üvöltöttek, mint a sakálok; s a házban csak Ráhel ült csöndesen és tétlenül magában, mert most nem volt szabad vőlegényét látnia, sem annak a menyasszonyt, s a drága fátyolszövetet nézdegélte, amelyet az atyától kapott ajándékba, s amelyet az ünnepen hordania kellett. Pompás látvány volt, a szövőművészet remeke és a hímzés csodája - érdemtelen szerencsének látszott, hogy ilyesmi Lábán házába s ládájába került; az ember, aki potom áron odaadta, nyilván igen szorult helyzetben lehetett.

Nagy és bőséges volt, ruha és felsőruha, széles ujjakkal, melyekbe, ha úgy tetszett, bele lehetett bújni, és olyan szabással, hogy egy részt kámzsaszerűen fejre lehetett vonni, vagy fej és váll köré csavarni, avagy esetleg a háton lelógatni. Kézben mérlegelve különösképp bizonytalan volt a menyasszonyi ruha, mert egyszerre könnyűnek és nehéznek érződött, és itt meg ott egyenlőtlen súlyúnak: könnyű volt a végtelenül halvány kék alapszövet, melynek finom anyaga mintha csak a levegő lebbenése volna, köd, semmi, egy kézben össze lehetett gyűrni, hogy semmi sem látszott belőle, viszont a belehímzett képek, melyek tarkán és csillogón borították be, mindenütt nehézzé mintázták, vastag dombormunkával rádolgozva, arany-, ezüst-, bronz- és mindenféle színű fonállal: fehérrel, bíborral, rózsaszínűvel, olajzölddel, fekete-fehérrel s tarkán sodrottal is, ahogy zománcfestékkel festenek - a legmélyebb értelmű jegyek és képek. Istár-Mamácska alakja gyakran és különféle kivitelben fordult elő, meztelenül s kicsikén, amint kezével tejet sajtol kebléből, oldalán nappal és holddal. A szöveten tarkán tért vissza mindenütt az ötsugarú csillag, mely “isten”-t jelent, és ezüstösen csillogott gyakorta a galamb, mint a szerelem anyaistenének madara. Gilgames, a hős, kétharmadában isten és egyharmadában ember, szintén látható volt, amint karja közt egy oroszlánt fojtogat. Világosan föl lehetett ismerni a skorpióemberpárt, aki a világ végén őrzi a kaput, melyen át a nap az alvilágba száll. Mindenféle állatok nyüzsögtek, Istár egykori szeretői, kiket elvarázsolt, farkas, denevér, ugyanaz, aki egykor Isullánu, a kertész volt. Egy tarka madárban pedig Tammúzra lehetett ismerni, a pásztorra, kéjének első társára, akire örökös sírást parancsolt, s jelen volt a tüzet lihegő égi bika is, akit Anu küldött Gilgames ellen Istár csalódott vágyakozása miatt és lángoló panaszára. Mikor Ráhel végigfolyatta a ruhát keze közt, egy férfit és egy asszonyt látott kétoldalt ülve egy fa mellett, melynek gyümölcse után kinyújtották kezüket; ám az asszony mögött kígyó ágaskodott. Ismét hímezve volt egy szent fa: tövében két szakállas angyal állt szemben, és a hímvirág pikkelyes tobozával érintették a fát, hogy megtermékenyítsék; az életfa fölött pedig, naptól, holdtól és csillagoktól körülvéve, a női nem jele lebegett. Bölcs mondások is voltak közbehímezve, széles-hegyes jelekkel, melyek feküdtek és ferdén vagy egyenesen álltak, és különbözőképp kereszteződtek. S Ráhel betűzgette: “Levetettem ruhámat, magamra öltsem-e ismét?”

Sokat játszadozott a tarka szövedékkel, a fátyol-díszruhával; maga köré tekerte, pergett és forgott benne, és találékonyan függönyözte magát a képterhesen áttetsző fátyollal. Evvel szórakozott, míg elvonulva várakozott, s a többiek az ünnepséget készítették elő. Néha meglátogatta testvére, Lea. Ő is kipróbálta a fátyol szépségét a maga személyén, és azután egymás mellé ültek, a szövettel ölükben, és sírtak, közben egymást simogatván. Miért sírtak? Ez az ő dolguk. De annyit mondhatunk, hogy mindegyiknek megvolt a maga külön oka rá.

Amikor Jákób könnyben úszó szemmel emlékezett, és mindama történetek, melyek arcára vésődtek s melyek életét súlyossá és méltóságossá tették, föltámadtak benne, s tűnődő jelenné lettek, mint akkor, amikor vörös ikertestvérével atyját temette: mindenekfölött hatalmasan jelent meg az a nap és az a történet, mely érzéseinek oly szörnyen észbontó megverettetésével és megalázásával sújtotta, hogy lelke sokáig nem tudta kiheverni, és tulajdonképpen önmagában való hite egy új érzésben gyógyult csak meg, mely az egykor széttépettnek és meggyalázottnak föltámadása volt - mindenekfölött eleven lett akkor menyegzőjének napja és története.

Lábán emberei megmosták fejüket és tagjaikat a tó áldott vizében, megkenték és illendően kibodorították magukat, fölvették ünneplőjüket, és bőségesen égettek illatos olajat, hogy az érkező vendégeket édes párával fogadják. Azok meg is jöttek, ki gyalog, ki szamárháton vagy szekéren, melyet ökrök és öszvérek húztak, magányos férfiak asszonyokkal, sőt gyermekekkel is, ha nem lehetett őket otthon hagyni: a vidék parasztjai és állattenyésztői, kikenve s bodrosan és szintén ünneplőben. Lábánhoz hasonló emberek, éppoly nehézkesek szokásaikban és éppoly anyagiasak gondolkodásukban. Kezüket homlokukhoz emelve köszöntek, a háziak egészsége iránt érdeklődtek, és letelepedtek a házban és udvarán, bográcsok és terített asztalok körül, hogy vizet öntsenek kezükre, és csettintve nekilássanak a hosszú lakomának, Samashoz kiáltva és dicsőítve Lábánt, a vendéglátót és örömapát. A külső gazdasági udvarban, a csűrök között, éppúgy, mint a belső kövezettben, az áldozókő körül, a ház tetején és a körülfutó fatornácon tartották a lakomát, s az oltárkőnél csoportosultak a Háránban bérelt zenészek, hárfások, dobosok és cintányérosok, akik táncolni is tudtak. A nap szeles volt, s az este még inkább. Felhők suhantak a hold fölött, s időnként egészen elrejtették, amit sokan, noha nem mondták ki nyíltan, rossz jelnek tartottak, mert egyszerű emberek lévén, nem tettek különbséget a holdorca felhő okozta elhomályosodása és a tulajdonképpeni elsötétedés közt. A tikkasztó szél, mely sóhajtva söpörte végig a házat, fütyülve rekedt meg a csűrkamrák kéményében, a jegenyéket zúgatta s nyikorgatta, belevájt a menyegzői szagokba, a lakomázók pomádéillatába, az ételgőzbe, mind összekeverte, pászmákban körülkergette, és mintha le akarta volna tépni a füstölgő lángot a háromlábakról, melyeken nárdusfüvet és budulhu-gyantát égettek. Jákób marón érezte az orrába csapó fűszerek, ünnepi izzadság és ételízesítők szél kavarta páráját, valahányszor az akkor történtekre gondolt.

Ott ült Lábán embereivel egyéb lakmározók közt a felső teremben, ahol hét esztendővel ezelőtt először törte meg a kenyeret az idegen rokonsággal, ott ült a ház urával, termékeny asszonyával és leányaival az asztalnál, mindenféle csemege és ínycsiklandó étek előtt, melyek a terítőre voltak halmozva, mint kalács, datolya, fokhagyma és uborka, és koccintott a vendégekkel, akik feléje s a háziak felé emelték a részegítő itallal telt serleget. Ráhel, menyasszonya, akit nemsokára meg kellett kapnia, mellette ült, és ő időnként megcsókolta a fátyol szegélyét, mely képekkel súlyos redőkben burkolta be aráját. Ráhel egyetlenegyszer sem emelte föl fátyolát, hogy egyen és igyon; úgy látszott, hogy a fölavatott a lakoma előtt evett. Csöndesen és némán ült, csak befedett fejét hajtotta meg alázatosan, ha vőlegénye a fátyolt csókolta, és Jákób is némán s ünnepi kábulatban ült, virággal a kezében, egy fehéret virágzó mirtuszágacskával Lábán öntözött kertjéből. Sört ivott és datolyabort, öntudata ködös volt, és lelke nem akart gondolatokba oldódni, sem hálás szemlélődésig emelkedni, hanem elnehezedett olajjal kent testében, és teste volt a lelke. Szívesen gondolkodott volna rajta s szerette volna fölfogni, hogyan művelte Isten mindezt, hogyan hozta a menekülő elébe egykor a drágát, a leányzót, akire csak rá kellett néznie, hogy szívének választottja legyen mindörökké, s hogy szeresse az idők végezetéig, túl tulajdon életén, még gyermekeiben is, akiket szülni fog gyengédsége ellenében. Igyekezett örülni győzelmének az idő felett, a keserű várakozás felett, mely nyilván a rárótt büntetés volt Ézsau megrövidítéséért és keserves sírásáért; Istennek, az Úrnak dicsőséget zengve szerette volna lábához helyezni ezt a győzelmet és diadalt, mert az övé volt, és Isten igázta le általa és tevékeny türelme által az időt, a hétfejű szörnyet, mint egykor a káoszférget, hogy jelenné lett, ami forrón várakozó vágy volt, s íme Ráhel mellette ült fátyolában, melyet föl fog lebbenteni nemsokára. Igyekezett egész lélekkel részese lenni boldogságának. De a boldogsággal is úgy van, mint a rá való várakozással, amely minél tovább tart, annál kevésbé tiszta várakozás, hanem el van keverve az élet kényszerével és üzleties törtetéssel. S ha most eljön a tevékenyen várt boldogság, ez sincs égi anyagból, mint amilyennek a jövőben látszott, hanem testies jelenné lett, és testsúlya van, mint mindennek, ami élet. Mert az élet a testben sohasem boldogság, hanem ingatag és részben kellemetlen valami, és ha a boldogság testi élet lesz, az lesz vele a lélek is, amely kivárta, és nincs többé más, mint az olajjal átitatott bőrű test, és immár az ő ügye az egykori távoli és sugaras boldogság.

Jákób ült, és kifeszítette combját, és nemzőszervére gondolt, amelynek ügye lett immár a boldogság, és amelynek kis idő múltán hatalmasan meg kell s meg szabad állni a helyét az ágyasház szent homályában. Mert boldogsága nászboldogság volt és Istár ünnepe, melyet fűszerek füstje leng körül, s dőzsöléssel s ittassággal ülnek meg, míg egykor Isten ügye volt, és az Ő kezében nyugodott. Ahogy Jákób ezelőtt sajnálta a várakozást, ha el kellett feledkeznie róla az élet sürgés-forgásában, úgy sajnálta most Istent, aki az életnek és minden vágyott jövőnek Nagyura volt, de a valóra vált óra uralmát át kellett engednie a testiség bálványainak és alisteneinek, kiknek jegyében állt az óra. Így hát Jákób Istár mezítelen képét csókolta meg, amikor megemelte Ráhel fátyolának szegélyét, aki mellette ült a nemzés tiszta áldozataként.

Szemben vele ült Lábán, feléje hajolva, nehéz karját az asztallapnak támasztva, és súlyosan és merőn nézte őt.

- Örvendezz, fiam és testvérem fia, mert eljött a te órád s bérednek napja, s meg kell kapnod béredet jog és szerződés szerint a hét évért, amelyet házamban és gazdaságomban szolgáltál a gazdaság fejének meglehetős megelégedésére. És nem áru, sem pénz, hanem egy gyöngéd lányka, az én gyermekem az, akire szíved vágyik, s aki tiéd lesz kényed-kedved szerint, és engedelmeskedni fog karodban. Gondolom, mint verhet a szíved, mert az óra nagy a te számodra, valóban életdöntő óra, életed legnagyobb óráihoz méltó, azt hiszem, nagy, mint az az óra, amikor a sátorban elnyerted atyád áldását, amint egyszer elmesélted, ravasz fiú, ravasz anyának fia!

Jákób oda sem hallgatott.

De Lábán nyersen incselkedett vele a vendégek előtt, és így szólt:

- Mondd hát, vőmuram, hé, figyelj ide, milyen a kedved? Bizonyára borzongsz a boldogságtól, hogy átölelheted a menyasszonyt, és nem félsz, mint akkor, mikor az áldásról volt szó, és megcsukló térddel léptél be atyádhoz? Nem mondtad-e, hogy a verejték végigfutott combodon nyomorúságodban és félelmedben, és még a hangod is elakadt, amikor el kellett nyerned az áldást Ézsau, az átkozott elől? Szerencsés flótás, csak ne tréfáljon meg az öröm, ha rákerül a sor, és el ne akadjon nemzőerőd! A menyasszony rossz néven vehetné.

Erre nevetés dördült föl a felső teremben, és Jákób mosolyogva még egyszer megcsókolta Istár képét, kinek Isten átengedte ezt az órát. Lábán pedig nehézkesen fölállt, és megingott kissé, és szólt:

- Nos, rajta hát, legyen meg, itt az éjfél, lépjetek hozzám, összeadlak benneteket.

Ekkor mind közelébe nyomultak, hogy lássák, amint menyasszony és vőlegény az örömapa elé térdel a padlóra, s hallják, amint Jákób a szokások szerint megfelel. Mert Lábán megkérdezte, kívánja-e, hogy ez a nő a felesége legyen és ő annak férje, s hogy át akarja-e nyújtani neki a virágot, mire Jákób igennel felelt. És megkérdezte, hogy jó családból való-e, hogy gazdaggá akarja-e tenni ezt az asszonyt és ölét termékennyé. És Jákób azt felelte, hogy úrnak fia, és asszonya ölét arannyal és ezüsttel kívánja megtölteni, és termékennyé teszi a kert gyümölcseihez hasonlóan. Erre Lábán megérintette mindkettőjük homlokát, közéjük lépett, és fejükre tette kezét. Azután fölszólította őket, hogy álljanak föl és öleljék meg egymást, s evvel megtörtént a házasságkötés. És a fölavatottat visszavezette anyjához, a vőt pedig kézen fogta, és az utánuk tóduló vendégek előtt, akik énekelni kezdtek, levezette őt a téglalépcsőn a kövezett udvarra, ahol a zenészek álltak az élre. Ezek után fáklyás szolgák haladtak és utánuk pendelyes gyermekek füstölőkkel, melyek láncon himbálóztak. A fölvert tömjénfelhőkben lépdelt Jákób, akit Lábán vezetett, és jobbjában tartotta a fehéret virágzó mirtuszágat. Nem énekelte a többiekkel a hagyományos dalokat, melyek a menetben fölhangzottak, s csak mikor Lábán oldalba bökte, hogy nyissa ki a száját, dúdolt egy keveset. Lábán azonban együtt énekelt velük nehéz basszus hangján, és fejből tudta a dalokat, amelyek édesek és szerelmetesek voltak, és a szerelmespárról szóltak, férjről és nőről általában, akik nászukra készülnek, és mindkét részről égnek a türelmetlenségtől. A nászmenetről volt szó, amelyben most valósággal mentek: a menet a puszta felől közeledett, és levendula és mirha füstje szállt a magasba. Ott ment a vőlegény, fején koronával, anyja ékesítette föl agg kezével a menyegző napjára. Jákóbra nem illett a dal, anyja távol volt, s maga csak menekült, és az ő külön esetére nem talált, amit énekeltek, hogy szerelmesét anyja házába vezeti, azoknak lakásába, akik szülték. De úgy látszott, Lábán éppen azért énekel olyan hatalmasan, hogy a példának tiszteletet szerezzen a fogyatékos valósággal szemben, és Jákóbbal éreztesse a különbséget. És ekkor a nótabeli vőlegény volt az, aki szólt, és a menyasszony, aki bensőségesen felelt, és a magasztalás és vágy elragadtatott szavait váltották. Végül pedig mindenkit megkértek, és egyik a másikért könyörgött, hogy idejekorán föl ne ébresszék őket, ha a gyönyör közepette elszenderednek, hanem hagyják pihenni a vőlegényt és bőségesen szunyókálni a menyasszonyt, míg maguktól meg nem mozdulnak. A mező őzeire és gímszarvasaira kérték ezt az emberektől a dalban, amelyet menetelés közben mind bensőséges részvéttel énekeltek, és a tömjénező gyermekek is átható hangon dalolták a dalt, noha nem egészen értették. Így járta körül a menet a szeles, holdvilágtalan éjszakában Lábán udvarát, egyszer és kétszer, és a ház elé ért és a ház pálmafa ajtaja elé, aztán benyomult, elöl a zenészekkel, és a földszinti ágyasház elé ért, amelynek szintén volt ajtaja, és Lábán kézen fogva bevezette Jákóbot. A fáklyákkal bevilágíttatott, hogy Jákób körülnézhessen a szobában, és tudja, hol áll az asztal és ágy. Azután áldott férfierőt kívánt neki, és visszafordult a kísérethez, amely az ajtóban torlódott össze. Mind elvonultak, ismét dalra gyújtva, és Jákób egyedül maradt.

Semmi sem volt, amire világosabban emlékezett volna még évtizedek múlva is, még aggkorában és még a halálos ágyon is, ahol ünnepélyesen elmondotta, mint arra, hogy ekkor egyedül maradt a nászszoba sötétségében, amelyben fútt és húzott a szél; mert az éjszakai szél hevesen hatolt be a mennyezet alatti ablaknyílásokon, és a belső udvar felé néző nyílásokon ismét kitolult, beléakadt a szövet- és szőnyegfüggönyökbe, melyekkel, mint Jákób a fáklyafénynél látta, a falak díszítve voltak, és nagy röpködést-lobogást okozott. Az a helyiség volt ez, mely alatt a levéltár meg a teráfim és a nyugták sírkamrája feküdt; Jákób lába érezte a nászünnepre fölterített vékony szőnyegen keresztül a kis csapóajtó markolókarikáját, melyen át a pincébe lehetett jutni. Az ágyat is látta, és előrenyújtott kézzel hozzálépett. Ez volt a legjobb ágy a házban, egyik a három közül, Lábán és Hadina ültek rajta amaz első estebédnél hét esztendővel ezelőtt: ércveretes lábon álló kerevet, s a gömbölyített fejtámasztó is fényezett bronzból készült. A favázra takarókat terítettek, s afölé gyolcsot húztak, amint Jákób érezte, s a fejtámasztóhoz párnákat is tettek; csak keskeny volt az ágy. Melléje, az asztallapra sör és harapnivaló volt készítve. Két támlátlan szék állt a szobában, szintén szövettel leterítve, s az ágy fejénél lámpatartók. De a lámpákban nem volt olaj.

A szélfúvásos sötétségben ezt tapasztalta és állapította meg Jákób, mialatt a kíséret nagy lármával s dobogással töltötte be a házat és az udvart, hogy elhozza a menyasszonyt. Azután az ágyra ült, a virággal kezében, és figyelt. A menet ismét elhagyta a házat, hogy körülvonuljon, hárfákkal és cintányérokkal az élen, Ráhellal, az elragadóval, akié a szíve volt, és aki fátyolban lépkedett. Lábán kézen fogva vezette, mint előbb Jákóbot, talán Hadina is, és ismét karban zendültek föl a szerelmetes nászdalok, hol közelebbről, hol távolabbról. S mikor végleg közel értek, így énekeltek:

Enyém az én barátom, egészen az enyém.
Elzárt kert vagyok, tele csalogató gyümölccsel, fűszeres illatokkal tele
Jöjj, kedvesem, jöjj kertedbe!
Szakítsd le bátran csalogató gyümölcseit, szürcsöld magadba üdítő nedvét!

Ekkor az éneklők lába az ajtó elé ért, és az ajtó megnyílt kissé, hogy a dal és a zenebona egy pillanatra akadálytalanul behatolhatott, és az elfátyolozott a szobában volt, miután Lábán beeresztette, nyomban becsukván megint az ajtót; és ők egyedül maradtak a sötétben.

- Te vagy az, Ráhel? - kérdezte Jákób kis idő múlva, miközben arra várt, hogy a kinn levők valamennyire elvonuljanak... Úgy kérdezte ezt, mint ahogy azt kérdezzük: “Megjöttél utadról?”, holott a kérdezett előttünk áll, és mi sem természetesebb, mint hogy megjött, a kérdés tehát esztelen, és csak arra jó, hogy hallassuk hangunkat, és a megtért nem is tud rá felelni, hanem csak nevetni. Ám Jákób hallotta, amint az igenlően int fejével, fölismerte a könnyű-nehéz fátyolruha halk zizegésén és suhogásán.

- Édesem, kicsim, galambocskám és szemem fénye, drága szívem - mondotta bensőségesen -, olyan sötét van, és szél fú... Itt ülök az ágyon, ha nem láttad volna, a szobában egyenesen előre és aztán kissé jobbra. Jöjj hát, de meg ne üsd magad az asztalban, mert attól sötétkék folt támad gyenge bőrödön, és fellököd a sört is. Nem szomjazom rá, arra nem, csak rád szomjazom, én gránátalmám - milyen jó, hogy hozzám vezettek téged, és nem ülök tovább egyedül a szélfúvásban. Jössz már? Szívesen eléd mennék, de azt hiszem, nem szabad, mert szokás és jog, hogy ülve nyújtsam át neked a virágot, és jóllehet senki sem lát bennünket, azért tartsuk be az előírást, hogy igazán házasok legyünk, amint rendületlenül kívántuk a várakozásnak annyi évén át.

A meghatottság erőt vett rajta; hangja megcsuklott. Az idő elképzelése, melyet türelemben és türelmetlenségben ki kellett várnia ezért az óráért, hatalmasan és megrázóan markolt belé, és a gondolat, hogy Ráhel vele várt és most szintén vágyainak céljához ért, megindultságában megremegtette szívét. Ez a szerelem, ha tökéletes: megindultság és gyönyör egyszerre, gyöngédség és vágy, és míg Jákóbnak a megrendülés könnyeket fakasztott szeméből, egyben férfiúsága feszülését is érezte.

- Itt vagy - mondotta -, rám találtál a sötétségben, mint ahogy én is rád találtam több mint tizenhét napos utazás után, amikor a juhok közt jöttél, és szóltál: “No lám, egy idegen!” Akkor szemeltük ki egymást az emberek közül, és hét évet szolgáltam érted, és az idő most lábunknál hever. Íme, őzikém, galambom, itt a virág! Ha nem látod és nem találod, kezedet az ágacskához vezetem, hogy te átvedd, és én neked adjam: akkor egyek leszünk. Kezedet azonban magamnál tartom, mert úgy szeretem, és szeretem csuklód csontját, melyet jól ismerek, és nagy örömömre ismét felismerek a sötétben, és olyan nekem a te kezed, mint te magad és mint egész tested - az pedig olyan, mint egy kéve búza, melyet rózsák fonnak át. Kedvesem, testvérem, telepedj hát ide hozzám, oldalamra, arrább ülök, így van hely kettőnknek is, és háromnak is lenne hely, szükség esetén. De milyen jó az Isten, hogy kettesben lehetünk itt, mindenkitől távol, én melletted és te mellettem! Mert én csak téged szeretlek orcádért, amelyet most nem látok, de ezerszer láttam és szerelemmel csókoltam, mert szépsége az, amely testedet mintegy rózsákkal koszorúzza, és ha arra gondolok, hogy te Ráhel vagy, akivel gyakran voltam együtt, de így még nem, akire vártam, és aki várt rám és most is vár rám, és gyöngédségemre, olyan elragadtatás fog el, amely erősebb nálam, és maga alá gyűr. Homály burkol körül bennünket, sűrűbben, mint a fátyol, amellyel téged, szeplőtelent ékesítettek, és szemünk elé sötétség van kötve, úgyhogy nem látnak tovább magamnál, és vakok. De csak szemünk vak, Istennek hála, s különben egy más érzékünk sem. Hiszen halljuk egymást, ha beszélünk, és a sötétség már nem választ el bennünket. Mondd hát, lelkem, téged is elragad-e az óra nagysága?

- Gyönyörrel vagyok a tied, kedves uram - szólt amaz halkan.

- Ezt Lea mondhatta volna, idősebb nővéred - felelte Jákób. - Nem értelme szerint, hanem hanglejtése szerint, természetesen. Nővérek hangja bizonyára hasonlít, és a szavak rokon csengéssel hagyják el ajkukat. Mert ugyanaz az atya nemzette őket ugyanazon anyával, és noha kissé különböznek az időben és külön-külön járnak a térben, de egyek az eredés ölében. Lásd, én félek kissé vak szavaimtól, mert könnyű volt azt mondanom, hogy a homály nem tudja megzavarni beszédünket, de mégis érzem, hogy a sötétség szavaimba hatol és betölti őket, úgyhogy kissé megrettenek tőlük. Hadd dicsérjük hát a megkülönböztetést, és hogy te Ráhel vagy, és én Jákób vagyok és nem Ézsau például, vörös testvérem! Az atyák és én sokat elmélkedtünk a karámok mellett, kicsoda Isten, és gyermekeink és gyermekeink gyermekei követni fognak bennünket az elmélkedésben. Én azonban azt mondom ezen az órán, és világossá teszem szavamat, hogy a sötétség meghátrál előle: Isten a megkülönböztetés! Ezért úgy emelem most föl fátyladat, szerelmesem, hogy lássalak látó kezekkel, és higgadtan egy székre teszem, amely itt áll, mert értékes az képei miatt, és örökségül kell hagynunk nemzedékeken át, hogy a legkedvesebbek viseljék számtalan ivadékunk közül. Íme, ez itt a hajad, fekete, de kedves, ismerem jól, ismerem illatát, amely páratlan, ajkamhoz emelem, és mit tehet akkor a sötétség? Nem hatolhat ajkam és hajad közé. Itt van a szemed, mosolygó éj az éjben, és itt finom barlangja, és fölismerem aljának lágy vidékét, ahonnan nemegyszer csókoltam le a türelmetlenség könnyeit, hogy ajkam csupa nedvesség lett. Itt van orcád, selymes, mint a madarak pelyhe és mint külföldi kecskék pompás gyapja. Itt van vállad, melyet kezem szinte szélesebbnek érez, mint ahogy a szem napvilágnál látja, itt a karod és itt...

Elhallgatott. Amint látó kezei elhagyták asszonya arcát és testét érintették és testének bőrét, Istár mindkettőjüket velőkig megborzongatta, az égi bika lihegett, és lehelete kettőjük elvegyülő lehelete volt. És Lábán gyermeke pompás társnője volt ezen az egész szélfúvásos éjszakán keresztül Jákóbnak, nagy a gyönyörben és erős a nemzésben, és újra és megint ölére fogadta férjét, úgyhogy már nem is számolták, a pásztorok azonban azt mondották egymásnak, kilenc ízben történt.

Jákób később elaludt a földön, arcát asszonya kezére hajtva, mert az ágy keskeny volt, s helyétől és kényelmétől nem akarta őt megfosztani. Ezért a nyoszolya mellett kuporogva aludt kedvese kezén, mely az ágyszélén feküdt. Földerengett a reggel. Borongó pirosan és elcsöndesedve állt az ablaknyílások előtt, és lassú világosodással töltötte be a nászszobát. Jákób ébredt föl előbb: a napfénytől, mely szemhéján áthatolt, és a csendtől; mert késő éjszakáig zajgott a lárma és kacagás a házban és udvarán, ahol folytatódott a lakoma, és csak reggel felé, amikor az új pár már aludt, lőn nyugalom. Fekvése is kényelmetlen volt, bárha örömmel vállalta - így könnyebben ébredt. Megmozdult, érezte a kedves kezét, elgondolta, hogyan is állnak a dolgok, és odafordította száját, hogy a kezet megcsókolja. Aztán fölemelte fejét, hogy utánanézzen kedvesének és szendergésének. Álomtól nehéz és ragadós szemmel nézett föl, mely még hajlamos volt elfordulni, és tekintetét még sehogyan sem találta meg. Lea feküdt ott.

Jákób lehunyta szemét, és mosolyogva megrázta fejét. Ej, gondolta, miközben szíve és gyomra körül máris érezni kezdte az irtózatot; no nézd csak, nézd! Incselkedő álomkép, bohó káprázat. Szememet sötétség függönyözte - most, hogy szabad, bambának tetteti magát. Titkon csakugyan ennyire hasonlítanának a nővérek egymáshoz, jóllehet hasonlóság vonásaikban egyáltalán nem mutatható ki, és csak ha alszanak, akkor lehet észrevenni? Nézzünk hát csak jobban oda!

De azért még nem nézett oda, mert félt, és akármit mondott is magában, az csak az irtózat locsogása volt. Annyit látott, hogy az alvó szőke, és orra kissé pirosas. Keze bütykével megdörzsölte szemét, és kényszerítette, hogy lásson. Lea volt az alvó.

Fejében kóvályogtak a gondolatok. Hogyan jött Lea ide, és hol van Ráhel, akit Lábán beengedett hozzá, és akit megismert ezen az éjszakán? Hátrahőkölt az ágytól, a szoba közepére, és egy ingben állt ott, öklét arcához szorítva.

- Lea! - tört ki a sikoltás összeszoruló torkából. Lea már fenn ült. Pislogott, mosolygott, és szemhéját szemére eresztette, amint Jákób már máskor is gyakran látta. Fél válla és melle csupaszon maradt; fehér volt és szép.

- Jákób, én uram - mondotta -, hadd legyen így az atya akarata szerint. Mert ő akarta és ő rendezte így, és az istenek adják, hogy neki és nekik még megköszönd ezt.

- Lea - dadogta Jákób, gégéjére, homlokára és szívére mutatva -, mióta vagy te itt?

- Kezdettől fogva - felelte az -, és tiéd voltam ezen az éjszakán, mióta a fátyolban beléptem. Mindig gyöngéden készséges voltam irántad, éppúgy, mint Ráhel, mióta első ízben láttalak meg a tetőről, és azt hiszem, be is bizonyítottam ezt neked egész éjszaka. Mert mondd meg magad, vajon nem szolgáltalak-e, amint csak nőtől telik, s nem voltam-e derekas a kéjben! Lelkem mélyén bizonyosan tudom, hogy teherbe estem tőled, és fiunk lesz, erős és jó, s a neve legyen Rúben.

Ekkor Jákób utánagondolt, és eltűnődött rajta, hogyan tartogatta ezt az éjszakát Ráhel számára, és odament a falhoz, és karját ráfektette s homlokát karjára, és keservesen sírt.

Így állt hosszabb ideig szétzilált érzésekkel, és valahányszor fölújult benne a gondolat, miként hitt és örült, s miként lett boldogsága puszta káprázat, és miként gyalázták meg a teljesülés óráját, amelyért szolgált és az időt legyőzte, úgy érezte, mintha gyomra és agya föl akarna fordulni, és kétségbeesett lelkében. Lea pedig nem tudott többé mit mondani, és hasonlóképp csak sírdogált közbe-közbe, amint nemrég nővérével sírt. Mert látta, mennyire nem ő volt az, aki a férfit újra és újra ölére fogadta, és csak az a gondolat erősítette közben szívét, hogy kétségkívül erős fiút fogant tőle, kinek neve Rúben lesz.

Akkor Jákób otthagyta őt, és kirohant a szobából. Csaknem fölbotlott az alvókban, akik odakünn feküdtek szerte a házban és udvaron a tegnapi dáridó rendetlenségében, takarókon és gyékényeken vagy a puszta földön, és mámorosan aludtak.

- Lábán! - kiáltott, és testeken gázolt át, amelyek mogorván röffentek föl, kinyújtózkodtak és tovább horkoltak. - Lábán! - ismételte csöndesebben kiáltását, mert a kín és keserűség és a háborgó vágy a leszámolásra sem tudta legyőzni benne a kíméletet a nehéz lakoma után reggeli álmukat alvók iránt. - Lábán, hol vagy?

És Lábánnak, a háziúrnak kamrája elé érve, ahol az feleségével, Hadinával hált, kopogtatott és kiáltott: - Lábán, jöjj ki!

- Eh, eh! - felelte Lábán odabenn. - Ki az, aki pirkadatkor fölver, miután ittam?

- Én vagyok, ki kell hogy jöjj! - válaszolta Jákób.

- Úgy, úgy - mondta Lábán. - Vőmuram az. Azt mondja: “én”, mint a gyerek, mintha ennyiből meg lehetne ismerni, de én ráismerek hangjára, és kimegyek, hogy halljam, mi mondanivalója van már kora hajnalban, holott éppen a legjobb álmomat aludtam. - És egy ingben kilépett, kócos hajjal és pislákolva.

- Aludtam - ismételte. - Kitűnően és jótékonyan aludtam. Miért nem alszol te is vagy teszed, amit állapotod parancsol?

- Lea van nálam - szólt Jákób remegő szájjal.

- Magától értetődik - válaszolta Lábán. - Azért cibálsz föl hajnalhasadtakor a nehéz ivás után szükséges álomból, hogy közöld velem azt, amit éppoly jól tudok, mint te?

- Te sárkány, te tigris, te ördög! - kiáltotta Jákób magánkívül. - Nem azért mondom, hogy megtudd, hanem hogy lásd, hogy most már én is tudom, és hogy kérdőre vonjalak fájdalmamban.

- Mindenekelőtt vigyázz a hangodra, és szállítsd sokkal mélyebbre! - szólt Lábán. - Én vagyok kénytelen parancsolni ezt neked, ha te magad nem érted meg a körülmények parancsát, melyek mind emellett szólnak. Mert nem elég, hogy én nagybátyád és apósod vagyok, és azonfelül kenyéradód, akire nincs jogod jajveszékelve ráförmedni, hanem a ház és udvar is tele van alvó lakodalmi vendégekkel, amint látod, akik néhány óra múlva velem együtt vadászatra akarnak vonulni, hogy szórakozzanak a pusztán és a mocsár nádasában, ahol hálókat állítunk a madaraknak, fogolynak, túzoknak, s esetleg vadkant is szúrunk le s kerítünk terítékre, hogy egy kupa szeszt loccsanthassunk rá. Ehhez gyűjtenek vendégeim erőt álmukban, mely szent előttem, és este tovább dáridózunk. Neked pedig, ha az ötödik napon előjössz a nászszobádból, szintén hozzánk kell csatlakoznod vidám vadászásra.

- Tudni sem akarok vidám vadászásról - felelte Jákób -, és nem arra áll most szegény fejem, melyet te úgy megzavartál és megcsúfoltál, hogy földről égre kiált. Mert te mértéktelenül megcsaltál, gyalázatosan és borzalmasan megcsaltál, és titkon Leát küldted be hozzám, idősebb lányodat, Ráhel helyett, akiért szolgáltalak. Mit tegyek most magammal s veled?

- Halld hát - válaszolta Lábán. - Vannak szavak, melyeket inkább nem kellene nyelvedre venned, és óvakodnod kellene hangosan kimondani, mert amint tudom, él Amurru-országban egy durva férfiú, aki sír és gyapját szaggatja és életedre tör, s aki sokat tudna mesélni csalásról. Kellemetlen, ha valakinek másért kell szégyenkeznie, mert az nem teszi, és jelenleg ez az eset köztem és közted, rosszul megválasztott szavaid következtében. Én csaltalak meg téged? Milyen tekintetben? Olyan menyasszonyt vezettem be hozzád talán, aki nem volt már érintetlen, és aki nem lett volna méltó rá, hogy a hét lépcsőn föllépdeljen az Isten karjai közé? Vagy talán olyat engedtem be, akinek teste nem ép és erős, vagy jajgatott a fájdalom miatt, amelyet okoztál neki, és nem szolgált alázattal kéjedben? Ilyenformán csaltalak meg?

- Nem - mondta Jákób -, nem ilyenformán. Lea nagy a nemzésben. De te kijátszottál és félrevezettél úgy, hogy a sötétben Leát Ráhelnak hittem egész éjszakán át, és a nemigazinak adtam lelkemet és legjobb részemet, amit annyira bánok, hogy ki sem mondhatom. Ezt tetted velem, ordasszívű.

- És te ezt csalásnak nevezed, és vakmerően a pusztaság állataival s gonosz szellemekkel hasonlítasz össze, mert ragaszkodtam a szokáshoz, és jóérzésű férfiúként nem vállalkoztam rá, hogy a szent hagyománnyal szembehelyezkedjem? Nem tudom, mi a rend Amurru-országban vagy Góg király országában, de a mi hazánkban nem szokás, hogy a fiatalabbat férjhez adjuk az idősebb előtt, a hagyomány arculcsapása volna ez, és én törvénytisztelő ember vagyok, a tisztesség embere. Ezért tettem, amit tettem, és okosan cselekedtem esztelenségeddel szemben, és atyához méltón, aki tudja, mivel tartozik gyermekeinek. Mert te galádul megsértetted szeretetemet idősebb lányom iránt, amikor azt mondottad: “Lea nem lobbantja föl férfiúi vágyaimat.” Nem érdemled-e meg ezért a leckét és rendreutasítást? Most hát láthattad, hogy föllobbantja-e vagy sem!

- Semmit se láttam! - kiáltott Jákób. - Ráhel volt az, akit én öleltem!

- Igen, ez derült ki reggel - felelte Lábán gúnyosan -, de éppen arról van szó, hogy Ráhelnak, az én kicsikémnek sincs panaszolnivalója. Mert Leáé volt a valóság, míg Ráhelé a hit. De most kioktattalak, hogy hited is Leáé legyen, és akit a jövőben ölelni fogsz, azé lesz mostantól a valóság is meg a hit is.

- Nekem adod hát Ráhelt? - kérdezte Jákób.

- Magától értetődik - mondta Lábán. - Ha akarod őt és megfizeted érte a törvény szerint járó árat, akkor a tiéd lesz.

Jákób fölkiáltott:

- De hiszen hét esztendőt szolgáltam Ráhelért!

- Egyik gyermekemért szolgáltál - felelte Lábán méltóságosan és szilárd hangon. - Ha a másodikat is akarod, amit szívesen vennék, ismét fizetned kell!

Jákób hallgatott.

- Elő fogom teremteni az árat - mondotta aztán -, és igyekszem megszerezni a jegyajándékot. Egy mina ezüstöt kölcsönzök ismerőseimtől, akikkel kereskedés közben ismerkedtem meg, s kezeskedem érte, hogy egy s más ajándékot tudok a menyasszony övére kötni, mert évek folyamán észrevétlenül összegyűlt valamicském, és már nem vagyok olyan koldusszegény, mint akkor, mikor először kértem meg lányod kezét.

- Már megint minden tapintat nélkül beszélsz - felelte Lábán méltóságos fejrázással -, és ezért léhán szólsz olyan dolgokról, amelyeket lelked mélyére kellene zárnod, s örülnöd kellene, ha mások nem terelik rá a szót, s nem perlekednek veled ahelyett, hogy nyíltan locsogsz róla, és megint csak úgy viselkedsz, hogy egyik embernek kell szégyenkeznie a másikért, aki maga nem képes rá. Semmit sem akarok tudni észrevétlen gyarapodásról és hasonló bosszantó dolgokról. Nem kell az ezüstöd jegyajándéknak, és senkinek az áruja váltságdíjul, hanem második gyermekemért is szolgálnod kell, ugyanaddig, mint az elsőért.

- Ordaslelkű! - kiáltotta Jákób, és alig fékezte magát. - Tehát Ráhelt csak újabb hét év múlva akarod nekem adni?

- Ki mondja ezt? - válaszolta Lábán fölényesen. - Ki célzott itt csak hasonlóra is? Csupán te vagy az, aki zagyvaságokat beszélsz, és elhamarkodva ordaslélekkel hasonlítasz össze, mert én atya vagyok, és nem akarom, hogy gyermekem epekedjék a férfiú után, amíg az megöregszik. Menj most a dolgodra, és álld meg becsülettel ezt a hetet. Akkor majd szép csöndben megkapod a másik lányomat is, és mint férje szolgálsz engem érte további hét éven át.

Jákób hallgatott, és lecsüggesztette fejét.

- Hallgatsz - szólt Lábán -, és nem tudsz ráfanyalodni, hogy lábamhoz borulj. Igazán kíváncsi vagyok, vajon sikerül-e valaha hálára indítanom szíved. Hogy itt állok kora hajnalban egy ingben, fölzavarva szükséges álmomból, és ügyeket rendezek veled, nyilván nem elég, hogy ilyen érzést ébresszen benned. Még nem említettem, hogy másik gyermekemmel a második szolgálót is megkapod, akit vásároltam. Mert Zilpát Leának ajándékozom hozományul, Ráhelnak pedig Bilhát, és ebben az esetben is úgy akarom csinálni, hogy a mina ezüstnek, amelyet neked adok, kétharmada beszámíttassék. Így négy asszonyod lesz éjszakára és olyan háremed, mint Bábel királyának és mint Elám királyának, holott az imént még magadban száradtál a sövényen.

Jákób még mindig hallgatott.

- Kegyetlen férfiú - mondta végül egy sóhajjal. - Nem tudod, hogy mit tettél velem, nem tudod és nem is gondolsz rá, meg vagyok róla győződve, és nem is tudod elképzelni vasszívedben! Egész lelkemet és mindent, ami bennem szent, a nemigazira tékozoltam ezen az éjszakán, ez szorítja össze a szívemet az igazi miatt, akinek mindezt szántam, s most Leával törődjem egész héten át, és ha testem elfáradt, mert én is csak ember vagyok és jóllakott, és lelkem már bágyadt örvendezni, akkor lesz enyém az igazi, Ráhel, egyetlen kincsem. Te azonban azt hiszed, hogy evvel jóvátettél mindent. Pedig sohasem lehet azt jóvátenni, amit velem és Ráhellal tettél, gyermekeddel, és végeredményben Leával is, aki ott ül az ágyon és sír, mert nem ő van az én szívemben.

- Ez azt jelenti - kérdezte Lábán -, hogy a Leával töltött nászhét után nem leszel eléggé férfi, hogy megtermékenyítsd a másikat?

- Dehogyis, Isten óvjon ettől - felelte Jákób.

- A többi csak rigolya - fejezte be Lábán a vitát - és túlfinomult fecsegés. Meg vagy elégedve szerződésünkkel, és érvényes legyen köztünk, vagy nem?

- Igen, férfiú, legyen érvényes - szólt Jákób, és visszament Leához.

A féltékeny Isten

Ezek hát Jákób történetei, melyek agg arcába vésődtek, s elvonultak ködbe borult, szemöldökében fönnakadt szeme előtt, amikor ünnepélyes tűnődésbe merült, akár egyedül volt, akár emberek közt, akiket azonnal szent borzalom fogott el arckifejezése láttára, úgyhogy meglökték egymást, és így szóltak: “Pszt, Jákób történetein tűnődik!” Egynémelyiket már részletesen elmondottuk és véglegesen tisztáztuk, olyanokat is, amelyek még csak jóval ezután következnek, Jákób hazatérését is a nyugati országokba, s ami megérkezése után esett meg; de tizenhét évet kell itt pótolnunk bőséges eseményeikkel és forgandó történeteikkel, melyeknek élén a kettős nász áll Leával és Ráhellal, valamint Rúben megszületése.

Reubén pedig Leáé volt és nem Ráhelé; amaz szülte Jákóbnak elsőszülöttjét, aki elsőszülöttségét később eljátszotta, mert olyan volt, mint a zúduló vízár, s nem Ráhel foganta s hordozta, nem érzelmeinek jegyese ajándékozta Jákóbnak, s nem Ráhel volt, Isten akaratából, az sem, aki Simeónt hozta világra, Lévit és Dánt és Jehudát, vagy bármelyiket a tíz közül Zebulónig, holott a nászhét leteltével, amikor Jákób az ötödik napon kijött Leától, és a társas madarászaton kissé fölfrissült, Ráhellal ugyanúgy együtt hált, amiről nem is beszélünk többet. Mert már elmondottuk, mint kapta meg Ráhelt; Lábánnak, az ördögnek mesterkedése folytán először Leában kapta meg, s csakugyan kettős nász volt, amit akkor ült - nászéj két nővérrel: az egyikkel valóságosan, a másikkal hite szerint, és mit jelent itt a valóság? Ilyen értelemben Rúben mindenesetre Ráhel fia volt, vele nemzette Jákób. És aki oly készséges és buzgó volt, mégis üres öllel ment ki, s Lea erős és gömbölyű lett, és elégülten fonta össze kezét gömbölyűsége felett, fejét alázattal oldalt hajtva és szemhéját lebocsátva, hogy ne lehessen látni bandzsítását.

A legnagyobb rátermettséggel szült meg a téglákon - néhány óra alatt folyt le az egész, tiszta gyönyörűség volt. Reubén nyomban kizúdult, mint a vízár; mire Jákób, kit sietve értesítettek, megjött a mezőről (mert éppen szezámaratás ideje volt), az újszülöttet már megfürösztötték, sóval megdörzsölték és bepólyálták. Jákób rátette kezét, és valamennyi emberének jelenlétében ezt mondotta: “Fiam.” Lábán tiszteletét fejezte ki. Buzdította, hogy legyen éppoly derekas, mint ő, s három egymást követő évben örökítse meg magát, mire a gyermekágyas anya jókedvében odakiáltotta fekhelyéről: tizenkét évig szüntelenül termékeny akar lenni. Ráhel hallotta ezt.

Nem lehetett elmozdítani őt a bölcső mellől, mely hintaként függött alá a mennyezetről, úgyhogy Lea az ágyból kézzel tudta igazgatni. A másik oldalon Ráhel ült, és a gyermeket nézte. Ha sivalkodott, fölemelte, és nővére duzzadó, tejerekkel befutott mellére adta, a látvánnyal be nem telve nézte, amint az táplálta, hogy a gyermek vörös és puffadt lett a jóllakottságtól, s szemlélődés közben tulajdon gyenge mellére szorította kezét.

- Szegény kicsike - mondotta ekkor bizonnyal Lea. - Ne búsulj, te is sorra kerülsz. És kilátásaid hasonlíthatatlanul jobbak az enyémeknél, mert te vagy az, akin urunk szeme szívesen nyugszik, és egy éjszakára, amelyet nálam tölt, bizonnyal négy vagy hat is következik, melyet neked ad, mi kell hát még?

De noha Ráhelnak voltak kilátásai, Isten akaratából mégis Leán teljesültek azok, mert alig kelt föl első gyermeke után, már megint teherbe esett, és miközben hátán Rúbent hordta, testében már Simeónnal volt viselős, és nem is igen érezte magát rosszul, mikor a magzat nőni kezdett, és nem sóhajtozott, amikor nagy hasa eltorzította, hanem kemény és jókedvű maradt mindvégig, és Lábán gyümölcsöskertjében dolgozott addig az óráig, amelyikben némileg megváltozott arccal parancsot adott, hogy állítsák föl a téglákat. Simeón egykönnyen megjelent és tüsszentett. Mindenki megcsodálta; leginkább Ráhel, és mennyire fájt, hogy meg kell csodálnia! Ezzel a gyermekkel másképpen állt a dolog, mint az elsővel; mert Jákób tudatosan és csalafintaság nélkül nemzette Leával, és azé volt egészen és kétségtelenül.

És Ráhel? Hogy állt a dolog a kicsikével? Milyen komolyan és vidáman nézett szemébe a rokonnak, kedves bátorsággal és életrekészséggel; milyen bizalommal kívánta és érezte, hogy gyermeket szül neki kettőjük képére, néha ikreket is! Most üres öllel ment ki, holott Lea már a másodikat ringatta - hogyan lehet ez?

A hagyomány betűje az egyetlen támaszték, amely e fájdalmas életjelenség magyarázatára kínálkozik. Röviden így hangzik: mivelhogy Lea megvetett volt Jákób előtt, Isten megnyitá méhét, Ráhel pedig magtalan vala. Éppen azért. Éppoly kísérlet ez a magyarázatra, mint akármi más, a feltevés bélyegét viseli magán s nem a kijelentését, mert Él saddájnak közvetlen és mértékadó kinyilatkoztatását rendelése értelme felől, akár Jákóbbal, akár más részessel szemben, nem ismerjük, és nyilván nem is hangzott el. Mégis megkísérelnénk, hogy ezt az értelmezést elvessük, és másikat állítsunk helyébe, ha tudnánk jobbat, mint ahogy nem tudunk; sőt inkább az említettet lényegében helyesnek ítéljük.

A lényeg az, hogy Isten rendelése nem vagy nem elsősorban Ráhel ellen irányult, s nem is Lea kedvéért szabatott ki, hanem magának Jákóbnak volt tanulságos megfenyítése, akinek megfeddése ugyanis abban az értelemben történt, hogy a finnyás, puha érzelmi önkényeskedés és a gőg, amellyel ezt ápolta és hirdette, nincs Elóhim kedvére, ámbátor a kiválasztásra és korláttalan előszeretetre irányuló hajlam, ez az érzelmi gőg, amely fölmenti magát minden megítélés alól, s az egész világ ájtatos hozzájárulását igényli, magasabb példaképekre hivatkozott, és valóban annak földi utánzása volt. Ámbátor? Éppen azért, mert Jákób érzelmi kényuraskodása utánzás volt, nyerte el büntetését. Aki itt szóra vállalkozik, meg kell hogy válogassa kifejezéseit: de a használandó szó félénk megvizsgálása után sem kétséges, hogy az itt fejtegetett elrendelés legfőbb indítóoka Isten féltékenysége volt előjogára, amelyet éppen e rendelés által, Jákób érzelmi kényuraskodásának megalázása által kívánt előjogként megjelölni. Ezt az értelmezést lehet gáncsolni, és alig kerülheti el az ellenvetést, hogy oly kicsinyes és szenvedélyes indíték, mint amilyen a féltékenység, isteni elrendelések magyarázatára nem alkalmazható. Az efféle érzékenységnek azonban szabadságában áll a számára visszataszító indulatot mint az istenség korábbi és vadabb fejlődési állapotának szellemileg át nem hasonított csökevényét értelmezni - kezdeti állapotok csökevényét, melyekre más helyen már némi fényt vetettünk, és amelyek idején Jáhunak, egy maroknyi barna pusztafi hadi- és viharistenének, akik harcosainak nevezték magukat, kialakuló arca sokkal inkább a gonoszság és félelmetesség, mint a szentség vonásait mutatta.

Isten szövetsége a vándor Ábrámban munkáló emberi szellemmel mindkét fél megszentelését célzó szövetség volt, oly szövetség, melyben emberi és isteni szükséglet olyannyira összefonódik, hogy alig állapítható meg, melyik oldalról, az isteniről vagy az emberiről indult ki az első ösztönzés erre az együttműködésre, mindenesetre pedig oly szövetség, melynek megkötésében az fejeződik ki, hogy Isten megszentelése és az emberé párhuzamos folyamat, s a legbensőségesebben egymásba “szövődik”. Mi célja volna, kérdezhetnénk, különben szövetségnek? Isten utasítása az ember számára: “Légy szent, amiként én is az vagyok!” - már föltételezi Isten megszentelődését az emberben; tulajdonképp ezt jelenti: “Engedd, hogy megszentelődjek benned, és légy aztán magad is szent!” Más szóval: Isten szentté tisztulása zavaros álnokságából visszahatóan az emberét is magában foglalja, akiben e tisztulás Isten nyomatékos kívánságára megy végbe. A dolgok e belső kapcsolata pedig és hogy Isten valóságos méltóságát csak az emberi szellem segítségével éri el, amely viszont ismét csak Isten valóságának szemlélete és az arra való hivatkozás útján nyeri el méltóságát - épp a vonatkozások e fenségesen-házastársi elkeveredése és kölcsönössége, a testbe zárva s a körülmetélkedés gyűrűjével megerősítve, felfoghatóvá teszi, hogy éppen a féltékenység, a szenvedélyes szentség-előttiség e csökevénye maradt meg legtovább Istenben, akár bálványok ellen irányult, akár az érzelmi bujaság előjogára, ami alapjában ugyanaz.

Mert mi más volna az ember féktelen érzése embertársa iránt, ahogyan Jákób érzett Ráhel és aztán, lehetőleg még fokozottabb átvitelben, Ráhel elsőszülöttje iránt, mint bálványozás? Ami Jákóbbal történt Lábán furfangja révén, részben legalább, még joggal értelmezhető szükségszerűen kiegyenlítő igazságosztásnak Ézsau sorsára való tekintettel, fölrovásnak annak terhére, akinek javára az egyensúly megzavartatott. Ha azonban másfelől meggondoljuk Ráhel sötét sorsát, s hozzá megtudjuk azt is, amit az ifjú Józsefnek kellett kiállania, akinek csak igen nagy okossággal és nyájas ügyeskedéssel kezelve Istent és embert, sikerült a dolgoknak jó fordulatot adni, nem lehet kétség, hogy a legtisztább és legeredetibb értelemben vett féltékenységről van szó - nem az általános és származtatott féltékenységről egy előjogra, hanem a legszemélyesebbről a bálványozó érzelem tárgyaira, melyekre bosszút állva le is sújtott, egyszóval: a szenvedélyre. Nevezzük bár ezt pusztai csökevénynek, mégis igaz marad, hogy elsősorban éppen a szenvedélyben teljesül be és igazolódik a messze zúgó szó: “Eleven Isten.” Miután tapasztaltuk, azt fogjuk mondani, hogy József, bármennyire ártalmára voltak is különben hibái, Istennek emez elevensége iránt szinte több érzéket tanúsított, és nagyobb ügyességgel tudott tekintettel lenni rá, mint nemzője.

Ráhel nagy zavara

A kis Ráhel mindebből egyáltalában semmit sem értett. Jákób nyakában csüngött és sírt:

- Adj nékem magzatokat, mert ha nem, meghalok!

Ő így válaszolt:

- Kedves galambom, mire való ez? Türelmetlenséged némileg férjedet is türelmetlenné teszi, és nem gondoltam volna, hogy valaha is efféle érzés támadjon szívemben ellened. Igazán nincs értelme, hogy kérésekkel és könnyekkel csimpaszkodsz rajtam. Avagy Isten vagyok én, aki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét?

Istenre hárította a felelősséget, és evvel jelezte, hogy őrajta nem múlik, és hogy őt, amiként bebizonyosodott, különben sem terheli hiba: Leában termékeny volt. Ám az ifjabbat Istenhez utasítani egyenlő volt avval a megállapítással, hogy a hiba az övé, és éppen ebben nyilatkozott meg Jákób türelmetlensége, valamint hangjának remegésében. Természetszerűen ingerült volt, mert Ráhel balgán cselekedett, amikor olyasmit kért tőle, amit ő maga is sóvárogva kívánt, anélkül hogy a maga részéről csalódott reménysége miatt asszonyának szemrehányást tett volna. Ám szegénykének sokat el kellett nézni bánatában, mert ha terméketlen marad, az nagy bajt jelent számára. Ráhel maga volt a barátságosság, de hogy nénjét ne irigyelje, az meghaladta az asszonyi természetet, és az irigység olyan érzelemvegyülék, amelyben a csodálaton kívül - sajnos - még más is előfordul, s ekképp a visszahatás a másik fél részéről szintén nem lehet a legjobb. Ez alá kellett hogy ássa a testvéri viszonyt, és valóban, már meg is kezdte munkáját. Az anyává lett Lea helyzete a világ szemében annyira felette állt a magtalan asszonytársénak, aki még mindig leányként járt-kelt, hogy csaknem képmutatónak kellett volna lennie, hogy valóságos méltósága tudatának minden jelét száműzze magatartásából. A szólásmondás szerint, bármilyen együgyűen hangzik is, a gyermekekkel megáldott asszony volt a “szeretett”, a magtalan pedig röviden a “gyűlöletes” - szörnyű szólás Ráhel fülében, szörnyű, mert egyáltalában nem illett az ő esetére, és mi sem volt ennélfogva emberibb, minthogy nem elégedett meg a némán őrzött igazsággal, hanem hangosan ki kellett azt mondania. Így történt sajnos: sápadtan és villámló szemmel hivatkozott Jákóbnak sohasem titkolt előszeretetére iránta és gyakrabbi éjszakai látogatásaira, ami ismét Lea sebezhető pontja lévén, érintésére csak egy vállvonogató választ adott: mi hasznod belőle? És a barátságnak vége volt.

Szorongó érzéssel állt Jákób közöttük.

Lábán tekintete is sötét volt. Jóllehet elégedetten látta, hogy gyermeke, akit Jákób vissza akart utasítani, most ily nagy tisztességben állt; de másfelől fájt a szíve Ráhelért, s azonkívül pénzes zacskóját is kezdte félteni. A törvényhozó fölvésette, hogy ha egy asszony gyermektelen marad, az após vissza kell hogy fizesse vételárát, mert az ilyen házasság elhibázott. Lábán remélhette ugyan, hogy Jákób nem tud erről, de bármikor megtudhatja, s egy szép napon, ha már semmi reménye se lehet Ráhelnak, arra kerülhet a sor, hogy Lábánnak vagy fiainak készpénzben kell kártalanítani Jákóbot szolgálata hét esztendejéért - s a férfiúnak ez megfeküdte gyomrát.

Ezért amikor Lea a házasság harmadik évében elnehezedett - Lévi fiú volt az, aki ekkor hírt adott magáról -, Ráhel részéről azonban semmi sem történt, Lábán volt az első, aki célzást tett rá, hogy itt segítségre van szükség, és aki követelte, hogy intézkedés történjék, s Bilha nevét hozta szóba, kívánván, hogy Jákób háljon vele, s a lány szüljön Ráhel ölén. Tévedés volna azt hinni, hogy maga Ráhel vetette föl vagy különösképp pártolta ezt a különben kézenfekvő gondolatot. Az érzelmek, melyekkel fogadta, nagyon is megoszlók voltak, semhogy többet tehetett volna érdekében, mint hogy tűrte. De való, hogy nagyon meghitt és szíves viszonyban állt szolgálójával, Bilhával, evvel a kedves teremtéssel, akinek bájai előtt később Leának teljesen vissza kellett vonulnia; és vágyakozása az anyai méltóság után erősebb volt a természetes gátlásoknál is, amelyek akadályozták, hogy maga tegye meg azt, amit egykor a keményszívű atya tett: hogy rokon férjéhez éjszakai helyettest vezessen.

Tulajdonképpen megfordítva történt: Jákóbot vezette be kézenfogva Bilhához - a kicsikét, aki boldog zavarában azt sem tudta, hol a feje, és szükségen felül illatozott, előbb testvériesen megcsókolván, s így szólva hozzá:

- Ha már meg kell lenni, szívecském, akkor te vagy az én választottam. Légy ezerszeres anya!

Ez a túlzó jókívánság csak oly értelmű üdvözlő szólásmód volt, hogy Bilha legyen termékeny úrnője helyett, és a gyermek ezt haladéktalanul meg is tette: sikerét adta hírül magzata anyjának, hogy ez hírül adhassa az atyának, a szülőknek; hasának nagysága a következő hónapokban csak kevéssel maradt mögötte Lea életterhének, és Ráhel, aki ezekben az időkben csupa gyöngédség volt Bilha iránt, és gyakran simogatta hasát és helyezte fülét domborulatára, mindenki szeméből kiolvashatta a tiszteletet, melyet áldozatának eredménye szerzett neki.

Szegény Ráhel! Vajon csakugyan boldog volt-e? Egy szükség esetére bevett szokás segített neki, hogy a felsőbb rendelést bizonyos mértékben meggyöngítse, de készségesen vágyakozó szívének nagy zavarára, méltósága egy idegen testében növekedett. Félméltóság volt, félboldogság, félöncsalás, melyet nyomorúságosan támogatott a szokás, de semmi támasztékra nem talált Ráhel húsában és vérében; és csak félig lesznek igaziak a gyermekek, a fiak, akiket Bilha szül majd neki és gyümölcstelenül szeretett férjének. Ráhelé volt a kéj, és másé lesz a fájdalom. Ez kényelmes volt, de sivár és iszonyatos, néma borzalom, nem elméje számára, mely a törvényt és a szokást követte, hanem derék és bátor kis szíve számára. Ráhel zavarodottan mosolygott.

Különben vidáman és jámboran csinált végig mindent, amit csinálnia szabad és parancsolt volt. Bilha az ő térdén szült - a szertartás így kívánta. Hátulról átkarolta szolgálóját, és órák hosszat buzgón részt vett munkájában, nyögésében és jajgatásában, bábaként és vajúdóként egy személyben. A kis Bilhának kemény dolga volt, egy nap teljes huszonnégy óráján át tartott a szülés, és a végén Ráhel csaknem éppannyira kimerült, mint a test szerinti anya, de lelkében éppen így kívánta.

Így jött a világra a Jákób-ivadék, akit Dánnak neveztek, alig néhány héttel Lea Lévije után, a házasság harmadik évében. A negyedikben pedig, amikor Lea azt a fiút szülte, akit Istendicséretének vagy Jehudának hívtak, Bilha és Ráhel egyesült erővel férjüknek még egy gyermeket ajándékoztak, aki alkalmasnak látszott rá, hogy jó birkózó váljék belőle, amiért is a Naftáli nevet kapta. Így Ráhelnak Isten nevében két fia lőn. Ezután egyelőre nem következett több szülés.

A dudáim

Jákób házaséletének első éveit csaknem egészen Lábán udvarán töltötte, és kinn a legelőn a bojtárokat és béreseket dolgoztatta, csak néha-néha tartván szigorú szemlét; beszedte tőlük a marha- és árujárandóságot, amely Lábáné volt, de nem egészen, sőt nem is mindig nagyobbrészt; mert odakinn az udvaron is, ahol Jákób saját árucikkeinek beraktározására több új csűrkamrát építtetett, sok minden már Lábán vejéé volt, és szinte két együttműködő virágzó gazdaságról lehetne beszélni, sokszorosan egymásba bonyolódott érdekközösségről, amelyet Jákób nyilván át tudott tekinteni s uralkodni rajta, amely azonban Lábán nehézkes tekintete számára már régen nem volt átlátható, bár ő nem tudta elszánni magát, hogy ezt bevallja: részben aggodalmában, hogy elárulja értelmének hiányosságát, részben pedig régi félelmében, hogy akadékoskodó beavatkozásával elcsüggeszti az áldást tiszttartója testében. Ezen a módon még mindig nagyon jól járt maga is; szemet kellett hunynia, és csakugyan alig merte már üzleti ügyben kinyitni a száját - nagyon is lenyűgözően s szemmel láthatóan igazolódott Jákób istenfiúsága. Hat fiút és vízfakasztót hívott életre négy esztendő alatt; ez duplája volt annak, amit Lábán áldás közben létre tudott hozni. Titkos csodálata csaknem határtalan volt; s ezt Ráhel ölének elzártsága csak kevéssé csökkentette. Hagyni kellett, hogy tegyen, amit akar, és tiszta szerencse, hogy amint látszott, egyelőre alig gondol fölkerekedésre és távozásra.

A valóságban Jákób lelkében sohasem halványult el a hazatérés gondolata s a föltámadásé ebből a sírveremből és a Lábán-ország alvilágából; tizenkét esztendő múltán éppoly kevéssé következett ez be, mint húsz és huszonöt év múltán. De ő pazarlóan bánt az idővel, öntudatlan tudatában annak, hogy van ideje (mert százhat évet ért meg), és már fölhagyott vele, hogy az utazás gondolatát Ézsau haragja gyanítható lelohadásának időpontjához kösse. Azonkívül élete bizonyos fokig szükségszerűen meg is gyökerezett Naharina földjében, mert sok mindent élt itt át, és a történetek, amelyeket valamely helyen élünk át, gyökerekhez hasonlatosak, melyeket ama hely talajába eresztünk. Főképpen azonban úgy ítélte Jákób, hogy a Lábán-világba történt leszállásából még nem húzott elég hasznot, még nem szedte meg magát benne eléggé. Az alvilágban két anyag rejlett: sár és arany. A sarat megismerte: a borzalmas várakozási idő és a még borzalmasabb csalás alakjában, amellyel Lábán, az ördög nászéjszakáján lelkét meghasította. Kezdett már vagyonnal is terhesedni - de nem elegendőképpen, nem bőségesen; ami csak elvihető volt, azt föl kellett pakolni, és Lábánból, az ördögből még aranyat kellett facsarni, még nem voltak kvittek, még alaposan meg kellett őt csalni: nem azért, hogy Jákób bosszút állhasson, hanem egyszerűen mert úgy volt rendjén, hogy a csalafinta ördög végül is istenigazában megcsalassék; csupán a mi Jákóbunk még nem látta a döntő erejű eszközt, hogy a végzetet alaposan beteljesítse.

Ez tartotta vissza őt, és üzletei elfoglalták. Most megint sokat volt kinn mezőn és pusztán, a pásztoroknál és nyájaknál, tenyésztésbe és kereskedésbe merülve, Lábán és a maga számlájára; és többek között ez is oka lehetett, hogy a gyermekáldás folyama megrekedt, jóllehet gyakran az asszonyok és gyermekeik s a már serdülőben levő Lábán-fiak is vele voltak a karámoknál, és vele laktak sátrakban és kunyhókban. Úgy volt, hogy Ráhel, megkapva valahogyan a magáét, nem tudta tovább elnyomni féltékenységét Bilha, a segítőtárs iránt, és nem tűrte tovább az úrnak és szolgálójának érintkezését, s mindkettő készséggel engedelmeskedett tilalmának.

Ő maga magtalan maradt az ötödik, a hatodik évben is, amint sajnálatosan gyanítani lehetett, örökre; Lea teste pedig ugaron maradt - nagyon kedve ellenére, de pihent mégis, egy éven át és két éven át, úgyhogy végül is így szólt Jákóbhoz:

- Nem tudom, mi ez, és micsoda szégyen ér engem, hogy rideg és hiábavaló vagyok! Ha egyedül volnék asszonyod, nem történne ez így, és nem maradtam volna áldatlan két esztendő hosszat. De itt van a húgom, aki a mi urunknak mindene, és elveszi férjemet, úgyhogy csak nehezen tudom magam türtőztetni, hogy meg ne átkozzam, holott szeretem őt. Talán ez az ellenkezés rontja meg véremet, hogy nem hozok gyümölcsöt, és a te Istened nem akar többé megemlékezni rólam. De ami kijárt Ráhelnak, az megillet engem is, vedd Zilpát, szolgálómat, és hálj vele, hogy szüljön ölemben, és fiakhoz jussak általa. Ha már megvetett vagyok előtted, legalább gyermekeket akarok mindenáron, mert balzsam kell sebeimre, melyeket hidegséged üt rajtam.

Jákób alig vetett ügyet panaszaira. Nyilatkozata, hogy Lea is kedves számára, a bágyadt udvariasság átlátszó bélyegét viselte. Ezt kárhoztatni kell. Hát nem tudott erőt venni magán egy kevéssé, hogy jó legyen feleségéhez, aki mindenesetre eszköze volt súlyos lelki megcsalattatásának, és minden meleg szót, amelyet szólt hozzá, nyomban dédelgetett, drága érzése megrablásának kellett tekintenie? El kellett jönnie a napnak, amikor keservesen meglakolt szívének gőgjéért, ám ez a nap messze volt, és előbb még föl kellett virradnia ez érzés számára a végső diadal napjának is...

Lea valószínűleg csak a forma kedvéért tette meg javaslatát Zilpával, s hogy abba rejtse igazi kívánságát, hogy Jákób gyakrabban látogassa meg. De Jákób, aki oly érzéssel teli volt, ezt nem érezte, gőgösen elsiklott fölötte, és egyszerűen csak közölte készségét és hozzájárulását, hogy Zilpa segítségével újítsák föl a gyermekáldást, Ráhelnál bocsánatot kapott érte, mert az sohasem tudta ezt megtagadni, kivált mikor a nagy keblű Zilpa, ki bizonyos fokig hasonlított úrnőjére, és sohasem is nyerte el Jákób igazi kegyét, az igazi kedves lábához borulva elnézését kérte. Ezután Lea szolgálója alázattal és rabszolgai buzgósággal fogadta urát, nehézkes lett, és úrnője térdén szült, aki segített neki nyögésében. A házasság hetedik s Jákób Lábán-idejének tizennegyedik évében szülte Gádot, és a szerencsének ajánlotta föl; azután a nyolcadikban, illetve tizenötödikben a torkos Ásert. Így Jákóbnak most nyolc fia volt.

Az időben, amikor Áser született, történt az eset a dudáimmal. Reubén volt a szerencsés, aki találta - ekkor már nyolcesztendős, sötét, izmos, gyulladt szemhéjú fiú. Már a kora nyári aratómunkában is részt vett, amelyre Lábán és Jákób is hazajött a birkanyírásból, és amely az átmenetileg alkalmazott béresekkel megerősített házinépet alaposan megizzasztotta. Lábán, a juhtenyésztő, kinek mezőgazdasági tevékenysége Jákób érkezésekor mindössze egy szezámföld megművelésére szorítkozott, a vízlelet óta árpát, kölest és különösképp búzát termesztett; a búzaföld, melyet agyagkerítés vett körül, s árkok és töltések szeltek át, legjelentékenyebb szántója volt. Hat hold nagyságban hullámzott tova lapos dombsoron, és televény földje zsíros és erőteljes volt: ha időnként pihenni hagyták, amit Lábán szent és bölcs szabály szerint nem mulasztott el, több mint harmincszoros termést hozott.

Ez az év áldásos volt. A megművelésnek, az ekének és magvető kéznek, a kapának, boronának, a vízontó merítővödörnek jámbor munkája isteni jutalomban részesült. Mielőtt a kalászok kihajtottak, Lábán marhája pompás zöld legelőt kapott, a terméstől távol maradt a gazella, a holló, a földet nem lepte el sáska, sem áradás el nem söpörte. A gabona Ijár havában teljében állt, annál is inkább, mert Jákób, noha tudvalevőleg nem volt földművelő, ezen a területen is kimutatta, hogy milyen áldott eszű, s tettel és tanáccsal a szokásosnál sűrűbb vetést honosított meg, miáltal a kalász magszáma kissé csökkent ugyan, de nem annyira, hogy a végeredmény ne lett volna nagyobb, jóval nagyobb, úgyhogy Lábán, legalább amint Jákób számvetésével bebizonyította neki, még úgy is jól járt, ha a termés bizonyos része vejének jutott.

Mindnyájan kinn voltak a munkánál, maga Zilpa is, aki közben Gádot és Ásert szoptatta, és csak a ház leányai maradtak otthon, hogy vacsorát készítsenek, Lea és Ráhel. Nádból font napvédő kalapban, rojtos kötővel ágyékuk körül, izzadságtól csillogó testtel és jámbor dalokat énekelve sarlózták az aratók nekilendülő karral a gabonát. Mások pedig szalmát vágtak vagy kévét kötöztek, szamaras vagy ökrös szekérre rakták, hogy az áldás a szérűre kerüljön, marhákkal megtapostassák, szeleljék, megrostálják és kupacba öntsék. A gyermek Rúben is megállta a helyét Lábán fiai között a munka ünnepén, s amikor, aranyos délután, karja ellankadt, a mező szélén elbandukolt. Ott, az agyagfalnál találta a mandragóragyökeret.

Éleslátás és tudomány kellett hozzá, hogy fölismerje. A bolyhos dudva tojás alakú leveleivel csak kevéssé emelkedett a föld fölé, gyakorlatlan szem észre sem vehette volna. Rúben azonban a sötét, mogyoró nagyságú bogyós gyümölcsökről, a dudáimról fölismerte, mi rejlik ott a földben. Fölkacagott, és hálát adott Istennek. Nyomban kést ragadott, kört vont, és ásott körös-körül, míg a gyökértő már csak vékony rostokon függött. Akkor két bajhárító szót mondott, és gyors rántással kitépte az anyaföldből a répát. Várta, hogy kiáltani fog, de semmi se történt. Mégis valódi és tökéletes varázsemberke volt, akit üstökön fogott: húsos-fehér, kétlábú, gyermekkéz nagyságú, szakállas és mindenütt rostos szőrrel lepett - csodálni és kacagni való manó. A fiú ismerte tulajdonságait. Számos és hasznos sajátsággal rendelkezett; különösen azonban, úgy tudta Rúben, az asszonyok vehették hasznát. Ezért rögtön Leának, anyjának szánta azt, amit talált, és szökdelve szaladt haza, hogy elvigye neki.

Lea nagyon megörült. Becéző szavakkal dicsérte elsőszülöttjét, datolyát nyomott a markába, és figyelmeztette, hogy atyja és nagyatyja előtt ne nagyon fecsegjen a dologról.

- Hallgatás nem hazugság - mondotta, és szükségtelen, hogy mindjárt mindenki tudja, mi került a házba, elég lesz, ha majd ki-ki érzi jó hatását. - Gondját akarom viselni - így határozott -, és ki akarom csalni belőle, mire képes. Köszönöm, Rúben, elsőszülöttem s az első asszony fia, köszönet, hogy rágondoltál! Mások bizony nem gondolnak rá. A siker tőlük szállt rád. Szökellj hát utadra!

Evvel elbocsátotta a fiút, és azt gondolta, most már övé a kincs. Ám Ráhel, testvére kémlelődött, és mindent látott. Ki kémlelődött vajon később ugyanígy, és törte csaknem nyakát locsogása miatt? Sok bája mellett ez a hiba is benne rejlett, és húsának és vérének ezt is továbbadta. Így szólt Leához:

- Mit hozott neked fiunk?

- Fiam - mondotta Lea - jóformán semmit sem hozott, vagy alig valamit. Véletlenül talán itt voltál a közelben? Egy bogarat hozott együgyűségében és egy tarka kavicsot.

- Hiszen egy földiemberkét hozott levelestül és gyümölcsöstül! - szólt Ráhel.

- No persze, azt is - felelte Lea. - Íme, itt van. Amint látod, vaskos és vidám. Fiam találta számomra.

- Ó, igen, igazad van, no lám, milyen vaskos és vidám! - kiáltotta Ráhel. - És milyen sok dudáimja van, maggal tele! - S kinyújtott kezét már összekulcsolta csinos fejecskéje mellett, ráhajtva orcáját. Csak az hiányzott, hogy maga elé tartsa kezét, és könyörögjön.

- Mit akarsz vele tenni? - kérdezte.

- Természetesen ingecskét akarok ráadni - válaszolta Lea -, miután előbb megmostam és megkentem, azután házikóba teszem, és hűségesen ápolom, hogy szerencsét hozzon a házra. El fogja ijeszteni a légi lidérceket, hogy egyikük se bújjon emberbe vagy az istálló marhájába. Időt fog jósolni és dolgokat kifürkészni, amelyek ez idő szerint rejtve vannak, vagy még a jövő titkai. Sebezhetetlenné teszi a férfiakat, ha ruhájukba rejtem, hasznot hoz nekik mesterségükben, és hozzásegíti őket, hogy igazságot kapjanak a bíró előtt még akkor is, ha nincs igazuk.

- Minek mondod ezt? - szólt Ráhel. - Tudom magamtól is, hogy erre jó. De mit akarsz vele ezenkívül?

- Le akarom vágni levelét és dudáimját - felelte Lea -, hogy főzetet csináljak belőle, amely elaltatja azt, aki csak meg is szagolja, és ha sokáig szagolja, elveszti beszélőképességét. Oly erős öntet ez, gyermekem, hogy aki túlságosan sokat vesz be belőle, akár férfi, akár nő, halálnak halálával hal meg, egy kevés azonban jó kígyóharapás ellen, és ha valakinek testét vágatnia kell, úgy hat, mintha másnak a testét vágnák.

- Mindez egészen mellékes - kiáltotta Ráhel -, de amit elsősorban forgatsz eszedben, arról nem beszélsz! Ah, Lea, testvérkém! - kiáltotta, és hízelegni kezdett s két kézzel könyörögni, mint egy kisgyerek. - Szemem erecskéje, te legderekabb a lányok között! Add nekem fiad dudáimjának egy részét, hogy termékeny legyek, mert a csalódás, hogy nem lehetek az, elsorvasztja életemet, és olyan keservesen szégyellem magam értéktelenségem miatt! Lásd, te tudod, ünőkém, aranyhajú a feketék között, mi a titka a főzetnek, és miként hat a férfiakra, és hogy égi harmat a nők magtalanságára, akik boldogan fogannak, és könnyűszerrel szülnek meg! Neked összesen hat fiad van, nekem kettő, aki nem is az enyém, mi szükséged hát a dudáimra? Add nekem, vadszamaracskám, ha nem is mind, legalább egynéhányat, hogy áldhassalak és lábadhoz borulhassak, mert lázas vágyban égek utána!

Lea azonban kebléhez szorította a mandragórát, és fenyegetőn kancsalító szemmel nézett húgára.

- Ez már mégis sok - mondta -, idejön a kedvenc és kémlelődik, és a dudáimot szeretné. Nem elég neked, hogy minden nap és minden órában elveszed tőlem az én uramat, még fiam dudáimját is akarod ezenfölül? Ez igazán szemtelenség.

- Muszáj ilyen csúnyán beszélned - felelte Ráhel -, s még ha igyekszel, akkor sem sikerül másként? Ne hozz ki a sodromból avval, hogy mindent csúfra fordítasz, hiszen én nyájas szeretnék veled lenni, gyermekkorunkra emlékezve! Hogy én vettem el tőled Jákóbot, férjünket? Te vetted el őt tőlem a szent éjszakán, amikor titkon melléje feküdtél énhelyettem, és ő vakon beléd oltotta Rúbent, akit nekem kellett volna fogannom. Most az én fiam lenne, ha minden rendjén történt volna, s nekem hozta volna a leveles gyökeret, és ha te kérnél tőlem belőle, én bizony adnék neked.

- Ugyan mit nem mondasz! - mondotta Lea. - Csakugyan te fogantad volna fiamat? Hát akkor azóta miért nem fogantál, és most miért kell vajákolnod szorultságodban? Nem adtál te nekem semmit, tudom jól! Mondtad-e valaha Jákóbnak, amikor udvarolt neked és magához akart venni: “Kedvesem, gondolj nénémre is!” - Azt nem, hanem odaájultál, és mindjárt kebledet adtad játszani, és semmire sem volt gondod, csak szeretkezésedre. Most pedig kunyerálsz: “Én adnék neked!”

- Ah, milyen csúnyán beszélsz! - válaszolta erre Ráhel. - Milyen visszataszítóan csúnya az, amit természeted szerint kénytelen vagy locsogni, fáj nekem, de fáj a szívem is érted. Valóban átok, hogy valakinek mindent el kell csúfítania, ha csak kinyitja a száját. Hogy Jákóbot nem küldöttem hozzád, amikor pihenni akart nálam, az egyáltalában nem azért volt, mert sajnáltam tőled, az ő Istene és atyánk istenei tanúim! Hanem nagy szomorúságomra kilencedik éve vagyok magtalan, és minden éjszaka, amikor engem választ, forrón remélem az áldást, és nem akarom elszalasztani. De te, aki könnyűszerrel elszalaszthatod egyszer-másszor, te mit forgatsz a fejedben? El akarod őt vajákolni a magad számára a dudáimmal, nekem pedig nem adsz belőle, hogy elfelejtsen, és tiéd legyen minden, és az enyém semmi. Mert amíg enyém volt szerelme és tiéd a gyümölcse, addig még volt némi igazság. Neked azonban mind a kettő kell, a szerelem is, a gyümölcse is, én pedig maradjak hoppon? Így gondolsz te a testvéredre!

És leült a földre, és hangosan sírt.

- Most hát fogom fiam földiemberkéjét, és elmegyek - szólt Lea hidegen.

Ráhel erre fölugrott, megfeledkezett könnyeiről, és félhangosan, esdekelve kiáltott:

- Isten szerelmére, ne tedd azt, hanem maradj és hallgass meg! Jákób velem akar lenni ma éjszaka, megmondotta reggel; amikor kiment tőlem. “Édesem - mondta -, köszönöm ezt az éjszakát! Ma aratjuk a búzát, de a mezőn töltött nap munkatüze után eljövök, kedvesem, hogy megfürödjem holdfényedben.” Ó, hogyan tud beszélni a mi urunk! Szava képletes és ünnepélyes. Ugye, hogy szeretjük mind a ketten? Én azonban átengedem őt neked ma éjszakára a dudáimért. Szó szerint átadom őt neked, ha adsz egy keveset, és félrevonulok, mialatt te így szólhatsz: “Ráhelnak ma nincs kedve, és elege van az enyelgésből. Azt mondta, velem aludj ma!”

Lea elpirult és elsápadt.

- Igaz ez? - dadogta. - És eladod őt nekem fiam dudáimjáért, hogy mondhassam neki: “Ma az enyém vagy”?

Ráhel pedig felelt:

- Helyesen mondod.

Erre Lea nekiadta a mandragórát, levelet és gyökeret, mindent együtt kezébe nyomott siettében, és hullámzó kebellel így suttogott:

- Fogd, menj, és ne lássalak!

Ő maga azonban, mikor véget ért a munka és az emberek megjöttek a mezőről, elébe ment Jákóbnak és így szólt:

- Velem kell hálnod ma éjszaka, mert fiunk teknősbékát talált, Ráhel meg elkunyerálta tőlem ezért az árért.

- Úgy - felelte Jákób -, hát egy teknősbékát érek és egy díszes dobozkát, amelyet teknőjéből lehet készíteni? Nem is emlékszem rá, határozottan el voltam-e tökélve rá, hogy ma Ráhellal háljak. Így hát a biztosat vásárolta meg a bizonytalanért, amit csak dicsérni tudok. Ha megegyeztetek felőlem, legyen hát így. Mert nem jó, ha a férfiú szembeszáll az asszonyi szándékkal, vagy visszautasítja határozatukat és döntésüket.

HETEDIK FEJEZET: RÁHEL

Az olajjóslat

Dínát, a fruskát nemzették akkor - ezt a szerencsétlen gyermeket. Lea teste azonban ismét megnyílt általa; négyéves szünet után az Erőteljes ismét magára talált. A házasság tizedik évében szülte Isszakárt, az erős csontú szamarat, a tizenegyedikben Zebulónt, aki nem akart pásztor lenni. Szegény Ráhel! Övé volt a dudáim, és Lea szült. Így akarta Isten, és így akarta még egy darabig, míg akarata meg nem fordult, vagy inkább új fokot nem ért, míg végzettervének egy további részlete nyilvánvalóvá nem lett, s Jákóbnak, az áldottfejűnek nagy boldogság nem jutott részéül - élettel és fájdalommal terhes boldogság, amilyent időbe korlátozott emberi értelme álmodni se mert volna, amikor részese lett. Lábánnak, az agyagtuskónak nagyon igaza volt, amikor sör mellett ülve súlyos szavakkal kijelentette, hogy az áldás erő, és az élet erő és semmi több. Mert hitvány babona azt hinni, hogy az áldáshordozók élete fenékig boldogság és merő gazdagság. Az áldás tulajdonképpen csak alapszíne lényüknek, amely bőséges fájdalmak és sorscsapások szövedékén mintegy aranyosan átcsillog.

A házasság tizenkettedik, illetve Jákób Lábán-idejének tizenkilencedik évében nem született gyermek. Ám a tizenharmadikban, vagyis huszadikban Ráhel áldott állapotba került.

Milyen fordulat és milyen új hajnal! Képzeljük el Ráhel aggódó-hitetlen ujjongását és Jákób térdre hulló boldogságát! Az igazi harmincegy éves volt ez időben; senki sem hitte, hogy Isten még tartogatja számára ezt a nevetést. Jákób Sárának tekintette őt, aki a három férfiú kinyilatkoztatása után minden valószínűség ellenére fiat kapott, és az ősanya nevével nevezte, lábához ülve s az áhítat könnyein keresztül felpillantva sápadtan elformátlanodó arcába, melyet most bájosabbnak látott, mint valaha. Magzatát pedig, a sokáig megtagadott, végül megfogant gyermeket, akit egy érthetetlen átok oly sok éven át nem adott meg bizakodásának, míg anyja hordta, egy hivatalosan már alig-alig elismert, a nép között azonban még mindig kedvelt ifjúságistennek ősrégi, archaikus nevével nevezte el, Dumuzinak, igazi fiúnak. Lea hallotta ezt. Hat igazi fiat és egy ugyancsak tökéletesen igazi leányt adott urának.

De enélkül is tudott már mindent. Meg is mondta nyíltan és világosan négy legnagyobb fiának, akik ekkor tíz-tizenhárom éves, úgyszólván felnőtt, erőteljes és nagyon hasznavehető, férfias képességű ifjak voltak, bárha arcra kevéssé szépek, és mind hajlamosak a szemhéjgyulladásra:

- Jákób és Lea fiai, a mi időnk lejárt. Ha ez a másik fiút szül neki - és én a legjobbat kívánom, az istenek látják szívemet -, az úr ránk se néz többet, rátok se, a kicsinyekre se s a szolgálók gyermekeire se, énrám meg egyáltalában nem, még ha tízszer első asszonya vagyok is. Mert hiszen az vagyok, és atyám istenei hétszer adták meg nekem az anyaság sikerét. Ő azonban a kedvenc, ezért az első és az egyetlen igazi is, s az úr oly büszke lelkében, hogy az igazinak fiát, aki még világra se jött, Dumuzinak nevezi, hallottátok. Dumuzi! Mint kés hatol mellembe és mint pofon éri arcomat, mint ostorcsapás éri mindegyiktek arcát, de tűrnünk kell. Fiúk, így áll a dolog. Uralkodnunk kell magunkon, nektek is, nekem is, és szívünket két kézre kell fognunk, hogy ne lobbanjon föl viharosan a jogtalanság ellen. Szeretnünk és tisztelnünk kell az urat, noha a jövőben egy hajítófát sem érünk szemében, és keresztül fog nézni rajtunk, mint a levegőn. És azt a másikat is szeretni akarom, és megzabolázom szívemet, hogy el ne átkozza őt. Mert gyöngéd az a nővérke iránt, és melegen érez a gyermekkori játszótárs iránt, de a kedvencet, aki a Dumuzit fogja szülni, heves vággyal szeretné megátkozni, és olyannyira megoszlók érzéseim irányában, hogy szinte testileg rosszul érzem magam miatta, és magam sem tudom, mi van velem.

Rúben, Simeón, Lévi és Jehuda ügyefogyottan dédelgették anyjukat. Vöröses szemmel elmerengtek, és alsó ajkukat rágták. S ekkor kezdődött. Ekkor fogant meg Rúben szívében a hirtelen haragú tett, amelyet egykor el kellett követnie Leáért, s amely kezdete volt a végnek, melyet elsőszülöttsége ért. Ekkor fogant meg a testvérek kebelében a gyűlölet csírája az élet ellen, mely most még maga is csíra volt; megtörtént a vetés, mely mondhatatlan szívfájdalmává sarjadt Jákóbnak, az áldottfejűnek. Kellett ennek így lennie? Nem fordulhatott volna úgy, hogy békesség és öröm uralkodik Jákób törzsében, és minden szelíden s egyenletesen megy, sima békességben? Sajnos nem, ha meg kellett történnie annak, ami történt, és ha az a tény, hogy történt, egyben bizonyítéka is annak, hogy meg kellett történnie. A világban sok minden történik, és mivel nem kívánhatjuk azt, hogy inkább szűnjön meg mindez békében, a szenvedélyeket se kárhoztathatjuk, melyek létrehozták a történéseket; mert bűn és szenvedély nélkül nincs haladás.

Hogy Ráhel állapota milyen nagy hűhót okozott, már magában véve bosszúság és szörnyűség volt Lea számára, aki oly derekasan viselte számos terhességét, s a kutya se törődött vele. Ráhel szinte szentté lett most - oly felfogás, mely természetesen Jákóbtól származott, melynek hatása alól azonban Lábántól kezdve le az utolsó rabszolgáig és istállótisztítóig egyetlen házbeli sem vonhatta ki magát. Lábujjhegyen jártak körülötte, nem beszéltek vele másként, csak édeskés-borongó hangon, s közben félrebillent fejjel olyan kézmozdulatokat tettek, mintha a levegőt simogatnák, mely körüllebegi testét. Csak az kellett még, hogy pálmaágakat és szőnyegeket teregessenek elébe, amerre jár, hogy lába kőbe ne botoljon; s ő az udvarlást sápatag mosollyal fogadta, nem annyira önszeretetből, mint inkább a Jákób-magzat kedvéért, akivel végre megáldotta az ég: Dumuzinak, az Igazinak tiszteletére. De vajon ki tesz különbséget az áldáshordozók alázata és gőgje között?

Amulettekkel teleaggatva, kezét sem volt szabad mozdítani a házban, udvaron, kertben és mezőn. Jákób megtiltotta. Sírt, ha asszonya nem evett, vagy amit evett, nem tudta magában tartani; mert hétszámra siralmas állapotban volt, s nagyon féltek valamely lidérc kártevő hatásától. Hadina, az anya állandóan kenőcsös kötéseket rakott rá, amelyeket ősi receptek szerint készített, és amelyeknek kettős ereje volt: egyrészt varázslatosan védő és elijesztő, másrészt természetesen gyógyító és enyhítő módon hatott a keverék. Ebszőlőt, estikét, kerti zsázsát és Namtár, a hatvan betegség ura növényének gyökerét dörzsölte szét, porukat tiszta és e célra megbűvölt olajjal elkeverte, és ezzel az állapotos köldöke környékét alulról fölfelé megkente, miközben homályos, mindent egybekeverő és félig értelmetlen szavakat mormolt:

- A gonosz Utukku, a gonosz Alu távozzon, gonosz halálszellem, Labartu, Labasu, szívbaj, hascsikarás, fejfájás, fogfájás, Aszakku, nehéz Namtaru, ki a házból, égre és földre kérlek benneteket!

Az ötödik hónapban Lábán azt követelte, hogy Ráhelt vigyék Háránba, E-kulkul Szin templomának egy jóspapja elé, hogy az Ráhelnak és gyermekének jövendőt mondjon. Jákób színleg ragaszkodott elveihez, ellene szólva a javaslatnak és megtagadva részvételét, alapjában azonban éppoly izgalommal várta a jóslatot, mint a rokonok, s ő kívánta legjobban, hogy semmit el ne mulasszanak. Ezenfelül a vén látnok és házjáró Rímanni-Bél volt, azaz: “Bél, könyörülj rajtam”, látnokok fia és unokája, akiről szó volt, különösképp népszerű és nagy tudományú jós és olajhoz értő, aki egyhangú vélemény szerint mesterien látott a jövőbe, és akihez folyvást nagy tömegek tolongtak; és ha Jákób természetesen vonakodott is kérdezőként elébe lépni és a holdnak áldozatot mutatni be, mégis sokkal inkább kíváncsi volt mindenre, ami, bármily nézőpontból is, Ráhel állapota és kilátásai felől tudott valamit mondani, semhogy a szülőknek kíméletlenül útjukba állt volna.

Az úton Hárán felé tehát kétoldalt ők tartották, Lábán és Hadina, a szamár kantárszárát, amelyen az elnehezedett Ráhel ült, s óvatosan vezették az állatot, hogy lába meg ne botoljék, s a gyengélkedőt össze ne rázza. Hátul pedig a juhot rángatták maguk után, amelyet áldozatra szántak. Jákób, aki integetett utánuk, otthon maradt, hogy ne kelljen látnia az e-kulkuli ünnepélyes szörnyűségeket, és ne kelljen megbotránkoznia a templomhoz tartozó házon, melyben kéjnők és kurafiak nehéz pénzért odaadták magukat az idegeneknek, a bálvány tiszteletére. A maga bemocskolása nélkül várta be a látnokok fiának jóslatát, a kehelyjóslást, amellyel azok elgondolkozva tértek haza, és némán hallgatva elbeszélésüket, miként jártak a templomhegyedben és Rímanni-Bél, az olajlátó, vagyis Rimut színe előtt, ahogyan az magát a rövidség kedvéért neveztette.

- Hívjatok Rimutnak, egészen röviden! - mondta a jóságos. - Mert noha Rímanni-Bél a nevem, vagyis hogy “Szin könyörüljön rajtam”, de magam is tele vagyok könyörülettel azokkal szemben, akik szükségükben és kétségükben áldozni jönnek, ezért megszólításul mondjátok egyszerűen: “Könyörület”, ez a rövidítés illik hozzám. - Azután tudakozódott, mit hoztak magukkal legszükségesebbet, megvizsgálta, az áldozati állat kifogástalan-e, és utasította őket, hogy még ezt és azt a fűszeráldozatot szerezzék be a főudvar árusainál.

Ez a Rímanni-Bél vagy Rimut kellemes férfiú volt fehér gyolcsruhájában és ugyancsak gyolcsból való kúpsüvegében - aggastyán már, de karcsú és nem hájtól elcsúfított testű, fehér szakállal, piros krumpliorral és tréfás szemecskével, amelybe csak belenézni is vidító volt.

- Épkézláb vagyok - így nyilatkozott -, és minden tagom és belsőrészem hibátlan, mint az áldozati állaté, ha megfelelő, és mint a juhé, ha nem lehet semmit ellene vetni. Termetem és arányaim éppen a legjobbak, lábam sem görbül kifelé vagy befelé, fogam se hiányzik egyetlenegy sem, s kancsalnak sem lehet nevezni, vagy herebetegnek. Csak az orrom vörös egy kicsit, amint látjátok, de csupán a jókedvtől és semmi más okból, mert én józan vagyok, mint a tiszta víz. Csupaszon léphetnék isten elé, amint valaha szokásos volt: így halljuk és olvassuk ezt. Most fehér gyolcsban állunk előtte, és én ennek is örülök, mert a gyolcs ugyancsak tiszta és józan, és illik lelkemhez. Nem táplálok irigységet, testvéreim, az imádkozó papok ellen, akik vörös alsóruhában és lepelben látják el tisztüket, ijesztő pompába burkolva, hogy zavarba ejtsék a démonokat, az ólálkodó manókat és a lidérceket. Ők is hasznosak és szükségesek, és megérdemlik a jövedelmüket, de Rímanni-Bél (ez vagyok én) mégsem szeretne közéjük tartozni, sem a mosdató és balzsamozó papok közé, sem pedig megszállott vagy jajveszékelő és üvöltő pap lenni, vagy olyasféle, akinek férfiasságát Istár nőiességre változtatja, bármi szent dolog is az. Az irigység árnyékát sem keltik mindezek bennem, jól megférek a saját bőrömben, és nem is szeretnék másfajta jövendőmondást űzni, csakis az olajlátást, mert ez hasonlíthatatlanul a legésszerűbb, legvilágosabb és legjobb. Magunk közt szólva, a májnézés éppúgy, mint a nyíljóslás, tág teret nyit az önkénynek, és az álmok és rángatózások magyarázása sem mentes hibáktól, úgyhogy titkon gyakran magam is mulatok rajta. Ami titeket illet, atya, anya és állapotos gyermek, ti a helyes úton jártok, és a helyes ajtón kopogtattok. Mert ősöm, Enmeduranki, Szippar királya volt a vízözön előtt, a bölcs és a védő, akinek a nagy istenek képességet adtak, hogy olajat nézzen a vízen, és hogy fölismerje, mit hoz a jövő, az olaj viselkedése alapján. Nyílegyenes vonalon, atyáról fiúra származom tőle, és a hagyomány hiánytalan, mert az atya mindig megeskette kedves fiát Samas és Adad táblájára és íróvesszőjére, és megtanította arra a műre, mely így kezdődik: “Ha a látnokok fia”, egészen Rimutig, aki vidám és tökéletes (ez vagyok én). És én kapom a juh hátsórészét, bundáját és egy fazék húslevest, hogy előre tudjátok; továbbá az inakat és a belsőrészek felét a táblák szerint és a szabályok értelmében. A lágyékok és a jobb comb és egy szép darab sült az istené, és ami megmarad, azt közösen fogyasztjuk el a templomi lakománál; meg vagytok hát elégedve?

Így beszélt Rimut, a látnokok fia. Ők pedig áldozatot mutattak be a szentelt vízzel meghintett tetőn, négy korsó bort és tizenkét kenyeret, valamint tejszínből és mézből készült pépet tálaltak az Úr asztalára, és sót hintettek. Aztán a füstölőkandeláberekre fűszereket szórtak, és levágták a juhot: az áldozó tartotta, a pap rásújtott, és az áldozatot fölajánlották. Mily kecsesen lejtette Rimut, az aggastyán, a hibátlan testű a befejező táncot az oltár előtt, higgadt ugrándozással! Lábán és az asszonyok nem tudtak elég magasztalót mondani róla Jákóbnak, aki némán figyelte őket, elhallgatott vággyal és titkolt türelmetlenséggel lesve a jóslatot. Igen, a jóslatot és az olaj jövendölését, amely homályos volt és többértelmű; utána sem lett senki sokkal okosabb, mint előtte, mert egyszerre vigasztalón és fenyegetőn hangzott, ám a jövőnek nyilván így kellett hangzania, ha megszólalt, és mindenesetre egy hangja volt ez is, bárha csak zümmögés és összeszorított ajakkal való beszéd. Rímanni-Bél fogta a cédrusbotot és a csészét, imádkozott és énekelt, és olajat öntött vízre, valamint vizet olajra, és ferdén tartott fejjel az olajképződményeket szemlélte a vízen. Az olajból két gyűrű vált ki, az egyik nagy és a másik kicsi: így hát Ráhel, a juhtenyésztő lánya minden jel szerint fiat fog szülni. Az egyik olajgyűrű kelet felé indult, s aztán megállt: így hát a szülőnő egészséges lesz. Az olajból rázásnál hólyag képződött: így hát védőistene mellette áll majd szorultságában, mert az igen nagy lesz. Szorultságából megmenekedik az emberfia, mert az olaj elsüllyedt és fölmerült, amikor vizet öntöttek hozzá, szétoszlott és visszatérve ismét egyesült, így hát az emberfia, jóllehet nehéz szenvedés után, de megint egészséges lesz. De mivel az olaj, amikor vizet öntöttek hozzá, elmerült és aztán ismét felszínre emelkedett, és a kehely szélét érintette, így hát a beteg föllábad, ám az egészséges halálfia lesz. “Csak nem a gyermek?!” Jákób nem tudta elfojtani ezt a kiáltást... Nem, a gyermekkel ellenkezőleg állt a dolog az olaj híradása szerint, amely azonban éppen itt nem volt egykönnyen fölfogható az emberi értelem számára. A gyermek sírba tétetik, és mégis élni fog, olyan lesz, mint a gabonaszem, mely ha nem hozna gyümölcsöt, meghalna. Ez az értelem, erősítgette Rimut, kétségtelen annak alapján, ahogy az olaj, mikor vizet öntöttek hozzá, először kettéoszlott, ám azután ismét egyesült, és nap felé eső szélén sajátságosan csillogott, mert ez fejének fölemelkedését jelenti a halálból. Ez nem egészen érthető, mondotta a látnok, maga sem érti, nem akarja magát bölcsebbnek mutatni előttük, mint amilyen, de a híradás megbízható. Ami viszont az asszonyt illeti, a próba és ellenpróba alapján nem fogja meglátni fia csillagát, amikor az legmagasabban áll, hacsak nem óvakodik a 2-es számtól. Mert ez általában szerencsétlen szám, de a juhtenyésztő lányának számára különösen az, s az olaj szerint nem szabad útra kelnie a 2-es jegyében, különben olyan lesz, mint a hadsereg, mely nem éri el a harcmező vezérét.

Így szólt a jóslat s a jóslat mormolása, melyet Jákób fejbólintva hallgatott, közben ugyanakkor vállát vonogatva. Mit is kezdjenek vele? Fontos volt meghallgatni, mert Ráhelra vonatkozott és gyermekére, egyébként azonban jobb volt nem feszegetni, és a jövőre bízni, mit valósít meg a mormolásból. E tekintetben jövő és sors különben sem engedtek túlságosan szabad kezet. Sok minden történhetett és nem történhetett, amit többé-kevésbé még mindig összhangba lehetett hozni a jóslattal, s úgy lehetett fölfogni, hogy így is volt értve. Jákób néhány óra hosszat még eltűnődött a jóslás lényegén általánosságban, és beszélt is erről Lábánhoz, aki azonban semmiről sem akart tudni. Vajon természete szerint a jövőben rejlőnek leleplezése az, amin változtatni nem lehet, avagy vigyázatra intés és figyelmeztetés az emberhez, tegye meg a magáét, hogy a hirdetett szerencsétlenség be ne következzék? Ez azt jelentette volna, hogy végzés és sors nem változtathatatlan, hanem az embernek módja van befolyásolni. De ha így áll az eset, a jövő nem az emberen kívül, hanem benne rejlik, s akkor hogyan lehet jövőt olvasni? Különben gyakran előfordult, hogy a hirdetett szerencsétlenséget éppen az elhárító rendszabályok okozták, sőt hogy ezek nélkül a rendszabályok nélkül az nyilván egyáltalában be sem következett volna, miáltal az intelem is, a sors is ördögi gúnnyá vált. Az olaj azt mondotta, hogy Ráhel, bárha nehéz kínnal, fiút szül. Ha azonban a vajúdót elhanyagolják, nem olvasnak rá, a szükséges kenetekkel el nem látják: mihez fogna akkor a sors, hogy szerencsés jóslatához hű és önmaga maradjon? Akkor bűnös módon a gonosz történne meg a sors ellenére. De ez esetben nem bűnös az a kísérlet is, amely jót akar okozni a sors ellenére?

Lábán nem méltányolta az efféle nyűgösködést. Ez nem egyenes gondolkodás, mondotta, hanem ferde, túlhajtott és okvetetlenkedő. A jövő az jövő, azaz: még nincs itt, tehát nem is változtathatatlan, de egy nap itt lesz, éspedig így és így, bizonyos módon tehát változtathatatlan, tudniillik a maga minősége szerint, mint jövő, és ennyit elég is róla beszélni. A jövendőmondás megvilágosító és tanulságos a szív számára, s a látnokpapokat azért tartják és fizetik, hogy évekig tartó tanulás után szolgáljanak vele a négy égtáj királyának, Samas kegyencének és Marduk kedvencének, Sumir és Akkád királyának védőurasága alatt, aki Bábel-Sipparban, a folyó két partján lakik ölnyi magas alépítményekkel ellátott palotájában és kimondhatatlan pompájú tróntermében. Azért hát semmi okvetetlenkedés!

Jákób már elhallgatott. Bábel Nimródja ellen mélységes, az ősvándortól örökölt gúny lakozott szívében. Így hát a jóslat semmivel sem tűnt föl szentebbnek szemében, amiért Lábán a nagy hatalmú úrra hivatkozott érdekében és arra, hogy ez ujját sem mozdítja anélkül, hogy a látnokoktól tanácsot ne kérne. Lábán egy ürüvel fizette meg a jóslatot és mindenféle élelmiszerrel a holdbálvány részére, és már ezért is ragaszkodni kellett szerzeményéhez. Jákób, aki semmit sem fizetett, szükségszerűen szabadabban állt a jóslattal szemben; viszont örült is, hogy fizetés nélkül hallhatott valamit, és ami a jövőt illeti, gondolta, legalább az a kérdés már ma feleletet kapott, hogy Ráhel magzata fiú lesz vagy leány. Ráhel ölében már megtörtént a döntés, csupán még nem lehetett látni. Van tehát változtathatatlan jövő, s hogy Rímanni-Bél olaja fiút mutatott, mindenesetre erősítőn hatott. Egyebekben Jákób hálás volt néhány gyakorlati tanácsért, melyet a látnok adott; mert mint igazi pap és házjáró, egyben a gyógyításban is jártas volt, és jóllehet kétféle minősége közt kétségkívül ellentét állott fönn (mert mit tehet az orvosi tudomány a jövővel szemben?), nem fukarkodott kipróbált szülészeti tanácsokkal, melyekben az orvosi-receptszerű és a szertartásos-vajákos tökéletes hatóerővel egészítette ki egymást.

A kis Ráhelnak nem volt könnyű dolga. Jóval mielőtt eljött az órája, mely aztán csaknem a végső lett, kezdődtek a praktikák, és innia kellett, ami nem ízlett, például sok olajat, amelybe szétzúzott méhkő pora volt keverve, s tűrnie testén a sok borogatást, a csomagolást szurokból, disznózsírból, halakból és gyökerekből főzött kenőccsel, sőt tisztátalan állatok egész részeit, melyeket a kenőcsös borogatáshoz hasonlóan zsineggel kötöztek tagjaira. Azonkívül az ágy fejénél állandóan egy áldozati gödölye feküdt, ha Ráhel aludt, pótáldozatul helyette a mohó szellemek számára. Közelében éjjel-nappal a mocsárból gázoló Labartu agyagbábja állott, szájában malacszívvel, hogy a terhes nő testébe költözött szörnyeket átcsalogassa képmásába, melyet aztán minden három napban karddal összeromboltak és a szögletben elásták, miközben nem volt szabad hátranézni. A kardot egy tüzes szénserpenyőbe dugták, mely, jóllehet az évszak már igen meleg volt, s Tammúz hava közelgett, hasonlóképp éjjel-nappal Ráhel mellett kellett hogy álljon. Ágyát kis pépfal vette körül, s hogy szobácskájában három gabonakupac állt, az szintén Rímanni-Bél tanácsára történt. Mikor jelentkeztek az első fájdalmak, az ágy oldalát sietve malacvérrel kenték meg, a kaput pedig gipsszel és kátránnyal.

A szülés

Nyáridő volt, néhány nappal már benn jártak a karámok urának, a szétszaggatottnak havában. Mióta küszöbönállt a nagy pillanat, amikor az igazi és legkedvesebb szülni fog, Jákób nem tágított oldala mellől, saját kezűleg részt vett az előkészületekben, megújítván a kenőcsös kötéseket, sőt egyszer maga zúzta össze s temette el a Labartu-bábut, s noha ezek a rendszabályok és szokások nem atyáinak Istenétől eredtek, a bálványokon és látnokokon túl mégiscsak eredhettek tőle, és mindenesetre nem voltak mások, amiket követni lehetett volna. Ráhel, aki sápadt volt és lefogyott, s csak testének közepe vastagodott meg, ahol méhének gyümölcse öntudatlan kegyetlenséggel minden erejét és nedvét a maga növelésére szívta el, Jákób kezét gyakran vonta mosolyogva oda, ahol a gyermek tompa rúgásait ki lehetett tapogatni, és az apa a hústakarón keresztül üdvözölte Dumuzit, az igazi fiút, s rábeszélte, hogy mihamarább szánja el magát napvilágra jönni, de ügyesen s kíméletesen bújjon elő rejtekéből, hogy rejtőjének ne kelljen szükségen felül szenvednie. S amikor Ráhel szegény kis arca mosolyosan eltorzult, s elakadó lélegzettel adta tudtul: érzi, közel a perc, Jákób módfelett fölindult, odakiáltotta a szülőket, a szolgálókat, megparancsolta, hogy készítsék elő a téglákat, lótott-futott tárgytalan buzgósággal, és szíve tele volt esdekléssel. Nem lehet eléggé dicsérni Ráhel készségességét és bátorságát. Örvendező hősiességgel, eltökélten, hogy tettben és tűrésben derekasan megállja a helyét, fogadta a természet rendelését. Nem külső tekintélyért, s mert nem akart tovább a világ előtt gyermektelen és gyűlöletes lenni, volt ily serény, hanem mélyebb, testibb tisztesség okából; mert nemcsak az emberi társadalom ismeri a tisztességet, hanem a test is, és még jobban, mint amaz, amint Ráhel tapasztalta, amikor fájdalom nélkül és szégyenletesen Bilhában anya lett. Mosolya, amikor a szülés megkezdődött, nem volt az akkori zavart mosoly, melyben testének szomorú bűntudata tükröződött. Boldogságtól és rövidlátástól ragyogó kedves és szép szeme közben Jákóbéba merült, akinek tisztességben szülni készült; mert ez az óra volt az, amelyre egykor tűnődő életrekészséggel várt, amikor először állt előtte a mezőn az idegen, a távolról jött rokon.

Szegény Ráhel! Oly vidám volt, annyira tele jó szándékkal, hogy derekasan megállja a helyét a természet művénél, s ez oly kevéssé volt jó vele, oly nehéz próbára tette a bátrat! Talán Ráhel, aki olyan becsületes türelmetlenséggel kívánkozott az anyaság után és annyira bízott hozzá való képességében, a valóságban, azaz: testileg egyáltalán nem erre termett, mögötte maradt Leának, a nemszeretettnek, úgyhogy a halál kardja lebegett fölötte minden lebetegedésnél, s már a második alkalommal rá is zúdult s megölte? Lehet, hogy a természet ennyire ellentmond önmagának, s így megcsúfolja a vágyakat és jámbor hitet, amit maga ültetett Ráhel szívébe? Nyilván így van. Ráhel bizakodása visszautasításban és hite meghazudtolásban részesült, ez lett a készséges-szívű sorsa. Hét esztendőt várt Jákóbbal bizalomban, és azután tizenhárom éven át kellett megfoghatatlan módon csalódnia. Most pedig, amikor a természet végül megadta neki azt, amire vágyott, oly szörnyű árat vett érte, amekkorát Lea, Bilha és Zilpa együttesen nem fizettek valamennyi anyaságuk tisztességéért. Harminchat óra hosszat, éjféltől délig és aztán ismét egy teljes éjen át másnap délig tartott az iszonyat, és ha még egy órát vagy akár csak egy félóra hosszat tart, Ráhel nem bírja erővel. Rögtön az elején szomorúan látta Jákób asszonya csalódását; mert ez azt hitte, gyorsan, vidáman, erőteljesen megy a dolog, és most egyszerre teljesen elakadt. Az első jelek csaltak; több órás szünetek szakították meg a bevezető fájdalmakat, az üresség és csönd terméketlen időszakai, melyekben Ráhel nem szenvedett, de szégyenkezett és unatkozott. Többször is így szólt Leához: “Bezzeg másként ment nálad, testvér!”, és ez nem mondhatott ellent, Jákóbot, az urat egy tekintettel súrolva közben. Aztán fájdalmas inger ragadta meg a vajúdót, mely mindegyre szörnyűbb és hosszabb lett, s ha elmúlt, csak hiába volt a kemény munka. Ráhel a téglákat fölcserélte az ággyal s ezt ismét a téglákkal. Jöttek és múltak az órák, az éjszakok, a napszakok, s ő csak szégyenkezett s bánkódott ügyetlensége miatt. Nem jajgatott, ha a fájdalom belémarkolt, és nem akarta elhagyni többé; összeszorította fogát, és néma jó szándékkal iparkodott minden erejéből, mert nem akarta megrémíteni urát, kinek lágy szívét ismerte, és aki az elbágyadás időközeiben tépett lélekkel csókolgatta kezét és lábát. De mit segített itt a jó szándék? Visszautasításra talált. Mikor már túlságosan kínlódott, mégis sikoltozni kezdett, éspedig oly vadul és iszonyúan, ami sehogy se illett hozzá, s nem volt várható a kis Ráheltől. Mert ebben az időben, a második reggelen, nem volt magánál és nem volt többé önmaga, s irtózatos üvöltésén hallani lehetett, hogy nem ő az, aki kiált, mert a hang teljesen idegen volt, hanem a démonok üvöltenek, akiket a malacszív az agyagbábu szájában még mindig nem tudott átcsalogatni a vajúdóból a bábuba.

Görcsös fájdalmak jöttek, de semmit sem vittek előbbre, csupán a szent jajongót gyötörték szüntelen pokoli kínnal, úgyhogy arcának sivalkodó lárvája elkékült, és ujjai meggörbültek a levegőben. Jákób ide-oda futkosott a házban és az udvaron, s mindennek nekiment, mert hüvelykujját a fülébe dugta, s többi nyolc ujjával szemét fedte el. Istenhez kiáltott - most már nem fiúgyermekért, nem ez volt már a fontos, hanem hogy adjon Ráhelnak békés halált és megpihenést, s szabadítsa meg a pokoli kíntól. Lábán és Hadina, minthogy italaik, kenőcseik és simogatásaik semmi eredménnyel nem jártak, mély megilletődéssel ráolvasást űztek, s a vajúdó sikoltozása közben ritmikus szavakkal emlékeztették Szint, a holdistent arra, miként vett védelmébe egykor egy ellő tehenet: így oldja meg e nőnek facsaró kínját is, és segítsen szolgálójának a szülés fájdalmában. Lea egyenesen állt a szülőszoba egyik sarkában, karját testéhez szorította, kezét csuklóból fölemelte, és némán, bandzsa kék szemével nézte Jákób kedvesének élethalálharcát.

S ekkor Ráhelből egy utolsó sikoltás tört fel, a démonok végsőkig fokozott üvöltése, ahogy nem lehet kétszer fölsüvíteni, hogy holtan össze ne essünk, s amelyet nem lehet kétszer hallani, hogy eszünket ne veszítsük - s Lábán feleségének nyomban más dolga akadt, mint Szin tehenéről dudorászni, mert Jákób fia világra jött, tizenegyedik és elsőszülött fia kilépett az élet vértől sötétlő kapuján: Dumuzi-Abzu, a mélység igazi fia. Bilha, Dán és Naftáli anyja sápadtan és kacagva futott az udvarra, ahová Jákób eszeveszetten kirohant, és röpködő nyelvvel jelentette az úrnak, hogy gyermekük született, fiat kaptak, s hogy Ráhel él; s az apa testében reszketve bevánszorgott a gyermekágyashoz, odaborult melléje és sírt. Az, izzadságban fürödve s mintegy halálban megdicsőülve, a kimerültség lihegő dalát dalolta. Testének kapuja szétmarcangolódott, nyelvét összeharapdálta, s szívének élete csaknem kialudt, oly gyenge volt. Bizakodásának ez lett a bére.

Nem volt annyi ereje, hogy fejét Jákób felé fordítsa, hogy mosolyogjon, csak haját simogatta, amint ott térdelt, és aztán szemét oldalvást fordította a függőbölcső felé, annak jeléül, hogy az atya nézzen az élő gyermekre, és tegye fiára kezét. A gyermek túl volt a fürdetésen, s nem nyivákolt többé. Aludt, pólyába bugyolálva. Sima fekete haj fedte fejecskéjét, mely kibújáskor megtépte az anyatestet, hosszú szempillái voltak, s parányi kezecskéin teljesen kialakult körmök. Egyelőre még nem volt szép; hogyan is lehetett volna szó szépségről ilyen pici gyereknél? S Jákób mégis látott valamit, amit nem látott Lea gyermekeinél, és nem vette észre a szolgálók gyermekeinél, első pillanatra látta azt, ami szívét, minél tovább nézett, annál túláradóbban áhítatos elragadtatással töltötte el. Az újszülött körül a tisztaságnak, szelídségnek, összhangnak, szeretetreméltóságnak és Isten előtt való kedvességnek valami kimondhatatlan fénye lebegett, amelynek mibenlétét Jákób, ha nem is fogta föl, de úgy hitte, fölismerte. A gyermekre tette kezét, és így szólt: “Fiam.” Ám alighogy megérintette, az fölnyitotta szemét, mely ekkor kék volt, és születésének delelőn álló napja fényét sugarazta, s parányi, tökéletesen kialakult kezecskéjével megfogta Jákób ujját. Végtelenül finom kulcsolással tartotta, s közben újra elaludt, s Ráhel is, az anya mély álomba szenderült. Jákób pedig meghajolva állt, leheletfinom érintés fogságában, és jó óra hosszat nézte fiacskája tisztaságát, míg az vinnyogva enni nem kért, akkor anyjához emelte.

Józsefnek nevezték vagy Jasupnak, ami a sokasodást és növekedést jelenti, mintha mi Augusztusnak neveznénk fiainkat. Istent is belefoglalva, egész neve Jószéf-él vagy Joszif-já, de e szó első tagját szívesen értelmezték úgy is, mint utalást a Magasságosra, ekképp Jehószéf néven nevezték.

A tarka juhok

Miután Ráhel megszülte Józsefet, Jákób csupa gyengédség és csupa felajzottság volt; nem is beszélt másként, csak ünnepélyesen megindult hangon, és szívének önelégültsége már a bűn határán járt. Mivel a déli órán, amikor a gyermek született, keleten a Szűz állatövi jegye jött fel, mely, miként Jákób tudta, az Istár-csillagnak, a mennyei nőiesség planetáris megnyilvánulásának felelt meg, ragaszkodott hozzá, hogy a szülő Ráhelban égi szüzet és istenanyát lásson, Háthort és Ezetet, gyermekkel keblén - az újszülöttben pedig csodagyermeket és fölkentet, kinek föllépése kacajos áldásidő hajnalodását jelenti, és aki nagyra fog nőni Jáhú erejében. Nem lehet elkerülni, hogy szertelenséget és túlzást ne vessünk szemére. Az anya a gyermekkel kétségkívül szent kép, de ha Jákób a legcsekélyebb tekintettel van is bizonyos érzékenységekre, nem csinál a képből “jelkép”-et a szó botránkoztató értelmében, s a kis Ráhelből asztrális istennőt. Azt persze tudta, hogy Ráhel nem a szó közönséges és földi jelentése szerint szűz. Hogy is gondolhatott volna ilyesmire! Ha “szűz”-ről beszélt, az csupán mitikus-csillagászati jelentésű locsogás volt. De a hasonlathoz nagyon is szó szerinti elragadtatással ragaszkodott, miközben az önfejűség könnyei szöktek szemébe. Éppúgy egészen tűrhető, sőt kedves gondolatjátéknak lehetett volna tekinteni, hogy juhtenyésztő létére, s mivel szívének kedvesét ezenfelül Ráhelnak hívták, a csecsemőt “bárány”-nak nevezte. De a hangsúly, amellyel ezt tette, s amellyel a bárányról beszélt, aki a szűztől született, félig sem volt tréfa, hanem a függőbölcső kis porontya számára a mocsoktalan áldozati zsenge-bárány szentségét igényelte. A vadállatok, így ábrándozott, mind megrohanják a bárányt, de az legyőzi valamennyit, és nagy lesz az öröm angyalok közt és emberek közt és az egész földkerekségen. Gallynak és ágacskának nevezte a fiút, mely a legfinomabb gyökérről sarjadt, mert túlságosan költői lelkében evvel a világ-tavasz s éppen ama most hajnalodó áldásidő képzete kapcsolódott, amikor az égi gyermek megveri az erőszakosokat nyelve botjával,

Micsoda érzelmi szertelenségek! És amellett Jákób számára az “áldásidő hajnalának”, ami tulajdon, személyes idejét illeti, nagyon is gyakorlati jelentése volt. A gazdagság áldását jelentette - Jákób bizonyos volt benne, hogy az igazi fiának születésében biztosítékot láthat arra nézve, hogy Lábán szolgálatában kötött üzletei, akármennyit hoztak is suttyomban eddigelé, most döntő módon és meredek ívben haladnak fölfelé, és hogy e fordulat után a sáros alvilág ellenállás nélkül mindent megad, amit aranyban-ezüstben adhat; amivel természetesen ismét egy magasabb és bensőségesebb gondolat volt szoros összefüggésben, mégpedig a kincsekkel rakott hazatérésé a felvilágba, atyái földjére. Igen, Jehószif születése Jákób életének csillagpályáján fordulóponthoz volt hasonló, mellyel tulajdonképpen össze kellett esnie föltámadásának Lábán országából. Ám ez nem történhetett meg olyan egyszerűen. Sem Ráhel nem volt útra képes (mert gyengén és halaványan, csak nagyon nehezen lábadozott a borzalmas szülés után), sem a gyermek nem volt az egyelőre, a csecsszopó, akiről lehetetlen volt föltenni, hogy kibírja a több mint tizenhét napos fáradságos Eliézer-utat. Csodálatos és csaknem nevetséges, milyen könnyelműen ítélnek és tudósítanak néha ezekről a dolgokról. Így azt halljuk, Jákób tizennégy évet töltött Lábánnál, hetet és hetet; végül megszületett József, és erre Jákób hazatért. Ez a tudósítás kifejezetten azt mondja, hogy az Ézsauval való találkozással a Jabbók partján Ráhel és József is előlépett, és meghajolt Edom előtt. De hogyan léphetett volna elő egy csecsemő, és hogyan hajolhatott volna meg? József ekkor ötesztendős volt, és ez az öt esztendő volt az, amelyet Jákób a húsz után még ott töltött, mégpedig új szerződéssel. El nem utazhatott, de úgy tehetett, mintha azonnal utazásra gondolna, hogy sarokba szorítsa Lábánt, az agyagtuskót, akire csak szorongással és a gazdasági élet kíméletlenségének merev kihasználásával lehetett egyáltalában hatni.

Ezért hát Jákób szót emelt Lábán előtt, mondván:

- Atyám és bácsikám, kegyeskedjél füledbe fogadni szavamat.

- Mielőtt szólnál - vágott közbe gyorsan Lábán -, hallgass meg inkább engem, mert igen sürgős mondanivalóm van. Ez nem mehet tovább így, és hogy semmi törvényes rend ne legyen az emberek között, végtére is szörnyűség számomra. Hét és hét évig szolgáltál asszonyaidért szerződésünk szerint, amely a teráfimnál van letéve. Egynéhány esztendő óta azonban, gondolom, hat éve, a megállapodás és az okmány elavult, és most nem jogviszony áll fönn, hanem már csak szokás és nembánomság, és senki se tudja többé, mihez tartsa magát. Olyan lett életünk, mint a ház, melyet mérőzsinór nélkül építenek, és őszintén szólva olyan lett, mint az állatoké. Jól tudom, mert az istenek látónak teremtettek, hogy megtaláltad a magad hasznát, míg feltétel és szerződéses bér nélkül szolgáltál engem, mert különféle javakat és értékeket szereztél magadnak, amelyeket nem akarok fölsorolni, ha már egyszer a tiéd, és ha Lábán gyermekei, Behor, Alub és Murasz, az én fiaim elhúzzák miatta a szájukat, megfeddem őket. Mert a teljesítmény megéri bérét, de azért ezt mégiscsak szabályozni kell. Ezért kerekedjünk föl most, és kössünk új szerződést egyelőre még hét évre, és én kész vagyok megalkudni minden feltétellel, amelyet józanul elém szabsz.

- Ebből nem lehet semmi - válaszolta Jákób fejét rázva -, és sajnos, bácsikám, hiába pazarolja értékes szavait, amit elkerülhetett volna, ha mindjárt meghallgat engem. Mert nem új szerződés végett emelek szót Lábán előtt, hanem szabadságolás miatt és elbocsáttatásért. Húsz évet szolgáltam neked, s hogy miként, arra nézve rád hagyom a választ, mert magam nem tehetném, s illendő módon nem használhatnám a megfelelő szavakat. A te szádból azonban cseppet sem hangzanának rosszul.

- Ki tagadhatná? - mondta Lábán. - Fölöttébb tűrhetően szolgáltál, szó se róla.

- És megöregedtem és megderesedtem szolgálatodban szükség nélkül - folytatta Jákób -, mert az ok, amiért távoztam Jichák házából és elhagytam falumat: Ézsau haragja rég elfüstölgött, s a vadász gyermeki kedélye egyáltalában nem tud immár a régi históriákról. Évek óta hazamehettem volna hazámba bármely órában, de nem tettem. És miért nem tettem? Erre megint csak olyan szavak vannak, amelyeket magam nem használhatok, mert magasztalók. Most azonban Ráhel, az ég leánya, akiben annyira megszépültél, megszülte a Dumuzit, Józsefet, az én fiamat s az ő fiát. Akit most többi gyermekemmel, Leával s a cselédekével egyetemben magamhoz akarok venni, s össze akarom gyűjteni, amivel szolgálatodban gyarapodtam, s tevehátra ülni és elutazni, hogy hazámba s szülőfalumba érjek, és végtére saját házam tájának viseljem gondját, miután oly sokáig vigyáztam kizárólag a tiédre.

- Ezt a szó legigazibb értelmében fájlalnám - felelte Lábán -, és amennyire tőlem függ, mindent megteszek, hogy eltérítselek tervedtől. Mondja el hát fiam és öcsém gyorsan és közvetlenül, ami begyét nyomja, s amit új föltételek tekintetében kíván, s én Anura és Ellilre fogadom, hogy a legvégsőket is, amit csak némileg ésszerűen tőlem követelhet, teljes hajlandósággal veszem fontolóra.

- Nem tudom, mit tartasz ésszerűnek - mondta Jákób -, hiszen te tudod, mi kevesed volt, mielőtt hozzád kerültem, és e kevés mi sokaságra terjedett segítségemmel, úgy, hogy még asszonyod, Hadina is részt vett a nagy fölvirulásban, és váratlan derekassággal három fiúval ajándékozott meg agg napjaidra. Képes lennél rá és ésszerűtlennek ítélnéd kívánságomat, azért inkább hallgatok, és távozom.

- Szólj, és maradni fogsz - válaszolta Lábán.

Erre Jákób előadta követelését, és kimondta, mit kíván egy- vagy többévi maradása fejében. Lábán mindenre el volt készülve, de erre nem. Első pillanatra mintha fejbe kólintották volna, aztán kapkodva igyekezett először jól megérteni a kívánságot, majd a szükséges ellentámadással nyomban korlátozni annak jelentőségét.

A tarka juhok híres története volt ez, amelyet ezerszer is elmondtak újra és újra kutak és pásztortüzek mellett, ezerszer eldúdoltak és elfelelgettek “szép beszélgetésekben” Jákób tiszteletére s mint a furfangos pásztorfortély mesteri példáját - az a történet, melyre Jákób még késő vénségében is, amikor eltűnődött a múltakon, nem tudott anélkül gondolni, hogy finom ajka mosolyra ne húzódott volna szakállában... Egyszóval Jákób a kétszínű juhokat és kecskéket kívánta, a fekete-fehér pettyeseket - nem a már meglevőket, jól értsük meg! -, hanem ami tarkát a jövőben ellenek majd Lábán nyájai, az legyen jutalma, s az csatoltassék tulajdonához, melyet a bácsi szolgálatában idők folyamán szerzett. A mostantól fogva tenyésztendő állatok megosztásáról volt szó a nagybátya és szolgája közt, bárha nem egyenlő részekre; mert a juhok nagy tömege fehér volt, és csak egy kisebb rész tarka, és Jákób úgy is beszélt, mintha holmi selejtezésről volna szó. De mindketten pontosan tudták, miközben tárgyaltak, hogy a tarkák tüzesebbek és termékenyebbek a fehéreknél, és Lábán borzalommal és nagyrabecsüléssel ki is jelentette ezt, megtörve öccse művészete által a szemtelen követelésben.

- Mi minden nem jut eszedbe! - mondotta. - Szeme-szája nyitva marad az embernek, ha a te feltételeidet hallja! A tarkákat kívánod tehát, a kiváltképpen tüzeseket? Nem rossz. Nem mintha nemet mondanék, félre ne érts! Szabad választást engedtem neked, és állom a szavam. Ha ez a feltétel, amelyhez kötöd magad, s különben elvonulnál s elszakasztanád szívemtől leányaimat, Leát és Ráhelt, asszonyaid, hogy én, öregember sohase láthassam többet őket, akkor hát legyen kívánságod szerint. De őszintén szólva, ez már elevenembe vág.

S Lábán mintegy bénultan csüccsent le.

- Figyelj! - szólt Jákób. - Látom, fáj neked a kívánságom, és nincs is ínyedre. Mivelhogy tehát anyámnak édestestvére vagy, és te nemzetted az én Ráhelomat, a csillagszüzet, az igazit és legkedvesebbet, föltételhez kötöm föltételemet, hogy kevésbé rémítselek meg. Járjuk meg hát nyájaidat, és válogassuk ki a szeplős és tarka juhokat és a feketéket is, és szakasszuk el a fehérektől, hogy egyik se tudjon a másikról. Ami ezután kétszínű lesz, az legyen az én jutalmam. Meg vagy így elégedve?

Lábán ránézett, és hunyorgott.

- Háromnapi járóra! - kiáltott föl egyszerre. - Háromnapi járóföld legyen a fehérek és a feketék és tarkák közt, s külön tenyésztés és gazdálkodás legyen közöttük, úgyhogy egyike se tudjon a másikról, így kívánom! És így pecsételjük meg Háránban a bíró előtt, és még aznap helyezzük el a szerződést a teráfimnál, ez visszavonhatatlan ellenföltételem.

- Kemény föltétel! - mondotta Jákób. - Igen, nagyon, nagyon kemény és csüggesztő. De kezdettől fogva megszoktam, hogy bácsikám szigorúan és szárazon gondolkodik üzleti dolgokban, és nincs tekintettel rokoni kapcsolatokra. Így hát elfogadom föltételedet.

- Nagyon jól teszed - felelte Lábán -, mert amúgy sem engednék ebből sohasem. Hadd halljam egyébként és mondd: mely nyájakat akarsz magad legeltetni és személyesen őrizni, a tarkákat vagy a fehéreket?

- Úgy helyes és természetes - mondotta Jákób -, hogy ki-ki a magáét őrizze, amely neki tenyészik, én tehát a tarkákat.

- Nem úgy! - kiáltotta Lábán. - Ezt aztán éppen nem! Te már követeltél, mégpedig roppant sokat. Most én vagyok soron, és csak annyit kérek viszont, ami szerintem a legkevesebb és legméltányosabb, hogy megőrizzem a gazdaság becsületét. Ezzel a szerződéssel te ismét elkötelezed magad. De ha szolgám vagy, akkor a józan gazdálkodás úgy kívánja, hogy azt a barmot őrizzed, amely nekem hajt hasznot, a fehéret, nem pedig azt, amely neked ellik, a tarkát. Ezeket Behor, Alub és Murasz fiaim őrizzék, akiket Hadina ajándékozott nekem nagy erejében öregedő napjaira.

- Hm - mondta Jákób -, nem bánom ezt se, nem akarok ellenkezni-civakodni, ismered szelíd lelkemet.

Így hát megegyeztek, és Lábán nem tudta, micsoda szerepet játszott, s hogy szőröstül-bőröstül maga volt a megcsalt ördög. Ügyetlenül számító öreg! A Jichák-áldást akarta hasznosítani a maga számára, mindenekelőtt ezt, és úgy számított, hogy ez erősebb lesz majd, mint a tarkák természetes szaporasága. Tudta, hogy Jákób keze alatt a fehér nyáj is, amelytől a tarkák és feketék elválasztása után nem lehetett pettyegetett bárányokat várni, kiadósabban tenyészik, mint a kétszínű, fiainak becsületes, de tehetségtelen őrizete alatt. Az agyagtuskó! Jóllehet nagy bölcsen számba vette az áldást, de mégsem eléggé, hogy helyes képet alkosson Jákób ötletességéről és leleményességéről, s hogy akár csak álmodjon is a tervről, mely vejének követelése s nem kevésbé engedékenysége mögött lappangott: a mély értelmű előzetes kísérletek útján kiforrt gondolatról, melyre az egész épült.

Mert nem szabad azt hinni, hogy Jákób mélyreható fortélyára, miként lehet pettyes birkát tenyészteni akkor is, ha fehér csupán fehérrel párosul, csak a szerződés megkötése után jött volna rá, hogy ezt alaposan kiaknázhassa. Az ötletnek eredetileg semmi célja sem volt, szellemi játék volt, tisztára tudományos kísérlet, s a Lábánnal kötött megállapodás már csak ennek bölcs üzleti alkalmazása. Az elgondolás még a Jákób házassága előtti időből származott, amikor maga várakozó szerelmes volt, és tenyésztő tehetsége fénye s melege tetőpontján állt - a rokonszenvező sugallat és bensőséges intuíció tartós állapotából fakadt. Valóban, nem lehet eléggé méltányolni az átérzést és megsejtést, amivel a természetet legcsodálatosabb titkai egyikének megvallására késztette, és amit ezen az alapon kísérletileg is megerősített. Az anyai rácsodálkozás jelenségét fedezte föl. Kipróbálta, hogy pettyes tárgy megpillantása az üzekedő állatoknál hatással van a magzatra, amelyet ilyenkor fogannak, s amely aztán pettyes-tarkán jön világra. Kíváncsisága, hangsúlyozzuk, pusztán elméleti volt, s tisztára elmés élvezettel jegyezgette kísérletezései folyamán az igazoló siker számos esetét. Ösztöne azt mondotta, hogy bepillantását a vonzások csodájába mindenki előtt, Lábán előtt is titokban tartsa; s noha az a gondolat, hogy rejtett tudását döntőn-nagy meggyarapodás forrásává tegye, csakhamar jelentkezett, mégis másodrendű maradt, s csak akkor öltött határozottabb alakot, amikor elközelgett az új szerződéskötés ideje apósával.

A pásztorok számára a “szép beszélgetések” alkalmával persze a csalafintaság volt fontos, az agyafúrt haszonszerzés csínja-bínja. Miként hányt fittyet Jákób Lábán rendelkezéseinek, s miként terjeszkedett el módszeresen a rovására; miként szedett nyárfa- és mogyoróvesszőket, melyeken fehér csíkokat hámozott, s aztán az itatóvályúkba helyezte a juhok elébe, amikor inni jöttek, miközben párosodni is szoktak; miként fogantak azok a vesszők felett, s miként ellettek aztán pettyes bárányokat és gödölyéket, holott maguk egyszínűek voltak, és miképp csinálta ezt Jákób különösképp a tavaszi nyáj üzekedésekor, míg a későbbieket, tehát a kevésbé értékes árut Lábánnak hagyta: ezt dúdolták s mesélték egymásnak lantkísérettel, s oldalukat fogták nevettükben a remek csalás felett. Mert bennük nem volt meg Jákób jámborsága és vallási műveltsége, s nem ismerték a komolyságot, amellyel ez az egészet végbevitte: egyrészt hogy kötelességszerűen segítségére legyen Istennek, a Királynak; hogy az teljesíthesse a gazdagság ígéretét, másrészt, mert Lábánt, az ördögöt meg kellett csalni, mivel az is megcsalta őt a sötétben a jó termetű, de kutyafejű Leával, s mert hűnek kell lenni a rendeléshez, mely szerint az alvilágot csak kincsekkel megrakodva szabad elhagyni, ami ott oly bőven hever a sár mellett.

Így történt tehát: három nyáj legelészett - a fehér, amelyet Jákób őrzött, a tarka és a fekete, amelynek Lábán fiai voltak pásztorai, és Jákób külön tulajdona, melyet évek folyamán szerzett csereberével, s bojtárai és szolgái őriztek, és amelyhez mindig hozzácsapták, ami tarkát ellettek a pettyesek és a megbabonázott fehérek. És a férfiú ezen a módon olyannyira dús lett, hogy az egész vidéken elterjedt híre és becsülete, mennyi juhot, szolgát és szolgálót, tevét és szamarat nevezhet magáénak. Végül is már sokkal gazdagabb volt, mint Lábán, az agyagtuskó, és mindazok a gazdálkodók, akiket ez egykor lakodalomba hívott.

A lopás

Ah, mily jól emlékezett Jákób, mily mélyen és világosan! Mindenki észrevette ezt, aki látta őt állni és ünnepélyesen elrévedni, s a tisztelettől lélegzeni is alig mertek az életnek eseményekben ily gazdag terhe előtt. Mert a gazdag Jákób helyzete most rendkívül kényes lett - maga El, az Isten, a Magasságos is belátta, hogy immár az áldás túlsága tarthatatlanná tette, s álmában megfelelő utasításokkal látta el. Az áldottfejű híreket kapott, hitelt érdemlő híreket, melyek sógorainak, Lábán ivadékainak, Behornak, Alubnak, valamint Murasznak érzületét jelentették ellene, a meggyarapodott ellen: a három fiú mogorva nyilatkozatait, fenyegető nyilatkozatait közölték a bojtárok és szolgák, akik viszont az udvaron hallották az unokafivérek embereitől, nyilatkozatokat, melyeknek erős igazságtartalma, úgy látszik, meglehetősen nyugtalanította őket.

- Jákób, ez a férfiú, egyébként távoli rokonunk - így nyilatkoztak -, még a mi születésünk előtt mint koldus és hajléktalan jött hozzánk; a puszta bőrén kívül semmije se volt, s atyánk jóságból házába fogadta, s az istenek kedvéért alkalmazta a tekergőt. És most nézzétek, hogy megfordult a dolog az orrunk előtt! Húsunk és vérünk őt hizlalta, s ő atyánk vagyonát magának kaparintotta, s gazdag és kövér lett, hogy az istenekig csap bűze, mert ez tolvajság az istenek színe előtt és csalás Lábán ivadékai előtt. Ideje, hogy történjék valami az igazság helyreállítására így vagy úgy, földünk istenei, Anu, Ellil és Maruduk nevében, s ne feledjük ki Bél-Háránt se, akiket tisztelünk atyáink módjára, míg nővéreink, az idegen asszonyai, sajnos részben már az ő istenével tartanak és nemzetsége urával, aki megtanította Jákóbot a varázslásra, hogy a tavaszi juhok tarkát elljenek, s övé legyen atyánk marhája, egy aljas szerződés szerint. De majd meglátjuk, ki lesz az erősebb ebben a házban és ezeken a mezőkön, ha komolyra fordul a dolog: hazánk istenei, akik régtől fogva otthon vannak itt, vagy az ő istene, akinek Bét-élen kívül sehol sincs háza, az is csak egy kő a dombon. Mert megtörténhetik, hogy az igazság végett történik vele valami nálunk, s egy oroszlán széttépi a mezőn, ami nem lenne hazugság, mert mi oroszlánok vagyunk haragunkban. Lábán, a mi atyánk nagyon is hűséges szívű, és féli a szerződést, mely a ház kis isteneinél van letéve. De azt lehetne mondani neki, oroszlán volt, s ebben majd megnyugszik. Mert a nyugatról jött rablónak tagbaszakadt fiai vannak ugyan, s közülük kettő, Simeón és Lévi úgy tud ordítani, hogy az emberben megfagy a vér. De az istenek nekünk is vasból kovácsolták a karunk, hogy ütni tudjunk, holott vénülő férfi fiai vagyunk, s észrevétlen és hír nélkül rá tudnánk csapni éjszaka, amikor alszik, s azt mondanánk, oroszlán volt - atyánk egykönnyen elhinné.

Így hangzottak a Lábán-fiúk beszédei egymás közt, amelyek nem Jákób fülének voltak szánva, hanem bojtárok és szolgák vitték meg neki jutalom ellenében; s ő tárgyilagos megvetéssel rázta meg fejét, eszébe véve, hogy ezek a fickók sohasem jöttek volna a világra s orruk nem kapott volna levegőt az Izsák-áldás nélkül, amelynek Lábán egész fölvirágozása köszönhető, s hogy szégyellniök kellene magukat ármányaik miatt, melyeket ellene, igazi nemzőjük ellen szőttek. De ezenkívül aggodalmat is érzett, s mostantól fogva igyekezett Lábán arcáról leolvasni, miként áll vele magával a dolog s milyenek érzelmei: vajon hajlandó-é elhinni, hogy vadállat tépte szét Jákóbot, ha sógorai majd ezt mondják. Olvasott a férfiú arcából, amikor ez kijött ökörháton megtekinteni a tenyészetet, és úgy ítélte, még egyszer kell olvasnia - bekocogott maga az udvarra, hogy a nyírást megbeszélje, s ismét olvasott a sötét arcból. És lám, az nem olyan volt most vele szemben, mint tegnap és tegnapelőtt, kutató pillantását nem viszonozta, vonásai sötéten és súlyosan húzódtak alá, s egyetlenegyszer sem emelte szemét Jákóbra, hanem a szemöldök dudora alatt oldalt fordította egész alacsonyan, miközben vejével a legszükségesebbet beszélte csupán, úgyhogy a második olvasás után Jákób tisztán és bizonyosan látta: a férfiú nemcsak hogy hinni fog a marcangoló állatban, hanem szívében még sötét hálát is érez iránta.

Jákób most már eleget tudott, s álmában, amint elaludt, Isten hangját hallotta, ilyen módon: “Kelj föl, és eredj el!”, és még sürgette: “Rakd föl mindenedet, amid van, inkább ma, mint holnap, és vedd asszonyaidat és gyermekeidet és mindent, amit általam szereztél idők folyamán, s imbolyogva és súlyosan vonulj hazádba Gileád hegysége irányában, és én veled leszek.”

Az utasítás nagyvonalú volt, a részletek megfontolása és elrendezése az emberre hárult, s Jákób csöndes óvatossággal kezdett menekülése előkészítéséhez az alvilágból. Mindenekelőtt kihívatta asszonyait a mezőre, ahol pásztorkodott, Leát és Ráhelt, a ház lányait, hogy velük értekezzen, és biztos legyen ragaszkodásukat illetően. Mert ami az ágyasokat illeti, Bilhát és Zilpát, az ő véleményük nem számított, velük egyszerűen közlik majd a döntést.

- Így áll a dolog - szólt Jákób asszonyaihoz, amint ott ültek sarkukon hármasban a sátor előtt -, így és így. Későszülött fivéreitek életemre törnek vagyonom miatt, amely a tiétek és gyermekeitek öröksége. De ha olvasok atyátoknak orcájában, hogy vajon megvédelmez-e engem a gonoszok szándékától, azt látom, nem úgy néz rám, mint tegnap és tegnapelőtt, hanem elfordítja szemét; mert orcája egyik felét bénultan csüngeti, s a másik sem akar tudni rólam. Éspedig miért? Én szolgáltam neki teljes erőm szerint. Háromszor hét és még négy évet, ő azonban megcsalt, amint tudott, és jutalmamat megváltoztatta szeszélye szerint, a gazdasági élet kíméletlenségére hivatkozva. Ám Bétel Istene, atyáim istene nem engedte, hogy nekem kárt tehessen, hanem javamra fordította a dolgokat. S mikor így szólt az egyezség: a szeplős bárányok legyenek a tieid, íme, a bakok hágtak, és az egész nyáj szeplősöket ellett, úgyhogy atyátok jószága elvétetett, és az enyém lett. Ezért kell most meghalnom, és ezt fogják mondani: oroszlán szaggatta szét. Bét-él Ura azonban, akinek kövére olajat locsoltam, azt akarja, hogy éljek és igen öreg legyek, ezért álmomban utasított, hogy vegyem, ami az enyém, és titkon keljek át a vízen atyáim országába. Szólottam. Most szóljatok ti!

Ekkor kitűnt, hogy az asszonyok egyértelműen Isten véleményén vannak - hogyan is lehettek volna máson? Szegény Lábán! Bizonnyal a rövidebbet húzza akkor is, ha a nőknek mintegy dönteniök kellett volna most, amiről szó se volt. Mindketten Jákóbé voltak. Vételárukat kifizette uruk tizennégy évvel. Ha szokás szerint járnak el, vásárlójuk s gazdájuk rég elvezette volna őket atyjuk házából nemzetsége ölébe. Gyermekei közül nyolcnak anyjává lettek, mielőtt életbe lépett a természetes rend, s Jákób érvényesítette régen megszerzett jogait. Hagyták volna, hogy elvonuljon a fiúkkal s Dínával, Lea leányával, ők maguk viszont az atyánál maradtak volna, aki eladta őket? Helyes lett volna, ha uruk egymaga szökik a marhával, amit Isten elvett atyjuktól számukra és gyermekeik számára? Vagy tán el kellett volna árulniok a szökési tervet atyjuknak, testvéreiknek, s elveszíteni Jákóbot? Mindez lehetetlen volt. Egyik lehetetlenebb, mint a másik. Hiszen mindenekfölött szerették őt, versengve szerették megérkezése napja óta, és soha nem volt kedvezőbb pillanat versenyezni az odaadásban, mint ez. Ezért mindkétfelől hozzásimultak, s egyszerre mondták:

- Tiéd vagyok! Hogyan gondolkozik a másik, nem tudom, és nem kérdezem. Én a tiéd vagyok, akárhol vagy is, és akárhova mégy is. Ha ellopózol, veled lopózom mindavval együtt, amit Ábrahám Istene néked juttatott, és Nabú, a vezér, a tolvajok istene legyen velünk!

- Köszönöm! - felelte Jákób. - Köszönöm egyenlőképp mindkettőtöknek! Mától harmadnapra Lábán kijön, hogy megnyírja velem a nyájat. Aztán háromnapi járóföldre távozik, hogy megnyírja a tarkákat Behorral, Alubbal és Murasszal. Amíg odajár, összegyűjtöm az enyémet, ami közbül van kettő között, a nyájakat, amelyeket Isten nekem ajándékozott, s mától hatodnapra, mikor Lábán távol lesz, ellopózunk minden jószágunkkal a Prát vize és Gileád felé. Eredjetek, körülbelül egyformán szeretlek benneteket! Te pedig, Ráhel, szemem fénye, viseld gondját a szűz báránynak, Jehószifnak, az igazi fiúnak, hogy lehetőleg könnyű legyen számára az út, és ne feledkezz meg meleg takarókról esetleges hideg éjszakákra, mert gyönge a hajtás, mint a gyökér, melyről görcsök és kínok közt töretett. Eredjetek, és vegyétek fontolóra szavaimat!

Így s még pontosabban is megbeszélték a szökést, melyre Jákób még vénségében is huncut izgalommal gondolt. De megindulással gondolt arra, s beszélt róla halála napjáig, amit akkor a kis Ráhel tett kedves együgyűségében és ravaszságában. Egészen önállóan cselekedett, anélkül, hogy bárki tudott volna róla, és még Jákóbnak is csak később vallotta be, hogy az ő lelkiismerete tiszta legyen asszonya tettében, s nyugodtan esküdhessen meg Lábán előtt... Mit tett hát? Amikor tovalopták maguk, s a világ Nabú jegyében állt, lopott ő is. Midőn Lábán elhagyta udvarát, hogy nyírni menjen, a csapóajtón át titkon leereszkedett a sírok és nyugták kamrájába, s Lábán kis háziisteneit, a teráfokat egymás után szakállas avagy asszonyi fejükön ragadta, hóna alá s övtáskájába dugta, egypárat csak úgy a kezében tartott, és észrevétlen tovasurrant a nők szállására, hogy az agyagképeket háziholmiba takarja, s magával vigye a lopakodó útra. Mert fejecskéjében minden összekavarodott, és éppen ez volt az, ami Jákób szívét megindulással töltötte el, amikor mindent megtudott - megindulással és bánattal. Egyrészt s tulajdon szóbeli vallomása szerint Ráhel, szeretetből Jákób iránt, már elfogadta az ő Istenét, a Legfőbb-Egyetlent, és a hazaiaktól eltávolodott. Másrészt azonban és szíve mélyén még bálványozó volt, s azt gondolta: ami biztos, az biztos. Mindenesetre elemelte Lábán tanácsadóit és jövendőmondóit, hogy ne tudjanak felvilágosítást adni a szökevények útjáról, hanem ezeket védelmezzék az üldözők elől, ami a honi feltevés szerint egyik varázserejük s képességük volt. Ráhel tudta, mennyire ragaszkodik Lábán ezekhez az emberkékhez s Istár-asszonykákhoz, milyen nagyra tartja ezeket, s mégis ellopta őket Jákób kedvéért. Nem csoda, hogy Jákób könnyes szemmel csókolta meg, amikor később bevallotta tettét, s mellékesen nagyon-nagyon szelíden meg is dorgálta kótyagossága miatt, s amiért engedte, hogy teste esküvel valljon hamisat Lábán előtt, amikor ez utolérte: mert vakon mindnyájuk életét kínálta zálogul annak biztosítására, hogy a bálványok nincsenek fedele alatt.

Az üldözés

A teráfok védelmező ereje ugyanis ebben az esetben csődöt mondott - talán mert nem akartak jogos tulajdonosuk ellen fordulni. Azt, hogy Jichák fia asszonyaival, a szolgálókkal, tizenkét tagú nemzetségével s minden jószágával megszökött, mégpedig természetszerűen nyugat felé, Lábán már a harmadik napon megtudta, alighogy megérkezett a tarkák s feketék nyírására, megtudta a bojtároktól, akik hírmondásukért jobb jutalmat reméltek, mint amit kaptak: mert várakozásukkal elfentében majdcsak hogy el nem verték őket. A dühöngő Lábán hazarohant, fölfedezte a bálványszobrok elrablását, és fiaival s egy csapat fegyveressel nyomban üldözésükre sietett.

Igen, éppúgy, mint huszonöt évvel ennek előtte, Jákób jövetelekor, mikor Elifáz volt a sarkában: most is szörnyű üldözés elől futott, mely most annál szörnyűbb volt, mert az üldöző sereg sokkal könnyebben mozgott, mint ő a birkák, teherhordó állatok és ökrös fogatok hosszú s portengerben előrekígyózó hadával, s rémületével, mely elfogta, mikor a kémek és figyelők háta mögött Lábán közeledését jelentették, az ismétlődésnek és hasonlóságnak szellemi kéje elegyedett. Hét napig tartott, így olvassuk, míg Lábán utolérte vejét, és ez már maga mögött hagyta az út legrosszabb részét, a sivatagot, elérkezett a Gileád-hegység erdős magaslataira, ahonnan már csak le kellett ereszkednie, hogy a Jordán völgyébe jusson - mely itt Lót tengerébe, vagyis a Holt-tengerbe folyik -, amikor előnye elfogyott, és rá kellett fanyalodnia a találkozásra és számadásra.

A színtér, az örök táj, folyam, tenger és párás hegység tanúi és némán hitet tevő kezesei a történeteknek, amelyektől Jákób lelke olyan nehéz és méltóságos lett, s melyek tűnődését oly tiszteletet parancsolóvá tették, s melyeket körülményesen, azaz: minden körülményükkel egyetemben mesélünk, amint itt kimutathatóan megtörténtek heggyel és völggyel helytálló megegyezésben. Itt történt, minden egyezik és való, magunk is odautaztunk az iszonyú mélységbe, s az undok ízű Lót-tenger nyugati partjáról tulajdon szemünkkel láttuk, hogy minden rendben van és egyezik önmagával. Igen, a kékes hegysor kelet felé, a lúgtengeren túl, Moábnak és Amonnak, Lót gyermekeinek, a kitaszítottnak földje, akiket lányai atyjuk ágyékából fogantak. A messzeségben, a tenger távoli délvidékén ködlik az Edom-föld, Széir, a Bakország, ahonnan Ézsau zavarodottan fölkerekedett, hogy testvére elé induljon, s találkozott vele a Jabbóknál. Hát Gileád hegyei, ahol Lábán utolérte vejét, s a hegyek földrajzi viszonyai a Jabbók vizéhez, ahová Jákób ezután ért? Tökéletesen egyezik minden. Az emberek a keleti Jordán-vidéken fekvő Gileádot messze föl északig így nevezik, a Jarmuk folyóig, mely nem messze Kinneret, azaz Genezáret tavától rohanó vizét a Jordánnal egyesíti. De Gileád hegysége különösképp azokból a magaslatokból állott, melyek a Jabbók két partján nyugat-keleti irányban húzódnak, s onnan kell a bozótoshoz és a gázlóhoz aláereszkedni, amelyet Jákób övéinek átkelésre választott; ám ő maga éjszakára hátramaradt, és ekkor élte át a magányos kalandot, mely járását élete hosszáig bicegővé tette. Milyen jellemző egyébként, hogy amikor itt a forrón pezsgő folyamba lépett, tikkadt állataival s embereivel nem az igazán hazai földre vonult elébb, hanem egyenesen nyugatnak indult, a szihemi völgybe; a Garizim és Ebál lábánál, ahol végül nyugalmat remélt. Igen, minden egyezik önmagával kimutathatóan, és örök időkre bizonyítja, hogy nincs hazugság a pásztorok dalaiban és “szép beszélgetéseiben”.

Sohasem fog kiderülni, tulajdonképp milyen hangulatban volt Lábán, az agyagtuskó fújtató üldözése közben, mert ahogy célhoz érve viselkedett, az nagyon kellemes meglepetés lehetett Jákób számára, s ahogy később megállapította, ismét a legszebb összhangban volt Ézsau váratlan magatartásával találkozásuk alkalmával. Igen, Lábán kedélyállapota induláskor nyilván éppoly zavart volt, mint a Vörösé. Fújt dühében, és fegyvert ragadott az elvonuló ellen, azután pedig viselkedését csupán bolondnak mondotta, és beszélgetésük közben megvallotta öccsének, hogy egy isten, nővérének Istene látogatta meg álmában, és megfenyegette, hogy ne merjen Jákóbbal barátságtalanul szólani. Ez könnyen lehet, mert Lábánnak elegendő volt, hogy Ábrahám és Náhor istenéről egyáltalában tudjon, s már éppen annyi valóságot tulajdonítson neki, mint Istárnak vagy Adadnak, bárha nem is sorolta a maga istenei közé. De hogy ő, a máshitű csakugyan Jehovát, az Egyetlent látta és hallotta-e álmában, kérdéses; tanítók és magyarázók csak megütközéssel nyilatkoznak e tárgyról, és valószínűbb, hogy Lábán bizonyos érzéseknek és félelemgondolatoknak, melyek az úton lepték meg, s megfontolásoknak, melyeket fölvetett magában, jellegzetes módon az álomlátás nevet adta. Jákób sem tett finomabb különbséget, és elfogadta a szólást. Huszonöt év megtanította Lábánt, hogy áldáshordozóval van dolga, s ha könnyen érthető, hogy dúlt-fúlt, mert Jákób a maga személyével együtt áldásos hatását is tovalopta, amiért Lábán oly nagy áldozatokat hozott, akkor nem kevésbé természetes, hogy első szándékát, az erőszak alkalmazását csakhamar elnyomta a félénk megoldás. Még az asszonyoknak, leányainak elhurcolása ellen sem lehetett jóformán semmi kifogása. Jákób megvásárolta őket, övéi voltak testestül-lelkestül, s Lábán maga is megvetette egykor a koldust, mert nem volt hová nászmenetben vezesse őket a szülői házból. Milyen másként rendelték most az istenek, akik megengedték a férfiúnak, hogy kifossza őt! Amikor most földúltan utánaindult, aligha azért tette, hogy gazdagságát fegyveres erővel ismét elvegye, hanem az a homályos vágy hajtotta, hogy mindannak végleges elvesztésén érzett riadalmát, ami kezéből a Jákóbéhoz került, enyhítse, mégpedig oly módon, hogy a szerencsés tolvajtól legalább búcsút vesz, és kibékül vele - akkor könnyebben viseli el veszteségét. És csak egy ponton dúlt-fúlt valósággal felháborodásában, és követelt jóvátételt: s ez a teráfim elrablása volt. Üldöző-dühének határozatlan s zavaros indítékai közt ez volt csak szilárd és kézzelfogható: házibálványkáit vissza akarta kapni, s aki a káldeai paragrafuscsavaró üzletember iránt minden otromba darabossága ellenére némi hajlandóságot tudott érezni, azt még ma is sértheti s szomoríthatja, hogy sohasem kapta vissza őket.

Különösmód békés és csöndes formák közt folyt le a menekvő és üldöző találkozása, holott arról ítélve, milyen felháborodással indult el Lábán a szökevény üldözésére, némi összekoccanást lehetett volna várni. Éjszaka borult Gileádra, s a harmatos magaslati mezőn Jákób éppen felütötte táborát, kikötötte tevéit, összeterelte juhait, hogy egymást melengessék, amikor Lábán szótlanul megérkezett, árnyszerű némaságban vonta föl sátorát is a közelben, s eltűnt odabenn, ezen az éjjelen egyáltalán nem adva több életjelt magáról.

Reggel azonban előjött, s nehéz léptekkel átment Jákób sátorához, mely előtt az némileg zavartan várta, megérintették homlokukat és mellüket, és letelepedtek.

- Rendkívül hálás vagyok - kezdte Jákób a kínos beszélgetést -, hogy atyámat és bácsikámat még egyszer láthatom. Remélem, az út fáradalmai semmiképpen sem tudták csökkenteni testi jólétét!

- Korom ellenére jó erőben vagyok - felelte Lábán. - Kétségkívül magad is tudtad ezt, amikor erre az utazásra kényszerítettél.

- Hogyhogy? - kérdezte Jákób.

- Hogyhogy? Ember, szállj magadba, és kérdezd meg magad, mit tettél ellenem, amikor titkon ellopóztál tőlem s szerződésünk teljesítése elől, s durván elraboltad leányaimat is, mintha fegyverrel nyerted volna őket! Véleményem szerint továbbra is nálam kellett volna maradnod szerződésünk alapján, melyet véremmel fizettem meg, de mégis szentnek tisztelem honi erkölcseink szerint. De ha már nem volt maradásod, és oly féktelenül vágyakoztál öröködbe s tulajdonodba, miért nem nyitottad meg szádat, s miért nem szóltál hozzám fiamként? Elkésve bár, de még helyrehozhattuk volna azt, amiben körülményeid a maga idején akadályoztak, s cintányérral és hárfával, szárazon vagy vízen, illő tisztességgel elkísérhettünk volna benneteket. Ám te mit tettél? Okvetlenül lopnod kell mindig, éjjel és nappal - és semmi szív sincs benned és semmi érzés, s még azt is sajnálod tőlem, vénembertől, hogy gyermekeimet utoljára megcsókoljam? Megmondom, mit cselekedtél, bizony igen bolondul cselekedtél, ez a szó illik arra, amit műveltél. S ha akartam volna és tegnap álmomban hangot nem hallok - lehetséges, hogy a te Istened hangja volt -, amely lebeszél róla, hogy összekapjak veled, hidd el, lett volna elég erő fiaim és szolgáim karjában, hogy megbosszulják ostobaságodat, amikor utolértünk tolvaj futásodban!

- Ó, igen - felelte ekkor Jákób -, ami igaz, az igaz. Kenyéradó gazdám fiai vadkanhoz s oroszlánfiakhoz hasonlók, s már régebben szívesen bántak volna velem vadkan s oroszlán módjára, ha nem nappal, hát éjszaka, míg alszom, pedig te egykönnyen elhitted volna, hogy ragadozó állat tépett szét, s igen megsirattál volna. Azt kérdezed, miért távoztam csöndben, s miért nem fecséreltem sok szót? Hát nem kellett attól tartanom, hogy nem egyezel bele kérésembe, s elszakítod asszonyaimat, a te leányaidat, hogy legalábbis megint új feltételeket szabsz az úti engedélyért, és elveszed jószágomat? Mert az én bácsikám keményszívű, és istene a gazdasági élet könyörtelen törvényszerűsége.

- És miért loptad el isteneimet?! - kiáltott hirtelen Lábán, és a harag erei ujjnyi vastagra dagadtak homlokán.

Jákóbnak torkán akadt a szó, s ezt ki is jelentette. Alapjában megkönnyebbült a lelke, hogy Lábán evvel a képtelen állítással igazságtalanságot követ el, ami az ő malmára hajtotta a vizet.

- Isteneidet? - ismételte ámulva. - A teráfokat? Hogy elloptam volna bálványaidat a pincéből? Ez a legnevetségesebb állítás, amit valaha hallottam! Vedd segítségül eszedet, ember, s gondold meg, mivel vádolsz! Mi haszna s célja van számomra a te agyagbálványkáidnak, hogy gonosztevővé legyek miattuk? Úgy tudom, fazekaskorongon formálták s napon szárogatták őket, mint akármi más háziholmit, s én még arra sem tudom használni ezeket az istenségeket, hogy egy rabszolgagyerek orrfolyását elállítsák, ha náthája van. Magamról beszélek, nálad esetleg másként lehet. De minthogy úgy hiszed, elkallódtak, nem lenne tapintatos erényeiket túlságosan sokra becsülni előtted.

Lábán így válaszolt:

- Ez csak ravasz és okos játék: úgy teszel, mintha fabatkát sem érnének szemedben, hogy azt higgyem, nem te loptad el őket. Senki sem becsülheti a teráfokat oly kevésre, hogy ne lopná el őket szívesen, az lehetetlenség. S mivel nincsenek ott, ahol voltak, tehát te vagy az, aki ellopta őket.

- Most hallgass meg engem! - mondta Jákób. - Nagyon jó, hogy itt vagy, és nem sajnáltad az időt, hogy oly sok napon át nyomon kövess evégett, mert ezt tisztáznunk kell minden vonatkozásban, ezt kívánom én, a gyanúsított. Táborom nyitva áll előtted. Járd be keresztül-kasul, és kutass! Túrj föl mindent bátran és tetszésed szerint, fölhatalmazlak rá, teljes mértékben. És akinél isteneidet megleled, akár nálam, akár enyéim egyikénél, az haljon meg nyomban mindenki szeme láttára, rád bízom, hogy akarod: kard által, tűz által vagy élve eltemetés által. Kezdd rajtam, és légy szemfüles! Ragaszkodom a legszigorúbb kutatáshoz.

Jól állt a szénája, mert a figyelmet egészen a teráfimra terelte, úgyhogy mindenütt csak erről volt szó, s ő fenségesen és sértetten állhat majd ott a vizsgálat végeztével. Azt nem is sejtette, mily síkos a talaj a lába alatt, s mily halálosan elszámította magát. Ráhel ártott így ártatlanságában; de könnyelműségéért és annak következményeiért igen ügyesen és bátran helyt is állt.

Lábán ugyanis így válaszolt:

- Jól van hát, legyen így! - s szaporán fölállt, és kezdte átkutatni a tábort, hogy megtalálja agyagképeit.

Tudjuk pontosan a sorrendet, mint haladt előre - kezdetben heves alapossággal, de aztán, több órányi hasztalan fáradozás után, lassacskán kimerült és elcsüggedt: mert amint a nap emelkedett, igen melege lett, s jóllehet felsőruháját levetve keresgélt, nyitott mellű s föltűrt ujjú ingben, az izzadság mégis csakhamar szivárogni kezdett sapkája alól, s arca annyira kivörösödött, hogy a nehéz testű öreget gutaütéstől kellett félteni - s mindez a teráfim miatt! Hogyan hogy Ráhel szíve meg nem esett rajta, s engedte így kínlódni és szemrebbenés nélkül bolonddá tartotta? Vegyük itt figyelembe azt az átvivő és sugalmazó erőt, amely Jákób jelentékeny személyéből és szellemi képzeteiből áradt egész környezetére és különösen azokra, akik őt szerették. Szellemének hatalma és erőszaka folytán Ráhelnak magának is szent szerep jutott, a csillagszűzé tudniillik és az áldáshozó égi gyermek anyjáé; s Ráhel annál hajlandóbb volt az egész világot és atyjának alakját is Jákób látóköréből nézni, és elismerni a törvényes szerepet, mely ebben Lábánnak jutott. Számára éppúgy, mint szerelmese számára, Lábán csalfa ördög és feketehold-démon volt, aki végtére maga is megcsalatott, sőt még nagyobb arányban, mint ahogy maga csalt; s ezért Ráhelnak pillája se rebbent, mert jámbor, ésszerű és törvényes aktus volt, ami végbement, és amelyben Lábán is, több-kevesebb tudatossággal és hajlandósággal, játszotta szent szerepét. Ráhel éppoly kevés részvétet érzett iránta, mint Jichák udvarának népe Ézsau iránt a nagy hahota alkalmával.

Lábán éjszaka érkezett, és reggel találkozott Jákóbbal - kétségtelen, hogy visszakövetelje tőle azt, ami Ráhelnál volt. Hogy az atya abbahagyta a beszélgetést és kutatni kezdett, Ráhelnak egy kis szolgalány jelentette, akit kémkedni küldött, s aki, hogy gyorsabban tudjon szaladni, foga közé vette szoknyája szélét, s futás közben elöl anyaszült meztelen volt. “Lábán kutat!” - suttogta izgatottan. Ekkor asszonya sietve kapta a rongyba burkolt teráfokat, s kivitte őket fekete sátra elé, ahol Lea tevéje s az övé volt kipányvázva, torz szépségű válogatott állatok, bölcs kígyófejjel ívelő nyakukon és vánkos nagyságú lábbal, amely nem süppedt a homokba. A szolgák bőséges almot raktak alájuk, azon hevert a két állat, méltóságosan kérődzve. Az alom alá dugta Ráhel a lopott holmit, egészen elásta benne, s azután a föltúrt helyre rátelepedett, egyenest a tevék elé, amelyek abrakukat őrölve néztek át válla fölött. Így várt Lábánra.

Ez, amint tudjuk, Jákób sátrában kezdte a kutatást, s fenekestül fölhányta vejének útikészségeit, föllebbentette szőnyegeit, fölemelte a tábori ágy matracait, kirázta az ingeket, köpenyeket és takarókat, s kövestül földre verte a ládikót, melyen Jákób ostáblát szokott játszani Ráhellal, úgyhogy öt figura el is törött. Innen dühödt vállrángatással Lea sátrába ment, aztán Zilpáéba és Bilháéba, és kotorászása közben semmi titkát sem kímélte az asszonyoknak, reszketve szúrta meg magát csipeszeikkel, s szakállát zöld festékkel mázolta be, melyet a nők szemzuguk meghosszabbítására használtak: oly ügyetlen volt nagy buzgalmában s homályos tudatában annak, hogy szerepe kívánja, hogy nevetségessé tegye magát. Végül odaért, ahol Ráhel ült, és szólt:

- Jó egészséget, gyermekem! Nem gondoltad, hogy látni fogsz.

- Legjobb egészséget! - felelte Ráhel. - Uram keres valamit?

- Lopott holmit keresek - mondta Lábán - minden sátratokban és karámotokban.

- Haj, haj, nehéz dolog! - bólintott amaz, s a két teve elhízottan kaján mosolyú pofájával nézett át vállán. - S miért nem segít Jákób, az én uram a keresésben?

- Ő amúgy sem találna semmit - válaszolta Lábán. - Magamnak kell keresnem és fáradnom a delelőre hágó napban Gileád hegyén.

- Haj, haj, nehéz dolog! - ismételte Ráhel. - Amott az én sátram. Nézz körül benne, ha kell, és jónak látod. De vigyázz a fazekaimra és kanalaimra! A szakállad már zöldes némileg!

Lábán lehajolva belépett. Csakhamar ismét visszajött Ráhelhoz és a tevékhez, fölsóhajtott és hallgatott.

- Nem találtál benn lopott holmit? - kérdezte a lánya.

- Szemem nem akadt rá - felelte Lábán.

- Akkor másutt kell keresned - mondta Ráhel. - Bizonnyal rég csodálkozik már az én uram, hogy nem kelek föl előtte tisztelettel, s hogy az illem kívánja. Csak azért teszem, mert nem érzem magam a legjobban, s akadályozva vagyok mozgási szabadságomban.

- Nem a legjobban vagy? - érdeklődött Lábán. - Talán hideget s meleget érzesz váltakozva?

- Azt nem, csak éppen gyengélkedem - felelte Ráhel.

- De hát milyen módon? - kérdezte apja megint. - Féreg rágja fogadat, vagy tályogod van?

- Ah, kedves uram, asszonyi bajom van, itt a tisztulásom ideje - válaszolta, és a tevék még kajánabbul s elbizakodottabban mosolyogtak a válla fölött.

- Semmi más? - szólt Lábán. - Az nem számít. Sőt inkább kedvemre van, hogy itt a tisztulásod ideje, jobb szeretem, mintha állapotos volnál. Mert a szülésre nem vagy különösen alkalmas. Jó egészséget! A lopott holmit kell tovább keresnem.

Avval odábbállt, s tönkrekereste magát késő délutánig, mikor a napsugarak már ferdén hullottak alá. Ekkor visszatért Jákóbhoz, piszkosan, kimerülten és ziláltan és fejét lógatva.

- Nos, hol voltak hát a bálványok? - kérdezte Jákób.

- Úgy látszik, sehol - felelte amaz, fölemelte karját és leejtette.

- Úgy látszik? - szólt kesernyésen Jákób; mert mindez az ő malmára hajtotta a vizet, nagyszerűen állt ott, és tetszése szerint fölényeskedhetett. - Azt mondod: “úgy látszik”, és nem akarod ártatlanságom bizonyítéka gyanánt elfogadni, hogy nem találtad meg a holmidat, holott tíz óra hosszat kerested, s összevissza hánytad táboromat dühödben, hogy megölhess engem vagy enyéim egyikét? Minden holmimat összefogdostad - az én engedelmemmel, kétségkívül én indítványoztam -, de hogy megtetted, mégsem volt tapintatos tőled. És mit találtál abból, ami a tiéd? Tedd le ide, és panaszolj be néped és népem előtt, hogy a közvélemény ítéljen közöttünk! Hogy megizzadtál, s hogy berondítottad magad, csak hogy elveszíthess engem! Mit tettem hát neked? Ifjú voltam, amikor hozzád kerültem, s most tisztes korban vagyok - bárha remélem, hogy az Egyetlenegy még hosszú élettel ajándékoz meg -, oly sok időt töltöttem szolgálatodban, és bizony kiváló szolgád voltam, amilyet még nem látott a világ, haragomban mondom ezt meg neked, amit különben magamba zártam, szeméremből. Vizet találtam számodra, miáltal megszabadultál Isullánu fiaitól, és lerázhattad a pénzváltók igáját, s fölvirágoztál, mint Sáron völgyében a rózsa, és gyümölcsbe borultál, mint Jerikó síkján a datolyapálma. Kecskéid kétszer ellettek, és juhaid ikreket hoztak világra. Ha valaha is megettem egy kost nyájadból, üss rám, mert én gyökereket téptem magamnak, mint a gazellák, és a barommal ittam egy vályúból. Így éltem érted, és tizennégy évig szolgáltalak leányaidért és hatig semmiért és ötig nyájad selejtjéért. Nappal szomjúságtól epedtem, és éjjel fagytól dideregtem a pusztán, s a nagy őrködésben egyáltalában nem is aludtam. Ha azonban szerencsétlenségre gonosz szellem érintette a juhokat, vagy oroszlán pusztított köztük, nem engedted, hogy esküvel igazoljam magam, hanem felelnem kellett a hiányért, s úgy tettél, mintha éjjel-nappal lopnék. S a béremet teljesen szeszélyed szerint változtattad, s Leát csempészted hozzám, amikor azt hittem, az igazit ölelem; soha életemben nem heverem ki ezt! Ha atyáim Istene nem lett volna velem, Jáhú, a hatalmas, s nem tekintett volna néha rám, akkor, amitől Isten mentsen, éppoly nincstelenül távoztam volna tőled, mint ahogy hozzád jöttem. De Ő nem akarta ezt, s nem tűrte, hogy áldásából gúny legyen. Sohasem szólt idegenhez, de hozzád mégis szólt kedvemért, s utasított, hogy ne merj velem barátságtalanul beszélni. Nos, ez hát a barátságos beszéd: idejössz és üvöltesz, hogy elloptam a bálványaid; mikor pedig halálra kutatod magad s mégsem találsz semmit, azt mondod: “úgy látszik”!

Lábán hallgatott, és fölsóhajtott.

- Olyan hamis és okos vagy - mondotta fáradtan -, hogy nem lehet semmit ellened vetni, s jaj annak, aki beléd mer kötni, mert így vagy úgy mindig neked kell hogy igazad legyen. Ha körülnézek, úgy érzem, mintha álmodnék. Minden az enyém, amit látok, a lányaim, a gyermekek, a nyájak és kocsik és állatok és szolgák - és most minden a te kezedbe került, magam sem tudom, miképpen, és te mindenestül továbbállsz, hogy azt hiszem, álmodom. Lásd, nékem békés a szándékom, jó viszonyt akarok veled és szövetséget kötni, hogy békében váljunk el, és ne kelljen életem fogytáig emészteni magam miattad.

- Ezt szívesen hallom - felelte Jákób -, és ha így beszélsz, az már másképp hangzik, mint “úgy látszik” és más efféle sértés. Teljesen egyetértek avval, amit mondsz, mert lásd, te nemzetted a szüzet, a fiúnak anyját, akiben megszépültél, és Lábán félelme nem lehet tőlem idegen, megvetést érdemelnék, ha így volna. Csupán azért, hogy meg ne nehezítsem neked a búcsúzást, vonultam el titkon s loptam tova az enyémet, de nagyon szívesen venném, ha békésen válnánk el, s a jövőben én is nyugodt lélekkel gondolhatnék rád. Követ akarok állítani - megtehetem? Örömmel tenném. Négy a te szolgáid közül s négy az enyéim közül hordjon össze kőhalmot a fogadalom jeléül, hogy együtt eszünk Isten előtt, s megbékélünk színe előtt - meg vagy elégedve?

- Azt hiszem, igen - mondotta Lábán. - Nem látok más módot.

Erre Jákób kiment, és egy szép, hosszú követ fölegyenesített, hogy Isten jelen legyen; nyolc embernek pedig a szövetség halmát kellett összehordania mindenféle kőtörmelékből és apró pörgelékből, és kettesben ürühúst ettek azon, a farka kövérével a tál közepén. Jákób hagyta, hogy Lábán csaknem az egész farka kövérét megegye, és ő maga csak kóstolgatott. Így ettek együtt, magukban az ég alatt, és tekintettel és kézváltással megbékültek az elválasztó halom fölött. Lábán ajánlatára leányaira esküdtek, mert maga sem tudta, mi egyébre tehetnének esküt. Jákóbnak meg kellett esküdnie atyái Istenére és Izsák félelmére, hogy nem fogja nyomorgatni asszonyait, és nem vesz más asszonyt magának kívülük, a halom és a lakoma legyenek tanúi. Lábánnak azonban nem leányai miatt főtt a feje; csak ürügyül említette őket, mert nagyon áhítozott már, hogy tisztességgel végezhessen az áldottfejűvel, és aludni mehessen.

Az éjszakát már a hegyen töltötte övéivel. Reggel megölelte az asszonyokat, utoljára még rájuk olvasta varázsigéit, és hazafelé indult. Jákób pedig megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és nyomban utána új gonddal terhesen egy másikat. Mert amint a példabeszéd mondja, ha megszabadulsz az oroszlántól, csakhamar találkozol a medvével. És akkor jött elébe a Vörös.

Benoni

Jákób karavánjában két asszony volt teherben, amikor a sekemi súlyos történetek után Bét-él felé vonult s onnét tovább Kirját-arba és Izsák háza irányába: két asszony, aki az események fénykörébe ért, merthogy az egyénenként számot nem tevő rabszolganép asszonyai közül még többen is teherbe estek-e, afelől semmit sem tudunk mondani. Terhes volt Dína, a boldogtalan gyermek; a boldogtalan Szihemtől volt terhes, és szomorú terhe fölött kemény határozat lebegett, úgyhogy elburkolva lovagolt. És terhes volt Ráhel.

Micsoda öröm! - De fogjátok csöndesre ujjongástokat, emlékezzetek és némuljatok el! Ráhel meghalt. Így akarta Isten. A kedves tolvaj, aki a kútnál Jákób elé lépett, gyermekien bátor tekintettel lépve ki Lábán nyájának kavargásából, lebetegedett a vándorút alatt, és a szülést nem bírta ki, aminthogy már első ízben is csak üggyel-bajjal bírta, lélegzete elfogyatkozott, s meghalt. Ráhelnak, az igazinak és legkedvesebbnek tragédiája az el nem fogadott hősiesség tragédiája.

Alig volt bátorsága az embernek Jákób lelkével érezni ezen a helyen, mikor szívének kedvese elfogyatkozott s meghala, áldozatként a tizenkettedik gyermekért, s elképzelni, milyen csapás érte szellemét, s milyen mélyen porba aláztatott lelkének puha gőgje.

- Uram - kiáltott, mikor halni látta őt -, mit teszel velem?

Jól kiáltott. A veszedelmes azonban az volt, s ez az, ami bennünket előre aggaszt, hogy Jákóbban egyáltalában nem szakadt meg Ráhel pusztulásával a ragaszkodó érzés, ez a kényúri előszeretet, s hogy semmiképp sem szállt a halottal együtt az útfélen gyorsan megásott sírba, hanem mintha a Parancsolónak akarná Jákób megmutatni, hogy mit sem nyert kegyetlenségével, egész buja konokságában Ráhel elsőszülöttjére, a kilencesztendős, csodálatosan szép Józsefre szállt át, úgyhogy az atya kétszeresen és egészen féktelenül szerette fiát, és ekképp új, rettenetesen sebezhető oldalát tárta föl a sors előtt. Megfontolásra méltó, hogy a mélyen érző ember tulajdonképp teljes öntudattal veti-e meg a szabadságot és békét, tudatosan hívja-e ki maga ellen a végzetet, s kíván örök aggodalomban s mintegy karddal a feje fölött élni. Ez a vakmerő szándék nyilván az érzelmesség tartozéka, mert tudhatja, hogy ez mily nagy szenvedőképességet tételez föl, és hogy nincs kevésbé óvatos érzés, mint a szeretet. A természetnek itt megnyilvánuló ellentmondása éppen az, hogy a szelíd lelkek, akik ezt az életet választják, egyáltalában nem arra termettek, hogy viselni tudják, amit fejükre idéztek - míg azok, akik viselni tudnák, nem is gondolnak rá, hogy meztelenül tárják ki szívüket, úgyhogy nem is érheti őket semmi.

Ráhel harminckét éves volt, amikor szent fájdalmak között megszülte Józsefet, és harminchét, amikor Jákób föltörte a beporosodott zárakat, és elszöktette őt. Negyvenegy évet számlált, midőn ismét áldott állapotba került, és Sekemből útra kellett kelnie - azaz: mi számlálunk csak, az ő világában nem volt szokás ezt tenni, sokáig kellett volna gondolkodnia, hogy csak megközelítőleg is megmondja, mennyi idős; általában kevés ügyet vetettek erre. A keleti világ jóformán nem is ismeri a nyugatiak számára oly természetes időszámító figyelmet; sokkal közönyösebben bízzák ott az időt és az életet önmagára és a homályra, nem bajlódva méricskélő és számítgató gazdaságossággal, s oly kevéssé vannak elkészülve a személyes életkort illető kérdésre, hogy a kérdezőt nem lepheti meg a válasz egész évtizedeket kitevő vállrándító-nembánom ingadozása és ha ezt hallja: “Negyven vagy talán hetven.” Jákóbnak is meglehetősen homályos fogalma volt csak saját koráról, és ezen meg se ütközött. Bizonyos éveit, amelyeket Lábán országában töltött, számlálta ugyan, de a többit nem: azonkívül azt sem tudta és nem is igen feszegette, milyen idős volt, amikor odaérkezett. Ami Ráhelt illeti, a gyöngéd életközösség mozdulatlan jelenében Jákób jóformán a természetes változásokat se vette észre, amelyeket az idő, vigyázva s számolva, vagy sem, Ráhel kedves szép személyén feltartóztathatatlanul okozott, az egykori bájos süldő lánykát érett asszonnyá alakítva. Számára, ahogy ez már lenni szokott, Ráhel még mindig a kútra járó ara, a hét esztendő velejárója volt, kinek pilláiról lecsókolta a türelmetlenség könnyeit; mintegy távollátó szemmel látta őt, pontatlanul, abban a képben, melyet szeme egykor gyöngéden magába ivott, s melynek lényegét maga az idő sem érinthette; rajta volt a szemek nyájas éje, melyek szerettek rövidlátón összehúzódni, az orrocska nagyon is vaskos cimpái, a szájszöglet rajza, nyugalmas mosolya, az ajkak különös egymásonfekvése, melyet az istenített fiú is örökölt, mindenekelőtt azonban a Lábán-gyermek huncut, bátor és szelíd egyénisége, a szembetekintő életigenlés kifejezése, mely a kútnál rögtön, első pillantásra megdobogtatta Jákób szívét keblében, s oly erősen és kedvesen nyilvánult meg ismét, amikor a Sekem előtti táborban megvallotta másállapotát.

“Adj még egyet!”, “Szaporítsd meg, Uram!” ez volt a név értelme, melyet a halálosan kimerült Ráhel elsőszülöttjének adott. És most, amikor József megszaporodóban volt, nem félt, hanem vidám készséggel akart mindent kiállani, amit kiállt akkoron a szaporodás és női tisztessége végett. Vidámságát nyilván a nők sajátos és velük született feledékenysége is segítette, akik közül nem egy esküszik égre-földre a szülés fájdalmában, hogy nem ismer meg többé férfit, hogy el ne kelljen szenvednie ezt még egyszer - s esztendő múlva megint csak teherbe esik; mert ennek a fájdalomnak emléke az asszonyi nemnél különös módon válik semmivé. Ám Jákób egyáltalában nem feledte el az akkori poklot, és elrémült, ha arra gondolt, hogy Ráhel teste kilencesztendős ugar után ismét oly borzalmasan feltöressék. A tisztességnek örült ugyan, s a gondolat is mulattatta szellemét, hogy fiainak száma eléri az állatkör-templomokét. Viszont ismét zavarta érzelmileg, hogy kifejezett kegyeltje, a legkisebb fiú után egy még kisebb merészelt világra jönni; mert a kegyeltség mindig a legkisebbhez illik leginkább, és az elragadó József miatt szinte némi féltékenység vegyült ekképp Jákób atyai várakozásába - röviden, mintha érthetően sötét sejtelem csapta volna meg nyomban, Ráhel nyilatkozatát kezdettől nem fogadta különösképp boldogan.

Még a téli esőzések idején, Kislevben történt, hogy Ráhel közölte állapotát: Dínának, a fruskának sorsa ekkor még nem teljesedett be. Jákób féltő s imádó gondoskodásba takargatta őt, inkább, mint valaha, bánatában kezébe temette fejét, ha Ráhelnak hánynia kellett, s Istenhez kiáltott, mikor látta, mint sápad és sorvad, s csak hasának domborulata nő egyre; mert a magzat otrombán-természetes önzése itt egész öntudatlan kegyetlenségében megmutatkozott. A méhben élő jószág feltétlenül meg akart erősödni, kíméletlenül és kizárólagosan csak magára gondolva szívott el minden nedvet és erőt hordozója rovására, fölfalta őt, sem jóra, sem rosszra nem gondolva közben, s ha véleményét nyilvánítani tudta volna ez ügyben, vagy akár csak lett volna is véleménye, az nem hangozhatott volna másként, mint hogy az anya csak eszköze elevenségének, csupán védelme és tápláló rejteke erősödésének, s az a sorsa, hogy haszontalan hüvelyként s burokként az útfélen maradjon, ha ő, az egyedül fontos kibújt belőle. Ezt persze se nem mondhatta, se nem gondolhatta, de legbenső véleménye mégiscsak ez volt félreismerhetetlenül, és Ráhel megbocsátón mosolygott rajta. Nem mindig az az eset, hogy az anyaság ilyen mértékben egyet jelent az áldozattal, nem kell feltétlenül így lennie. De Ráhelban a természet ezt a szándékot nyilvánította, már József esetében is világosan ezt tette, de mégsem oly leplezetlenül s Jákóbot úgy megrémítve, mint mostan.

Elkeseredését idősebb fiai ellen, kivált Simeón és Lévi, az akaratos dioszkúroszok ellen sekemi rémtettük miatt, elsősorban Ráhelért érzett aggodalma okozta. Sohasem jutott volna eszébe, hogy a gyenge, viselős nővel, akiben csak a magzat volt erős, útra keljen. Az őrült fickók most ezt okozták becsületükért s bosszújukért. Az esztelenek! Éppen most kellett férfiakat agyonverniök haragjukban, és bikákat megbénítaniok féktelenségükben. Lea-gyermekek voltak, mint Dína, akiért fojtogattak. Mit bánták ők az igazi és legkedvesebb törékenységét és az atya aggodalmát? Vad gondolataik között nem volt egy sem, amely tekintetbe vette volna ezt. Most hát idejutottak, menni kellett. Nyolc holdnap és több is múlt el azóta, hogy Ráhel nyilatkozott előtte; számolt holdnapok voltak, Ráhel-holdak: míg nőttek és fogytak, nőtt a gyermek is benne, és megfogyott ő is. A teljes év virágozva kezdődött elölről. Hatodik hónapja telt már, Ellul hava, kánikula izzott, alkalmatlan idő a vándorlásra, de Jákóbnak nem volt más választása. Ráhelnak nyeregbe kellett ülnie - Jákób egy okos szamarat adott alá, hogy állapotosságában ne legyen kitéve a nyargaló teve himbálásának. Az állat hátulján ült, ahol legkevésbé ráz, és két szolga fogta a kantárszárat, akiket verés fenyegetett, ha a szamár megbotlana, vagy akár csak lába kőbe akadna. Így keltek útra a nyájakkal. Hebrón volt a végcél, ahová a törzs nagy részének egyenesen vonulnia kellett. A maga, az asszonyok és egynéhány kísérő számára azonban mint közbenső célt és legközelebbi menedéket Jákób Bét-él helységet szemelte ki, melynek szentsége üldözés és támadás ellen védelmet nyújt, s ahol megpihenni különben is vágyott a fölemeltetés és lajtorjaálom éjjelére emlékezvén.

Itt hibázott Jákób. Két szenvedélye volt: Isten és Ráhel. Most egyik keresztezte a másik útját, és míg a férfiú a szelleminek áldozott, hívta ki a sorsot a földi ellen. Módjában állt, hogy egyenesen Kirját-arbába menjen, amely szakadatlan utazással négy vagy öt nap alatt elérhető lett volna; és ha Ráhel csakugyan meg is hal ott, legalább nem oly tehetetlenül és szerencsétlenül az útszélen halt volna meg. Jákób több napon át időzött vele Lúz helységnél, Bét-él mellett a dombon, ahol egykor nyomorúságában elaludt, és oly dicső álmot látott; mert bajban és veszélyben volt most is, és egészen olyan állapotban, hogy rászorult fejének fölemeltetésére és föntről jövő vigaszra. A gilgál sértetlen volt, a feketés meteorkővel közepén. Jákób megmutatta övéinek, s megmutatta a helyet is, ahol aludt, és ahol túlvilági látomásban részesült. A kő, amely fejét fölfelé emelte, s amelyet fölkent, nem volt ott, és ez kedvét szegte. Újat állított helyébe, meglocsolta olajjal, s általában ezeket a napokat mindenféle szertartásos cselekménnyel töltötte. Égőáldozatokat és italáldozatokat mutatott be alapos előkészületek után; mert ragaszkodott hozzá, hogy a helyet, melynek e vidéken mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak, s amelyet ezenfelül is a jelenlét helyének ismert meg, az istentiszteletre méltóvá s alkalmassá alakítsa, és nemcsak tűzhelyet akart építeni földből, hogy Já számára eleséget füstöljön el rajta, hanem a dombkúp fölnyúló kőszikláit Isten asztalává akarta lefaragni fölvezető lépcsőzettel és terasszal, melynek közepébe lefolyócsatornás áldozócsészét kell fúrni és vésni. Fáradságos munka volt, és a munkálatokat vezető Jákób nem takarékoskodott az idővel. Övéi utasításait lesve emelték rá szemüket; de Lúz városkából is sok kíváncsi jött föl, s heverészve vagy sarkukon ülve betöltötték az oltár előtti szabad helyet, miközben elgondolkozva és halk véleménynyilvánításokkal figyelték a vándor istenhirdető és laikus pap intézkedéseit. Semmi feltűnően újat nem láttak, de mégis nyilvánvaló volt a méltóságos idegen szándéka, hogy a megszokottnak hangsúlyozott, sőt eltérő értelmet adjon. Például figyelmeztette őket rá, hogy a szarvak az áldozóasztal négy sarkán nem holdszarvak és egyáltalán nem a Marduk-Baál bikaszarvai, hanem kosszarvak. Az idegenek csodálkoztak ezen, és behatóan megbeszélték. Amikor Jákób az Úrhoz kiáltott: “Adonáj”, egy ideig azt hitték, hogy a szépségesről, a széttépettről és föltámadottról van szó, ám azután meg kellett győződniök, hogy az idegen valaki mást értett. Él nevét nem tudták meg. Hogy Jiszráélnak hívják, tévedésnek bizonyult, magát Jákóbot hívták így, elsősorban személy szerint, és azután mindazokkal egyetemben, akiknek vallási feje volt; ezért egy darabig úgy vélekedtek, hogy ő maga a kosszarvak istene, vagy úgy tesz, mintha ő volna az, de fölvilágosították őket tévedésükről. Az Istenről egyáltalában nem lehetett képet alkotni, mert teste ugyan volt, de alakja nem, tűzből és felhőből állt. Ez egyeseknek tetszett, másoknak kevésbé. Mindenesetre látni való volt, hogy Jákób, a férfiú Istene lényegéről jelentős gondolatokat forgatott fejében, jóllehet ezenközben bizonyos aggodalmaskodást, szinte szomorúságot lehetett megfigyelni okos és ünnepélyes arcvonásain. Csodálatos látvány volt, amint odafönn saját kezével leszúrta a gödölyét, kieresztette vérét, és a szarvakat, melyek nem holdszarvak voltak, megkente vele. Bort és olajat is bőségesen öntöttek az Ismeretlen elé, és kenyereket hoztak - gazdag kellett hogy legyen az áldozó, amivel sokakat meghódított a maga és Istene számára. A gödölye legjobb részeit Jákób elfüstölte, s számim és beszámim kedves illata szállt a füstben; a többi darabból lakoma készült, s részben, hogy azon részt vehessen, részben azonban a vándor nagyszabású személyisége által őszintén megnyerve, több városlakó kinyilvánította, hogy ezentúl Jiszráél istenének akar áldozni, bárha csak mellesleg és a hagyományos szertartásokat is megőrizve. E cselekmények és közeledések folyamán csaknem mindegyikük szívét megragadta Jákób legifjabb fiának, név szerint Józsefnek hihetetlen szépsége. Ujjuk hegyét csókolgatták, ahol csak megjelent, összecsapták kezüket a fejük fölött, áldották szemüket, és csaknem megpukkadtak nevettükben, amikor elragadó szemtelenséggel szülei kedvencének nevezte magát, s kivételes helyzetét testi és szellemi varázsával okolta meg. Azzal a pedagógiai felelőtlenséggel élvezték pajkos féktelenségét, mely meghatározza viszonyunkat mások gyermekeivel szemben.

E napok alkonyóráit Jákób szemlélődő visszavonultságban töltötte, miközben kinyilatkoztatásos álmokra készült, melyekben esetleg éjszaka része lehet. Látott is ily álmokat, ha nem is olyan leigázó szemléletességgel, mint ahogy ifjúkorában e helyt álmodott. Nagyvonalúan, általánosan, lélekemelően és határozatlanul szólt hozzá a hang termékenységről és jövőről, az Ábrámmal kötött testi szövetségről és legnyomatékosabban a névről, melyet a lenti szorongásos erővel vívott ki a Jabbók partján, és amelyet most a hang hatalmasan megerősített, régi és eredeti nevét mintegy eltiltva és megszüntetve, és az újat emelve kizárólagos érvényre, ami az álomlátót az újulás szívfelkavaró érzésével töltötte el, mintha itt lett volna a határvonal, ahol a régi elzuhan, és az új kezdés jegyében áll idő és világ. Arculatán ez fejeződött ki a nap múlásakor, és mindnyájan félték őt. Mély és fáradságos elfoglaltságában szinte megfeledkezett Ráhel sürgető állapotáról, és senki sem merte figyelmeztetni, legkevésbé a várandós, aki egyhamar túlhaladt a maga testi érdekén, melyet szerelmes-szerényen Jákób szellemi tűnődése mögé helyezett.

Végül a férfiú parancsot adott az indulásra.

Az olajfák hegyéről Jebúz mellett, melyet Uruszalimnak is neveztek, és amelynek egy kitteus férfiú, név szerint Putihepa volt pásztora és adószedője az egyiptomi Amun megbízásából, jól lehetett volna látni a karavánt, és nyilván sokan látták is, amint a pirinyó alakok csoportja ívben elvonult Bét-éltől a nyáriasan kiégett széles dombvidéken keresztül, Jebúz helységét balról maga mögött hagyva és aztán dél felé, Lahama háza vagy Bét-láhem irányába kanyarodva. Jákóbnak nem lett volna kedve ellenére, hogy megálljon Jebúzban, s a papokkal az ország nyugati részén meghonosodott Sálim napistenségről társalogjon, akiről a város második nevét kapta, mert szellemét izgatta az idegen és hamis istenekről való beszélgetés, és hasznára is vált belső munkájának, mellyel az Igazi és Egyetlen képét akarta kialakítani; de a sekemi história, s hogy mint bántak a fiúk az őrséggel és Beszenel, a kapitánnyal, nagyon valószínűen már rég füléhez jutott Putihepának, a pásztornak és Amun emberének, és ez óvatosságra intette az utast. Bét-láhemben viszont, a kenyér házában megvitathatta Lahama áldozóival a Keletkezett és Tápláló e létformájának lényegét, akinek kultusza iránt már Ábrahám is barátságosan érdeklődött, s akivel szemben föltételesen atyafiságos hitbeli viszonyt tartott fenn. Jákób örült, amikor a magasból felé intő várost megpillantotta.

Késő délután volt. A nyugatra merült, eltakart nap a kékes-zivataros felhőfal mögül széles, sugaras fénypászmákat küldött alá a hegyes tájra, s a fallal övezett telep odafönn fehéren csillant meg a fényben. Por és kő tisztán csillogott e tompított és ünnepélyesen megtört fényjátékban, amely Jákób szívét büszke és jámbor istenérzéssel töltötte el. Jobb felől laza kőfal mögött ibolyaszínben fürdő szőlődombok terültek el. Az út bal oldalán apró termőföldek töltötték ki a szabad helyet a görgelék között. A távolabbi hegyek áttetsző derengésben vesztették el színüket és anyagszerűségüket. Egy ősrégi, nagyrészt már odvas szederfa hajlította egymásra rakott kövekkel támogatott törzsét az út fölé. Éppen itt nyargaltak el, amikor Ráhel eszméletlenül lebukott a szamárról.

Már órák óta jelentkeztek enyhe fájások, de Ráhel nem akarta Jákóbot nyugtalanítani s az utazást föltartani, inkább hallgatott róluk. Most átmenet nélkül, egy csapásra, oly vad és szaggató kín lepte meg, hogy az erőteljes magzata által kiszipolyozott, elgyöngült asszony nyomban elvesztette eszméletét. Jákób magasra és pompásra nyergelt dromedárja parancsszó nélkül térdre ereszkedett, hogy utasát leszállítsa. Az úr egy vén rabszolgaasszonyt hívott elő, aki a Tigrisen túlról származott, s jártas lévén asszonyi dolgokban, már Lábán házában több szülésnél segédkezett bábaként. A vajúdót a szederfa alá fektették, és vánkosokat hurcoltak elő. A fűszerszámok, melyeket szagoltattak vele, nem tudták életre kelteni, megújuló fájdalmai azonban fölrázták öntudatlanságából. Ígérgette, hogy nem hagyja el többé magát.

- Éber és munkás akarok lenni - szólt lihegve -, hogy magam is segítsek, és ne akadályozzam sokáig az utazást, kedves uram. Hogy éppen most jön rám a fájás, ennyire közel a célhoz! De lásd, az ember nem választhatja meg az óráját.

- Semmi baj, galambom - felelte Jákób könnyedén. És önkéntelenül azt a szöveget mormolta, amellyel Naharájimban Éához fordultak nehéz időben: “Te alkottál bennünket, tartsd távol hát tőlünk a betegséget, mocsárlázat, hidegrázást, szerencsétlenséget.” A rabszolgaasszony hasonlókat mondott, miközben úrnője nyakába tulajdon kipróbált amulettjét akasztotta, azok mellé, melyeket Ráhel már viselt: és mivel szegénykére ismét erősen rájött a fájás, tört babiloni nyelven locsogó szóval fordult hozzá, mondván:

- Vigasztalódjál, termékeny anya, és tarts ki, akármily vadul gyötör is a kín! Ez a fiad is meglesz, az első mellé, látom bölcsességemben, és szemed nem folyik ki, mielőtt meglátnád; a gyermek igen eleven már.

Eleven volt az egyedül fontos jószág. Végképpen látta, hogy itt az órája, kifelé tört a napvilágra, és le akarta dobni anyaburkát. Jóformán magától született meg, türelmetlenül ostromolva a keskeny ölet, alig némi segítséggel, nem véve igénybe szíves készségét annak, aki boldogan foganta és életével táplálta életre, de világra segíteni már nem tudta. Keveset használt, hogy a vénasszony dudorászva és tanácsokat adva hasznos cselekvésre rendezte el tagjait, utasította, hogyan lélegezzen, hogyan tartsa az állát és térdét. A kín rohamai minden munkarendet elsöpörtek, a gyötrődő szabálytalanul s görcsösen hányta-vetette magát, hideg verejtékben úszva, egymásba harapott, elkékült ajakkal. “Aj! Aj!” - sikoltozott, és fölváltva kiáltott Bábelnek isteneihez és nemzője istenéhez. Midőn éjszaka lett, és a hold bárkája ezüstösen fölmerült a hegyek fölött, ájulásából ébredve így szólt:

- Ráhel halálán van.

Mindnyájan fölsikoltottak, akik körülötte kuporogtak, Lea, az ágyasok, és akiket a nők közül még beeresztettek, és könyörögve nyújtották ki karjukat. Aztán egyhangú varázsige-mormolásuk megerősödve kezdődött újra, és jóformán megszakítás nélkül, mint egy méhraj zümmögése, kísérte a történetet. Jákób, kinek karjában feküdt csüggedő asszonyának feje, csak hosszú szünet után tudott hangtalanul ennyit sóhajtani:

- Ugyan, ugyan!

Ráhel mosolyt próbálva rázta meg fejét. Nagy csönd lett, mintha ezalatt az életre törő tanácsot tartana magával barlangjában. Mivel a segítőasszony ezt a nyugalmat félig-meddig jónak tartotta, és úgy vélte, soká eltarthat, Jákób azt javasolta, hogy használják föl a szünetet, készítsenek puha hordágyat Ráhel számára, s tegyék meg a hátralevő kis utat a mezőn át Bét-láhemig, ahol szállást kapnak. De Ráhel nem akarta.

- Itt kezdődött - szólt nehezen mozgó ajakkal -, itt is érjen véget. És ki tudja, van-e számunkra hely a szálláson? A bába téved. Rögtön nekilátok megint derekasan, hogy megajándékozzalak második gyermekünkkel, Jákób, én uram.

Szegényke, derekasságról a legkisebb mértékben sem lehetett szó nála, s ezekkel a szavakkal önmagát sem akarta áltatni. Amit lelke mélyén gondolt és tudott, azt már kimondta, s tudatába és titkos gondolataiba ismét bepillantást engedett, amikor az éj folyamán, a kietlen kínszenvedés két ideje közt, már szívgyengeségtől duzzadt és nehezen mozgó ajakkal beszélni kezdett a névről, melyet a második fiúnak kell majd adni. Megkérdezte Jákób véleményét, és az így válaszolt:

- Lásd, az egyetlen igazinak fia ő, legyen hát Ben-jámin a neve.

- Nem - felelte Ráhel -, ne haragudj, én jobban tudom ezt. Ben-Oni legyen a csecsemő neve. Így nevezzétek az urat, akit neked adok, hogy megemlékezzék Mamácskáról, aki oly széppé formálta őt, a te képedre s az övére.

Jákób gyakorlata a messzire nyúló szellemi következtetésekben kellett hozzá, hogy jóformán gondolkodás nélkül megértse Ráhelt. Mamácska vagy “a bölcs Ma-ma” egyik népies neve volt Istárnak, az istenanyának és emberteremtőnek, akiről azt mondották, hogy emberkét és asszonykát formál saját képére; s gyöngédségből és tréfából Ráhel homályosan összemosta az isteni szobrásznő és saját anyalénye személyét, amit annál könnyebben megtehetett, mivel József gyakran nevezte “Mamácská”-nak. A Ben-Oni név pedig a tudó számára, kinek gondolatai helyes kacskaringóra jártak, annyit jelentett: “halál fia”. Ráhel bizonyára nem tudta már, hogy előbb elárulta magát, és Jákóbot óvatosan rá akarta vezetni, hogy idejében megérezze azt, ami az ő tudása szerint közeledőben volt, hogy ne érje hirtelenül a csapás, és meg ne őrjítse.

- Benjámin, Benjámin - mondta sírva Jákób. - Nem és nem Benoni! - És akkor történt első ízben, hogy Ráhel fölött s föl az ezüstös világéjszakába, mintegy bevallván, hogy megértette őt, ezt a kérdést kiáltotta:

- Uram, mit teszel velem?

Az ilyen kérdésekre nincs válasz. De az emberi léleknek dicsősége, hogy e hallgatás nem vezeti tévútra Isten felől, hanem föl tudja fogni a Megfoghatatlan fenségét, s épülni tud rajta. Oldalvást a káldeai asszonynép s szolgasereg dúdolta s gajdolta varázsigéit, amelyekkel erős, de oktalan hatalmakat remélt emberi kívánalmak szolgálatára kényszeríteni. De Jákób soha olyan világosan meg nem értette, mint ezekben az órákban, miért hamisság mindez, s miért kerekedett föl Ábrám Ur városából. Iszonyatos volt fölpillantása a végtelenbe, de nem hiányzott belőle a látás ereje, s istenalakító munkája, mely arcának mindig oly aggodalmas kifejezést adott, ezen a borzalmas éjjelen oly nagyot haladt, hogy már-már Ráhel kínjával volt némileg rokon. S teljesen Ráhel szerelmes szándéka szerint is volt, hogy ura, Jákób szellemi hasznot merítsen halálából.

Az utolsó éjszakasz vége felé közeledett, világra jött a gyermek, mikor az égen halványan derengett már a pirkadat. A vénasszony erőszakkal tépte ki a szegény ölből, hogy meg ne fulladjon. Ráhel, aki már nem tudott sikítani, elájult. Utána bőven patakzott vére, úgyhogy az ütőér már nem vert csuklóján, hanem csak vékony, kiapadó csurgóként folydogált. De még látta az eleven gyermeket, és mosolygott. Egy óra hosszat élt még. Amikor Józsefet elébe vezették, nem ismerte meg.

Akkor nyitotta föl utoljára szemét, amikor keleten hajnalodni kezdett, s a reggeli fény arcát is elöntötte. Még fölnézett Jákób arcába, aki fölötte állt, kissé összehúzta szemét, és így dadogott:

- No lám, egy idegen!... Hogy volna szabad megcsókolnod engem? Azért, mert távolról jött atyámfia vagy, és mert az ősatya gyermekei vagyunk mindketten? Akkor hát csókolj meg, és a kút kövénél ujjongani fognak a pásztorok: lu-lu-lu!

Jákób remegve csókolta meg utoljára. Ráhel ezután így beszélt:

- Lám, te elhengerítetted értem a követ a férfiúi erővel, Jákób, én kedvesem. Most hát hengerítsd el a sírról is, és fektesd belé Lábán gyermekét, mert elválok immár tőled... Hogy megkönnyebbültem minden tehertől, gyermektehertől, élettehertől, és éjszaka lesz... Jákób, én uram, bocsásd meg, hogy terméketlen voltam, és csupán két fiat szültem neked, de micsoda két fiat, Jehószifot, az áldottat, és a halálfiúcskát, a kicsikét, ah, milyen nehéz megválnom tőlük. S tőled is nehéz megválnom, Jákób, szerelmesem, mert mi voltunk az igaziak egymásnak. Ráhel nélkül kell immár tűnődve keresned, kicsoda Isten. Keresd meg őt, és élj boldogan. És bocsásd meg - lehelte végezetül -, hogy elloptam a teráfokat. - Ekkor a halál átsuhant orcáján, és kioltotta.

A könyörgők zümmögése Jákób egy kézmozdulatára elnémult. Mindnyájan homlokukra borultak. Jákób pedig csak ült, a halott fejét még mindig karja között tartva, és könnyei csöndesen és apadhatatlanul csorogtak mellére. Idő múltán megkérdezték tőle, készítsenek-e hordágyat, s vigyék-e a halottat Bét-láhembe vagy Hebrónba, hogy ott eltemessék.

- Nem - felelte Jákób -, itt kezdődött, itt is érjen véget, s ahol az Úr ezt tette, ott legyen eltemetve. Ássatok sírt, és vájjatok gödröt amott a falnál! Vegyetek finom vásznat a málhából, hogy betakarjuk, s válasszatok követ, hogy jelül tegyük sírjára, és rá emlékeztessen. Azután Izráel tovább vonul Ráhel nélkül s a gyermekkel.

Míg a férfiak ástak, az asszonyok kibontották hajukat, és megmeztelenítették keblüket, homokot kevertek vízzel, hogy bemocskolják magukat nagy fájdalmukban, és fuvolaszóval panaszra zendítettek: “Jaj, szegény nővérünk”, miközben egyik kezükkel fejüket verték, és a másikkal keblüket ütötték. Jákób pedig karjában tartotta Ráhel fejét, míg a halottat el nem vették tőle.

Amikor összezárult a föld a legkedvesebb fölött, azon a helyen, ahol elvette Isten, az útszélen, Jiszráél továbbvonult, és közben fölütötte táborát Migdál Édernél, egy őskori toronynál. Itt vétkezett Rúben Bilhával, az ágyassal, és átkozott lett.

MÁSODIK KÖNYV
AZ IFJÚ JÓZSEF

ELSŐ FEJEZET: THOT

A szépségről

Így szól az írás: József tizenhét esztendős korában az ő bátyjaival együtt juhokat őriz vala, bojtár vala Bilhának és Zilpának, az ő atyja feleségeinek fiai mellett. Ez helytálló, és amit a “szép beszélgetések” még hozzátesznek, hogy rossz híreket hord vala felőlük az ő atyjuknak, arról is tudunk egyet-mást. Nagyon könnyen találhatunk olyan szemszöget, amelyből nézve József kiállhatatlan tacskó volt. A testvérek például így vélekedtek. Mi semmiképp sem osztozunk ebben a nézetben, vagy legalábbis nyomban elvetjük, ha egy pillanatra el is fogadtuk: mert József több ennél. Az adatok azonban, a maguk határozottságában, egyenként magyarázatot kívánnak, hogy a tényállás megvilágosodjék, és újra föltáruljon az, amit a régiség bizony alaposan megtöppesztett.

József tizenhét éves volt, és mindazok szemében, akik látták, a legszebb a föld fiai közt. Megvalljuk, nem szívesen beszélünk szépségről. Maga a szó és a fogalom is unalmat áraszt. Emelkedetten sápadt gondolat, tanáros álom a szépség. Mondják, törvényei vannak: a törvény azonban az értelemhez szól, nem az érzelemhez, amely nem tűri, hogy pórázon vezessék. Innen ered sivársága a tökéletes szépségnek, amelynél semmi elnéznivaló sincs. Az érzelem csakugyan megbocsátanivalót keres, különben ásítozva másfelé fordul. Hogy a merőben tökéleteset lelkesedéssel tudjuk méltányolni, ahhoz olyan odaadás kell a kigondolt és példaszerű iránt, amit csak pedánsoktól lehet várni. Nehéz mélységet tulajdonítani ennek a gondolati lelkesedésnek. A törvény külsőleg tanulságos módon kapcsol; belső kapcsolatot csak a varázslat hoz létre. A szépség mágikus érzelmi hatás, félig-meddig mindig agyrémszerű, s éppen mint hatás rendkívül ingatag és könnyen szétoszlatható. Tégy ocsmány fejet a szép testre, s a test szépségének is vége, érzelmi hatását illetően - legföljebb sötétben hat, ám ez már szemfényvesztés. Mennyi csalást, szemfényvesztést, szélhámosságot találunk a szépség birodalmában! És miért? Mert ez egyben s ugyanakkor a szerelem és a vágy birodalma is; mert a nemiség közbelép, s meghatározza a szépség fogalmát. Az anekdoták világa tele van esetekkel, hogyan csavarták el nőnek öltözött ifjak férfiak fejét, s hogyan lobbantottak szenvedélyt nadrágos kisasszonyok a hasonló neműekben. A leleplezés aztán elegendő volt, hogy lelohassza az érzelmet, mert a szépség gyakorlati értékét vesztette. Az emberi szépség érzelmi hatása talán nem is más, mint nemi varázs, a nemiség eszméjének szemléltetése, úgyhogy inkább beszélhetünk tökéletes férfiról, fölöttébb nőies nőről, mint szépségről, és egyik nő a másikat, egyik férfi a másikat csak érthető önmegtagadással nevezheti szépnek. Olyan esetek, amelyekben a szépség diadalmaskodik a nyilvánvaló gyakorlatiatlanság fölött s föltétlen érzelmi hatást ér el, ritkábban fordulnak elő, de azért tudunk ilyenekről is. Itt az ifjúság hatása játszik közre, tehát oly varázs, amelyet az érzelem könnyen hajlandó összetéveszteni a szépséggel, úgyhogy az ifjúságot, ha vonzóerejét nem bénítja túlságos zavaró fogyatkozás, többnyire egyszerűen szépségnek érezzük - s annak érzi magát önmaga is, amint mosolya félreérthetetlenül elárulja. Övé a báj; a szépség egyik megjelenési formája, mely természete szerint férfias és nőies között lebeg. Egy tizenhét éves ifjú nem szép a tökéletes férfiasság értelmében. Nem szép a gyakorlatiasságtól elvonatkoztatott nőiesség értelmében sem - kevesekre hathat vonzón. De azt el kell ismerni, hogy a szépség, az ifjúság bájának formájában, lelkileg és kifejezésmódjában mindig kissé a nőiessel rokon; ez lényegében rejlik, gyöngéd viszonyán a világhoz s a világ viszonyán hozzá alapszik, s mosolyában tükröződik. Tizenhét évvel valóban szebb lehet valaki, mint nő és férfi, szép, mint nő és férfi, szép mindkétfelől és minden módon, csinos és szép, hogy szemét rajta és szívét nála feledheti nő és férfi.

Ez volt az eset Ráhel fiával, és ezért mondják, hogy a legszebb volt a föld fiai között. Ez persze túlzó magasztalás, mert hozzá fogható tömegesen volt és van, s mióta az ember kibontakozott a kétéltűek és csúszómászók közül, s meglehetősen nagy utat tett már meg a testi istenhezhasonlóság felé, semmi rendkívüli nincs benne, ha egy tizenhét éves ifjú ily karcsú lábbal és keskeny csípővel, ily jó formájú mellkassal, ilyen aranybarna bőrrel áll a szépségében kedvét lelő szeme elé; hogy termete se nem hórihorgas, se nem tömzsi, hanem éppen kellemes, hogy csaknem istenien jár és kel és áll, s egész alkata a gyengédség és erő közt lebeg tetszetős középúton. Abban sincs semmi szokatlan, hogy az ilyen testen nem kutyafej, hanem fölöttébb megnyerő, majdnem isteni emberajkkal mosolygó fő ül - mindennapi eset ez. Ám József világában és körében éppen az ő személye és jelenléte hatott az érzelemre mint szépség, és általában úgy ítélték, hogy ajkára, mely túlságosan is duzzadt lett volna, ha beszéd és mosolygás közben nem mozog, az Örökkévaló bőven öntötte kegyét. Ezt a kegyet vitatták, imitt-amott ellenszenvet is keltett, de ez az ellenérzés sem tagadott semmit, és nem mondhatjuk, hogy különvált volna tulajdonképp az uralkodó érzülettől. Sok jel szól mindenesetre amellett, hogy a testvérek gyűlölete lényegében nem volt egyéb, mint az általános elbűvöltség tagadó előjellel.

A pásztor

Ennyit József szépségéről és tizenhét évéről. Hogy marhapásztor volt bátyjaival, azaz Bilha és Zilpa gyermekeivel egyetemben, szintén magyarázatot kíván, mégpedig egyfelől kiegészítést, másfelől megszorítást.

Jákób, az áldottfejű idegen volt az országban, “gér”, amint mondták, vendég és csak megtűrt kiválóság - nem azért, mert oly sokáig élt hazájától távol, hanem eredendőleg, öröklés és állás szerint, mint atyáinak fia, akik ugyancsak “gérim” voltak. Tekintélye nem a helybeli polgáré volt, aki városi úricsaládból származik: forrásául bölcsességét és gazdagságát, a kettőt együtt kell tekinteni, s azt a jelleget, amelyet ezáltal személye és magatartása nyert, nem pedig életformáját, mely eléggé mozgalmas s bárha a törvényeknek megfelelő, mégis úgy lehetne mondani, rendezetten kétes volt. Sátortáborban lakott Hebrón falai előtt, mint ahogy egykor Szihem kapui előtt, s egy szép napon egyszerűen fölkerekedhetett, hogy ismét más kutak és legelők keresésére induljon. Tehát holmi beduin volt, Káin-ivadék, a nyughatatlanság és rablóösztön jegyével homlokán, városok és parasztok réme és ostora? Erről szó sincsen, Istene éppoly halálos ellensége volt Amáleknak, mint az ország Baáljai - Jákób többször is tanújelét adta ennek, fölfegyverezvén háza népét, hogy a városiakkal és a szarvasmarhatartó parasztokkal egyetemben visszaverje a déli pusztaság tevetenyésztő, törzsi jegyekkel összemázolt fajzatát, amely fosztogatás céljából rajzott elő. De viszont paraszt sem volt - öntudatosan és határozottan nem volt az; vallásos önérzetét sértette volna, hogy egy kalap alá lehessen venni a napperzselte rögtúrókkal. És azonkívül mint gérnek és védelem alatt álló megtűrt polgárnak, joga sem volt földbirtokra, lakóhelyétől eltekintve. Hol itt, hol ott bérelt egy darabka sík vagy sziklásan meredek szántót, ahol csak a kövek közt terült el termékeny föld, mely búzát és árpát termett. A földet fiaival és szolgálóival műveltette - József tehát időnként vetett és aratott is, nem csupán pásztorkodott, amint ezt különben mindenki tudja. De ez a felületes gazdálkodás csak kevéssé jellemezte Jákób életét, esetlegesség volt, amelyet lélektelenül űzött, hogy némi helyhez kötöttségre hivatkozhassék. Ami életének valóban súlyt adott, mozgalmasan nyüzsgő gazdagsága a nyáj volt, melynek termékeiért bőségesen cserélt gabonát és mustot, olajat, fügét, gránátalmát, mézet és ezüstöt s aranyat is - s ez a tulajdona határozta meg viszonyát városiakhoz és falusiakhoz, azt a szerződésekben dúslakodó és sokszorosan szabályozott viszonyt, mely mozgékonyságát polgáriasan megkötötte.

A nyájak ellátása végett üzletbaráti kapcsolatokra volt szüksége a helybeliekkel, a kereskedő városiakkal és parasztokkal, akik robotoltak és adóztak nekik. Érvényes és háboríthatatlan legeltetési jogot kellett szereznie Baál fiaitól egy és más juttatás ellenében, ha nem akarta a kóbor rablók állhatatlan és nomád életét élni, akik betörnek a tilosba, és elpusztítják a birtokosok szántóföldjeit: szerződéses jogosítványt, hogy nyüzsgő seregét tarlóra terelhesse, és harapdáló állatait ráhajthassa az ugarra. Ám ezek ez időben megfogyatkoztak itt a hegyekben; béke és áldásidő volt már régóta, az országutak nem maradtak némák, a földet zsaroló városiak meghíztak a karavánkereskedés, az áruk fuvarozásáért, átrakásáért és kíséretéért kapott pénz jóvoltából, melyeket Marduk országából Damaszkuszon át a Jordántól keletre húzódó úton vittek errefelé a nagy tengerhez s onnan az iszap országába, vagy pedig ellenkező irányban; Jákób hát földbirtokokat kaparintott meg, melyeket övéivel és adósságukat ledolgozó rabszolgákkal műveltetett, s ezeknek jövedelme gyarapította őt a kereskedelmi hasznon kívül, úgyhogy, miként Isullánu fiai Lábánt, pénzelőlegekkel szabad parasztokat is be tudott hálózni; a tanya és a szántók növekedtek; nem maradt sok legelő, és így történt, hogy a föld nem bírta el Jákóbot, mint egykor Szodoma berkei sem bírták Ábrámot Lóttal egyetemben. Meg kellett osztani a gazdaságot; állatállományának egy része szerződésszerűen nem itt, hanem ötnapi járóföldre az ország északi részén legelészett, ott, ahol Jákób azelőtt tanyázott, Sekem forrásokban gazdag völgyében, és többnyire ott pásztorkodtak Lea fiai, Rúbentől Zebulónig, s csak Bilha és Zilpa négy fia meg Ráhel két sarja lakozott az atyánál, tehát olyaténképpen oszlottak meg, mint az állatkör csillagképei, melyek közül csak hat látható egyszerre, a többi pedig rejtve marad a szem elől, s József nem is mulasztotta el, hogy erre a hasonlatra és találkozásra rámutasson. Evvel nem mondjuk azt, hogy a távollevők akkor sem jöttek haza, ha Hebrónban különösebb munka akadt, például aratásidőn - sőt fontos tudnunk az ellenkezőjét. De többnyire négy- vagy ötnapi járóföld távolságban voltak. Ezt éppoly fontos tudnunk, és ezért mondja az írás, hogy a gyermek József az ágyasok gyermekeivel élt - íme a magyarázat.

A munka azonban, amelyet József testvéreivel együtt a mezőn és legelőn végzett, nem volt mindennapos - nem kell túlságosan komolyan venni. Nem mindenkor őrizte a marhát és szántotta téli vetésre a földet, amikor az eső puhára áztatta a rögöt, hanem csak néhanapján cselekedett így, időnként, amikor eszébe jutott, amikor kedve szottyant rá. Jákób, az atya bőségesen engedett neki szabad időt magasabb foglalatosságra, melyet azonnal megjelölünk közelebbről. De milyen minőségben volt testvérei közt, amikor köztük volt: mint bojtárjuk vagy mint felügyelőjük? Efelől a testvérek gyűlöletes módon kétségben maradtak, mert noha mint legifjabb egyébként eléggé nyers utasításaikra teljesített ugyan könnyebb szolgálatokat, de körükben mégsem mint hasonszőrű viselkedett, nem mint a fiak közösségének részese és pártosa az atyával szemben, hanem mint ennek képviselője és kiküldöttje, aki kémkedni jött közéjük, ennélfogva nagyon nem szívesen látták maguknál, de viszont akkor is bosszankodtak, ha kedve szerint odahaza maradt.

Az oktatás

Mit csinált odahaza? A vén Eliézerrel üldögélt az istenfa, a nagy terebintus alatt a kút közelében, és tudományokkal foglalkozott.

Eliézerről általában azt mondották, hogy arcra Ábrámra hasonlít. Tulajdonképp erre semmi alapjuk sem volt, mert egyik sem látta közülük a káldeait, s külsejének képe és hasonmása sem maradt fönn a századokon át - Eliézer állítólagos hasonlóságát nyilván fordítva értették: ha az ősvándornak, Isten barátjának személyéről képet akartak alkotni, Eliézer vonásai megfelelő segítségül szolgáltak; éspedig nem azért, mert nagyok és méltóságosak voltak, mint alakja s tartása is, hanem inkább azért, mert valami nyugodt általánosság és isteni semmitmondás rejlett bennük, ami megkönnyítette, hogy képét az ősidők tiszteletre méltó ismeretlenjére, alkalmazzák. Jákóbbal volt körülbelül egykorú, valamivel még öregebb nála, s hozzá hasonlóan öltözködött, félig beduin módra, félig Sineár lakosainak divatja szerint, rojtos fodrok szegélyezték ruháját, melynek övszalagjában hordta írószerszámát. Homloka, amennyire a fejkendő szabadon hagyta, tiszta és ránctalan volt. Széles és kevéssé bemélyülő orra tövétől keskeny és lapos ívben futott halántéka felé még sötét szemöldöke, s alatta szemének csaknem pillátlan alsó és felső héja súlyosan s szinte duzzadtan ajakként hatott, melyből fekete szemgolyó dudorodott elő. A keskeny cimpájú orr széles háttal ereszkedett a sovány bajusz fölé, mely a szájzugtól aláfutva az áll fehérsárga szakállára borult, s amely alatt egyik végétől másikig egyenlő szélességben csüngött az alsó ajk vöröses íve. A szakáll rendkívül egyenletesen helyezkedett el a föléje boltozódó sárgás bőrű és apró repedésekkel teli arcon, úgyhogy szinte úgy látszott, mintha ez a szakáll a füleknél volna megerősítve, s le lehetne venni. Sőt mi több, az egész arc olyan hatást keltett, mintha levehető volna, s Eliézer igazi arcára csak alatta lehetne rátalálni: a gyermek József legalább nemegyszer így látta.

Eliézer személye és eredete felől különböző téves híresztelések keringtek, amelyekre később még vissza kell térnünk. Egyelőre elég annyi, hogy Jákób udvarmestere és legidősebb szolgája volt, s mint írni-olvasni tudó, József tanítója.

- Mondd meg nekem, Ráhelnak, az igazinak fia - kérdezte például tanítványától, mikor együtt ültek az istenfa árnyékában -, mi az a három ok, amiért Isten utolsónak teremtette az embert, a növények és állatok után?

Erre Józsefnek így kellett válaszolnia:

- Legutolsónak teremtette Isten az embert először azért, hogy senki se mondhassa, hogy alkotásaiban közreműködött; másodszor az ember megalázása végett, hogy ez így szóljon magában: “A dongólégy is előbbre való nálam”; és harmadszor, hogy az ember mihamarább lakomához ülhessen, mint olyan vendég, akiért minden előkészület történt.

Erre Eliézer elégedetten felelte:

- Te mondád - és József mosolygott.

De ez volt a legkevesebb. Ez csak egy példa a sok közül az éleselméjűséget és emlékezőtehetséget edző gyakorlatokra, amelyeket az ifjúnak végeznie kellett, s egyben az ősadomákra és történetkékre, melyekre Eliézer már zsenge korában megtanította, s melyeknek aranyszájú elmondásával József később elbűvölte hallgatóit, akiket szépségének csodálata már enélkül is kótyagossá tett. Így szórakoztatta atyját is a kútnál a névről szóló mesével s híradással, s hogy mint csalta ki azt Ishara, a szűz a parázna égi követtől. Mert a lány, alighogy megtudta akkor az igazi és leplezetlen nevet, kimondta, és erejénél fogva fölemelkedett, sértetlen szüzességgel, a vágyban égő Szemhazájnak fittyet hányva. Az Úr odafönn nagyon kegyesen fogadta, és így szólt hozzá: “Mivelhogy elmenekültél a bűn elől, a csillagok közt adunk neked helyet.” És innen eredt a Szűz csillagképe. Szemhazáj, a követ pedig nem tudott többé fölszállani, hanem lenn kellett maradnia a porban addig a napig, mikor Jákób, Jichák fia Bétélben álmot látott az égi lajtorjáról. Ezen a lajtorján s feljárón térhetett csak vissza a magasba, mélyen megszégyenítve, hogy emberi álom révén volt csak képes erre.

Lehet-e mindezt tudománynak nevezni? Nem, hiszen félig sem volt igaz, s csak dísze a szellemnek, de igen alkalmas arra, hogy a kedélyvilágot előkészítse komolyabb s szentül valóságos tudás befogadására. Így adott oktatást Eliézer Józsefnek a világmindenségről, mégpedig a hármas égiről, amely példaszerűen a felső égből, az állatöv égi birodalmából és a déli égtengerből tevődött össze: amelynek pontosan megfelelt a földi, mely ismét három részre - levegőégre, földi birodalomra és földi tengerre - oszlott. Ez utóbbi, így tanította Eliézer, szolgaként futja körül a földkorongot, de alatta is van, s a nagy vízözön idején minden résen áttör, és vizét a lezuhogó égtenger vizével egyesíti. A földi birodalmat pedig úgy kell tekinteni, mint a szilárdra taposott földet és az égi birodalmat odafenn, mint hegyvidéket, melyből két csúcs emelkedik ki, a nap- és holdorom, Hóreb és Szináj.

Nap és Hold öt más vándorcsillaggal együtt a bolygók és parancsvivők hetes számát alkották, és hét különböző terjedelmű gyűrűben keringtek az állatkör gátján, úgyhogy ez hétemeletes kerek toronyhoz hasonlított, melynek teraszövei az északi égbolt legtetejéig s az Úr székhelyéig magasodtak föl. Odafönn volt Isten, és szent hegye szikrázott, mintha tüzes kövekből lett volna, amiképpen a hóborította Hermon szikrázott észak országa fölött. A távolból fehéren csillámló Úr-hegyére, melyet mindenünnen és a fa alól is látni lehetett, mutatott Eliézer tanítás közben, s József így nem tudott különbséget tenni égi és földi közt.

Megtanulta a számok csodáit és titkait, a hatvanast, a tizenkettest, a hetest, a négyest, a hármast, a mérték istenségét, és hogy miképp felel meg mindez egymásnak, úgyhogy csodálni és imádni kell a nagy összhangot.

Tizenkét képe volt az állatövnek, és ezek alkották a nagy körforgás állomásait. Ez volt a tizenkét harmincnapos hónap. Ám a nagy forgásnak megfelelt a kicsi, mert ha ezt is tizenkét szakaszra osztották, egy időtartam keletkezett, hatvanszor olyan nagy, mint a napkorong, és ez volt a kettősóra. Ez volt a nap hónapja, és ugyanolyan ésszerűen lehetett tovább osztani. Mert a napkorong átmérője ugyanannyiszor foglaltatik a napéjegyenlőségkor látható nappályában, ahány napja az évnek van, tehát háromszázhatvanszor, és ezeken a napokon a napkelte attól a pillanattól fogva, amikor felső széle megjelent a látóhatár fölött, addig, amíg korongja teljes lett, egy kettősóra hatvanadrészéig tartott. Íme, ez volt a kettősperc; és amiként nyárból és télből lett a nagy körforgás, nappalból és éjből a kicsi, akként a tizenkét kettősórából is tizenkét egyes jutott a nappalra és ugyanennyi az éjszakára, és hatvan egyesperc a nappal és éjszaka minden órájára.

Micsoda rend, összhang és szépség!

Figyelj csak tovább, Dumuzi, igazi fiú! Legyen értelmed világos, éles és vidám!

Heten voltak a vándorcsillagok és parancsvivők, és mindegyikhez egy-egy nap tartozott. De hét volt a száma különösképp a holdnak is, aki az isteneknek, testvéreinek útját egyengette: tudniillik negyedeinek száma, melyek hétnaposak voltak. Nap és hold: az kettő, mint minden a világon és az életben, és mint Igen és Nem. Ezért a bolygókat kettőnek és ötnek lehet venni: s milyen jó joggal az ötös tekintetében is! Mert ez áll legszebb viszonyban a tizenkettővel, amennyiben ötször tizenkettő a már szentnek bizonyult hatvanat adja, de még szebben a szent hetes számhoz, mert öt meg hét az tizenkettő. S ez minden? Nem, ennek az elrendezésnek és elkülönítésnek segítségével ötnapos bolygóhetet nyerünk, amelyből hetvenkettő jut egy évre, és az ötös az a szám, amellyel a hetvenkettőt szorozni kell, hogy a szent háromszázhatvan adódjék - egyúttal az év napjainak száma, és eredménye a nappálya osztásának a leghosszabb vonallal, melyet korongján át lehet vonni.

Csakugyan ragyogó.

A bolygókat azonban háromra és négyre is lehet osztani, a legteljesebb joggal mindkét részről. Mert három a száma az állatöv uralkodóinak: Nap, Hold és Istár. Három ezenfelül a világszám, amely meghatározza fenn és alant a mindenség tagozódását. Másfelől négy a világtájak száma, melyeknek a napszakok felelnek meg, s négy az egy-egy bolygó befolyása alá tartozó részek száma is, melyekre a nappálya oszlik, és ezenkívül a Hold és Istár-csillagok száma is, melyeknek négy állapotuk van. S mi az eredmény, ha a hármat néggyel szorozzuk? Az eredmény tizenkettő!

József kacagott. Eliézer pedig a magasba emelte kezét, és így szólt:

- Adonáj!

Hogyan lehetséges, hogy ha a hold napjait állapotainak számával, tehát néggyel elosztjuk, ismét a hétnapos hétre lyukadunk ki? Ez az Ő ujja volt.

Mindezekkel a számokkal ifjú József mint labdákkal játszadozott az aggastyán felügyelete alatt, és ekképp hasznosan szórakozott. Belátta, hogy az embernek, akinek Isteni értelmet adott, hogy a szentségest, de nem egészen összhangzót kiigazítsa, a háromszázhatvan napot a napévvel ki kell egyenlítenie, öt napot iktatva be végezetül. Gonosz és veszedelmes napok voltak ezek, téli éjszakák sötétségébe burkolt sárkány- és átoknapok; csak elmúltukkal jött meg a tavasz, és kezdődött az áldásidő, az ötös szám itt riasztó színt nyert. De nagyon rossz volt a tizenhármas is, mégpedig miért? Mert a tizenkét holdhónapban csak háromszázötvennégy nap volt, és időről időre szökőhónapokat kellett beiktatni, melyek az állatöv tizenharmadik jegyének, a hollónak feleltek meg. Fölöslegességük a tizenhármas számot szerencsétlenné bélyegezte, aminthogy a holló is baljós madár volt. Ezért Benoni-Benjámin csaknem meghalt, amikor a születés szorosán, miként a világhegy csúcsai közt vivő hágón átkelt, s csaknem elbukott a harcban az alvilág hatalmával szemben, mivel Jákób tizenharmadik gyermeke volt. De helyette Dína lett az áldozat, s ő pusztult el.

Jó volt belátni a szükségszerűt, s így Isten szándékába behatolni. Mert számcsodája nem volt egészen kifogástalan, és az embernek kellett azt értelmes módon helyrebillenteni: a kiigazításon azonban átok és kárhozat volt, és maga a tizenkettes, e különben mindig szép szám is baljelentésű lett ezenközben, mert ővele kellett a holdév háromszázötvennégy napját a hold-napév háromszázhatvanhatjára pótolni. Ha azonban háromszázhatvanötnek vesszük a napok számát, akkor, József számítása szerint, mindig hiányzott egy negyednap, és ez a hiányosság a körfolyam ismétlődései közben földuzzadt, úgyhogy ezernégyszázhatvan negyednap egy egész évet tett ki. Ez volt a Kutya-csillag ideje; és József idő-térszemlélete itt emberfelettivé nőtt, kis körökből egyre hatalmasabbak felé tört, amelyek ezeket nagy messzeségben keringték körül, irtózatos terjedelmű zárt évekké. Már maga a nap is egy kis év a szakaszaival, nyárvilágával és télsötétjével, s a napok a nagy körforgásban foglaltatnak. De emez csak viszonylagosan nagy, mert ezernégyszázhatvan körfolyam összességében a Kutya-csillagévet alkotja. Mármost a világ a legnagyobb - talán még mindig nem véglegesen a legnagyobb - évek roppant körforgásából s leforgásából áll, melyek mindegyikének megvan a maga nyara és tele. Az utóbbi akkor kezdődik, ha valamennyi égitest a Vízöntő vagy Halak jegyében áll, az előbbi akkor, ha a csillagok az Oroszlán vagy a Rák jegyében állanak. Minden tél vízözönnel kezdődik és minden nyár tűzvésszel, olyanformán, hogy egy kezdő- és egy végpont közt minden világkeringés és nagy körforgás beteljesül. Ezek közül mindegyik négyszázharminckétezer évből áll, és hajszálpontos ismétlődése minden megelőzőnek, minthogy az égitestek is ugyanabba a helyzetbe tértek vissza, és nagyban és kicsinyben ugyanazt a hatást kellett hogy kifejtsék.

Ezért a világkörforgásokat “az élet megújulásának” vagy “a múlt ismétlődésének”, avagy “örök visszatérés”-nek is nevezték. Ezenkívül nevük volt még: “ólám” és “eon”; Isten pedig az eonok ura volt, Él ólám, az eonokon át élő, Háj ólám, és Ő volt, aki az ember szívébe ólámot adott, azaz képességet, hogy elgondolja az eonokat, s ekként bizonyos értelemben mesterükké lendüljön...

Büszke tanítás volt ez. József nagyvonalúan szórakozott. Hiszen mi mindent tudott még Eliézer ezenkívül! Titkokat, melyek a tanulást nagy és jóleső gyönyörűséggé tették, éppen azért, mert titkok voltak, amiket e földön csak kis számú s hallgatag főokos ismert templomokban s udvarházakban, nem pedig a nagy tömeg. Így például Eliézer tudta s tanította, hogy a babiloni kettősrőf megfelel az inga hosszának, mely kettőspercenként hatvan kettőslendületet tesz. József, bármily fecsegő volt is, senkinek sem árulta el ezt, mert ebből ismét a hatvanas szám szentsége derült ki, mely a szép hatossal sokszorozva a legszentebb háromszázhatvanat adja.

Megtanulta a hosszúság- és útmértékeket, és a maga járásából meg a nap járásából egyszerre vezette le őket, ami nem volt vakmerőség, amint Eliézer is megnyugtatta tanítványát, mert az ember a kis világ, amely pontosan megfelel a nagynak, és így játszották szerepüket a körforgás szent számai a mérték egész épületében és az időben, amely térré lett.

Az idő térré lett és így súllyá; és József megtanulta az értékeket és pénzsúlyokat aranyban, ezüstben és rézben a közönséges, a királyi, a babiloni és föníciai norma szerint. Gyakorolta magát a kereskedelmi számításokban, rézértékeket átszámított ezüstre, becserélt egy ökröt annyi olajra, borra és búzára, amennyi ércértékének megfelelt, és mindezt olyan eleven ésszel, hogy Jákób, miközben figyelte, csettintett nyelvével, és így szólt:

- Akár egy angyal! Szakasztott, mint egy angyal Arábót seregéből!

Mindehhez József még megtanulta a legszükségesebbet a betegségekről és gyógyszerekről, az emberi testről, amely a kozmikus hármas szám szerint szilárd, folyékony és gáznemű anyagokból állott. Megtanulta beosztani a testrészeket az állatöv jegyeinek és a bolygóknak megfelelően, nagyra becsülni a vesehájat, mivel az általa védett szerv a nemzőszervekkel állt összefüggésben, és az életerő benne székelt, a májat a különböző kedélyállapotok forrásaként fölismerni, és egy mezőkre osztott és föliratokkal bőven ellátott agyagminta segítségével emlékezetébe vésni a tanrendszert, mely szerint az ember belseje a jövendő dolgok tükre és biztos előjelek tárháza. Aztán megtanulta a földkerekség népeit.

Hetven vagy valószínűleg hetvenkét nép volt, mert ennyi az év ötnapos heteinek száma, s egyikük-másikuknak életmódja és bálványozása igazán borzalmas volt. Elsősorban a legmagasabb észak barbáraira érvényes ez, akik Magóg országát lakták, messze Hermon magaslatain túl és még Hanigalbat országán is túl, északra a Taurosztól. De iszonyatos volt a legtávolabbi nyugat is, Társis, ahová Szidón félelmet nem ismerő férfiai eljutottak, hosszában végighajózva a Nagy Zöldvizet végtelen napok alatt. Kittimbe, azaz Szicíliába is elhatoltak ezen az úton Szidón és Gebál messzeség és cserebere után sóvárgó lakosai, és ott telepeket alapítottak. Nagyban hozzájárultak a földkerekség megismertetéséhez: nem éppen azért, hogy a bölcs Eliézer tananyaghoz jusson, hanem inkább űzve a vágytól, hogy fölkeressék a távoli népeket, és bíborszöveteiket és művészi hímzéseiket rájuk tukmálják. Voltak szelek, melyek szinte maguktól vitték a hajót Ciprusba vagy Alaszkiába és Dodánimba, azaz Rodoszba. Nem is volt túlságosan veszedelmes onnan az út Mucri-országba és Egyiptomba, ahonnan egy tengerár, mely kegyelte a kereskedelmi szellemet, hajóikat hazavitte. De Egyiptom fiai is leigázták Kúst, és föltárták a megismerés számára a négerek földjét a Nílus felső vidékén, dél felé. Összeszedték bátorságukat, szintén hajóra szálltak, és fölkutatták a tömjén földjét a Vörös-tengernél, Puntot, a főnixmadár birodalmát. A legtávolabbi délen volt Ofir, az aranyország, hír szerint. Ami napkeletet illeti, volt egy király Elámban, akit még nem lehetett megkérdezni, hogy önmagán túl, a saját égtája irányában képes-e még tovább is tekinteni. Valószínűleg nem tudott volna.

Mindez csak ízelítő abból, amit Eliézer az istenfa alatt József elméjébe vésett. Az ifjú pedig az aggastyán utasítása szerint mindent följegyzett, s vállára hajtott fejjel addig olvasgatta magának fennhangon, amíg betéve nem tudta. Természetesen mindennek alapja és vezető fonala az olvasás és írás volt; mert különben csak röpke hallomás és újra-elfelejtés volna mindennek sorsa az emberek között. Ezért Józsefnek egyenes derékkal kellett guggolnia a fa alatt, szétterpesztett térddel s ölében az írószerszámot tartva, agyagtáblát, amelyre a vesszővel ék alakú jeleket rótt, vagy nádhártyából összeragasztott lapokat, simított birkabőr- vagy kecskebőrdarabkát, amelyre a szálkásra rágott vagy hegyesre faragott nádszállal sorakoztatta egymás mellé szarkalábjait, közben tustartója piros vagy fekete csészéjébe mártogatva. Fölváltva használta az országban szokásos, vagyis emberi írást, mely a mindennapi szójárás és beszédmód megrögzítésére volt alkalmas, s mellyel föníciai mintára legvilágosabban lehetett írásba foglalni a kereskedelmi leveleket és számításokat - és ismét az isteni írást, a bábeli hivatalos-szent írást, a törvényét, a tanét és a mondákét, amelyhez agyagtábla és vessző kellett. Eliézernek számos szép mintája volt ehhez, a csillagokról szóló írások, himnuszok a holdhoz és a naphoz, kortáblák, időjárás-följegyzések, adójegyzékek, valamint őskori verses regék töredékei, amelyeknek minden szava hazugság volt, de oly hetyke ünnepélyességgel hangzottak, hogy a szellem igaznak hitte őket. Ezek a világ és az ember teremtéséről szóltak, Marduk harcáról a sárkánnyal, Istár fölemeltetéséről szolgaállapotából királyi méltóságra és pokoljárásáról, szülőfűről és életvízről, csodálatos történetéről Adapának, Etanának és ama Gilgamesnek, akinek teste isteni húsból volt, és akinek mégsem sikerült semmi módon elnyernie az örökéletet. József mutatóujjával olvasta mindezt, és fegyelmezett tartással, görnyedés nélkül írta le, csupán szemhéját eresztve alá. Olvasott és írt Etana barátságáról a sassal, aki fölvitte őt Anu egébe, s oly magasra szállt csakugyan, hogy a föld kalácsnak és a tenger kenyereskosárnak látszott alatta. De mikor a föld és tenger egészen eltűnt, Etana sajnos nagyon megijedt, és a sassal együtt a mélybe zuhant - kiábrándító vég mindenesetre. József azt remélte, hogy hasonló esetben ő másképpen viselkedne, mint Etana vitéz; de Etana történeténél jobban tetszett neki Enkidunak, az erdő fiának története, és hogy az Uruk városába való leányzó hogyan térítette művelt életre: hogyan tanította meg a félállatot szépen enni és inni, olajjal megkenni magát és ruhát viselni, röviden: emberré és városivá válni. Vonzotta s kitűnőnek találta, hogy a leány a puszták ordasát megemberesítette, miután hat napon és hét éjszakán át tartó szerelmeskedéssel fölkeltette fogékonyságát a kifinomult élet iránt. Bábel nyelve sötét pompával folyt ajakáról, ha ezeket a sorokat mondta, úgyhogy Eliézer megcsókolta tanítványa ruhájának a szegélyét, és fölkiáltott:

- Dicsőség neked, kedvesnek fia! Ragyogóan haladsz, és rövid idő múlva egy nagy fejedelem maszkirja leszel és egy nagy király emlékeztetője! Gondolj rám, ha eljutsz a birodalmadba!

Ezután József újra kibandukolt testvéreihez a mezőre vagy a legelőre, hogy a könnyebb munkában kisbéresként segédkezzen. Ám azok fogukat vicsorítva szóltak:

- Ni, ott cselleng a tintás ujjú kölyök, végigböngészte már vízözön előtti köveit! Olyan szíves lesz talán, hogy megfeji a kecskéket, vagy csak bennünket les, hogy nem vágunk-e ki egy darab húst az állatok testéből a fazekunkba? Hej, ha kedvünk szerint elnáspángolhatnánk, nem vinné el szárazon, de, sajnos, semmit sem tehetünk Jákóbtól való félelmünk miatt!

Test és lélek

Ha a József és testvérei között fönnálló viszony súlyos megzavarodását, amint az évek folyamán kialakult, az egyesről az általánosra, a napi súrlódásokról és egyenetlenkedésekről az alapvető okokra vezetjük vissza, akkor első és végső okként az irigységet és elbizakodottságot pillantjuk meg; és aki az igazságot szereti, nem egykönnyen döntheti el, vajon ennek vagy amannak a bűnnek, tehát személy szerint szólva az egyesnek vagy a sokaknak, akik egyre fenyegetőbben fogtak össze ellene, rovására írja-e a szerencsétlen helyzet okát. Éppen az igazságszeretet és a becsületes vágy, hogy a pártosságnak minden kísértésétől ment legyen, indítaná talán a bíráskodót arra, hogy az elbizakodottságot rója föl a baj kiindulópontjaként és a szerencsétlenség forrásaként; ám ismét az igazságszeretet kényszerítené annak bevallására, hogy a világon csak nagy ritkán adódott ennyi ok elbizakodottságra - és ennek következtében persze irigységre is -, mint itt és ekkor.

Ritkaság, hogy szépség és tudomány e világon találkozzanak. Akarva, nem akarva megszoktuk, hogy a tudást csúfnak, a bájt viszont szellemtelennek és - ami éppen a báj lényegéhez tartozik - jó lelkiismerettel szellemtelennek képzeljük, mert írástudásra, szellemre, bölcsességre nemcsak szüksége nincs, hanem inkább az a veszedelem fenyegeti, hogy általuk eltorzul és megsemmisül. A szellem és a szépség közt tátongó szakadék példaszerű áthidalásával azonban a két adomány egyesülésével egyvalakiben egy hasadás szűnik meg, melyet a természetes emberihez tartozónak szoktunk tekinteni, és így önkéntelenül az istenire kell gondolnunk. Az elfogulatlan szem az isteni föloldódottság e jelenségét szükségszerűen a legtisztább elragadtatással szemléli, ellenben ugyanez a tünemény nagyon alkalmas rá, hogy azokban, akiknek okuk van rá, hogy fényessége által magukat hátrányos helyzetben és homályban érezzék, a legkeserűbb érzéseket keltse.

Itt ez volt az eset. Az a boldog igenlés, melyet az emberi szívben bizonyos jelenségek keltenek, melyeket tárgyilagosan szépségnek mondunk, Ráhel elsőszülöttjének esetében ilyen töretlenül nyilvánult meg; olyan csinosnak ítélték - akár tudunk ma osztozni ebben a lelkesedésben, akár nem -, hogy szépsége már igen korán és elég messze földön közmondásos lett. És ennek a bájnak megadatott, hogy a szellemet és a szellem képességeit is magába tudja olvasztani, vidám buzgósággal megragadni, magába szívni, és a maga pecsétjével, a báj pecsétjével ellátva magából ismét kiárasztani, úgyhogy a kettő között, szépség és szellem között eltűnt minden ellentét és csaknem minden különbség. Mint mondottuk, a természetes hasadás megsemmisülését isteninek kellett érezni. Értsük meg ezt jól. Nem istenivé semmisült, mert József ember volt, hozzá igen esendő és sokkal egészségesebb eszű, semhogy ezt alapjában ne tudta volna mindenkor; hanem az isteniben semmisült meg; éspedig a holdban.

Tanúi voltunk egy jelenetnek, ami igen jellemző a testi-szellemi vonatkozásra, mely Józsefet e varázsos csillaghoz fűzte - atyja háta mögött, természetesen, akinek a helyszínre érve nem volt sürgősebb dolga, mint megróni a meztelenségét, mellyel mindensége a fönnragyogó meztelen szépségére kacéran felelt. A hold lényegével azonban nem csupán a szépségvarázs gondolata fűzte össze az ifjút: ezenkívül és éppoly szorosan összefűzte a bölcsesség és írástudás eszméje is, mert a hold Thot égi jelképe volt, a fehér páviáné és az írásjelek föltalálójáé, az istenek szónokáé és írnokáé, szavaik följegyzőjéé és azoknak védőuráé, akik írtak. Szépség- és jelvarázs volt tehát egyszerre és egységenként, ami akkor megrészegítette és magányos ceremóniájának jellegét megadta - e némileg oldalutas, kusza és elfajulásra hajló ceremóniának jellegét, mely nyilván alkalmas volt arra, hogy nyugtalanítsa az atyát, de éppen azért könnyedén a mámorosba játszott, mert a testi és szellemi érzések elragadó módon kereszteződtek benne.

Kétségkívül minden emberben van, többé vagy kevésbé tudatosan, valami elképzelés, egy kedvenc gondolat, amely titkos elragadtatásának forrása, és amely életérzését táplálja és fönntartja. József számára ez az izgató eszme test és szellem, szépség és bölcsesség házassága volt és a kettőnek egymást kölcsönösen erősítő tudata. Káldeai utazók és rabszolgák beszélték neki, miként üttette le fejét Bél az ember megteremtésének céljából, miként keveredett el vére a földdel, és mikor támadtak elevenek a véres göröngyökből. Nem hitte el a regét; de ha tulajdon létét akarta érzékelni s titokzatos módon örülni neki, földinek és isteninek erre a véres elkeveredésére emlékezett, s különös boldogsággal magát is ebből az anyagból támadottnak érezte, és mosolyogva gondolt arra, hogy a test és szépség tudatát a szellem tudatával kell javítani és erősíteni, és megfordítva.

Amiben hitt, az volt, hogy Isten szelleme, akit a sineáriak “Mummu”-nak neveztek, töprengett a káosz vizei fölött, és a szó által teremtette meg a világot. Azt gondolta: “Gondolkozzál!” A szó által, a szabad és kifelé elhangzó szó által keletkezett a világ, és keletkezik még ma is - bárha létezik is ez vagy az a dolog, valójában csak akkor nyer tulajdonképpen létet, ha az ember szavával létet ad neki és néven nevezi. Nem kellett-e hát mégoly csinos és szép fejnek is meggyőződve lenni a szóbeli bölcsesség fontosságáról?

Ám mi sem természetesebb, mint hogy ezek a hajlamok és ezeknek Jákóbtól is több, nyomban fölsorolandó okból támogatott ápolása Józsefet végképp elválasztották Leának és az ágyasoknak fiaitól, és mennyi csíráját rejtette ez az elkülönülés itt a gőgnek, ott a rosszakaratnak! Íróvesszőnk vonakodik, hogy e testvéreket és törzsfenntartókat, kiknek nevét ma is minden gyermek joggal tanulja meg betéve születésük rendje szerint, szőröstül-bőröstül közönséges fickóknak jellemezze. Némelyikükre legalább, például Jehudára, aki bonyolult és gyötrődő jellem volt, de a csupa tisztesség Rúbenra is, ez különben sem illene egészen. Ám szépségről sem azoknál, akik Józsefhez közel álltak ifjúságban, sem azoknál, akik már jól benne jártak a húszas években, mikor ő még csak tizenhetet számlált, egyáltalában szó sem lehetett, noha valamennyi izmos legény volt, s kivált a Lea-sarjak, elsősorban Reubén, de Simeón, Lévi és Jehuda is atlétai termettel dicsekedhettek; ami pedig a szókészséget és tudományt illeti, egy se akadt közöttük, aki ne lett volna egyenesen büszke rá, hogy mit se tart felőle, és mit sem ért az egészből. Bilha Naftálijáról ugyan már korán mondogatták, hogy “jól forog a nyelve”, ezt az ítéletet azonban népiesen szerény igények kielégítése szülte, s Naftáli beszélőtehetsége végeredményben meglehetősen alacsony nyelvkészségben merült ki, amelynek semmi tudományos alapja nem volt, és semmi magasabbra nem irányult. Mindnyájan azok voltak, ami József is kellett volna hogy legyen, ha igazán közösségükbe akar olvadni: pásztorok és alkalmilag, másodsorban, földmívelő parasztok, rendkívül tiszteletreméltók mindkét minőségükben, s tele gyűlölettel öccsük iránt, aki atyjuk engedelmével azt képzelte, pásztor is lehet, de csak mellesleg, mintegy balkézről, s ugyanakkor az írástudót és táblaolvasót is játszotta. Mielőtt fölmerült körükben József csúfneve, mely a legkeserűbb gyűlölet kifejezése volt: “álmok álmodója”, gúnyosan Noé-Utnapistimnek, nagyeszűnek, vízözön előtti kövek betűzőjének nevezték. Ő viszont, hogy megfeleljen, “kutyafejűeknek” és “jóról-rosszról mit sem tudó népségnek” nevezte őket - szemtől szembe nevezte őket így, csupán és egyedül Jákób-félelmük védelme alatt, amely nélkül nyilván kékre-zöldre verték volna. Bizonnyal nem lett volna számunkra kellemes látvány; de ne csábítsanak el bennünket a szép szemek, hogy a választ kevésbé gáncsot érdemlőnek ítéljük, mint a csúfolkodást. Ellenkezőleg: mert mi haszna a bölcsességnek, ha még a dölyftől sem tud megvédeni bennünket?

És hogyan állt Jákób, az atya mindezzel szemben? Jákób nem volt tudós. Természetesen a dél-kánaáni mellett a babiloni nyelvet is beszélte, sőt ezt még jobban, mint amazt, de az egyiptomit nem, már csak azért sem, mert amint említettük, minden egyiptomit megvetett és utált. Amit erről az országról tudott, annak alapján a zsarnokság és erkölcstelenség hazájának tartotta egyszerre. Az államilag berendezett szolgaság, ami ott nyilván meghatározta a lakosok életét, sértette öröklött érzékét a függetlenség és felelősségvállalás iránt, s az állat- és halott-tisztelet, amely odalenn virágzott, szörnyűség és ostobaság volt szemében, ez még nagyobb mértékben, mint amaz, mert a föld alattinak minden tisztelete, amely pedig igen jókor, már a földinél megkezdődött, a gabonamagnál, mely a földben termékenyülve halt el, erkölcstelenségnek számított előtte. Az iszapos országot odalenn nem “Kémé”-nek vagy “Micrájim”-nak nevezte, hanem “Seól”-nak, pokolnak, halottak országának; és szellemi-erkölcsi ellenszenve kiterjedt a túlhajtott tiszteletre is, amelyben, hallomása szerint, az írástudás azon a földön részesült. Saját tudása e területen alig állt többől, mint nevének lejegyzéséből, ha jogi szerződések alá kellett rónia, de ilyenkor is legtöbbször pecsétet használt. A mesterség további részét átengedte Eliézernek, legidősebb szolgájának, és bízvást tehette ezt, mert szolgáink ügyessége a mi ügyességünk, és Jákób méltóságának súlya nem ilyesmin alapult. Lényege szerint szabad, őseredeti és személyes volt, az érzés és átélés hatalmából fakadt, ez az átélés pedig ősképek bölcs és jelentős beteljesítése volt; Jákób természetes szellemiségéből eredt, mely mindenki számára érzékelhetően sugárzott belőle, s olyan sugallattal, álmodni tudással, istenérzéssel megáldott férfiú súlya volt, aki a tulajdonképpeni írástudományról egykönnyen lemondhatott. Nem volna illendő párhuzamot vonni kettejük között, s ez magának Eliézernek sem jutott volna soha életében eszébe. Avagy várhattuk volna Eliézertől, hogy az égi lajtorja álmát álmodja, vagy Isten segítségével oly fölfedezéseket tegyen a természet birodalmában, mint a tarka juhokat létrehozó rácsodálkozás csodája? Soha, soha!

Miért pártfogolta hát Jákób József irodalmi kiművelését írástudó szolgája által, s miért nézte tetszéssel a tanítást, holott tudnia kellett, mily veszedelmes az fiára és fia viszonyára testvéreihez? Két oka volt ennek, szeretetből fakadó ok mindkettő, becsvágyó az egyik, védő-nevelő a másik. Lea, a megvetett tudta jól, mit mond, midőn József születésekor magának és magzatainak azt jövendölte, hogy semmivé lesznek ezentúl Jákób szemében, és könnyűvé, mint a füst. Ama nap óta, mely az igazinak gyermekével, Dumuzival, a gyenge hajtással, a szűz fiával ajándékozta meg, Jákób előtt csak egy cél lebegett: a későszülöttet a korábbiak elé helyezni, élükre, a legelső helyre, és egyáltalában az ő kezére játszani az elsőszülöttséget, aki csak Ráhelnak volt az elsőszülöttje. Haragja, midőn Reubén oly gyalázatosan bűnözött Bilhával, eléggé valódi volt, nagyon is valódi és őszinte kétségtelenül, ám azonkívül némiképp megjátszott is és célszerű fölfokozással kifejezett. József nem tudta ezt, vagy csak félig tudta, de midőn akkor gyermekesen gonosz szavakkal leleplezte atyja előtt az eseményt, Jákób első gondolata ez volt: most megátkozhatom a legnagyobbat, és szabad lesz a tér a kicsi előtt! De éppen mert tudta, hogy ezt gondolja, és féltében is a Rúben után következők elkeseredésétől, nem merte nyomban végképpen kihasználni az alkalmat, és Józsefet kifejezetten a gonosztevő helyére emelni. Inkább függőben hagyta a dolgokat, s várófélben mintegy fönntartotta kedvence számára a díszhelyet, az örökség és kiválasztás helyét. Mert az örökösválasztásról, Ábrám áldásáról volt szó, melynek Jákób volt hordozója, melyet Ézsau helyett vett át a Vaktól, s melynek továbbadásánál maga sem akart olyan egyenes úton járni, melyről görbére lehet térni. Ha irányítani lehetett a dolgot valamennyire, Józsefé kellett hogy legyen a drága kincs, aki szemmel láthatóan testben és lélekben méltóbb volt rá, mint a nehézkes, de egyben könnyelmű Rúben: és minden eszköz jó volt, hogy alkalmasságát kifelé is, mások előtt is, maguk előtt a testvérek előtt is nyilvánvalóvá tegye, például a tudomány. Változtak az idők: Ábrám szellemi örököseinek eleddig nem volt szükségük tudományra, Jákób a maga személyében nem érezte hiányát. A jövőben azonban, ki tudja, talán ha nem is szükséges, de mégis hasznos és kívánatos lehet, hogy az áldottfejű egyúttal tanultfejű is legyen. Többé vagy kevésbé, mindenesetre előnyt jelentett, és József nem lehetett eléggé előnyben testvérei előtt.

Ez volt hát egyik oka Jákób helyeslésének. A másik mélyebben rejlett az atyai gondoskodásban, a gyermek lelki üdvét és vallási épségét illette. Tanúi voltunk, amikor egy este a kútnál Jákób gyengéd óvatossággal kért véleményt kedvencétől a remélhetően hamar bekövetkezőről, az őszi esőzésről, közben mintegy védelmezőn terjesztve fölé kezét. Nem szívesen tette föl a kérdést. Csak a hatalmas vágy, hogy a bekövetkező s életbevágó fontosságú esőzésről megtudjon valamit, indíthatta arra, hogy fölhasználja fiának kedélyállapotát, amelyet ha nem is minden csodálat nélkül, de túlnyomóan mégis aggodalmas ellenkezéssel nézett.

Ismerte József hajlamát a könnyen eksztatikus állapotra, a csak halványan kialakult és félig megjátszott, de aztán megint valódi prófétagörcsre, s atyai állásfoglalása igen ingatag volt ezzel szemben, mert mélyen áthatotta ezeknek a hajlamoknak bal-szent kétértelműsége. A fivérek - ah, nem, egyikük sem adta soha az efféle kiválasztottságnak legcsekélyebb jelét sem, nem voltak a megszállottak és látnokok közül valók, Isten látta lelküket. Nyugodtan lehetett aludni felőlük, az elragadtatás, akár gonosznak, akár szentnek fogjuk föl, idegen volt tőlük, és hogy József jelentékeny, bár aggasztó módon elütött tőlük ebben is, az vágott Jákób terveihez: kitüntetésnek lehetett értelmezni, amely oly sok más kiválósággal párosulva megokolttá tette kiválasztását.

Mindamellett Jákóbot nem nyugtatták meg észlelései. Akadtak az országban egyesek - az atyai szívnek nem lett volna kedves, ha József ezek közé tartozik. Akadtak szent együgyűek, őrjöngők, megszállottak, akik azzal a képességükkel keresték kenyerüket, hogy tajtékzó szájjal jövendőt tudtak mondani, jóslatdadogók, akik vándorolva vagy sziklabarlangjukban fogadva a látogatókat, holmi szerencsés napokat, elveszett tárgyakat illető útmutatásokért élelmiszert vagy pénzt söpörtek be. Jákób nem szívelte őket, istenfélelemből, de tulajdonképp senki sem szívelte őket, ha megbántásuktól óvakodott is mindenki. Piszkos tekergők voltak ezek, tele rendellenes és hóbortos szokásokkal, a gyerekek utánuk szaladtak, és rájuk kiáltottak hátuk mögött: “aulazaulalakaula”, mert ilyesféleképp hangzott jövendőmondásuk. Testüket megsebezték és megcsonkították, dögöt ettek, igával a nyakukban kóboroltak, vagy vasszarvakkal homlokukon; egyik-másik meztelenül járt. Ez illett hozzájuk: szarv és mezítelenség. Tudta mindenki, hányadán van velük, és mi rejlett viselkedésük legmélyén: semmi más, mint bálványozó tisztátalanság és szakrális bujálkodás, a földművelő földnépének termékenységi ünnepe és elragadtatott nemzésáldozata Meleknek, a Bikakirálynak lábánál. Ez nem volt titok; mindenki tudott az összefüggésről és a vonatkozásról; csakhogy valami kedélyes hódolattal tudott róla, menten ama érzékenységtől, melyre Jákóbot szellemi hagyománya kényszerítette. Jákób nem kifogásolta az értelmes nyíl- vagy kockavető jóslást, ha ilyen-olyan üzlet áldásórájának kifürkészéséről volt szó, s áhítattal figyelte a madarak röptét vagy az áldozati füst kanyargását. Ahol azonban az istenértésnek vége szakadt, s buja mámor lépett helyébe, ott kezdődött számára az, amit “hóbortosság”-nak nevezett, s ez kemény szó volt szájában, eléggé kemény, hogy a legnagyobb fokú megvetést fejezze ki. “Kánaán”-hoz tapadt az ősatya sötét története a sátorban, akinek mezítelenül s csupaszon maradt szeméremmel kellett távoznia, kurafiként, az ország Baáljai közé. Lemeztelenítés, ujjongó körtánc, ünnepi tobzódás, szertartásos paráznaság a templomi asszonyokkal, Seól-kultusz és “aulazaulalakaula” és vad görcsjóslás: mindez “Kánaán” volt, egységbe olvadt, összetartozott, és hóbortosság volt Jákób előtt.

Elgondolni is félelmetes, hogy József, gyermekes hajlama révén a szemforgatásra és álomban-beszélésre, érintkezésben állhat ezekkel a tisztátalan lélektájakkal. Jákób maga is, láthattuk, álomlátó volt - de mily tisztes álmokat látott! Istent álmodta meg nagy Királyként és angyalainak seregét, és lélekemelő ígéretét hallotta a hárfák zúgásán keresztül. De magától értetődik, hogy az ilyen fölemeltetés a szomorúságból és végső megaláztatásból értelmes mértéktartása és szellemi tisztessége folytán nagyon különbözött minden csúf igézettől. Gond és gyötrelem volt, hogyan finomodtak az atyák tisztes képességei és adományai dekadens romlottsággá az ingatag fiakban! Ah, szeretetre méltó volt látni az atyait a fiúban, de egyben megdöbbentő és aggodalomkeltő is lenge elfinomulásában! Az egyetlen vigasztaló, hogy József oly ifjú volt: ingatagsága még megerősödhetett, erőteljesebb és gyökeresebb lehetett, tiszteletre méltóvá érhetett az istenértésben. Ám hogy az ifjú hajlama a meztelenségtől való, különben is kétes elragadtatásra sem volt idegen az önátadástól, tehát Baáltól és Seóltól, halálvarázstól és föld alatti esztelenségtől, nem kerülte el Jákóbnak, az atyának erkölcsi éleslátását, s épp ezért nézte jó szemmel az írástudó hatását kedves fiára. Jó volt, hogy József tanult valamit, hozzáértő vezetés alatt szabályszerűen gyakorolta a beszéd- és íráskészséget. Jákóbnak erre nem volt szüksége: a legnagyszerűbb álmai is tisztesek és mértéktartók voltak. Ám József álmainak, úgy érezte az öreg, szükségük van a betűbe foglalt értelem szigorú zablájára - ez áldásosan hathatott ingatagsága megerősítésére, és művelt fővel már semmi közössége sem lehetett a szarvas pucérantekergőkkel s tajtékzószájúakkal.

Így gondolkodott Jákób. A kedvence lelke mélyén élő sötét elemeknek föloldó tisztulásra volt szükségük a szellemben, s így, amint látjuk, a maga meggondolt módján együtt érzett József gyermeki okoskodásával, hogy a test öntudatát a szellem öntudatának kell javítani s helyesbíteni.

MÁSODIK FEJEZET: ÁBRAHÁM

A legöregebb szolga

Csakugyan lehetséges, hogy Ábrám olyan volt, mint Eliézer, de az is lehet, hogy egészen másmilyen, kicsiny, nyomorúságos, nyugtalanságtól vonagló és gondtól mart; és az a kijelentés, hogy Eliézer, József tanítómestere a holdvándorra hasonlított, tulajdonképpen nem vonatkozott a tudós főszolga most szemlélhető személyére. Az emberek jelen időben beszéltek, de a múltat értették, és ezt amarra vitték át. Eliézer, mondták, “hasonlított” arcra Ábrámra, és ez a híresztelés könnyen fedhette az igazságot, tekintve a kérő születését és származását. Mert feltehetően Ábrahám fia volt. Jóllehet némelyek tudni vélték, hogy Eliézer az a szolga volt, akit a bábeli Nimród ajándékozott Ábrámnak, amikor el kellett őt bocsátania; ám ez annyira valószínűtlen volt, hogy épp ezért kell bizonyosra venni, hogy nem lehetett így. Ábrahám a hatalmassal, akinek uralma alatt vándorolt ki Sineárból, sohasem került személyes érintkezésbe; ennek cseppet sem fájt a szíve utána; egészen csöndes és benső konfliktusok voltak azok, amelyek Jákób szellemi ősét elűzték hazájából, s minden híradás holmi személyes összetűzésről közte s a törvényhozó közt, mártíriumról, fogságba vettetésről, tűzpróbáról a mészégető kemencében, amit meg kellett állnia - mindezek a történetek, amelyek közül itt csak egyik-másikra utalunk, s amelyekkel Eliézer is szórakoztatta Józsefet, ha nem is puszta kitaláláson, de mindenesetre jóval korábbi eseményeken alapultak, melyeket a legtávolabbi múltból vittek át közelebbi, alig hatszáz év előtti időkre. Ábrám királyát annak idején, a torony megújítóját és fölmagasítóját nem is Nimródnak hítták, ami csupán rang- és nemzetmegjelölés volt, hanem Amráfelnek vagy Hammurábinak, s a tulajdonképpeni Nimród ama bábeli Bélnek atyja volt, akiről azt tartották, hogy ő építette a várost és a tornyot, és istenkirály lett, miután előbb emberkirály volt, éppúgy, mint az egyiptomi Uziri. Az ős-Nimród alakja tehát az Uziri előtti korból származik, s így fölmérhetjük történeti távolságát Ábrám Nimródjától, vagyis inkább beláthatjuk e távolság fölmérhetetlenségét; s az ő uralma alatt végbement eseményekről keringő történetek: hogy csillagjósai egy uralmára fölötte veszélyes gyermek születését jelentették, mire ő általános gyermekgyilkosságot rendelt el, egy Ábrám-gyermek azonban megmenekült a preventív tömeggyilkosságtól, és egy barlangban egy angyal nevelte föl, akinek ujjaiból tejet és mézet szopott - és a többi -, tudományosan egyáltalában nem állják meg helyüket. A Nimród-király alakjával mindenesetre hasonlóan áll a dolog, mint Edoméval, a vörösével: jelenvalóságán egyre ősibb múlt üt át, míg az istenibe nem vész, ami még távolabbi időmélyben ismét emberiből keletkezett. A megfelelő percben majd megfigyelhetjük, hogy Ábrahámmal ugyancsak hasonlóan áll a dolog. E percben azonban jobb, ha nem kalandozunk el Eliézertől.

Eliézert tehát nem “Nimród” ajándékozta Ábrahámnak - ez puszta legenda. Minden valószínűség szerint inkább Ábrám természetes fia volt, akit egy rabszolganő szült, s aki Damaszkuszban született, mialatt Ábrahám népe e virágzó helyen tartózkodott. Ábrám később szabadsággal ajándékozta meg, és családi rangja egy fokkal lejjebb állt, mint Izmáelé, Hágár fiáé. Két fia, Damaszek és Elinosz közül az idősebbet a káldeai, aki sokáig gyermektelen maradt, eredetileg nyilván örökösének tekintette, míg előbb Izmáel, aztán pedig Jichák, az igazi fiú meg nem született. De Eliézer azután is jelentékeny személyiség maradt Ábrahám családjában, és őt érte a tisztesség, hogy Izsák, az el nem fogadott áldozat nevében kérőként indulhatott Naharina felé.

Tudjuk már, mily gyakran és szívesen mesélt ő Józsefnek erről az útról - lám, nagyon is készségesen csábíttatjuk el magunkat, s egyszerűen az “ő” szócskát használjuk, noha az, aki Józsefhez beszélt, nem Ábrám Eliézere volt, legalábbis megszokott fogalmaink szerint nem ő volt. Ami tévútra vezet bennünket, az a természetesség, mellyel “én”-t mondott, ha a leánykérő útra fordult a szó, és az a föltétlen elfogadás, mellyel tanítványa ezt a holdfényben lebegő grammatikai formát tudomásul vette. Mosolygott ugyan, de közben bólintott, s nem bizonyos, hogy a mosoly kritikát s a bólintás talán csak szíves elnézést jelentett. Jobban megvizsgálva a dolgot, mosolyának inkább szeretnénk hinni, mint bólintásának, és hajlamosak vagyunk arra a föltevésre, hogy József valamivel világosabban és határozottabban értelmezte Eliézer szólásformáit, mint maga az öreg, Jákób tiszteletre méltó féltestvére.

Világosan és megfontoltan nevezzük így Eliézert, mert hiszen az volt. Jichák, az igazi fiú, mielőtt megvakult és elnyomorodott, erősen érzéki férfiú volt, aki egyáltalában nem csupán Betuél leányát ismerte. Már az a körülmény is, hogy ez, akárcsak Sára, sokáig terméketlen maradt, arra kellett késztesse, hogy idejében gondoskodjék más úton örökösről, és már évekkel Jákób és Ézsau világrajövetele előtt egy szép szolgálóleánytól fia született, akinek később szabadságot ajándékozott, és akit Eliézernek neveztek. Hagyomány volt, hogy ez a fiútípus egy napon szabadságot nyer, s az Eliézer nevet kapja. S Jicháknak, az el nem fogadott áldozatnak annál inkább meg kell bocsátani ezt a fiat, mert kellett hogy legyen Eliézere - amint mindig is volt Ábrahám szellemi törzsének udvarain, s mindig az udvarmester és első szolga szerepét játszotta ott, lehetőleg őt küldték leánykérőbe az igazinak fia számára, és rendszerint a családfő neki is adott feleséget, akitől két fia született, éspedig Damaszek és Elinosz. Röviden, éppoly intézményesített volt, mint a bábeli Nimród, és ha az ifjú József végignézett rajta tanulás közben, mikor együtt ültek az útmutatás fája alatt, a kút közelében, a lombok árnyékában, és a fiú, térde köré kulcsolva karját, figyelmesen tekintett föl a beszélő aggastyán arcába, aki “Ábrahámra hasonlított”, és aki oly bátran és nagyszerűen tudott “én”-t mondani, gyakran nagyon különös érzések lepték meg. Csinos és szép szemének tekintete megtört a mesélő alakján, rajta keresztül az Eliézer-alakok végtelen távlatába látott, akik a jelen percben előtte ülőnek szájával valamennyien “én”-t mondottak, és mivel nagy árnyú fa homályában ültek, Eliézer mögött viszont napátjárta tüzes levegő káprázott, ez az azonosságtávlat nem homályba, hanem fénybe veszett el...

A gömb forog, és sohasem dönthetjük el, hol van eredő hazája egy történetnek: égen vagy földön. Az igazságot szolgálja, aki kinyilvánítja, hogy minden párhuzamosan és egyszerre folyik le itt és ott, és csak a mi szemünk látja úgy, mintha hol földre szállanának, hol ismét mennybe emelkednének a történetek. A történetek földre szállnak, mint ahogy egy isten ember lesz, földiekké válnak, és úgyszólván polgárjogot nyernek, amire említsük meg például Jákób népének egyik kedvenc dicsekvési históriáját: az úgynevezett királyok harcát, azaz miként verte le Ábrám a keleti seregeket, hogy “testvérét”, Lótot megszabadítsa. Az atyák történetének újabb magyarázói és tudós értelmezői határozottan állítják és igaznak mondják: nem háromszáztizennyolc emberrel, amint József tudta, üldözte és verte meg és kergette Damaszkuszon túl Ábrám a királyokat, hanem egészen egyedül szolgájával, Eliézerrel; és a csillagok harcoltak értük, úgyhogy győztek, és az ellent kettesben megkergették. Előfordult, hogy maga Eliézer is így mesélte el Józsefnek a történetet - az ifjú szokva volt a változathoz. Nyilvánvaló azonban, hogy az elbeszélés ebben az alakban elveszíti földi, bárha hősi jellegét, amelyet a társalkodó pásztorok adtak neki, és helyébe mást ölt. Ha hallgatjuk, úgy tűnik föl - és Józsefnek is többé-kevésbé határozottan ez volt az érzése -, mintha két isten, az úr és a szolga támadott volna meg s vert volna le nagy sereg óriást vagy alacsonyabb rendű elóhimot; és ez az eseménynek kétségkívül jogos és az igazságot szolgáló visszavezetése égi formájára és újjáalakítása emebben. De tagadhatjuk-e ezért földi valóságát? Ellenkezőleg, azt kellene mondanunk, hogy földöntúli igazsága és valósága a földit bizonyítja. Mert ami odafenn van, földre száll: az idelenti pedig egyáltalán nem történhetne meg, s úgyszólván nem jutna önmagának eszébe égi előképe s párhuzama nélkül. Ábrámban testté vált, ami annak előtte csillagvilági volt, és ő az isteniben vetette meg lábát, erre támaszkodott, amikor az Eufráteszen túli rablókat győzedelmesen szétszórta.

Vagy például Eliézer leánykérő útja történetének nincs-e meg a maga története, amelyen alapszik, s amelyre hőse és elmondója támaszkodhatott, amikor átélte és elmondotta? Az öreg néhanapján különös módon másította ezt is el, s a hagyományok ápolói ebben a megmásított formában származtatták is ránk. Ezek szerint ugyanis Eliézer, amikor Ábrám háztűznézőbe küldte Izsák számára Mezopotámiába, az utat Beérsebától Háránig, azt az utat, amelyre húsz nap, de legalábbis tizenhét szükséges, három nap alatt tette meg, éspedig mivelhogy “elébe futott a föld”. Ezt természetesen csak szóképnek érthetjük, mert az bizonyos, hogy a föld senkinek sem fut elébe; de úgy látszik, mintha így tenne avval, aki nagy könnyűséggel, szinte szárnyas lábbal iramodik tova hátán. A tanítók nem is állítják, hogy az utazás a szokásos módon, karavánszerűen, állatokkal, poggyásszal történt; a tíz tevét nem is említik. A fény, amelyet a történetre vetnek, inkább azt a határozott képzetet kelti, hogy Ábrám természetes fia és követe az utat egyedül, éspedig a legszárnyalóbb módon tette meg: oly gyorsasággal, hogy azt lábainak szárnyas voltával nem lehet elegendőképp megmagyarázni, hanem önkéntelenül is kísértésben vagyunk, hogy sipkáját is szárnyasnak képzeljük el... Röviden, ebben a megvilágításban Eliézer földi-testi utazása földre szállt történetnek látszik, amelynél az utas földöntúli előképre támaszkodott, s így később, Józseffel szemben ülve nemcsak a nyelvtani formákat, hanem magának a történetnek formáit is kissé összekavarta, és ezért mondta, hogy a föld “elébe futott”.

Igen, a tiszteletre méltó Eliézer személyének áthatolhatósága fényben veszett el és nem homályban, ha a tanítvány pillantása tűnődve tört meg megjelenésén és jelenvalóságán, és éppen így volt még mások azonosságával is - sejthetjük, kik ezek a mások. Itt csupán annyit óhajtunk megjegyezni, előrepillantva József élettörténetére, hogy az effajta benyomások a legtartósabbak és leghatásosabbak voltak mindazok közül, melyeket a fiú a vén Eliézer leckéi közben nyert. A gyermekek sohasem figyelmetlenek, ha tanítóik dorgálva annak mondják is őket; csak másra figyelnek, talán sokkal lényegesebbre, mint ami az oktatók tárgyiassága előtt kívánatosnak látszik, és Józsefben megvolt ez a gyermekfigyelem a legnagyobb mértékben, jóllehet úgy látszott, mintha tekintete figyelmetlenül fátyolozódna el - más kérdés persze, hogy ez javára vált-e.

Hogyan fedezte fel Istent Ábrahám?

Amikor másokról beszéltünk, egyelőre és óvatosan Ábrahámra, a követ urára céloztunk. Mit tudott róla Eliézer? Sokat és sokfélét. Mintegy kettős nyelvvel beszélt róla, egyszer így és máskor egészen másként. Egyszer a káldeus egyenesen az a férfiú volt, aki Istent fölfedezte, úgyhogy az örömében ujja hegyét csókolva kiáltotta: “Eddig senki sem nevezett engem Úrnak és Legfőbbnek, ezentúl ez lesz a nevem!” Ám a fölfedezés útja igen fáradságos, sőt kínos volt; az ősatya nagyon sokat tépelődött. Fáradozását és igyekvését egy különösen ránézve jellemző elképzelés irányította és határozta meg: az az elképzelés, hogy rendkívül fontos, kinek vagy minek szolgál az ember. Ez Józsefre nagy hatással volt, nyomban megértette, mégpedig mindenekelőtt azt, hogy miért tulajdonított a dolognak az ősatya fontosságot. Hogy Isten és ember előtt tekintélyre és jelentőségre tegyünk szert, szükséges, hogy a dolgokat - vagy legalább egy dolgot - fontosnak tartsunk. Az ősatya kétségkívül fontosnak tartotta a kérdést, hogy kinek szolgáljon az ember, és emlékezetes válasza ez volt: csupán a Legfőbbnek. Valóban emlékezetes válasz! Oly önérzet árad belőle, amelyet majdnem gőgösnek és túlcsapongónak lehetne nevezni. A férfiú így is szólhatott volna magában: “Ki vagyok én, és mit érek, és mit ér bennem az ember? Elég, ha valamely kisebb Élnek vagy bálványnak, alsóbbrendű istennek szolgálok, nem fontos.” Kényelmesebb lett volna így gondolkoznia. Ő azonban így szólt: “Én, Ábrám, és bennem az ember kizárólag a Legfőbbnek szolgálhatok.” Ez volt mindennek kezdete. (Józsefnek tetszett a dolog.)

A kezdet az volt, hogy Ábrám így gondolkodott: csupán a földanyát illeti szolgálat és imádat, mert ő terem gyümölcsöt, és ő tartja fönn az életet. De csakhamar észrevette, hogy a földnek szüksége van az ég esőjére. Körülnézett tehát az égen, látta a napot dicsőségében, az áldást és átkot hozó hatalmat, és már-már őt választotta istenéül. Ám a nap lenyugodott, és Ábrahám látta, hogy ő sem lehet a Legfőbb. Fölnézett hát a holdra és a csillagokra - a csillagokra kiváltképpen nagy hajlandósággal és reménységgel. Csömörét és vándorló kedvét nyilván az keltette föl legelőször, hogy szeretetét a Hold, Uru és Hárán istensége iránt sértette a túlzott hivatalos tisztelet, amelyet a bábeli Nimród a Nap-princípium, Samas-Bél-Marduk iránt Szin, a csillagpásztor rovására tanúsított: igen, Isten csele lehetett ez, aki Abirámban akart megdicsőülni és általa nevet szerezni, hogy holdszeretetével fölkeltette benne az első ellentmondást és nyugtalanságot, e szeretetet saját céljaira fordítva és a maga pályafutásának titkos kiindulópontjává téve. Mert amikor följött a hajnalcsillag, eltűnt pásztor és nyáj, és Ábrám ezt következtette: nem, ezek sem az én méltó isteneim. Lelke törődött volt a fáradtságtól, és így okoskodott: “Ha nem volna még fölöttük is, bármilyen magasságokban, úr és irányító, hogy kelhetne föl az egyik, és hogy nyugodhatna le a másik? Nem illene hozzám, az emberhez, hogy őket szolgáljam, nem pedig inkább azt, aki nekik is parancsolójuk.” És Ábrahám lelke oly buzgó-fájdalmasan csüngött az igazságon, hogy mélyen meghatotta az Úristent, aki így szólt magában: “Megkenlek téged az öröm olajával minden társadnál jobban.”

Így fedezte föl Ábrahám Istent a Legfőbb utáni vágyból, hirdetvén továbbalakította és teljesebben elgondolta, s evvel minden érdekeltnek nagy jót tett: Istennek, önmagának és azoknak, akiknek lelkét tanításával megnyerte. Istennek, minthogy megvalósulását előkészítette az emberi megismerésben, önmagának és a megtérteknek pedig kiváltképp azáltal, hogy a Sokarcút és nyugtalanítóan Kéteset az Egyetlenre és megnyugtatóan Ismertre vezette vissza, a Határozottra, akitől minden ered, a jó és a rossz, a pillanatnyi és borzalmas éppúgy, mint az áldásos és szabályos, és akinek pártján mindenesetre állni kell. Ábrahám a hatalmakat hatalommá egyesítette, és ezt Úrnak nevezte - egyszer s mindenkorra és kizárólagosan, nem pedig csupán egy ünnepnapra, amelyen hízelgő himnuszokban halmoznak minden hatalmat és dicsőséget valamelyik isten, Marduk, Anu vagy Samas fejére, hogy ugyanazt a himnuszt a legközelebbi napon s a legközelebbi templomban egy más isten fülébe zengjék. “Te vagy az Egy és Legfőbb, nélküled nincs ítélet és nincs határozat, nincs isten égen és földön, aki szembeszállhatna veled, fenséges vagy te mindenek fölött!” Hízelgőn és elragadtatva a pillanattól gyakran mondták és dalolták ezt Nimród országában; de Ábrahám úgy gondolta és ki is nyilvánította, hogy igazában csak egynek lehet és szabad mondani ezt, mindig ugyanannak, aki tökéletesen ismerős volt, mert minden tőle eredt, és aki minden dolgot így az ősforrásból ismertetett meg. Az emberek, akik között Ábrahám fölnövekedett, aggodalmasan vigyáztak, hogy hálaadásnál és könyörgésnél el ne tévesszék ezt a forrást. Ha a bajban bűntudatot tartottak, bevezető imájukat egész sereg isten megszólításával kezdették, nagy gondosan minden egyes istent fölsoroltak, akinek nevét csak ismerték, hogy a világért ki ne hagyják azt, amelyik a vészt küldte, s benne illetékes volt; mert nem tudhatták, melyik az. Ábrahám azonban tudta, és hirdette is. Mert az mindig Ő volt, a Legeslegfőbb, csak Ő lehetett az ember igazi istene, s az ember panaszszava és dicsőségzengése tévedhetetlenül Őt illette.

József, bármilyen ifjú volt is, nagyon jól megértette azt a bátorságot és lelkierőt, amely az ősatya istenválasztásában kifejeződött, s amely elől sokan borzalommal rettentek vissza, mikor ez hasonlót követelt tőlük. Igen, akár sudár és aggságában szép volt Ábrám, mint Eliézer, akár kicsiny, ösztövér és girhes termetű - mindenesetre megvolt benne a bátorság, a tökéletes bátorság, amely szükséges hozzá, hogy minden sokarcúan istenit őrá, az ő Istenére, minden bajt és minden kegyet egyenesen őrá vezessen vissza, egyedül őmelléje álljon, és magát egészen és osztatlanul a Legeslegfőbbnek rendelje alá. Lót maga sápadt orcával szólt hozzá:

- De ha egyszer elhagy a te Istened, akkor aztán tökéletesen elhagyott leszel!

Mire Ábrám így felelt:

- Igen, te mondád. Akkor aztán nincs égen és földön elhagyatottság, mely mérhetetlenségében az enyémhez lenne hasonló - oly tökéletes lesz az. De gondold meg azt is, hogy ha kiengesztelem, és Ő pajzsom lesz, nem szenvedhetek hiányt semmiben, és ellenségeim kapuiban fogok ülni!

Erre megerősítette szívét Lót, és így szólt:

- Akkor hát testvéred leszek!

Igen, Ábrám meg tudta osztani övéivel nagy bátorságát. Abirám volt a neve, ami azt jelenti: “Atyám hatalmas”, de éppúgy azt is: “A hatalmasnak atyja.” Mert bizonyos értelemben Ábrahám Isten atyja volt. Igaz, hogy csak megpillantotta és elgondolta Istent; a fenséges tulajdonságok, melyekkel fölruházta, Istenben eredendőleg megvoltak, nem Ábrám volt szülőatyjuk. De bizonyos értelemben nem ő volt-e mégis, amikor fölismerte, tanította és gondolkodva megvalósította azokat? Isten hatalmas tulajdonságai ugyan Ábrahámtól független adottságok voltak, egyben azonban benne és általa is voltak; tulajdon lelkének hatalma bizonyos pillanatokban alig volt elválasztható tőlük, közéjük sorakozott, és megismerőn egybeolvadt velük, és ez volt a szövetség eredete, amelyet aztán az Úr Ábrahámmal kötött, és amely csupán külső megerősítése volt egy belső ténynek; de ez volt az eredete Ábrám istenfélelme sajátos jellegének is. Mert noha Isten nagysága valami tőle független félelmetes magánvalóság volt, ugyanakkor azonban bizonyos mértékben tulajdon lelki nagyságával volt egyenlő, és ennek volt szülötte, ennélfogva ez az istenfélelem nem volt csupán félelem a szó tulajdonképpeni értelmében, nem csupán reszketés és remegés, hanem kapcsolat, belső viszony és barátság is, mindkettő egyszerre, és valóban az ősatya néhanapján olyan módon bánt Istennel, amely ég és föld csodálkozását joggal kelthette volna föl, e viszony meghitt kiváltságosságának tekintetbevétele nélkül. Ahogy például Szodoma és Gomora pusztulása alkalmával az Úrral barátilag alkudozott, az, tekintettel Isten félelmetes hatalmára és nagyságára, már közel járt a botránkoztatóhoz. De persze kit botránkoztatott volna meg, ha nem Istent - aki ezt eltűrte tőle?

- Halld, uram - mondotta akkor Ábrám -, vagy így, vagy úgy, vagy az egyik, vagy a másik! Ha meg akarod tartani a világot, ne követelj igazságot; de ha igazságot akarsz, akkor vége a világnak. Két végén húzod a zsinórt, világot is akarsz és igazságot is benne. De ha nem lágyítod meg szívedet, a világ meg nem állhat.

Mi több, furfanggal vádolta akkor az Urat, s szemére vetette: ígéretet tett annak idején, hogy vízözön nem lesz többé, most azonban tűzözönt hoz a világra. Ám Isten, aki az után, ami követeivel Szodomában történt, vagy majdnem megtörtént, kénytelen volt eljárni a városokkal szemben, mindezt ha nem is örömmel, de mindenesetre bosszúság nélkül tűrte; jóindulatú hallgatásba burkolózott.

Ez a hallgatás kifejezése volt egy roppant ténynek, amely éppúgy tartozott Isten független létéhez, mint ugyanakkor Ábrám lelki nagyságához, melynek talán lényegében szülötte volt: annak a ténynek, hogy az ellentmondás az élő világ és az igazság követelése között magában Isten nagyságában rejlik, hogy az eleven Isten nem jó, vagy ha jó is többek között, ugyanakkor azonban rossz is, s hogy elevensége magában foglalja a rosszat, és mégis szent, a szentség maga, aki szentséget követel!

Rettenetes nagyság! Ő volt az, aki Tiámatot szétvetette, a káosz sárkányát meghasította; a diadalordítás, mellyel az istenek a teremtéskor Mardukot üdvözölték, és amelyet Ábrám honfitársai minden újévkor megismételtek, őt illette, Ábrahám istenét. A rend és a boldogító biztonság tőle eredt. Ha a korai s késői esők leestek a maguk idejében, az ő műve volt. Az iszonyú tengernek, az ősár maradványának, Leviatán lakásának ő szabott határt, melyet a legdühösebb háborgással sem léphetett az túl. Az ő teremtő öléről szállt föl a nap, érte el tetőpontját, s indult esténként pokoljáró útjára, s kelt a hold, hogy mindig egyformán váltakozó állapotaival mérje az időt. Ő vezérelte égre s egyesítette állandó képekbe a csillagokat, és kormányozta állat és ember életét, az év szaka szerint táplálva őket. Embernemjárta helyekről alázúdult a hó, és megáztatta a földet, melynek korongját Ő rögzítette a víz fölé, úgyhogy meg nem ingott, és meg nem rendült sohasem, vagy csak nagy ritkán. Mennyi áldás, mennyi, haszon, mennyi jóság!

Ám miként az a férfiú, aki agyonveri ellenségét, győzelme által annak tulajdonságait magáévá teszi, úgy látszik, Isten is így kebelezte magába a káoszféreg lényét, miután széthasította őt, és talán éppen ezáltal lett egész és tökéletes, ezáltal teljesült be elevenségének méltósága. A harc fény és sötétség, jó és rossz, átok és áldás között e földön nem volt folytatása ama Marduk-harcnak Tiámat ellen, mint Nimród népe hitte; a sötétség, a rossz és a kiszámíthatatlan csapás, a földrengés, a sistergő villám, a sáskajárás, amely elsötétíti a napot, a hét gonosz szél, a por-abubu, a lódarazsak és a kígyók is Istentől voltak, és ha a ragályok Istenének nevezték, ez azért történt, mert ő volt küldőjük és orvosuk egyszerre. Nem a Jó volt, hanem az Egész. És szent volt! Szent nem jóságában, hanem elevenségében és elevenfölöttiségében, szent fenségében és borzalmasságában, félelmetes, veszedelmes és halálos isten, úgyhogy egyetlen tévedés, egyetlen hiba, egyetlen kis vigyázatlanság a hozzá való viszonyban szörnyű következményekkel járhatott. Szent volt: de ő is szentséget kívánt, és hogy puszta létezése által már ezt kívánta, a szentnek magasabb értelmet adott annál, hogy veszedelmes; az óvatosság, amelyre intett, ezáltal jámborsággá lett, és Isten eleven fensége az élet mértékévé, a bűntudat forrásává, istenfélelemmé, ami a tiszta életutat jelenti Isten nagysága előtt.

Isten jelen volt, és Ábrahám előtte járta útját, lélekben megszentelve külső-közele által. Ketten voltak, egy “én” és egy “te”, amely hasonlóképp “én”-t mondott s a másiknak “te”-t. Való, hogy Ábrám Isten tulajdonságait a maga lelki nagyságának segítségével dolgozta ki - enélkül nem dolgozhatta volna ki és nem nevezhette volna meg őket, s homályban maradtak volna. De Isten azért mégis egy hatalmas “én”-t mondó “te” volt Ábrahámon kívül és a világon kívül. Benne volt a tűzben, de nem maga a tűz - ezért rendkívül nagy tévedés lett volna ezt imádni. Isten alkotta a világot, amelyben pedig oly hatalmas nagyságok fordultak elő, mint a szélvihar vagy a Leviatán. Ezt kell fontolóra venni, hogy tulajdon kívülálló nagyságáról fogalmat, vagy ha nem is fogalmat, legalább sejtelmet nyerjünk. Szükségszerűen nagyobb volt, mint minden műve, és éppoly szükségszerűen kívül állt művein. Makomnak nevezték, azaz térnek, mert ő volt a világ tere, de a világ nem az ő tere. Ábrahámban is benne volt, aki őt őáltala ismerte meg. De éppen ez erősítette és telítette meg az ősatya “én”-állítását, s ez az Istennel telített szabad “én” egyáltalában nem szándékozott Istenbe veszni, vele egyesülni s nem lenni többé Ábrahám, hanem bátran és tisztán megtartotta magát Vele szemben - iszonyú távolságban Tőle, kétségtelenül, mert Ábrahám csupán ember volt, sárszülötte, de mégis egybeláncolta Vele a megismerés, és megszentelte Isten fölséges “te” volta és jelenvolta. Ezen az alapon kötötte meg Isten az örök szövetséget Ábrámmal, ezt a mindkét részre kecsegtető szerződést, amelyre az Úr oly féltékeny volt, hogy azt akarta, kizárólagosan, minden kacsingatás nélkül idegen istenekre, amelyekkel tele volt a világ, Őt imádják övéi. Jól figyeljük meg: Ábrahám és szövetsége által megjelent valami a világon, ami addig nem volt, s amit a népek addig nem ismertek: a szerződésszegés, az Istentől való elpártolás átkozott lehetősége.

Sok tanítanivalója volt még az ősatyának Isten felől, de nem volt mit elmesélnie Istenről - nem volt abban az értelemben, ahogy mások tudtak mesélni isteneikről. Istennek nincsenek történetei. Talán épp ez a legfigyelemreméltóbb: a bátorság, amellyel Ábrám Isten létét eleve, minden teketória és történetkeresés nélkül föltette, és kijelentette, egyszerűen kimondva a szót: “Isten”. Isten nem keletkezett, nem született asszonytól. A trónuson sem ült mellette asszony, Istár, Baálát vagy istenanya. Hogyan lehetséges ez? Csak értelmünkhöz kell fordulnunk, hogy megértsük, hogy Isten természetét illetően nem lehetnek elképzeléseink. Ő ültette a megismerés és halál fáját a paradicsomkertben, és az ember evett róla. Nemzés és halál az emberé, nem pedig Istené, és az Ő oldalán nem ült istenasszony, mert megismerésre nem volt szüksége, hanem Baál és Baálát volt egyben és egyszerre. Gyermekei sem voltak. Mert sem az angyalok, sem Cebáót, akik szolgálták, nem voltak azok, sem azok az óriások, akik ellenkezőleg, az emberek leányaival nemzettek néhány angyalt, megszédülve feslettségük láttán. Egyedül volt, s ez nagyságának egyik jele. Ám amiként az asszonytalan és gyermektelen Isten egyedülléte kétségkívül hozzájárul nagy féltékenységének megvilágításához az emberrel kötött szövetségére, éppúgy ezzel függ össze történettelensége, és hogy semmi mesélnivaló sincs róla.

De éppen ezt ismét csak feltételesen kell érteni, s csak a múltat illetően állja meg helyét, nem pedig a jövő tekintetében - föltéve, hogy a “mesélni” szó alkalmazható a jövőbelire, és hogy a jövő elmesélhető, bárha a múlt formájában is. Istennek mégis és mindenesetre volt története, de ez a jövőre vonatkozott, a jövőre, mely oly fenségesnek ígérkezett számára, hogy jelenét, bármily fenséges volt is, hozzá sem lehetett hasonlítani; és hogy nem lehetett hozzáhasonlítani, az Isten nagyságának és szent hatalmának, önmaga ellenére, a várakozás és beteljesületlen ígéret jellegét adta, nyíltan szólva fájdalmas jelleget, amelyet nem lehetett észre nem venni, amikor arról volt szó, hogy Isten szövetségét az emberrel és féltékenységét rája egészen megértsük.

Elkövetkezett majd a nap, a legvégső és legutolsó, és csak ez teljesítette be Istent. Ez a nap vég és kezdet, pusztulás és újjászületés. A világ, ez az első vagy talán nem is első világ egyetemes katasztrófában omlott porrá, a káosz, az őshallgatás visszatért. Ám ekkor Isten újrakezdte művét, s most még csodálatosabban - a pusztulás Ura, a keletkezés Ura. A tóhuvabóhuból, iszapból és sötétségből szava új kozmoszt támasztott, és még az előbbinél is lenyűgözöttebben hangzott a bámuló angyalok ujjongása, mert a megújult világ fölülmúlta a régit minden tekintetben, s Isten diadalmaskodik benne minden ellenségén!

S így történt: a napok végén Isten király lesz, királyok királya, király istenek és emberek fölött. De hát nem volt-e az már eddig is? Mindenesetre, hallgatólagosan és Ábrám megismerésében. De nem elismerten és vallottan, nem egészen megvalósulva tehát. Az utolsó és első napra, pusztulás és keletkezés napjára várt Isten korlátlan nagyhatalmának megvalósulása; a kötelékekből, amelyek most még béklyózták, föltétel nélküli uralma kibontakozik mindenek szeme láttára. Nem akadna többé Nimród, aki szemtelen lépcsőtornyaival föltámadna ellene, nem akadna térd, amely nem előtte csuklana meg, és száj, amely mást dicsőítene. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten, amint lényegében mindig is az volt, most végre a valóságban is Úr és Király lett minden istenek fölött. Tízezer rézsútosan fölfelé meredő harsona zúgásában, lángok zengésében és dörgésében, villámok jégesőjében száll trónra, méltósága és félelmetessége felhőjében, az imádva homlokra boruló világ fölött, hogy mindenki számára láthatóan és mindörökké magáévá tegye a valóságot, amely lényege volt.

Ó, Isten megdicsőülésének napja, ígéret napja, várt és beteljesült nap! S e nap, jegyezzük meg, Ábrahám megdicsőülését is magában foglalja, kinek neve mostantól fogva áldásszó, mellyel az emberivadékok egymást üdvözlik. Mert ez volt az ígéret. De hogy ez a mennydörgő nap nem jelen, hanem a legtávolabbi jövő, addig pedig merő várakozás volt, ez vonta Isten mai arculatára azt a fájdalmas vonást, a Még-nem és a Majd-egyszer vonását. Isten gúzsba volt kötve, Isten szenvedett. Istent rabságban tartották. Ez enyhítette fönségességét vigasztaló imádat tárgyává minden szenvedő és sóvárgó számára, akik nem nagyok, hanem kicsinyek voltak e világon, és szívükbe csepegtette a gúnyt minden ellen, ami Nimródhoz volt hasonlatos és elbizakodott nagyságában. Nem, Istennek nem volt története, mint Uzirinak, az egyiptomi szenvedőnek, a földaraboltan sírbatettnek és föltámadottnak, vagy Adón-Tammúznak, akiért a fuvola sírt a hegyszakadékokban, a juhakol urának, akinek Ninib, a vadkan tépte föl oldalát, s aki alászállott a mélység fogságába, hogy föltámadjon belőle. Távoli és tilos gondolat, hogy Istennek vonatkozása lett volna a természethez, amely története szerint bánatba hervadt, fájdalomba dermedt, hogy törvényhez és ígérethez képest kacagásban és virágözönben újuljon meg; a maghoz, amely sötétségben rothadt és a föld tömlöcében, hogy kicsírázzon és föltámadjon; a halálhoz és a nemzéshez; Melek-Baálnak és türoszi tiszteletének romlott szentségéhez, amelynél a Rettenetesnek magvukat ajánlották föl a férfiak szemforgató őrületben és halálos szemérmetlenségben. Isten őrizz, hogy efféle történetekhez köze lett légyen! Ám az, hogy bilincsek kötözték, s a jövő sóvárgó Istene volt, mindenesetre bizonyos hasonlóságot teremtett közte és ama szenvedő istenség között, és ezért történt, hogy Ábrám Szihemben hosszú beszélgetéseket folytatott Melki-cedekkel, a szövetség Baáljának és Él eljónnak papjával ama kérdésről, vajon fönnáll-e, s ha igen, milyen tekintetben, lényegi hasonlóság ennek istene és Ábrahámnak ura között.

Isten pedig megcsókolta ujja hegyét, és az angyalok titkos bosszúságára így kiáltott föl: “Hihetetlen, mennyire mélyen megismert engem ez a sárfia! Úgy hiszem, kezdek népszerűvé lenni általa. Valóban, hamarosan megszentelem őt!”

A követ ura

Ekképpen mutatta be hát Eliézer Ábrahámot tanítványának, ékesen szóló nyelvével. Ám beszéd közben e nyelv észrevétlenül kettéhasadt, és még mást is mondott el róla, más módon. Még mindig Ábrám volt, az urbeli vagy eredetileg háránbeli férfiú, akiről a méltóságos kígyónyelv beszélt - és József dédapjának nevezte. Hogy napvilágnál Ábrám nem volt az, az az Ábrahám, akiről a nyelv épp most szólt, a sineári Ámráfel nyughatatlan alattvalója; hogy nincs olyan dédapa, aki húsz emberöltővel az unoka előtt él, azt tudták mindketten, az agg éppúgy, mint az ifjú. De sok más is akadt beszélgetésükben, ami fölött szemet kell hunyni, nem csupán ez a pontatlanság; mert az az Ábrahám, akiről a nyelv egyszer így, egyszer úgy, kétélűen beszélt, azzal sem volt azonos, aki akkoron élt, és Sineár porát lerázta sarujáról, hanem inkább olyan alak volt, aki még mögötte is nagy mélységben vált csak láthatóvá és derengett át, úgyhogy az ifjú szeme éppoly ködösen tört meg e személyiségsoron, mint az “Eliézer” névvel jelöltön - e sor egyre világosabb lett természetesen; mert világosság az, ami átdereng.

Aztán napvilágra kerültek mindazok a történetek, amelyek arra a gömbfélre tartoztak, amelyen úr és szolga nem háromszáztizennyolc emberrel, hanem egyedül, csupán magasabb szellemek segítségével űzték az ellenséget Damaszkuszon túl, s amelyen “a föld elébe szaladt” Eliézernek, a követnek; sorra került Ábrahám hírül adott születésének története, a miatta elrendelt gyermekgyilkosságé, barlangban töltött csecsemőkoráé, amikor az angyal szoptatta, míg anyja keresve-kutatva bolyongott. Mindez magán viselte az igazság bélyegét; valahol és valamiképp valóság volt. Anyák mindig bolyongnak és keresnek; sokféle a nevük, de mind bolyongva járnak a mezőn, és boldogtalan gyermeküket keresik, akit az alvilágba szöktettek, meggyilkoltak, szétdaraboltak. Ebben az esetben Amathlának hívták, másként Emtelájnak - oly nevek, melyeknél Eliézer nem óvakodott némi szabad átviteltől és álmatag összevonástól; mert az anyánál sokkal jobban illettek a szoptató angyalra, aki a nagyobb szemléletesség kedvéért, a kétélű nyelv szeszélye szerint néha kecske képébe öltözött. Magát Józsefet is álmataggá tette, s miközben figyelt, szemének kifejezését döntően határozta meg, hogy a káldeai anyját “Emteláj”-nak hallotta nevezni; mert a név félreérthetetlenül azt jelentette: “A fölmagasított anyja”; többé-kevésbé tehát ezt: “Istenanya”.

Érhette-e szemrehányás a méltóságos aggastyánt, amiért így beszélt? Nem. A történetek földre szállnak, éppúgy, ahogy egy isten emberré lesz, mintegy polgárjogot nyernek, és gyökeret vernek, de ugyanekkor tovább játszódnak odafönn is, és fenti formájukban is elbeszélhetők maradnak. Az aggastyán így néhanap azt állította, hogy ama Ketúrának fiai, akit Ábrám vénségére fogadott ágyasául: Médán, Midján és Joksán, Zimrán, Isbák és a többiek - e fiak tehát “villámként villogtak”, és Ábrám nekik és anyjuknak vasból való várost épített, oly magasat, hogy a nap sohasem sütött be, s csupán drágakövek világítottak benne. Hallgatója teljesen tompaelméjű lett volna, ha rá nem ismer e sötétben fénylő városban az alvilágra, amelynek királynője e példázatban Ketúra volt. S mily találó e példázat! Mert Ketúra ugyan csak egyszerű kánaáni asszony volt, akit Ábrahám vénségében ágyasságra méltatott, de egyben egész sor arab törzsatya és pusztai úr anyja is volt, éppúgy, mint ahogyan az egyiptomi Hágár is az volt; és ha Eliézer azt mondotta a fiakról, hogy villámként villogtak, az nem jelentett egyebet, mint hogy mindkét szemükkel láttak és nemcsak eggyel, az egyidejűség és kettősség egységének jegyében: mint beduin főnökök és kóbor életűek tehát s egyben az alvilág fiai és fejedelmei, amilyen Izmáel, a nemigazi fiú is volt.

Voltak olyan pillanatok is, amelyekben az öreg Sáráról, az ősatya asszonyáról igen különös hangon beszélt. “A herélt leányának” és “égi királynőnek” nevezte. Hozzáfűzte, hogy az ősanya dárdát hordott, amivel pontosan összevágott az, hogy eredetileg Száráj, azaz “hősnő” volt a neve, és csak Isten enyhítette és fokozta le nevét Sárává, azaz puszta “úrnő”-vé. Házastestvérével hasonló történt; mert nevét “Ábrám”-ból, ami magasságos atyát és a magasság atyját jelentette, Isten “Ábrahám”-má enyhítette és fokozta le, tehát sokaknak, nyüzsgő szellemi-testi ivadékoknak atyjává. De vajon megszűnt-e evvel Ábrám lenni? Egyáltalában nem. Csupán fordult egyet a gömb, és a finom hasadással Ábrámot és Ábrahámot ejtő nyelv hol így, hol úgy beszélt róla.

Nimród, az országatya föl akarta őt falni, de ő megmenekült falánkságától, kecskeangyal táplálta a barlangban, és felnövekedvén, a nagy étvágyú királyt és bálványuralmát úgy megtáncoltatta, hogy bátran mondhatjuk, az megérezte sarlóját. Mielőtt bármilyen értelemben is helyére került volna, sokat kellett szenvednie. Fogságra vettetett, és mulatságos volt hallani, mint használta föl még ezt a helyzetet is arra, hogy híveket szerezzen, és a tömlöcverem őrét a legfőbb Istenhez megtérítse. Tüphóni tűzben akarták föláldozni, mészégető kemencébe dugták, vagy inkább - Eliézer adatai ingadoztak - máglyára léptették, és ezen is rajta volt az igazság bélyege, mert József nagyon jól tudta, hogy számos városban még ma is megülik a “máglya ünnepét”. S vajon megülnek-e ünnepeket, melyeknek nincs gondolati magva, valótlan, gyökértelen ünnepeket? S jámbor álarcosjátékban az újév és a teremtés napján előadnak-e olyasmit, amit emberi vagy angyali ujjból szoptak csak, és ami sohasem történt meg? Az ember semmit sem talál ki magától. Az esze bizonnyal nagy, mióta evett a fa gyümölcséből, és e tekintetben nem sok hiányzik, hogy maga is isten legyen. De miképp találhatna ki minden okossága mellett bármit is, ami nincs? A máglya tehát valóság volt.

Eliézer szerint Ábrahám alapította Damaszkusz városát, és ő volt első királya. Szivárványos kijelentés; mert a városokat nem emberek szokták alapítani, és nem emberi arculatuk van azoknak a lényeknek, akiket első királyaiknak mondanak. Magát Hebrónt, melynek vidékén vagyunk, más néven Kirját-arbát sem ember építette, hanem, legalábbis a néphagyomány szerint, Arba vagy Árbál óriás. Eliézer ellenben kitartott amellett, hogy Ábrám alapította Hebrónt is, ami a néphagyománnyal talán nem is állt ellentétben, és nem is kellett hogy legyen; merthogy az ősatya gigászi nagyságú lehetett, már abból is kitűnik, hogy Eliézer tanúsága szerint mérföldes lépésekkel járt.

Nem csoda tehát, hogy József előtt bizonyos álmatagon zilált pillanatokban ősének, a városalapítónak alakja az egymásfölöttiség távolában összefolyt a bábeli Bélével, aki a tornyot és várost építette, és aki isten lett, miután egyszer már ember volt, és eltemettetett a Bél-sírban. Ábrahámmal fordítva áll a dolog. De mit jelent itt “fordítva”, és ki mondja meg, mi volt előbb, és hol van a történetek eredeti hazája, fönn vagy lenn? A gömb keringése szerint válnak jelenné, ők jelképezik a kettősség egységét s a szobrot, melynek neve “egyidejűség”.

HARMADIK FEJEZET: JÓZSEF ÉS BENJÁMIN

Az Adonisz-berek

Félóra járásra a város felé Jákób szétszórt telepétől, sátorkunyhóitól, istállóitól, aklaitól és csűrkamráitól szakadék volt, melyet sűrűn benőtt az erős törzsű mirtuszcserje, csenevész erdő módjára, és melyet a hebróniak mint Astarót-Istárnak, vagy inkább fiának, testvérének és férjének, Tammúz-Adóninak berkét szentnek tartottak. Kellemes, bárha nyáron át heves keserűség töltötte be itt a levegőt, s a fűszerillatú vadon nem volt áthatolhatatlan, hanem véletlen adta kanyargós tisztások szövedéke vitt mindenfelé, s kínált ösvényt a bolyongónak, és aki a völgyteknő legmélyebb pontja felé tartott, nyilván irtás útján keletkezett szabad térre bukkant, ahol oltár volt: embermagasságon felüli négyszögletű kőkúp, melybe a nemzés szimbólumai voltak vésve, masszebeth, maga is nemzésszimbólum állt a tisztás közepén, s talapzatán áldozati ajándékok hevertek, agyagedények, földdel töltve, amelyekből zöldesfehér csíra hajtott, és még mesterségesebb dolgok: négyszögbe enyvezett falécek, vászonnal bevonva, melyből különösmód formátlan és bepólyáltnak látszó zöld emberalak emelkedett ki, mert az áldozó asszonyok a vászonra halottat rajzoltak, sárral födték be, abba búzát vetettek, a vetést megöntözték, és a hajtást egyenesre nyírták, úgyhogy az alak zölden domborodott ki az alapszöveten.

József gyakran jött el e helyre Benjáminnal, édestestvérével, aki most, nyolcadik évében, kezdett kinőni az asszonyok keze alól, és szívesen lépkedett együtt anyjának elsőszülöttjével - pirospozsgás kölyök volt, aki már nem szaladgált pucéran, hanem térdig érő, rövid ujjú, hímzett szélű ingruhát viselt, sötétkék vagy rozsdavörös gyapjúból. Szép szürke szeme volt, melyet a legtisztább bizalom kifejezésével szokott az idősebbikre emelni, sűrű, ércfényű haja, amely tükrös sisakként vastag rétegben borította koponyáját homloka közepétől tarkójáig, csak füle mögött kanyarodva ki, mely éppoly kicsi és szilárd volt, mint orra és rövid ujjú keze, s egyik kezét mindig bátyjának adta, ha együtt mentek. Buzgó kis ember volt, Ráhel nyájassága élt benne. De apró személye fölött félénk mélabú árnyéka lebegett, mert amit tudat előtti állapotában okozott, anyja halálának módja és órája nem maradt számára ismeretlen, s a tragikusan bűntelen bűn érzését, amely sohasem hagyta el, még növelte atyja viselkedése, aki ha nem is volt gyöngédtelen hozzá, de valami fájdalmas szorongással inkább kerülte, mint kereste tekintetét, néha azonban sokáig és hevesen szorította szívére legkisebb gyermekét, Benoninak nevezte, és Ráhelről suttogott fülébe.

Az atyával tehát nem volt egészen elfogulatlan a fiúcska viszonya, amikor elkerült az asszonyok szoknyája mellől. Annál bensőségesebben csatlakozott édestestvéréhez, akit módfelett csodált, s aki annak ellenére, hogy mindenki magasra vont szemöldökkel mosolygott rá, nagyon magányos volt, erre a ragaszkodásra tehát nagy szüksége volt, s a maga részéről is erősen átérezte természetes összetartozását a kicsivel, s így barátjává és bizalmasává fogadta - mégpedig oly mértékben, amely a köztük levő korkülönbséggel alig vetett számot, s amely Benjámint majdnem jobban nyomasztotta és megzavarta, mint amennyire büszkévé és boldoggá tette. Igen, amit az okos és csodaszép “Jószéf” (így ejtette ki Benoni bátyja nevét) mondott és rábízott, fölülmúlta gyermeksége befogadóképességét, s bármilyen buzgón igyekezett is megérteni, végeredményben mindez csak a mélabú árnyékát növelte, amely a kis anyagyilkos fölé borult.

Kéz a kézben mentek ki Jákób dombon fekvő olajfaligetéből, ahol az ágyasok fiai szüreteltek és préseltek. A legények elkergették Józsefet, mert ez atyjuknak, aki az istállóudvaron ült, s az előtte álló Eliézer számadását hallgatta, bevádolta őket, hogy a bogyók csaknem minden fán túlértek, s így az olaj nem lesz a legfinomabb minőségű, annál kevésbé, mert véleménye szerint a testvérek a zúzómalomban túlságos hévvel sajtolnak, ahelyett hogy óvatosan nyomkodnának. Dán, Naftáli, Gád és Áser, miután emiatt megrovásban részesültek, széttárt karral és ferdére tátott szájjal támadtak az árulkodóra vagy talán rágalmazóra, hogy hordja el magát; József pedig Benjámint hívta, és így szólt hozzá:

- Jöjj, menjünk a mi helyünkre.

Útközben ezt mondta:

- Ezt a kifejezést használtam: “csaknem minden fán”, no jó, ez túlzás volt, csak afféle szólásforma. Ha azt mondtam volna: “több fán”, jobban mérlegelt szavak lettek volna, elismerem, mert én magam fölmásztam a vén, hármas törzsű fára, arra a körülfalazottra, tudod, hogy megszedjem s gyümölcsét a ponyvára dobjam, a testvérek pedig, sajnos, kővel hajigálták a bogyókat, és bottal verték le, s tulajdon szememmel láttam, hogy a vén fa bogyói kétségkívül túlértek már - a többiről persze nem nyilatkozhatom. Ők azonban úgy tesznek, mintha tiszta hazugság volna, amit mondok, s mintha számíthatnánk finom olajra, ha Isten áldását kővel mamlaszkodják le, és lekvárrá zúzzák. Lehet ezt panaszos szó nélkül nézni?

- Nem lehet - felelte erre Benjámin -, te jobban tudod ezt, mint ők, s helyes volt atyánkhoz menned, hogy ő is megtudja. Nekem meg csak jó, hogy összevesztél velük, kis Jószéf, mert így jobbodra hívtad testvéredet.

- Daliás Ben - mondta József -, most hát rugaszkodjunk neki, és repüljük át azt a kerítésfalacskát ott, egy, kettő, három...

- Jól van - válaszolta Benjámin. - De ne ereszd el a kezem közben! Együtt vígabban is fog menni és biztonságosabban is, hiszen én még kicsi vagyok.

Nekiszaladtak, átugrották, továbbmentek. Ha Benjámin keze nagyon meleg és nedves lett József kezében, ez rendszerint átfogta csuklójánál, melyet Benjámin ellazított, s legyezni kezdett vele, hogy a szélben megszáradjon. A kisfiú úgy nevetett ezen a szellőztetésen, hogy mindig elbotlott.

Amikor a mirtuszos szakadékhoz értek, a szent berekhez, el kellett válniok és egymás mögött menniök, minthogy a keskeny bozótösvények így parancsolták. A mezsgye alkotta útvesztőben előretörni mindig izgalmas szórakozás volt: hogy a kacskaringós ritkás meddig teszi lehetővé az előrehatolást, míg végképp meg kell torpanniok az áthatolhatatlan bozót előtt, s hogy amint hegynek föl, hegynek le botorkálnak, tudnak-e ismét továbbjutni, vagy meg kell fordulniok, kockáztatva, hogy szem elől vesztik az utat, amelyen már jócskán előrementek, s hogy megint zsákutcába kerülnek. A küzdelem közben fecsegtek, nevettek, s közben arcukat védték a vesszők csapásától és karcolásától, s József néhány kis ágat is tört a bozótból, amely fehéren virágzott tavaszidőn, s kezében gyűjtötte őket későbbre; mert itt látta el magát mindig mirtuszlombbal a koszorúhoz, amelyet szeretett hajában hordani. Kezdetben Benjámin követni akarta példáját, ő is tört gallyakat, és megkérte bátyját, hogy fonjon belőlük neki is koszorút. De észrevette, hogy Józsefnek nincs kedvére, ha öccse szintén mirtusszal díszíti homlokát, hanem a maga számára igényli ezt a díszt, ha nyíltan nem is mondja ki - s a kicsike úgy hitte, valami titkos gondolat rejlik emögött, amint József, ezt ugyancsak észrevette Benjámin, más titkos gondolatokat is őrzött: mert vele, a testvérkével szemben nem volt mindig teljesen zárkózott. Benoni azt gyanította, József be nem vallott, de azért feltűnő féltékenysége a mirtuszkoszorúra az örökösválasztás miatt van, a névleges elsőszülöttség, az áldáshordozói cím miatt, amely, minthogy az atya tudvalevőleg neki szánta, az ő feje fölött lebegett - de szemmel láthatóan ez még nem volt minden.

- Légy nyugodt, fiúcska - mondotta József, megcsókolva társa hűvös hajsisakját. - Tölgyfalombból fonok néked otthon koszorút, vagy tarka bogáncsból, vagy piros bogyós berkenyelombból, mit szólsz hozzá? Az még szebb lesz, mi? Minek is neked a mirtusz? Nem illik az hozzád. Vigyázni kell, mivel díszíti magát az ember, s jól el kell találni.

Benjámin így válaszolt:

- Kétségen kívül igazad van, belátom, Jószif-já, Jasup és Jehószifom. Te módfelett okos vagy, és amit te mondasz, azt én nem is tudnám mondani. De ha te mondod, én is átlátom és magamévá teszem gondolatodat, úgyhogy az az enyém is, és én olyan okos vagyok, amilyenné te teszel engem. Világos előttem, hogy a választást jól el kell találni, és nem mindenkit illet meg minden dísz. Látom, hogy ennyit akartál csak mondani, s engem olyan okossá óhajtottál tenni, amilyen ennyivel lettem. De ha többet mondanál, és testvéreddel szemben pontosabban fejeznéd ki magad, akkor is követni tudnálak, hidd el kisöcsédnek, s beavathatnál egybe és másba.

József hallgatott.

- Hallottam már annyit másoktól - folytatta Benjámin -, hogy a mirtusz az ifjúság és szépség jelképe - ezt mondják a nagyok, persze ha én mondom, megmosolyogtat téged is, engem is, mert hogyan illenének számba ilyen szavak hangzásuk és értelmük szerint. Hiszen ifjú vagyok, azazhogy kicsi, tehát nem is ifjú, hanem csak tacskó: ifjú te vagy, és szép te vagy, hogy a világ nem győz dicsérni és csodálni. Én ellenben inkább nevetséges vagyok, mint szép - ha a lábamat nézem, azt látom, hogy testemhez viszonyítva túlságosan rövid, olyan pocakom van, mint egy csecsemőnek, és arcom pufók, mintha örökösen fölfújnám, nem is szólva hajamról, amely vidrasapkához hasonló. Ha tehát a mirtusz az ifjúságot és szépséget illeti, s így áll a dolog, akkor természetesen csak téged illet, és nagy hiba lenne, ha én is fejemre tenném. Jól tudom, hogy lehet hibázni és saját vesztünket okozni ilyesmivel. Látod, már magamtól is, és mielőtt szólnál, megértek egyet-mást, de természetesen nem mindent, hanem tőled várom a segítséget.

- Derék kis ember vagy - mondta József, és köréje fonta karját. - A te vidrasapkád kedves nekem és a pocakod és a pufók arcod is. Édestestvérkém vagy te, és vér az én véremből, mert ugyanabból a mélységből jöttünk mindketten, amelynek neve amott “Abzu!”, számunkra azonban neve Mamácska, az édes, akiért Jákób szolgált. Jöjj, ereszkedjünk a kőhöz, és pihenjünk meg.

- Így legyen - válaszolt Benjámin. - Nézzük meg az asszonyok kertecskéjét a fakeretekben és fazekakban, és magyarázd el nekem a sírok értelmét, szívesen hallgatlak. Legföljebb, mert Mamácska miattam halt meg - tette hozzá, miközben lefelé ereszkedtek -, és félig-meddig a nevem is halálfiú, legföljebb azért illethetne meg engem is a mirtusz, mert úgy hallottam egyesektől, hogy a mirtusz a halál ékessége is.

- Igen, a világban sok a siralom az ifjúság és szépség miatt - szólt József -, mivelhogy Aséra sírással ajándékozza meg övéit, és romlást hoz azokra, akiket szeret. Ezért a mirtusz halálvirág is. Szívd csak be az ágak illatát, érzed ezt az erőt? Keserű és fanyar a mirtuszdísz, mert az áldozatnak dísze az, és a megtartottaknak van megtartva, és a kiválasztottaknak kiválasztva. Fölavatott ifjúság, ez az áldozat neve. Ám a hajba font mirtusz a ne-nyúlj-hozzám növény.

- Karodat már nem fonod körém - szólalt meg Benjámin -, hanem levetted rólam, és magára hagytad a kicsikét.

- Itt van hát újra a karom! - kiáltotta József. - Te vagy az én igazi testvérkém, és odahaza majd tarkabarka koszorút kötök neked a mező mindenféle virágából, úgyhogy mindenki nevetni fog örömében, aki lát, ígéret legyen ez köztem és közted itt, ezen a helyen.

- Kedves és jó vagy - mondta Benjámin. - Engedd meg egy pillanatra, hogy ajkammal illessem ruhád szegélyét!

S magában ezt gondolta: “Nyilvánvalóan az örökösválasztás és elsőszülöttség jár az eszében. De új és különös az én számomra, hogy az áldozatot és a ne-nyúlj-hozzámot is belekeveri némiképp. Lehetséges, hogy Izsákra gondol, amikor áldozatról és felavatott ifjúságról beszél. Mindenesetre azt akarja velem sejtetni, hogy a mirtusz áldozati dísz; ez aggaszt kissé.”

Hangosan pedig így szólt:

- Még egyszer olyan szép vagy, ha úgy beszélsz, mint az előbb, és alig tudom együgyűségemben, hogy a mirtuszillat ezekről a fákról száll-e orromba, vagy szavaidból érződik. Íme, megérkeztünk. Nézd, az adományok megsokasodtak, mióta utoljára itt jártunk. Két új gyepistent hoztak keretben és két csírázó tálat. Asszonyok voltak itt. A barlang elé is kertecskét ültettek: szeretném megnézni. De a kő érintetlen, nem hengerítették el a sírról. Vajon benne van-e az úr, a szép alak, vagy másutt van?

A meredély oldalában ugyanis cserjével körülnőtt és sziklás barlang volt, nem magas, de mégis ember nagyságú nyílással, melyet csak tökéletlenül zárt el egy kő, s mely a hebrónbeli asszonyok ünnepi szertartásaira szolgált.

- Dehogyis - válaszolta József a kérdésre -, az árnyalak nincs itt, és közönséges napokon nem látható. A karát-arbai templomban őrzik, és csak ünnepen, napéjegyenlőségkor, mikor a nap tűnni kezd, és a fény az alvilág öröke lesz, hozzák elő, és az asszonyok szokás szerint bánnak vele.

- Eltemetik a barlangban? - feszegette Benjámin. Valamikor első ízben tette fel ezt a kérdést, és József akkor kioktatta. Később a kicsike újra és újra úgy tett, mintha elfelejtette volna az oktatást, hogy ismét megkaphassa, és hallhassa Józsefet beszélni Adóniról, a pásztorról és úrról, a meggyilkoltról, akiért a világ siralma hangzott. Mert ilyenkor szavai közé lesett, s hangjára és beszédének lejtésére, s homályosan úgy érezte, mintha ilyenkor megvilágosodna előtte bátyja gondolatainak titka, amely - úgy tetszett - szét van oldva a beszédben, mint a tengerben a só.

- Nem, a temetés csak később következik - felelte József. - Először megkeresik. - Az Astarót jel lábánál ült, e durva alakú feketés kőkúpnál, melynek felületét mintha apró, üszkös hólyagok borították volna, s keze, melynek hátán szaporán emelkedtek a finom csontok, a gyűjtött mirtuszágakat kezdte koszorúba fonni.

Benjámin oldalról figyelte őt. Halántéka alatt s az állán sötét csillogás mutatta, hogy már borotválja szakállát: olaj és hamuzsír keverékével és kőkéssel vitte végbe a műveletet. No és ha megeresztette volna szakállát? Gondolhatjuk, mennyire megváltozott volna. Valószínűleg a szakáll még nem lett volna olyan veszélyes; de mégis, mi lett volna szépségéből, tizenhét évének sajátos szépségéből? Akkor már akár kutyafejet is viselhetett volna a nyakán - mellékes lett volna. Törékeny dolog a szépség, el kell ismernünk.

- Először megkeresik - mondta tehát József -, mert ő a magasztos, akinek nyoma veszett. Az asszonyok között vannak azok is, akik az alakot elrejtették a bozótban, de ők is keresnek-kutatnak, tudják, hol van, de mégse tudják, szándékosan megzavarodnak. Mind panaszkodnak, miközben bolyonganak s kutatnak, együtt hallatják panaszszavukat, és mégis mindegyik külön a magáét: “Hol vagy, szép istenem, férjem, fiam, tarka pásztormadaram? Nyomodat vesztettem! Mi bajod esett a csalitban, a világban, a zöldben?”

- De hiszen tudják - vetette közbe Benjámin -, hogy az urat szétszaggatták, s halott!

- Még nem tudják - felelte József. - Ez éppen az ünnep. Tudják, mert egykor megtalálták, de még nem tudják, mert még nincs itt az óra, amikor újra megtalálják. Az ünnep minden órája tudással terhes, és mindegyik asszony kutató istennő, amíg meg nem találja őt.

- De aztán megtalálják az urat?

- Te mondád. Ott fekszik a bozótban, és oldala fölhasítva tátong. Mind odanyomulnak, fölemelik karjukat, és velőthasítón sivítanak.

- Hallottad és láttad már magad is?

- Tudod, hogy két ízben hallottam és láttam már magam is, de megígértettem veled, hogy nem szólsz atyánknak. Hallgattál tehát róla?

- Mélyen hallgattam! - bizonykodott Benoni. - Csak nem búsítom meg atyánkat! Eléggé megbúsítottam életemmel.

- Ha eljön az ideje, megint ott leszek - mondotta József. - Most éppannyira vagyunk az előző alkalomtól, mint a legközelebbitől. Amikor az olajat sajtolják, akkor van itt a visszatérés fordulója. Csodálatos ünnep! Az úr elterülve fekszik a cserjék közt, tátongó halálos sebével.

- És külsőre milyen?

- Amilyennek leírtam. Gyönyörű alak, olajfából, viaszból és üvegből, mert a szembogara fekete üvegből van, s pillái is vannak.

- Fiatal?

- Mondottam már, hogy fiatal és szép. A sárga fa fodrai finom erezethez hasonlók testén, fürtjei feketék és ágyékkötője tarka szövésű, ömlesztett üveggyöngyök vannak belédolgozva, s szegélye bíborrojtokkal ékes.

- S mi van a hajában?

- Semmi - felelte József kurtán. - Ajka, körmei, testi jegyei viaszból vannak, Ninib fogának borzalmas nyomát is vörös viasz jelzi. S a seb vérzik.

- Azt mondottad, nagy az asszonyok siralma, amikor megtalálják?

- Szörnyű nagy. Eddig csak a nyomavesztésért hangzott a panasz, ám most kezdődik a megtalálás nagy panaszzengése, amely még sokkal fültépőbb. Ez a fuvolák gyásza Tammúzért, az úrért, mert muzsikusok ülnek ide, erre a helyre, és teljes erőből fúják rövidfuvolájukat, melynek sírása borzalmasan járja át csontjainkat. Az asszonyok pedig leeresztik hajukat, és mindenféle nyakatekert mozdulatot tesznek, miközben a holttetemet siratják: “Ó, én férjem, én gyermekem!” Mert mindegyikük az istennőhöz hasonlatos, és mindegyik ezt jajongja: “Senki sem szeretett jobban nálam!”

- Mindjárt sírva fakadok, József. Az úr halála túlságosan is megindítja az én gyermekszívemet, érzem, mint facsarodik össze. Miért kellett széttépni az ifjút, a szépet a csalitban, a világban, a zöldben, hogy most ilyen nagy a siralom fölötte?

- Azt te nem érted - felelte József. - Ő a szenvedő, és ő az áldozat. A mélységbe száll, hogy föltámadjon belőle és megdicsőüljön. Ábrám is biztos volt erről, amikor kését igazi fiára emelte. Amikor pedig lecsapott vele, íme, ott volt pótlásul a kos. Ezért ha kost ajánlunk föl vagy bárányt áldozunk, emberalakot mutató pecsétet akasztunk nyakába a helyettesítés jeléül. Ám a helyettesítés titka nagyobb, ember, isten és állat csillagviszonyában megszabott rendelés, és nem más, mint a fölcserélésnek titka. Amiként az ember fölajánlja fiát az állatban, akként ajánlja föl magát a fiú az állat útján. Ninibet nem éri átok, mert írva áll: öljetek le egy istent, és az állat a fiút jelenti, aki ismeri óráját, amikor az ünnepben, és ismeri azt is, amikor a valóságban megdönti a halál házát, és kijön a barlangból.

- Ó, csak ott tartanánk már - mondta a kicsi -, és kezdődne az örömünnep! És akkor sírba teszik az urat ott a barlangban?

József munkája közben csípőjét ringatta erre-arra. Orrán át zümmögte:

Tammúznak napjain játsszatok lazúrkő fuvolán,
S karneolkarikán játsszatok egyben!...

- Nagy siralommal hozzák ide a kőhöz - mondta aztán -, és a zenészek zengőbbre fokozzák fuvolajátékukat, hogy szinte lelkünkbe hasít. Láttam, amint az asszonyok az ölükben fekvő holttetem körül serénykedtek. Megmosták vízzel, és megkenték nárdusolajjal, hogy az úr arca és erezett teste csak úgy csillogott és csöpörgött tőle. Azután vászon- és gyapjúpólyába csavarták, bíborszövetbe patyókálták, és kiterítették ravatalra itt e kövön, szakadatlanul sírva és jajongva a sípok zengése közben.

Jaj neked, Tammúz!
Jaj neked, drága fiú, tavaszom, fényességem!
Adon! Adonáj!
Könnyünket ontva ülünk ide,
Mert halott vagy, istenem, uram, gyermekem!
Tamariszkusz vagy, amely nem kapott vizet ágyában,
Melynek orma nem hozott hajtást a mezőn!
Palánta vagy, akit nem ültettek el a barázdában,
Ág, melynek gyökerét kitépték,
Fű, mely nem ivott vizet a kertben!
Jaj neked, Damum, gyermekem, fényességem!
Senki sem szeretett téged nálam jobban!

- Minden szavát ismered a panaszdalnak?

- Ismerem - mondta József.

- És téged is megindít, amint látom - folytatta Benoni. - Egyszer vagy kétszer, amíg énekeltél, egészen úgy látszott, mintha belőled is föltörne a zokogás, holott a város asszonyai csak együgyűségükben teszik, amit tesznek, és Adóni nem Adonáj, Jákób és Ábrahám Istene.

- A fiú ő és a szerelmes - mondta József - és az áldozat. Mit beszélsz, dehogyis zokogok. Nem vagyok én olyan kicsi és pityergős, mint te.

- Ó, nem, hanem ifjú vagy és szép - szólt Benjámin alázatosan. - Íme, mindjárt elkészül a koszorú, melyet csupán magadnak szántál. Látom, elöl magasabbra és szélesebbre fontad, mint hátul, diadémszerűen, hogy ügyességedet mutasd. Jobban örülök annak, hogy homlokodra teszed, mint a berkenyekoszorúnak, amelyet nekem készítesz. És most a szép isten négy napig fekszik ravatalán?

- Te mondád, és jól emlékszel - felelte József. - Értelmed mindjobban növekszik, és csakhamar kerek és teli lesz, úgyhogy mindenről a világon lehet veled beszélni. Ott fekszik hát kiterítve a negyedik napig, és a városiak mindennap kijönnek a fuvolásokkal a ligetbe, mellüket verik láttára, és panaszkodnak:

Ó, Duzi, fejedelmem, meddig fekszel itt!
Ó, juhakol ura, meddig fekszel itt tetszhalottan!
Nem eszek többé kenyeret, nem iszok többé vizet,
Mert az ifjúság halott, Tammúz halott!

Benn a templomban és a házakban is így panaszkodnak. Ám a negyedik napon eljönnek, és ládába helyezik.

- Koporsóba?

- Ládának kell neveznünk. Koporsó is egészen megfelelő szó volna magában véve, de ebben az esetben illetlen. Régtől fogva “ládát” mondanak. Az úr pontosan beléillik, az ő mértékére készült, fából, vörösre és feketére lángozva, és jobb nem is lehetne. Amikor benne fekszik végre, lecsukják a fedelet, körös-körül beszurkolják, és eltemetik az urat ott a barlangban könnyüket ontva, elébe hengerítik a követ, és hazatérnek a sírtól.

- És most elhallgat a sírás?

- Erre rosszul emlékszel. Tovább is hangzik a panasz a templomban és a házakban, két és fél nap. A harmadik napon pedig, szürkületkor, kezdődik a lámpagyújtás ünnepe.

- Igen, amelyen úgy örvendeztem. Néhány lámpát gyújtanak csak?

- Számtalan lámpát, mindenütt - mondta József -, amennyi lámpájuk csak van, s a házak körül a szabad ég alatt, valamint az úton errefelé s itt is szerteszét a bozótban, mindenütt lámpák égnek. A sírhoz jönnek most, és még egyszer panaszolkodnak, s ez a legkeservesebb jajongás, sohasem ríttak még a fuvolák eddig ilyen szívszaggatóan, a panaszos dalt kísérve: “Ó, Duzi, meddig fekszel itt!”, s az asszonyok melle még sokáig tele van a gyász karmolásaival. Éjfél körül azonban minden elcsöndesül.

Benjámin megragadta bátyja karját.

- Nagy hirtelen minden elcsöndesül? - kérdezte. - És minden hallgatásba merül?

- Mozdulatlanul állnak s elnémulva. A csönd soká tart. Ám ekkor a messzeségből hang hallatszik, magányosan, tisztán és örvendezve: “Tammúz él! Az úr föltámadt! Megdöntötte a halál árnyékházát! Dicső az úr!”

- Ó, micsoda hír, József! Tudtam, hogy megjön ünnepi órájára, de mégis megreszketteti minden tagomat, mintha sohasem hallottam volna. Ki az, aki kiált?

- Finom arcú leányka, akit külön erre a célra választanak és neveznek ki minden új évben. Szülői nagyra is vannak vele, és tiszteletben állanak. A hirdető megjelenik, lanttal a karján, pengetve és dalolva:

Tammúz él, Adoni feltámadt!
Nagy ő; nagy, nagy az úr!
Szemét, melyet lezárt a halál, fölnyitotta.
Száját, melyet lezárt a halál, fölnyitotta.
Lába, mely bilincsben volt, ismét jár.
Fű és virág hajt ki lépése nyomán,
Nagy az úr, Adonáj nagy!

Miközben pedig a leányka jön és dalol, mindnyájan a sírhoz rohannak. Elhengerítik a követ, és íme, a láda üres.

- Hol van hát a szétszaggatott?

- A barlangban nincs már. A sír nem tartotta magában, csupán három napig. Föltámadt.

- Ó! De Jószéf, hogyan? Bocsáss meg nekem, kis pufóknak, de miket beszélsz? Ne csald meg, kérlek, anyádnak fiát! Mert nemegyszer mondtad nekem, hogy a szép alakot a templomban őrzik évről évre. Miért mondod tehát: föltámadt?

- Csacsika - válaszolta József -, még sok híja van, hogy értelmed kerek és teli legyen, s ha növekvő is, még csak sajkához hasonlít, mely imbolyogva úszik az égtengeren. Hát nem az ünnep az, a maga óráival, melyről beszélek neked, s talán áltatják magukat az emberek, akik óráról órára megülik, ismervén a legközelebbit, de a jelenlevőt szentelve meg? Hiszen tudják mind, hogy az alakot a templomban őrzik, és Tammúz mégis föltámadott. Szinte azt kell hinnem, arra gondolsz, hogy mivel a szobor nem az isten, talán az isten nem a szobor. Óvakodj ettől, ő az mindenképpen! Mert a szobor a megjelenülés és az ünnep eszköze. Ám Tammúz, az úr az ünnep ura.

Közben fejére illesztette koszorúját, mivelhogy elkészült vele. Benjámin tágra nyílt szemmel nézte őt.

- Atyáink Istene - kiáltott bámulattal -, mily jól illik neked a mirtuszkorona, melyet értő kézzel készítettél magadnak szemem előtt! Csupán téged illet az, és ha elgondolom, hogy festene az én vidrasapkámon, belátom, milyen hiba volna, ha fönn nem tartanád a magad számára. Mondd hát igazán - folytatta -, és meséld még el ezt: amikor a városiak üresen találják a ládát és a sírt, csöndesen és örvendező magukbaszállással hazatérnek?

- Most kezdődik az ujjongás - igazította helyre József -, és köszönt be az örömünnep. “Üres, üres, üres - kiáltoznak mindnyájan. - Üres a sír, Adoni föltámadt!” Megcsókolják a gyermeket és kiáltanak: “Nagy az úr!” Azután kölcsönösen megcsókolják egymást, és kiáltanak: “Dicsértessék Tammúz!” Aztán körtáncot járnak, és körülpergik Astarót jelét itt a lámpafényben. És a kivilágított város is csupa öröm és vidámság, lakomáznak és tivornyáznak. És a levegő megtelik a hirdető kiáltással. Igen, még másnap is kettős csókkal és ezzel a köszöntéssel üdvözlik egymást: “Csakugyan föltámadott!”

- Igen - mondta Benjámin -, így van, s így is beszélted el nékem. Csak elfelejtettem, és azt gondoltam, csöndesen hazatérnek. Micsoda pompás ünnep, minden egyes órájában! Ez évre tehát fölmagasodik az úr feje, de ő már ismeri az órát, amikor Ninib ismét megöli a zöldben.

- Nem “ismét” - oktatta József. - Mindig egyetlen és első ízben.

- Ahogy gondolod, kedves testvérem, úgy van. Éretlen módon fejeztem ki magam és tacskónyelven. Mindig egyetlen és első ízben, mert ő az ünnep ura. De ha jól meggondoljuk, valamikor, hogy az ünnep létrejöhessen, mégiscsak első ízben kellett történnie, hogy Tammúz meghalt, és a Szépségest szétmarcangolták, vagy nem?

- Ha Istár eltűnik az égről és alászáll, hogy fölébressze fiát, ez az, ami történik.

- No igen, odafönn. De hát idelenn? Azt mondod, ez az, ami történik. De mondd el, mi hát a történet?

- Mondják, volt egy király Gebálban - felelte József -, a havas hegység alján, és annak egy kedves arcú lánya, és Nana, akit itt Astarótnak neveznek, esztelenséggel verte meg a királyt a maga mulatságára, hogy vágy fogta el tulajdon húsa és vére iránt, és megismeré leányát.

József eközben hátramutatott a bevésett jelekre a kőszálon, melynek tövében ültek.

- Amikor azután a lány terhes lett méhében - folytatta -, és a király látta, hogy unokájának atyja lesz, zavarodottság, harag és bánat fogta el, és fölkerekedett, hogy megölje a lányt. De az istenek, tudván, hogy Astarót rendelte ezt így, az elnehezültet fává változtatták.

- Miféle fává?

- Fa vagy bokor lett - mondta József bosszúsan -, vagy fa nagyságú bokor. Nem voltam a közelben, hogy megmondhatnám neked, milyen orra volt a királynak és milyen fülönfüggője a királylány dajkájának. Ha hallani akarsz, hallgass, és éretlen kérdéseket ne vess elébem, mint köveket lábam elé!

- Ha megszidsz, sírni fogok - panaszkodott Benjámin -, és akkor vigasztalnod kell. Ezért hát ne szidj, hanem hidd el, hogy semmi mást nem akarok, mint téged hallgatni!

- Tíz hónap múltán - folytatta József elbeszélését - megnyílt a fa, és fölhasadt ez idő eltelte után, és íme, Adóni, a fiú világra jött. Aséra, aki mindezt rendezte, látta őt, és sajnálta mindenkitől. Ezért elrejtette az alvilágban Ereskigál úrnőnél. Ám ez is sajnálta mindenkitől, és így szólt: “Sohasem adom őt vissza, mert ez az az ország, ahonnan nincs visszatérés.”

- Miért sajnálták őt az úrnők mindenkitől?

- Mindenkitől és egymástól is. Kérdezz és tudj meg mindent. Ám ha egyik dologból a másikra következtetni lehet, csak az egyiket kell mondani, és a másik kiviláglik abból. Adóni egy kedvesnek fia volt, és nemzésénél maga Nana is közreműködött, így hát magától értetődik, hogy a fiú arra született, hogy irigységet keltsen. Ezért amikor a kéj úrnője megjelent az alvilágban, hogy a fiút visszakövetelje, Ereskigál úrnő megrettent lelke legmélyén, és összeharapta fogát. Így szólt a kapushoz: “Bánj vele szokás szerint!” Így hát Astarté asszonynak át kellett haladnia a hét kapun, mindegyiknél a kapus kezében hagyva egy-egy ruhadarabját, fejkendőt, függőt, övet és csatot, az utolsó kapunál pedig szeméremkendőjét, és mezítelenül lépett Ereskigál úrnő elé, hogy Tammúzt követelje. Ekkor az úrnők meggörbített ujjakkal egymásnak estek.

- Körömmel szaggatták egymást érte?

- Igen, egyik a másiknak haját keze köré csavarta, és egymást tépték, oly nagy volt szívükben az irigység. Azután pedig Ereskigál úrnő Astarté úrnőt hatvan lakattal az alvilágba záratta, és hatvan betegséggel sújtotta, úgyhogy a föld hiába várta visszatértét, s a bimbózás rab volt, és a virágzás fogoly. Éjszaka megőszült a mező, a rét sót izzadt. Fű nem nőtt, gabona nem termett. A bika nem hágta meg a tehenet, a szamár nem ágaskodott a kanca fölé, sem asszony fölé nem hajolt a férfi. Az anyatest parlagon maradt. Az élet, melyet elhagyott a kéj, szomorúságba dermedt.

- Ah, Joszif-já, igyekezz a történet más órái felé, s ne ünnepeld tovább ezt! Nem tudom hallgatni, hogy a szamár nem ágaskodott többé a kanca fölé, és a földet kiverte a só-var. Sírni fogok, s aztán csak gondod lesz velem.

- Isten követe is sírt, amikor látta ezt - mondta József -, és könnyek közt jelentette az istenek urának. Az pedig szólt: “Nem járja, hogy a virágzás fogoly. Majd én közbelépek.” S közbelépett Astarót és Ereskigál úrnők között, elrendelvén, hogy Adóni az évnek egyharmadát az alvilágban töltse, egyharmadát a földön és egyharmadát ott, ahol neki magának tetszik. Így hát Istár fölvezette a mélységből a kedvest.

- És hol töltötte a fának sarja a harmadik harmadévet?

- Azt nehéz volna megmondani. Különböző helyeken. Sok irigységet támasztott és sok irigy fondorkodást. Astarót szerette, de több más isten is magával vitte, és nem adta volna át senkinek.

- Istenek, akik férfiképre születtek és olyannak, mint én? - kérdezte Benjámin.

- Olyannak születni, mint te - felelte József -, világos és közérthető, de isteneknél és félisteneknél nem ilyen egyszerű az eset. Sokan nem úrnak nevezik Tammúzt, hanem úrnőnek. Nanát értik, az istennőt, de ugyanakkor az istent is, aki vele van, vagy ezt őhelyette, mert hát Istár csak asszony-e? Láttam szobrokat az istennőről, amelyeken szakállas volt. Miért nem mondom hát: láttam szobrokat az istenről? Jákób, a mi atyánk nem csinál magának faragott képet. Kétségkívül ez a legokosabb, nem csinálni magunknak faragott képet. De beszélnünk kell, s beszédünk suta lehetőségei nem elegendők elmondani a valóságot. Igaz-e, hogy Istár a hajnali csillag?

- Igen, és az esti csillag.

- Tehát mindkettő. Egy kövön ezt olvastam róla: “Este asszony és reggel férfi.” Milyen képet alkossunk tehát, és milyen szófordulatot válasszunk, hogy eltaláljuk a valóságot? Láttam egy isten szobrát, Egyiptom vizét ábrázolta, mely megitatja a réteket, s melle félig női mell volt, félig pedig férfié. Tammúz talán leány volt, de ifjú csak a halál erejénél fogva.

- A halálnak ereje meg tudja változtatni természetünket?

- A halott mindig Isten. Tammúz ő, a pásztor, akit itt Adónisznak neveznek, az alvilágban azonban Uzirinak. Ott bajsza van, még ha eleven asszony volt is.

- Mamácska arca végtelenül finom volt, amint tőled hallottam, s illatos, mint a rózsaszirom, ha megcsókolták. Nem akarom szakállas arccal elképzelni! Ha ezt kívánod tőlem, inkább neveletlen vagyok, és nem teszem.

- Bolond, nem kívánom én ezt tőled - mondotta József nevetve. - Csupán az alvilági emberekről és gondolataikról közlök veled olyasmit, amit nem ért meg mindenki.

- Az én pufók arcom szintén finom és lágy - folytatta Benjámin, és két tenyerével megérintette arcát. - Ez azért van, mert még csak ifjú sem vagyok, hanem csupán tacskó. Te, te ifjú vagy. Azért tisztán tartod orcád a szakálltól, amíg férfi nem leszel.

- Igen, én tisztán tartom magam - felelte József. - De te az vagy. Arcod, mint Mamácskáé, oly finom, mert te még szinte angyala vagy a Legmagasabbnak, az Úrnak, aki eljegyezte magát törzsünkkel, s akivel ez eljegyezte magát testileg Ábrahám szövetsége által. Mert ő a mi csupa tűz vérbeli vőlegényünk, és Izráel a menyasszony. De vajon menyasszony vagy vőlegény Izráel? Ez már nem közérthető, és erről semmilyen képünknek nem szabad lennie, mert mindenesetre vőlegény, akit menyasszonnyá nyestek, avattak és választottak. Ha képet alkotok Elóhimról gondolatban, olyan, mint az atya, aki szeret engem, inkább, mint társaimat. De jól tudom, hogy Mamácska az, akit ő bennem szeret, mert én élek, míg anyánk halott, s most más természetben él atyánk számára. Én és anyánk egyek vagyunk. Jákób azonban Ráhelra gondol, amikor rám néz, miként az idevaló emberek Nanára gondolnak, amikor Tammúzt úrnőnek nevezik.

- Én is Mamácskára gondolok, amikor nyájaskodom veled, Joszif-já, kedves Jehószif! - kiáltotta Benjámin, és karját József köré fonta. - Lásd, ez a pótlás és ez a helyettesítés. Mert a szelídarcúnak nyugatra kellett távoznia életem miatt, s így a tacskó árva és gonosztevő kezdettől fogva. De te olyan vagy számomra, mint ő, kézen fogva vezetsz a ligetbe, a világba, a zöldbe, mesélsz az isten ünnepének minden órájáról, és koszorút fonsz nekem, ahogy ő tette volna, bárha magától értetődően nem minden lombra méltatsz engem, hanem egyiket-másikat magadnak tartod fönn. Ó, bár ne szenvedett volna olyan keservesen az úton, hogy meg kellett belé halnia! Bár fához lett volna hasonló, amely fölhasad és megnyílik kényelmesen, és hajtását úgy hozza világra! Mit is mondtál, milyen fa volt? Emlékezetem kurta, miként lábacskám és ujjaim.

- Jöjj most, menjünk! - mondta József.

A gyermek Énok

A testvérek ekkor még nem nevezték Józsefet az “álmodó”-nak, de már nem volt messze ez az idő. Ha egyelőre csak “Utnapistim”-nek és “kövek olvasójá”-nak nevezték, e gúnyneveknek szánt megjelölések ártalmatlanságát csupán az ifjú emberek fogyatékos leleményessége és képzelőereje magyarázza. Igazán szívesen adtak volna neki sértőbb neveket, de nem jutott más eszükbe, és így nagyon megörültek, amikor “álmok álmodójá”-nak nevezhették el, ami már sértőbb volt. Ez a nap azonban még nem jött el; csacsogása az időjósló álom felől, amivel az atyát vigasztalta, nem volt elég, hogy a testvéreket e fennhéjázó tulajdonságára elegendőképp figyelmeztesse, s különben is eddigelé hallgatott előttük álmairól, melyek akkor már rég látogatták. A legnagyszerűbbeket, már itt meg kell hogy jegyezzük, egyáltalában nem mesélte el, sem nekik, sem az atyának. Amit szerencsétlenségére elmesélt, az mind aránylag szerény álom volt. Benjámin azonban kivétel volt, bizalmas órákban oly szerényteleneket is hallhatott, amelyeket különben Józsefnek elég önuralma volt elhallgatni. Hogy a kisfiú a maga kíváncsiságában a legéberebb gyönyörűséggel hallgatta s szinte kicsikarta a vallomásokat, azt mondanunk se kell. Ám mivel már amúgy is némi mélabúval érezte, milyen nyomasztó ez a mindenféle rábízott homályos mirtusz-titok, nem tudott menekedni figyelés közben valami aggódó szorongástól, amelyet éretlenségének tulajdonított, s ennélfogva iparkodott legyőzni. Mégis bőségesen volt annak tárgyi alapja, és bizony mindenkit elfog a szorongás az itt következő álom szembeszökő szerénytelensége miatt; ezt az álmot Benjámin többször hallotta - és csupáncsak ő. De éppen ez a körülmény, hogy ő volt az egyetlen beavatott, nem kevéssé nyomasztotta a kisfiút, bármennyire megértette is ennek szükségességét, és bármilyen megtisztelésnek érezte is.

S ha már itt csúfnevekről van szó, mondjuk meg, hogy József suttyomban, titkon s játékosan önmagának is adott ilyet, noha az, amit választott, legkevésbé se volt gúny- és csúf-név. “Énok”-nak nevezte magát. Miért és hogyan? Nem kerülte el figyelmünket bizonyos fölindult elváltozás, amelyen átment, amikor este a kútnál, atya és fiú között erre a hajdani férfiúra fordult a szó, Énokra vagy Hánokra, Járed és Noé ősatya fiára, akit Isten szeretett rendkívüli jámborsága és okossága miatt és elragadott e földről. Mi okozta ezt az elváltozást, ezt az elakadást és sápadást? Éppen az, hogy Énok személyével kapcsolatban bizonyos játékos és senkinek be nem vallott vonatkozásokat ápolt, képzeletében azonosította magát vele és naphosszat úgy tett önmaga előtt, mintha ő s az ő neve volna Hánok, - nem ismeretlen szórakozása ez titkos álmodozásra hajló gyermekeknek és képzelőerővel megáldott kamaszoknak: boldogan, hogy senki meg nem tilthatja ezt nekik s még csak nem is tud róla, egyszerre elhatározzák, hogy ezentúl nem önmaguk lesznek, hanem ez vagy az, gazdag kereskedő, herceg, trónörökös, bölcs törpe vagy varázsló, iszonyú erejű felnőtt vagy más hasonló. Ennek a mulatságnak számos előnye van: nemcsak az, hogy semmiféle külső eszköz nem szükséges hozzá, hanem az öntudatnak e tisztára belső álarcosjátékát és kicserélését a nap és az élet tárgyi igényei sem zavarhatják a legcsekélyebb mértékben sem, minden körülmények között folytatni lehet és a titkosság boldogságával együtt a valóságtól való némán diadalmas függetlenítődés érzését adja.

József tehát Énokot játszotta és a föntebbiek szerint ebben semmi különös nem lett volna, csakhogy ha nem is éppen túlságosan idős, de a kelleténél mégis idősebb volt ehhez. Tizenhét évvel s éppen ennek a tizenhét évesnek szokatlan szellemi érettsége mellett efféle gyermekeskedést elkésettnek kell neveznünk. Hasonló körülmények között már nincs meg benne az az ártatlanság és vidámság, amely különben jellemzője, hanem a képzelgés jellegét ölti; a játék komollyá válik, de azért mégis játék marad, és ez oly egyveleg, amely fölkavarja a szívet és megvilágítja ama megfigyelt “elakadást és sápadást.” Jákób mitsem vett észre. Semmit sem tudott József izgatott viszonyáról Énokhoz, Járed fiához. Senki sem tudott erről, Benjáminon kívül, aki előtt József célzást tett rá - és azt kell kívánunk, bár inkább nyíltan megvallotta volna, üdvösebb lett volna a kisfiú nyugalmára nézve, mint a célozgatás és sejtetés módszere, amellyel élt, hogy öccsét bizalmába vonja és ugyanakkor kirekessze belőle, s ami a kicsit megzavarta és nyugtalanította, természetesen azonban izgatta, gyönyörködtette s csodálatosan fölajzotta is.

József a következőkép viselkedett:

Csak Benjámin kívánságára mesélt Énokról - a kicsi pedig a mesét éppen a fölindulásért kívánta, amely vele járt -, s ilyenkor az ős ama tulajdonságait és életadatait hangsúlyozta és részletezte, amelyek többé-kevésbé a magáéival egyeztek, úgyhogy azt lehetett mondani: ez körülbelül így van nála is - azután olymódon tudott hallgatni s testvérkéjére nagy szemet mereszteni, hogy ennek rémületében tátva maradt a szája. Józsefnek nem esett nehezére, hogy Énok vízözönelőtti alakjának, mely oly messzeségben állt - csupán négy nemzedékkel élt Ádám után -, célzatos színt adjon, mert egyértelműségének nem vált javára az istenítés, melyben Ábrahám gyermekei részeltették, s a szóbeszéd már szinte kozmikus ködbe burkolta, például az a mendemonda, hogy életideje itt a földön háromszázhatvanöt esztendeig tartott. Bizonyos, hogy rendkívüli bölcsessége folytán hosszú ideig töltötte be a földkirálya és erkölcsi oktatója helyét, és uralma áldásos volt, minthogy az embereket jótékony törvényekkel, étkezési előírásokkal és életszabályokkal látta el, melyeket természetük és a klíma természete határozott meg. Még lábbelit is készített számukra - föltalálását neki tulajdonítják. Miért nevezték akkor hát “a gyermeknek”? Természetesen ő is gyermek volt egyszer, jóllehet fölötte okos. De úgy látszik teljes életében így hítták, legalábbis attól a perctől fogva újból így, hogy Isten elsajnálta őt a világtól és tüzes szekéren - mások szerint: szárnyas bika hátán vagy ennek “alakjában” - elragadta. József is “a gyermek Énoknak” nevezte - teljesen egybehangzóan a hagyománnyal, de mégis oly gyakran és oly szívesen, hogy észre kellett venni, tetszett neki a név.

Különben úgy látszott, Hánok, a királyi gyermek, maga is idejében rájött, hogy nem erre a világra való; mert háromszázhatvanöt évének folyamán az emberektől mindjobban elhúzódott, mind ritkábban méltatta őket tanácsaira s előbb csak minden harmadik napon, aztán minden héten egyszer, majd csak minden hónapban, sőt csupán évenkint mutatkozott előttük, úgyhogy végül is szinte lihegett utána mindenki, noha ugyanakkor féltek is tőle s tulajdonképpen nem szívesen néztek arcába. S mi volt az oka ennek az elkülönülésnek, ennek a magáramaradásnak, ennek a mindig növekvő fukarkodásnak jelenlétével s megjelenésével? Énok istennek tetsző volta mindenekelőtt, amely őt abban a nemzedékben, melyhez tartozott, az elvetemült s már halálra ítélt vízözönelőtti embernemben fehér hollóvá, éppannyira különös, mint a maga részéről is elkülönödött s önmagára utalt kivétellé bélyegezte és amelynek inkább szenvedő, mint cselekvő értelme volt, azaz még sokkal inkább jelentette a hatalmas előszeretetet Isten részéről, mint a mindenesetre rendkívüli jámborságot és erkölcsi tisztaságot Énok részéről: mert ez, amint mondják, példás életet folytatott, tilos időben sem hagymát, sem másféle fűszert, sem halat, sem húst, vagy más véres ételt nem evett, reggel és este az itatócsatornánál eleven vízzel megszentelte magát és könyörgéseivel csupán a teremtőhöz fordult.

Elkülönödésének másik oka hallatlan tudományossága és írásismerete volt, amely különben istenfélelmével s kivált istennek tetsző voltával szorosan összefüggött, s vele együtt bölcsességgé olvadt. Úgy hírlett, övé volt az az írástekercs, melyet Ádám egykoron Ráziel angyal kezéből fogadott. A könyvben hetvenkétféle tudomány volt elrejtve, melyek a legfölső titkok hatszázhetven jelébe oszoltak, továbbá ezerötszáz kulcs, amelyekről a felső világ szentjei se tudtak, úgyhogy tudása nem csupán megközelítette a teljes beavatottságot a teremtés néma titkaiba, hanem tökéletes személyi kedveltséget is biztosított Isten és ember előtt és megóvta őt mindenfajta gonosz ármánytól. A fa megdézsmálása után Ádám elveszítette a könyvet. Mert torkossága eredeti bölcsességét nemcsak hogy nem gyarapította, hanem inkább ostobasággá nyomorította, és éppen ennek az elbutulásnak kifejezése volt a könyv elveszítése. Annakelőtte ugyanis Ádámban megvolt mindkettő: az álomlátás és az éleselméjűség, azaz együtt a bölcsesség. Miután azonban evett az almából, csak éleselméjűsége maradt meg, mindenesetre megnövekedett mértékben, ám az álomlátás képessége nem, s tudása odalett. Ráziel követ azonban megvigasztalta őt: a könyv, drága fűszerek között, arany ládában van elzárva, s egy barlangban őrzik, és akinek Ádám gyermekei közül tiszta lesz teste és lelke szelíd, az találja majd meg s azé lészen ismét az álomlátás éppúgy, mint az elmeél, tehát a bölcsesség.

Énok ilyen Ádám-gyermek volt. Ő találta meg az írást; Szet, Énosz és Mehalel után rákerült a sor, és ettől kezdve minden törekvése az volt, hogy olvasgassa s íróvesszővel és ecsettel nagyterjedelmű kivonatokat készítsen belőle. Ennek az irodalmi tevékenységnek következtében része lett az értelem és okosság szellemének, úgy hogy minden emberrel tudott beszélni, sőt a barommal és az égi állatokkal is, s amit szája mondott, annak szép formája volt. Nem csupán azt látta meg a jövőben, ami hónapról-hónapra s nap és éj között történik, nem, hanem belelátott mindenbe, meg tudta mondani, hogy éhínség, hogy csapás várható, hogy a termés bő lesz-e avagy szűkös, hogy esőre kell-e számítani vagy szárazságra, hogy bögöly, sáska vagy pocok közeledik, hogy a fák elvesztik gyümölcsüket vagy ótvar lepi meg az embereket; s azt is, hogy a istentelenek uralkodni fognak-e a földön és a járványok ember és állat között. Sőt mi több, a könyvből megtanulta a csodatevést, az ész titkait és kincseit az alázat gondolatait, a jótanács útjait, úgy hogy most már képes volt kifürkészni a felsőbb régiók síkjait, mind a hét házat átbolyongani, minden bolygót megismerőn körüllengeni. Igen, meg tudta figyelni ezeknek járását, kikutatni a hold pályáját, értett a csillagokhoz, melyek havonta szolgálatukat teljesítették, minden körforgás nevét megnevezte és ismerte pontosan az angyalokat, akik a négy évszakot irányították. A könyv szentlelke által megértette mindezt. Nem volt titka előtte életnek és halálnak, jónak és rossznak. Tudta, mi segít valamely vállalkozást sikerre, megállapította az órák, pillanatok és távolságok kulcsát, valamint minden napnak a számát. Kell-e mondanunk, hogy álmot és látomást is tudott fejteni? Szinte magától értetődik. Tájékozott volt a mennydörgés gördülésében, el tudta mondani, mi okozza a villámokat, és alaposan ismerte a korszakok és örömévek tanát a világ végeztéig.

Ennyit Énok tudós bölcsességéről, mely jámborságával elválaszthatatlan egységet alkotott. Ez az egység azonban nem lett volna teljes bizonyos további sajátságok nélkül, amelyek hasonlókép elválaszthatatlanok voltak s látható kifejezései az istennektetszőségnek, így tehát testi természetűek. Ezt az a tény bizonyítja, hogy a gyermek Énok mindenki szemében kedves volt, aki “látta” - mert ez a hagyomány szava, nem pedig az például, aki “hallotta”. Mennyiben kellett vonzóerejét eme sajátosságainak és mennyiben okosságának tulajdonítani, azt nyilván sohasem lehetett eldönteni - valószínűleg Isten maga sem tudott különbséget tenni. Mindenesetre gondolni sem lehet rá, hogy győzelmet vehettek volna rajta valaha a bajvetők. A Gonosz leselkedéseit kikerülte és elnyomóinak nyakát lába alá hajlította. Csoda-e, ha neve jóemlékű, mind a mai napig? A különös pedig az, hogy folytonosan egy gyermekről van szó, egy bölcs gyermekről, jóllehet e földön háromszázhatvanöt évet ért. Így írta le őt József Benjámin előtt és tágranyílt szemmel szünetet tartott, amikor elősorolta Énok csodálatos és különös tudományosságát, nyelvismeretét és látható istennektetszőségét, úgyhogy Benjámin megijedt és egyben nagy zavarba jött a kényszerítő sugalmazás miatt, mely ebben a tekintetben és hallgatásban rejlett. Ám a kicsi éppen e rémület és e zavar nélkül nem tudott ellenni, ha nem akarta azt és sohasem volt neki elég sok és elég gyakori, amit Énokról hallott.

Hogyan történt ennek végleges “elkülönülése”, arra József részletesebben nem terjeszkedett ki. Az emberiséget, hosszú sóvárgás után, Hánok mégegyszer általános gyűlésbe idézte színe elé és utoljára üdítette meg őket utasításaival, úgy a lábbelit, valamint az étkezési előírásokat és egészségi szabályokat illetően, a maguk és az éghajlat sajátosságai szerint. Aztán elragadtatott... Többet nem mondott József. Ellenben mintegy kárpótlásul, elmesélte egy álmát, amelyet állítólag nemrég látott s valószínűleg csakugyan látott is, akár igazi, alvásközben látott álom, akár éberálom, tehát szándékos álmodozás volt.

A mennyei álom

Azok közé az álmok közé tartozott ez is, melyekről szembetűnő szerénytelenségük miatt Benjáminon kívül nagy bölcsen senkinek se szólt: sőt ez volt legfontosabb álma, melynek a későbbiek csupán változatai voltak.

József többnyire csukott szemmel mesélte el álmát, halk, majd ismét hevesen feltörő hangon, ökölbe szorított kezét mellére tapasztva s nyilván nagy fölindulással, jóllehet hallgatóját arra intette, hogy ne ragadtassa el magát, és nyugodtan hallgasson végig mindent.

- Nem szabad megijedned, közbekiáltanod, sem sírnod, sem nevetned - mondotta -, különben nem beszélek.

- Hogyan is tenném! - felelte Benjámin ilyenkor minden egyes alkalommal. - Kis tacskó vagyok, de nem tökfilkó. Tudom már, miként kell viselkednem. Ameddig nyugodt vagyok, nem gondolok rá, hogy álmot mondasz, hogy egészen átadhassam magam a gyönyörködésnek. Amikor pedig félni kezdek, vagy fázom és izzadok, eszembe juttatom, hogy mindaz csak álom, amit mesélsz. Ez lehűti izgatottságomat, úgyhogy semmiképp sem foglak zavarni.

- Azt álmodtam hát - kezdte József -, hogy a réten voltam a nyájnál, egyedül a juhok között, amelyek a domb körül legelésztek, ahol hevertem, s a domb lejtőin. A hasamon feküdtem, szájamban fűszállal, s lábam a levegőben kalimpált, és gondolataim éppoly lomhák voltak, mint tagjaim. Ekkor történt, hogy árnyék esett rám s a helyre, mintha valami felhőé volna, mely elsötétíti a napot, s ugyanakkor hatalmas zúgás hallatszott a levegőben, s amint fölpillantottam, íme, egy sas volt, amely iszonyatosan terjesztette szét szárnyát fölöttem, bikanagyságúan és bikaszarvakkal homlokán: ő volt, aki beárnyékolt. Körülöttem szél és erő zúgott, mert már fölém szállt, karmaival megragadott csípőmnél, és csattogó szárnnyal elrabolt a földről, atyám nyájának közepéből.

- Ó, csodálatos! - vágott közbe Benjámin. - Nem, nem félek, de hát nem kiáltottál: “Segítség, emberek!”?

- Nem, három okból nem - felelte József. - Először is, mert senki sem volt a tág mezőben, aki meghallotta volna; másodszor, elakadt a lélegzetem, úgyhogy ha akartam volna, se kiálthattam volna; harmadszor pedig nem is akartam, hanem inkább nagy örömöt éreztem, s úgy tűnt föl, mintha már rég vártam volna ezt a percet. A sas csípőmnél fogott hátulról, s maga elé tartott karmaival, feje az enyém fölött volt, s lábam lecsüngött a felragadtatás szelében. Néha fejét az enyém mellé hajtotta, és hatalmas szemmel nézett rám. Azután érccsőre így szólt hozzám: “Jól tartalak, fiú, s nem szorítlak túlságosan keményen ellenállhatatlan karmaimmal? Tudd meg, hogy nagyon vigyázok, fájdalmat ne okozzak testednek, mert ha azt tenném, akkor jaj nekem!” S én megkérdeztem: “Ki vagy te?” Mire így felelt: “Amfiél angyal vagyok, aki ezt az alakot öltöttem ahhoz, amit most teszek. Mert nem maradhatsz a földön, gyermekem, hanem fönn van a helyed, ez a határozat!” “De hát miért?” - kérdeztem. “Hallgass - mondta a zúgó szárnyú sas -, és óvd nyelvedet kérdésektől, mert ezt kell tennie minden éginek. A hatalmas Szeretet határozata ez, és okoskodás és ellenkezés mit sem használ, hiába szólsz és hiába kérdezel, a határozat lecsap hatalmasan, és vigyázz, meg ne égesd nyelvedet az iszonyúnak tüzében!” Intő szavára elcsöndesedtem és hallgattam. Ám szívem megtelt borzongó örömmel.

- Örülök, hogy itt ülsz mellettem, jeléül annak, hogy mindez csak álom volt - mondotta Benjámin. - S egy csöppet sem voltál szomorú, hogy sasszárnyon távozol a föld hátáról, s egy cseppnyi fájdalmat sem éreztél értünk, kiket elhagytál, például ezért a kisfiúért itt, aki vagyok?

- Nem hagytalak el benneteket - felelte József. - Elragadtattam közületek, és ezen nem tudtam változtatni, de úgy éreztem, mintha rég vártam volna erre. Aztán az álomban nem is tudunk mindenről, hanem csak egyvalamiről, és ez borzongató öröm volt szívemben. Nagy volt az, és nagy volt, ami velem történt, így lehet, hogy kicsiségnek látszott az, ami felől kérdezel.

- Nem haragszom rád emiatt - mondta Benjámin -, hanem csodállak.

- Köszönöm, kis Ben! Gondold meg azt is, hogy a fölmenetel talán az emlékezetemet is megbénította, mert szüntelenül fölfelé emelkedtem a sas karmai közt, aki két kettősóra múltán így szólt hozzám: “Nézz alá, barátom, a földre és tengerre, mivé lettek!” S lám a föld akkora lett, mint egy hegy, és a tenger, mint egy folyónak vize. És ismét két kettősóra múltán megint szólt a sas: “Nézz alá, barátom, mivé lett a föld és mivé a tenger!” S lám, a föld akkora lett, mint egy fáskert, és a tenger, mint egy kertész vízárka. Ismét két kettősóra múltán pedig, amikor Amfiél, a sas alámutatott, lám a föld kaláccsá lett, és a tenger kenyereskosár nagyságúra zsugorodott. E látvány után még két kettősórát vitt fölfelé, és ekkor így szólt: “Nézz alá, barátom, hová tűnt a föld és a tenger!” S csakugyan eltűnt mindkettő, én azonban nem féltem.

Sejákimon, a felhőégen keresztül szállt velem a sas, és szárnya nedvességtől csepergett. Ám a körülöttünk levő szürkében és fehérben aranyos fény csillogott, mert a nedves szigeteken ott álltak már egyes égiek és az aranyfegyverzetű seregek fiai, akik szemükhöz emelték kezüket és felénk kémleltek, és vánkoson állatok heverésztek, akik fölemelték orrukat, amint láttam, és röptünk szelébe szimatoltak.

Rakíán, a csillagégen át szálltunk, ahol ezerszeres erejű, szép hangú döndülés csapott fülembe, mert körülöttünk a csillagok és planéták keringtek csodálatos számmuzsikával, és közöttünk angyalok álltak tüzes talapzaton, számokkal teleírt táblákkal kezükben, a zúgva vonuló égitesteknek ujjal mutatván útjukat, mert körülfordulniok nem volt szabad. S ezt kiáltották egymásnak: “Dicsértessék az Úr fensége az Ő helyén!” Ám amint arra vonultunk, elhallgattak, s lesütötték szemüket.

Az öröm elszorította szívemet, és megkérdeztem a sast: “Hová és mily magasra viszel még engem?” S ő válaszolt: “Szertelenül magasra és a világ északfokának legmagasára, gyermekem. Mert az a határozat, hogy egyenesen és késedelem nélkül az Arábót végső magasára és távolába vigyelek föl, ahol az élet, a béke és az áldás kincseskamrái vannak, és a legfelső égbolt alá, a Nagy Palota közepébe. Ott van széke és ott van szekere a Fenségnek, akit mostantól naponként szolgálnod kell, és elébe állsz majd kulcstartóként, hogy nyisd és csukd Arábót csarnokait, s tedd, amire ezenkívül kiszemeltettél.” Ezt mondottam: “Ha kiszemeltettem és kiválasztattam a halandók közül, akkor hát legyen. Nem egészen váratlanul ér engem.”

Ekkor szörnyűséges erősséget láttam jégkristályból, párkányain a magasság harcosai szorongtak, akik testüket lábujjhegyig befedték szárnyukkal, s noha lábuk egyenesen állt, de bokán alul mintha kerek lett volna, és fényes, sima ércként csillogott. És lám, ott állt kettő egymás mellett, karjával kígyókardjára támaszkodva s vakmerő arccal, és szemöldökük között a büszkeség ráncai húzódtak. A sas így szólt: “Aza és Azaél ez a kettő, a szeráfok közül.” Ekkor hallottam, amint Aza ezt mondja Azaélnak: “Hatvanötezer mérföldről megszimatoltam jöttét. De mondd, milyen szaga lehet egy asszony szülöttének, és micsoda értéke egy csepp fehér férfiúi magból támadottnak, hogy föl szabad jönnie a legfelső égbe, és szolgálatot teljesítenie közöttünk?” És Azaél ijedten zárta le ajkát ujjával. De Aza tovább beszélt: “Ezt mégsem lehet, én vele szállok az Egyetlenegy színe elé, és nem félek a szótól, mert én villámangyal vagyok, és szabadon beszélhetek.” És mindketten nyomunkban szárnyaltak.

És ahány égen keresztül vitt a sas csípőmnél fogva és ahány körön keresztül, melyek mind teli voltak dicsőséget zengő seregekkel és tüzes szolgák csapataival, a dicsőségzengés némaságba csitult egy pillanatra, amint arra szálltunk, és a magasság gyermekei közül mindannyiszor hozzánk csatlakozott egynéhány, úgyhogy csakhamar egész lebegő rajok kísértek bennünket, előttünk és mögöttünk, és hallottam szárnyaik zúgását, mint hatalmas vízét.

Ó, Benjámin, higgy nekem! Láttam a Zebúl tűzbe épített hét csarnokát, és hét angyali sereg állt ott, és hét tüzes oltár volt fölállítva. A Legfelső Fejedelem, kinek neve “Ki hasonló Istenhez?”, főpapi pompában serénykedett, és tűzáldozatot áldozott, és füstoszlopokat küldött fölfelé az égőáldozati oltárról.

A kettősórák számát nem tudom, és nem tudom megnevezni a mérföldek összegét, mire elértük Arábót magasságait és a Hetedik Égkört, és megvetettük lábunkat talaján, mely fénylő és lágy volt, és talpamat oly édesen érintette, hogy testemen át szememig fölhatott édessége, és sírtam. Előttünk és mögöttünk a fény gyermekei vonultak, mintha vezetnének és kísérnének bennünket. És aki kézen fogott és vezetett mostantól, az egyik erős volt, övig meztelen, bokáig aranyszoknyás, karcsatos, nyakdíszes, és haját kerek sisak fedte, és szárnyának hegye sarkát érintette. Nehéz szemhéja és húsos orra volt, és piros szája mosolygott, ha rápillantottam, de fejét nem fordította felém.

És álmomban fölemeltem szemem: s széltében-hosszában fegyverek és szárnyak csillogását láttam és végtelen seregeket, amelyek jelvényeik körül táboroztak, és teli torokból énekelték a dicsőséget és a harcot, s minden szétfolyt előttem, mint a tej, arany és rózsaillat. És láttam, amint kerekek forognak, borzalmas magasságúak és borzalmas talpúak, és türkizként izzanak, és egyik kerék a másikba olvad, összesen négy, és nem szabad körülforogniok. És talpa körös-körül csupa szem volt mind a négy keréknek.

Középen pedig hegy emelkedett, tüzes kövektől szikrázó, és rajta palota, a zafír fényéből építve, oda vonultunk be nagy előhaddal és kísérettel. És termei követekkel, felvigyázókkal és parancsnokokkal voltak tele. Amikor pedig bevonultunk a középső oszlopcsarnokba, be nem lehetett látni végét és mélyét, mert hosszában vezettek belé, s kétoldalt az oszlopok előtt és között kerubok álltak, mindegyik hat szárnnyal s csupa szem testtel. Így vonultunk tova közöttük, nem tudom, milyen messze, a Fenség széke felé. És a levegő sűrű volt az oszlopok között állók kiáltásaitól és azokétól, akik a trónt vették seregesen körül: “Szent, szent, szent Cebáót Úr, s az országok tele vannak dicséretével!” A trón körüli sereglés pedig szeráfok sereglése volt, akik két szárnnyal befedték lábukat és kettővel arcukat, ám azért kissé keresztülsandítottak tollaikon. És aki kezemnél fogott, így szólt hozzám: “Rejtsd el te is orcádat, mert úgy illik!” Erre kezemet arcom elé emeltem, de én is átsandítottam kissé ujjaim közt.

- Jószéf - kiáltotta Benjámin -, az istenért, láttad az Egyetlenegy arcát?

- Láttam, ahogy ott ült trónján a zafírfényben - szólt József -, emberi alakkal és emberi képpel, meghitt fenségességében. Mert szakálla derengve csillogott, halántéka a tincseivel oldalt, és barázdák szántották, mélyek és jóságosak. Szemének alja finoman és fáradtan esett be, s szeme nem volt túlságosan nagy, de barna és csillogó, s gondterhesen kémlelt felém, amint közelebb léptem.

- Úgy rémlik - mondta Benjámin -, mintha Jákóbot látnám, atyánkat, amint rád tekint.

- A világ atyja volt ő - felelte József -, és én arcra borultam előtte. Akkor hallottam, amint valaki így beszél hozzám: “Ember fia, emelkedj föl! Mert mostantól fogva Metatronként és Isten gyermekeként állsz székem előtt, s te leszel kulcstartóm, aki nyitja és csukja Arábótomat, és parancsolója leszel mind a seregeknek, mert kedvét leli benned az Úr.” S ekkor az angyalok tömegén mintha zúgás futott volna át, és nagy seregek moraja.

De íme ekkor előlépett Aza és Azaél, akiket hallottam, amikor beszéltek egymással. És Aza, a szeráf szólt: “Világok ura, miféle szerzet ez itt, hogy följő a felső régiókba, s szolgál közöttünk?” És Azaél hozzátette, két szárnyával fedve el arcát, hogy szavait enyhítse: “Nem egy csöpp fehér magból támadott-e és nem azoknak nemzetségéből, akik vízként isszák az igazságtalanságot?” És láttam, hogy az Úr arcát harag borítja el, és szavai fennen hangzottak, amint válaszolt, mondván: “Kik vagytok ti, hogy belebeszéltek az én dolgomba? Adok, akinek adok, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek! Csakugyan, inkább akarom őt fejedelemmé és uralkodóvá tenni az égi magasságban mindnyájatoknál!”

A seregeken ismét zúgás és morajlás futott át, s most mintha ez meghajlás és visszavonulás lett volna. A kerubok szárnyaikkal csapkodtak, és mind az égi nép zengve kiáltott: “Dicsértessék az Úr fensége az ő helyén!”

Ám a Király még túlzóbb szavakkal szólt: “E fiúra helyezem kezemet, és megáldom háromszázhatvanötezer áldással, s naggyá teszem és kiválóvá. Széket szerzek neki, az enyémhez hasonlót, merő fényből, ragyogásból, szépségből és fenségből szőtt szőnyeggel fölötte. Odaállítom a Hetedik Égkör bejáratához, és ráültetem őt, mert túlságos akarok lenni kegyelmemben. S kiáltás szálljon előtte égről égre: »Vigyázzatok és erősítsétek meg szíveteket! Énokot, szolgámat fejedelemmé és hatalmassá tettem birodalmam minden fejedelmei fölött és minden égfia fölött, legfeljebb a nyolc óriást és borzalmast kivéve, akik Isten nevével neveztetnek a király neve után. És minden angyal, akinek kérése van hozzám, előbb őelébe lépjen, és vele beszéljen. Szavait pedig, melyeket nevemben szól hozzátok, fogadjátok meg és kövessétek, mert a bölcsesség és értelem fejedelmei állanak őmellette!« Ez legyen a kiáltás, amely előtte száll. Adjátok hát ide a ruhát és a koronát!”

És az Úr pompás ruhát adott rám, amelybe különféle fények voltak belészőve, és felöltöztetett. És fogott egy súlyos karikát, amelyen negyvenkilenc drágakő fénylett kimondhatatlan ragyogással. És ezt tulajdon kezével fejemre tette az egész mennyei népség színe előtt, és megnevezte rangomat: Jáhú, a Kicsi, a Belső Fejedelem. Mert túlságos volt kegyelmében.

Ekkor ismét visszaborzadtak, megremegtek és meghajoltak mind az ég fiai, és az angyalok fejedelmei is, az óriások, a hatalmasok és az oroszlánok, akik nagyobbak, mint mind a seregek, és akik a Fenség széke előtt szolgálnak, továbbá a tűz, a jégeső, a villám, a szél, a harag és a düh, a vihar, a hó és az eső, a nappal, az éjszaka, a nap, a hold és a bolygók angyalai, akik a világ sorsát kezükkel irányítják - ők is megremegtek, és káprázva takarták el orcájukat.

Az Úr pedig fölállt trónusán, és a legnagyobb fokú túlzással így kezdett hirdetni, szólván: “Íme, volt egy gyenge cédruspalánta a völgyben, amelyet átültettem egy helyre, magasan és emelkedetten, és fát neveltem belőle, amelyen a madarak laknak. És aki mind a seregek közt legifjabb volt napokban, holdakban és években, nagyobbá tettem a gyermeket mindenki másnál, megfoghatatlanságomban s előszeretetem és kegyelmi választásom kedvéért! Fölügyelővé rendeltem Arábót csarnokainak minden drágasága fölött és az élet minden kincsei fölött, amelyeket az ég magasságai őriznek. Hivatala továbbá koszorút kötni a szent állatok feje köré, erővel díszíteni az ünnepi kerekeket, díszbe öltöztetni a kerubokat, fényt és ragyogást adni az égő oszlopoknak, és büszkeségbe burkolni a szeráfokat. Igazgassa el minden reggel ülésemet, ha fönségem trónjára akarok lépni, hogy szemlét tartsak hatalmam magaslatain. Íme, pompás ruhába burkoltam és köpenyt adtam rá, amely merő büszkeség és dicsőség. Súlyos karikával koronáztam homlokát, és trónusom magasztosságából, pompájából és fényéből adtam neki kölcsön. És sajnálom, hogy székét nem emelhettem magasabbra, mint a magamét, és fönségét nem tehettem nagyobbá, mint a magamét, mert ez végtelen! Neve azonban: a Kisisten!”

E kinyilatkoztatás után hatalmas dörgés reccsent meg, és az angyalok mind arcra borultak. Mivel pedig az Úr engem ily örvendetesen kiválasztott, húsom tűzlánggá vált, ereim kápráztatóan föllobogtak, csontjaim borókatűzzé lettek, pilláim fölcsapódása villámsugárrá, szemgolyóm forgott, mint tűzgolyó, fejemnek haja égő lobogás volt, tagjaim tüzes szárnyakká nőttek, és fölébredtem.

- Egész testemben reszketek - mondta Benjámin -, Jószéf, a te álmod szertelenül nagy. S te is reszketsz egy kicsit, gondolom, és magad is kissé sápadt vagy, arról látom, hogy arcodon a sötét csillogás, amelyen borotvád járatod, föltűnőbbé válik.

- Nevetséges - felelte József. - Hogyan reszketnék saját álmom miatt?

- És most megdicsőültél a magasságban visszatérés nélkül, örökre, és egyáltalán nem gondoltál többé ránk, például erre a kisfiúra, aki vagyok? - kérdezte Benjámin.

- Bármily együgyű vagy is, gondolhatod - válaszolta József -, hogy kissé meg voltam zavarodva mindemez önkény és kegyelem folytán, és nemigen volt időm hátrafelé menő gondolatokra. De nemsokára, ezt biztosan mondhatom, gondoltam volna rátok, és magam után hozattalak volna benneteket, hogy ti is megdicsőüljetek mellettem, az atya, az asszonyok, a testvérek és te. Kétségkívül csekélység lett volna ez számomra teljhatalmam következtében. Halld azonban és figyelj rám, Benjámin, akire mindezt rábíztam érettséged és értelmed folytán! Nehogy az atyának vagy éppen a testvéreknek elfecsegd álmomat, amelyet elmeséltem neked, mert ők könnyen félremagyaráznák!

- Világért sem! - felelte nyomban Benjámin. - Hogy a hétfejű sárkányba! Egykönnyen elfelejted a különbséget egy tacskó és egy tökfilkó között, ami pedig rendkívül nagy. Álmomban sem jutna eszembe bármit is elfecsegni abból, vagy akár csak célzást tenni is arra, amit te álmodban képzeltél. De magad is, József, ha kérhetlek erre, magad még jobban óvakodj ettől, légy oly jó, kedves, a kedvemért! Mert az én dolgom könnyű, mivel a háládatosság kötelez bizalmadért, hogy el ne feledkezzem magamról. Téged azonban ez nem kötelez, mivel magad álmodtál, s inkább el vagy telve álmoddal, mint én, akinek csak kölcsönadtál álmod pompájából és tündökléséből. Azért gondolj kisöcsédre, ha nagyon furkál, hogy elmeséld, mily örvendetesen kiválasztott téged az Úr! A magam részéről méltányosnak ítélem ezt, és haragszom Azára és Azaélre, akik belebeszéltek az Úr dolgába. De atyánkat csak gonddal terhelné a maga módján, és a testvérek kiköpnének és rád freccsentenének megvetésükben, és meglakoltatnának kajánságukban. Mert durva pokrócok ők az Úr előtt, azt tudjuk jól mindketten.

NEGYEDIK FEJEZET: AZ ÁLMODÓ

A tarka ruha

Nem az aratómunkák idején, amint várható volt, hanem nagy sebbel-lobbal már a tavaszi telihold éjszakáján megjöttek a Lea-fiak Sekem legelőiről Hebrónba. Állítólag azért jöttek, hogy együtt költsék el a peszahi juhot az atyával, s vele figyeljék a holdat, a valóságban azonban azért, mert izgalmas, valamennyi fivért közelről érintő hírt kaptak, melynek igazságáról azon nyomban és a helyszínen, tulajdon szemükkel akartak meggyőződni, hogy lehet-e még rajta változtatni vagy sem. A dolog olyannyira fontos és ijesztő volt, hogy a szolgálók fiai a lehető legsürgősebben kirendeltek maguk közül egyet, s annak kellett vállalnia a négynapos utazást Hebróntól Sekemig, hogy a távollevőknek megvigye a hírt. A követséggel természetesen Naftálit, a gyorslábút bízták meg. Alapjában véve, ami a gyorsaságot illeti, egészen közömbös volt, melyikük kel útra. Naftáli is szamárháton nyargalt, s hogy a szamár oldalán egy pár hosszú vagy rövid láb lóg-e le, tulajdonképpen nem számított; az út mindenesetre körülbelül négy napot vett igénybe. Ám Naftáli volt mégis az, Bilha fia, akinek személyéhez a gyorslábúság fogalma fűződött; a követ szerepe a fönnálló közmegegyezés szerint őt illette; és minthogy nyelve is gyors járású volt, mégiscsak igaznak bizonyult, hogy legalább az utolsó pillanatban a testvérek valamicskével gyorsabban tudják meg tőle a tényállást, mint mástól.

Mi történt hát? Jákób ajándékban részesítette Józsefet.

Nem volt ebben semmi meglepő. A “bárány”, a “gally”, az “égi gyermek”, a “szűz fia” s ahány önfejűen érzéssel teli atyai elnevezés jelölte meg a kövek olvasóját, mindig részesült suttyomban külön ajándékokban és gyöngéd figyelmességekben, édességeket kapott, csinos fazekasholmit, kegyköveket, bíborzsinórokat, szkarabeuszokat, ezt s amazt, amit a fivérek sötét szemöldökkel láttak hanyag kezében, s mindannyiszor úgy érezték, méltánytalanság történik velük; bőven volt alkalmuk hozzászokni az igazságtalansághoz, ehhez az elvszerű s csaknem oktatóan hangsúlyozott igazságtalansághoz. A mostani ajándék azonban riasztó jellegű és - félni kellett - döntő értelmű volt; fejbekólintásként hatott valamennyiükre.

Így történt. Sátorba búvó idő volt, kezdődtek a kései esőzések. Jákób délután visszavonult “szőrházába”, amelynek fekete, kecskeszőrből szőtt nemezszövete kilenc szilárd rúdra feszítve és erős kötelekkel lebakolt cölöpökhöz erősítve, tökéletes és biztos menedéket nyújtott az áldásos özön elől. A meglehetősen messze szétszórt telepen ez a sátor volt a legnagyobb, és mint gazdag ember, aki tart rá, hogy az asszonyoknak külön fedelet tudjon adni, az úr egyedül lakta, noha a sátrat a középső cölöpökön elölről hátra átvont függöny két helyiségre osztotta. Az egyik volt a háziraktár és élelmiszerkamra; tevenyergek és tarisznyák, használatlan szőnyegek összegöngyölve és összehajtogatva, kézimalmok és más egyéb szerszámok hevertek szanaszét, s gabonával, vajjal, ivóvízzel és áztatott datolyából sajtolt pálmaborral teli tömlők voltak fölaggatva.

A másik rész volt az áldottfejű lakása, és a félbeduin, kötetlen életmódhoz képest, amelyet folytatott, aránylag igen lakályos volt. Jákóbnak szüksége volt erre. Jóllehet nem hajlott az elpuhult városiasság felé, mégis megkívánt némi kényelmet, amikor szemlélődésre és Istenen munkáló elmélkedésre visszavonult a világtól legszemélyesebb tulajdonába. A szoba elülső oldala embermagasságnyira nyitva volt, padlóját pedig nemez s afölött még tarka szövésű meleg szőnyegek fedték, néhány szőnyeg pedig az oldalfalakat borította. A háttérben takarókkal és vánkosokkal magasra rakott cédrusfa nyoszolya állt érclábakon. Több díszes alapzatú agyaglámpa - lapos tálak rövid cseccsel a kanóc számára - égett itt állandóan, mert sötétben aludni szegényes dolog és az áldottfejűhöz illetlen lett volna, s a személyzet napvilágnál is folyton táplálta az olajat, hogy a rossz értelmet rejtő szólásmondás még nyílt értelmében se legyen alkalmazható, s ne lehessen ezt mondani: Jákób lámpája kialudt. Mészkőből való festett füleskorsók álltak egy szikomorfa láda lapos tetején, a láda oldalait pedig kék zománcos agyagbetétek díszítették. Egy másik, magas lábon álló, faragott és írott láda teteje viszont boltozatos volt. Nem hiányzott az izzó parazsastál sem a sarokból, mivel Jákób didergésre könnyen hajlott. Zsámolyok is voltak a helyiségben, de ülésre csak ritkán szolgáltak, hanem inkább használati tárgyak félretevésére: az egyiken kis füstölőtorony állt, amelynek ablakszerű nyílásaiból fahéj-, stiraxgumi- és galbánumszagú finom füstfelhő bodrozódott ki; a másikon oly tárgy volt látható, mely gazdájának jómódjára vallott: föníciai eredetű értékes iparművészeti tárgy, lapos aranytál kecses talapzaton, mely ott, ahol kézzel átfogják, zenélő asszonyalakot ábrázolt.

Jákób maga József társaságában a bejárat közelében ült vánkosokon, egy alacsony asztalka előtt, melynek vésett bronzlapján ostábla volt fölállítva. Fiát hívta magához erre az időtöltésre, melynél játszótársa egykor Ráhel volt. Odakünn olajfákra, bokrokra, kövekre zúdult alá a zápor, mely Isten kegyelméből a völgy gabonáját a szükséges nedvességgel látta el, hogy a kora nyár napját kibírja aratásig. A szél könnyedén csörgette a sátorfedél fakarikáit, amelyekkel a feszítőkötelek erősítve voltak.

József hagyta, hogy az atya nyerjen a játékban. Szándékosan a “gonosz tekintet” mezejére tévedt, és ezáltal annyira hátrányba és késedelembe került, hogy Jákób, kellemes meglepetésére - mert igen figyelmetlenül játszott -, végül megverte fiát. Bevallotta szórakozottságát, s hogy a szerencsének nagyobb része van a győzelmében, mint éleselméjűségének.

- Ha nem esel olyan hamarosan tőrbe, gyermek - mondotta -, szükségszerűen vesztenem kellett volna, mert gondolataim elkalandoznak, és kétségkívül súlyos hibákat követtem el, te viszont elmésen húztál, és semmit sem mulasztottál el, ami balszerencsédet ismét jóra fordíthatta volna. Játékmódod nagyon emlékeztet Mamácskáéra, aki gyakran hozott egykor szorongatott helyzetbe. Megilletődve ismerem föl nálad az ő szokását, hogy gondolkodás közben kisujjadat rágod, valamint bizonyos cseleit és mesterfogásait is, melyeket szeretett alkalmazni.

- Mi haszna? - felelte József, és nagyot nyújtózott, fejét hátravetve, egyik karját oldalt kifeszítve és a másikat vállához hajlítva. - Az eredmény ellenem szól. Ha az atyuska győzedelmeskedett szórakozott gondolatai ellenére, hát még hogyan járt volna a gyermek, ha teljes figyelmedet ellene fordítod? A játszma egyhamar véget ért volna.

Jákób mosolygott.

- Az én tapasztalatom - mondta - régebbi, és iskolám a legjobb, mert már fiúcska koromban játszottam Jichákkal, részemről való nagyatyáddal, s később nagyon gyakran Lábánnal, a kedves részéről való nagyatyáddal, Naharájim országában, túl a vizeken, aki szintén kitartón fontolgató játékos volt.

Ő is szándékosan hagyta nemegyszer, hogy Jichák vagy Lábán nyerjen, ha fontos volt számára jókedvük, de arra nem gondolt, hogy most talán József ugyanígy cselekszik.

- Igaz - folytatta -, ma sokat hibáztam. Ismételten hatalmába kerített a tűnődés, amely miatt megfeledkeztem a kövek állásáról, és lásd, az ünnepen jár elmém, amely közeleg, és az áldozat éjszakáján, amely küszöbön áll, amikor levágjuk a juhot naplementekor, és izsópot mártunk vérébe, s megjelöljük vele a cölöpöket, hogy a Fojtogató elvonuljon. Mert az elvonulás és megkímélés éjszakája ez az áldozat kedvéért, és a vér a cölöpökön megnyugtatás és jel a bolyongónak, hogy az elsőszülött föláldoztatott engesztelésül és pótlásul emberért és baromért, amelyeket megfojtani vágyott volna. Többször is eltűnődtem ezen, mert az ember sok mindent tesz, és lásd, nem tudja, mit cselekszik. Mert ha tudná s ha meggondolná, könnyen lehet, hogy fölfordulna belseje, és az alulsó rész fölülre kerülne rosszullétében, mint velem is megtörtént nemegyszer életemben, éspedig első ízben akkor, amikor megtudtam, hogy Lábán Sineárban a Práton túl egykor áldozatként leölte elsőszülött fiacskáját, és háza védelmére kőkorsóban az alapzatba temette. S azt gondolod, ez áldást hozott rá? Nem, hanem átkot, meddőséget és bénaságot, s ha én nem jöttem volna, s nem hozok némi életet a házba és gazdaságba, minden szomorúságba reked, és ő sohasem lett volna ismét termékeny asszonyában, Hadinában. És Lábán mégsem falazta volna be fiacskáját, ha régebbi fiak más időkben áldást nem hoztak volna.

- Ezt mondod hát - szólt József, aki kezét tarkójára kulcsolta -, és ezzel megvilágosítod, hogyan történt a dolog. Lábán elavult szokás szerint cselekedett, és evvel súlyos hibát követett el. Mert az Urat undorítja, ami elavult, amin velünk együtt túl szeretne lenni és már túl is van, s elveti és elátkozza. Ezért ha Lábán megértette volna az Urat és a kort, a gyermek helyett gödölyét áldoz, és vérével megjelöli a küszöböt és a cölöpöket, s így kellemes lett volna az Úr előtt, és füstje egyenesen szállt volna az ég felé.

- Most meg te szólsz, s az én gondolataimat veszed el és az én szavamat a számról - felelte Jákób. - Mert a Fojtogató nemcsak a marhára áhítozik, hanem az ember vérére is, és nemcsak a nyájak tekintetében csillapítjuk szomját a cölöpökre kent állati vérrel, valamint az áldozati lakomával, melyet alaposan és gyorsan tartunk meg az éjszakában, hogy reggelre semmi se maradjon a sültből. Micsoda sült ez, ha jól meggondoljuk, s vajon a bárány csak a nyájakért szenved-e, amikor levágjuk? Vajon mit vágnánk le s mit ennénk, ha ostobák lennénk, mint Lábán, és mit vágtak le s mit ettek szennyes időkben? Tudjuk-e hát, mit teszünk oly ünnepélyesen, amikor eszünk, s ha meggondolnánk, nem kellene-e, hogy ami alul van, fölülre kerüljön, s okádjunk?

- Hadd tegyük és hadd együnk - mondta József könnyelműn röpke hangon, és összekulcsolt kezén hintáztatta felsőtestét. - A szokás és a sült jólesik, és ha föloldást adnak, oldjuk el magunkat mi is vidáman a szennytől általuk, megértvén az Urat és a kort! Nézd, ott az a fa - kiáltott föl, és kinyújtott kézzel a sátor belsejébe mutatott, mintha ott látható volna az, amiről beszél -, mily pompás a törzse és a koronája, atyáink ültették a késő nemzedékek örömére. Orma csillogva leng a szélben, gyökere pedig kőben és porban tapad az anyaföldbe a mély homályban. Vajon a vidám orom tud-e a sáros gyökérről? Nem, hanem az Úrral együtt elhalad fölötte, ringatózik és nem gondol rá. Azt gondolom, így van a hagyománnyal, szennyel is, s hogy jóleső legyen a jámbor szokás, maradjon csak mélye szépen a mélyben.

- Kedves, kedves a hasonlatod - szólt Jákób fejbólintva, és végighúzta kezét szakállán, oldalról összemarkolva és tenyerével simogatva -, szellemes és találó! Ami nem mond ellene annak, hogy a tűnődés szükséges, éppúgy, mint a gond és nyugtalanság, amely Ábrám osztályrésze volt, és a mi osztályrészünk is mindenkoron, hogy eloldódjunk attól, amin az Úr túl akar jutni velünk, és talán már túl is van, ez a mi gondunk. Mondd csak: ki hát a Fojtogató, és mit jelent elhaladása? Vajon nem megy-e a hold az ünnep éjszakáján teli és szép képpel a szoroson át, mely útjának északfoka és tetőpontja, ahol is megfordul teltségében? De az északpont Nergálé, a gyilkosé; övé az éjszaka, Szin kormányozza helyette, Szin lesz Nergál ezen az ünnepen, és a Fojtogató, aki elhalad, és akit meg kell békíteni, az a Vörös.

- Kétségkívül - mondta József. - Alig gondolnánk, de mégis ő az.

- Ez az a nyugtalanság - folytatta Jákób -, amely megzavart játék közben. Mert ezeknek a csillagzatoknak jegyében áll az ünnep, a Holdéban és a Vörösében, akik szerepet cserélnek ezen az éjszakán, és egyik a másik helyébe lép. Szórjunk hát kezünkkel csókot a csillagok felé, és ünnepeljük történeteiket? Vajon nem kell-e aggódnunk az Úr és a kor miatt, hogy megértjük-e még őket, és nem vétkezünk-e mindkettő ellen, amikor lomha megszokásból ragaszkodunk a szennyhez, melyen ők túl akartak jutni velünk? Komolyan tűnődöm, nem volna-e kötelességem az útmutatás fája alá lépni, és összehívni az embereket, hogy hallják aggodalmaim, és megosszák gondjaim peszah ünnepének dolgában.

- Atyácskám túlságosan is lelkiismeretes - mondta József, miközben előrehajolt, és kezét a tábla mellett, melyen veresége még látható volt, az öreg kezére tette -, de kérnem kell, ne indítsa ez elsietésre és rombolásra. Ha szabad úgy tekintenem, mintha a gyermeket megkérdezték volna, úgy ő azt tanácsolja, kíméljük az ünnepet, és ne nyúljunk hozzá elhamarkodva történetei miatt, amelyek helyébe idővel talán más történet léphet, melyet akkor majd elbeszélsz a lakománál: például Izsák megmenekedését, ami rendkívül odaillő lenne, vagy pedig megvárjuk az időben, hogy Isten nem részesít-e bennünket egyszer valami nagy megmentésben és megkímélésben a maga dicsőségére, melyet akkor az ünnep alaptörténetének tekintünk, és dicsőítő énekeket zengünk. Jólesőn beszélt az ostoba?

- Balzsamosan - felelte Jákób. - Nagyon bölcsen és vigasztalón, amit íme, a “balzsamos” szóban foglalok össze. Mert egyszerre szóltál a szokás szempontjából és a jövő szempontjából, ami dicsőségedre szolgál. És a meglevőről szóltál, ami egyben az alakuló is, ezért rád nevet az én lelkem, Jószéf-él, leggyöngédebb törzs ága - hadd csókoljalak meg!

És az ostábla fölött keze közé fogta József szép fejét, és megcsókolta, mélységes boldogan, hogy övé a gyermek.

- Bárha tudnám - mondta József -, honnan ered okosságom ezen az órán és a legcsekélyebb éleselméjűség is, hogy uramnak bölcsességével szemben álljon beszélgetésünkben! Azt mondottad, gondolataid elkalandoztak játék közben, őszintén szólva, az enyémek nem kevésbé: mindig csak egy irányba csapongtak a kövektől, és Elóhim tudta, miként sikerült idáig tartanom magam.

- Hová szálltak hát, kicsinyem, gondolataid?

- Ah - válaszolta az ifjú -, könnyen eltalálhatod. Éjjel és nappal egy szó bizsereg fülemben, melyet az atyácska nemrég mondott nekem a kútnál; ez rabolta el nyugalmamat, úgyhogy kíváncsiság gyötör jártomban-keltemben, mert az ígéret szava volt az.

- Mit mondtam hát, és milyen ígéretet tettem neked?

- Ó, ó, hiszen tudod! Látom rajtad, hogy tudod! Az a szándékod, mondtad... no? “Az a szándékom - mondtad -, hogy ajándékozok neked valamit, aminek szíved örülni fog, s ami ékességed lesz.” Így szóltál szóról szóra. Nagyon is jól eszembe ragadt ígéreted, és szüntelenül fülemben bizsereg. Mire gondolt vajon az atyuska ezzel az ígérettel?

Jákób elpirult, és József látta ezt. Könnyű, rózsás pirulás volt, mely agg orcái finom szikárságát befutotta, és szeme szelíd zavarban elborult.

- Ugyan, semmire - mondta elhárítón. - Fölöslegesen töpreng a gyermek. Csak úgy odavetve mondtam, határozott értelem és szándék nélkül. Nem ajándékozlak-e meg evvel-avval, amikor szívem súgja? Nohát, csak így gondoltam, hogy alkalomadtán adok neked valami ékességet...

- Nem így, nem így! - kiáltotta József, fölugrott és átkarolta az atyját. - Ez a bölcs, ez a jóságos semmit sem mond csak úgy odavetve, ez egészen új volna! Mintha nem láttam volna tisztán és világosan, miközben beszélt, hogy nemcsak a levegőbe beszél, hanem valami határozott és szép lebeg szeme előtt, nem akármi - valami különös és pompás, amit nekem szánt. De nem csupán nekem szántad azt, hanem nekem is ígérted, és kilátásba helyezted. Nem szabad tudnom, mi az enyém, és mi vár rám? Hihetőnek tartod, hogy nyugtom lehetne és békében hagyhatnálak, amíg meg nem tudtam?

- Hogy sürgetsz és zargatsz! - szólt az öreg szorultságában. - Ne ráncigálj, és vedd le már kezed fülem cimpájáról, hogy úgy ne lássék, mintha már elbántál volna velem! Tudni akarod - tudd hát meg, miért is ne, megmondom és bevallom neked, hogy csakugyan forgattam valamit eszemben, s nem akármit. Halld hát, ülj a földre! Ismered Ráhel ketonet pászimját?

- Mamácska ruháját? Talán ünnepi öltözetét? Ah, értelek, az ő ruhájából akarsz nekem...

- Halld hát, Jehószif! Nem értesz engem. Hadd tanítsalak ki! Amikor Ráhelért hét esztendőt szolgáltam, és eljött a nap, hogy az Úrban enyém legyen, így szólt hozzám Lábán: “Egy fátylat ajándékozok neki, hogy a menyasszony beburkolózhassék, és Nanának szentelje magát és fölavatott legyen. Egy vándorembertől vettem - mesélte - valamikor rég a leplet, s a ládafiámban őriztem, mert értékes darab. Valamely királylányé lehetett régidőben, valamely fejedelmi gyermek nászruhája tán, ami nagyon valószínű, oly művészien van szövete telides-teli hímezve a bálványok jegyeivel. Ő pedig beborítja vele fejét, és olyan lesz, mintha egy volna az enituk közül, s égi jegyeshez hasonló Étemenanki tornyának ágyasházában.” Így vagy ilyenféleképp beszélt hozzám az ördög. És nem hazudott e szavakkal, mert Ráhel csakugyan megkapta a ruhát, és páratlan volt pompája, amikor lakodalomhoz ültünk, s én Istár képét csókolgattam. Amikor pedig átadtam a menyasszonyomnak a virágot, leemeltem fátyolát, hogy lássam őt látó kézzel, Lea volt az, a csalafinta ördög őt eresztette az ágyasházba, úgyhogy csak hitem szerint voltam boldog, a valóságban azonban nem - ki nem zavarodna meg fejében, ha e történetbe feledkezik, azért hát hagyjuk ezt. Ám vélt boldogságomban higgadtan viselkedtem, és a szent szövedéket összehajtogatva helyeztem a székre, amely ott állt, és így szóltam menyasszonyomhoz: “Nemzedékeken át kell örökségül hagynunk e fátylat, és a legkedvesebbek viseljék számtalan ivadékunk közül.”

- Mamácska is viselte a kendőt az ő óráján?

- Nem kendő az, hanem díszruha. Tetszőleges használatra készült, bokáig érő, ujjas lepel, melyet az ember ízlése és szépsége szerint alakíthat. Mamácska? Ő is viselte, s meg is őrizte. Hűségesen be- és fölcsomagolta, amikor eltávoztunk és feltörtük a beporosodott zárakat, és lóvá tettük Lábánt, az ördögöt. Mindenüvé elkísért bennünket, s ahogy Lábán is gondosan megőrizte régidő óta ládájában, akként mi is.

József szeme körüljárt a sátorban s a szekrények közt. Megkérdezte:

- Itt van, kéznél?

- Nem messzire.

- És az én uram nekem akarja ajándékozni?

- A gyermeknek szántam.

- Neki ígérted, és kilátásba helyezted!

- De csak későbbre! Nem rögtön és azonnalra! - kiáltotta nyugtalanul Jákób. - Térj eszedre, gyermek, és érd be egyelőre az ígérettel! Lásd, a dolgok függőben vannak, és az Úr még nem határozott felőlük szívemben. Rúben fivéred elbukott, és én kénytelen voltam megfosztani elsőszülöttségétől. Te vagy-e most soron, hogy rád ruházzam azt, és néked adjam a ketonetet? Azt lehetne felelni: nem, mert Reubén után Júda jött a világra, és Lévi és Simeón jött a világra. Azt is lehetne felelni: igen, mert miután Lea elsőszülöttje elbukott és átkozott lőn, Ráhel elsőszülöttje következik. A kérdés tehát vitás és tisztázatlan; várnunk kell, és jeleket néznünk, mit mutatnak. Ha pedig rád adom a ruhát, a testvérek tévesen értelmezhetik, az áldás és kiválasztás értelmében, és föllázadhatnak ellened és ellenem.

- Ellened? - kérdezte József nagy álmélkodással. - Szinte azt hiszem, nem bízhatok többé tulajdon fülemben! Vajon nem te vagy-e az atya és az úr? Nem állhatsz-e föl, ha zúgolódni mernek, szavadat fennen zúgatva, és szólván hozzájuk: “Adok, akinek adok, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek! Kik vagytok ti, hogy belebeszéltek az én dolgomba? Inkább akarom őt fölruházni a lepellel és anyjának ketonet pászimjával mindnyájatoknál!” Különben bízok fülemben; ifjú még és tisztán halló. Különösképp, ha az atyuska beszél, hegyezem finom élűre. Ezt mondottad-e egykor a menyasszonynak: “Az elsőszülöttek viseljék e fátylat számtalan ivadékunk közül”? Vagy pedig? Vagy pedig? Vagy pedig? Mit mondtál, he, ki viselje?

- Hallgass, idétlen! Eredj és ne hízelkedj nekem, hogy kótyagosságod rám ne ragadjon!

- Atyuska! Úgy szeretném látni!

- Látni? Látni még nem annyi, mint megkapni. De látni már annyi, mint megkívánni a köntöst. Térj eszedre!

- Nem láthatom azt, ami az enyém, és amit nekem ígértél? Csináljunk tehát így: itt fogok kuporogni, gúzsba kötve, egy tapodtat sem mozdulok. Te pedig mégy és megmutatod az ünnepi öltönyt, fogod és magad elé tartod, mint ahogy a hebróni kereskedő mutatja áruját a boltban a vásárlónak, és karján csüngeti a szövetet a sóvárgó szeme előtt. Ez azonban szegény, és nem tudja megvásárolni. Erre a kereskedő ismét eldugja az árut.

- Legyen hát az Úr nevében - szólt Jákób. - Az idegen szemében bizonnyal úgy tűnne föl, hogy alaposan elbántál velem. Maradj ott, ahol vagy. Ülj guggon, kezedet hátrakulcsolva! Lásd hát azt, ami egykor talán tied lesz, ha a körülmények úgy alakulnak.

- Ami máris az enyém! - kiáltotta József utána. - Csak még nem kaptam meg!

Csuklója bütykével megdörzsölte szemét, a látásra készült. Jákób a boltozatos hátú ládához lépett, eltolta a reteszt, és hátrahajtotta a fedelet. Meleg holmikat szedett elő, amelyek fönn és lejjebb feküdtek, köpönyegeket és takarókat, kötényeket, fejkendőket, ingeket, és összehajtogatva egy halomba vetette mind a földre. Megtalálta a fátylat ott, ahol tudta, elővette, megfordult, szétbontotta és szétterjesztette.

A fiú ámult-bámult. Megnyílt, nevető száján át szívta be a levegőt. A fémszálhímzések villogtak a lámpafényben. Ezüst és arany villanások ragyogták túl az aggastyán nyugtalan karjai közt az enyhébb színeket, bíborát, fehérét, olajzöldjét, rózsaszínjét és feketéjét a jegyeknek és képeknek, a csillagoknak, galamboknak, fáknak, isteneknek, angyaloknak, embereknek és állatoknak az alapszövet kékes ködében.

- Ti égi csillagok! - szakadt föl Józsefből. - Milyen szép! Kalmár atyácskám, mit mutatsz vevődnek boltodban? Hiszen ez Gilgames az oroszlánnal karja közt, messziről megismerem! És amott, amint látom, valaki egy griffel küzd, és buzogányát lengeti. Várj, várj! Szent Cebáót, micsoda állatok! Ezek az istennő szeretői, paripa, denevér, farkas és a tarka madár! Hadd lám hát - hadd lám! Nem értem, nem ismerem ki magam. A gyermek szegény szeme ég a nézéstől az elválasztó téren át. A skorpió emberpár az, tüskés farkával? Nem vagyok benne bizonyos, de úgy hiszem, bárha érthető módon szemem könnyezik egy kevéssé. Várj, kalmár, közelebb csúszok ültömben, kezem hátrakulcsolva. Ó, Elóhim, közelről még szebb, és minden érthetővé válik! Mit csinálnak a szakállas szellemek a fán? Megtermékenyítik... És mi van odaírva? “Levetettem... ruhámat... ismét... magamra öltsem?” Csodálatos! Mindenütt Nana galambbal, nappal, holddal... Föl kell kelnem! Föl kell állnom, kalmár, a felső részt nem látom jól: a datolyapálmát, amelyből egy istennő dugja ki karját étellel és itallal... Meg szabad érintenem? Nem kerül semmibe, remélem, ha kivételesen megemelem kezemmel, hogy érezzem, milyen könnyű és milyen nehéz, ha kezemben mérlegelem, milyen nehéz és milyen könnyű egyszerre... Kalmár, szegény vagyok, nem tudom megvásárolni. Kalmár, ajándékozd nekem! Olyan sok árud van - add nekem a fátylat! Kölcsönözd nekem, hogy mutogathassam magamon az embereknek boltod dicsőségére! Nem? Semmiképp sem? Vagy talán ingadozol? Ingadozol egy egészen kicsinyt, és viszont erősen kívánod is, hogy viseljem? Nem, tévedek, a tartástól és szétterjesztéstől ingadozol. Túlságosan rég vesződsz már vele... Add ide! Hogyan vegyem föl, hogyan tegyem föl? Így? És így? S talán így? Hogy tetszem neked? Pásztormadár vagyok tarka ruhában? Mamácska fátyolkendője hogyan áll a fiúnak?

Persze olyan volt benne, akár egy isten. Ez a hatás természetszerűleg várható volt, és Jákób titkos vágya, hogy előidézze, cseppet sem erősítette ellenállását. Alighogy sikerült Józsefnek fondorlataival, melyeknek ravaszságát és báját legokosabb nyugodtan elismernünk, a ruhát atyja kezéből a magáéba kaparintania, három-négy fogással és mozdulattal, melyeknek biztonsága természetes tehetségét árulta el a kiöltözködésre, már testére is vetette keresetlen és tetszetős módon: befedte vele fejét, átcsavarta vállán, ifjú alakján redőkben hullámoztatta alá, s a redők közül ezüstgalambok csillogtak, tarka hímek izzottak, s bő esésük még magasabbnak mutatta őt, mint amilyen volt. Magasabbnak? Ez még a legkevesebb! De a díszfátyol oly módon emelte ki arcát, hogy nagyon nehéz lett volna ezek után a legcsekélyebb kritikailag mérsékelő ellenkezést is tanúsítani a népek közt elterjedt hírével szemben, oly csinossá és széppé tette, hogy már szinte félelmetesnek tűnt föl, és valóban az istenivel volt határos. A legrosszabb azonban az volt, hogy hasonlósága anyjával homlokra, szemöldökre, szájalkatra, tekintetre sohasem ötlött még így szembe, mint ennek a ruhának keretében - sohasem ötlött még így Jákób szemébe, amely most könnybe lábadt, s hirtelen azt hitte, Ráhelt látja Lábán szobájában, a teljesülés napján.

Az anyaisten mosolyogva állt a fiú képében Jákób előtt, és ezt kérdezte:

- Felöltöttem ruhámat - levessem-e ismét?

- Nem, tartsd meg, tartsd meg! - mondta az atya; és míg az Isten szökellve tűnt el, fölemelte homlokát és kezét, és ajka imára mozdult.

A gyorslábú

A feltűnés rendkívüli volt. Benjámin volt az első, aki előtt József fátyolában, tarka ruhájában megmutatkozott; de Benjámin nem volt egyedül, az ágyasok között tartózkodott, ott talált rá az ékes. Belépett hozzájuk a sátorba, és így szólt:

- Üdvözlet, erre jártam véletlenül. Asszonyok, itt van-e kisöcsém? No lám, itt vagy csakugyan, Ben, sok-sok üdvözlet! Csupáncsak látni akartam, hogy és mint vagytok. Mit csináltok, hé, lent gerebeneztek? És Turturra is segít tőle telhetőleg? Ki tudja, hol van Eliézer, az öreg?

Turturra (azaz “kicsike”; József néha ezen a babiloni becenevén nevezte Benjámint) már jó ideje elnyújtott bámulatkiáltásokat hallatott. Bilha és Zilpa nemkülönben. József meglehetősen hanyagul viselte a ruhát, kissé fölkapva alját s ingzubbonya övén áthúzva.

- Mit károgtok itt hármasban - mondotta -, s miért meresztetek akkora szemet, mint egy taliga kereke? Á, úgy, a ruhámat bámuljátok, Mamácska ketonet fátyolát? No igen, mostanában hordom néhanapján. Jiszráél adományozta és hagyományozta nekem nemrégen, mindössze néhány pillanattal ezelőtt.

- Jószéf-él, édes uram, az igazinak fia te! - kiáltott Zilpa. - Rád hagyta Jákób a tarka fátyolt, melyben Leát, úrnőmet először ölelte? Ó, mily bölcs és igazságos cselekedet, mert úgy illik arcodhoz, hogy szívem repes belé, és el nem lehet képzelni, hogy más viselhetné. Talán valamelyik távoli fia Leának, akiről Jákób e fátylat első ízben emelte le? Vagy az én Gádom vagy Áserom, kiket Lea ölén szültem? Csak gúnyos-fájdalmas mosollyal lehet effélét gondolni.

- Joszif-já! Szépségem! - kiáltott Bilha is. - Mi lehetne fenségesebb, mint téged ebben az alakban látni! Az ember kísértést érez, hogy arcra boruljon láttodra, különösképpen ha az ember csak holmi szolgáló, mint én, még ha anyádnak, Ráhelnak testvéri kedves szolgálója voltam is, és Jákób erejéből neki szültem is Dánt és Naftálit, idősebb fivéreidet. Ők is leborulnak, vagy legalábbis kísértést éreznek rá, ha majd látják a fiút anyja ünnepi ruhájában. Menj csak hamarost, és mutasd meg magad nekik, a mit sem sejtőknek, akik se jóra, se rosszra nem gondolnak, és még nem tudják, hogy az úr kiválasztott téged! Eredj ki a mezőre is, és mutasd meg magad a gyulladtszeműeknek, Lea hat fiának, hogy halld dicsőségzengésüket, és hozsannájuk füledbe csapjon.

Majdnem hihetetlen, de József nem érezte meg a vaskosan kitálalt keserűséget és alattomosságot az asszonyok szavaiban. Önteltsége, gyermekes, ám mindamellett nem kevésbé kárhozatos hiszékenysége süketté tette velük szemben és érzéketlenné az intés iránt. Kedvét lelte beszédük édességében, meg volt győződve róla, hogy nem is illeti más, mint édes szó, és a legcsekélyebb fáradságot se vette, hogy bensejükbe tekintsen. De éppen ez volt a kárhozatos! Közöny az emberek belső életével szemben és tudatlanság e téren mindig teljesen ferde viszonyba hoz a valósággal, s csak vakon tapogatózunk benne. Ádám és Éva napjai óta, mióta egyből kettő lett, nem élhet senki anélkül, hogy ne kívánja embertársai lelkébe képzelni magát s megismerni igazi valójukat, miközben egyúttal idegen szemmel is próbál nézni. A képzelőerő és a megsejtés művészete mások érzelmi életét illetőleg, tehát az együttérzés nem csupán dicséretes, mivel az én korlátait áttöri, hanem az önfenntartásnak is nélkülözhetetlen eszköze. Ám József ezeken a tájakon idegen volt. Hiszékenysége tulajdonképpen elkényeztetettség volt, mely a legkétségtelenebb ellenbizonyítékok dacára abba a hitbe ringatta, hogy az emberek jobban szeretik őt, mint önmagukat, s hogy ennélfogva semmi tekintettel nem kell rájuk lennie. S nagy gyöngeséget árulna el az, aki pusztán szép szeme kedvéért megbocsáthatónak tartaná ezt a könnyelműséget.

Másképp állt a dolog Benjáminnal. Itt aggálytalansága kivételképpen helyénvaló volt. Ha a kisfiú fölkiáltott:

- Jehószéf, mennyei testvérem! Mintha nem is ébren volnék, hanem álmodnék, s az Úr pompás ruhába burkolt volna, melybe csillagok fénye van belészőve, s köpenyt adott volna rád, mely merő büszkeség és dicsőség! Ó, a kisgyermek, aki vagyok, egészen odavan! Ne menj még Bilha fiaihoz, és Zilpa fiai ne tudjanak még dicsőségedről kis ideig! Maradj itt, igazi testvérkéd oldalán, hogy tovább csodálhassalak, és jóllakhassam látásoddal! - Ezt persze József készpénznek vehette; nem is volt más. És még az ő igaz szavaiból is ki lehetett volna az intelmet hallani: nagyon kellene tévednünk, ha nem az okos aggódás szólt belőlük a szépséges találkozása miatt a testvérekkel, és az óhaj, hogy ezt a találkozást egy kevéssel legalább halaszthassa. Különben, ha József nem is ismerte ezt fel, de mindenesetre volt annyi jó ösztöne, hogy ne mutatkozzék a szolgálók fiai előtt azonnal, s ne keresse föl őket mindjárt a szép ruhában. Néhány kisebbrendű személy kivételével, akik megpillantották illegésében, és nem fukarkodtak a magasztaló sopánkodással, csókok dobálásával és áldásszavakkal, ezen a napon még csak az öreg Eliézer láthatta, aki nem tért magához a hosszas bólogatásból, mely éppúgy jelenthetett tetszést, mint csupán általános eltűnődést a sorson, és azután istenien-semmitmondó arccal nyomban úgynevezett emlékezésekbe merült, melyeket a fátyolköntös vert föl benne: hogy tudniillik miképp vezette föl egykor kérőként “ő”, Eliézer Rebekát Hárán alvilágából, s ez a fölvilágba értükkor s a jövendő vőlegény közeledésekor miként fogta a fátylat s burkolózott belé. Mégpedig miért? Hogy Izsák megismerje őt. Mert miképpen ismerhette volna meg s miként emelhette volna le fátyolát, ha a menyasszony előzőleg el nem fátyolozza magát?

- Nagy kincset ajándékozott neked Izráel, gyermekem - mondotta oly mozdulatlan arccal, hogy úgy rémlett, lárvaként le lehetne venni róla s talán másikat találni alatta -, mert élet és halál van a fátyolban, a halál pedig az életben van, és az élet a halálban - aki tudja ezt, beavatott. Az anyanővér-feleségnek le kellett vetnie fátyolát, és megmeztelenítenie magát a hetedik pokolkapunál és a halálban; amikor azonban visszatért a napvilágra, ismét felöltötte fátyolát, az élet jeléül. Nézd a vetőmagot: amikor a földbe hull, elhal, hogy föltámadjon aratásra. Mert a kalászhoz már közel a sarló, amikor a fekete hold idején ifjú életbe szökken, mert hiszen a sarló a halál, és kiheréli az atyát, éspedig új világuralomra, és a halál és élet gyümölcse gördül a sarlós aratás nyomán. Így a fátyolban van az élet a halálban való lemeztelenítés után, és csakhamar benne a megismerés és halál, és aztán ismét a megismerésben a nemzés és az élet. Nagy kincset adott neked az atya, fényt és életet, amikor elfátyolozott a fátyollal, amelyet az anyának el kellett hagynia a halálban. Azért vigyázz, fiú, hogy senki el ne ragadja tőled, és a halál meg ne ismerjen!

- Köszönöm, Eliézer! - felelte József. - Hálás köszönet, bölcs udvarmester, aki Ábrámmal megverte a királyokat, és akinek a föld elébe szaladt! Hatásosan és szövevényesen beszélsz fátyolról, sarlóról és vetőmagról, és joggal, mert a dolgok összefüggnek és egyek Istenben, ám előttünk a sokféleség fátyolára vannak hímezve. Ami e fiút illeti, leveti most ruháját, és betakarja magát vele heverőjén, hogy szunnyadjon alatta, miként a föld a csillagok világfátyola alatt.

Így is tett. És így találtak rá, a fátyol alatt szunnyadva, a szolgálók fiai (akiket az anyák már értesítettek), amikor beléptek a sátorba, melyet József megosztott velük. Ott álltak négyen ágyánál: Dán, Naftáli, Gád és Áser, és egyikük, a falánk Áser, a legfiatalabb ezek közt, éppen huszonkét esztendős, kézilámpását fölébe tartotta, és odavilágított alvó arcába, valamint a tarka ruhára, mely befedte.

- Itt van ni, nézzétek! - mondotta. - Így igaz, az asszonyok egy szóval sem túloztak, amikor jelentették, hogy a fickó megjelent közöttük anyja ketonet pászimjában! Íme, maga fölé terítette, és alussza az igazak álmát álszent pofával. Lehet még bármi kétség? Az atya nekiajándékozta, szegény ember, kicsalta tőle ez a tacskó mézesmázos szavával. Pfuj! Mindnyájan egyformán bosszankodunk a förtelem miatt, és Áser szájára veszi bosszúságunkat, és kiköpi a bosszantóra, aki aluszik, hogy legalább rosszat álmodjék álmában.

Ez az Áser nagyon szeretett másokkal egy véleményen lenni és együtt érezni, és ezt az egységet a közérzületnek megfelelő szó kimondásával oly hévvel tudta megerősíteni, hogy mindnyájan az összetartozás melegét érezték ki belőle, s közös elégültség gőzölgött még dühükben is - s ez nyalánkságával, nedves szemével és ajkával függött össze. Így beszélt tovább:

- Eleven állatokból vágtam ki darabokat, kosokból és juhokból, és megettem - én! Ezt mesélte szegény atyánknak, a jámbornak, a könnyen hívőnek, s ezért adta neki Jákób a ketonetet a hazugság zsoldjául! Igen, így van: mindegyikünket hasonlóval vádolt az aggastyán előtt, és a fátyol, amely alatt fekszik, hamisságának s a gonosz rágalmaknak díja, melyeket ránk szórt. Lépjünk közel egymáshoz, testvérek, fogjunk össze megbántottságunkban, s engedjétek, hogy kimondjam fölötte a csúf szót, mely mindnyájunkat megkönnyít: te kutyus!

Azt akarta mondani: “te kutya”, az utolsó pillanatban azonban visszarettent ettől Jákób miatt, és hamarjában hozzáragasztotta a szóhoz a kicsinyítő képzőt.

- Valóban - mondta Dán, aki már huszonhét esztendős volt, annyi idős, mint Lea Simeónja, és szakállas, de nem bajuszos (szorosan feszülő, hímzett inget viselt, és szúrós szemei egymáshoz közel feküdtek karvalyorra tövén) -, valóban, engem kígyónak és viperának neveznek, mert némileg álnok hírben állok, mi hát akkor az, ami itt fekszik és alszik? Szörnyeteg! Tetteti magát, mintha nyájas jófiú volna, valójában azonban sárkány. Átkozott az ő alakossága, melyet szájtátva és szerelmetesen néznek az emberek, és amely megboszorkányozta az atyát! Bárcsak tudnám a varázsigét, mely kényszerítené, hogy megmutassa igazi pofáját!

A zömök Gádiél arcára, ki egy évvel volt idősebb Ásernál, nyers becsületesség volt írva. Kúp alakú sipkát hordott, és igen harcias látvány volt pikkelyes kardszíjjal övezett kurta kabátjában, amelyre mellpajzsokat varrt, s melynek rövid ujjából vörös és inas kar bújt ki, ugyancsak inas, vaskos kézfejjel a végén. Ekképpen szólt:

- Azt tanácslom, Áser, vigyázz lámpásodra, nehogy egy csöpp forró olaj ráhulljon véletlenül, és a fájdalom fölébressze! Mert ha fölébred, egyenes szívemmel alaposan megpofozom, annyi biztos. Alvót megpofozni nem szabad - nem tudom, hol áll ez a törvény, de hát ezt nem lehet megtenni. Ha ellenben fölébred, abban a pillanatban úgy vágom szájon, hogy egész hétre földagad a képe, mintha gombóc volna a szájában, úgy igaz, amint Gád a nevem. Mert elfut a düh és rosszul leszek, ha csak látom is, és ha ruháját látom, amely alatt alszik, s amit szemtelenül kicsalt az atyától. Nem vagyok gyáva, de nem tudom, mi forr szívem sötétjében, és mi morog beleimben. Itt állunk, testvérek, és ott fekszik a csirkefogó, a betyár, a piperkőc, a tejfölösszájú, a zöldfülű, a szemforgató, és övé a ruha. Talán még meg is hajoljunk előtte? Nem tudok szabadulni ettől a szótól: “meghajolni”, mintha valami ördögfajzat suttogná makacsul a fülembe. Ezért viszket a tenyerem, hogy megpofozzam, ez volna a helyes, és gyomrom iszonyata is megnyugodna!

Az egyenes Gád kijelentései sokkal mélyebbet fejeztek ki - ha mégoly szükségét is érezte az érzelmi sűrítésnek és szóbeli összefogásnak -, mint amit Áser érinteni igyekezett, mert ennek csak az volt a célja, hogy a legegyszerűbbnek és legmagátólértetődőbbnek olcsó kifejezést adjon, s ezáltal népszerű legyen, és forró egységet szíthasson. Gádnak keményebbek voltak a szándékai. Annak a megsejtetésére törekedett, ami az egyszerű bosszúság és irigység leple alatt mindnyájukat nyugtalanította és kínozta, sötét emlékek, szorongások, fenyegetések, kísérteties vonatkozások megnevezésére, melyekben olyan fogalmak, mint “elsőszülöttség”, “megtévesztés”, “összetévesztés”, “világuralom”, “testvérek szolgasága” tolongtak, s melyekből visszataszítóan született meg, mint múlt vagy jövő, mint rege vagy jövendölés, nem lehetett világosan fölismerni, éppen ez a szó: “meghajolni”, “meg fognak hajolni előtted”...

A többiekben Gád szavai erős és borzongató hatást keltettek. Kiváltképp a hosszú, kissé hajlott nyakú Naftáliban, aki már rég egyik lábáról a másikra topogott, borzongtak végig minden ízén, s végsőkig erősítették benne a fölszökkenés és tovafutás vágyát. Követösztöne, jelentő és hirdető vágya kezdettől fogva viharosan föl volt kavarva, és rángatta lábikráját, hogy szinte ficánkolt miatta. A térnek és a tér elválasztó szerepének uralkodó jelentősége volt Naftáli képzeletvilágában. Úgy tekintette, mint leghívebb ellenségét, tulajdon személyét pedig mint hivatott eszközt legyőzésére, azaz megszüntetésére a tér okozta különbségeknek az emberek tudásában. Ha a maga vidékén történt valami, gondolatban nyomban összekapcsolta azt egy távoli vidékkel, ahol még mit se tudtak a dologról - elviselhetetlenül gyanútlan életüresség állapotának érezte, amelyet meg kellett gyógyítania lába iramodásával és nyelve pergetésével, hogy onnan viszont egy szégyenteljes módon emitt még ismeretlen hírt hozzon, és így kiegyenlítse az emberek tudását. Ebben az esetben a távoli testvérek tartózkodóhelye volt az, amelyet gondolatai - az övéi legelőször - sietve vonatkozásba hoztak a jelen eseménnyel. Azok még mit sem tudtak, a tűrhetetlen térhatás folytán, s a lehető leggyorsabban meg kellett mindent tudniok. Lélekben már szaladt is Naftáli.

- Héha, héha, testvérek, fiúk, barátok! - locsogta halk, sebes szóval. - Itt állunk, és nézzük, mi történt, mert a hely színén vagyunk. De ugyanebben az órában Sekem völgyében ott ülnek a vörösszeműek a tűz körül, és mindenféléről beszélnek, csak arról nem, hogy Jákób magasra emelte József fejét az ő szégyenükre, mert erről sejtelmük sincs, s ha mégoly harsányan kiált is égre a szégyen, az övék és a mienk, nem hallják. De hát járja-e, hogy mi élvezzük az előnyt, és így szóljunk: távol vannak, tehát ostobák, mert a távolság ostobaság, és evvel vége? Nem, hanem meg kell vinni a hírt nékik is, hogy ott is éppúgy legyen, mint itt, és ne éljenek úgy, mintha nem is volna. Küldjetek el engem, küldjetek el engem! Útra akarok kelni, és átadni a hírt, hogy sötétségüket megvilágítsam, és hangosan fölsikoltsanak. Nektek pedig visszatérve jelenteni fogom, miként sikoltottak.

Helyeselték szándékát. A vörösszeműeknek meg kellett tudni a hírt. Őket jóformán még inkább érdekelhette, mint négyüket. Naftálit bízták meg az úttal; az atyának pedig majd azt mondják, sürgős üzleti ügyben kellett a gyorslábúnak útra kelnie. Naftáli alig aludt türelmetlenségében, s már pitymallatkor fölnyergelte szamarát; amikor József fölébredt a világszép ruha alatt, már messze járt a testvér, és a tudás közeledett a távolukhoz. Kilenc napra rá valamennyien megjöttek, a követtel együtt, éppen telihold idején: Rúben, Simeón, Lévi, Júda, Isszakár és Zebulón, és sötéten kutatva nézdegéltek körül. Simeón és Lévi, akiket “ikreknek” neveztek, jóllehet egy év korkülönbség volt köztük, Naftáli híradása szerint bikaként bömböltek a hír hallatára.

Rúben borzongása

Józsefnek volt annyi esze és jó érzéke, hogy nem lépett elébük nyomban és rögtön a ruhában, noha roppant nagy kedve lett volna hozzá. Valami halk kétely, hogy talán mégsem szeretik őt annyira jobban önmaguknál, hogy fölemeltetésének megpillantásakor a tiszta örömön kívül mást ne érezzenek, késztette őt arra, hogy egyelőre hagyja még a fátylat, s köznapi ingében üdvözölje a testvéreket.

- Üdvözlet, kedves Lea-testvérek, ti erős férfiak! - mondotta. - Isten hozott az atyánál! Legalább néhányatokat hadd csókoljalak meg.

S körüljárt közöttük, és hármat-négyet vállon csókolt, jóllehet azok cövekmereven álltak, és nem érintették őt. Csak Reubén, ez időben huszonkilenc éves, nagy, nehéz férfi, hatalmas lábán körülcsavart bőrszíjakkal, báránybőr kötényben, borotvált, húsos-izmos, kivörösödött, mogorva, nyomott profilú ábrázattal, melyen zavart-méltóságos kifejezés ült, s alacsony homlokát fürtösen alácsüngő fekete haj sötétítette - csak ő emelte fel nehézkes kezét, egyébként egyetlen arcvonását se mozdítva, amikor József ajkának érintését vállán érezte, és könnyedén s úgyszólván titokban végigsimította egyszer testvére fejét.

A Rúbennél három évvel fiatalabb Jehuda, aki éppoly termetes volt, de némileg hajlott hátú, s kinek orrcimpái s ajka körül fájdalmas vonás húzódott, köpenyben állt ott, s az alá rejtette kezét. Szűk sapkát viselt, mely alól sörényes-dúsan buggyant elő haja, éppoly vörösbarnán, mint a tömött kecskeszakáll s a vörös, duzzadt ajkak fölött keskenyen lefelé konyuló bajusz. Ezek az ajkak érzékiségről tanúskodtak, ám a finom vágású, ívesen és mégis laposan fölébük hajló orr kíváncsian szimatoló szellemiséget fejezett ki, s nehéz héjú, tükrösen dülledő, nagy szarvasszemében melankólia bujkált. Júda ekkoriban, mint többen is testvérei és féltestvérei közül, már házasember volt. Így Rúben egy környékbeli lányt vett el, és Ábrahám Istenének több gyermeket nemzett vele, a Henók fiút például és a Pallu fiút, akit Jákób néhanap térdén lovagoltatott. Simeón egy Buna nevű, Sekemből zsákmányként elragadott polgárleányt tett magáévá, Lévi egy Jáhú-hívő lányt szerzett meg, akit Héber unokájának tartottak, Naftáli egy ifjú asszonyt, akinek eredetét Jákób némi mesterkedéssel Náhortól, a káldeai testvértől származtatta, és Dán egyszerűen egy moábi nőt. Csupa vallásilag kifogástalan házasság keresztülvihetetlen lett volna, és ami Júdát illeti, az atya még örülhetett, hogy testiekben házassága által egyáltalában némi megállapodáshoz és megnyugváshoz jutott, mert nemi élete ifjúkorától kezdve zavaros és fájdalmas bélyeget viselt. Elégedetlenül-feszült viszonyban állt Astaróttal, szenvedett korbácsa alatt, amely egyre hajszolta, s meghódolt előtte anélkül, hogy szerette volna, ami hasadást okozott lelkében és egyenetlenséget önmagában. A cédákkal és Istár-kéjnőkkel való érintkezés közel vitte a Baál-szférához s borzalmaihoz és bolondságaihoz, a szégyentelen Kánaán szférájához, és senkit, Jákóbot, az atyát sem búsította ez jobban, mint magát Jehudát, aki nem csupán jámbor volt s istenértő tisztaságra törekedett, és Seólt minden bolondságával és titkával együtt, melyekkel a népek bemocskolták magukat, mélységesen megvetette, hanem azt hitte, oka van különösképp is tartani magára: mert miután Rúben megbotlott, és a sekemi zavargások óta az úgynevezett ikreket ugyancsak átkozottnak tekintették, nem volt lehetetlen, hogy Júda, a negyedik fiú kerül sorra mint áldáshordozó és ígéretgyermek, noha a testvérek közt erről nem lehetett beszélni, hanem minden igény csak a Ráhel fia ellen érzett közös gyűlöletben nyilvánulhatott meg.

Egyik pásztora, név szerint Hirá, Adullám falucskából megismertette egy Súah nevű kánaáni férfiúval, akinek lánya megtetszett neki, és Jákób beleegyezésével ezt el is vette. A fiakat, akiket asszonya szült, egyelőre kettőt, Isten ismeretére tanította. Azok azonban anyjukra ütöttek, amint Izmáel is Hágárra ütött, és nem az atyára: Júda legalább így látta és bajthozóknak, Kánaán-fiaknak, Baál-porontyoknak, Seól-kölyköknek, Moloh-hülyéknek nevezte őket, noha bánatát tán nem csak Súah lánya okozta. Aki különben már harmadik fiat ígért, és Júda aggódott, vajon micsoda fajzat lesz ez.

Júda szemében tehát mélabú volt, de ez sem indította jólelkűségre és arra, hogy titkon végigsimítsa József haját, mint Rúben. Hanem így szólt:

- Hogyan lépsz elibénk, írnok? Tusfoltos hétköznapi ingben szokás az idősebbek elé lépni üdvözletre, akik sokáig távol voltak és hazatérnek? Olyan kevéssé fontos neked, hogy tessél nekünk, holott különben nincs nagyobb gondod, mint hogy az emberek rád mosolyogjanak? Mondják, vannak a ládában ruhadarabjaid, oly szépek, hogy hunyorogni kell láttukra, s fejedelem fiához méltók. Miért sértsz meg bennünket azzal, hogy sajnálod felölteni fogadásunkra?

Simeón és Lévi, forró tekintetű, hegedéses arcú ifjak, kiknek olajos mellét tetoválás borította, buzogányszerű fütykösükre támaszkodva kurta, bömbölő nevetésben törtek ki.

- Mióta sétálnak az igézők fátyol nélkül? - sivított az egyik.

- És mióta arcfátyol nélkül a templomi szajhák? - folytatta a strófát a másik, s nem törődött vele, hogy Júda megrázkódott.

- Aha, a képes ruhámat gondolod? - kérdezte József. - Naftáli testvérünk beszélt már róla útközben, milyen kegyelemben részesített Jákób? Bocsássatok meg nagy jóságtokban! - mondotta, és kedvesen, keresztbe font karral megalázkodott előttük. - Nehéz dolog eltalálni a helyeset cselekedeteinkben, és az ember bűnbe esik, akárhogy is tesz. Ostoba módon ezt gondoltam: mit pöffeszkedjem uraim előtt? Nem, dísz nélkül akarok megjelenni előttük, hogy meg ne bosszankodjanak nyegleségemen, hanem szeressenek. S lám, ostobán tettem. Föl kellett volna magam ékesíteni üdvözléstekre, értem. De higgyétek el, az esti lakománál, ha már ti is megtisztálkodtatok és fölvettétek ünnepi ruháitokat, a ketonetben fogok Jákób jobbján ülni, s meglátjátok atyánk fiát dicsőségében. Helyes volt a szó?

A vad ikrek ismét bömbölve fölnevettek. A többiek dühödten fürkésztek szemében, hogy az együgyűséget a szemtelenségtől meg tudják különböztetni szavaiban, ami vajmi nehéz volt.

- Aranyos szó! - mondta Zebulón, a legifjabb, aki föníciaihoz szeretett volna hasonlítani nyírott körszakállával, rövid fürtökkel borított fejével, tarka mintás kabátjában, mely csak fél vállát fedte, s a másikon, karja alá bújva, szabadon hagyta ingét; mert a tengeren járt az esze, a kikötőkön, s nem szerette a pásztorkodást. - Enni való szó. Olyan, mint a finom búzadarából színmézzel készült áldozati zsemle, komolyan mondom! Tudod, hogy kedvem volna visszanyomni a torkodba, hogy megfúlj rajta?

- Eridj, Zebulón, micsoda durva tréfa! - felelte József, lesütve szemét, és riadtan mosolygott maga elé. - Szurkos gályaraboktól tanultad Aszkalunában és Gázában?

- Szurkos gályarabnak nevezte Zebulón testvéremet! - kiáltotta a huszonegy esztendős, hosszú és nehéztagú Isszakár, akit “erős csontú szamár”-nak hittak. - Rúben, te hallottad ezt, és szájon kell vágnod érte, ha nem kézzel, ahogy szeretném, legalább dorgáló szavakkal, hogy megemlékezzen róla!

- Nem beszélsz pontosan, Isszakár - felelte Rúben magas és lágy hangon, ahogy hatalmas testalkatú férfiak gyakran szoktak beszélni, és elfordította fejét. - Nem nevezte annak, hanem azt kérdezte, tőlük tanulta-e ezeket a tréfákat. Így is elég szemtelen volt.

- Úgy értettem, hogy Zebulón egy áldozati zsemlével meg szeretne fojtani - szólt most József -, ami éppoly bűnös, mint rendkívül barátságtalan lett volna. De ha nem ezt mondotta s nem így értette, akkor persze én sem akartam őt ingerelni, világért sem.

- No, akkor menjünk, ki erre, ki arra - határozott Reubén -, hogy együttlétünk ne okozzon további marakodásokat és félreértéseket.

Szétváltak, a tíz és az egy. Rúben azonban utánament a magányosnak, és nevén szólította. Magasan állt előtte körülcsavart oszloplábán, négyszemközt, és József udvarias figyelemmel pillantott az izmos arcba, melyen az erő és esendőség tudata zavart méltóságban nyilvánult. Rúben gyulladt héjú szemét egészen közelről látta. Tekintete tűnődve veszett el arcában, vagy inkább megtorpant előtte, önmagába fordulva, s közben a hatalmas jobb kéz könnyedén markolászta a testvér vállát, mint ahogy szokása volt, ha valakivel beszélt.

- Nálad van a ruha, fiú? - kérdezte ajka közt, száját jóformán ki se nyitva.

- Igen, uram, Rúben, nálam van - felelte József. - Izráel ajándékozta nekem, mivel megvidította győzelme a játékban.

- Kiütötte köveidet? - kérdezte Rúben. - Pedig te fürgén és eszesen játszol, mert szellemed gyakorlott a mindenféle agymunka következtében Eliézer keze alatt, s ez a játékban is csak hasznodra lehet. És gyakran megver az atya?

- Egyszer-másszor - mondta József, és kivillantotta fogait.

- Amikor te akarod?

- Nemcsak rajtam múlik - válaszolta a fiú kitérően.

“Igen, így van ez - gondolta magában Rúben, és tekintete még mélyebben befelé fordult, mint az előbb. - Ez az áldáshordók csalfasága, és a mód, ahogyan csalnak: véka alá kell rejteniök világosságukat, hogy ne kárukra világítson, másoknak meg minél világosabban kell hazudniok, hogy megállhassák a sarat. - Ránézett féltestvérére. - A Ráhel-gyermek - gondolta. - Milyen kellemes külsejű! Joggal mosolyognak rá az emberek. Éppen kellő nagyságúra nőtt, s kedves és szép szemét titkos gúnnyal emeli rám, ha nem csalódom, amint itt állok előtte, mint valami torony, behemótul s idomtalanul, ezzel az esetlen testtel, amelynek erei mindenütt szinte szétpattannak az erőtől, úgyhogy bikaként feledkeztem vétekbe Bilhával, s még csak arra se ügyeltem, hogy meg ne lásson valaki. Erre ez ment, és elárult Izráelnek, ártatlan-ravasz lelkével, s én a hamuba buktam. Mert okos ő, mint a kígyók, és szelíd, mint a galambok, ilyennek kellene lenni. Ártatlanságában ravasz és ravaszságában ártatlan, úgyhogy az ártatlanság veszedelmes, és szent a ravaszság, ez az áldásnak csalhatatlan jele, és ezzel hiábavaló volna szembeszállni, még ha akarnánk is, holott nem akarunk, mert vele van az Isten.

Egyetlen legyintéssel örökre elintézhetném; erőmből, mely elvette Bilha erejét, telnék erre is, és elsőszülöttségem tolvaja megérezné férfi módra, mint ahogy Bilha megérezte asszony módon. De mi hasznom lenne belőle? Ábel leütve heverne, én pedig az lennék, aki nem akarok lenni, Káin, akit nem is értek. Hogyan tehet valaki meggyőződése ellenére Káinként, hogy látó szemmel leüsse a kellemest, mert maga kellemetlen? Én nem fogok meggyőződésem ellen tenni, igazságos és méltányos akarok lenni, lelkemnek üdvösebb így. Nem fogok engedni neki. Reubén vagyok, ereim tele erővel, Lea elsőszülöttje, Jákób legidősebb fia, a tizenkettőnek feje. Nem fogok elbűvölt pofát vágni, és nem alázom meg magam bája előtt, már azt is pipogyán s helytelenül tettem, hogy az előbb végigsimítottam haját. Ezentúl nem emelem rá kezem, sem így, sem úgy. Toronyként állok előtte, idomtalanul, nem bánom, de méltósággal.”

Arcizmait feszesre húzva kérdezte:

- Elkunyeráltad tőle a ruhát?

- Nemrégiben nekem ígérte - felelte József -, és amikor figyelmeztettem, kivette a ládából, és szólt: “Tartsd meg, tartsd meg!”

- Úgy, figyelmeztetted és elkoldultad tőle. Akarata ellenére adta neked, te csábítottad rá. Tudod, hogy Isten ellen van visszaélni a hatalommal, amellyel egyik ember a másikra hatni tud, hogy az beleegyezzék a jogtalanságba, és azt tegye, amit meg kell bánnia?

- Milyen hatalmam van nekem Jákób fölött?

- Kérdezve is hazudsz. Ráhel hatalmával hatsz rá.

- Akkor hát nem loptam a hatalmat.

- De meg sem szolgáltad.

- Így szól az Úr: “Adok, akinek adok.”

- Ó, milyen szemtelen vagy! - mondta Rúben busára vont szemöldökkel, és vállánál fogva rángatta a fiút erre-arra. - Igaz, azt mondják rólam, hogy olyan vagyok, mint a zúduló víz, és a bűn nem idegen tőlem. De a te megátalkodott könnyelműséged idegen tőlem. Istenbe kapaszkodsz, és gúnyt űzöl a szívből, amelynek sorsa kezedben van. Tudod, hogy milyen bajba és szorongattatásba taszítottad az aggot, amikor elkunyeráltad a ruhát tőle?

- De nagy Rúben, micsoda bajba?

- Ismerlek már, hazudsz, amikor kérdezel. Olyan nagy örömöd telik benne, hogy képes vagy erre? Miattad való bajba, aki kedvence vagy, érdem nélkül, szívének hajlandóságából, amely lágy és gőgös. Elnyerte az áldást Ézsau, ikertestvére előtt, de hát nem érte-e elég bánat Ráhel miatt, aki meghalt egy dűlőföldre Efrontól, azután gyermeke, Dína miatt, és miattam is, amit magam teszek hozzá, mert látom rajtad, hogy képes volnál emlékeztetni rá.

- Dehogyis, erős Rúben. Egyáltalában nem gondolok rá, hogy egykoron tréfálkoztál Bilhával, úgyhogy az atya vízilónak látott haragjában.

- Hallgass! Hogyan beszélhetsz erről, amikor én a szót kifejezetten elvontam szád elől, és megelőztelek vele? Mindig új módját találod ki a hazugságnak, és azt mondod: “Nem gondolok rá”, amikor körülményesen beszélsz róla. Ez az, amit az írásos kövekből tanultál, s amit gyakorolsz, amikor Eliézerrel a hittudományt búvod? Nem is tudom, miképpen mozog ajkad, melyet a Teremtő ilyenre-olyanra metszett, és fogad csillog közötte. Ami azonban kijő belőle, csupa szemtelenség. Kölyök, kölyök, vigyázz magadra! - mondta, és úgy megráncigálta, hogy József sarkán-bokáján előre-hátra ingott. - Nem mentettelek-e meg tízszer is a testvérek keze közül s haragja elől, akik eltaposták Sekemet a megszeplősítettért; tízszer, amikor már-már jól el akartak páholni, mert ellenük locsogtál az atyánál, és “elevenek húsából kimetszett darabokról” s hasonlókról hazudoztál - s te most mégy és kicsalod a ruhát, amíg mi távol legeltetjük a nyájat, és galádul kihívod magad ellen haragunkat, ha nem tízét, akkor hát kilencét? Mondd, ki vagy te, és micsoda gőg ez, hogy elkülönülsz mindnyájunktól, és járod a magad útját? Nem félsz, hogy fennhéjázásod fejed fölé gyűjti a felhőket, melyekből a villám jő? Oly kevés hálát érzel a veled kegyes indulatúak iránt, hogy bajba döntöd őket, mint aki korhadt ágakon kapaszkodik, és onnan űz csúfot azokból, akik alant állnak, és aggódva kiáltanak föl hozzá, hogy le ne törjön alatta az ág, s leesvén, bele ki ne forduljon?

- Hallgass meg, Rúben, és ne rázz tovább! Hidd el, hálás vagyok neked, amiért szót emeltél értem a testvérek kajánságával szemben. S hálás vagyok azért is, hogy tartasz, miközben fölfordítasz, egyszerre mindkettőt. De eressz csak vissza talpamra, hogy szólhassak! Úgy! Hintázva nem lehet magyarázgatni. Most azonban, hogy végre állok, mégis megpróbálom, és bizonyos vagyok felőle, hogy igazságosan helyeselni fogod szavaimat. Nem csaltam ki a ruhát, nem is loptam. Amikor Jákób a kútnál nekem ígérte, már ismertem kívánságát és szándékát, hogy nekem adja. De mivel a nyájasszívűt némileg határozatlannak láttam akarata felől, támogattam ezt, és egykönnyen rávettem, hogy nekem adja - nekem adja, mondom, és ne ajándékozza, mert a ruha az enyém volt, mielőtt nekem adta volna.

- Miért a tied?

- Kérdezel? Hát felelek. Ki volt az, akiről Jákób első ízben emelte le a fátyolt, hogy ott nyomban hagyatékká tegye?

- Lea volt az!

- Igen, valóság szerint. De igazság szerint Ráhel volt az. Lea csak álruhaként viselte, a ruha úrnője azonban Ráhel volt, és ő őrizte, amíg meg nem halt egy dűlőföldre Efrontól. De mivelhogy meghalt, hol van most?

- Ahol sár az eledele.

- Igen, valóság szerint. De igazság szerint másként van. Nem tudod, hogy a halál erejénél fogva megváltozhatik az ember természete, és hogy Ráhel Jákób számára más természetben él?

Rúben elképedt.

- Én és az anya egyek vagyunk - mondta József. - Nem tudod, hogy Mamácska ruhája a fiúé is, és hogy cserélve hordják, egyik a másik helyett? Nevezz meg engem, és őt nevezted meg. Nevezd meg az övét, és az enyémet nevezted meg. Kié tehát a fátyol?

Rendkívül szerény tartással beszélt, egyszerűen csak állt, s lesütötte szemét. De azután, hogy elmondta mondókáját, hirtelen belévetette tág és nyílt tekintetét a bátyjáéba: nem támadón mélyesztette és fúrta emebbe, hanem csupán csöndesen s nyíltan kínálta nézése elé, s a gyulladásos Lea-szemek pislogva-hökkent szúrását viszonzás nélkül fogadta a maga tekintetének feneketlenségébe.

A torony megingott. A nagydarab Rúben megborzongott. Hogyan beszél ez a fiú, mire akar kilyukadni, hogyan történt mindez? Gőgjét firtatta - most bánhatta, mert megkapta a választ. Dühödten tudni akarta, ki is hát József - bár ne akarta volna! Mert most íme, itt a magyarázat, éspedig oly kétértelmű, hogy hátán végigszaladt a hideg, teljes hosszában. Véletlen volt, ahogyan a kölyök szájában alakultak a szavak? Az istenire akart célozni velük, és rá hivatkozni, hogy csalafintaságát igazolja, vagy... És ez a “vagy” Rúben szívének sötétjében ugyanazt a borzadályt keltette, amiről Gádiél testvér panaszkodott szitkozódva József fekhelye mellett - csupán még erősebb volt ez Rúbenban, mélyebb megrázkódtatás és egyben bámulat, lágy, gyöngéd iszonyat és ámulás.

Meg kell értenünk Rúbent. Amint senki a világon, ő sem ismerte félre a kérdés fontosságát, hogy kicsoda a magányos fiú, micsoda nyomdokokon jár, milyen múltra építi jelenét, hogy ezáltal valóságosnak mutassa meg azt. József megmutatta magát válaszában - oly iszonyatosan elbizakodott módon, hogy Rúben szinte szédült belé. Ám a szó mágiája, amely a felvilágít az alvilágiba vonta, ez az elfogulatlanul szabad és kétségkívül valódi nyelvkészség az átváltás varázslatára Rúben szeme előtt fölvillantotta a nyomokat, melyeken öccse járt. Talán nem tartotta Józsefet e percben elfátyolozott kétnemű kettősistenségnek - ezt nem akarjuk állítani. De mégis hitt benne.

- Gyerek, gyerek - szólt hatalmas testéből a finom hang -, óvd lelkedet, óvd atyádat, óvd világosságodat! Rejtsd véka alá, nehogy romlásodra világítson!

Aztán lesunyt fejjel három lépést tett hátrafelé, s csak azután fordult el Józseftől.

Ám estebédnél a fiú a ruhát viselte, úgyhogy a testvérek cövekként ültek, és Jákób megfélemedett.

A kévék

Sok nappal az események után történt, hogy búzát kaszáltak Hebrón völgyében, és itt volt az aratás ideje és a vidám izzadság ideje és örömidő a zsengék napjáig, amikor új lisztből készült savanyított búzakenyeret mutattak be, hét héttel a tavaszi telehold után. Mert a kései esők bőségesek voltak, de az ég csatornái csakhamar bezárultak, a víz lefutott, és a föld kiszáradt. A diadalmas nap, Marduk-Baál, győzelmétől ittasan a csöpögő Leviatán fölött, lángolva buzgott az égen, aranydárdákat hajigált a kékségbe, és már a második és harmadik hónap fordulóján oly tüzes volt uralma, hogy félteni kellett volna a vetést, ha szél nem támad, melynek örvendetes közeledését Lea hatodik fia, Zebulón megorrintotta, s ekképpen szólt:

- Kellemesen érinti orromat ez a szél, mert idesodorja a messzeség páráját, és meghozza az enyhet adó harmatot. Nézzétek csak, milyen öröm jő a tenger felől, mondottam mindig. A Nagy Zöldvíznél kellene lakni és Szidón határán, és a hullámokat járni bárányok őrzése helyett - ezt kevésbé szeretem. A hullámok hátán és a görbe pallón olyan emberek közé lehet jutni, akiknek farkuk van, és világító szarvuk a homlokukon. Meg olyanok közé, akiknek akkora fülük van, hogy egész testüket betakarja, és olyanokhoz, akiknek testét fű növi be - egy Hazati kikötőből való ember mesélte mindezt nekem.

Naftáli egyetértett vele. Bizony jó volna híreket váltani a fűborította néppel. Valószínűleg sem ők, sem a farkasok, sem a lepedőfülűek semmit sem tudnak arról, mi minden történik a nagyvilágban. A többiek ellentmondtak, és hallani sem akartak a tengerről, noha az adja a harmathozó szelet. Alvilági terület az, tele káosz-szörnyekkel, éppily joggal dicsőíthetné Zebulón a sivatagot. Kiváltképpen Simeón és Lévi, e két durva, de jámbor testvér hangoztatta ezt a nézetet, noha alapjában a pásztorélethez nekik se volt különös kedvük, csupán az öröklési rend miatt ragaszkodtak hozzá, és szívesebben űztek volna valami vadabb mesterséget.

Az aratási munka, amely az árpa betakarításával kezdődött, mindnyájuk számára kellemes változatosságot jelentett, és vidáman fürödtek izzadságukban, amint a jutalomnak e heteiben szokás, úgyhogy viszonyuk Józsefhez, aki szintén segített sarlózni és kévét kötni, már-már enyhülni és javulni kezdett, amikor ez hihetetlen szószátyárságával megint mindent elrontott, és végsőkig elmérgesített. Rögtön szólunk erről. Ami Jákóbot illeti, őt kevéssé érintette környezetének naptárhoz igazodó lelkendezése, az arató parasztok jókedve, akiknek körében emberei végezték a maguk dolgát. Magatartása, amely minden évben ugyanilyen volt, bizonyos fokig mérséklőn hatott ezekre, mégpedig anélkül, hogy ő maga a mezőn megjelent volna. Ez csak egészen kivételes esetekben történt, s persze éppen ebben az évben kellett egyszer megtörténnie, mégpedig József külön kérésére, akinek megvolt az oka rá. Általában azonban Jákób nem sokat törődött vetéssel-aratással, hanem kevéske mezőgazdálkodását jóformán oda se hederítve űzte, és csupán okosságból, nem benső hajlamból, melynek éppen ellenkezője jellemezte viszonyát ehhez a területhez, a hitközömbösség tudniillik, a holdpásztor ellenérzése a vörös földmívelő rögmunkájával szemben. Az aratásidő éppenséggel zavarba hozta; mert hasznot húzott a termékenységkultuszból, mellyel az ország fiai tavaszról tavaszra a nap-baáloknak és templomaik kedves-asszonyainak áldoztak, s melytől lelke mégis távol maradt. Kissé szégyellte ezt a közös élvezetet, és a betakarítók hálaujjongása elől elzárta ajakát.

Most hát az árpa után a búzát aratta a maga ellátására, és mivel minden dolgos kézre szükség volt, sőt Eliézer ezekre a hetekre bérmunkásokat is vett föl, József félbeszakította tanulmányait az öreggel, hogy az ő különálló személye is rózsás hajnaltól késő estig a mezőn serénykedjék, sarlóját belevágja a kalászcsomóba, melyet jobbjával markolt össze, a kévéket átkösse szalmával, s testvéreivel s a szolgákkal együtt kordéra rakja vagy szamárhátra kötözze, hogy ezek a szérűre vigyék. El kell ismerni, kedvvel és vidáman dolgozott, anélkül hogy időrablásnak tekintette volna dolgát, s nagyon szerényen viselkedett, ami persze szöges ellentétben állt belső életének bizonyos megnyilvánulásaival, amelyekre éppen ez időben ragadtatta magát. Végül is mi sem lett volna könnyebb, mint Jákóbtól fölmentést kérni a mezei munka alól, de ő nem is gondolt erre, részben mert a munkában egészséges örömet lelt, részben és csakugyan elsősorban ezért, mert így közelebb került testvéreihez, s boldog büszkesége telt benne, hogy velük együtt munkálkodhasson, hallhassa, amint hívják, s legjobb képessége szerint kezükre járjon - betű szerint így igaz; a velük való munkaközösség, amely gyakorlatilag javította viszonyukat, lélekemelőn hatott rá, boldoggá tette, s ellentmondások itt semmit sem jelentenek; romboló értelmetlenségükkel sem változtatnak azon a tényen, hogy József szerette testvéreit, és bármily értelmetlenül, sőt egészen elvakultan hangzik is, bízott szeretetükben, olyannyira, hogy azt hitte, bizalmas lehet velük szemben bizonyos mértékben - bizonyos mértékben, mert szerencsétlen módon azt gondolta, hogy nem ment messzire.

A mezei munka nagyon kimerítette, és gyakran elbóbiskolt közben. Azon a déli órán is aludt, amikor Jákób valamennyi fia, Benjámin kivételével odagyűlt pihenőre és falatozásra a görbe rudakra akasztott barna sátorlap alá. Megtörték a kenyeret, és elbeszélgettek, sarkukon kuporogva, mindössze kis köténnyel testükön, amit pirosra égetett Baál ereje, mely fehér bárányfelhők közül lángolt alá a félig letarolt mezőre, s ez itt is, ott is, ahol a sarló tarlóréseket vágott napsárga kalásztömegébe, egymásnak támasztott kévékkel volt tele, s körös-körül alacsony kavicsfal szegélyezte, amely mögött mások munkája folyt. Némi távolságra domb emelkedett, amelyet Jákóbék szérűnek használtak. Megrakott szamarakat lehetett látni, amint arrafelé cammognak, s odafönn embereket, akik villával hányták szét a gabonát a taposó ökrök előtt.

József tehát, szintén csak munkakötényben és naptól piros bőrrel, ott aludt a közös árnyékban karjára dőlve, összekuporodva. Mielőtt lefeküdt, teljes bizalommal kérte meg a hozzá legközelebb ülő Isszakárt, akit “erős csontú szamárnak” neveztek, adná kölcsön egyik térdét, hogy fejét ráhajthassa; Isszakár azonban megkérdezte, hogy talán vakargassa is a fejét és elhessentse tőle a legyeket, és ráförmedt, hogy feküdjön csak akárhogy, az ő segítsége nélkül. József gyermekesen kacagott ezen, mint valami jó tréfán, és fejének fölemeltetése nélkül feküdt le aludni. Másfelől kapta ezt meg, amint ki fog derülni, de senki sem vette észre rajta, annál kevésbé, mert senki sem törődött vele. Csak Rúben tekintete suhant el néha fölötte. Az alvó arca feléje fordult. Nyugtalannak látszott. Homloka, szemhéja meg-megrándult, megnyílt szája mintha szóra mozdult volna.

Ezenközben a testvérek egy szerszám előnyeit és hátrányait beszélték meg, melyet újabban mindenfelé kezdtek cséplésre használni; a cséplőtábláról volt szó, amelyet ökrök húztak, s az alsó felére erősített hegyes kövekkel kiverte a kalászt. Hogy ez az eszköz meggyorsítja az eljárást, vitathatatlan volt. De többen azt állították, hogy a pelyvázás azután több munkát ad, mintha a taposó barmot gyakran és alaposan körülhajtják a termésen. Cséplőkocsiról is beszéltek, amilyet némely paraszt használt, s amely éles vaskorongokkal fölszerelt hengeren szaladt. Ekkor fölébredt József, és fölült.

- Álmodtam - mondotta, és ámuló mosollyal nézett körül a testvérek között.

Azok feléje fordították fejüket, ismét elnéztek, és tovább beszéltek.

- Álmot láttam - ismételte a fiú, s kezét végighúzta homlokán, miközben még mindig kótyagos és boldog mosollyal a semmibe nézett -, olyan csodálatos volt és olyan eleven!

- Semmi közünk hozzá - felelte Dán, és szúrós szemét rászögezte, egy pillanatra. - Jobb lett volna, ha álom nélkül alszol, ha már aludnod kell, mert az alvás csak álom nélkül pihentet.

- Nem akarjátok hallani, mit álmodtam? - kérdezte József.

Erre senki sem válaszolt. Hanem egyikük, Jehuda olyan hangon folytatta a mezőgazdasági beszélgetést, hogy az már bizonyos mértékben megfelelő válasz is volt az efféle kérdésre.

- A vaskorongok élességére nagyon kell vigyázni - szólt hidegen és hangosan -, különben nem vágnak, hanem csak zúznak, és a mag nem hull ki jól a kalászból. De mondjátok meg, lehet-e bízni az emberekben, kivált a béresekben, hogy kellőképp köszörülik a korongokat? Ha viszont a kerekek túlságosan élesek, könnyen szétvágják a magot, és ilyenkor a liszt...

József kis ideig hallgatta személye fölött elsikló társalgásukat. Ám végül is félbeszakította őket, és így szólt:

- Bocsássatok meg, testvérek, de mégis szeretném elmondani nektek álmomat, amelyet az imént álmodtam, nagyon fúrja az oldalamat. Rövid az egész, de olyan eleven és csodálatos, hogy nem tudom magamba fojtani, hanem szívből kívánnám, ha ti is oly élénken látnátok, mint ahogy én, s nevetnétek a gyönyörűségtől, s combotokat csapkodnátok.

- Nézze meg az ember! - szólt Júda ismét, és megrázta a fejét. - Mi lelt, hogy folytonosan zaklatsz a magad dolgával, amihez semmi közünk? Mit törődünk mi a te belsőrészeddel és alvásod kotyvalékával, s hogy mi szállt a hasadból a fejedbe evés után? Ez illetlen dolog, és nincs közünk hozzá, tehát hallgass!

- Dehogyis nincs hozzá közötök! - kiáltotta József buzgón. - Mindnyájatoknak köze van hozzá, mert ti mind szerepeltek benne és én is, csakhogy az álmom annyira elgondolkoztató és csodálatos mindnyájunk szempontjából, hogy le fogjátok horgasztani fejeteket, és három napig jóformán semmi másra nem gondoltok!

- Nem mondhatná el tehát néhány rövid szóval, sok teketória nélkül, hogy túllegyünk rajta? - kérdezte Áser. A torkosok kíváncsiak is; s különben mind kíváncsiak voltak, és alapjában nagyon szívesen hallgatták a beszédet: a valóságot és a költöttet, mesét, álmot és az ősidők dalait.

- Jó - mondta József boldogan -, ha tehát akarjátok, elmesélem nektek látomásomat, ami kívánatos már értelmezése miatt is. Mert nem annak kell értelmezni, aki álmodik, hanem valaki másnak. Ha ti álmodtok, szívesen megfejtem álmotok értelmét, nem kerül fáradságomba, kérem az Urat, és ő is megvilágosít engem. De a magam álmával másként áll a dolog.

- Így beszélsz te “teketória nélkül”? - kérdezte Gád.

- Halljátok hát... - kezdte József. De Rúben az utolsó pillanatban még megpróbálta elhallgattatni. A fátyol gazdáját szem előtt tartotta egész idő alatt, és semmi jót nem várt tőle.

- József - mondotta -, nem ismerem álmodat, mert nem voltam veled alvásodban, hanem magad voltál benne. De úgy hiszem, jobb, ha mindenki maga marad álmaival, s te is magadban tartod, amit álmodtál, s induljunk munkára.

- Munka közben voltunk - kapta föl a szavát József -, mert a mezőn mindnyájunkat együtt láttam, Jákób fiait, amint a búzát arattuk.

- Nagyszerű! - kiáltotta Naftáli. - Igazán szörnyen álomszerű az, amit álmodban láttál, ki merné tagadni! Csodálatos csakugyan, micsoda fene nagy álom és milyen vadregényes!

- De a rét nem a miénk volt - folytatta József -, hanem más, csodálatosan idegen. Mi azonban nem beszéltünk erről. Hallgatva dolgoztunk mind, és kévét kötöztünk, miután levágtuk a termést.

- No, ez aztán szép kis álom az Úr színe előtt! - mondta Zebutón. - Páratlan látomás! Talán először kellett volna kévét kötöznünk, aztán aratnunk, te szamár? Igazán azt kívánod, hogy végighallgassunk?

Néhányan már vállat vonva föl is álltak, és menni akartak.

- Igen, hallgassatok végig! - kiáltotta József fölemelt kézzel. - Mert most következik a csodálatos. Mindegyikünk egy-egy kévét kötött az életadóból, és tizenketten voltunk, mert Benjámin is, legkisebb testvérünk velünk volt a mezőn, s ő is veletek kötötte kévécskéjét a körben.

- Ne beszélj bolondot! - parancsolta Gád. - Miért “veletek a körben”? Talán azt akarod mondani: “velünk a körben”!

- Dehogyis, Gádiél, szó sincs róla! Mert ti álltatok ott körben, tizenegyen, s kévét kötöztetek, én ellenben a magam kévéjét külön kötöztem a kör közepén.

Elhallgatott, és testvérei arcába nézett. Valamennyi fölvonta szemöldökét, s fejét lassú rázással hátrahajtotta, hogy ádámcsutkájuk előreugrott. Ebben a fejrázásban és szemöldökfölvonásban gúnyos álmélkodás, intés és aggódás fejeződött ki. Várták a folytatást.

- Hallgassátok csak, mi következett, és milyen csodálatosat álmodtam! - szólt ismét József. - Amint kévéinket megkötöttük, ki-ki a magáét, odahagytuk őket, és eltávoztunk tőlük, mintha semmi dolgunk sem lett volna ott tovább, szót se szóltunk. De alighogy húsz lépést mentünk együtt, vagy negyvenet, íme, Rúben visszapillant, és kezével némán mutat hátra, arra a helyre, ahol kévét kötöztünk. Rúben, te voltál az. Mind ott álltunk és néztünk, kezünket szemünk fölé emelve. És ezt láttuk: az én kévém ott áll a középen, egyenesen, a tiéitek pedig, amelyek körülveszik, körben mélyre hajolnak előtte, mélyre, még mélyebbre, az enyém pedig áll.

Hosszú hallgatás.

- Ez minden? - kérdezte Gád nagyon kurtán és halkan a csöndben.

- Igen, és ezután fölébredtem - válaszolta József bizonytalanul. Meglehetősen csalódott álmában, amely rendkívül sajátságos, nyomasztóan boldogító színezetű volt, kiváltképp mikor Rúben csöndesen visszamutatott a megelevenedett kévékre, de szóba foglalva aránylag soványnak, sőt együgyűnek tűnt föl, és József véleménye szerint semmiféle hatással nem lehetett hallgatóira, s ebben az érzésben Gád kérdése: “Ez minden?” - még jobban megerősítette. Szégyellte magát.

- No tessék - mondta Dán újabb hallgatás után elszorult hangon, vagyis inkább úgy, hogy kijelentésének csak első szótagja hangzott, a többi azonban suttogásba fúlt.

József fölemelte fejét. Új bátorságra kapott. Úgy látszott, álma, amint elmondotta, mégsem maradt egészen hatástalan a testvérekre. A kérdés: “Ez minden?”, lesújtó volt, ám a kijelentés: “No tessék”, vigasztaló és reményt adó; azt jelentette: “Mond valamit” és “nem rossz”, azt jelentette: “Mi a fene” és hasonlókat. József testvérei arcába nézett. Mind halovány volt, és valamennyin függőleges ráncok vonódtak a szemöldökök közt, ami halotti sápadtságukkal párosulva különös hatást tett. Ugyanígy hatnak a sápadt arcban erősen kitáguló orrcimpák vagy a fogak közé harapott alsó ajkak is, amint most sokuknál szintén meg lehetett figyelni. Ezenkívül lélegzésük is meggyorsult, és mivel nem egyszerre vettek lélegzetet, tízszeresen szabálytalan, összevissza fújtatás keletkezett a sátorlap alatt az elbeszélés következtében, ami az általános sápadtsággal együtt némileg meghökkentette Józsefet.

Bizonyos mértékben így is történt, de oly módon, hogy mindez álma folytatásának tűnt föl, amelynek döbbenetes örömből és örvendetes döbbenetből keresztezett különös kettősségét a valóság tovább őrizte; mert a testvérekre tett hatás nem volt ugyan egészen szerencsés, de mégis sokkal erősebbnek látszott annál, amit József szavai közben olykor remélni mert, és elégtételérzése amiatt, hogy elbeszélése nem járt kudarccal, amitől már-már félni kezdett, kellőképpen ellensúlyozta szorongását.

Mit sem változtatott ezen, hogy Jehuda, hosszas általános fújtatás és ajakrágás után, rekedt torokhangon fölkiáltott:

- Ennél undorítóbb badarságot, mióta élek, nem hallottam még! - Mert ez is kétségtelen, ha nem is egészen kívánatos megrendülés kifejezése volt.

Újabb hallgatás, sápadás és ajakrágás következett.

- Te fölfuvalkodott! Te pöfeteg! Te nagyszájú! Te büdös szelelés! - ordított föl egyszerre Simeón és Lévi. Képtelenek voltak egymás után beszélni s rárímelni a másik szavára, mint ahogy rendesen szokták; együtt és egymás szavába vágva üvöltöttek, vérvörös arccal, kidagadó erekkel homlokukon, s most igazán igaznak bizonyult a híresztelés, mely szerint haragjukban mellük szőre tüskévé meredt, mint például akkor is, mikor Sekem városa ellen tomboltak: csakugyan így volt, meg lehetett végre figyelni, mellkasukon láthatóan fölborzolódott a szőr és égnek állt, miközben bikahangon süvöltöttek összevissza:

- Te nyavalyás, pökhendi, nyegle, aljas hencegő! Még mit nem szeretnél álmodni, még mit nem látnál szemhéjad mögött, te taknyos, te szálka a szemben, te botránkozás köve, hogy fejtsük meg számodra s még értelmezzük is, utálat kévéje! “Mélyre hajolnak, mélyre, még mélyebbre” mi, azt álmodod te, szégyentelen alamuszi, s minket, becsületes embereket kényszerítsz rá, hogy meghallgassunk? A mi kévéink petyhüdten kókadnak alá a körben mind, a tiéd azonban áll! Hallott már a világ valaha ilyen szörnyen visszataszítót? Pfuj, Seól, piszok, köpedelem! Atyai s királyi hatalmat szeretnél gyakorolni fölöttünk, mi, mert alattomosan kicsaltad a ketonetet, te képmutató, te örökségleső, idősebb testvéreid háta mögött! De mi majd megtanítunk, hányadán áll a dolog az állással és a hajlással, s megmutatjuk majd, ki az úr, hogy magad mondod meg, mi a méltó neved, és belátod, milyen szemérmetlenül hazudtál!

Így hangzott a dioszkúroszok vad üvöltése. Azután mind a tíz kimászott a kendő alól, s kiment a földre, még mindig sápadtan és pirosan és ajkát harapdálva. Rúben pedig így szólt elmenet:

- Most hallottad, fiú.

József egy darabig még elgondolkodva üldögélt, megzavartan és elszomorodottan, mivel a testvérek nem akarták elhinni álmát. Mert kiváltképpen ez ragadt meg fülében, hogy nem hittek neki, mivel az ikrek hencegésről és hazudozásról üvöltöttek. Ez megszomorította, és azon törte fejét, hogy bizonyíthatná be, hogy az igazságnál egy szóval sem mondott többet, s híven beszélte el nekik azt, amit csakugyan álmodott közöttük. Ó, ha hinnének neki, gondolta, eloszolna rossz érzésük is, amelyet vele szemben mutattak; hiszen ő őszinte testvéri bizalmáról tett tanúságot, amikor közölte velük, mit mutatott neki Isten álmában, hogy megossza velük a csodát s az örömöt, s együtt elmélkedjenek értelme fölött. Lehetetlen, hogy zokon vegyék tőle közösségük megrendíthetetlenségébe vetett hitét, amely arra késztette, hogy Isten gondolatait jelentse nekik. Természetesen ezekben föléjük emelkedett; de hogy ezért az idősebbek, akikre ő bizonyos értelemben mindig föltekintett, Isten gondolatait nem tudják elviselni, az túlságosan nagy csalódás lett volna számára, semhogy csak gondolt volna is rá. Ám mivel belátta, hogy mára már sajnos lehetetlen a tökéletesen vidám s zavartalan együttlét, inkább lemondott róla, hogy közéjük menjen a mezőre, hanem hazafelé vette útját, és Benjámint, édestestvérkéjét kereste föl, hogy elmondja, mi történt: a nagyoknak egy aránylag felette szerény álmát mesélte el, éspedig ezt és azt; azok pedig nem akartak neki hinni, s az ikrek haragra lobbantak, jóllehet ez a kévelátomás a mennybemenetel álmához hasonlítva, amelyről egyetlen szót se szólt, a világ legalázatosabb semmisége.

Turturra örült, hogy az iszonyú égi álomról nem esett szó, és a maga részéről olyan őszintén tetszett neki a kéveálom, hogy József a nagyoknál elért némileg gyászos eredményért ezáltal teljes kárpótlást talált. Különösen annak örült a kicsike, hogy az ő kévécskéje is ott állt a körben és meghajolt a többiekkel, és ugrált és kacagott örömében, annyira kedvére volt ez.

A tanácskozás

A tízek pedig ezalatt egy csoportban álltak a mezőn, a lefelé haladó nap világánál, és szerszámukra támaszkodva nagy gondban és haragban tanácskoztak. Kezdetben az a fölfogás - vagy legalábbis hallgatólagos megegyezés - uralkodott, aminek Simeón és Lévi szidalmazó kitörése adott hangot, hogy a gyűlöletes kölyök álma puszta kitalálás, s üres hazugságot beszélt el. Szívesen ragaszkodtak volna ehhez a föltevéshez, amely mintegy belső védekezés volt mindnyájuk számára. De Júda volt az, aki, hogy semmit se mulasszanak el megfontolni, arra a lehetőségre is rámutatott, hogy a fiú csakugyan ezt álmodta, és nem túlzott; és ezzel a föltételezéssel most már nem csupán hallgatólag, hanem kifejezetten is számot vetettek, amikor ismét két eshetőségre bontották: mégpedig, hogy az álom, ha igazán látta József, vagy Istentől való, amit általánosan az elképzelhető legnagyobb katasztrófának tekintettek, vagy semmi köze Istenhez, hanem forrása egyedül a szörnymajom otromba és a ketonet megkaparintása folytán túlságosra hízott elbizakodottsága, s szenvedhetetlen, csalóka látomásai innen erednek. A vitában Rúben azt hangoztatta, hogy ha Isten keze van a játékban, tehetetlenek vele szemben és imádni kell - nem Józsefet, hanem az Urat. Ha ellenben az álom szülője az önhittség, akkor vállat vonva vehetik tudomásul, és az álmodó legyen boldog balgaságában. Egyben annak valószínűségét is újra megemlítette, hogy a fiú gyermekes módon csak kitalálta az álmot, és bolonddá akarja tartani őket, amiért verést érdemel.

Csakugyan, a nagy Rúben verést javasolt a hazudozás büntetéséül. Ám mivel ugyanekkor azt is ajánlotta, hogy vonjanak vállat az egész fölött, a verést mégsem gondolhatta túlságosan komolyan, mert vállvonogatva nem lehet a verés olyan súlyos. Mindenesetre föltűnő volt, hogy Rúben éppen azt a lehetőséget fogadta el igaznak, amely a maga nézete szerint veréssel volt kapcsolatos. Ha azonban szavainak mélyére tekintünk, úgy látjuk, mintha ezzel a gondolatkapcsolással egyéb föltevésektől akarta volna a testvéreket eltéríteni, s arra csábítani őket, hogy a maguk részéről is a hazugság hipotézisét fogadják el; mert attól tartott, ha abban maradnak, hogy Isten küldte az álmot, ebből egyáltalában nem a megnyugvás és imádás végkövetkeztetését vonják le, hanem a puszta elnáspángolásnál esetleg beláthatatlanul rosszabb cselekedetre ragadtatják magukat. Csakugyan kevés hajlandóságot mutattak rá, hogy a személyit elválasszák a tárgyi résztől, s viselkedésükön Józseffel szemben nem változtatott a különbségtevés a közt, hogy vajon ez puszta önteltségből álmodott-e csupán, vagy álma a valóságos helyzetnek, azaz: Isten akaratának és terveinek megvilágítása volt-e. Szavaikból nem derül ki határozottan, vajon József melyik esetben lett volna előttük utálatra méltóbb és viperafajzathoz hasonlatosabb - a másodikban valószínűleg még inkább, mint az elsőben. Ha az álom Istentől való és a kiválasztás égi jegye, akkor persze Isten ellen nem lehet zúgolódni - ahogyan Jákób, az atya ellen sem lehet zúgolódni tiszteletre méltó gyöngesége miatt. Józsefet terhelte minden bűn gondolataikban. Ha Isten kiválasztotta őt testvérei hátrányára, és kévéiket szégyenletesen hajbókoltatta az övé előtt, akkor József éppúgy elbolondította Istent, mint Jákóbot, és ugyanazzal a képmutatással hálózta be, mint az atyát. Isten nagy, szent és felelőtlen, József pedig vipera. Látható (és Rúben is látta ezt), hogy elképzelésük József viszonyáról Istenhez pontosan összevágott azzal, ahogy ez maga is hitte: olyan szemmel nézték, mint viszonyát az atyához. És ennek így kellett lennie, mert csak közös elképzelésekből születik igazi gyűlölet.

Reubén félt ettől a gondolatmenettől; ezért nem védelmezni próbálta Józsefet, föltételezve, hogy talán Isten küldte az álmot, hanem rá akarta bírni testvéreit, hogy hazug voltában higgyenek, s fenyítsék meg érte a kópét, bárha vállvonogatva is. Valójában ő maga éppoly kevéssé volt vállvonogató kedvében, mint a többiek. Az a szívük sötétjében támadó borzalom, amelynek az egyenes Gád elsőként adott szóbeli kifejezést, és amely most már nemcsak a szolgálók négy fiát, hanem mind a tízüket elfogta - ez a borzalom, mely az elcserélt elsőszülöttségnek, a világuralomnak és a testvérek szolgaságba igázásának mélyen gyökerező és rendszerint szunnyadó, most azonban fölkavart és fölidézett mondai-prófétai vonatkozás-káoszából eredt -, Rúben lelkét talán a legerősebben rázta meg, csupán benne, a többiektől eltérően, nem mondhatatlan dühöt keltett szorongásának fölidézője ellen, hanem éppoly mondhatatlan megindultságot a választottnak csacsogó ártatlanságán és ámuló sorstiszteletet.

- Még csak az kellene, hogy “hajbókolni”-t mondott volna - sziszegte Gádiél összeharapott foga közt.

- Azt mondta, “hajolni” - jegyezte meg Isszakár, az erős csontú, aki alapjában szerette a békességet, s egyet-mást szívesen el is viselt érte, és most olyan részletre figyelmeztetett, amely mindenesetre némileg csillapítólag hathatott.

- Azt én is tudom - felelte Gád. - De először is lehet, hogy csak cselből mondta ezt, másodszor pedig ez éppoly gyalázat.

- Mégsem egészen - vetette ellen Dán agyafúrtan; mert ez a vonás jelleméhez tartozott, s jámbor hűséggel e kép iránt sohasem mulasztotta el agyafúrtságát csillogtatni. - Hajolni nem ugyanaz, mint hajbókolni, hanem, magunk közt szólva, valamivel kevesebb.

- Hogyan! - sivítottak Simeón és Lévi, eltökélten, hogy kimutatják vad ostobaságukat, akár kedvező rá az alkalom, akár nem.

Dán és még néhányan, köztük Rúben is, amellett kardoskodtak, hogy “hajolni” kisebb jelentőségű, mint “hajbókolni”. Meghajlásnál nem bizonyos - mondották -, hogy vajon belső meggyőződésből teszik-e ezt, vagy inkább csak külsőleges és üres mozdulatról van szó. Azonkívül “hajolni” csak egyszer kell vagy egyszer-egyszer; ellenben “hajbókolni” örökösen, tartósan és szívből, őszintén számot vetve a tényekkel, tehát, amint Rúben kifejtette, lehet okosságból “hajolni” anélkül, hogy az ember valóban “hajbókolna”, de lehet “hajbókolni” is, és amellett büszkébbek lehetünk, semhogy meghajolnánk. Jehuda ezzel szemben így vélekedett: ez a különbségtevés gyakorlatilag nem áll meg, mert itt álomról van szó, és álomban a meghajlás csupán képletes kifejezése ama viselkedésnek, amelynek számára Rúben a “hajbókolás” megjelölést kívánja fönntartani. Álomkévék természetesen nem lehetnek olyan büszkék, hogy ne “hajoljanak”, ha a kévekötők arra rendeltettek, hogy “hajbókoljanak”. Az ifjú Zebulón itt azt vetette közbe, hogy most hát végül szerencsésen mégis eljutottak odáig, amire József szemtelenül fölszólította őket, és amire semmiképpen sem akartak vállalkozni, tudniillik a gyalázatos álom értelmezéséig; és ez a megállapítás olyan bosszúságot keltett, hogy miközben Simeón és Lévi azt kiáltozták, mindez gágogás és károgás, és sértő tények előtt sem hajbókolni, sem hajolni nem szokás, hanem ki kell azokat irtani, mint ahogy Sekemnél tették, a tanácskozás ott nyomban és a csillapítatlan elkeseredésen kívül más eredményt nem hozva, megszakadt.

Nap, hold és csillagok

És József? Nem is gyanítva, hogyan gyötrődnek álma miatt a tízek, semmi mással nem törődött, csak azzal, hogy azok nem akartak neki hinni, és csak azon járt az esze, hogyan tehetné őket hívőkké - hívőkké kettős értelemben -: álma valóságában és igazságában. Hogyan érheti ezt el? Ez a kérdés gyötörte, és később maga is csodálkozott, hogy nem talált rá választ, hanem azt kapnia kellett, azaz a válasz önmagától adódott. Ugyanis egyszerűen újra álmot látott: tulajdonképpen ugyanazt az álmot, csak annyival pompázatosabb formában, hogy a megerősítés sokkal nyomatékosabb volt, mintha csupán a kévelátomás ismétlődött volna. Éjszaka, a szabad csillagos ég alatt látta az álmot, a szérűn, ahol ez időben gyakran töltötte az éjt néhány testvérével és a béresekkel, hogy a gabonát őrizze, amelyet még nem csépeltek ki, és még nem vermeltek el a mezőn; és az álmok forrása felől jóformán semmi fölvilágosítást nem ad, ha megjegyezzük, hogy az égi seregek szemlélése elalvás előtt nyilván színesebbé tette álmát, s egynéhánynak közelsége és alvótársasága azok közül, akiket meg akart győzni, titkon szintén erős ingerrel lehetett álomképeire. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ugyanezen a napon az útmutatás fája alatt a vén Eliézerrel tanulságos beszélgetést folytatott a végső dolgokról, megtárgyalva a világítéletet és áldáskort, Isten végső győzelmét a hatalmak fölött, amelyeknek a népek oly sokáig hódoltak: a Megmentő diadalát a pogány királyok, csillagfejedelmek és állatkör-istenek fölött, akiket meghajlít és ledönt, s az alvilágban elzár egykoron, hogy győzedelmes-egyetlen világuralomra emelkedjék... Erről álmodott József, de olyan zűrzavarosan, hogy az ítéletidő istenhősének alakja gyermekes elcseréléssel és azonosítással a maga álomszemélyével vegyült álmában össze, és önmagát, a gyermek Józsefet csakugyan az egész állatkörben gördülő világkeringés urának és parancsolójának látta vagy inkább érezte - mert elmondható látomásról ennél az álomnál egyáltalában szó sem lehetett, és elismétlésekor József kénytelen volt a legegyszerűbb és legkurtább szavakra szorítkozni, szinte csak belső átélését jelentve ki, minden cselekmény nélkül, ami nem könnyítette meg a hallgatók dolgát, hogy fölfogják azt.

A közlés formája különben már akkor gondot okozott neki, amikor éjszaka fölriadt álmából, örömmel eltelve, hogy végre ily döntő bizonyíték van a kezében előbbi álma hitelességére nézve. S ez a gond mindenekelőtt s egyenest arra a kérdésre vonatkozott, hogy vajon a testvérek egyáltalában adnak-e módot az igazolásra, azaz: megengedik-e, hogy még egy álmát elmesélje, ami meglehetősen kétségesnek látszott. Már első alkalommal sem sok hiányzott ahhoz, hogy megtagadják álma meghallgatását, vagy idő előtt megvonják tőle figyelmüket. Mennyivel több ok volt most a félelemre, amikor a tapasztalatok, melyeket a testvérek kíváncsiságuknak engedve szereztek, úgy látszik, nem voltak számukra éppen zavartalanul kellemesek.

Ezért elejét kellett venni hallgatósága vonakodásának, s már azon éjszaka, ott a szérűn kieszelte József, mit kell tennie. Reggelre kelve szokása szerint atyjához ment - mert Jákób minden ébredéskor nyomban látni kívánta, szemébe akart nézni, meggyőződni jóllétéről, s megáldani őt arra a napra -, és így szólt:

- Szép jó reggelt, atyácskám, papifejedelem! Íme, itt az új nap, melyet az éj szült, azt hiszem, jó meleg lesz. Egyik nap a másik után sorakozik, mint gyöngy a gyöngyhöz a füzérben, és a gyermeknek tetszik az élet. Kiváltképp ebben az időben, mikor behordjuk a termést, leli benne kedvét. Szép kinn a mezőn, akár törjük magunk, akár pihenünk, s a közös serénység barátokká teszi az embereket.

- Amit mondasz, kellemesen hangzik - felelte Jákób. - Így hát jól megfértek egymással kinn a szérűn és a szántón, s békességben éltek az Úr előtt, a testvérek meg te?

- A legjobb békességben - mondta József. - Kisebb súrlódásoktól eltekintve, amit a nap hoz magával, és ami a világ meghasonlásának következménye, minden úgy megy, mint a karikacsapás; mert őszinte szóval, még ha nyers is néha, a félreértést el lehet simítani, és megint helyreáll az egyetértés. Szeretném, ha atyácskánk tanúja lenne egyszer életünknek. Te sohasem vagy velünk, s a mi közösségünk gyakran fájlalja ezt.

- Nem szeretem a földmívelő munkát.

- No persze, no persze. És mégis kár, hogy a dolgozók nem látják az urat, és az úr szeme nem látja minden munkájukat, kiváltképp a béresekét, akikben nem lehet bízni. Jehuda testvérem legutóbb is panaszkodott bizalmasan, hogy a béresek legtöbbször nem fenik ki rendesen a cséplőkocsi kerekeit: s így azok csak zúznak, ahelyett hogy vágnának. Így van ez, ha nem lehet látni az urat.

- Kétségkívül jogos a szemrehányás.

- Szemrehányás? Isten őrizze attól nyelvemet! Kérés ez csupán, amelyre az ágacska a tizenegyek nevében merészkedik. Nem is kell, hogy megoszd velünk törődésünket, mert a föld szolgálatát, a Baál-munkát ki merné kívánni tőled, hanem csak pihenésünket, amikor deleléskor az árnyékban megtörjük a kenyeret, és elbeszélgetünk egy keveset, mi, az egynek és a négynek fiai, és aki tud, elbeszél valami tréfát vagy álmot. Ilyenkor gyakran böktük meg egymást könyökünkkel, egyik a másikat, és bólogatással fejeztük ki érzésünket, milyen jó lenne, ha körünkben üdvözölhetnénk a családfőt.

- Egyszer majd kimegyek hozzátok.

- Ujjongva hallom! Akkor hát gyere rögtön ma, tiszteld meg fiaidat! A munka már vége felé jár, nincs sok vesztegetni való idő. Tehát ma, rendben van? A vörösszeműeknek semmit sem szólok, és nem jár el a szám a szolgálók fiai előtt, hadd legyen váratlan az öröm. A gyermek pedig tudni fogja magában, kinek köszönhetik ezt, s ki vívta ki ügyesen hűségében és ravaszságában.

Így tervezte ki József. És valóban, e nap delén Jákób együtt ült fiaival a mezőn a sátorlap alatt, miután megtekintette a gabonavermeket, és a szérűn hüvelykujjával próbálta ki a cséplőkocsi kerekeinek élét. Nagy volt a testvérek megrökönyödése. Az álomlátó az utóbbi napokban már nem töltötte velük a pihenés óráit. Most ismét megjelent köztük, fejét atyja ölébe hajtva. Világos, hogy Józsefnek ott kellett lennie, amikor az atya meglátogatja őket, csak az a kérdés, miért jött ki ilyen hirtelen az agg. Mereven s hallgatagon ültek ott, mind tisztességesen felöltözve, Jákób ízlésének megfelelően. Ez csodálkozott, hogy annak az egészséges meghittségnek, amelynek József szavai szerint a pihenés óráját jellemeznie kellett volna, egyáltalában nyoma sincs. Talán a hódolat érzése fojtotta el? Maga József is hallgatott. Félelem szorongatta, noha az atya ölében feküdt, akinek jelenléte biztonságot adott és lehetőséget a nyílt szóra. Valójában álma aggasztotta és álmának eredménye. Egyetlen mondattal el lehetett mondani, de továbbfejleszteni nem. Ha Gád esetleg megkérdezné, hogy vajon ennyi csak az egész, pirulnia kellene szégyenében. A rövidségnek megvolt az az előnye, hogy mielőtt a testvérek észre térhettek volna, már túl is volt az egészen, és senki sem szakíthatta félbe. Viszont a kedélyekre tett hatása könnyen meghiúsulhatott a híradásnak nagyszerű igénytelenségén. Szíve hevesen dobogott.

Csaknem elszalasztotta a pillanatot, hogy cselét megvalósíthassa, mert annyira unatkoztak, hogy az idejekorán való elszéledés veszedelme fenyegetett. De könnyen lehet, hogy még e veszély előjelei sem tudták volna legyőzni jogos bátortalanságát, ha végül is Jákób nem kérdezősködik jóságosan:

- Hogy is volt hát, mintha azt hallottam volna, bolondságokról, álmokról szoktatok beszélni itt az árnyékban, ezen az órán?

A testvérek zavartan hallgattak.

- Igen, bolondságokról, álmokról! - kiáltotta József izgatottan. - Máskor bizony nemegyszer csak úgy folyik ajkunkról a szó! Ki tud hát valami rendkívülit? - kérdezte szemtelenül a körben ülőket.

Azok rászegezték szemüket, és hallgattak.

- Nohát, én tudok valamit - szólt József, és komoly arccal fölemelte fejét atyja öléből. - Tudok egy álmot, amelyet ma éjszaka álmodtam a szérűn, halljátok hát, atyám és testvéreim, és csodálkozzatok. Álmot láttam... - kezdte, és nyomban elakadt. Tagjainak aggodalomkeltő elváltozása és eltorzulása lett látható: tarkójának és vállának az a bizonyos görcsös emelkedése, karjainak az a bizonyos kicsavarodása. Lehorgasztotta fejét, és ajkának mosolya mintha szépítgetés és bocsánatkérés lett volna érte, hogy szeme hirtelen kifordult. - Álmot láttam - ismételte lihegve -, és az álom ez... ez volt. Álmom ez volt: a nap, a hold és tizenegy kókábim hódolt nekem. Előléptek, és meghajoltak előttem.

Senki sem moccant. Jákób, az atya szigorúan sütötte le tekintetét. Mély csönd volt; de a csöndben valami baljós, titkos hang neszezett, amelyet nem lehetett nem hallani. A testvérek fogcsikorgatása volt ez. A legtöbb csukva tartott szájjal csikorgatta fogát. De Simeón és Lévi még vicsorítottak is.

Jákób hallotta ezt a csikorgatást. Hogy vajon József is megértette-e, az nem bizonyos. Vállára hajtott fejjel, szerényen és elmélázva mosolygott maga elé. Kimondta, s most jöjjön, aminek jönnie kell. Nap, hold és csillagok, szám szerint tizenegyen, hódoltak neki. Most hát gondolkozzanak rajta.

Jákób félve nézett körül. Ahogy várta: tíz szempár szegeződött vad és átható pillantással rá. Összeszedte magát, megerősítette szívét. S amilyen gyorsan csak lehet, így szólt a fiú mögött:

- Jehószéf? Micsoda álom az, melyet álmodtál, és mit jelent ez, hogy ilyesmit álmodsz, s ízetlen látomásod még el is mondod? Talán én és anyád és testvéreid imádásodra járuljunk? Anyád halott - ez az első, amiben a látomás sántít, de korántsem az utolsó. Szégyelld magad! Emberi megítélés szerint mindaz, amit összefecsegsz, oly szörnyen képtelen, hogy akár mindjárt az “aulazaulalakaulát” dúdolhatnád, egyik épp annyi volna, mint a másik. Lelkemből csalódott vagyok, hogy tizenhét esztendős fejjel és annyi szellemi csiszolás ellenére az írásba foglalt bölcsesség útján, amire Eliézerrel, legidősebb szolgámmal taníttatlak, még mindig csak ott tartasz az istenismeretben, hogy ily illetlen álmot látsz, és atyád és testvéreid előtt félkegyelműnek tetteted magad. Ezért hát megbüntetlek! Keményebben büntetnélek s talán épp fájdalmas hajcibálással, ha fecsegésed nem volna sokkalta gyermekesebb, semhogy bánthatná az érettebb elméjűeket, és kísértésbe hozhatná a megállapodott korút, hogy szigorú megtorlást alkalmazzon. Isten veletek, Lea fiai! Üdvözöllek ebéd után, Zilpa és Bilha gyermekei!

Azzal fölállt József mögött, és távozott. Korholó beszéde, melyre a fiúk tekintete kényszerítette, magának fájt legjobban, de legalább remélhette, hogy a legényeket megbékítette. Ami igazi harag szavaiban volt, az annak a körülménynek szólt, hogy József nem négyszemközt vallotta meg neki álmát, hanem ostoba módon testvérei füle hallatára fecsegte el. Ha kellemetlenséget akart volna szerezni az atyának, nem is kezdhette volna jobban, gondolta Jákób. Ezt még jól megmondja neki, ha egymás közt lesznek, minthogy az imént nem mondhatta meg, és azt is jól látta, hogy a ravasz csak fedezetül használta a testvéreket ellene, amint őt is azok ellen. Nehezére esett, hogy elűzzön szakálla mögül egy megindult és elragadtatott mosolyt ezen az áruláson, miközben hazafelé tartott. És ha igazi volt is a szidalmaiban rejlő aggodalom a gyermek lelki üdvéért s a bánat álmodozó hajlamán és görcsös prófétálásán, mégis mindkettő, bosszúság és aggodalom csupán gyenge indulat volt a gyengéd-félighívő elégtételérzéshez képest, amely József fennhéjázó álma miatt eltöltötte; egészen esztelen módon arra kérte Istent, bár Tőle való volna az álom - ami teljesen képtelen kérésnek tűnik föl, ha meggondoljuk, hogy Istennek valószínűleg semmi köze sem volt az egészhez, s csaknem a szeretet könnyeit ontotta az atya arra az elképzelésre, hogy jövendő nagysága valóságos, álomképként megjelenő előérzése az, amit a gyermek a maga ártatlanságában és szavainak súlyával számot nem vetve, elfecsegett. Gyönge szívű atya! Oka volt a haragra a látomás miatt, hogy ő s a fiak mind a semmirekellő elé járulnak imádni őt. Bizony, rosszul esett ezt hallania - hiszen csakugyan imádta!

Ami a testvéreket illeti, alighogy Jákób eltávozott, szintén fölkerekedtek, mind egyszerre, és kitódultak a szabadba. Húsz viharos lépés után a mező felé rövid, izgatott tanácskozásra torpantak meg. A nagydarab Rúben vitte a szót: kioktatta a többieket afelől, hogy mit kell most tenniök. El - el innen! Elhagyni mindnyájuknak az atyai házat, s önkéntes számkivetésbe menni. Ez, mondotta Rúben, méltóságos és hatásos tüntetés lesz, és egyetlen lehetséges válasz részükről a szörnyűségre. Elhagyni Józsefet, gondolta, hogy szerencsétlenség ne érje. De erről nem szólt, hanem elhatározásukat teljesen a büszkén megtorló tiltakozás színében tüntette föl.

Még ezen az estén szót emeltek Jákób előtt, és hírül adták, hogy elmennek. Olyan helyen, ahol ilyen álmokat lehet álmodni és méghozzá el is beszélni, anélkül hogy más veszély fenyegetné az álmodót, legföljebb talán az, hogy végső esetben kissé megcibálják a haját, ilyen helyen, mondották, nem maradnak, semmit sem veszítenek vele. Az aratás, mondották, erőteljes segítségükkel véget ért, most hát Sekem felé indulnak, nemcsak ők hatan, hanem a többi négy is - mind a tíz fiú; mert Sekem rétei áldottak és kövérek, és változatlan, bárha viszonzatlan hűséggel legeltetik ott az atya nyájait, a hebróni tanya azonban nem látja őket többé, annál kevésbé, mert becstelen álmok színhelye lett. Tőle, az atyától hajolva és hajbókolva, hódolattal búcsúznak, mondották (és nyomban meg is tették). Nem kell aggódniok, hogy fájdalmat okoznak neki, vagy akárcsak sajnálkozásra indítják távozásukkal, mert Jákób, az úr, mint ismeretes, szívesen ad tízet egyért.

Jákób lecsüggesztette fejét. Talán megérintette a félelem, hogy érzelmi önkényét, melyre utánzóképp ragadtatta magát, rossz néven veszik a mintakép egeiben?

ÖTÖDIK FEJEZET: UTAZÁS A TESTVÉREKHEZ

A megbízás

Mondottuk: Jákób lecsüggesztette fejét, amikor az elkeseredett fiúk búcsút mondottak az atyai háznak, s ettől fogva csak néhanap emelte föl. A most kezdődő évszak az aszaló hőségnek és a szörnyűségesen kiégett mezőknek nyárszaka - mert közeledett a pillanat, amikor a nap apadni kezd, és noha ez volt az az időpont, Tammúz hava, amikor az igazi egykor Józseffel megajándékozta, Jákób kedélyének rendszerint mégis ártott ennek a körforgásnegyednek szenes kietlensége -, ez az évszak tehát ürügyet adhatott letörtségére, és alkalmas volt rá, hogy önmaga előtt megmagyarázza állapotát. Nyomott hangulatának igazi oka azonban mégis a fiúk egyhangúlag bejelentett távozása volt, az az esemény, amelyről túlzás volna azt állítani, hogy Jákóbnak nagy fájdalmat okozott - erről szó sincs; szívében csakugyan odaadott “tízet egyért”, de mégis más a valóságban megtenni ezt, és aztán számolni azzal, hogy a testvérek közösségbontása véglegesnek bizonyul, s hogy ő, az atya tizenkét fiú helyett kettővel marad ott, mint lombfavesztett fa. Ez először is ártott tekintélyének, azonkívül képzeletében felmerült a gondterhes istenzavar: mert azt kérdezte magától, milyen nagy felelősséget vállal ezzel az ígéret tervező ura előtt. A Jövendőttudó vajon nem akadályozta-e meg bölcsességében, hogy minden Jákób vágyai szerint teljesedjék, s csupán Ráhelban termékenyüljön meg? S Lábán csalafintasága révén nem tette-e ivadékait számossá vágyai ellenére is, s nem voltak-e azok, még ha a nemigazitól származtak is, a kegyelem gyümölcsei és az átláthatatlan szándék hordozói? Jákób nagyon jól tudta, hogy kivételezése Józseffel buján önfejű magán- és szívügye, amelynek következései által csak ártó ellenkezésbe kell jutnia Isten határozatlanul távoli terveivel, hogy kiderüljön bűnös kevélysége. S már-már éppen be is következett ez: mert noha József ostobasága szolgáltatott közvetlen okot a visszavonásra s Jákób fájdalmas haragjára emiatt, azért kétségtelen volt, hogy senki más, csak ő felelős ezért az ostobaságért Isten és ember előtt. Önmagával perelt, miközben Józsefnek volt perlője. Ha szerencsétlenség történt, a fiú csak közvetítőként szerepelt, s Jákób szerető szívének kellett helytállni érte. Mi haszna volna rejtegetni ezt önmaga előtt? Isten úgyis tudta, és Isten elől nem rejtőzhetik el senkifia. Az igazság tisztelete Ábrám öröksége volt, és ez nem jelentett semmi mást, mint hogy ne lássuk kéknek a zöldet, hiszen Isten úgyis mindennek tudója.

A búzaaratás utáni időkben ezek voltak Jákób lelkiismereti fontolgatásai, melyek elhatározását megérlelték. Szíve rosszat okozott; erőt kellett vennie magán, hogy gyöngeségének becézettjét, aki közvetítő volt a bajban, a kiegyezés közvetítőjévé is tegye, és hogy e célból ne sajnálja kissé kurtára fogni, vezeklésül őérte és tulajdon szívéért. Így hát meglehetősen határozott hangon kiáltott a fiúra, akit látott a távolból, mondván:

- József!

- Ímhol vagyok! - felelte a fiú, és nyomban ott is volt. Mert örült, hogy hívták, mivel az atya a testvérek távozása óta keveset beszélt vele, és amaz utolsó együttlét óta benne, az esztelenben is maradt valami sejtelmes rosszérzés.

- Hallgass ide - mondta Jákób, s közben valamely okból szórakozottnak tettetve magát, elgondolkozva pislogott, s szakállát simogatta kezével -, lehetséges az, hogy testvérbátyáid nem legeltetik mind együtt a nyájat Sekem völgyében?

- Dehogyisnem - felelte József -, így fogta föl az én elmém is, és ha emlékezetem meg nem csal, mind együtt vonultak Sekem felé, hogy nyájaidat őrizzék, amelyek ott legelnek, mert ottan kövérek a rétek, s mert ez a völgy itt nem tudja ellátni mindazt, ami a tiéd.

- Így van - helyeselt Jákób -, és éppen ez az, amiért hívtalak. Mert semmit sem hallok Lea fiairól, és a szolgálók gyermekeiről nem kapok hírt. Nem tudom, miként állnak a dolgok amott a réteken, vajon Jichák áldása volt-e a nyári ellésen, vagy pedig májmétely és fölfúvódás pusztította-e vagyonomat. Gyermekeim, testvéreid hogylétéről nem tudok semmit, és nem hallom hírét, hogy békében gyakorolják-e a legeltetés jogát ama vár környékén, ahol, úgy emlékszem, egykor sötét történetek történtek. Ez gondolkodóba ejt, és így gondolkozás közben elhatároztam, utánuk küldelek, hogy üdvözöld őket nevemben.

- Ímhol vagyok! - kiáltotta József ismét. Fehér fogát rávillantotta atyjára, s csupa szolgálatkészségből kissé fölszökkenve, sarkával a földbe rúgott.

- Ha utánaszámolok - folytatta Jákób -, életed tizennyolcadik évébe lépsz, s ideje, hogy kissé keményebbre fogjalak, s férfiasságodat próbára tegyem. Ezért elhatároztam, megbízlak ezzel a küldetéssel, hogy rövid időre távozzál tőlem testvéreidhez, s megkérdezd őket mindarról, amit nem tudok, aztán tíz vagy kilenc nap múltán Isten segítségével térj vissza hozzám, s mondj el mindent.

- Nohát, ímhol vagyok! - lelkendezett József. - Atyácskámnak, az én uramnak ötletei aranyat és ezüstöt érnek! Útra kelni a földeken át, meglátogatni a testvéreket és számot venni Sekem völgyében, ez ám a mulatság! Ha valamit szívem szerint kívánhattam volna, ez lett volna az, és semmi más!

- Nem szükséges - mondta Jákób -, hogy testvéreid közt számot végy. Eléggé emberek ők a talpukon, hogy megtegyék maguk, nincs szükségük ahhoz a gyermekre. Nem is abból a célból küldelek. Hanem hajolj meg előttük illőn és jól nevelten, és mondd: “Sok napi járóföld messzeségből jövök, hogy üdvözöljelek benneteket, s hogylétetek felől érdeklődjem, éppúgy a magam jószántából, mint atyám utasítására, mert kettőnk kívánsága egybetalálkozott.”

- Hadd tegyem meg az utat a Páros hátán! Hosszú lábú és szívós, jó erős csontú, és Isszakár testvéremhez hasonló.

- Férfiasságodat bizonyítja - felelte Jákób kis szünet után -, hogy örülsz küldetésednek, és nem tekinted különös megterhelésnek, hogy sok napra elhagyj engem, holott a hold sarlója félkörré változik, amíg nem látlak. Ám testvéreidnek csak mondd: “Az atya így akarta.”

- Megkapom Párost?

- Jóllehet korodhoz illőn keményre akarlak fogni, Páros szamarat mégsem adom neked, mert makacs, és okossága mögötte marad hevességének. Sokkal jobb lesz számodra a fehér Hulda, aki nyájas és óvatos állat, külsőre is csinos, ha emberek közé mégy, azon utazz. De hogy megtudd, mennyire bízom benned, s hogy a testvérek is megtudják, azt parancsolom, egyedül tedd meg az utat innen Sekem mezőségéig. Mert egyetlen szolgát sem adok veled, és Eliézer sem lesz oldaladon. Hanem önállóan fogsz utazni, saját magadra utalva, és így szólsz majd a testvérekhez: “Egyedül jövök egy fehér szamáron, hogy meglátogassalak benneteket, így akarja az atya.” Meglehet, hogy visszafelé nem kell majd egyedül s magadban jönnöd, hanem a testvérek is veled tartanak, egyik-másik, avagy mind. Mindenesetre megbízatásod mögött ilyen hátsó gondolatom rejlik.

- Ezt majd nyélbe ütöm valahogy - ígérte József -, és bízom benne, hogy visszahozom őket hozzád, olyanformán, hogy vállalom a kezességet, és merem mondani, nem térek vissza anélkül, hogy vissza ne hoznám hozzád őket.

Ez után az értelmetlen locsogás után József táncolva megforgatta atyját, és dicséretet zengett Jának, amiért önmagára bízva útnak indulhat, és világot láthat. Azután Benjáminhoz és a vén Eliézerhez futott, hogy mindent elmondjon nekik. Jákób pedig bólogatva nézett utána, és tudta jól, hogy ha megterhelésről itt szó lehet, az csupán őrá hárul, és hogy senki mást nem fogott keményebbre, csak önmagát. De hát nem volt-e ez így rendben, s nem szívbeli kötelességét teljesítette-e Józsefért? Hogy a gyermeket napokon keresztül nem láthatja, ezt elég bűnhődésnek hitte bűnéért; nem is álmodta, fogalma sem volt róla, mit értettek magasabb helyen “keményebbre fogni” alatt. Számolt József küldetésének balsikerével is, amennyiben arra is el volt készülve, hogy a fiú a testvérek nélkül tér meg. E feltevés borzalmas fonákja képzeletét meg sem érintette; a sors a maga teljesülésének biztosítására nem is engedte odáig hatolni. Mivel amit ember tervez, mindig másként üt ki, s a végzetet nagyon akadályozzák útjában az ember félénken elébevágó gondolatai, melyek mintegy ördögűzéshez hasonlatosak. Megbénítja az ember aggodalmaskodó képzelőerejét, hogy mindent átlásson, csak a végzetet nem, melyet így a fürkésző gondolatok el nem téríthetnek útjából, s mely ekként egész ősi erejét és porrá zúzó hatalmát megőrzi.

Az apró előkészületek közben, amelyeket József kirándulása tett szükségessé, Jákób emlékezetében régi sorsdöntő napok merültek föl eltűnődtető jelentőséggel: tulajdon elválása a szülői háztól a Rebeka kifundálta áldáscsere után, s lelke megtelt az ismétlődés ünnepélyes érzésével. Azt kell mondanunk, hogy az összehasonlítás, amelyet tett, merész volt; mert szerepét nem lehetett párhuzamba állítani Rebekának, e hős lelkű anyának szerepével, aki tudatosan áldozta föl szívét, s követte el a joghelyreállító csalást, és azután tudva, hogy valószínűleg soha viszont nem látja, az idegenbe bocsátotta kedvencét. A téma most némi változást szenvedett. Igaz, hogy Józsefet is a megrövidített testvérség haragja kényszerítette el a háztól, de mégsem a harag elől menekült, hanem úgyszólván Jákób küldte Ézsau karjába. A Jabbók-parti jelenet volt az, amire gondolt, s aminek ismétlődését siettette, a külső megalázkodás, a külsőleges-kényszerű és fenntartásos kibékülés, betapasztása az elzárhatatlannak, látszatkiegyenlítése a kiegyenlíthetetlennek. Jákób méltóságos szelídsége távol állt Rebeka cselekvő és következményeket vállaló határozottságától. József küldetésével semmi más nem volt a célja, mint helyreállítása a régebbi - különben éppen eléggé tűrhetetlennek bizonyult - állapotnak; mert abban senki sem kételkedhetik, hogy a tíz fiú hazatérése után megint csak óhatatlanul folytatódott volna a régi játék, mely Jákób gyöngeségéből, József vak elbizakodottságából és a testvérek halálos sértettségéből tevődött össze, s szükségszerűen ugyanazzal az eredménnyel kellett volna járnia.

Mindegy, a kedvencnek testvérviszály miatt kellett útra kelnie: az ismétlődés ennyiben fönnállt, és Jákób további hasonlóságról is gondoskodott, József elügetésének idejét kora hajnalra, még napfölkelte előttre rendelve el, mivel annak idején ugyanígy történt. Alig is volt Jákób önmaga ennél a búcsúzásnál; inkább Rebeka volt, anya volt. Sokáig tartotta karjában a távozót, áldásmondásokat mormolva arca közelében, nyakából levett egy amulettet, és a fiúéba akasztotta, ismét magához szorította, és egyáltalában úgy tett, mintha József is ki tudja, mennyi időre, vagy talán örökre, tizenhét napi járás messzeségbe vagy még messzebb távozna vadidegenbe Naharájim felé, holott az elemózsiával alaposan megrakott ifjú a legnagyobb örömmel készülődött, hogy a néhány ugrásnyi, biztonságos utat a közeli Sekemig megtegye. Láthatjuk, hogy az ember mennyire a helyzethez nem illően viselkedhet, ha saját tudatát veszi mértékül, míg a számára ismeretlen sors szempontjából viselkedése tökéletesen megfelelő volt. Ez lehet vigaszunk, amikor öntudatunk megvilágosodik, s megtudjuk, mi is volt cselekvésünk értelme. S ezért az emberek sohase vegyenek egymástól könnyű búcsút, hogy szükség esetén elmondhassák: “Legalább utoljára még jól szívemhez szorítottam”.

Szükségtelen mondanunk, hogy ez a búcsú az utazás reggelén, a jól megrakott, gyapjúból sodort tarka virággal és üveggyöngyökkel ékesített Hulda oldalán az utolsó volt, amelyet sok jó tanács, intelem és figyelmeztetés előzött meg: Jákób, amilyen pontosan csak tudta, kioktatta a fiút az út és állomásai felől, anyásan óvta a kiizzadástól és meghűléstől, különböző helységekben férfiakat és hitrokonokat nevezett meg, akiknél éjjeli szállást kaphat, szigorúan megtiltotta neki, hogy ha majd átmegy Uruszalim városán, és a Baál-templomnál megpillantja a fölavatottak lakásait, akik Aséra szolgálatában állanak, akár csak egy szót is váltson valamelyikükkel, s mindenekelőtt azt kötötte újra és újra lelkére, hogy a testvérekkel különlegesen illedelmes legyen; nem árt, figyelmeztette Józsefet, ha hétszer is leborul előttük, és minél többször urainak szólítja őket - erre valószínűleg elszánják majd magukat, hogy ezentúl egy kenyéren éljenek vele, s el se váljanak tőle mindhalálig.

Egyik-másik tanácsát Jákób-Rebeka még egyszer megismételte az utolsó istenhozzád alkalmával a hajnali derengésben, mielőtt megengedte volna, hogy az ifjú átvesse lábát a szamáron, és csettintve elügessen észak felé. Egy darabkát még ment is a reggelien vidor Hulda mellett, tanácsokat osztva, de nem sokáig bírta az iramot, és lemondóan állva maradt, nehezebb szívvel, mint ahogy az alkalomhoz illett volna. Elfogta a visszanevető fiú fogainak utolsó villanását, és kezét feléje emelte. Aztán a kanyarulat elfedte előle a fiú alakját, és Jákób nem látta többé Józsefet, aki elügetett.

József útra kél Sekembe

Ez pedig, eltűnve az atyai szem elől, de teljes épségben megmaradva magamagának, jó hátul ülvén az állat farán, karcsú, barna lábát előrenyújtva és felsőtestét nyeglén hátravetve, a reggeli nap gyengéd fényében Bét-láhem felé kocogott az úton, hegyen-völgyön át. Kedve mindenképp összhangban állt a fölismerhető külső körülményekkel, és hogy az atya a búcsút az alkalomhoz nem illőn túlozta, derűs elnézéssel és szerető kényeztetéshez szokva fogadta, s szívét cseppet sem nyomta a tudat, hogy mindjárt első elválásuknál fittyet hányt az atyai aggodalmaknak.

Jákób ugyanis körülményesen fölsorolta a viselkedés szabályait az utas számára, és egyetlen előírásról, egyetlen intelemről sem feledkezett meg; csak egyet mulasztott el, különös és nem egészen hibáztathatatlan gondolatkiesés következtében elfelejtette az ifjúnak figyelmébe ajánlani a tapintatot és nagymértékben kívánatos kíméletet, és nem is gondolt erre, míg a tárgy, amelyre ennek az intelemnek vonatkoznia kellett volna, szörnyűmód nem került ismét szeme elé: a fátyolketonet otthagyását nem parancsolta meg, és József csalafinta hallgatással visszaélt ezzel. Magával vitte a fátylat. Annyira égett a vágytól, hogy a nagyvilágnak megmutatkozzék benne, hogy a szó szoros értelmében remegett, hogy az atyának az utolsó pillanatban mégis eszébe jut a tilalom, sőt lehetségesnek hisszük, hogy ebben az esetben hazudott volna, kijelentvén, a szent hímzés a ládában van, holott a valóságban titkon málhájában lapult. Szamarának, a tejfehér Huldának, ennek az elragadó, hároméves, okos és készséges, bárha ártalmatlan incselkedésre hajló állatnak hátáról, kiben megvolt az a megható humor, mely e teremtmények zárkózott lényéből néha előcsillan, s kinek beszédesen mozgó bársonyos füle között a torzonborz sörény benőtte homlokát, nagy és nyájasan vidám szeméig, melynek sarkait csakhamar ellepték a legyek - Hulda hátáról mindkét oldalon különféle útikészségek és élelmiszerek csüggtek alá: kecskebőr tömlő savanyú tejjel szomjúság ellen, fedeles kosarak és agyagfazekak dara- és gyümölcslepénnyel, sózott olajbogyóval, uborkával, pirított hagymával és friss sajttal. Mindezt és még mást is, ami az utas testének erősítésére, valamint a testvérek megajándékozására volt szánva, az atya gondosan szemügyre vette, és csak egyetlen rejtekbe nem pillantott be, mely régtől fogva a legközönségesebb útieszközként szolgált: egy kerek bőrdarab volt ez, melyet étkezésnél asztalkendőnek, sőt tulajdonképpen asztallapnak használtak, s melynek széle fémkarikákkal volt körülvarrva. Már a sivatag beduinja s éppen ő használta, az ő hagyatéka volt. A karikákon kötelet húzott keresztül, és útközben az asztalt batyuként állatára akasztotta. Így tett József is, s tolvajörömmel az asztalbatyuba dugta a ketonetet.

Miért lett volna az övé s lett volna öröksége, ha idegenben nem mutatkozhatott volna benne? Otthona közelében úton-útfélen fölismerték őt az emberek, és örvendezve kiáltották nevét. Távolabb azonban, néhány óra múltán, amikor már senki sem ismerte, jó volt, ha nemcsak magával vitt bőséges eleségkészlete vétette észre, hogy úrféle nyargal arra. Ezért, kiváltképp mikor a nap is fölkelt, csakhamar elővette a díszruhát, és ízlése szerint magára öltötte, fejét is védve vele, úgyhogy a mirtuszkoszorú, melyet rendszerint viselt, most nem a haján, hanem az arcát keretező fátyol fölött díszlett.

Ezen a napon már nem érte el a helyet, amelynek kedvéért így feldíszítette magát, és ahol Jákób érzékeny utasítására és saját jószántából is megállni, áldozni és imádkozni akart; de Bét-láhemtől, ahol Jákób egyik barátjánál, egy istenhívő ácsnál szállt meg, már csak egy dűlőföld volt odáig. A második reggelen, elbúcsúzván a házigazdától, feleségétől és legényeitől, csakhamar elérte a helyet, és Hulda a megtámasztott szederfa alatt türelmesen várt, míg József az örökölt menyasszonyi köntösbe öltözve elvégezte imáit és áldozásait a kőnél, melyet egykor az útfélen felállítottak - az Istennek emelt emlékjelnél, amely az Urat arra figyelmeztette, amit egykor e helyen tett.

Reggeli csönd ült a szőlődombok és sziklás szántófölddarabkák közt, és az Uruszalim felé vivő úton még nem indult meg a sürgés-forgás. Könnyű szél susogott gondolattalanul a fa fénylő lombjában. Hallgatott a táj és a hely, ahol Jákób egykor Lábán gyermekét eltemette, hallgatagon fogadta a fiú adományait és ájtatoskodásait. József vizet állított a kőre és mazsoláskenyeret melléje, megcsókolta a földet, melyben egy készséges élet porladt, azután ismét fölegyenesedett, hogy emelt kézzel s a porladótól örökölt szemét és száját ég felé fordítva, tiszteletadó imákat mormoljon. A mélyből senki sem válaszolt. Hallgatott a porladó, közönyének bilincseiben, képtelenül földi gondra. Ami belőle jelenvaló volt e helyen, az József maga volt, aki az ő menyasszonyi ruháját hordta, és az ő szemét fordította ég felé. Nem inthette s óvhatta volna hát az anya fiát tulajdon húsán és vérén keresztül, amelyben élő volt? Nem, vak, elkényeztetett gyermeki balgaság kötötte ott, és nem szólhatott.

József tehát jókedvűen folytatta útját az országúton és hegyi ösvényeken. A világ legsikerültebb útja volt ez; balszerencse vagy előre nem látott baleset nem zavarta szerencsés folyását. A föld éppen nem szaladt elébe; de készségesen terült lába elé, és örvendező üdvözléssel fogadták az emberi szemek és szájak, amerre ment. Személyesen már rég nem ismerte senki sem, de mint típus, rendkívül népszerű volt e tájakon, és nem utolsósorban a fátyolnak köszönhette a barátságot és örömet, amelyet megjelenése keltett mindenkiben, aki látta, főképpen az asszonyokban. Gyermekeiket szoptatva ültek ezek a falvak éles napsütésben ragyogó, agyagból és trágyából égetett, lyukacsos sáncfalainál, és jó érzésüket, melyet porontyaik táplálása okozott, még erősítette a csinos és szép fiú látása, aki elügetett előttük.

- Jó egészséget, szemem fénye! - kiáltottak feléje. - Áldott legyen, aki téged szült, édes szívem!

- A legjobb egészséget! - válaszolta József, és feléjük mutatta fogát. - Úr legyen a fiadból.

- Ezer köszönet! - kiáltoztak még mögötte is. - Astarót legyen kegyes hozzád! Hasonlatos vagy az ő gazelláihoz!

Mert mindnyájan Asérában hittek, és csak az ő szolgálata járt fejükben.

Némelyek, ugyancsak a fátyol miatt, de gazdag útikészletei alapján is valósággal istennek hitték, és imádni is hajlandók lettek volna. Ám ez csak az alföldön volt így, nem a körülfalazott városokban, melyeket Bét-Semesnek vagy Kirjátáimnak, Kerem Baálátnak vagy hasonlónak híttak, és amelyeknek tavai mellett és kapui előtt elbeszélgetett az emberekkel, akik hamarosan nagy számban vették körül. Mert József bámulatra indította őket műveltségével, amit szeretnek a városiak; Isten számcsodáiról, az aiónokról, az inga titkairól és a földkerekség népeiről beszélt nekik, mesélt továbbá, hogy kedvükben járjon, az uruki leányzóról, aki az erdei embert kiművelte, és mindezenközben olyan aranyszájúságról és válogatott beszédmodorról tett tanúságot, hogy azok azt gondolták, könnyen lehetne valamely városfejedelem maszkirja és valamely nagy király emlékeztetője.

Nyelvismeretét is ragyogtatta, melyet Eliézer segítségével szerzett, és a kapu alatt kitteus nyelven beszélt egy Hattiból való férfiúval, mitanni nyelven egy északival, és néhány egyiptomi szót váltott egy deltavidéki marhakereskedővel. Nem sok volt, amit tudott, de az okos tíz szóval jobban beszél, mint az ostoba százzal, és József értett hozzá, hogy ha nem is beszélgetőtársában, de legalább a hallgatóságban csodálatosan nagy nyelvi jártasság hatását keltse. Egy asszonynak, aki rémálmot látott, a kútnál megfejtette álmát. Úgy rémlett az asszonynak, hogy hároméves fiacskája hirtelen nagyobb lett, mint ő maga, és szakálla nőtt. Ez azt jelenti, mondotta József, miközben egy percre szeme fehérjére fordult, hogy a fiú nemsokára elhagyja anyját, aki viszontláthatja ugyan őt, de csak sok év múltán mint szakállas, felnőtt embert... Minthogy az asszony nagyon szegény volt, és könnyen juthatott abba a kényszerűségbe, hogy fiát rabszolgának eladja, a magyarázatnak volt bizonyos valószínűsége, és az emberek megcsodálták a szépség és bölcsesség párosulását az ifjú utasban.

Állandóan többen is meghívták magukhoz, hogy legyen vendégük néhány napra. Ő azonban nem időzött sehol sem tovább, mint ameddig a barátságos érzület parancsolta, és amennyire lehetett, követte az atya úti rendelkezéseit. A három éj közül, mely vándorlásának négy napját elválasztotta, egyet még egy ezüstmíves, név szerint Abisai házában s vendégeként töltött, aki egykoron meglátogatta Jákóbot, s ha nem is tartozott Ábrahám Istenének feltétlen s kizárólagos hívei közé, de mégis nagyon hajlott hozzá, s az a tény, hogy a holdfémből bálványfigurákat készített, mentséget lelt abban, hogy végtére is valamiből élnie kellett. Ezt József világfias érzéssel elismerte, és meghált fedele alatt. A harmadik rövid éj a szabadban lepte meg, egy fügefaligetben, ahol vackot készített magának; mert a mértéktelen hőség miatt napközben egy helyben rostokolt, s a harmadik állomást oly későn érte el, hogy nem kéredzkedhetett be már sehová. De legvégül is így járt, amikor közel volt már a célhoz. Mert az izzó hőség arra kényszerítette, hogy a negyedik nap déli óráit pihenéssel töltse, és minthogy napközben szundított a fák alatt, és csak este vándorolt tovább, a második őrváltás ideje is eljött, amikor elérte Sekem keskeny völgyét. Amilyen jól telt azonban idáig az út, olyan átkozottul bolondra fordult most: attól fogva, hogy a völgybe ért, s a most még íves bárkaként tovaúszó hold fényében megpillantotta a Garizim lejtőjén a körülkerített várost várával s templomával, attól a perctől fogva semmi se ment többé simán, hanem minden a legnagyobb mértékben ferdén és fonákul, úgyhogy József a sors szeszélyének ezt a fordulását már-már hajlandó volt ama férfiú személyével összefüggésbe hozni, akivel Sekem előtt éjszaka találkozott, és aki kísérőül akaszkodott rá az utolsó útszakaszon, mielőtt a dolgok annyira megváltoztak volna.

Ember a mezőn

Azt olvassuk, József “a mezőben bolyong vala”. De mit jelent itt ez a szó: bolyongott? Talán az atya túlságosan nagy feladatot bízott rá, s ő oly rosszul végezte a dolgát, hogy hibás irányba csapott és eltévedt? Semmi esetre sem. Bolyongani nem annyi, mint eltévedni, s ha valaki olyat keres, ami nincs, nem kell téves irányba csapnia, hogy semmit se találjon. József egynéhány gyermekévét töltötte Sekem völgyében, s a vidék nem volt számára idegen, jóllehet valami álomszerű otthonosság volt az, amellyel ráismert, s jóllehet ekkor éjszaka borult a tájra, s gyér holdvilág derengett. Nem eltévedve bolyongott, hanem keresett: és mivel nem talált, keresése céltalan bolyongás lett. A néma éjben szamarát kantárszáron vezetve barangolt a rétek és szántók hullámos pusztaságán, melyre a csillagfényben sötéten néztek alá a hegyek, s ezt gondolta: “Vajon hol lehetnek testvéreim?” Akadt ugyan karámokra, melyekben állva aludtak a birkák; de hogy Jákób nyájai voltak-e ezek, nem lehetett tudni, és ember sehol sem volt látható - a csönd döbbenetessé nőtt.

Ekkor hang ütötte meg fülét, és hallotta, amint szól hozzá valaki, kinek lépéseit nem vette eddig észre maga mögött, de aki beérte, s most melléje került. Ha szembejött volna ez a valaki, József kérdezte volna meg őt, így azonban az ember nem várta meg a kérdést, hanem ő kérdezett:

- Kit keresel?

Nem azt kérdezte: “Mit keresel?”, hanem egyszerűen: “Kit keresel?”, és lehet, hogy a kérdésnek ez a határozottsága eleve befolyásolta József meglehetősen gyermekes és fölületes válaszát. Az ifjú fejében fáradtság zsibongott, és öröme, hogy emberfiával találkozik ebben az átkozott, bolyongásos éjben, oly nagy volt, hogy az embert, pusztán azért, mert ember volt, nyomban megajándékozta együgyűen-közvetlen s megfontolás nélküli bizalmával. Így szólt tehát:

- A bátyáimat keresem. Kérlek, mondd meg nékem, kedves férfiú, hol őrzik a barmot?

A “kedves férfiú” nem ütközött meg e kérdés együgyűségén. Úgy látszott, módjában állt túltenni magát rajta, és azzal sem bajlódott, hogy a kérdezőt fölvilágosítsa adatainak tökéletlenségéről. Így felelt:

- Errefelé nem, de még a közelben sem.

József zavartan nézett rá oldalról. Nagyon jól láthatta. A férfi még tulajdonképpen nem volt férfi a szó szorosabb értelmében, hanem csak néhány évvel idősebb, mint József, de magasabb, sőt nyúlánk, öltözete pedig ujjatlan vászonruha volt, melyet buggyosan föltűrt övébe, hogy térde járás közben szabadon maradjon, valamint vállán átvetett kis köpeny. Kissé vastag nyakán aránylag kicsiny fej ült, a barna haj ferde hullámban elfedte a homlok egy részét, egészen a szemöldökig. Orra nagy volt, egyenes és erős alkatú, közte és a kis vörös száj között jelentéktelen köz maradt, az ajak alatti bemélyedés azonban olyan lágy és erősen vájt volt, hogy az áll gömbölyű gyümölcsként ugrott alatta előre. Kissé negédesen hajtotta fejét vállára, s nem is csúnya, de csak félig nyitott szeme vállán át bágyadt udvariassággal nézett le Józsefre, álmosan elmosódott kifejezéssel, mint amikor valaki elfelejt pislogni. Karja kerek volt, de sápadt és meglehetősen erőtlen. Szandált viselt, s kezében botot tartott, melyet nyilván maga vágott az útra.

- Errefelé nem? - ismételte az ifjú. - Hogyan lehet az? Hiszen amikor eltávoztak hazulról, határozottan azt mondották, hogy mind együtt Sekem felé vonulnak. Talán ismered őket?

- Felületesen - felelte kísérője. - Amennyire épp szükséges. Ó, nem, nem vagyok velük túlságosan bizalmas viszonyban, igazán nem. Miért keresed őket?

- Mert atyám utánuk küldött, hogy üdvözöljem őket, és számot vegyek gazdálkodásukról.

- Mit nem mondasz! Tehát követ vagy. Én is ilyesféle vagyok. Gyakran járok küldetésben jó botommal. De egyúttal vezető is vagyok.

- Vezető?

- Igen, persze. Én vezetem az utasokat, és én mutatom nekik az utat, ez a foglalkozásom, és ezért szólítottalak meg és kérdeztelek meg, amikor láttam, hogy rossz helyen keresel.

- Úgy látom, tudod, hogy bátyáim nincsenek errefelé. De hát azt tudod-e, merrefelé vannak?

- Azt hiszem, tudom.

- Akkor hát mondd meg!

- Annyira vágyakozol utánuk?

- Persze, vágyakozom a cél után, s célom a bátyáim, akikhez atyám küldött.

- Nos hát elárulhatom, hol van a célod. Amikor az előző alkalommal, néhány nappal ezelőtt erre jártam követi utam, hallottam, hogy testvéreid ezt mondják: “Föl, menjünk Dótánba a juhok egy részével, váltsunk legelőt.”

- Dótánba?

- Miért ne? Eszükbe jutott, és megtették. Dótán völgyében ízes a fű, s a helység lakosai fönn a dombon szívesen kereskednek; bőrt, tejet és gyapjút vásárolnak. Mit csodálkozol ezen?

- Nem csodálkozom, hiszen ez nem csoda. Hanem balszerencse. Bizonyos voltam benne, hogy testvéreimet itt találom.

- Úgy látom, nemigen vagy hozzászokva - mondta az idegen -, hogy valami ne várakozásod szerint történjék. Az anyád szoknyája mellett nőttél föl bizonyára.

- Nincs is anyám - felelte József kedveszegetten.

- Nekem sincs - mondta az idegen. - Akkor hát az apád köntöse mellett.

- Hagyd el ezt - válaszolta József. - Adj inkább tanácsot: mihez kezdjek most?

- Egyszerű a tanács: menj Dótánba.

- De éjszaka van, és mi már elfáradtunk: Hulda meg én. Dótán, tudom régebbről, nem egy ugrás ide. Kényelmesen egynapi út.

- Vagy egy éjszakai. Mivel nappal a fák árnyékában aludtál, az éjszakát kell fölhasználnod, hogy elérd célodat.

- Honnan tudod, hogy a fák árnyékában aludtam?

- Bocsáss meg, láttalak. Jó botomra támaszkodva elhaladtam melletted, amint heverésztél, és megelőztelek. Most itt találtalak.

- Nem ismerem az utat Dótánba, kiváltképp éjjel - panaszkodott József. - Az atya nem magyarázta meg.

- Örülj hát - szólt a férfiú -, hogy rád akadtam. Én vezető vagyok, és vezetlek, ha akarod. Megmutatom az ösvényt egészen Dótánig fizetség nélkül, mert követi utam úgyis odavisz, és a legrövidebb úton vezetlek, ha úgy tetszik. Felváltva ülhetünk szamarad hátán. Csinos állat - mondotta, és megnézte Huldát félig nyitott szemével, mely oly bágyadt fitymálást árult el, ami ellentétben állt a férfiú szavaival. - Csinos, mint magad is. Csak a bokája gyönge.

- Hulda - felelte József - Páros mellett a legjobb szamár Jiszráél istállójában. Sohase mondták még, hogy gyönge a bokája.

Az idegen elfintorította arcát.

- Jobban tennéd, ha nem mondanál nekem ellent. Ez több okból is esztelenség, például azért, mert rám vagy utalva, hogy megtaláld testvéreidet, másodszor pedig azért, mert én idősebb vagyok nálad. Ez a két ok eléggé megvilágító lehet számodra. Ha azt mondom: szamarad bokája törékeny, akkor törékeny, és semmi sem indokolja, hogy védelmedbe vedd a szamarat, mintha te csináltad volna, mert legföljebb elébe tudsz állni, és néven nevezni őt. És ha már a neveknél tartunk, rögtön meg is kérnélek, ne nevezd előttem a jó öreg Jákóbot Jiszráélnek. Ez illetlenség, és engem bosszant. Add csak neki természetes nevét, és hagyd ezeket a magasröptű megjelöléseket!

Nem volt kellemes ember. Bágyadt, nyegle udvariassága minden pillanatban ingerült rosszkedvbe csaphatott át, mégpedig egészen kiszámíthatatlan okokból. Hajlama a rosszkedvre ellentétben állt segítőkészségével, amellyel a tévúton keresgélőt pártfogásába fogadta, s ennek bizonyos mértékben értékét is vette, ugyanis úgy látszott, mintha nem saját jószántából tenné. Vagy egyszerűen arról volt szó, hogy a gyalogos kihasználta az alkalmat, hogy szamárháton mehessen Dótánba? Csakugyan, elsőnek ő foglalt helyet a szamáron, amikor útra keltek, s József mellette haladt. Ezt azonban sértette a parancs, hogy az atyát nem nevezheti Jiszráél néven, és így szólt:

- De hiszen ez az ő tiszteletneve, amelyet nehezen kiküzdött győzelemben nyert a Jabbók partján!

- Nevetségesnek tartom, hogy győzelemről beszélsz - felelte a másik -, holott ilyesmiről egyáltalában és semmi módon nem lehet szó. Szép kis győzelem, amitől valaki teljes életére megsántul, s aztán még olyan tiszteletnévvel távozik, ami nem is azé, akivel megküzdött. Különben - mondta hirtelen, és szeme rendkívül különös változáson ment át, mert nem csupán fölnyitotta, de gyorsan és mintegy körülkancsalítva körbe is forgatta - legyen meg a kedved, és nevezd csak atyádat Jiszráélnek, kérlek. Ennek megvan a jogosultsága, és az ellenkezés csak úgy kicsúszott a számon. Most veszem észre azt is - tette hozzá, és még egyszer körüljártatta szemgolyóját -, hogy a te szamaradon ülök. Ha úgy tetszik, most leszállok, hogy te ülhess föl.

Különös ember. Mintha megbánta volna barátságtalanságát, de mintha bánata nem lett volna teljes értékű és szívből jövő, éppoly kevéssé, mint szolgálatkészsége. József ellenben természeténél fogva volt barátságos, s azt az elvet követte, hogy bogarasságot legjobb fokozott természetességgel viszonozni. Így felelt hát:

- Mivelhogy te vezetsz és csupa jóságból te mutatod az utat testvéreimhez, jogod van állatomhoz. Maradj csak fönn, nagyon kérlek, és cserélünk majd később! Egész nap gyalogoltál, míg én szamáron ültem.

- Hálásan köszönöm - mondta az ifjú. - Szavaid ugyan nem haladják túl azt, ami éppen illik, de mégis hálásan köszönöm neked. Átmenetileg meg vagyok fosztva bizonyos dolgoktól, amelyek megkönnyítenék utamat - tette hozzá, és vállat rántott. - Szívesen jársz követségben és küldetésben? - kérdezte aztán.

- Nagyon örültem, amikor az atya hívott - felelte József. - Hát téged ki küldött útra?

- Ah, tudod, hogy mennyi követ jár ide-oda ezen az országon át kelet és dél nagy uraságai között? - válaszolta az ifjú ember. - Hogy ki küld téged tulajdonképpen, azt sohasem tudhatod; a megbízás sok szájon keresztül jut el hozzád, és keveset használna, ha követnéd is útját eredő helyéig, a lényeg az, hogy végül is szedned kell a lábad. Most egy levelet kell eljuttatnom Dótánba - mondotta -, amelyet itt viszek az övem ráncában. De már látom, hogy még őrt is kell majd állnom.

- Őrt?

- Igen, senki sem kezeskedik róla, hogy nem kell majd például valami kutat őriznem, vagy más helyet, ami épp akad. Követ, vezető, őrálló - az ember azt teszi, amire épp szükség van, mindig a megbízásadók tetszése szerint. Hogy kinek mi öröme telik benne, vagy tulajdonképp érez-e hozzá valaki hajlandóságot, az más kérdés, amit hagyjunk most függőben. Éppúgy azt a kérdést is, hogy ki érti meg az eredeti szándékot, amelyből a megbízás fakad. Ezeket a kérdéseket, mint mondottam, nyitva hagyom, de magunk közt szólva, sok megfoghatatlan körülmény játszik közre. Szereted te az embereket?

Kérdése váratlan volt, s mégsem lepte meg Józsefet, mert vezetőjének egész bágyadt-fanyar beszédmodora olyan valakire vallott, aki az emberekkel gőgösen-elégedetlen, s terhére van a kényszerűség, hogy köztük űzze üzleteit. József így felelt:

- Többnyire egymásra mosolygunk, én meg az emberek.

- Persze, hiszen közismert, milyen csinos és szép vagy - mondta a másik. - Azért mosolyognak rád, s te aztán visszamosolyogsz, hogy megerősítsd őket balgaságukban. Jobban tennéd, ha komor képet vágnál, s ezt mondanád nekik: “Mit mosolyogtok? Ez a haj siralmasan ki fog hullani, és ezek a most még fehér fogak is; ez a szem csupán vérből és vízből álló kocsonya, amely szétfolyik egykor, és a húsnak ez az egész üres bája összetöpped, és szégyenletesen elpusztul.” Az lenne tisztességes, ha kijózanítóan emlékeztetnéd őket arra, amit amúgy is tudnak, de amit a hízelgőn mosolygó pillanat elfeledtet velük. A magadfajta lények futtában fölvillanó káprázathoz hasonlók, minden hús belső, felület alatti iszonyúsága felett. Nem mondom, hogy maga ez a bőr és burok talán a leggusztusosabb gőzölgő pórusaival és izzadó szőrzetével; de karcold csak meg egy kicsit, és a sós lé vörösen, mint a bűn, patakzik belőle, és minél beljebb hatolsz, annál iszonyúbb, s csupa bűz és nyálka. Ami szép és csinos, annak keresztül-kasul szépnek és csinosnak kellene lennie, tömörnek, nemes anyagnak, nem pedig váladékkal és piszokkal töltöttnek.

- Akkor az öntött és faragott képeket kell választanod - mondta József -, a szép istent például, akit az asszonyok elrejtenek a zöldben, és jajongva keresik, hogy aztán eltemessék a barlangban. Az aztán keresztül-kasul szép, tömör olajfából való, nem véres, nem izzadt. De hogy úgy lássék, mintha nem volna tömör, hanem vérezne a vadkan agyarától, piros sebeket festenek rá, és megcsalják önmagukat, hogy sírhassanak a drága életért. Így tehát: vagy az élet káprázat, vagy a szépség. A valóságban nem lehet együtt a kettő.

- Pf! - fitymálódott a vezető, és elfintorította kerek gyümölcsállát, miközben félig csukott szemmel vállán keresztül lenézett a szamárhátról a mellette haladóra.

- Nem - tette hozzá némi szünet után -, mondj, amit akarsz, undorító fajzat, mely vízként issza a hazugságot, és már rég rászolgált volna ismét, hogy elpusztítsa a vízözön, s mentő bárkája se legyen.

- Nyilván igazad van, ha hazugságról beszélsz - felelte József. - Gondold meg azonban, hogy a világban minden kettős, kép és ellenkép, hogy különbséget tudjunk tenni, és ha az egyik mellett a másik nem volna, egyik se lenne. Élet nélkül nem volna halál, gazdagság nélkül szegénység, és ha kipusztulna az ostobaság, ki beszélne ezentúl okosságról? S így van ez a tisztasággal és tisztátalansággal is, ez világos. A tisztátalan állat így szól a tisztához: “Adj hálát nekem, mert ha én nem volnék, honnan tudnád te, hogy tiszta vagy, és ki nevezne ekként?” És a gonosz így szól az igazhoz: “Borulj lábamhoz, mert nélkülem mi lenne a te dicsőséged?”

- Épp ez az - mondta az idegen. - Épp ez az, hogy én alapjában vetem meg a kettősségnek ezt a világát, és nem értem, mi szükség van egy fajra, amelynél tisztaságról csak vonatkozásszerűen és viszonylagosan lehet szó. És mégis mindig rájuk kell gondolni, folytonosan velük kell bajlódni, nagy fontoskodással, hogy ezt és azt és tudom is én, mit útbaigazítsunk sanyarú jövője felé, mint most nekem is téged, te széllelbélelt, útba kell igazítanom, hogy elérj a célodhoz - meglehetősen unalmas dolog!

“Savanyú legény, miért igazít akkor hát útba, ha terhére vagyok? - gondolta József. - Ostobaság megjátszani a szívest, és aztán ennyit pofázni. Nyilván csak a szamaramra akart ülni. Le is szállhatna már róla, ami azt illeti, ideje, hogy cseréljünk. Emberhez méltó, amit beszél” - gondolta, és titkon mosolygott az emberek szokásán, hogy lepocskondiázzák a maguk fajtáját, de ők mindig kivételek, hogy tehát az ember ítél az emberek felett, mintha ő nem ember volna. Ezt mondta hát:

- Igen, az emberi nemről beszélsz, és ítéletet mondasz fölötte, hogy milyen rossz anyagból van. De volt idő, amikor maguk Isten fiai sem tartották az embert rossz anyagból valónak, együtt háltak leányaival, s óriások támadtak nászukból.

A vezető a maga kényeskedő módján a Józseffel ellenkező oldalon levő vállára hajtotta fejét.

- Mi mindenről nem tudsz! - felelte vihogva. - Éveid számához képest nagyon is tájékozott vagy, ezt el kell ismernem. A magam részéről csak annyit mondhatok, hogy a történetet üres pletykának tartom. Ha azonban igaz, megmondom, miért tettek így a fény fiai, s miért vetették szemüket Káin lányaira. Mértéktelen megvetésből tették, igenis. Tudod, meddig terjedt Káin lányainak romlottsága? Födetlen szeméremmel jártak, és férfiak és nők úgy éltek, mint az állatok. Paráznaságuk annyira túlment minden határon, hogy úgyszólván nem lehetett nézni sem a megfertőződés veszedelme nélkül; nem tudom, hogy érted-e ezt. Annyira mértéktelenek voltak, hogy földre dobták ruhájukat, és mezítelenül jártak-keltek. Ha nem ismerték volna a szégyent, akkor még hagyján, s a fény gyermekeinek vérét sem forralta volna föl látásuk. De nagyon is jól ismerték a szégyent, természettől nagyon is szégyenlősek voltak, és éppen az okozott gyönyört nekik, hogy a szégyenérzést lábbal tiporják: lehet ezt tűrni sokáig? A férfi anyjával és leányával és fivére feleségével hált a nyílt utcán, röviden mindig csak egyre állt az eszük: a megsértett szemérem iszonyú élvezésére. Nem kellett-e, hogy ez fölforralja Isten gyermekeinek vérét? A megvetés vitte bűnbe őket - meg tudod ezt érteni? A tisztelet legkisebb maradéka is kiveszett belőlük az emberi fajzat láttára, melyet a nyakukba varrtak, mintha ők nem lettek volna elég jók a világnak, s melyet még tisztelniök is kellett volna magasabb okokból. Azt látták, hogy az ember csak a fajtalankodásra jó, és megvetésük bujálkodó jelleget öltött. Ha ezt nem érted, bivalyborjú vagy.

- Üggyel-bajjal megértem - felelte József -, de hát te honnan tudod ezt?

- A te Eliézeredet is meg szoktad kérdezni, honnan tudja azt, amire tanít? Annyit, mint ő, én is tudok az eseményekről, s még valamivel többet is, mert mint követ, vezető és őrtálló sokfelé megfordul az ember a világban, és megtud egyet és mást. Biztosíthatlak, a vízözönt csak az okozta, hogy, amint kiderült, az ég fiainak megvetése az ember iránt immár bujálkodó jellegűvé fajult: ez volt a döntő ok; különben talán sohasem jött volna el, s én csak annyit akarok hozzátenni, hogy a fény gyermekeinek éppen az volt a céljuk, hogy a vízözönt kikényszerítsék. De sajnos, ott volt az a mentőbárka, s az ember a hátsó ajtón ismét megjelent a világban.

- Örüljünk neki - mondta József. - Mert máskülönben nem baktatnánk itt társalogva Dótán felé, s nem használnánk felváltva a szamarat, megbeszélésünk szerint.

- Persze, persze! - szólt a másik, és szemgolyóját kacsintva ismét körülforgatta. - Mindenről megfeledkezem a nagy beszélgetésben. Hiszen azért vagyok itt, hogy útbaigazítsalak és őrizzelek, amíg bátyáidhoz nem érsz. Ki hát a fontosabb, az őrző vagy az őrizett? Nem minden keserűség nélkül felelem: az őrizett a fontosabb, mert érette van az őrző, és nem fordítva. Azért most leszállok szamarad hátáról, hogy te ülj föl, s én a porban járjak melletted.

- Lássuk hát - mondta József, fölülvén állatára. - Igazán tiszta véletlen, hogy néha szamárháton mehetsz, s nem kell az egész úton végig porban járnod.

Így haladtak tovább a csillagok alatt a gyér holdfényben, Sekemtől északra Dótán felé, szűk és tágas völgyeken végig, meredek hegyeken át, melyeket cédrus- és akácerdők borítottak, szendergő falvakon keresztül. József is elszenderedett egy-egy órára, miközben szamarán baktatott, s a vezető ott taposta a port mellette. De amikor egyszer - már derengett a hajnal - fölébredt álmából, észrevette, hogy a szamár rakományából hiányzik egy kosaracska szárított gyümölcs és egy másik kosár pirított hagyma, s megállapította, hogy a vezető övének buggya ugyanannyival kövérebb lett. Lopott! Kínos fölfedezés volt, és ebből is kiderült, milyen kevés joggal tett kivételt önmagával, amikor az emberi nemet szapulta. József nem szólt egy szót se, hiszen maga védte a jogtalanságot a beszélgetésben, hogy ellentmondjon. Azonkívül a férfiú vezető volt, tehát Nabúnak, a körforgás napnyugati pontja urának körébe tartozott, aki az alvilági féltekére visz, a tolvajok istenének szolgája. Valószínű volt a feltevés, hogy jámbor szimbolikus cselekvényt vitt véghez, amikor álmában meglopta védencét. Ezért József semmit sem szólt fölfedezéséről, hanem tiszteletben tartotta a férfiú becstelenségét, amely jámborság is lehetett. De azért nem kevésbé volt kínos a tudat, hogy a vezető kétségkívül lopott. Ezáltal vezetésének hogyanja és hovája oly jelentést kapott, amely Józsefet kellemetlenül érintette, és némiképpen elszorította szívét. Nem sokkal később azonban valami sokkal rosszabb történt a tolvajlásnál is. A nap fölkelt a mező és erdő mögött, és Dótán zöld halma már fölbukkant: ott ragyogott előttük a reggeli fényben a helység, jobb kéz felé a dombtetőn. József, aki éppen szamarán ült, míg a tolvaj a kantárszárat tartotta, arra nézett: ekkor lökést és zuhanást érzett, és a baj megtörtént. Hulda egyik elülső lábával gödörbe lépett, térdre csuklott, és nem tudott többé fölemelkedni. Bokáját törte.

- Eltörött! - szólt a vezető, rövid együttes vizsgálódás után. - No, szépen vagyunk. Nem megmondtam, hogy gyönge a bokája?

- Nem kellene örülnöd balszerencsémnek, amiért látszólag igazad volt, és szóba sem kellene hoznod ezt ebben a pillanatban. Te vezetted Huldát, és nem vigyáztál, úgyhogy szerencsétlenül a lyukba lépett.

- Én nem vigyáztam, és engem vádolsz? Ez igazán méltó az emberi nemhez, amelynek mindig bűnbakra van szüksége, ha valami görbén megy, amit különben előre megmondhattam volna!

- Az is igazán méltó az emberi nemhez, hogy mindig azzal hivalkodik, előre megjósolta a bajt, és azután fölöslegesen diadalmaskodik. Örülj, hogy csak vigyázatlansággal vádollak: más panaszom is lehetne ellened. Azt sem kellett volna tanácsolnod, hogy éjszaka utazzunk; akkor Hulda nem fáradt volna ki ennyire, és nem botlott volna meg ez az okos állat.

- Azt gondolod, hogy panaszaiddal meggyógyíthatod a bokáját?

- Nem - mondta József -, nem gondolom ezt. De most megint azt kell kérdeznem: mihez fogjak? Nem hagyhatom itt állatomat egész élelmiszer-rakományával, amellyel meg akartam ajándékozni testvéreimet Jákób nevében. Még sok van belőle, noha egyet-mást magam ettem meg, és más módon is megfogyatkozott. Itt pusztuljon el Hulda segítség nélkül, miközben a mező állatai fölfalják kincseimet? Nem sok híja, hogy sírva fakadjak keserűségemben.

- És aki ismét tanácsot ad - válaszolta az idegen -, az megint én vagyok. Nem megmondtam, hogy alkalomadtán őrállással is foglalkozom, ha rákerül a sor? Nos hát, eredj utadra! Én leülök itt, és őrizem szamaradat rakományával együtt, s megvédem a madaraktól és rablóktól. Hogy eredetileg erre termettnek érzem-e magam, más kérdés, ezzel most ne foglalkozzunk. Elég az, hogy ideülök szamarad őrizőjeként, míg te bátyáidhoz nem érsz, s vissza nem térsz velük vagy szolgáikkal, akik magukkal viszik a kincseket, és megvizsgálják az állatot, hogy tud-e járni, lábra lehet-e állítani, vagy meg kell ölni.

- Köszönöm - mondta József. - Tegyünk hát így. Látom már, olyan vagy, mint minden ember, megvannak a jó tulajdonságaid, és a rosszról ne beszéljünk. Sietek, ahogy tudok, és segítséggel térek vissza.

- Bízom benne. Nem tévedhetsz el: kerüld meg a dombot, és mögötte menj visszafelé a völgyben vagy ötszáz lépést, a bozóton és a lóherésen keresztül - ott rátalálsz bátyáidra, egy kút közelében, amelyben nincs víz. Ha szükséged van még valamire a szamár rakományából, gondold meg most. Talán jó volna egy fejvédő az emelkedő nap ellen?

- Igazad van - kiáltott föl József -, a balszerencse eltompítja eszemet! Ezt nem hagyom itt - mondotta, és a körülgyűrűzött bőrzacskóból kihúzta a ketonetet -, még a te őrizeted alatt sem, - bármilyen jó tulajdonságaid vannak is. Ezt magammal viszem, hogy illően jelenhessek meg Dótán völgyében, ha már nem ülhetek a fehér Hulda hátán, amint Jákób akarta. Nyomban föl is veszem itt, a szemed láttára, így..: és így... no és most így! Hogy tetszem benne? Tarka pásztormadár vagyok-e ruhámban? Mamácska fátyolruhája ez, hogy áll a fiún?!

Lámekh sebéről

Ezenközben Leának és a szolgálóknak fiai ott ültek a domb mögött, a völgy mélyén, mind a tízen az elhamvadt tűz körül, amelyen reggelijüket főzték volt, és a hamuba révedtek. Mindnyájan jókor kibújtak a csíkos sátrak alól, melyek ott álltak messze a bozótban - különböző időpontban, de mind nagyon korán, egyik-másik még szürkület előtt, mivel az álom nemigen ízlett nekik; mert egyiküknek sem igen ízlett, mióta elhagyták Hebrónt, és a változtatás vágya, amely arra késztette őket, hogy Sekem legelőit fölcseréljék Dótán füvével, épp abból a csalóka reménységből eredt, hogy másutt talán majd jobban ízlik.

Mogorván és tagjaik darabossága miatt meg-megbotolva a rekettye földön kúszó és összehurkolódó gyökérfonadékában, a kúthoz mentek, amely elöl, a juhoknál volt, ahol a nyáj ellepte a mezőt, s amelyben eleven víz fénylett, míg a közeli ciszterna ebben az évszakban kiszáradt, és egy csepp víz sem volt benne; ittak, megmosakodtak és imádkoztak, utánanéztek a bárányoknak, és azután összeültek ott, ahol enni szoktak: egy csoport vörös törzsű és terebélyesen ágas-bogas fenyő tövében. Messze kilátás nyílt innen: a csak bozóttal s magányos fákkal benőtt sík táj felett a dombra, melyet Dótán, a helység koronázott, a nyájak távoli nyüzsgésére és a lágy vonalú hegyekre a távoli szemhatáron. A nap meglehetősen magasan járt már. A fölmelegedett füvek illatoztak, ánizs, kakukkfű és más mezei növények szaga áradt, melyeket szeretnek a juhok.

Jákób fiai körben ültek sarkukon, középen a kihunyó rőzse fölött feketéllett a fazék. Rég végeztek már az evéssel, és tétlenül ültek, vörös szemmel. Testük jóllakott, de lelküket éhség és száraz szomjúság rágta, amelyet megnevezni sem tudtak volna, de az mégis megrontotta álmukat, és visszaszívta az erőt, amit a reggeli adott volna testükbe. Tüske ült húsukban, minden egyesében, nem lehetett kihúzni, gennyedt, fájt, és emésztette őket. Bágyadtnak érezték magukat, s legtöbbjüknek a feje fájt. Ha ökölbe akarták szorítani kezüket, nem ment. Ha azok, akik egykor Sekemben a bosszuló vérfürdőt rendezték Dína miatt, próbát tettek, hogy most is, ma és itt, képesek lennének-e még hasonló tettre, azt látták: nem, nem lennének képesek már rá; a bánat, a féreg, a gennyedő tövis, az emésztő éhség belsejükben megfosztotta őket idegeik és férfiasságuk erejétől. Milyen gyalázatosnak kellett hogy érezze kiváltképpen Simeón és Lévi, a vad ikerpár ezt az állapotot! Az egyik eltompultan kotorászott pásztorbotjával a kihunyó zsarátnokban. A másik, Simeón, erre-arra ingatva felsőtestét, a csöndben halk dudorászásba kezdett, amelybe lassacskán mások is belezümmögtek, mert ősrégi dal volt ez, félig elfeledett, töredékesen fönnmaradt ballada vagy kis eposz részlete elmerült időkből:

A hős Lámekhnak két asszonya volt,
Háda és Cilla volt a nevük.
Háda és Cilla, halljad a dalt,
Lámekh két asszonya, halld szavamat!

Egy férfi megsértett, agyonütöttem,
Egy ifjút sebemért földre tapostam,
Káinért a bosszú hétszeres volt,
Lámekhért hetvenhétszeres!

Nem tudtak többet belőle, sem az előtte levő részt, sem ami ezután következett, tehát elhallgattak. De elgondolkodtak a félbenmaradt dalon, és látták Lámekhot, a hőst lelki szemeikkel, amint izzó büszkeséggel odaáll tette után fegyvereivel, és hírt ad a bókoló asszonyoknak róla, hogy szívét vérben fürdette. Látták a letaposott ifjút is, amint elnyúlik a véres fűben, az alig vétkes engesztelő áldozatot Lámekh haragosan érzékeny becsületéért. A keményen hangzó “férfi” szó lágyabbá vált a következő sor ifjának nevétől, aki vérző bájában fölkelthette a részvevő érzést. Ez mindenesetre Hádának és Lillának, a két asszonynak dolga lett volna, ám csak arra volt jó, hogy fűszerezze imádatukat Lámekh hajthatatlanul gyilkos kedvű férfiassága és nagyigényű bosszúvágya iránt, amely érces és ősi erővel töltötte el a dalt.

- Lámekh volt a neve - mondta Lea Lévije, és kotorászva szétdúlta a szénné vált rőzsét. - Hogy tetszik nektek? Azért kérdem, mert nekem nagyon, rendkívül tetszik. Ez még férfi volt, kemény legény, oroszlánszívű, nemes vér, ma már kiveszett az ilyen. Már csak dalban hallhatunk ilyesmit, dalolunk és üdülünk rajta, és elmúlt időkre gondolunk. Ez még vérben mosott szívvel léphetett asszonyai elé, és ha éreztette velük erejét, egyikükkel a másik után, azok tudták, kit fogadnak ölükre, és reszkettek a gyönyörűségtől. Vajon te is így lépsz-e, Júda Súah leánya elé, és te, Dán a moábi elé? Mondjátok hát, mi lett ez idő óta az emberi nemből, amely már csak okoskodókat és ájtatoskodókat szül, de férfiakat nem!

Rúben így válaszolt:

- Megmondom neked, mi az, ami elveszi a férfikarból a bosszú erejét, és okozza, hogy nem hasonlítunk többé Lámekhra, a hősre. Kétféle: a bábeli törvény és Isten buzgósága, mivel mind a kettő így szólt: “A bosszú az enyém”. Mert el kellett hogy vétessék a bosszú a férfikarból, különben vadul burjánzott volna tovább, buján, mint a mocsár, és a világot elárasztotta volna a vér. Mi volt Lámekh sorsa? Nem tudhatod, mert a dal erről már nem tudósít. Ám az ifjúnak, akit agyonütött, volt egy testvére vagy fia, aki Lámekhot ütötte le, úgyhogy az ő vére is a földet itatta, és a Lámekh ágyékából támadt férfi agyonütötte Lámekh gyilkosát, hogy bosszút álljon, és így ment tovább, míg sem, Lámekh magjából, sem az agyonütött ifjú magjából nem maradt fönn már senki, és a föld becsukhatta száját, mert torkig itta magát. Ám ez nem jól van így, a bosszú lápvirágzása ez, és szabálya nincs. Ezért amikor Káin agyonütötte Ábelt, bélyeget ütött rá Isten, hogy az övé legyen, és így szólt: “Aki agyonüti őt, hétszeres lesz annak bosszúja”. Bábel pedig elrendelte a törvényt, hogy a férfi lépjen az ítélőszék elé a vérbűnért, és a bosszú ne burjánozzon tovább.

Erre így szólt Zilpa fia, az egyenes Gád:

- Igen, így beszélsz te, Rúben, vékony hangodon, mely hatalmas testedből jő, mindig váratlanul, valahányszor hallom. Ha tagjaid az enyémek volnának, nem úgy beszélnék, mint te, s nem védelmezném az idők változását, amely gyönge bábbá teszi a hősöket, és kiirtja a világból az oroszlánszívet. Hová lett tested büszkesége, hogy mikor vékony hangodon szólsz, Istenre bízod a bosszút vagy a vértörvényszékre? Nem szégyelled magad Lámekh előtt, aki így szólt: “Ez a dolog hármunk dolga, az enyém, azé, aki megsértett, meg a földé”? Káin pedig így szólt Ábelhez: “Vajon megvigasztal-e engem Isten, ha Naháma, a mi édennővérünk elfogadja ajándékaidat és rád mosolyog, vagy a törvény fog majd dönteni, hogy kié legyen ő? Én vagyok az elsőszülött, így hát ő az enyém. Te vagy ikertestvére, így hát ő a tiéd. Ez nem tartozik Istenre, sem Nimród törvényére. Menjünk ki a mezőre, ott majd elintézzük!” És el is intézte vele, és amint itt ülök, és Gádiél a nevem, akit Zilpa szült Lea ölén, Káinnak adok igazat!

- Engem pedig ne hívjanak oroszlánkölyöknek, ahogy a nép nevez - mondta Jehuda -, ha magam is nem Káinnak adok igazat és még inkább Lámekhnak. Az még tartott magára, szavamra, és nem becsülte le büszkeségét. “Hétszeres? - így szólott. - Bah! Lámekh vagyok én. Hetvenhétszeres legyen a bosszú, és itt fekszik a tacskó a sebért, amelyet rajtam ütött!”

- Micsoda seb lehetett az - kérdezte Isszakár, az erős csontú szamár -, és mit véthetett a nyomorult ifjú Lámekh, a dalia ellen, hogy ez nem Istenre és nem Nimródra bízta a bosszút, hanem saját kezével sújtott le sokszorosan?

- Azt mi már nem tudjuk - felelte féltestvére, Naftáli, Bilha fia. - Nem ismerjük az ifjú szemtelenségét, és hogy Lámekh mit mosott le vérével, az is kitörlődött a világ emlékezetéből. De a mendemonda szerint manapság sokkal undokabb szégyent is lenyelnek a férfiak, mint ami Lámekhot érte. Benyelik, mondják, a gyáva nyelők, és odább kotródnak máshova, leülnek, és rágja őket a szégyenféreg, hogy sem enni, sem aludni nem tudnak, és ha látná őket Lámekh, akit úgy csodálnak, a fenekükbe rúgna, mert nem méltók egyébre.

Gonoszul forgó nyelvvel mondta ezt, s arca eltorzult. Az ikrek fölnyögtek, és ökölbe akarták gyűrni kezüket, de nem sikerült.

Zebulón szólt most:

- Háda és Cilla voltak Lámekh asszonyai. Háda a bűnös, ezt mondom nektek. Mert ő szülte Jábált, azoknak ősét, akik sátrakban laknak, és barmot tenyésztenek, Ábrahám ősét, Jichákét és Jákóbét, a mi nyájas atyánkét. Innen ered a romlás és a rontás, hogy nem vagyunk többé férfiak, amint mondád, Lévi testvér, hanem okoskodók és ájtatoskodók, és mintha sarló herélt volna ki bennünket, Isten irgalmazzon nekünk! Persze ha vadászok volnánk vagy éppen tengeri hajósok, másként állna a dolog. De Jábállal, Háda fiával világra jött a sátorozó jámborság, a pásztorkodás és Ábrahám tűnődése Istenen, ez ernyesztett el annyira bennünket, hogy reszketünk fájdalmat okozni a tiszteletre méltó atyának, és a nagy Rúben így beszél: a bosszú Istené. De hát lehet-e bízni Istenben és az ő igazságosságában akkor is, ha maga is pártot foglal a viszályban, maga buzdítja szemtelenségre a semmirekellő ifjat undok álmok által? Az álmok ellen semmit sem tehetünk - kiáltott szenvedőn, úgyhogy hangja elvékonyult -, ha Istentől valók, és úgy rendeltetett, hogy meghajoljunk!

- De az álmodó ellen tehetünk! - süvített föl Gád, maga is kínzott mellel.

- Hogy az álmoknak ne legyen többé gazdája - tette hozzá Áser -, s ne tudják, hogyan váljanak igazzá!

- Ez azt jelentette volna - felelte Reubén -, hogy ekként Isten ellen cselekszünk. Mert mindegy, hogy az álmodó ellen támadunk-e föl vagy Isten ellen, ha az álmok tőle erednek. - Múlt időben beszélt, nem azt mondta: “azt jelentené”, hanem “azt jelentette volna”, annak jeléül, hogy ez a lehetőség már el is van vetve.

Utána Dán szólalt föl, mondván:

- Halljátok, testvéreim, és figyeljetek szavamra, mert Dánt kígyónak és viperának nevezik, és néminemű éleselméjűsége miatt alkalmas a bírói tisztre. Kétségtelen, és Rúbennak igaza van: aki bosszút áll az álmodón, hogy álmai gazdátlanok és ekként tehetetlenek legyenek, természetesen kiteszi magát az önkényeskedők haragjának, és fejére idézi az igazságtalanok bosszúját, ez tagadhatatlan. De ki kell tennünk magunkat ennek, mondja Dán, mert el sem lehet gondolni, mi lenne rosszabb vagy akár csak olyan rossz is, mint az álmok teljesedése. De az önkény ebben az esetben semmiképp sem teljesíthetné be őket, s akárhogy is tombolna és dühöngene, hiába keresnék az álmok álmodójukat. Befejezett tényeket kell teremteni, erre tanít a történet. Nem szenvedett-e Jákób is egyet-mást csalásáért, s bizony Lábán szolgálatában nem fizetett nevetéssel Ézsau keserű könnyeiért? Nos, kiállta mégis, mert a legfőbb előny nála volt, az áldás, amelyet ellopott és biztonságba helyezett, és nem lehetett Isten, aki ellene tegyen, a legjobb akarattal sem. Könnyeket és bosszút kell szenvedni a jóért, mert amit elcsentek és biztonságba helyeztek, az nem jön többé vissza...

Szavai, melyek oly éleselméjűen kezdődtek, itt megzavarodtak. De Rúben megfelelt, és különös volt látni a bikaerejű férfi sápadtságát.

- Szóltál, Dán, és most hallgass. Mert elvonultunk az atyai tűzhelytől, és megváltunk tőle. Ami felbosszantott bennünket, biztonságban van ott a messzeségben, és biztonságban ülünk mi is Dótánban, ötnapi járóföldre onnan, ez befejezett tény.

Erre és ezek után a beszédek után mindnyájan lekókasztották fejüket, mélyen alá, csaknem térdük közé, mely magasra nyúlt, mivel sarkukon ültek, s önmagukba roskadva gubbasztottak a hamu körül, mint tíz kéve fájdalom.

Józsefet a kútba dobják

Ekkor történt, hogy Áser, Zilpa fia búbánatában is kíváncsian kisandított kissé térde fölött, és szemét végigjártatta a tájon. És távol a napvilágban mintha ezüst villám cikázását látta volna, amely eltűnt, de rögtön újra fölvillant, s amikor jobban odameredt, két villámot látott, majd többet is, amelyek egyszer egyenként, másszor egyszerre csillantak meg, különböző pontokon, de közel egymáshoz.

Áser oldalba bökte Gádot, édestestvérét, aki mellette ült, és ujjával a lidércre mutatott, hogy segítsen kiokosodni rajta. És amint ott vizsgálódtak, szemük fölé emelték kezüket, és fintorgásokkal tanácskoztak, a többieket is figyelmessé tette nyugtalanságuk; azok is megfordultak, akik háttal ültek a messzeségnek, egymás pillantását követték, és abba az irányba fordult az egyik is, amerre a másik tekintete járt, míg valamennyi fő fel nem emelkedett, s mind együtt fürkészve nem nézte az alakot, aki egyre közelebb jött, s akin reszketve csillámlott valami.

- Egy ember jön, és csak úgy csillog - szólt Júda. Egy idő múlva pedig, miközben figyelve várták, hogy az alak nagyobbra nőjön, így felelt Dán:

- Egy ifjú inkább.

És ebben a pillanatban a tíz barna arc, valamennyi egyszerre, oly fakó lett, amilyen Rúben volt már az előbb, és szívük vadul iramló egyforma ütemben vert, mint a dobok, úgyhogy a lélegzet-visszafojtó csöndben szinte hallatszott az üres dobogás tompa koncertje.

József jött a síkságon által, tarka ruhában, koszorúval a fátyolcsuklya fölött, s egyenesen feléjük tartott.

Nem akarták hinni. Ott ültek, hüvelyküket arcukba nyomva, ujjukat szájuk előtt, könyöküket térdre támasztva, és öklük fölött dülledő szemmel meredtek a közeledő tüneményre. Azt remélték, álmodnak, és ugyanakkor féltek is ettől. Néhányan ijedtségükben és reménykedésükben még nem is akartak a valóságra ébredni, amikor a jövevény már oly közelről mosolygott rájuk, hogy nem lehetett többé semmi kétség.

- Igen, igen, üdvözlet, testvérek! - szólalt meg József hangja, s a fiú elébük lépett. - Hihettek szemeteknek, kedveseim! Én jöttem atyám helyett, Hulda, a szamár hátán, hogy számot adjatok nekem, és hogy... - zavarodottan akadt el. A testvérek ott ültek szótlanul és mozdulatlanul, s rámeredtek félelmetes, elvarázsolt csoportozatban. Amint azonban ott ültek, jóllehet nem volt sem napkelte, sem napnyugta, amely arcukat megfesthette volna, ezek az arcok oly vörösek lettek, mint a fák csavaros törzsének háta, vörösek, mint a sivatag, sötétvörösek, mint a csillag az égen, és szemük mintha nyomban vért fröcskölt volna. József hátralépett. Ekkor dörgedelmes üvöltés harsant föl, az ikrek bikabőgése megreszkettette a beleket, s elnyújtott kiáltással, mely mintha egy fojtogatott torokból tört volna föl, s a düh, a gyűlölet és a fölszabadulás kétségbeesetten ujjongó “ah”-jával ugrott föl mind a tíz, vad egyszerre-szökkenéssel, s a fiúra rontott. Ráestek, mint kiéhezett farkasfalka a zsákmányra, vérbe vakult vágyuk nem ismert megállást és megfontolást, úgy látszott, mintha legalább tizennégy részre akarnák tépni. Lelküknek mélyén csakugyan ez az ösztön volt most az uralkodó: tépni, széttépni, letépni!

- Le vele, le vele, le vele! - süvöltötték zihálva, s mindnyájan a ketonetet gondolták, a képekkel hímzett ruhát, a fátyolköpenyt, ezt akarták letépni, noha a tülekedésben nem volt könnyű; mert a ruha jól rá volt csavarva a fiúra, s fején és vállán megerősítve, és a testvérek túlságosan is sokan voltak egy tettre, útjában voltak egymásnak, egyik a másikat lökte el a közöttük röpködő s bukdosó, vadul agyabugyált fiútól, s egymást találták a neki szánt ütésekkel, amelyekből persze még épp elég jutott rá is. Az orra vére nyomban eleredt, s fél szeme kékké duzzadva bedagadt.

A nagy fölfordulást használta föl Rúben, aki szintén közöttük volt, kimagasodva a csapatból, s maga is velük üvöltött: “Le vele, le vele!” Együtt ordított a farkasokkal. Úgy tett, mint azok tesznek mindenkor, akik egy zabolátlan tömeget akarnak valamiképpen féken tartani, s hogy az eseményekre befolyással lehessenek, tüntető hévvel vesznek részt a rosszban, hogy a még rosszabbat elkerüljék. Úgy tett, mintha őt lökdösnék, valójában azonban maga lökdösődött, tőle telhetőleg szétöklözve azokat, akik Józsefre akartak csapni s róla a ruhát letépni, s lehetőség szerint védelmezve a fiút. Különösen Lévire vigyázott, akinek pásztorbot volt a kezében, s állandóan elébe botlott. Azonban minden buzgólkodása ellenére a megrémült fiú annyira rosszul járt, ahogy elkényeztetettségében álmodni sem merte volna soha. Kábultan támolygott, fejét válla közé húzva, könyökét szétterpesztve a vad és durva ütlegelés jégesőjében, amely iszonyú módon, mit sem törődve vele, hova talál, mintegy derült égből szakadt le rá, és hitét, világképét, természeti törvény erejével benne élő meggyőződését, hogy mindenki jobban szereti őt még önmagánál is, apró szilánkokra verte.

- Testvérek! - dadogta meghasadt ajakkal, melyből állára futott a vér, az orrából ömlővel együtt. - Mit tesztek velem...

Egy kólintás a fejére, amit Rúben nem tudott megakadályozni, torkára forrasztotta a szót; egy rendkívül meggondolatlan ököldöfés a gyomrába a bordái között meggörbesztette, s lebukott a verekedésben. Nem lehet tagadni, sőt hangsúlyoznunk kell, hogy Jákób fiainak viselkedése, bármily sok minden szól is igazuk mellett, végtelenül szégyenletes volt, valósággal állatinak lehetne nevezni. Visszazuhantak az emberré válás előtti létbe, és fogaikat használták, hogy a vérző, félig eszméletlen fiú testéről leszaggassák az anyai fátylat, mert kezüknek, sajnos, még több dolga volt. Ezenközben nem maradtak némák, és jelszavuk nem csak “le vele, le vele” volt. Mint a dolgozók, akik miközben húznak és nekifeszülnek, egyhangú kiáltásokkal kábítják magukat a közös munkára, úgy tettek ők is: elkeseredésük mélyéről szótöredékek buggyantak föl, melyeket újra és újra elnyögtek, hogy dühüket ébren tartsák, és minden meggondolást elriasszanak maguktól.

- Meghajolni, meghajolni?

- Most végy hát számot!

- Tüske a húsban!

- Alattomos kórság!

- Nesze - az álmokért!

És a boldogtalan?

A legborzasztóbb és legmegfoghatatlanabb az volt számára, ami a ketonettel történt; fájdalmasabb és iszonyatosabb volt, mint minden rázúduló csapás, amely mellesleg érte. Kétségbeesetten iparkodott ruháját védelmezni, romjait és rongyait is magán tartani, s többször följajdult: “Én szép ruhám!”, s szűzies aggodalommal könyörgött: “Ne tépjétek szét!”, még akkor is, amikor már mezítelen volt. Mert a ruha letépése sokkal erőszakosabban történt, semhogy csupán a fátyolra szorítkozhatott volna. Ing és kötény is vele szakadt, cafatai a koszorú és fátyol maradványaival elkeveredve hevertek körös-körül a mohában, s a csupaszra, aki arcát nagy nehezen takargatta karjával, még egyre zúdultak a csapat ütései könyörtelenül: “Meghajolni, meghajolni?” - “Nesze az álmokért!”, s csupán a nagy Rúben hárított el egyet-egyet, s mérsékelte valamennyire hatásukat; még mindig azt játszotta meg, mintha őt lökdösnék, s közben ellökdöste a többieket Józseftől, úgy téve, mintha akadályoznák benne, hogy a maga részéről is kedve és dühe szerint rákoppintson az áldozatra. “Tüske a húsban! Alattomos kórság!” - kiáltott ő is. De azután mást is kiáltott, ami e pillanatban jutott eszébe, hangosan és ismételten kiáltotta, hogy mindnyájan meghallják és kövessék esztelenségükben: “Megkötözni! Kötözzétek meg! Kezét és lábát!” Új jelszó volt, amelyet kiadott, új és hamarjában jó szolgálatot tett. A kiszámíthatatlan cselekvés elé ideiglenes célt tűzött ki, és egy lélegzetnyi szünetet adott, hogy némi időt nyerjen Rúben aggodalmas kívánsága: a legvégsőt elhárítani. Csakugyan, amíg József megkötözésével foglalkoznak, nem üthetik; és ha már megkötözve hever, ezzel valami egy időre kielégítő történt, és a cselekvésnek egy szakasza lezárult, úgyhogy meg lehet állapodni és a továbbiakról gondoskodni. Ez volt Rúben futó számítása. És így jelszavát kétségbeesett hévvel tukmálta a többiekre, mintha az egyetlen célszerűt és ésszerűt jelölné meg, ami most történhetik, és mintha mindenki szamár lenne, aki nem hallgat rá.

- Nesze az álmokért! - kiáltotta. - Megkötözni!... Kötözzétek meg!... Fajankók!... Hülye módra álltok bosszút!... Ahelyett, hogy engem lökdösnétek, inkább kötözzétek meg!... Nincs itt egy jó erős kötél? - kiáltotta még egyszer teljes erőből.

Volt. Gádiél például kötelet viselt dereka körül, s most leoldotta. Mivelhogy fejük üres volt, befogadta Rúben jelszavát. Megkötözték a mezítelent, ugyanazon hosszú kötéllel gúzsolták össze kezét-lábát, alaposan megszorították, úgyhogy fölnyögött, s Rúben is serényen részt vett a munkában. Amikor végeztek, hátralépett, és föllélegezve törölte le izzadságát, mintha egész idő alatt derekasabban dolgozott volna mindnyájuknál.

A többiek ott álltak mellette, egyelőre lemondva a harcról, zihálva, félelmetes pihegéssel. Ráhel fia előttük feküdt, szánalmasan helybenhagyva. Összekötözött karján feküdt, összezúzva, kékre verve, koponyája hátrafeszült a fűben, térdét magasra húzta, bordái föl-le szálltak, és a testvérek dühétől tajtékos testén, amelyre moha és por tapadt, kígyózó erekben futott a vörös nedv, amely kicsurran a szépségből, ha felületét megsértik. Be nem dagadt fél szeme rémülettel fürkészte gyilkosait, és néha görcsösen becsukódott, mintegy reflexszerű védekezéssel újabb erőszakosságok ellen.

A gonosztevők fújva és kimerültségüket túlozva álltak ott, hogy leplezzék tanácstalanságukat, amely lassan elhatalmasodott rajtuk, amint eszméletük derengeni kezdett. Utánozták Rúbent, aki keze hátával izzadságát törölte, fölfújták ajkukat, és pofákat vágtak a bosszú művét kísérő roppantul jogos fölháborodás kifejezésére, mintha ezt akarták volna mondani: “Akármi történt is, ki tehet érte nekünk szemrehányást?” Kifejezték ezt szavakkal is, melyeket a maguk igazolására és minden külső ítélet megnyugtatása céljából lihegve hadartak el:

- Micsoda csirkefogó!

- Micsoda tüske!

- Most megmutattuk neki!

- Most megtanítottuk!

- Hihetetlen!

- Még ide mer jönni!

- Még ide mer jönni elénk!

- A tarka ruhában!

- A szemünk elé!

- Számadást kíván tőlünk!

- No de most számot adtunk!

- Ezt megemlegeti!

De miközben így zsivajogtak, megmozdult bennük a borzalom - mindnyájukban egyszerre -, tulajdonképpen mindezek a fölkiáltások ennek elnémítására voltak szánva, s ha ezt a titkos borzalmat közelebbről vizsgáljuk, azt látjuk, hogy mind Jákóbra gondoltak.

Nagy Isten, mit tettek az atya bárányával, nem is szólva arról az állapotról, amelyben Ráhel szűzi öröksége volt! Mit fog tenni a kifejezésben nagy Jákób, ha észreveszi vagy megtudja a dolgot, hogyan állanak majd helyt előtte, és mi történik velük? Reubén Bilhára gondolt. Simeón és Lévi Sekemre gondolt és Jákób haragjára, melyet rájuk árasztott, amikor hősi kalandjukból megtértek. Naftáli, elsősorban ő, azzal vigasztalta magát egyelőre, hogy Jákób ötnapi távolságra van, és az egészről mit se sejt; igen, elsőnek Naftáli érezte az elválasztó és tudatlanságban tartó teret nagy áldásnak. A tér hatalma azonban, ezt mindnyájan átlátták, nem lesz tartós. Jákób hamarosan mindent megtud, mégpedig amint József ismét szeme elé kerül, és hogyan fogják majd kibírni a kitörő érzésvihart, sistergő átkaival és dörgő mennykőszavaival, amelyek akkor elkerülhetetlenek lesznek? Mélységes gyermeki félelem fogta el őket, akármilyen nagy legények voltak is, félelem az átok mozdulataitól és félelem az átok értelmétől és következéseitől. Átkozottak lesznek mindannyian, ez egyszer világos, mert kezet emeltek a bárányra, s a képmutató most már végképpen is kifejezetten fölébük emeltetik az áldás választott örököseként!

A szégyenálom teljesülése - tulajdon művük! Tehát éppen azt érik el, amit befejezett tények teremtésével lehetetlenné akartak tenni Isten számára. Kezdtek rájönni, hogy a nagy Rúben bolonddá tartotta őket jelszavával. Itt állnak most, és amott hever az áldástolvaj, alaposan megfenyítve ugyan és jól összekötözve, de hát ez az, amit befejezett ténynek lehet mondani? Másként állna a dolog, ha József nem kerülne ismét az öreg szeme elé, ha ez a befejezettet és véglegeset tudná meg. Akkor persze a siralom még iszonyúbb lenne - el sem lehet egykönnyen képzelni. De azt már úgy lehetne elrendezni, hogy eleresztik a fülük mellett. A félmunkában vétkesek. Az egész nem volna okvetlenül bűn. Ez valamennyiüknek egyszerre fordult meg fejében, amint ott álltak, Rúbennak is. Kénytelen volt ezt az igazságot elismerni. A ravaszság, amellyel a cselekvést megállította, szívéből fakadt. Értelme azt mondta, hogy már sokkal több történt, semhogy ne kellett volna még többnek történnie. Szellemének zavarát épp az okozta, hogy ennek a többnek meg kellett volna történnie, és ugyanakkor a világért sem, semmi áron sem volt szabad megtörténnie. A nagy Rúben izmos arca még sohasem felhőződött el ily komoran és zavarodottan.

Félt, hogy minden pillanatban meghallhatja azt, aminek elkerülhetetlenül el kellett hangzania, és amire nem tudott felelni. Ekkor elhangzott a szó, és ő meghallotta. Valamelyikük kimondotta, mindegy, hogy ki; Rúben oda se nézett, hogy véletlenül ki volt; mindnyájuknak szükségszerű gondolata hangzott el:

- El kell tüntetni.

- Úgy van - bólintott Rúben dühödt jóváhagyással. - Te mondád. Csak azt nem mondod, hová.

- Egyáltalában el kell tüntetni - válaszolt a hang. - A verembe kell lökni, hogy ne legyen többé. Már rég nem volna szabad lennie, de most aztán végképp és igazán nem szabad többé lennie.

- Egy véleményen vagyunk! - felelte Rúben keserű gúnnyal. - És azután majd nélküle lépünk Jákób, az atya elé. “Hol a fiú?” - kérdi majd akkor. “Nincs többé” - feleljük erre. De ha azt kérdezi: “Miért nincs többé?”, majd azt feleljük: “Mert megöltük őt”.

Hallgattak.

- Nem - mondta Dán. - Nem úgy. Hallgassatok rám, testvérek, engem kígyónak és viperának neveznek, s némi éleselméjűséget nem lehet tőlem eltagadni. Így tegyünk: lökjük a verembe, valamely verem mélyére, ebbe a kiszáradt és félig beomlott ókútba itt, amelyben már nincs víz. Itt biztonságban lesz, el lesz téve láb alól, és majd láthatja, mit érnek álmai. Jákóbnak pedig hazudni fogunk, és biztos szóval mondjuk: “Nem láttuk őt, és nem tudjuk, hogy van-e még, avagy már nincs. Ha nincs, mindenesetre valami ragadozó vad falhatta föl. Ó, siralom!” Hozzá kell tennünk, hogy “Ó, siralom!”, a hazugság kedvéért.

- Csönd! - suttogott Naftáli. - Itt fekszik közel, és hall bennünket.

- Mit bánjuk? - felelte Dán. - Nem mondja el többé senkinek. Ha hallja, az egy okkal több, hogy ne távozhasson innét, amint ezt már amúgy sem tehetné, és most már minden mindegy. Nyugodtan beszélhetünk előtte, mert annyi, mintha halva volna.

Panaszos hang tört elő József kötélékek közt feszülő melléből, amelyen finoman és pirosan álltak az anyai csillagok. Sírt.

- Halljátok ezt, és nem könyörültök rajta? - kérdezte Rúben.

- Rúben, mit jelent ez? - felelte Júda. - És mit beszélsz könyörületről, még ha egyikünkben vagy másikunkban föltámadna is ez az érzés, akárcsak benned? Azért, mert ezen az órán sír, elfeledjük, milyen égrekiáltóan szemtelen varangy volt teljes életében, s hogy a legszégyenletesebb képmutatással szorított ki bennünket az atya kegyéből? Lehet szó könyörületről a szükségszerű ellenére, s van-e elegendő ok rá, hogy elmehessen innét és mindent ellocsogjon? Mi értelme van tehát könyörületről beszélni, még ha érezzük is? Nem hallotta-e máris, mint fogunk hazudni Jákóbnak? Az életébe kell kerülnie, hogy hallotta, és könyörület ide, könyörület oda, Dán az igazságot mondta ki: annyi, mintha halva volna.

- Igazatok van - szólt erre Rúben. - Lökjük tehát a verembe.

József ismét keservesen fölsírt.

- De hiszen még tud sírni! - figyelmeztetett valamelyikük.

- Talán sírnia sem szabad? - kiáltott Rúben. - Vessétek hát sírva a verembe, mit akartok még?

Ekkor oly szavak estek, amelyeket nem akarunk közvetlenül visszaadni, mert megrémítenék újkori érzékenységünket, és éppen közvetlen formában a testvérekre, legalábbis néhányukra túlzottan rossz fényt vetnének. Tény, hogy Simeón és Lévi, valamint az egyenes Gád ajánlkoztak, hogy a megkötözöttel röviden végeznek. Azok botjukat akarták felhasználni, Káin-módra, két karjuk erejével lesújtva, hogy megöljék. Ez viszont fölhatalmazást kért, hogy gyorsan átvághassa torkát késével, ahogyan Jákób tett egykor a gödölyékkel, melyeknek bőrét az áldáscserénél használta. Tagadhatatlan, hogy ezek a javaslatok elhangzottak, de nem kívánjuk, hogy az olvasó végképp elidegenedjék a Jákób-fiaktól, és örökre megtagadja tőlük bocsánatát, ezért nem adjuk vissza azokat pontosan a testvérek szavaival. Elhangzottak, mert el kellett hangzaniok, mert a mi nyelvünkön szólva ez volt az események logikája. És ismét csak következetes volt, hogy azok vették ajkukra és azok ajánlkoztak véghezvitelükre, akiknek e világi szerepéhez legjobban illett, és akik ezzel úgyszólván engedelmesen beteljesítették mítoszukat: a vad ikerpár és az egyenes Gád.

De Rúben nem engedte. Ismeretes, hogy ellenállt nekik, és nem akarta, hogy Józsefnek az legyen a sorsa, mint Ábelnek vagy a gödölyéknek. “Ellentmondok és ellenállok nektek” - mondta, és arra hivatkozott, hogy ő Lea elsőszülöttje, és e minőségében bukás és átok ellenére is joga van az utolsó szóra. A fiú annyi, mintha halva volna, maguk mondották. Még sír egy keveset, ez minden, és elégedjenek meg annyival, hogy a verembe dobják. Hiszen láthatják, hogy ez már nem József, az álmodó, fölismerhetetlenné vált a történtek által, melyekből ő, Rúben szintén kivette részét, s még alaposabban kivette volna, ha nem lökdösik úgy mindenfelől. De ami megtörtént, az csupán történés volt és nem cselekedet, nem lehet ezen a néven nevezni. Jóllehet általuk, a testvérek által történt meg, de nem ők cselekedték, hanem valami sodorta őket. Most azonban tiszta ésszel és kifejezett elhatározással iszonyúságot akarnak cselekedni, fölemelvén kezüket a fiú ellen, hogy kiontsák az atya vérét, míg eddig az magától ömlött, bárha általuk is. De omlani és ontani éppoly nagy különbség, mint történés és cselekvés, és ha ők nem tesznek különbséget, nagyon rövid az eszük. Vagy talán vérbíráknak tétettek meg, kérdezte, hogy ítéljenek saját dolgukban, és a véres ítéletet még maguk hajtsák is végre? Nem, csak semmi vérontás. Azt nem tűri. Ami tennivalójuk még a történésben lehet, az az, hogy a fiút a verembe vessék, és a többit bízzák a történésre.

Így szólt a nagy Rúben, de soha senki sem hitte, hogy megcsalja önmagát, csakugyan oly szilárd hittel csüng a cselekvés és történés alapvető elvi különbségén, és azt hiszi, ha a fiút a veremben hagyják pusztulni, az nem annyi, mintha kezet emeltek volna ellene. Amikor valamivel később Jehuda azt kérdezte, mi haszna volna a fiút megfojtani s vérét elrejteni, a kérdés nem lephette meg Rúbent. Az emberiség rég bepillantott Rúben szívébe, és látta, hogy semmi mást nem akart, mint időt nyerni - maga sem tudta volna megmondani, mire -, egyszerűen időt nyerni, haladékot kapni a reményre, hogy Józsefet megmentheti kezükből, és így vagy úgy visszaviheti az atyához. Jákób-félelme volt az s a dühödten szégyenkező szeretet a gyűlölt fiú iránt, ami titkon erre indította s arra, hogy árulást forgasson fejében a testvérklán ellen, nem lehet másként nevezni. Hiszen Reubénnak, a zúduló vízárnak sok minden jóvátennivalója volt Jákóbbal szemben Bilha miatt, és ha Józsefet visszavitte volna innen hozzá, az egykori történet talán ki lett volna egyenlítve, az átok feloldva, és elsőszülöttsége visszaállítva? Nem teszünk úgy, mintha pontosan tájékozva volnánk Rúben képzelődései és szándékai felől, és nem kívánjuk kisebbíteni cselekedetének indítékait. De kisebbítés-e vajon, ha lehetségesnek tételezzük föl, hogy titkon remélte, hogy a Ráhel-gyermeket megmentheti, és ugyanakkor legyőzheti?

Egyébként a testvéreknél alig ütközött ellenállásba követelése, hogy tartózkodjanak minden cselekvéstől, és engedjenek szabad folyást a történésnek. Bizonyára mindegyik szívesen vette volna, ha cselekvésük, ameddig csupán történés volt, egyetlen vak iramban célhoz vezetett volna; de miután már beállt a meggondolásra alkalmat adó szünet, alapjában egyiküknek se volt kedve kifejezett vérítélet alapján véghezvinni a tiszta cselekvést, sem az ikreknek, bármily vadak voltak is, sem Gádiélnek, bármily egyenes volt is; tulajdonképpen örültek, hogy nem kaptak megbízást a fiú fejét és torkát illetően, hanem ismét Rúben tekintélye és jelszava győzött: mint előbb a megkötözésé, most a kútba vetésé.

- A verembe vele! - kiáltották, s megragadták a kötelet, mellyel József össze volt kötözve, belémarkoltak itt és ott, és a szerencsétlent a mezőn keresztül a hely felé hurcolták, ahol oldalvást, a csapáson az üres ciszternát tudták. Egyesek elébe fogva magukat, húzták, mások oldalról segítették, néhányan pedig hátul ügettek. Rúben nem ügetett, hanem hosszú léptekkel ballagott a menet végén, és ha kő akadt útjukba, gonosz gyökércsonk vagy kemény bozót, megragadta a sebesen vonszolt fiút, és fölemelte, hogy fölöslegesen ne szenvedjen.

Így cipelték nagy héhával és hajhával Józsefet a verem felé, mert nyargalás közben a testvéreket különös jókedv szállta meg, a közös munkát végzők süket mámora, úgyhogy kacagtak és tréfálkoztak, és ostobaságokat kiáltoztak egymásnak, mint például: jól megkötött kévét cipelnek, majd aláhajolhat a gödörbe, a kútba, a mélybe. De ez csak azért volt, mert mindnyájan megkönnyebbülést éreztek, hogy nem kell Ábel vagy a gödölyék szerint cselekedniök; és azért is, hogy ne kelljen hallaniok József könyörgését és jajongását, aki meghasadt ajkával szüntelenül siránkozott:

- Testvérek! Könyörüljetek! Mit tesztek velem! Hagyjatok! Ó, jaj, mi lesz velem!

De mindez nem használt, csak ügettek vele árkon-bokron át, jó darabon a földeken keresztül, egy mohos lejtőig, ott lerohantak, és alant körülfalazott, hűvös gödör várta őket, szétomlott fallal és meghasadozott kőpadlóval a tölgyek és fügefák sűrűjében, ahová néhány romlott, meredek lépcsőfok vitt le: leráncigálták ezeken Józsefet, aki kötelékei és testvéreinek karja közt kétségbeesetten kezdett védekezni, mert megborzadt a kúttól, amely ott tátongott, s a kútnyílástól, de különösen a kút kövétől, amely oldalt hevert a kőkockákon, mohosan és töredezetten és avval a rendeltetéssel, hogy elzárja a kút száját. De akárhogy kapálózott és siránkozott is József, nyitva maradt fél szemét borzalommal irányítva a nyílás feketeségére - nagy héhával és hajhával odavonszolták szélére, és oly túlzott lendülettel lökték le, hogy isten tudja, milyen mélyre kellett esnie.

Elég mélyre esett, ha a szakadék nem is volt szédületes és feneketlen. Az ilyen kutak gyakran harminc méternyire és még mélyebbre is nyúlnak alá a földbe, de ezt már régóta nem használták, és jócskán feltöltődött földdel és kőtörmelékkel, talán a hely körül folyó régi viszálykodás következtében. Sokat mondunk, ha öt vagy hat ölnyire zuhant alá József a napvilágtól, bárha ennyi épp elég volt, hogy megkötözött tagjaival ne tudjon ismét kimászni. Ösztönös életféltéssel és megfeszített vigyázattal bukott le, félig-meddig, lábbal és könyökkel itt-ott tartani is tudta magát a körfalban, útját csúszássá enyhítve és nagyobb ficamok nélkül érte el az omladékos feneket, mindenféle férgek, ászkák és pincebogarak rémületére, melyek nem vártak ilyen látogatást. Miközben pedig úgy-ahogy a mélybe érve elgondolkozott, hogyan történt mindez, a testvérek odafönn férfikarral elvégezték a többit, és lármás munkával kővel fedték be házát. Mert a kő hatalmas volt, és nem egy embernek való a kútszájra hengeríteni, hanem mindnyájan nekiláttak, és osztoztak a munkában, de munkájuk így sem lehetett tökéletes. A vén kútfödő ugyanis, melyet zöld moha lepett be és vagy öt láb átmérőjű lehetett, ketté volt hasadva, és amint darabjait egyenként a nyílás fölé hengergették, nem zárták azt el egészen, hanem a köztük tátongó, itt szélesebb, ott keskenyebb hasadékon némi napvilág hatolt alá a kútmélyre. Erre pillantott föl József a látó szemével, amikor úgy-ahogy a kerek mélybe érve hevert, mezítelenül és csupaszon.

József kiált a mélyből

A testvérek dolguk végeztével letelepedtek a kútverem lépcsőjére, hogy megpihenjenek, s egyik-másikuk kenyeret és sajtot vett elő tarisznyájából, hogy reggelizzen. A nyers, de jámbor Lévi emlékeztette ugyan őket, hogy véres helyen nem szabad enni; de azt válaszolták neki, hogy nincs itt vér, éppen az a jó, hogy ilyen módon se nem omlott, se nem ontatott vér; így hát Lévi is velük evett.

Hunyorogva és elmerülve rágták a falatot. Ám ez az elmerültség egyelőre valami egészen mellékes dologra irányult, ami azonban pillanatnyilag mégis mindennél nagyobb hatást tett rájuk. A kútba vetésnél tevékenykedő karjuk és kezük megőrizte József csupasz bőre érintésének emlékét, és ez az emlék rendkívül gyengéd volt, noha az érintés nem éppen gyengéd módon történt, és szívükbe valami lágyságot lopott, melyet hunyorogva figyeltek anélkül, hogy igazában megértették volna. Az egészről nem is esett szó közöttük, hanem amit beszéltek, az csupán annak megállapítása volt, hogy József most el van téve láb alól, és álmaival együtt biztonságban van, s evvel kölcsönösen megnyugtatták egymást.

- Nohát, most nincs többé - mondták. - Pfű, ez is megvan, most már nyugodtan alhatunk. - S hogy nyugodtan alhatnak, azt annál elmerültebben ismételgették, minél kétségesebb volt a dolog. Alhattak már az álmodó miatt, akitől megszabadultak, és aki az atyának immár semmit sem mondhat el. De éppen ebben a megnyugtató gondolatban foglaltatott egy másik is, az atyára vonatkozó, aki hiába várja József hazatérését, örökké hiába, és ez az elképzelés, bármilyen biztonsággal kecsegtetett is, semmi esetre sem csábított alvásra. Borzalmas elképzelés volt ez mind a tízük részére, kivétel nélkül, még a vad ikerpárnak is, mert gyermeki félelmük Jákób előtt, lelkének szelídsége és hatalma előtt, alapvető vonásuk volt, és József némaságát e magasröptű léleknek olyan bántalmával vásárolták meg, amit csak a legnagyobb borzalommal tudtak elképzelni. Amit öccsükkel tettek, azt végső soron féltékenységből tették, de tudjuk jól, milyen érzés az, amely féltékenységgé szokott torzulni. Persze ha Simeón és Lévi olajos durvaságát nézzük, a hivatkozás erre az érzésre csöppet sem látszik helyénvalónak, és éppen ezért használunk csak félszavakat. Vannak dolgok, amiket csak félszavakkal lehet kifejezni.

Rágicsálva és hunyorogva töprengtek, s kezükben és karjukban József bőrének édessége bizsergett még. Elmerültségük nagy volt, s még nagyobbá tette és megzavarta a mélybehullottnak sírása és könyörgése, amely tompán hatolt hozzájuk a veremből. Mert József a bukás után annyira összeszedte magát, hogy eszébe jutott a jajgatás szükségessége, és ekképpen könyörgött a mélyből:

- Testvérek, hol vagytok? Ah, ne menjetek el, ne hagyjatok egyedül a veremben, olyan dohos és félelmetes! Testvérek, könyörüljetek rajtam, és mentsetek meg még az egyszer a sírverem éjszakájától, amelyben elpusztulok. Öcsétek vagyok, József! Testvérek, ne fordítsátok el fületeket sóhajtásaim és kiáltásaim elől, mert helytelenül cselekesztek velem! Rúben, hol vagy? Rúben, a te nevedet kiáltom innen a mélyből! Mindenki félreértett engem! Félreértettetek engem, kedves testvérek, segítsetek hát, és mentsétek meg életemet! Az atyától jöttem hozzátok ötnapi járóföld messzeségből, Hulda, a fehér szamár hátán, hogy ajándékokat hozzak nektek, gyümölcs- és daralepényt, ah, milyen rosszra fordult minden! Az az ember az oka, hogy rosszra fordult, az az ember, aki vezetett! Testvéreim Jákóbban, halljatok és értsetek meg engem, nem azért jöttem hozzátok, hogy számot vegyek, nem kell ahhoz a gyermek! Azért jöttem, hogy meghajoljak előttetek illem és szokás szerint, s hogy hogylétetek felől érdeklődjem, s hogy térjetek vissza az atyához... Testvérek, az álmok... Olyan neveletlen voltam, hogy elmeséltem álmaimat? Higgyétek el, aránylag szerény álmokat meséltem csak el, mesélhettem volna sokkal... Ah, nem ezt akarom mondani! Ah, ah, csontjaim, inaim, jobbról és balról, ah, szegény tagjaim! Szomjazom! Testvérek, szomjazik a gyermek, mert sok vért vesztett tévedés folytán! Itt vagytok-e még? Egészen egyedül maradtam-e? Rúben, hadd hallom hangodat! Mondd meg nekik, hogy semmit sem árulok el, ha megmentenek innen! Testvérek, tudom, azt hiszitek, itt kell hagynotok a veremben, mert különben elárullak benneteket. Ábrahám, Jichák és Jákób Istenére mondom, anyátok fejére és anyácskám, Ráhel fejére esküszöm, hogy semmit sem árulok el, soha-soha, ha ez egyszer kihúztok még a veremből, csak most az egyszer!

- Egészen biztosan elárul bennünket, ha nem ma, hát holnap - mormolta Júda a foga között, és senki sem volt, aki nem osztozott volna ebben a meggyőződésben, Rúbent sem kivéve, bármennyire ellentétben állt is ez derengő reményeivel és terveivel. Annál inkább titkolnia s tagadnia kellett tehát gondolatait; ezért tenyeréből szája elé tölcsért csinált, és így kiáltott:

- Ha nem maradsz csöndben, köveket hajítunk rád, akkor aztán igazán véged! Nem akarunk többet hallani rólad, végeztünk veled!

Amikor József ezt hallotta s megismerte Rúben hangját, megrémült és elhallgatott, úgyhogy a testvérek most már zavartalanul pisloghattak, s félhették az atya haragját. A dolog úgy állt, hogy Jákób várakozása, majd lassú kétségbeesése, az egész érzelmes-kínos jelenet, amely Hebrónban várta őket, érdektelen lett volna számukra, ha szándékuk az, hogy önkéntes száműzetésben maradnak továbbra is, és az atyai házzal tartós meghasonlásban élnek. De az eset éppen az ellenkező volt. József eltüntetése csak egy célt szolgálhatott: hogy eltávolítsák az akadályt, amely közéjük és az atya szíve közé ékelődött, ahová beférkőzni mindnyájuk leggyermekibb vágya volt; és a fonákság abban rejlett, hogy kénytelenek voltak a legsúlyosabb csapást mérni erre a gyöngéd és nagy szívre, hogy megnyerjék a maguk számára. Csakugyan ebből a szemszögből látták most mindnyájan a dolgokat. Nem a szemtelennek megbüntetése és nem a bosszú, s még csak nem is elsősorban az álmok megsemmisítése volt a cél, így érezték mind, hanem az, hogy szabaddá tegyék az utat az atya szívéhez. Most hát szabad volt, és ők visszatérhetnek - József nélkül, mint ahogy nélküle távoztak el. Hol maradt hát? Hiszen utánuk küldte az atya. Ha azt küldik valaki után, akinek élete ellen való fenyegetés volt maga az eltávozás, és az eltávozott nélküle tér vissza, a dolog legalábbis gyanús. Bizonyos borzongató joggal lehet kérdést tenni ekkor annak elmaradása felől, aki nélkül visszatért. Természetesen a kérdésre vállrándítással is felelhettek volna. Őrzői voltak vajon testvérüknek? Nem, de evvel a kérdés nem kapott még feleletet, hanem sürgetőn gyanakvó, tágra meredt tekintetét továbbra is rájuk irányozta, és e tekintetnek, a kérdés szemének tüzében tanúi kellett volna hogy legyenek a gyötrelmes várakozásnak, melynek eleve tudják hiábavalóságát, és a lassú kétségbeesésnek, amivé a dolgok természeténél fogva a várakozásnak válnia kellett. Olyan vezeklés volt ez, amelytől előre borzadtak. Vagy maradjanak távol, míg minden remény kiég, és a várakozás helyébe a felismerés lép, hogy József sohasem tér többé vissza? Ez nagyon is soká tartana, a várás makacs, s közben a kérdés könnyen megfelelhetne önmagának, s átokká válhatna mindnyájuk számára. Nyilvánvaló volt, miről van szó: nyomban és csűrés-csavarás nélkül tisztázni kell a fiú soha vissza nem térését, oly módon, amely egyben bizonyítja, hogy ők, a gyanúsítottak semmiről sem tehetnek. Ez forrt mindnyájukban, és Dánban, akit kígyónak és viperának neveztek, ért kész javaslattá. Mert a tulajdon korábbi gondolatait, hogy az aggastyánnak azt adják elő, fenevad tépte szét Józsefet, egyesítette Gádnak bizonyos ötleteivel és emlékezésével a gödölyékre, melyeket Jákób egykor az áldáscserénél föláldozott, és így szólt:

- Figyeljetek rám, testvérek, alkalmas vagyok bírónak, és tudom, mi a tennivaló! Vegyünk egy állatot a nyájból, és öljük meg torka elnyisszantásával, hogy vére elfolyjon. Az állat vérében pedig mártsuk meg bosszúságunkat, a tarka ruhát, Ráhel nászruháját, amely rongyokban hever amott. Vigyük ezt Jákób elé, és ekképpen szóljunk hozzá: “A mezőn találtuk ezt, széttépve és véresen. Vajon nem fiadnak ruhája ez?” Akkor azután következtethet a ruha állapotából, és olyan lesz, mintha egy pásztor bemutatná urának a bárány maradványait, melyet széttépett az oroszlán: tisztán áll ura előtt, és még csak meg sem kell esküdnie ártatlanságára.

- Csöndesen! - mormolta Júda, kínos érzéssel. - Hiszen hallja a kő alatt, amit mondasz, és megérti, mit akarunk tenni!

- Mit bánjuk? - felelte Dán. - Csak nem fogok suttogni és susogni miatta? Ez már az ő életén túlra tartozik, a mi dolgunk mindez, és nem az övé. Elfelejted, hogy annyi, mintha meghalt volna, és végeztünk vele. Ha megérti s megérti azt is, amit most természetes hangon kimondok, az jó helyen lesz nála. Sohasem beszélhettünk szabadon és óvatosság nélkül, amikor közöttünk volt, mert számítanunk kellett rá, hogy elárul az atyának, és hamuba bukunk. Most hát végre úgy van közöttünk testvérünk, hogy bízhatunk benne, és bátran hallhat mindent - szinte szeretnék csókot dobni neki a verembe. Mit gondoltok hát ajánlatomról?

Meg akarták beszélni a dolgot, de József ismét jajgatni kezdett és könyörögni, és sírva rimánkodott a mélyből, hogy ne hallgassanak Dánra.

- Testvérek - kiáltotta -, ne tegyétek ezt az állattal és a ruhával, ne tegyétek ezt az atyával, mert ő nem éli túl! Ah, nem magamért kérlek benneteket, testem és lelkem megtört, lenn fekszem a sírban. De kíméljétek az atyát, és ne vigyétek el neki a véres ruhát, mert belehal! Ah, ha tudnátok, hogy óvott szorongásában az oroszlántól, ha egyedül találna éjszaka, és most azt hallja majd, hogy mégis fölfalt! Ha láttátok volna, mily aggodalmas gonddal készített elő az útra, én pedig csak félvállról hallgattam rá! Jaj nekem, milyen ostoba vagyok, hogy szeretetéről beszélek nektek a gyermek iránt, de hát mit tegyek, kedves testvérek, és mit találjak ki, hogy ne ingereljelek benneteket? Miért is van az én életem úgy összefonódva az övével, hogy nem könyöröghetek kíméletért az ő számára anélkül, hogy magamért is ne rimánkodjak hozzátok? Ah, kedves testvérek, halljátok meg sírásomat, s szorongásában ne rémítsétek meg a véres ruhával, mert az ő lágy lelke nem bírná el, és összeesne az iszonyattól!

- Nos - mondta Rúben -, ezt nem bírom tovább, ez elviselhetetlen. - És fölállt. - Ha nektek is úgy tetszik, menjünk innen máshová és tovább. Nem lehet tanácsot tartani, miközben jajgat, és nem lehet gondolkozni, miközben kiáltozik a mélységből. Menjünk a sátrakhoz!

Haragosan mondta ezt, hogy izmos arcának sápadtsága a harag sápadtságának lássék. Holott az onnan származott, hogy fölismerte, milyen igaza van a fiúnak, amikor az atyáért aggódik. Mert ő is előre látta, hogy az atya betű szerint és nemcsak a szólás szerint össze fog esni, ha meglátja a ruhát. Emellett pedig s egészen különösen megindította Rúbent az a tapasztalása, hogy József nyomorúságában az atyára gondol, és aggodalmas könyörgéssel fordul hozzájuk lelkének lágysága miatt - elsősorban ezért, és saját magáért is csak emiatt. Vagy talán csak azért tolta az atyát maga elé, hogy magát védje, és régi szokása szerint mögötte bújjék meg? Nem, nem, ezúttal másképp volt. Más József kiáltott most a kő alól, mint az, akit egykor megrázott vállánál fogva, hogy fölébressze hívságos balgaságából. Amit nem ért el ez a rázás, azt nyilván megtette a zuhanás a verembe: József fölébredt, könyörgött az atya szívéért, nem űzött gúnyt tovább e szívből, hanem megbánás és gond töltötte el érte; és ez a fölfedezés igen megerősítette a nagy Rúbent derengő terveiben, ugyanakkor azonban kétszeres fájdalommal érezte tanácsot s üdvöt nem adó határozatlanságukat.

Ezért sápadt el, amikor fölállt, és mindnyájukat fölszólította, hogy vele együtt hagyják el a helyet, ahol Józsefet elrejtették. Így is tettek. Mind együtt elvonultak, hogy összeszedjék a fátyolrongyokat a verés színhelyén, a sátrakhoz vigyék őket, és ott Dán ajánlatáról tanácskozzanak. Így hát József egyedül maradt.

A veremben

Lelket borzasztó volt a veremben egyedül maradni, s még sokáig jajgatott testvérei után, s könyörgött, hogy ne hagyják el őt. De nem is igen tudta, mit kiált és mit siránkozik, mégpedig azért nem, mert tulajdonképpeni gondolatai e gépies és felületes sírás-rívás közben másutt jártak, valahol alattuk; és e tulajdonképpeni gondolatok alatt még tulajdonképpenibbek vonultak el, mint árnyak és kísérő hangok a tengermélyben, úgyhogy az egész függőlegesen összetett, sokszólamú zenéhez hasonlított, s szellemét e szólamnak vezetése fönt, alant s középen egyszerre vette igénybe. Ez volt magyarázata annak is, hogy könyörgései közben oly hiba csúszott ki száján, mint az, hogy a testvéreknek csak nagyon szerény álmait mesélte el azokhoz képest, amelyeket még álmodott. Hogy csak egy pillanatra is enyhítő körülményként említse ezt, csak olyasvalakinek juthatott eszébe, kinek gondolatai nem járnak egészen azon, amit beszél, hanem többfelé járnak, és így történt Józseffel is.

Sok minden ment végbe benne az óta a váratlan és iszonyú pillanat óta, amikor a testvérek farkasokként rátámadtak, s fél szemével, melyet nem dagasztottak be nyomban ököllel, düh és bú torzította arcukba nézett. Ezek az arcok közel voltak arcához - míg a dühöngők foggal és körömmel letépték testéről a képekkel hímzett ruhát -, szörnyen közel, és a gyűlölet kínjának, melyet bennük olvasott, fő része volt a borzadályban, amit bántalmazásaik miatt érzett. Természetesen határtalanul félt, és fájdalmában sírt ütéseik közben; de félelem és fájdalom át volt itatva részvéttel a gyűlölet kínjai iránt, melyet a közvetlen közelben váltakozva fölmerülő, izzadt képekről olvasott le, és a részvét a kín iránt, melynek okozójául magunkat kell vallanunk, egyenlő a megbánással. Rúben megfigyelése teljesen helyes volt: ezúttal Józsefet oly kíméletlenül rázták meg, hogy szeme fölnyílott, és meglátta, mit tett - és hogy ő volt az, aki tette. Miközben a fiú a dühöngők ökle közt erre-arra röpködött, s elveszítette ruháját; miközben megkötözve feküdt a földön, aztán szörnyű elhurcoltatása közben is a kútveremhez, gondolatai a borzalom bénulásában sem álltak meg; és korántsem maradtak csupán a rettenetes jelennél, hanem sebesen átcsapongták a múltat is, amelyben mindez, gyanútlansága előtt elrejtve, de ennek ellenére félig-meddig s szemtelenmód tudva is, elő volt készítve.

Szent isten! A testvérek! Mire kényszerítette őket? Mert megértette, hogy ő kényszerítette ki a történteket: sok és nagy hiba által, melyeket abban a föltevésben követett el, hogy mindenki jobban szereti őt önmagánál is - ez a föltevés, amelyben hitt, de viszont nem is hitt egészen, de amely szerint mindenesetre élt, juttatta őt, ezt tisztán és világosan fölismerte, a verembe. A testvérek eltorzult s izzadó képéről tisztán leolvasta fél szemével, hogy emberi erőt meghaladó föltevés volt ez, mellyel lelküket hosszú időn át túlerőltette, s nagy fájdalmat okozott nekik, amíg végül is bekövetkezett ez a számára és kétségkívül számukra is iszonyú vég.

Szegény testvérek! Mit kellett kiállaniok, amíg kétségbeesésükben az atya bárányára kezet emeltek, és valósággal a verembe vetették! Milyen helyzetbe kerültek ezáltal - nem is szólva a magáéról, amely természetesen reménytelen volt, amint borzongva ismerte föl. Merthogy befogná a száját és nem árulna el mindent az atyának, ha visszaadnák neki, azt sohasem tudná elhitetni velük, mivel önmaga sem hitte el - így hát a veremben kell őt hagyniok, hogy ott pusztuljon, nem lehetett más választásuk. Ezt belátta, és annál csodálatosabbnak látszik, hogy a borzadály tulajdon sorsa miatt megfért lelkében a részvéttel gyilkosai iránt. Ám így volt mégis. József pontosan tudta, s amint ott ült a kút fenekén, nyíltan és becsületesen megvallotta maga előtt, hogy az a szemtelen “föltevés”, amely szerint élt, olyan játék volt, amiben maga sem hitt, nem is hihetett komolyan, s hogy - másról nem is szólva - sohasem lett volna szabad álmairól beszélni testvéreinek - lehetetlen viselkedés volt ez és minden illemet megcsúfolóan tapintatlan. Hogy ez volt, arról magában s titkon, amint most belátta, teljesen tisztában volt mindenkor s abban a pillanatban is, amikor a tapintatlanságot elkövette - és mégis elkövette. Miért? Ellenállhatatlanul ingerelte a vágy, hogy így tegyen: így kellett tennie, mert Isten már olyannak alkotta, hogy így tegyen, mert vele és általa mintegy az volt a szándéka, egyszóval mert Józsefnek a verembe kellett jutnia - és kereken megmondva, oda is akart jutni. Mi célból? Azt maga sem tudta. Minden jel szerint azért, hogy ott vesszen. De lényegében József nem hitte ezt. Tudata mélyén meg volt róla győződve, hogy Isten mélyebbre lát a verem mélyénél, hogy mint mindig, most is nagy jelentőségű szándéka van, és valamely távoljövőbeni célt követ, melynek szolgálatában neki, Józsefnek a testvéreket a végsőkre kellett kényszerítenie. A jövő áldozatai voltak, és ezért sajnálta őket, akármilyen rosszul járt ugyanakkor maga is. A boldogtalanok most majd elküldik a ruhát az atyának, miután megforgatták a gödölye vérében az övé helyett, és Jákób összeesik. Erre a gondolatra ösztönösen föl akart szökkenni, hogy megvédelmezze atyját a látványtól - természetesen csak azt érte el, hogy állati harapásként belémaró fájdalommal visszaroskadt a kút falához kötelékeiben, és ismét sírni kezdett.

Sajnos, volt ideje rá, hogy sírjon, hogy megízlelje az aggodalom, a bánat és részvét ízét, és kétségbeesve élete miatt, titkon mégis higgyen Isten üdvösen bölcs jövendő céljaiban. Mert, borzalmas elmondani, három napot kellett fogságban töltenie, három napot és éjszakát, csupaszon és mezítelenül és megkötözve odalenn a szennyben és porban, a kútfenék ászkái és férgei között, étlen-szomjan, vigasz nélkül és elképzelhető remény nélkül, hogy ismét napvilágra kerül valaha. Aki ezt elbeszéli, annak gondja kell legyen rá, hogy igazán el lehessen képzelni és borzadállyal magunk elé festeni, mit jelentett ez az atya kedvencének, aki ilyen keserű sorsról még csak nem is álmodott: milyen nyomorultul múlt egyik óra a másik után, míg a sanyarúan szűkös napvilág is elhalt a kő hasadékában, s helyette egy részvevő csillag küldte alá gyémántsugarát hozzá a mélybe; mint ébredt fölötte kétszer új világ, mint telt el siralomban s mint múlt el újra; mint leskelődött föl esdeklőn a homályba háza kerek falaira, hogy a romlott téglázat és a hézagok közt gyökeret vert bozót segítségével nem lehetne-e netán remélni, hogy fölfelé menekedhet - bárha a kőfödél és kötelékei, külön-külön is, de még inkább együttesen minden reményt csírájában megöltek; miként tekergett a kötelek között, hogy kevésbé kínos fekvést és ülést találjon, amely, ha azután megtalálta, hamarosan még elviselhetetlenebbé lett, mint az előbbi; miként kínozta éhség és szomjúság, s hogyan fájt és tüzelt gyomrának üressége hátában; miként mocskolta be magát saját piszkával, mint a birka, s prüszkölt és didergett benne, hogy a foga vacogott. Minden igyekvésünkkel azon vagyunk, hogy mindenkiben elevenen s valóságosan ható elképzelését keltsük föl ennek az általános nyomorúságnak. De másfelől a mi feladatunk az is, hogy mértéket tartsunk, és éppen az eleven s valóságos hatás kedvéért gondoskodjunk róla, hogy a képzelőerő ne csapjon túlságba, s üres érzelmességbe ne vesszen. A valóság józan - éppen azért, mert valóság. Magában foglalván a tényszerűt és tagadhatatlant, amivel számolnunk és kiegyeznünk kell, kényszerít az alkalmazkodásra, és hamarosan a szükségesre szorít. Könnyen elragadtatjuk magunkat, hogy valamely helyzetet elviselhetetlennek mondjunk: a viharosan fölháborodó emberségesség tiltakozása ez, mely mindig jó szándékú, és jólesik a szenvedőnek. De ugyanakkor könnyen nevetségessé is válhatik előtte, kinek számára valóság “az elviselhetetlen”. A részvevőn-fölháborodottat e valósághoz, mely nem az övé, érzelmes-gyakorlatiatlan viszony fűzi; a másik helyzetébe képzeli magát, mintha az volna: ám képzelete téved, mert éppen a helyzeténél fogva amaz már nem lehet olyan, mint ő. Mit is jelent e szó: “elviselhetetlen”, amikor mégiscsak el kell viselni, és nincs más választás, mint elviselni, amíg az ember eszméleténél van?

De az ifjú József már rég nem volt teljesen tiszta eszméleténél, már ama pillanat óta nem, amikor testvérei szeme láttára váltak farkasokká. Ami rászakadt, teljesen elkábította, s létrehozta azokat a lefokozásokat, melyekre az “elviselhetetlennek” szüksége van, hogy elviselhető legyen. A verés elbódította, szintúgy hihetetlen elhurcoltatása a verem mélyére. Az ezzel kapcsolatos állapot fájdalmasan kétségbeesett volt, de a rémes események ezzel legalább nyugvópontra jutottak, bizonyos megállapodást értek el, és állapota, bármennyire is kifogásolható volt, mégiscsak a biztonság előnyét nyújtotta. A föld ölébe rejtve nem kellett félnie további erőszakosságoktól, és ráérő ideje volt arra a gondolatmunkára, amely testi kínjait időnként szinte egészen kikapcsolta tudatából. A biztonság (ha szabad ezt a szót használnunk a valószínű, sőt mondhatni elkerülhetetlen halál árnyékában; de hiszen a halál valamely percben úgyis elkerülhetetlen, és mégis biztonságban érezzük magunkat), a biztonság érzése tehát kedvezett az alvásnak is. József kimerültsége oly nagy volt, hogy legyőzte egyéb körülményeinek irtózatos kényelmetlenségét és álomba merítette, úgyhogy hosszabb időközökön át semmit sem vagy vajmi keveset tudott magáról. Amikor fölébredt, csodálkozása felfrissülésén, melyet csupán az álom, étel és ital segítsége nélkül adott (mert táplálék és álom egy időre pótolhatják egymást), borzalommal vegyült, hogy még most is tart, melyről álmában sem feledkezett meg egészen, ám melynek szigora, bárha csak úgyszólván, kissé mégis engedni kezdett. Nincs oly szigor és kötöttség, mely idővel ne engedne mégis egy keveset, és ne tenne kis engedményeket a mozgási szabadságnak. A kötélre gondolunk és arra, hogy huzala és csomói a második és harmadik napon már nem őrizték meg az első órának feszességét, hanem engedtek valamicskét, és szegény tagok szükségleteit is valamennyire figyelembe vették. Ezt szintén csak azért mondjuk, hogy a részvét túlzását józan-valóságosra csökkentsük. S ha hozzáfűzzük is, hogy József természetesen mindig gyengébb lett, ez csak részben történik azért, hogy a részvétet ismét fölébresszük, és az aggódó érdeklődést ne engedjük kihunyni; mert másfelől ez a növekvő gyöngeség és fogyás a gyakorlatban ismét fájdalmai enyhülését jelentette, úgyhogy az ő szempontjából tekintve, minél tovább tartott állapota, úgyszólván annál jobban érezte magát, minthogy végezetül is alig vette már észre nyomorúságát.

A csaknem elfeledett testi élet mellett azonban gondolatai állandóan serényen működtek, mégpedig oly módon, hogy a zenei harmóniában, melyet alkottak, ama “árnyak és kísérőszólamok”, amelyek legalul voltak, álmatag gyöngeségének következtében mind erősebben előtérbe léptek, és végül a felhangokat csaknem túlzengték. Fölül a halálfélelem szólama volt, amely mindaddig, amíg a testvérek a közelben tartózkodtak, izgatott jajongásban és könyörgésben áradt ki. Miért némult el kifelé egészen a tízek távozása után, és miért nem kiáltott fel József találomra segítségért a mélyből? A felelet: tökéletesen megfeledkezett róla ama gondolatmenetek fölszínre jutása közben, melyekről már említést tettünk, s melyek hirtelen zuhanásának magyarázata, a múlt s a múltnak talán Istentől akart, de azért nem kevésbé nagy és súlyos hibái körül forogtak.

A ruha, melyet a testvérek letépek róla, mégpedig irtózatos módon részben fogaikkal, fontos szerepet játszott gondolatai között. Hogy nem kellett volna előttük benne pöffeszkedni, s tulajdona fitogtatásával ingerelni őket, s mindenekelőtt most és itt nem lett volna szabad benne elébük lépni, az most olyan ellentmondást nem tűrőn világosodott meg elméjében, hogy szerette volna kezével fejbe verni magát, ha a kötelék nem akadályozza. De míg képzeletben így tett, egyben belátta e mozdulat esztelenségét és különös hamisságát; mert hiszen tiszta dolog, hogy mindig is tudta ezt, és mégis ellenkezőleg cselekedett. Csodálkozva nézte most önpusztító elbizakodottságának rejtvényét, melyet tulajdon fonák viselkedése adott föl. Hogy megoldja, az meghaladta értelmét, de meghaladná mindenki másét is, mert túlságosan sok kiszámíthatatlan, észellenes és talán szent elemet tartalmazott. Mint reszketett, hogy Jákób föl ne fedezze az asztalnak szolgáló zacskóban a ketonetet - reszketett attól, ami megmenthette volna! Mert hiszen nem azért csalta meg az atyát, használta ki emlékezetgyengeségét, s pakolta föl titkon az örökséget, mintha magának más nézete lett volna a hatásról, melyet a fátyol megpillantása a testvérekre tesz, mint Jákóbnak. Tökéletesen egy nézeten volt vele, és mégis fölpakolta. Meg lehet ezt fejteni? De ha már ő nem felejtett el gondoskodni romlásáról, miért felejtette el Jákób megakadályozni azt? Ez is megfejthetetlen volt. Az atya szeretetének és aggodalmának éppoly fontos kellett hogy legyen a tarka ruha otthon hagyása, mint amilyen fontos volt József vágyának, hogy magával csempéssze. Miért nem jutott eszébe a szeretetnek és aggodalomnak ilyen fontos dolog, és miért mulasztotta el keresztülhúzni a vágy számítását? Ha Józsefnek sikerült a díszruhát a sátorban kicsalni az öregtől, ez csak azért történhetett meg, mert összejátszottak, és Jákób éppúgy kívánta, hogy a ruha a fiúé legyen, mint József, hogy megszerezze magának. A gyümölcs hamarosan megérett. Együtt juttatták a bárányt a verembe, és most majd Jákób összeesik.

Erre bizony minden oka megvolt, és azután majd gondolkozhat a múlt közösen elkövetett nagy hibáin, amint József is ezt tette most idelenn. Megint belátta: esküvései, hogy az atyának semmit sem fog megjelenteni, ha még egyszer visszakerül hozzá, csak fölületes félelemből eredtek kettőjükért, s hogy ellenkezőleg: ha a verembe esés előtti állapot helyreállna - amit József természetesen lényének egy részével buzgón kívánt -, menthetetlenül és elkerülhetetlenül mindent elmondana neki, hogy a testvérek hamuba bukjanak. Ezért tehát lénye más részével nem kívánta a régi állapot helyreállítását, ami különben is lehetetlenség volna - ebben egyetértett testvéreivel, annyira, hogy kedve lett volna viszonozni a csókot, melyet Dán akart a verembe dobni utána, amiért első ízben lehetett köztük mint testvér a testvérek közt, és hallhatott mindent, azt is, amit a gödölye véréről mondtak, melyet vére helyett akartak ontani; mert ez már életén túlra tartozott, és a titok oly jó helyen volt nála, mint a sírban.

Dán kijelentése, hogy József előtt beszélhetnek már, amit akarnak, hiszen minden szó csak fokozza hazatérésének lehetetlenségét, és hogy éppen ezért jól teszik, ha olyasmiről beszélnek, ami életén túlra tartozik, mert ezzel csak erősebben kötik az alvilághoz, mint egy holt szellemet, akitől félnek, nagy hatást tett Józsefre, és gondolatai közt az ellenkép és visszájára fordulás szerepét játszotta élete eddigi föltevésével szemben, hogy a maga részéről senkire sem kell tekintettel lennie, mert mindenki jobban szereti őt önmagánál. Most íme ott tartott, hogy őrá nem kell többé senkinek tekintettel lennie, és ez a tapasztalás határozta meg gondolatai ama árnyainak és kísérőszólamainak menetét, melyek a felső és középső rétegek alatt vonultak, s melyek, minél gyöngébb lett József, annál jobban túlharsogták a felső szólamokat.

Ám ezek, a többiekkel együtt, már előbb megindultak: nyomban, amikor a kihívott-váratlan sors valósággá lett, amikor fejbekólintások és mellbevágások közepette erre-arra röpködött a testvérek közt, s azok foggal és körömmel szaggatták le testéről a képekkel hímzett ruhát - tehát kezdettől fogva megszólaltak, és füle a fölébe zuhogó borzalom közben jórészt ezeket hallotta. Téves lenne a föltevés, hogy József ily halálosan komoly helyzetben fölhagyott volna a játszódással és álmodozással - ha ilyen körülmények között a játszódást és álmodozást még játszódásnak és álmodozásnak lehet nevezni. Igazi Jákób-fia volt, a méltóságosan tűnődő Jákóbé, a mitikus műveltségű férfiúé, aki mindig tudta, mi történik vele, aki földi vándorútján mindig a csillagokra nézett, és életét az istenihez kapcsolta. Jóllehet az a mód, ahogy József a felső világhoz kapcsolódva adott életének igazságot és valóságot, más, kevésbé érzelmi, inkább szellemesen számító jellegű volt, mint Jákób esetében: mégis a legkomolyabban meg volt győződve róla ő is, hogy a magasabb valóság hitelesítése nélkül minden élet és történés, amely nem alapszik a megszentelt-ismeretesen és nem támaszkodik rá, amely nem tükröződik az égiben és abban nem ismeri föl magát, egyáltalában nem élet és történés; meg volt győződve róla tehát ő is, hogy az alsóvilági élet meg sem történhetne s önmagának eszébe se jutna csillagvilági előképe és ellenképe nélkül, és az ő életének is legfőbb bizonyossága volt a kettősnek egysége, a forgandónak jelenléte, felső és alsó fölcserélhetősége, úgyhogy egyik a másikká válhat, és istenek emberekké, emberek pedig istenekké lehetnek. Nemhiába volt az agg Eliézer tanítványa, aki oly merészen és szabadon tudott “én”-t mondani, hogy a tekintet tűnődve tört meg testi valóságán. A lét áttetszősége, egyénisége mint az ősforma ismétlődése és visszatérése - ez a sarkalatos hitvallás benne is hússá és vérré lett, és szemében minden szellemi méltóság és jelentőség az efféle önérzéshez volt kötve. Ez rendben is volt. Ami már nincs egészen rendben, és ami a méltóságtól-jelentőségtől játékosan eltért, az József hajlama volt, hogy általános gondolati beállítottságából hasznot húzzon, és tudatos önirányítás útján az embereket elkápráztassa.

Figyelt az első pillanattól fogva. Akár hisszük, akár nem, megrohantatásának legzűrzavarosabb forgatagában, a rémület és halálfélelem legkeserűbb perceiben is nyitva tartotta lelki szemeit, hogy lássa, mi történik “tulajdonképpen”. Rémülete és halálfélelme nem lett ezzel semmivel se kisebb; de valami örömféle, valami belső kacagás járult ekképpen hozzá, és lelkének iszonyatát valami észből fakadó vidámság világította át.

- A ruhám! - így kiáltozott, és sokat jelentő rémülettel így könyörgött: - Ne szaggassátok szét! - Mert az anya ruháját szaggatták szét rajta és szaggatták le róla, amely a fiúé is volt, úgyhogy mindketten viselték fölváltva, és egyek lettek a fátyolban, isten és istennő. Az őrjöngők azonban irgalom nélkül letépték fátylát - mint a szerelem tépi le a menyasszony fátylát az ágyasházban, úgy tett vele az ő dühük, és megismerték meztelenségét, hogy halálos szégyen borzongott át a fiún. Szellemében közel egymáshoz tanyázott a két gondolat: “halál” és “fátyolvesztés” - hogyan is ne szorította volna hát magához aggodalmában ruhája rongyait, s ne könyörgött volna: “Ne szaggassátok szét!” Hogyan is ne töltötte volna el ugyanakkor öröm és beteljesülés, melyet ez a gondolatkapcsolat az esemény által nyert, amiben jelenvalóvá lett? Nem lehetett a testnek és léleknek oly nyomorúsága, mely szellemének figyelmét kiolthatta volna a halmozódó utalások iránt, melyekben a történés mint magasabb valóság, mint áttetsző és ősformájú, mint ismétlődő jelen, egyszóval mint csillagvilági mutatkozott meg. És ez a figyelem igen természetes volt, mert az utalásokban létről és lényegről volt szó, tulajdon énje megpillantásáról, melyet Rúben legnagyobb elképedésére József legutóbb kissé megmutatott előtte, és amely az események folyamán mindig jobban és jobban megvilágosodott. Keservesen fölsírt, amikor a nagy Rúben is hozzájárult, hogy a verembe vessék; értelme azonban ugyanekkor nevetett, mint valami tréfán, mert a használt szó tele volt utalásokkal: “Bőr”, mondották a testvérek a maguk nyelvén, és az egytagú szóval sokértelműen fejezték ki magukat; mert ez a szótag éppúgy jelentette a kutat, mint a fogságot, s ez viszont ismét oly szorosan függött össze az alvilággal, a holtak birodalmával, hogy fogság és alvilág ugyanazon gondolat volt, s egyik szó a másikat helyettesítette, sőt már tulajdonképpen maga a kút is az alvilág bejáratával volt egyenlő, és hozzá még a kerek kő is, amely rendszerint fedte, a halálra utalt; mert úgy fedte a kő a nyílást, mint az árnyék a fekete holdat. Ami az eseményen keresztül fölcsillant József éber értelme előtt, az a csillaghalál ősi előképe volt: a halott holdé, amelyet három napon át nem látunk gyöngéd föltámadása előtt, a fényistenek haláláé, akik egy időre az alvilág lakói lesznek; és amikor a szörnyűség valósággá lett, a testvérek a kútnyíláshoz és a verem szélére hurcolták őt, s megfeszített ügyeskedéssel kellett alázuhannia a napvilágról, akkor éber szelleme előtt teljesen megvilágosodott az utalás a csillagzatra, amely esténként asszony és reggel férfi, és aki mint esti csillag a mélység kútjába hanyatlik.

A mélységbe szállt alá az igazi fiú, aki egy az anyával, és fölváltva hordja vele a ruhát. A föld alatti juhakol, Etura, a holtak birodalma volt az, ahol úr lesz a fiú, a pásztor, a szenvedő, az áldozat, a szétszaggatott isten. Szétszaggatott? Hiszen csak ajkát szaggatták meg és itt-ott a bőrét, de a ruhát leszaggatták róla, és foggal és körömmel szaggatták szét a vörös gyilkosok és összeesküvő testvérei, s gödölye vérébe akarják mártani az ő vére helyett, és az atya elé vinni. Isten a fia föláldozását követelte az atyától, a lágyszívűtől, aki borzongva ismerte föl, hogy “nem tudja megtenni”. Szegény, most majd meg kell hogy tegye, és Istenre vallott, hogy ily kevés tekintettel van arra, mire tartja az ember képesnek magát.

Áttetsző nyomorúságában, melyet értelme éberen figyelt, ekkor sírni kezdett József. Siratta szegény Jákóbot, aki most majd meg kell hogy tegye, és siratta a testvérek bizodalmát halálában. Sírt a gyöngeségtől, és mert elkábították a kút párái, de minél siralmasabbra fordult állapota a hetvenkét óra folyamán, melyet odalenn töltött, annál erőteljesebben léptek előtérbe gondolatainak alsó szólamai, és annál megtévesztőbben tükröződött az égi előképben, úgyhogy végül is felső és alsó között egyáltalában nem tett többé különbséget, és álmatag halálgőgjében már csak a kettős egységét látta. Joggal tekinthetjük ezt a természet rendszabályának, hogy keresztülsegítse az elviselhetetlenen. Mert a természetes reménynek, melyhez az élet végsőkig ragaszkodik, ésszerű igazolásra van szüksége, és ezt ebben a csereberében kapta meg. Jóllehet életén túlra utalt ez a remény, hogy nem pusztul el végképpen, hanem megmenekedik valamiképp a mélységből, mert a gyakorlatban már annyi volt, mintha meghalt volna. Hogy halott volt, ezt bizonyította a testvérek bizodalma s a vérben áztatott ruha, amelyet Jákób kap kézhez. A verem mély volt, és gondolni sem lehetett visszamenekülésre abba az életbe, melyet a mélységbe zuhanás előtt élt; oly lehetetlen gondolat volt ez, mint ahogy az esti csillag sem térhet vissza a mélységből, amelybe aláhanyatlott, és az árnyékot sem lehet elvonni a fekete hold elől, hogy ismét kikerekedjék. De a csillaghalálnak, a holdfogyatkozásnak és a fiú lezuhanásának elképzelése, kinek lakása az alvilág lesz, magában foglalta a csillaghajnal, újhold és föltámadás gondolatát is; és József természetes életreménye ebben igazult hitté. Nem jelentette a visszatérést a veremből az előbbi életbe, és a verem mégis legyőzetett benne. Nemcsak magáért és a maga nevében táplálta József ezt a reményt, hanem az odahaza váró szegény aggastyán helyett is, aki vele együtt okozta a verembe vettetést, s aki most össze fog esni. A fiú életén túl lesz az már, hogy Jákób megkapja a véres ruhát. De ha régi hagyomány szerint az atya hinni tud a halálon túl, akkor, így gondolta József a sírban, elfogadja az állat vérét a fiú vére helyett, mint egykoron.

HATODIK FEJEZET: AZ ELHENGERÍTETT KŐ

Az izmáeliták

Emberek jöttek ringó léptű tevéken Gileád felől, azaz keletről és a folyón túlról, négy vagy öt, ezenkívül néhány teve csupán árut vitt, s a kantárfogó fiúk és az áruőrző szolgák még megkettőzték számukat: utazó kereskedők voltak, akiknek hazája sem itt nem volt, sem ott, ahonnan jöttek, idegen férfiak, barna arcú és kezű emberek, fejkendőjük körül nemezgyűrűvel, harántcsíkozott sivatagi köpenybe burkolva, fehér szemük figyelmesen forgott erre-arra. Egyikük tisztes korú agg volt, kis fehér szakállal, és az élen haladt; egy duzzadt ajkú fiú, gyűrött fehér gyapotruhában, fejét csuklyába takarva vezette állatát hosszú kötélen, miközben az úr pihenő kézzel, elburkolva, fejét megfontoltan oldalra hajtva ült a magas nyeregben. Mindenki láthatta, hogy ő volt a karavánnak irányító feje. A többiek fiai voltak, öccse és veje.

Miféle emberek voltak hát ezek? Ezt pontosabban is megmondhatjuk és általánosabban is. Az Edom-Széir felvidékén lakoztak, az arab sivatag szélén, Egyiptom szomszédságában, és miként Egyiptomot, “Micrájim”-nak nevezték az ő vidéküket is, mely átjáró volt az iszap országába. Azonkívül, vagyis eredetileg azonban “Mucri”-nak mondták, egy más tájszólással “Mózár”-nak vagy “Midján”-nak is, Ábrám és Ketúra fia után, és Máin lakosainak települése volt, a legdélibb vidéken, nem messze a tömjén országától; cserekereskedést űztek Arábia s az állatok és halottak birodalma között, a nyugati kánaánitáknál és a kétfolyam országában, és Mucriban is tartottak fenn átrakodóhelyet, ahol mint midjániak erre-arra kereskedtek a népek között, valamint vezetőkként működtek a királyi és állami karavánok mellett, egyik országból a másikba.

Az utasok tehát máini maoniták voltak, akiket másként midjániaknak neveztek. De mivel Médánt és Midjánt, Ábrahám Ketúrától származó kisebb fiait és sivatagi gyermekeit csaknem egynek lehet tekinteni, és egyik felcserélhető a másikkal, tehát midjániak helyett “medánim”-ot is lehetett mondani: nem vették rossz néven. Sőt ha egyszerűen és általánosan a minden pusztait és sivatagit jelölő izmáelita névvel illették őket, tehát nem Ketúrát, hanem a másik sivatagi asszonyt, az egyiptomi Hágárt tekintették ősanyjuknak, ezt sem bánták: nem volt fontos számukra, hogyan nevezik őket és kicsodák; a fődolog az, hogy a világon vannak, és erre-arra kereskedhetnek a közlekedési utakon. Sőt egyenesen okosabb az öreget és útitársait izmáelitának nevezni; mert mint Mucriból való férfiak, félig egyiptomiak voltak, és az volt a tüzes szépségű Izmáel is, úgyhogy bizonyos szabadossággal azt mondhatjuk, őtőle származtak.

Amint most jöttek keletről, nem királyi vagy állami karavánban vonultak, korántsem. Magánvállalkozásban utaztak, saját szakállukra, kisstílűen. A Jordánon túli síkság lakóinak az áldozóünnepek alkalmával, amikor a vásárt tartották, különböző minőségű egyiptomi vásznat és csinos öntött üvegtárgyakat adtak el, és meglehetős haszonnal mindenféle balzsamos gyantákat, tragantot, tömjént, gumit és laudánumgyantát vettek át cserébe. Ha a folyón innen az ország termékeiből még beszerezhetnének méltányos áron némi mézet és mustárt, egy teverakomány pisztáciát és mandulát, azt se bánnák. Az útvonalat illetően emiatt még nem határoztak. Haboztak, hogy az északi-déli irányú utat válasszák-e, mely a hegygerincen vonult végig, és Uruszalimon és Hebrónon át Gázába, a tenger mellé vitt, vagy egyelőre inkább északkeletre tartsanak-e, és Megiddo lapályán keresztül hamarosan elérjék a partot, amelyen le lehetett jutni átjáróországukba.

Egyelőre tehát kora délután volt, ebbe a völgybe kanyarodtak be, elöl az aggastyán, a többiek mögötte elnyújtott sorban, hogy lássák, nem ülnek-e épp a dótánbeliek valami városünnepet, s nem adódna-e alkalom a kereskedésre; a terep, amerre állataik vonultak, bal felől lejtős volt és mohos, és mivelhogy szemük oly figyelmesen forgott erre-arra, észrevették odalenn az elomlott lépcsőket és falazatot a bozótban: az öregember látta meg elsőnek, ferdén tartott fejével jelt adott a többieknek, megállást parancsolt, és a csuklyás fiút leküldte, hogy vizsgálja meg a helyet; mert az utazók vizsgálódók és kíváncsiak, természetük szerint. Mindent ki kell szimatolniok.

A fiú nem sokáig maradt el, csak éppen odaugrott meg vissza, és duzzadt ajkával már jelentette is, hogy odalenn egy elfödött kút van.

- Ha el van födve és el van rejtve - mondotta bölcsen az öreg -, érdemes lesz fölfedni. Úgy látszik, az ország fiai féltékenyek errefelé és fukarok, úgyhogy lehetségesnek tartom, a kút vize nem mindennapi módon hűs és jóízű - magunk is hasznát vehetnénk, és megtölthetnénk tömlőinket; senkit sem látok, aki megakadályozna ebben bennünket, és nem érdemelnénk meg az izmáelita nevet, ha alkalomadtán nem élnénk a rablás lehetőségével és ki nem játszanánk a féltékenységet. Fogjatok tömlőt és néhány palackot, s ereszkedjünk alá!

Így is tettek, mert mindig az öreg feje szerint cselekedtek. Az állatokat térdre parancsolták, leoldták a tartályokat, és lementek a kútudvarra, bácsi, öcs, vő és fiak meg néhány rabszolga. Odalenn körülnéztek, és látták, hogy sem merítővödör, sem emelő nincs sehol; nem baj, leeresztik majd a tömlőt, hogy megteljék drága pezsdülő vízzel. Az aggastyán leült egy omlott kőtömbre a fal mellett, elrendezte ruháit, és sötét kezével parancsot adott, hogy hengerítsék el a követ a kút szájáról. A kő töredezett volt, s két darabra hasadt.

- Ez a kút - mondta az öreg - el van ugyan fedve és rejtve, de rendkívül elhanyagolt. Az ország fiai, úgy látszik, féltékenyek, de gondatlanok is. Ennek ellenére nem akarok még kételkedni a víz jóságában; elhamarkodott ítélet volna. Úgy ni, az egyik fele már rendben van. Gördítsétek félre most a másik felét is ifjú karotokkal, és helyezzétek zöldes testvére mellé a kövezeten. No? Tisztán nevet felétek a víz kereksége, és csillogó a tükre?

Az emberek ott álltak a kút körül az alacsony, körülfutó lépcsőn, és mélyen fölé hajoltak.

- A kút száraz - mondta a vő anélkül, hogy fejét az agg felé fordította volna, hanem közben tovább is a mélységbe nézett. És amint ezt kimondta, hegyezni kezdték a fülüket. A mélyből nyöszörgés hangzott feléjük.

- Nem valószínű - mondta az öreg -, hogy a kútból hangzik a nyöszörgés. Nem bízok fülemben. Teremtsetek csöndet tökéletes mozdulatlansággal, és lessétek meg, hogy a hang bizonyságot tesz-e magáról ismétlődése által.

Ismét hallották a nyöszörgést.

- Most már kénytelen vagyok hitelt adni fülemnek - döntött az agg, fölállt és a körlépcsőre lépett, miközben karjával félretolta azokat, akik útjában álltak, hogy maga is a mélybe kémlelhessen.

A többiek udvariasan várták, hogy nyilatkozzon, ám szeme már homályos volt, és semmit sem látott.

- Látsz valamit, vőm, Mibzám? - kérdezte.

- Látok - felelte ez, miután így engedélyt kapott a szólásra -, valami fehérség mozog a mélyén, és mintha emberi tagjai volnának.

Kidár és Kedma, a fiak megerősítették ezt az észrevételt.

- Csodálatos! - mondta az öreg. - Bízom éleslátásotokban, és megszólítom, hátha felel. Héha! - kiáltott le erőlködő aggastyánhangon a kútba. - Ki vagy mi nyöszörög odalenn? Természetes tartózkodási helyed ez, vagy jobb szeretnél másutt lenni?

Figyeltek. Egy ideig csönd volt. Aztán tompán és távolian hangokat hallottak:

- Anyám! Mentsd meg fiadat!

Mindnyájukat a legnagyobb izgalom fogta el.

- Föl! Késlekedés nélkül! - kiáltotta az öreg. - Fogjatok kötelet, hogy leeresszük, és napvilágra kerüljön a mélyben fekvő, mert nyilvánvalóan nem ott van természetes tartózkodási helye. Semmiféle anya nincs itt - kiáltott ismét alá -, hanem jámbor emberek állnak idefönn, akik szívesen megmentenek, ha ez a kívánságod! No lám - fordult aztán a változatosság kedvéért övéihez -, mi minden nem történik és akad elénk útközben. Ez azonban a legkülönösebb, amivel a folyamközben találkoztam. Ismerjétek el, okosan tettük, hogy kikémleltük ezt az elfedett és elrejtett kutat. Emlékeztek, hogy én voltam az, aki az indítványt tettem? A gyáva nyilván habozott vagy éppen elmenekült volna, és világosan látom arcotokon, amely a legnagyobb meghökkenést árulja el, hogy bennetek is fölvillant ez a szándék. Magam sem tagadhatom, hogy hátborzongató érzés, ha az embert megszólítják a kút mélyéről, és az a gondolat, hogy az elhagyatott kút szelleme szól hozzánk vagy más mélységbeli árny, igen kézenfekvő. De vegyük a dolgot gyakorlati oldaláról, és nézzünk szembe vele, tetterőnket alkalmazva, mert a nyöszörgés szerintem igen nagy szorultságra vall. Hol van hát az a kötél? Meg mered fogni a kötelet, mélységbeli lény? - intézte a kérdést a verembe. - És körül tudnád övezni vele derekad, hogy fölhúzzunk magunkhoz?

Ismét csönd volt egy ideig, aztán megjött a felelet. Halkan hallatszott néhány szó:

- Megkötözve fekszem.

Az öregnek meg kellett ismételnie a feleletet, jóllehet kezét is füléhez tartotta.

- Halljátok? - szólt aztán. - Megkötözve! Amennyire megnehezíti ez közbelépésünket, éppannyira fokozza szükségességét. Valakit közületek le kell eresztenünk a mélybe, hogy ott számba vegye a helyzetet, és megszabadítsa a szerencsétlent. Hol van hát az a kötél? No, itt van végre. Vőm, Mibzám, téged jelöllek ki, hogy alászállj. A leglelkiismeretesebben ellenőrzöm megerősítésedet, hogy olyan légy, mint egy kar, amelyet alányújtunk a mélybe, és ismét kihúzunk a zsákmánnyal. Amint biztosan kezed közt van a zsákmány, kiáltsd: húzni! - és mi egyesült erővel fölhúzunk, mintha karunkat vonnánk vissza a zsákmánnyal.

Mibzám, szívesen vagy nem szívesen, késznek nyilatkozott a föladatra. Fiatal ember volt, arca rövid, orra meglehetősen hosszú, de benyomott, szeme dülledt, s fehére élesen vált ki arca feketeségéből. Levette a fejkendőt göndör hajáról, porköpenyét is levetette, és fölemelte karját, hogy átkössék a kötéllel, melynek megbízható minőségét jól ismerte: nem kenderkötél volt, hanem remekül tilolt, vert és simított egyiptomi papiruszkötél, elszakíthatatlan áru; több tekercs volt velük, és kereskedtek vele.

A vőt csakhamar körülkötözték, és előkészítették a leeresztésre. Mindnyájan részt vettek a kötözésben. Éfer is, az öreg öccse, a fiak, valamint a rabszolgák. Azután Mibzám a kútpárkányra ült, elereszkedett, és lemerült a száraz mélybe, míg a kötéltartók lábukat nekifeszítették, és apró lökésekkel engedték tovább a kötelet markukban. Nemsokára megszűnt feszülni, mert Mibzám talajt ért. Bevonhatták lábukat, és odaléphettek, hogy utánakukucskáljanak. Tompán hallották, amint beszél a mélységbelihez, és szuszogva munkához lát.

- Húzni! - kiáltotta aztán előírás szerint. A fönnállók is megtették a magukét, és egyhangú kiáltásokkal vonták fölfelé a kettős terhet, miközben az öreg gondos kézzel irányította a munkát. A vő imbolyogva jelent meg a kútperem fölött, karjában a kút lakosával.

Hogy csodálkoztak a kereskedők, amikor megpillantották az összekötözött fiút! Ég felé emelték szemüket, karjukat és fejüket ingatták és csettintgettek. Azután kezüket ismét térdüknek feszítették, hogy megszemléljék a zsákmányt; mert közben a körbenfutó lépcsőre eresztették, és a kút falához támasztották: ott ült kötelékeiben, lehorgasztott fővel, és dohszagot árasztott. Nyakában bronzszínű zsinóron amulettet viselt és ujján varázskövet, ez volt minden öltözéke. Sebei elvarasodtak és meglehetősen begyógyultak odalenn, és szemének duzzadása is annyira lelohadt, hogy ki tudta nyitni. Néha meg is tette. Általában csukva tartotta szemét, de néha-néha mégis lankadtan fölemelte pilláit, és ferdén föltekintett alóluk fájdalmas pillantással, de egyben kíváncsian is megmentőire. Még mosolygott is csodálkozásukon.

- Istenek irgalmas anyja! - szólt az agg. - Mit halásztunk ki a mélyből! Talán az elhagyatott kút szelleme ez, nagy nyomorúságában s félig elepedve, mert kifogyott vize, és szárazra jutott? Nézzünk azonban szembe a dolog gyakorlati oldalával, és tegyük meg, amire szükség lehet. Mert földi szemszögből ítélve úgy látom, a fiú nemesebb fajból való, ha nem a legnemesebből, és nem tudni, miképpen, szerencsétlen helyzetbe került. Nézzétek ezeket a szempillákat és tagjainak báját, bárha most mocskosak és bűzösek a mélységtől! Kédár és Kedma, gyöngédtelenség tőletek, hogy befogjátok orrotokat, mert néha felnyitja szemét, és lát benneteket. Mindenekelőtt oldozzátok le kötelékeit, vágjátok el, így van rendjén, és hozzatok tejet, hogy megenyhüljön! Engedelmeskedik neked a nyelved, fiam, hogy megértesse velünk, ki vagy?

József mindenesetre tudott volna beszélni, bármennyire odavolt is. De nem akart, és nem is gondolt arra, hogy ezek előtt az izmáeliták előtt leleplezze a családi viszályt, amihez végül is semmi közük. Ezért csak aléltan fölnézett az öregre, és gyámoltalanul mosolygott, miközben kiszabadított kezével tagadó mozdulatot tett szája előtt. Tejet kapott, és jót ivott a bögréből, melyet egy rabszolga tartott elébe, mert karja még zsibbadt volt a megkötöztetéstől. Oly mohón ivott, hogy a tejnek jó része, alighogy szünetet tartott, lágyan kibuggyant újra, mint egy csecsemő szájából. S mikor az öreg, e jelenség nyomán, megkérdezte, mennyi ideig lakott a kútban, három ujját nyújtotta föl, jelezve, hogy három napig, ami a mineaiak előtt igen jelentősnek és szellemesnek tűnt föl, tekintettel az újhold három alvilági napjára. Amikor azt is tudni akarták, hogyan került oda, más szóval: ki vetette le, válaszul csak egy mozdulatra szorítkozott, és homlokával fölfelé bökött, úgyhogy nem lehetett eldönteni, emberek tették-e vele, vagy égi hatalmak játszottak közre. Amikor pedig ismét megkérdezték, hogy hát ő kicsoda, így suttogott: - A ti szolgátok! - és azután hátrahanyatlott, amitől nem lettek okosabbak.

- A mi szolgánk! - ismételte az öreg. - Mindenesetre az, minthogy mi találtuk meg, és nélkülünk elfogyatkozott volna orrának lélegzete. Nem tudom, mit gondoltok, de amennyire én látom, valami titok lappang itt, amilyen van nem egy a világon, úgyhogy utazás közben néha csodálattal akadunk nyomukra. Nem tehetünk semmi egyebet, mint hogy ezt a fiút magunkkal visszük, mivel itt nem hagyhatjuk, sem sátrat nem verhetünk, amíg erőre kap. Megjegyzem - tette hozzá -, hogy ez a kútfia, nem tudom, mi módon, megindítja szívemet, és valamiképpen kellemes érzéssel tölt el. Mert ez nem csupán részvét és nem csupán titokzatosság hatása. Minden embert körülvesz kívülről valami anyag, ami nem ő, de mégis belőle való, és sötét vagy világos. Öreg, tapasztalt szem jobban észreveszi ezt, mint az ostoba ifjúi, mely néz ugyan, de nem lát. Amint elnézem itt ezt a lelencünket, a körülötte levő anyagot feltűnően világosnak látom, és úgy érzem, olyan valamire találtunk, amit nem dobunk el újra.

- Tudok olvasni a kövekről, és ismerem az ékírást - szólt József, kissé fölemelkedve. Azután ismét elhanyatlott.

- Halljátok ezt? - kérdezte az öreg, miután elismételtette a szavakat. - Írástudó és jó nevelésű. Értékes lelet, mondottam mindjárt, és nem szabad a porban hagynunk. Magunkkal visszük, mert hála sugallatomnak, mely arra indított, hogy megvizsgáljuk ezt a kutat, mi vagyunk a megtalálók. Szeretném látni azt, aki rablónak mer bennünket nevezni, amiért élünk a megtaláló jogával, és nem sokat firtatjuk, kik vetették el vagy vesztették el vigyázatlanul azt, amit mi megtaláltunk. De ha jelentkeznének is ezek, jogunk van jutalomra és tekintélyes váltságdíjra, s mindenesetre haszonnal kecsegtet a dolog. Föl, adjátok rá ezt a köpenyt, mert mezítelenül és mocskosan jött elő a mélyből, mint az anyatestből, és mintegy másodszor született meg.

Mibzámnak, a vőnek levetett köpenye volt az, amire az öreg mutatott, és gazdája morgott is miatta, hogy a kútfiára adják, aki egészen bepiszkítja. De ez mit sem használt, az öreg feje szerint történt minden, és a rabszolgák fölvitték a köpenybe burkolt gyermeket a várakozó állatokhoz: fölültették; Kedma, az egyik fiú, akinek fekete gyűrű övezte fehér fejkendőjét, s nyugodt-szabályos vonású és méltóságos fejtartású ifjú volt, úgyhogy félig lehunyt szemhéja alól fölülről nézett le a dolgokra - az öreg parancsára ő vette maga elé tevéjére, s aztán a kereskedők továbbléptettek Dótán irányában, ahol talán vásárt tartanak.

Rúben tervei

Ezekben a napokban a Jákób-fiak nem valami jól érezték magukat, sőt igen rosszul, és semmi esetre sem jobban, mint azelőtt, amikor a tüske a húsukban tüzelt, és bánatukban a rekettyeindákba botlottak a forró szégyen miatt. Most hát kihúzták a tüskét, de a seb, amelyet ütött, nem gyógyult be: tovább gyűlt, mintha a tüske mérges lett volna, és hogy mióta vérben fürösztötték szívüket, jobban ízlene az álom, mint azelőtt, az hazugság lett volna, ha mondják; de ők hallgattak erről.

Általában újabban nagyon hallgatagok lettek, és még a legszükségesebb szavakat is lomha szájjal, foguk közt váltották csak egymással. Még tekintetükkel is kerülték egymást, és ha valamelyiküknek már szólnia kellett a másikhoz, erre is, arra is nézett, csak a másik arcába nem, úgyhogy azután senki sem tudta, hogy amit tárgyilagosan megbeszéltek, tulajdonképpen érvényes-e köztük, mert az, amiről csak szájával beszél az ember és nem érteti meg szemével is, alig számíthat végérvényesnek. De hogy végérvényes-e vagy sem, nem is igen érdekelte őket, mert gyakran használtak ilyen szavakat, mint például: “Jó, jó”, és “Eddig rendben volna”, vagy “Ez a legkevesebb!” - homályos célzásokat a lényegbevágóra, ami mind e fölületes beszéd mögött bújt meg, és annak, ameddig tisztázva nem volt, kellemetlen mértékben értékét vette.

De önmagának is tisztázódni kellett, ami éppoly kellemetlen, kínos és fájdalmasan nehézkes folyamat volt, elsorvadás és halódás valahol a mélyben, amiről nem lehetett megmondani, mikor lesz vége, és amit egyfelől szeretnénk belsőleg hajszolni, másfelől pedig ismét húzni-halasztani kívánnánk, hogy egy időre mégis fönnálljon egy kevésbé csúf tisztulás lehetősége, bármily elképzelhetetlen is ez. Ismételten intjük az olvasót, ne tekintse a Jákób-fiakat különösen kérges szívű fickóknak, s ne vonja meg tőlük részvétét: még a legelfogultabb hajlandóságnak is József iránt (ennek az évezredes hajlandóságnak, amelytől a mi tárgyilagos ábrázolásunk igyekszik ment maradni) óvakodnia kellene ily egyoldalú állásfoglalástól, mert József másképpen gondolkozott. Csupán belekeveredtek mindebbe, és jobb szerettek volna nem benne lenni, elhihetjük. Noha ezekben a keserves napokban nemegyszer kívánták, bár inkább egy csapásra befejezték volna dolgukat, és alaposan tisztázták volna a helyzetet, és haragudtak Rúbenra, aki ezt meghiúsította. Ám komor megbánásuk csupán kényszerhelyzetükből eredt, amelyben megfogódtak, ama csapdák és menekvés nélküli zavarok egyikéből, aminőket az élet teremt, és tisztán megmutat a maga ostábláján.

A nagy Rúben semmiképpen sem állt egyedül vágyával, hogy Ráhel fiát megmentse a veremből; sőt egy sem volt a testvérek között, akit ez a vágy majd minden órában a ránduló türelmetlenségig el ne fogott volna. De hát lehetséges volt ez? Sajnos nem - és a hamar elhatározás ismét elhalt az értelem kérlelhetetlen szavára. Mit kezdjenek az álmodóval, ha pusztulása előtt az utolsó percben ki is mentik? Fal meredt itt előttük, és nem volt kivezető út; Józsefnek a kútban kellett maradnia. Mert nemcsak belévetették őt, hanem minden módon sírjához is kötözték, föltámadását szántszándékkal megakadályozták. Elméletben már halott volt, és tétlenül kellett bevárniuk, hogy valósággal az legyen: idegölő feladat és hozzá még bizonytalanul meghatározott. Mert a sajnálatra méltó emberek számára nem “három napról” volt itt szó. Semmit sem tudtak erről a három napról. Viszont tudtak olyanokról, akik eltévedtek a pusztaságban, és hét, sőt, kétszer hét napot töltöttek étel és ital nélkül, amíg rájuk találtak. Ezt jó volt tudni, mert módot adott a reményre. És rossz is volt tudni, mert a remény esztelen volt és önmagának ellentmondó. Ritkán adódik ilyen fogas helyzet, és aki itt csupán József szenvedésére gondol, egyoldalúan elfogult.

Ezen a délutánon tehát ott ültek a gyötröttszívűek az elpáholás helyén, a vörös fák alatt, ott, ahol nemrég Lámekhról, az ősidők hőséről beszéltek, és szégyenkeztek előtte - bár ne tették volna. Ott ültek nyolcan, mert ketten nem voltak jelen: Naftáli, a gyorslábú, aki valahol a környéken barangolt, hogy valami hír jusson fülébe, amelyet aztán nagy buzgón mindenütt elhinthet, és Rúben, aki már reggel óta nem volt sehol. Üzleti ügyekben ment Dótánba, amint foga közt közölte velük, hogy a juhászati terményeket gabonára és némi fűszeres borra cserélje be, amint mondotta; és kiváltképpen ez utóbbira való tekintettel helyeselték a testvérek Rúben üzleti útját. Szokásuk ellenére ezen a napon mind mohón kortyintgatták a mirhabort, amelyet Dótánban készítettek, s amely erős és kábító volt, s elmosta a gondolatokat.

Magunk közt szólva, Rúben egészen más céllal vált meg tőlük, és csak azért emlegette a fűszeres bort, hogy elmenetele ínyükre legyen. Ezen az éjszakán, amint a nagy Rúben álmatlanul hánykolódott, végképp megérlelődött az az elhatározása, hogy kijátssza testvéreit, és megmenti Józsefet. Három napig bírta csak a gondolatot, hogy a fiú, aki oly fényes nyomokon járt, hogy Jákób báránya elpusztuljon a kútban - most már elég volt, és Isten adja, hogy el ne késsen! Oda fog lopózni, és a mélybelököttet megszabadítja saját felelősségére; magához veszi és visszaviszi az atyának, és így szól hozzá: “Kizúduló víz vagyok, és a bűn nem idegen tőlem. De lásd, jó hajlamom győzött, és visszahozom bárányodat, akit a többiek szét akartak marcangolni. Jóvá van téve hát a bűn, s elsőszülötted vagyok ismét?”

Ekkor nem hánykolódott tovább Rúben, hanem mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel feküdte át az éjszaka hátralevő részét, és apróra kigondolta a megmentést és menekülést. A dolog nem volt egyszerű: a fiú megkötözve, elgyöngülten feküdt a kút mélyén, nem ragadhatta meg a kötelet, amelyet Rúben aláhajított volna; a kötél nem volt elég, erős horognak kellett rajta lennie, amely a kötelékekbe akaszkodik, hogy a zsákmányt föl lehessen horgászni; vagy talán inkább egész kötélszövedékre volt szükség, hálóra, amiben ki lehetne halászni és fogni; kötelek közt leeresztett deszkahinta is megfelelne, amelyre a gyámoltalan ráülhetne, hogy fölhúzhassa a kútperemig. Ilyen apróra kigondolta Rúben a fölszerelést és a szükséges előkészületeket, kigondolta, milyen ruhákat kellene kéznél tartania a magáéból a mezítelen számára, és gondolatban kiválasztotta már az erős szamarat, amelyet látszólag Dótán felé hajt gyapjúval és sajttal megrakva, valódi rendeltetése azonban az lenne, hogy maga elé ültethesse rajta a fiút, és a sötétség védelmében ötnapi járóföld messzeségbe menekülhessen vele, Hebrónba, az atyához. A nagy Rúben szíve tele volt heves örömmel elhatározásán, amit csak az a gond mérsékelt, hogy József már nem éli túl ezt a napot besötétedésig, és a ma reggeli búcsúzásnál a testvérektől ugyancsak nagy fáradságába került ragaszkodni a morcos keserűség egytagú szavaihoz, amelyekhez mostanában egészen hozzászoktak.

Józsefet eladják

Nyolcan ültek tehát a terebélyes fenyőfák alatt, és elborult hunyorgással néztek ama távolba, amelyből a csillámlás közeledett, a táncoló lidércfény, amely megzavarta és ebbe az átkozott helyzetbe csábította őket. Ekkor Naftáli testvérüket, Bilha fiát pillantották meg, amint inas lábainak hosszú, szökellő lépéseivel jött jobb felől a bozóton át, és már messziről látták, hogy valami híre van, amelyet számukra hoz. De nemigen voltak kíváncsiak rá.

- Testvérek, gyermekek, barátok - tört ki belőle. - Halljátok a hírt: izmáeliták karavánja jön ügetve Gileád felől, errefelé fordított orral, és csakhamar itt kell elmenniük, és három kőhajításnyira elvonulniuk innen, ahol ültök! Békés pogányoknak látszanak, akik árurakománnyal utaznak, és nyilván kereskedésbe lehetne bocsátkozni velük, ha megállítanánk őket!

A testvérek meghallgatták a hírt, és fejüket fáradtan elfordították ismét.

- Jól van, jól van - mondta valamelyikük. - Jó, Naftáli, köszönjük a hírt.

- Ez a legkevesebb! - tette hozzá egy másik fölsóhajtva. Aztán elkínzottan, rosszkedvűen tovább hallgattak, és nem volt kedvük kereskedésre.

Egy idő múlva mégis nyugtalanok lettek, ide-oda mocorogtak, és szemüket forgatták. És amikor Jehuda - mert ő volt az - fölemelte hangját és megszólította őket, mindnyájan összerezzentek, és feléje fordultak:

- Szólj, Júda, hallgatunk.

És Júda szólt:

- Jákób fiai, kérdeznivalóm van tőletek, és ezt kérdezem: mit használ nekünk, ha testvérünket megfojtjuk és vérét elrejtjük? Felelek mindnyájatok helyett: semmit sem használ. Mert undorító pipogyaság a verembe dobni őt, és azután elhitetni magunkkal, hogy ekképpen megkíméltük vérét és ehetünk a kútnál, mert vérét ontani túlságos gyávák voltunk. De vajon gyávaságunkat kárhoztatom-e? Nem, hanem azt kárhoztatom, hogy becsapjuk magunkat, és különbségeket teremtünk, mint például “tenni és történni”, hogy mögéje bújjunk, és íme, mégis csupaszon és mezítelenül állunk, mert mindez hiábavaló. A dalbeli Lámekhhoz akartunk hasonlók lenni, s agyonütni az ifjút sebeinkért; de lám, mi történik, ha az ősidők dalai szerint akarunk tenni, hősi példakép szerint: számoltunk a korral, amely már nem a régi, s ahelyett, hogy megöltük volna az ifjút, csupán hagytuk, hogy meghaljon. Pfuj reánk, cudar korcscselekedet ez az ősi dal és mai gyávaságunk között! Ezért azt mondom nektek: mivelhogy nem tudtunk Lámekhhoz hasonlóan cselekedni és engedtünk a kornak, legyünk hát egészen becsületesek, amint a kor kívánja, és adjuk el a fiút!

E szavakra mindnyájuknak kő esett le a szívéről, mert Júda mindnyájuk gondolatát fejezte ki, és teljesen fölnyitotta szemüket, mely Naftáli híradásának csöndes mérlegelése közben is már pislogni kezdett a fénybe. Most hát végre megtalálták a menekvés útját szorult helyzetükből: a dolog egyszerű és világos. Naftáli izmáelitái mutatták meg az utat: az itt vezetett el, isten tudja, honnét, a mérhetetlenségbe és ködös idegenségbe, ahonnan éppoly kevéssé van visszatérés, mint a veremből! A fiút nem húzhatták ki, bárhogyan is szerették volna - és íme, most egyszerre mégis kihúzhatják; mert a vándorok kezére fog kerülni, akik errefelé vonulnak, s velük távozik látókörükből, mint ahogy a hullócsillag a semmibe huny nyomtalanul. Még Simeón és Lévi is meglehetősen helyeselte a tervet, ha már a régi szabású hősködéssel rosszul jártak.

Tehát egyszerre s egymás szavába vágva, mind fojtott és heves helyeslésbe törtek ki, és így szóltak:

- Igen, igen, igen, te mondád, Júda, kitűnően mondád! Eladni, eladni az izmáelitáknak, így helyes, így célszerű, így szabadulunk meg tőle! Föl, kerítsétek elő Józsefet, hozzátok napvilágra, jönnek már, s hihetőleg még van élet benne, az ember kibírja tizenkét napig vagy tizennégyig is, a tapasztalat szerint. Hamar a kúthoz egynéhány, mások pedig...

De lám, az izmáeliták már ott is voltak. Három kőhajításnyira fölbukkant az első, az aggastyán, kezét köpenye alá rejtve, nyakigláb állatán, melyet egy fiú vezetett, és mögötte egyenként jöttek a többiek: utasok, teherhordó állatok és hajcsárok, nem különösen szép menet; a kalmárnép szemmel láthatólag nem volt éppen gazdag, ketten is ültek egy tevén; és nyugalmas-állhatatosan akartak átvonulni a tájon, szemüket Dótán dombja felé fordítva.

Túlságosan késő volt már Józsefet előhozni, túlságosan késő ebben a percben. De Jehuda szilárdan el volt tökélve s vele együtt a többiek is, hogy az alkalmat nem szalasztja el, hanem üstökön ragadja, és nyakába sózza ezeknek az izmáelitáknak a fiút, hogy elvezessék látókörükből és megszabadítsák tőle a testvéreket, mert egyszerűen nem bírják ezt így tovább. Az utasok őse vajon nem Izmáel volt-e, akit Ábrahám a pusztába küldött Hágárral, mert alvilági módon tréfálkozott Izsákkal, az igazi fiával? Izmáel fiaival távozzon hát József a pusztába - az esemény nem volt gyökértelen, megesett, és most megismétlődött. Új, s ha úgy tetszik, önmagán alapuló hozzátétel csak az eladás gondolata volt. Ám az évezredek túlságosan magas tételt könyveltek el ezért a testvérek terhére. Embervásár! Testvérvásár! Mégse túlozzuk el az érzékenykedő irtózatot, hanem legyünk igazságosak az élettel s a józan gyakorlatiasság erős érzékével szemben, mely az ötlet csaknem minden rossz ízét elveszi. A nyomorúságban sínylődő ember eladta fiait - és a szorult helyzet, amelyben a testvérek megfogódtak, mindenképp megérdemelte a nyomorúság nevet. Az atya eladta lányát a vőlegénynek - és ez a kilenc fiú itt egyáltalában szíhatta volna-e a levegőt és itt ülhetett volna-e, ha Jákób nem vásárolja meg anyjukat Lábántól tizennégy évi robottal?

Kissé kellemetlen volt ugyan, hogy az eladó fiú nincs kéznél, hanem úgyszólván egy mezei veremben őrzik. De a kellő percben még mindig előkeríthetik, s mindenekelőtt az idegenekkel kellett ismeretséget kötni, és vásárlókedvüket kikémlelni.

Ezért a kilenc testvér szájához emelte kezét, és kikiáltott a mezőre:

- Héha, emberek! Honnan? Hová? Forduljatok erre kissé! Itt árnyas fák vannak és emberek, akikkel lehet beszélni!

A kiáltás átzengett a tájon, és meghallgatásra talált a tovavonulóknál. Mert elfordították szemüket Dótán dombjától, és a kiáltók felé csavarták fejüket; a vezető bólintott, jelt adott, és visszakanyarodott az idevalósiak látogatására. A testvérek fölemelkedtek, és üdvözölték az utasokat, ujjukat szemük alá helyezve, annak jeléül, hogy szívesen látják a vendégeket, aztán megérintették homlokukat és mellüket, evvel adva értésükre, hogy mindenképpen készen állnak fogadásukra. A szolgák hadonászva futkostak az állatok között ide-oda, és kotkodácsoló hangokat hallattak, hogy letérdeltessék és lehevertessék őket. Mind leszálltak, elvégezték a formaságokat, és leültek egymással szemben: a testvérek ott, ahol voltak, az idegenek előttük; az aggastyán helyezkedett el a középen, s tőle jobbra és balra sorakoztak az övéi, vő, öcs és fiak: A kíséret hátrább maradt. Ám a szolganép és az uraságok közt, az idegenek mögött, hátul, az agg és az egyik fiú közt még valaki ült köpenyben, amelyet feje fölé és arca elé húzott, úgyhogy csak homlokából látszott egy darab a burok tátongó redőiben.

Mi kényszerítette a testvéreket, hogy folytonosan ezt az elburkolt alakot nézzék a második sorban, miközben a látogatókkal megkezdték a beszélgetést? A kérdés, azt hisszük, fölösleges. Az alak néma elkülönülése önkéntelenül odavonzotta a szemeket; mindenki úgy tett volna, mint a testvérek - és minek is burkolja be valaki a fejét a derült ég alatt, mintha por-abubu közeledne? A testvérek nyugtalanul társalogtak, s bizonyos mértékben szórakozottan. Nem is az elkülönült alak miatt - az ő dolga, és senki sem kíváncsi rá, miért kerüli a világosságot. Hanem az eladó fiút kellett előkeríteni, s jó lett volna, ha néhányan, ketten-hárman fölálltak volna most innen, hogy kihalásszák a veremből, és titkon kissé föl is üdítsék az ajánlattevés előtt, ahogyan ezt már az izmáeliták visszakanyarodásánál halk és sebes szavakkal megbeszélték. Miért nem indultak hát? Valószínűleg azért, mert nem állapodtak meg benne, ki menjen. De hát önként is kezdhette volna valamelyik. Vagy talán féltek, hogy udvariatlanoknak látszanak. De hiszen lehetett volna valami ürügyet találni. Dán, Zebulón, Isszakár például - miért ragadtak és tapadtak úgy meg, s kémlelték szórakozottan az alakot a kereskedő és fia közti hézagban, hátul?

Hányavetien gőgös fordulatokkal, miközben szerénykedés és hetvenkedés békésen egyenlítette ki egymást, adtak fölvilágosítást kölcsönösen magukról. Nagyon-nagyon egyszerű pásztoremberek vagyunk, mondották Jehuda és az övéi, hitvány férgek tulajdonképpen az előttünk ülő urakhoz képest, és egy igen gazdag délvidéki férfiú fia, egy igazi pásztorkirályé és papifejedelemé, akinek mérhetetlen birtokából csupán egy kicsiny, de így is alig áttekinthető részt legeltetünk ebben a völgyben, minthogy a föld odalenn természetesen nem tud eltartani mindnyájunkat. Kivel állnak hát szemben ezek a csekély személyek, érdemtelen módon?

- Ha a szem - mondta az aggastyán - a testvérek fényességéről rá és övéire fordul, egyáltalában semmit sem lát, mert először is káprázik, másodszor pedig csakugyan nincs is ott mit látni. A hatalmas Maon birodalom fiai ők, Arabajából, Mózár vagy Midján országában laknak, tehát midjániak, de ehelyett, ha úgy tetszik, medánimot is lehet mondani, vagy egészen egyszerűen nevezzék izmáelitáknak őket - hiszen nem fontos, hogyan címezik a semmit! Karavánokat állítanak össze, melyek már nemegyszer jutottak el a világ végéig, és az országok közt kincsekkel kereskednek, melyekre már nem egy király vetett szemet, Ofir aranyára, Punt balzsamaira. A királyok számára királyi árakat szabnak, de barátaikkal méltányosak. Tevéik most tejfehér és olyan szép törésű tragantlapokat szállítanak, amilyeneket ebben a völgyben nyilván még sohasem láttak, valamint tömjént, amely ellenállhatatlan hatással van az istenek orrára, egyikük sem kíván többé más füstölőszert, ha egyszer ezt szagolta. Ennyit a vendégek semmiségéről.

A testvérek megcsókolták ujjuk hegyét, és úgy tettek, mintha homlokukkal a földet érintenék.

- Mózár országa - kíváncsiskodott Jehuda -, azaz Máin-ország nyilván valahol a világ végén van, ködös messzeségben?

- Távol a térben, tehát az időben is, mindenesetre - hagyta helyben az öreg.

- Tizenhét napi távolságra? - kérdezte Júda.

- Hétszer tizenhét napra! - felelte az öreg, és evvel roppant messzeségét csak megközelítően sejteti. Nyargalva és pihenve - mert a pihenés is része az utazásnak -, türelmetlenség nélkül az időre kell bízni, hogy legyőzze a teret. Valamikor azután, s végül is előbb, mint gondolná az ember, véget ér az út.

Akkor hát azt lehetne mondani, vélte Júda, hogy ezek a tájak és célok túl vannak minden látóhatáron, isten tudja, hol, a mérhetetlenségben?

Így is lehetne mondani, helyeselt az öreg, ha még nem mérték volna föl ezeket az utakat, és nem szokták volna meg, hogy szövetséget kössenek az idővel a tér ellen, hanem kihasználatlanul hagyták volna ebben a tekintetben. Aki otthon van ama távolságban, józanabbul gondolkozik felőlük.

Ő és övéi, mondta Jehuda, pásztorok, nem vándorkereskedők; de nem csupán ezek értenek hozzá, hogy türelmi szövetséget kössenek az idővel a tér ellen, ha szabad ezt megjegyeznie. Hányszor kénytelen a pásztor legelőt és kutat váltani, és hasonlóképpen vándorolni, mint az út urai, szemben a föld parasztjaival, Baál egy helyt lakó fiaival. Atyjuk, a nyájak királya, amint már mondották, ötnapi távolságra lakik innét dél felé, és ezt a teret, ha természetesen nem is lehet hozzámérni hétszer tizenhét napi úthoz, gyakran megjárták már ide és oda, úgyhogy minden határkövet, minden kutat és fát, ami útba esik, jól ismernek, és útközben semmin sem csodálkoznak már. Legyőzni a teret, vándorútra kelni? Nem akarnak versenyezni ebben a ködös messzeség vándorkalmáraival, de már gyermekkorukban vonultak ebbe az országba a folyamközből, a távoli keletről, ahol atyjuk egykor gazdagsága alapját megvetette, és Sekem völgyében laktak, ahol apjuk tizennégy öl mély és nagyon széles kutat épített, mivel a város fiai módfelett féltékenyek voltak a rendelkezésre álló vízmerítő helyekre.

- Legyenek kárhozottak negyedíziglen! - mondta az aggastyán. Még szerencse, hogy a völgy fiai nem merészkedtek az apa kútjához, és nagy féltékenységükben be nem temették, hogy kiszáradjon, tette hozzá.

No hiszen, nagyon megkeserülték volna ezt, felelte a kilenc testvér. Hohó, keservesen meglakoltak volna érte!

Ilyen félelmetes hősök ők, kérdezte az öreg, ilyen kemények és kérlelhetetlenek elhatározásaikban?

Pásztorok vagyunk, hangzott a felelet, és megszoktuk a védekezést, s hogy fölvegyük a harcot oroszlánokkal és rablókkal, ha szükséges, és megálljuk helyünket a küzdelemben a kútért vagy a legelőért. Ami azonban a teret illeti, folytatta Júda, miután az aggastyán hódolatát fejezte ki férfiasságuk előtt, s ami a vándorkedvet illeti, már ősapjuk is vérbeli vándor volt, Urból eredt, Káldea országában, és megjárta ezeket a völgyeket, bebarangolta keresztül-kasul, mert a megtelepedésre kevés hajlama volt, úgyhogy hétszer tizenhét napot is kitenne, ha minden vándorlásait összeszámolnák. Amikor azonban csodálatosan későn született fia számára feleség után nézett, legidősebb szolgáját küldte útra tíz tevével Naharájimba, azaz Sineárba; ez pedig oly fürge világjáró volt, hogy némi túlzással szólva, szinte elébe futott a föld. És egy mezei kútnál ráakadt a menyasszonyra, és arról ismerte meg, hogy korsóját szájához emelve felüdítette, és megitatta tíz tevéjét is. Ily sokat utaztak hát, s ennyiszer győzték le a teret nemzetségükben - nem is beszélve atyjukról és urukról, aki már ifjú éveiben bátor elhatározással távozott hazulról, ugyancsak Káldeába, tizenhét napi messzeségbe, vagy még messzebbre. Így ért egy kúthoz...

- Bocsáss meg! - szólt az aggastyán, előhúzva kezét ruhájából, és megakasztván a beszédet. - Bocsáss meg, barátom, kedves pásztor, ha öregebb szolgád megjegyzést fűz szavaidhoz. Amint figyellek és hallgatom beszédedet nemzetségedről és történeteiről, úgy látom, hogy ezekben a kút éppoly nevezetes és elsőrendű szerepet játszik, mint a tapasztalat vándorlás és utazás terén.

- Hogyan? - kérdezte Júda, és kihúzta magát. S ugyanígy tett valamennyi testvér.

- Nos, hát így - felelte az agg. - Te beszélsz, és a “kút” szó minden pillanatban megüti fülemet. Kutat és legelőt váltotok. Jól ismert előttetek a vidék minden kútja. Atyátok széles és mély kutat épített. Nagyatyátok legidősebb szolgája a kútnál akadt a menyasszonyra. Atyátok is, úgy látom. Valóban, már zúg a fülem a sok kúttól, amit emlegetsz.

- Uram, a kalmár azt akarja tehát mondani - felelte Júda merev tartással -, hogy elbeszélésem egyhangú és fület zúgató volt, amit nagyon sajnálok. Mi, testvérek és pásztorok, nem szoktunk meséket szőni a ku... nem vagyunk piaci szájjártatók, akik megtanulták a hazugságot, és díj ellenében művészettel űzik. Szavunk és beszédünk keresetlen, ahogy a nyelvünkre jön. Szeretném tudni, hogyan is lehetne az ember életéről, különösen a pásztori életről vagy éppenséggel utazásról beszélni, és nem említeni a kutat, mely nélkül egy lépést se lehet tenni...

- Nagyon igaz - vágott közbe az agg. - Barátom, a nyájak királyának fia rendkívül találóan felelt. Csakugyan, mily elsőrendű szerepet játszik a kút az emberi életben, és mennyi történet és emlék kapcsolódik hozzá öregebb szolgád életében is, akár eleven, akár összegyűlt víz csillog benne, vagy éppen kiszáradt és beomlott volt. Hidd el, az én kissé már fáradt és kortól siketült fülem sem hallaná oly tisztán a kút nevét és szavát elbeszéléseitekben, ha röviddel ezelőtt és éppen ezen az úton nem történt volna velem egy különös esemény, amelyet a legcsodálatosabb emlékeim közé sorolok, és amely miatt jóságtoktól várok tanácsot és fölvilágosítást.

A testvérek még jobban kihúzták magukat. Hátuk már homorú volt a merevségtől, és szemük nem pislogott többé.

- Vajon nem veszett-e el valamiképpen egy gyermek - kérdezte az öreg - ezen a vidéken, ahol pásztorkodtok, s nem keresik-e övéi, mert ellopták vagy elszöktették őt, vagy azt hiszik, oroszlán vagy más vérszomjas vad tépte szét, minthogy három nap óta nem tért haza?

- Nem - felelték a testvérek. Nem tudnak róla.

- És ez itt ki? - szólt az öreg, hátranyúlt, és lehúzta József fejéről a leplet... Ott ült a fiú, hátul, az idegenek közt, a lehullott redők leplében, szemét szemérmesen lesütve. Arckifejezése némileg az akkorira emlékeztetett, amikor atyja védelme alatt elmesélte a mezőn szégyentelen csillagálmát. A testvéreket legalábbis erre emlékeztette.

Néhányan közülük fölugrottak, amikor fölismerték az alakot; de vállat vonva ismét helyet foglaltak.

- Ezt gondoltad - mondta Dán, midőn látta, hogy eljött az ő ideje kígyóként és viperaként viselkedni -, amikor a kútról beszéltél és elveszett emberekről? Nem gondoltál senki másra? Nos hát, akkor csakugyan nagyszerű gondolat volt. Rabszolga, senkifia ez, és legalsóbbrendű béresgyerek, hitvány kutya, akit ismétlődő lopásért, hazugságért, istenkáromlásért, verekedésért, nyakasságért, kurválkodásért és tömeges megsértéséért a jó erkölcsnek meg kellett büntetnünk. Mert bármilyen ifjú, valóságos szemétgödre a bűnnek. Szóval megtaláltátok és kihúztátok a veremből, amelybe javulás céljából helyeztük az akasztófáravalót? Lám, megelőztek minket, mert a büntetés ideje letelt ebben az órában, és éppen készültünk visszaajándékozni életét, hogy meglássuk, hatott-e rá a fenyíték.

Így beszélt Bilha fia, az éleselméjű. Kétségbeejtően szemtelen volt az, amit mondott, mert hiszen ott ült József, és ha akarta, kinyithatta a száját. De úgy látszott, hogy még mindig nem aludt ki a fivérekben a bizalom, amelyet a verembe vetés folytán bátran érezhettek Józseffel szemben; és nem is csalódtak, mert József csakugyan nem szólt semmit, hanem csak ült szelíden lesütött szemmel, és egyáltalában úgy viselkedett, mint egy bárány, aki elnémultan áll az olló alatt.

- Ó, ó! Ejnye, ejnye! - mondta a midjáni, és fejét ingatta, miközben szeme ide-oda járt a gonosztevő és megfenyítői között. A fejingatás azonban lassacskán fejrázássá lett, mert valami nem volt rendjén, és az öreg szívesen megkérdezte volna a talált fiút, hogy igaz-e mindez, de az illem tiltotta. Ezért hát így szólt:

- Mit hallok, mit hallok! Ilyen csibész az, akin megkönyörültünk és akit kisegítettünk a kútgödörből az utolsó pillanatban. Mert meg kell mondanom: kissé messze mentetek a büntetéssel, mondhatni a végsőkig. Amikor ráakadtunk, már oly gyönge volt, hogy a tejet is kihányta, amit belétöltöttünk, és azt hiszem, soká már nem késlekedhettetek volna kiszabadításával, ha tulajdonítottatok neki még némi piaci értéket, ami persze vajmi csekély lehet ilyen bűnök mellett, melyek felől nincs semmi kétség, mert a büntetés keménysége gazságának rendkívüli mértékét bizonyítja.

Dán ajkába harapott, mert látta, hogy túlságosan sokat mondott, és eltekintve József megbízhatóságától is, vigyázatlanul beszélt, amire Júdának egy bosszús oldalbabökése már az elején figyelmeztette. Dán csak arra gondolt, hogy igazolja az izmáeliták előtt borzalmas bánásmódjukat a fiúval, Júda azonban az üzletre is gondolt, és nehéz volt egyszerre mind a két szempontot tekintetbe venni. Most hát minden üzleti okosságot megcsúfolva, szapulni kezdték az árut azoknak füle hallatára, akiknek nyakába akarták varrni! Ez még sohasem történt meg a Jákób-fiakkal, és most szégyenkeztek az ostobaságukért. De úgy látszik, már sohase fognak kivergődni a szorult helyzetből, amelybe József miatt jutottak. Alig nyílt meg az egyik csapda, megfogódtak a másikban.

Júda vállalkozott rá, hogy az üzleti becsületet megmentse. Így szólt:

- No, legyünk igazságosak, a büntetés nyilván csakugyan túlhaladta kissé a gazság mértékét, és félrevezethet a fiú piaci értékét illetően, ezt el kell ismernünk. Mi, a pásztorkirály fiai kissé hirtelen és heves gazdák vagyunk, szigorúak és a jó erkölcsökön esett sérelem megtorlásában mindenesetre kissé túlságosan szigorúak, s amint már elismertük, kissé kemények és kérlelhetetlenek elhatározásainkban. Ennek a hitvány kutyának bűnei, egyenként véve, nem is olyan nagyok; csak túlságosan sok volt már terhére róva, ez ejtett gondolkodóba bennünket, és kívánt kemény büntetést, amelynek alapján következtethettek ugyan a szolga piaci értékét illető felfogásunkra, de emebből ismét értékére. Mert a fiú értelmessége és ügyessége figyelemre méltó, és megtisztulva erkölcstelenségeitől, amint most itt ül, hála szigorunknak, kétségkívül hasznos jószág, amely megállapítással tartozunk az igazságnak - fejezte be Jehuda. És Dán nem kevéssé szégyellte magát előtte rosszul sikerült éleselméjűsködése miatt, de örült is, hogy Lea fia oly bölcsen ki tudta húzni őket a csávából.

Az öreg azt mondta: “Hm, hm”, és ide-oda tekingetett József és testvérei között, miközben szüntelenül rázta a fejét.

- A fiú tehát ügyes csirkefogó. Hm, mit nem mondtok! És hogy hívják a hitvány kutyát?

- Sehogy sem hívják - felelte Dán. - Hogyan is hívnák? Eddig egyáltalában nem volt neve, hiszen mondottuk, hogy senkifia, fattyú és vadon nőtt lápvirág, se apja, se anyja. Úgy hívjuk: “hallod-e” vagy “hé, te”, vagy egyszerűen fütyülünk neki. Ilyen nevekkel illetjük.

- Hm, hm, tehát ilyen lápvirág és vadon termett gyom a fiú, akit megbüntettetek - szólt ismét az öreg. - Különös, különös! Milyen csodálatos néha az igazság! Ész és udvariasság ellenére van, de az ember mégis csodálkozik. Amikor kihúztuk ezt a lápfiát börtönéből, azt állította, olvasni tudja az írást, és maga is ír. Hazudott a kölyök?

- Nem éppen - felelte Júda. - Már mondottuk, hogy figyelemre méltó esze van, és nem mindennapian ügyes. Listába tudja venni és elkönyvelni az olajoskorsókat és gyapjúbálákat. Ha nem mondott többet, ennyivel még elkerülte a hazugságot.

- Vajha mindenki elkerülné mindenkoron - válaszolt az öreg -, mert az igazság isten és király, és Neb-má-ré az ő neve! Meg kell hajolni előtte, akkor is, ha különös kissé. Az én uraim és a lápfiának urai szintén tudnak olvasni és írni? - kérdezte összehúzott szemmel.

- Nem, rabszolgamunkának tekintjük - felelte kurtán Júda.

- És néha az is - hagyta helyben az aggastyán. - De az istenek is fölírják a királyok nevét a fákra és nagy Thot, az írnok. Lehetséges, hogy ő maga hegyezte a nádat a lápfiú részére, és maga tanította - ha nem veszi rossz néven tőlem az Íbiszfejű ezt a tréfát! De annyi igaz: az emberek minden rendjét kormányozza valaki, csak a könyvesház írnoka kormányoz maga, s nem kell robotolnia. Vannak országok, ahol ezt a nádigyereket fölibétek helyeznék, és verejtéketek fölé. Gondoljátok csak el, én el nem tudom képzelni, s nem hagy teljesen cserben képzelőerőm, amikor fölteszem és tréfából elfogadom a lehetőséget, hogy ő lenne az úr, és ti volnátok az ő szolgái. Lássátok, én kereskedő vagyok - folytatta -, és sokat tapasztaltam, elhihetitek, mert abban vénültem meg, hogy becsültem és megbecsültem a dolgokat s a dolgok jóságát vagy silányságát, tehát nem egykönnyen lehet megtéveszteni engem az árut illetően, mert a kisujjamban van, hogy mit ér, s hogy egy szövet durva vagy finom vagy közepes minőségű, azt megérzem az ujjam hegyével, és fejem már ferdén áll a vizsgálgatás régi megszokásától, és senki nyakamba nem akaszthatja értékesként a silányat. Nos, lássátok, ez a fiú finom áru minden porcikájában, noha a kemény büntetés folytán gondozatlan - oldalra hajtott fejemmel jól fölismerem, és pontosan érzem tapintgató ujjaim hegyével. Nem beszélek ügyességéről, értelméről és írástudásáról, hanem csupán az anyagról beszélek és szövéséről - ebben pedig szakértő vagyok. Ezért voltam bátor tréfálni, és mondottam, hogy nem állna meg az eszem, ha azt hallanám, hogy a “hallod-e” itt az úr, ti pedig szolgái. De persze fordítva áll a dolog?

- Mindenesetre! - felelték a testvérek.

Az öreg hallgatott.

- Nohát - mondta azután, és ismét összehúzta szemét -, minthogy a fiú a ti rabszolgátok, adjátok el nekem!

Próbát akart tenni. Valami homályos volt itt előtte, és egészen találomra, tapogatózó fortéllyal tette a javaslatot, kíváncsian várva hatását.

- Fogadd ajándékul - mormolta Júda gépiesen. És amikor a midjáni kijelentette, hogy fejével és szívével megértette a cikornyás szólást, amaz így folytatta: - Jóllehet a méltányosság ellen van, hogy nekünk kellett megszenvednünk evvel a kölyökkel, és most, amikor megtisztult erkölcstelenségeitől, te aratod le nevelésünk gyümölcsét. De mivelhogy kívánod őt, tégy ajánlatot!

- Mondjátok meg inkább ti az árát! - felelte az öreg. - Én is így értettem.

És most megkezdődött a vásár és az alku Józsefért, és öt óra hosszat szívósan tartott, és késő órákig és napnyugtáig. Harminc ezüstöt kért Júda övéi nevében; de a mineai azt felelte, ez jó tréfa, amin egy ideig lehet nevetni, de aztán komolyan szó sem lehet róla. Csak nem fognak holdfémmel mérni egy mezítelen hallod-ét és kákán született kutyaházit, aki kimutathatóan és bevallásuk szerint is súlyos jellemhibákban szenved? Most bosszulódott meg, hogy Dán olyan elhamarkodottan magyarázta ki a verembe vetést, és hogy az áru értékét annyira lebecsülte. Az öreg alaposan kihasználta ezt, hogy lenyomja az árat. De ő is nagy hibát követett el, amikor nem tudta megállni, hogy ujja hegyét fenve ne kérkedjék anyagismeretével, és olyan módon becsülte meg az árut minden porcikájában, ami most az eladóknak jött kapóra. Jehuda szaván fogta őt, orra alá dörgölte szakértelmét, és olyan nagy hangon dicsérte a fiú finomságát, mintha ő és testvérei sohasem emelték volna a legcsekélyebb kifogást sem e finomság ellen, s nem miatta vetették volna verembe az alku tárgyát. A kalmárkodás heve elnyomott minden szemérmet, s Júda nem restellt hangosan fölkiáltani, hogy egy ilyen finom fiút, aki mindnyájuknak ura lehetne s ők szolgái, azt kótyavetyéljék el harminc sékelnél olcsóbban? Úgy tett, mintha teljesen belé volna bolondulva árujába, és amikor már huszonöt ezüstpénznél tartott, arra ragadtatta magát, hogy odament és arcon csókolta a némán pislogó Józsefet, azt kiáltva, ötvenért sem tudna és akarna megválni egy ilyen okos és drága kincstől!

De az öreget a csók sem puhította meg, ő maradt az erősebb, annál is inkább, mert jól látta, hogy a testvérek mindenesetre és tulajdonképp bármi áron meg akarnak szabadulni a fiútól, amire az alku színleges megszakításával és föladásával könnyen rá lehetett jönni. Tizenöt ezüstsékelt - persze a könnyebb babiloni mérték szerint - ajánlott; de mikor a fivérek szaván fogva húsz sékelig verték föl az árut, mégpedig föníciai mérték szerint, akkor megtorpant, és nem engedte ennél feljebb srófolni. Mert hiszen mondhatta volna, hogy a fiút a végpusztulás szélén találta, és egyszerűen a megtaláló jogára hivatkozhatott és váltságdíjat igényelhetett volna, úgyhogy tisztára kereskedői előzékenység részéről, ha ezt az összeget nem számítja föl és nem vonja le az árból, hanem hajlandó húsz teljes súlyú sékelt fizetni föníciai mérték szerint. Ha ezt sem méltányolják, eláll az üzlettől, és hallani sem akar többé a gaz nádigyerekről.

Megállapodtak tehát húsz ezüstpénzben az általánosan szokásos súlymérték szerint, és a testvérek leöltek egy bárányt a nyájból a fák alatt a vendégek tiszteletére, kieresztették a vérét, és a húst megsütötték fölszított parázson, hogy fölemeljék a kezüket és egyenek egymással, áldomásul és megerősítésül, s új ura, az öreg mineai Józsefnek is adott egy-egy falatot. De mit kellett a fiúnak látnia? Látta, amint a testvérek titkon és suttyomban, hogy az izmáeliták észre ne vegyék, a díszruha rongyait megmártották a kiontott vérben, és alaposan összemocskolták vele: szeme láttára, vakmerően cselekedték ezt, halálos bizalommal hallgatásában; és ő evett a bárányból, melynek vérét az övé helyett ontották.

Helyén volt a lakoma és az erősítés, mert az alku még korántsem ért véget. Csak nagy vonalakban történt meg, miután megállapodtak az alapárban; ám most kezdődött a részletmunka és a megállapított érték lerovása áruban. Itt helyre kell igazítanunk a különféle jámbor leírások útján elterjedt és megrögződött elképzelést, mintha az izmáeliták csengő ezüstben fizették volna pénzes zacskójukból a vételárat a testvérek markába, amikor ezek Józsefet eladták. Az öreg egyáltalában nem gondolt arra, hogy ezüstpénzben fizessen, “pénz”-ről bizonyos okokból nem is szólva. Ki cipel magával az útra ennyi fémet, s melyik kalmár nem egyenlíti ki szívesebben tartozását áruban, amikor minden egyes tárgy, amely a vételár egy részének ellenértékeként szerepel, alkalmat ad számára, hogy javítson az üzleten, mivel így eladó lesz maga is, hogy szolgálhassa tulajdon vásárlói érdekeit? Másfél sékel ezüstöt finom kézimérlegén darabokban mért le a mineai pásztorok számára; a fennmaradó összeget áruban fizette tevéi hátáról. Így hát lerakták a poggyászt, és kiteregették a fűben mindazt, amit magukkal hoztak: a tömjént és a szép törésű gyantát a folyón túlról és mindenféle más mosolygó tárgyat a mindennapi használatra: borotvát és rézkést és tűzkövet, lámpákat, kenőkanalakat, berakott munkájú sétabotokat, kék üveggyöngyöket, szandált és ricinusolajat - egész bazárt és vegyeskereskedést nyitottak a kalmárok a vevők sóvárgó szeme előtt, akik tizennyolc és fél ezüstpénz árát választhatták ebből árujukért, miközben minden egyes holmiért olyan alkudozás folyt, mintha csupán erről az egyről lenne szó, úgyhogy valóban beesteledett, mire végeztek, és Józsefet eladták kevés ezüst és sok kés, balzsamtörmelék, lámpa és bot ellenében... Ezután az izmáeliták fölpakoltak, és ajánlották magukat. Bőven szenteltek időt az ügynek, és nem kímélték az órákat; most azonban igyekeztek ismét térben gyümölcsöztetni az időt, egy darabot még akartak haladni az alkonyatban, mielőtt felütötték volna éji szállásukat. A testvérek csöppet sem marasztalták őket. Csupán tanácsokat adtak nekik a továbbutazást és a követendő utat illetően.

- Ne menjetek a belső területen - mondották - és a vízválasztó hegygerincen Hebrón felé - és így tovább -, nem ajánljuk ezt, sőt óvjuk ettől barátainkat. Az utak gondozatlanok, megbotlanak az állatok, és mindenütt útonállók leskelődnek. Erre vonuljatok tovább a síkon, és térjetek arra az útra, amely a dombon át a Fáskert lábánál visz a határ felé, így biztonságban lesztek, és a tenger lágy fövenyét taposhatjátok hétszer tizenhét napig, vagy ameddig akarjátok; gyönyörűség a tenger partján utazni, nem lehet betelni vele, és egyedül ésszerű!

A kalmárok búcsút véve megígérték, hogy így tesznek. A tevék föltápászkodtak alattuk, és az eladott József Kedma, az öreg fia előtt ült. Szemét most is lesütötte, mint egész idő alatt, akkor is, mikor evett a bárányból. És a testvérek is földre sütött szemmel álltak, miközben a karaván eltűnt a hirtelen leszálló alkonyatban. Azután mélyen beszívták a levegőt, és újra kifújták: - Most hát nincs többé!

Rúben a veremhez megy

A leszálló alkonyatban pedig és a nagy csillagokkal közelgő susogó estében Rúben, Lea fia Dótánból kerülő utakon hajtotta József sírja felé szamarát, mely a szükséges holmit vitte, hogy véghezvigye, amit az éjjel szeretetben és félelemben kitervelt.

Keblében, akármilyen széles és hatalmas volt is, zakatolt a szív; mert Rúben erős volt, de lágy és izgékony kedélyű, és félt, hogy a testvérek rajtakapják, és megakadályozzák a mentés művében, amely megtisztulásának és újbóli fölemeltetésének műve is lenne. Ezért izmoktól duzzadó arca sápadt volt a homályban, és becsavart oszloplába óvatosan érintette a földet. Összeszorított ajka közül egyetlen kiáltással sem noszogatta a szamarat, hanem csak dühösen bökdöste időről időre az egykedvű állat farát botjának végével, hogy továbbjussanak. Mert egyvalamitől mindennél jobban félt Rúben: hogy halálos csönd lesz a kútban, mire megérkezik és halkan kiáltja József nevét, hogy a fiúban kialszik addigra a lélek és elpusztul, és minden előkészület hiábavaló lesz, különösen a kötéllétra, melyet szeme láttára kellett a dótáni kötélverőnek csomóznia.

Mert végül is ezt választotta Rúben mentőeszközül. Különböző esetekben vehette hasznát: ha a fiú erői engedik, fölkapaszkodhat rajta a mélyből, ha nem engedik, legalább leülhet fokai közé, s ekként húzhatja napvilágra Rúben erőtől duzzadó karja, mely egykor átkarolta Bilhát, és nyilván alkalmas lesz arra is, hogy kihúzza a bárányt a mélységből Jákób számára. Köntöst is vitt a mezítelen számára, és a szamár oldalán öt napra való eleség himbálózott, a menekvés napjaira a testvérek elől, akiket el akart árulni és hamuba buktatni: lehajtott fővel vallotta be ezt magának, míg éj idején a sírhoz lopódzott. Ilyen rosszat cselekedett hát a nagy Rúben, amikor jót tett? Merthogy Józsefet megmenteni jó és szükséges, ennek bizonyosságával el volt telve lelke, és ha a rossz és önző vele járt, számolni kellett evvel is: az élet keverte így. És Rúben a rosszat is jóra akarta fordítani, bízott magában. Majd ha ismét ott áll dicsőségesen az atya előtt, és ismét ő lesz az elsőszülött, akkor majd megmenti a testvéreket is, és megszabadítja őket szorultságukból: súlya lesz akkor szavának, és ő arra fogja azt felhasználni, hogy mentséget keressen a testvérek számára, és a bűnt megossza mindnyájuk között, az atyát is beleértve, úgyhogy nagy megértés és kölcsönös megbocsátás lesz a vége, és az igazság uralma örökké tart.

Így próbálta Rúben csillapítani zakatoló szívét és vigasztalni magát tette indítékainak életkavarta zavaráért; és amikor a lejtőhöz s a kút falához ért, körülnézett előbb, hogy nem látja-e valaki, azután fogta a kötélhágcsót és a köntöst, és befelé fordított lábbal lebotorkált a lépcső romlott, fügebozóttal benőtt fokain a kúthoz.

A csillagok beragyogták a hasadozott kőpadlót, de a hold nem, és Rúben lenézett maga elé, hogy el ne botoljék, s már levegőt szítt szorongó keblébe, hogy fojtott-sürgető hangon kiáltson: “József! Élsz még?”, s elragadtatott örömmel várja testvére válaszát, aggódó gondban, hogy válasz nem érkezik - amikor hirtelen szinte megvonaglott ijedtében, és a bensőséges hívás rekedt félelemkiáltássá lett. Nem volt egyedül idelenn. Valaki ült itt, és fehérlőn csillogott a csillagfényben.

Hogyan történt ez? Valaki ült a kút mellett, amely fedetlenül tátongott: a kút köve két darabban hevert a kövezeten, egymás fölött, és azon ült valaki kis köpenyben, botjára támaszkodva, és szótlanul, álmos szemmel tekintett Rúben felé.

Megtorpanva, kicsavart tagokkal állt ott a nagy Rúben, és a jelenésre meredt. Olyan zavart volt, hogy egy pillanatra arra gondolt, Józsefet látja maga előtt, aki meghalt, és szellemként ül sírja mellett. De a kellemetlen jelenlevő semmit sem hasonlított Ráhel fiához: halott szelleme sem lehetne ily szokatlanul hórihorgas, és emberi belátás szerint ily duzzadt nyaka sem lehetne, kis fejjel fölötte. De ki gördítette el a követ a kútról? Reubén egyáltalában semmit sem értett.

- Ki vagy? - dadogta.

- Egy a sok közül - felelte hűvösen az ülő alak, és finom vágású szája alatt előredudorodott rendkívül gömbölyű álla. - Nem vagyok semmi különös, és nem kell tőlem megijedned. De kit keresel?

- Hogy én kit keresek? - ismételte Rúben, fölháborodva a váratlan jelenésen. - Mindenekelőtt azt akarom tudni, mit keresel itt te!

- Úgy, ezt akarod tudni? Igazán eszem ágában se jutott volna azt képzelni, hogy itt valami keresnivaló van. Én őre vagyok ennek a kútnak, azért ülök itt és őrizem. Ha azt hiszed, különös kedvem telik benne és szórakozásból ülök a porban, nagyon tévedsz. Az ember kötelessége és utasítása szerint tesz, és nem törődik keserű kérdésekkel.

Különösképpen ezek a szavak megenyhítették Rúben haragját az idegen jelenléte miatt. Hogy ül itt valaki, annyira nemkívánatos és bosszantó volt számára, hogy szinte jólesett hallani, hogy a férfiú nem szívesen ül itt. Bizonyos bizalmasság alakult ki közöttük.

- De hát ki ültetett ide? - kérdezte kevésbé ingerülten. - Helybeli vagy?

- Helybeli vagyok, igen. Ne firtasd, kitől ered az ilyen megbízás. Sok szájon megy át, és nem sok értelme volna követned útját eredő helyéig - mindenesetre el kell foglalnod helyedet.

- Egy üres kút mellett! - kiáltotta Rúben fojtottan.

- Az bizony üres - felelte az őr.

- És fedetlen! - tette hozzá Rúben, és fölindultan, remegő ujjal mutatott a kút szájára. - Ki hengerítette el a követ a kútról? Talán te?

Az ember mosolyogva nézett végig magán, az ujjatlan vászonruhából kinyúló karján, amely kerek, de gyönge volt. Nem, csakugyan ez nem volt férfikar, mely fedőt hengerít, sem oda, sem tova.

- Sem oda, sem tova - mondta az idegen, mosolyogva rázva fejét - nem hengerítettem a követ. Az előbbit tudod, az utóbbit látod. Mások kínlódtak vele, és ha a kő, amelyen ülök, még helyén volna, egyáltalán nem kellene itt őrködnöm. De ki mondja meg, hol van az ilyen kő igazi helye? Néha a kút száján; de nem kell-e elhengeríteni, ha üdülést várunk a kút mélyéről?

- Mit beszélsz? - kiáltotta Rúben kínlódó türelmetlenséggel. - Azt hiszem, te csak fecsegsz, és locsogásoddal lopod drága időmet! Micsoda üdülést adhat egy kiszáradt kút, amiben nincs más, csak por és piszok!

- Az attól függ - válaszolta az üldögélő, nyugodalmasan előrebiggyesztett ajakkal, kis fejét oldalvást hajtva -, mit rejtettek előbb a porba, és mit vetettek ölére. Ha élet volt az, százszoros élet és üdülés sarjad ki belőle. A búzamag például...

- De ember - szakította félbe Rúben reszkető hangon, és megrázta kezében a kötélhágcsót; a József számára hozott köntös karján csüngött -, elviselhetetlen, hogy csak ülsz itt, és hogy olyan elemi dolgokról beszélsz, amiket anyja ölén tanul meg a gyermek, és mindenkinek a kisujjában van. Kérlek szépen...

- Igazán türelmetlen vagy - szólt az idegen -, s ha megengeded a hasonlatot, olyan vagy, mint a kizúduló víz. Meg kellene tanulnod a türelmet és várást, mely elemi dolog, és mindenkinek tudnia kell, mert aki türelmetlenül tovazúdul, annak nincs keresnivalója sem itt, sem másutt. Mert a beteljesedés csak lassan halad előre, nekiindul és újra meg újra megpróbálkozik, és égen és földön már ideiglenes jelenlétté is valósul, de ez még nem az igazi, csupáncsak ígéret és próba. Így hengeredik tova a beteljesedés, fáradságosan, mint ahogyan a követ hengerítik el, ha nehéz, a kútról. Úgy látszik, emberek jártak itt, azok kínlódtak vele, hogy a követ elhengerítsék. De még soká kell hengeríteniök, amíg igazán elhengerül a kút szájáról, és magam is csak úgyszólván kísérletképpen és ideiglenesen ülök itt.

- Egyáltalában nem fogsz tovább itt ülni! - kiáltott föl Rúben. - Megértetted végtére? Tűnj el és lódulj utadra, mert egyedül akarok maradni itt a kútnál, amelyhez több közöm van, mint neked, és ha nem szeded nyomban a lábad, majd én odábbsegítelek! Nem látod-e, csenevészkarú, aki helyett másoknak kell hengeríteni, s aki csak ülsz itt és bámészkodol, hogy Isten olyan erőssé tett engem, mint egy medvét, és hogy azonkívül még kötél is van a kezemben, ami sok mindenre jó? Ugorj és tűnj el, vagy nyakad közé cserdítek!

- Ne nyúlj hozzám! - mondta az idegen, és hosszú, kerek karját kinyújtotta a haragvó felé. - Gondold meg, hogy én a hely lakói közül való vagyok, és avval az egész hellyel meggyűlik a bajod, ha kezet emelsz rám! Nem megmondtam-e, hogy engem ideültettek? Eltűnhetnék könnyedén, de az kellene még csak, hogy a te parancsod szerint cselekedjem, és megszegjem kötelességemet, amely foglalkozásommá teszi, hogy itt üljek és őrködjek. Idejössz a köntösöddel meg a köteleddel, és nem veszed észre, milyen nevetségessé teszed magad, amikor ekkora felszereléssel vonulsz ki egy üres kúthoz - amelyet magad is üresnek mondottál.

- Kútnak üres! - magyarázta Rúben hevesen. - Üres, mert víz nincs benne!

- Mindenképpen üres - felelte az őr. - A verem üres volt, mikor idejöttem.

Ekkor Rúben nem állta tovább, hanem odarohant a kúthoz, fölébe hajolt, és fojtott-sürgető hangon lekiáltott a mélybe:

- Fiú! Pszt! Élsz-e és erőben vagy-e még?

A kövönülő mosolyogva csóválta fejét közben, és részvéttel csettintett. Sőt majmolta Rúbent, ő is ezt mondta: “Fiú! Pszt!” - és ismét csettintett.

- Idejön és az üres kútgödörrel beszélget! - mondta azután. - Micsoda esztelenség. Itt nincs semmiféle fiú, ember, se közelben, se távolban. Ha volt is itt, elhagyta helyét. Hagyd már ezt a bolondozást, hogy itt állsz nagy fölszereléssel, és az üres kútba beszélsz!

Rúben még mindig a mélység fölé hajolva állt, amelyből nem kapott választ.

- Irtózatos! - nyögött föl. - Meghalt vagy eltűnt. Mihez kezdjek most? Rúben, mit kezdesz most?

És egyszerre kitört belőle minden fájdalma, minden csalódása, minden félelme.

- József - kiáltotta kétségbeesetten -, meg akartalak menteni téged, és kiszabadítani a veremből erős karommal! Ím itt a létra, itt a köntös tested számára! József, hol vagy? Ajtód nyitva áll! Elvesztél! Elvesztem! Hová legyek, ha te tovatűntél, elloptak, vagy meghaltál?... Ifjú, helybeli férfiú! - kiáltotta határtalan nyomorúságában. - Ne ülj itt bárgyún a tolvaj módra elhengerített kövön, hanem adj tanácsot, és segíts nekem! Itt volt egy fiú, József, testvérem, Ráhel gyermeke. Testvérei meg én, mi vetettük ide három nappal ezelőtt gőgjének büntetéséül. De atyja várja őt - föl sem lehet mérni, mily nagyon várja, és ha azt mondják majd neki, hogy oroszlán marcangolta szét a bárányt, összeesik. Azért jöttem ide kötéllel és ruhával, hogy kihúzzam a fiút a kútból, és elvigyem az atyának, mert vissza kell kapnia! Én vagyok a legidősebb fiú. Hogyan lépjek az atya szeme elé, ha a fiú nem tér vissza, és hová legyek? Mondd, segíts nekem, ki hengerítette el a követ, és mi történt Józseffel?

- No látod? - mondta az idegen. - Amikor leszálltál ide a kúthoz, kedvetlenül fogadtad jelenlétemet, és bosszankodtál, hogy itt ülök a kövön; most pedig tanácsot kérsz tőlem és vigasztalást. Nagyon helyesen teszed, és talán éppen te vagy az, aki miatt ideültettek engem a verem mellé, hogy magot vessek értelmedbe, s az csöndesen magába zárja a csírát. A fiú nincs már itt, azt láthatod. Háza nyitva áll, elhagyta, nem látjátok többé. De kell valakinek lenni, aki a várakozás csíráját megőrzi, és mivel te jöttél ide, hogy megmentsed testvéredet, te leszel ez a valaki.

- Mire várhatok még, ha József tovatűnt, ellopták és halott!

- Nem tudom, hogyan érted azt, hogy “halott”, és hogyan érted azt, hogy “eleven”. Nem akarsz hallani gyermekes alapelemekről, de engedd meg nekem, hogy emlékeztesselek a búzamagra, mely a föld ölében pihen, és megkérdezzelek; hogyan érted rá vonatkozóan azt, hogy “halott” vagy “eleven”. Ezek végül is csak szavak. Mert bárha a mag a földbe hull és meghal, mégis sok gyümölcsöt hoz.

- Csak szavak, csak szavak - kiáltotta Rúben, és kezét tördelte -, csak szavaid vannak számomra! Halott-e József vagy eleven? Ez az, amit tudnom kell!

- Nyilván halott - felelte az őr. - Hiszen eltemették, mint hallom, és azután még el is lopták, illetőleg vadállatok tépték szét - igazán nem tehettek mást, mint hogy jelentitek az atyának, és kézzelfoghatóan bebizonyítjátok neki, hogy megszokja a gondolatot. De még mindig fönnmarad valami kétértelműség, amely nem válhat megszokássá, hanem megőrzi a várakozás magját. Az emberek sok mindent elkövetnek, hogy közelebb jussanak a titokhoz, és ünnepek ülésével fáradoznak. Láttam egy ifjat, amint koszorúval az ünnepi ruházatban sírba szállt, s levágtak fölötte egy bárányt a nyájból, s vérét rácsurgatták, hogy csuromvér lett, s minden tagja és minden érzéke megtelt vele. Azután, mikor föltámadt, istenivé lőn, és elnyerte az életet - legalábbis egy időre, azután ismét sírba kellett szállni, mert az ember élete többször is megfordul, sírban és születésben váltakozva: többször kell az embernek életre készülnie, amíg kész emberré lesz.

- Ah, a koszorú, az ünnepi ruha - jajongott Rúben, és arcát kezébe temette -, rongyokban hevert, és a fiú mezítelenül került a sírba!

- Igen, ezért jössz most ide evvel a köntössel - válaszolta az őr -, és újra föl akarod öltöztetni. Ezt Isten is meg tudja tenni. Ő is föl tudja öltöztetni a levetkőztetettet, s jobban, mint te. Ezért ezt tanácsolom: menj haza, és vidd vissza köntösödet! Isten még azt is föl tudja ruházni, aki nincs levetkőztetve, és még kiderül, hogy öcsétek levetkőztetése nem is volt olyan tökéletes. Szeretném engedelmeddel eszedbe vetni a gondolatmagot, hogy ez a történet itt csupán játék és ünnep, éppúgy, mint a vérrel öntözött ifjúé, hogy csak kezdet és a beteljesülés kísérlete és megjelenülés, amelyet nem szabad egészen komolyan venni, hanem csak tréfának és célzásnak, úgyhogy közben hunyorogva és nevetve bökhetjük oldalba egymást. Lehetséges, hogy ez a verem csak a sír kisebb körforgásban, és testvéretek még csak készülőben van, és egyáltalában nem kész, amint ez az egész történet is csak készülőben van, és nem kész még. Fogadd ezt, kérlek, értelmed ölére, és engedd, hogy ott nyugodtan elhaljon, és újra kicsirázzon. De ha gyümölcsöt hoz, adj majd belőle az atyának is, üdítésére!

- Az atyának, az atyának! - kiáltotta Rúben. - Ne is emlékeztess rá! Hogyan lépjek az atya elé a fiú nélkül?

- Nézz föl! - mondta az őr. Mert a kút környékén világosabb lett, és a holdbárka, melynek sötét fele rejtve és mégis nyíltan, láthatatlan-láthatón rajzolódott ki az égen, éppen fölért a kút fölé. - Nézd, hogyan vonul csillogva, és tör testvéreinek utat! Égen és földön szakadatlan a példák sora. Akinek elméje nem homályos, hanem tud olvasni közöttük, az mindig vár. Az éj is tovatűnik, és akinek nem kell egy helyt ülnie és őrködnie, jól teszi, ha fülére fekszik, köpenyébe burkolózva, kényelmesen fölhúzott térdekkel, hogy reggel ismét fölkeljen. Eredj, barátom! Itt egyáltalában semmi keresnivalód sincs, én pedig nem tűnök el a te parancsodra.

Ekkor hát Rúben fejét rázva megfordult, és nehézkes tétovázással fölment a lépcsőn s a lejtőn állatához. Csaknem az egész úton, innen a testvérek kunyhóiig, kábult fejét rázta, félig kétségbeesetten és félig döbbent elgondolkodással, és az egyiket alig tudta megkülönböztetni a másiktól, csak fejét rázta.

Az eskü

Így ért a kunyhókig, és fölverte kilenc testvérét, letépte szemükről az első álmot, és remegő szájjal szólt hozzájuk:

- A fiú eltűnt. Hová legyek?

- Te? - kérdezték. - Úgy beszélsz, mintha csak a te testvéred lett volna, és nem mindnyájunké. Hová legyünk? Ez most a kérdés. Különben is, mi az, hogy “eltűnt”?

- Eltűnt: ellopták, megszöktették, széttépték, halott! - üvöltött Rúben. - Elveszett az atya számára, azt jelenti. A verem üres.

- Ott voltál a veremnél? - kérdezték a többiek. - Mi célból?

- Puhatolódzás céljából - felelte dühödten. - Ehhez talán csak joga van az elsőszülöttnek! Hogyan is hagyhatna nyugton az, amit tettünk, s hogyan ne űzne a veremhez? Mindenesetre utána akartam nézni, mi van a fiúval, és most közlöm veletek, hogy eltűnt, és az most a kérdés, hová legyünk.

- Kissé merész dolog elsőszülöttnek nevezned magad - felelték a testvérek -, és csak Bilha nevét kell fölemlítenünk, hogy emlékezetedbe idézzük a dolgok való állását. Az a veszély fenyegetett, hogy az álmodóé lesz az elsőszülöttség; most azonban az ikrek vannak soron, és Dán is érvényesíthetné igényét, mert ugyanazon évben jött világra, mint Lévi.

Látták ugyanis a szamarat, hátán a köntössel és a kötélhágcsóval, mert Rúbennak még az állatot elrejteni sem volt kedve, és könnyen megtalálhatták az összefüggést. Úgy, úgy, a nagy Rúben el akarta árulni őket és ellopni Józsefet - föl akarta emeltetni tulajdon fejét, őket pedig hamuba dönteni. Szép dolog. Pillantásokkal egyeztek meg ebben. De ha így áll a dolog - erről is szólt a néma megegyezés -, nem tartoznak Rúbennak számot adni arról, amit közben tettek. Hűtlenségre hűtlenség a felelet. Akkor hát semmit sem kell Rúbennak az izmáelitákról tudnia, és arról sem, hogy azok Józsefet éppen most viszik el látókörükből. Még képes lenne utánuk eredni. Ezért hallgattak, vállat vontak híradására, és közönyt színleltek.

- Ha eltűnt, eltűnt - mondották -, és egészen mindegy, mit jelent eltűnése: ellopták, megszöktették, széttépték, elárulták, eladták. Fütyülünk rá, mi gondunk rá? Nem az volt-e vágyunk és jogos kívánságunk, hogy ne legyen többé? Most hát beteljesedett, a verem üres.

Rúben pedig csodálkozott, hogy a többiek oly hidegen fogadják az új és iszonyú hírt, kutatva nézett szemükbe, és fejét rázta.

- És az atya? - kiáltott hirtelen kitöréssel, és karját az ég felé lökte.

- Dán okossága szerint határoztunk és döntöttünk - mondották. - Mert nem akarjuk, hogy kétségek közt kelljen várnia, hanem egyenesen és nyíltan és kézzelfoghatóan tudja meg, hogy Dumuzi nincs többé, és a becegyermek odavan. Mi pedig tisztázzuk magunkat előtte a fölmutatott bizonyítékokkal. Nézd, mit végeztünk, míg te a magad útját jártad!

És odahozták a fátyolrongyokat, melyek félig száradt vértől voltak merevek.

- Az ő vére ez? - kiáltotta Rúben hatalmas testéből vékony hangon, és megborzongott az irtózattól... Mert egy pillanatig arra gondolt, hogy megelőzték őt a kútnál, és megölték Józsefet.

A testvérek egymásra mosolyogtak.

- Hová gondolsz, és mit fecsegsz! - mondották. - Megbeszélésünk szerint történt, és egy bárány a nyájból vérét adta a bizonysághoz, hogy József odavan. Ezt visszük most az atya elé, és őrá bízzuk, értse, ahogy értenie kell, mert nem hihet mást, mint hogy oroszlán lepte meg Józsefet a mezőn és széjjelszaggatta.

Rúben hatalmas térdeit szétterpesztve ült, és öklével szeme gödrét vájta.

- Boldogtalanok! - nyögött föl. - Ó, mi boldogtalanok! Könnyelmű szájjal locsogtok a jövőről, és nem látjátok és nem ismeritek azt. Mert érthetetlenül és sápadtan áll az számotokra a messzeségben, és nincs erő fejetekben, hogy közelebb hozzátok, és akár csak egy hunyorítás hosszat is benne éljetek az órában, amelyben beteljesül. Mert megborzadnátok, és jobb szeretnétek, hogy a villám idejekorán belétek sújtson, vagy elmerüljetek a vízben, ahol a legmélyebb, malomkővel a nyakatokban, mintsem hogy helytálljatok tettetekért, és kikanalazzátok a levest, amelyet magatok főztetek. Én azonban feküdtem már előtte, miután rosszat tettem, és ő megátkozott, ismerem lelkének tüzét a haragban - és pontosan látom most is, mintha már itt lenne az óra, milyen irtózatos lesz siralmában. “Az atya elé visszük, és őrá bízzuk, értse, ahogy érti.” Ó, ti locsogók! Igen, érteni fogja! De ki tudja majd végignézni, amikor megérti, és ki tudja elviselni, ha kiönti lelkét! Mert Isten nagy és szelíd lelket adott neki, és megtanította, hogy megsemmisítőn tudja kifejezni magát. Semmit sem láttok, semmit sem tudtok világosan elképzelni, ami nem történt már meg; azért locsogtok ily bizakodva a jövőről, és nem ismeritek a csüggedést. Én azonban félek! - kiáltotta a medveerejű ember, és széttárt karral toronymagasságban állt előttük. - Hová legyek, ha majd megérti?

A testvérek zavartan ültek, és megfélemedve sütötte szemét ölébe mindegyik.

- Jó, jó - felelte halkan Jehuda. - Senki sincs közöttünk, aki megköpdösne félelmed miatt, Reubén, anyámnak fia, mert bátorság kell ahhoz is, hogy bevallja valaki félelmét, és ha azt hiszed, hogy szívünk és vesénk tája hetyke és vidám, és mit sem tudunk a Jákóbtól való félelemről, nagyon tévedsz. De mit használ, ha átkozzuk a megtörténtet, és a szükségszerűt bolygatjuk? József nincs többé, ez a véres ruha a bizonyíték. A jel enyhébb a szónál. Ezért a jelet visszük Jákób elé, s ez fölment a beszéd alól.

- Szükséges-e - kérdezte most Áser, Zilpa fia, és szokása szerint megnyalta ajkát -, szükséges-e, ha már a jel átadásáról van szó, hogy mind egyszerre vigyük Jákób elé, és mind jelen legyünk, mikor megérti? Menjen valamelyikünk előre a ruhával, és adja át neki; mi többiek pedig majd szépen utánamegyünk, és csak akkor lépünk elébe, amikor már megértette, azt hiszem, így könnyebb lesz. Azt javaslom, Naftáli, a gyorslábú legyen a jelvivő és követ. Vagy pedig sorshúzás döntse el, ki vigye a jelt.

- Sorshúzás! - kiáltotta Naftáli sietve. - A sorshúzás mellett vagyok, mert én sem locsogok a jövőről anélkül, hogy el ne képzeljem, és bátran megvallom félelmemet.

- Halljátok, férfiak! - szólt Dán. - Most én teszek javaslatot, és megmentelek mindnyájatokat. Mert enyém volt a terv, és kezemben úgy formálódik, mint a nedves agyag és a fazekas földje: most hát megjavítom. Nem kell a ruhát Jákób elé vinnünk, sem egyikünknek, sem mindnyájunknak. Hanem adjuk át idegeneknek, akárkiknek, akiket fölbérelünk, helybeli és e vidékről való embereknek, akik hajlandók megtenni jó szóért és némi gyapjúért és túróért. Kitanítjuk őket, mit mondjanak, Jákóbnak: “Így és így, ezt találtuk Dótán közelében a mezőn, és véletlenül akadtunk rá a pusztán. Nézd meg jobban, uram, nem a te fiadnak ruhája-e?!” Ilyenféleképp szólnának. Azután, ha ezt elmondották, odábbállhatnának. Mi pedig húzzuk még az időt, s halogatjuk az indulást néhány napig, míg az atya teljesen meg nem értette a tanújelet, és meg nem tudja, hogy egyet elveszített és tízet megnyert. Tetszik így nektek?

- Nem rossz - mondták a többiek -, legalábbis lehet róla beszélni. Ezért fogadjuk hát el, mert amiről csak beszélni is lehet ebben az esetben, azt már megoldásnak kell tekintenünk.

Mindnyájan elfogadták, Rúben is, jóllehet keserű nevetést hallatott, amikor Dán a tízről beszélt, akit Jákób megnyer az egy helyett. Azután tovább üldögéltek a sátrak előtt a csillagfényben, és nem tudtak véglegesen határozni; mert közösségüket is bizonytalannak érezték, és egyik nem bízott a másikban. A kilenc testvér Rúbent nézte, aki nyilván el akarta lopni a verembevetettet és megcsalni őket, és féltek tőle. Ő pedig a kilenc testvért nézte, akik a hírre, hogy a vetem üres; olyan furcsán nyugodtak maradtak, és nem tudta, mit gondoljon róluk.

- Vad esküt kell esküdnünk - szólt Lévi, aki nyers, de jámbor lélek volt, és szívesen és szakértelemmel végzett szent formaságokat -, szörnyű esküt, hogy egyikünk sem fog soha egyetlen szót sem elárulni Jákóbnak, sem senki másnak arról, ami itt történt, s amit az álmodóval cselekedtünk, s egyetlen bólintással, pillantással és szemvillantással sem mutatja, matatja és kutatja az itt történteket, mindhalálig!

- Esküdnünk kell, te mondád - hagyta helyben Áser. - És kell, hogy ez az eskü összekössön és kapcsoljon tízünket, hogy egy test legyünk és egy hallgatás, mintha nem külön lények volnánk, itt meg ott, hanem egy ember, aki összeszorítja ajkát, és halálában sem nyitja föl, hanem titkát magába fojtva hal meg. A megtörténtet meg lehet fojtani és meg lehet ölni hallgatással, melyet fölébe hengerítünk kősziklaként: fény és levegő híján elfogy lélegzete, és meg nem történtté lészen. Higgyétek el, sok minden pusztul így el, ami megtörtént, ha eléggé törhetetlen fölötte a hallgatás, mert a szó lehelete nélkül semmi sem maradhat meg. Hallgassunk tehát, mint egy ember, akkor elpusztul ez a történet is, segítsen hozzá Lévi vad esküje, kapcsoljon össze bennünket!

Mindnyájuknak tetszett ez, mert egyik sem maradt volna szívesen magára a hallgatásban, hanem szívesebben vettek részt egy hatalmas, közös, törhetetlen esküben, amelyben elrejtőzhettek gyöngeségükkel. Ezért Lévi, Lea fia a legundokabb esküformákat eszelte ki, és oly szorosan összebújtak, hogy az orruk hegye érintette egymást, és lélegzésük összevegyült, egy csomóba fogták kezüket, és egyhangúlag a legmagasabbhoz kiáltottak, Él eljónhoz, Ábrahám, Jichák és Jákób Istenéhez, de esküvésükhöz tanúul hívtak több helyi Baált is, akiket ismertek, valamint az uruki Anut, a nippuri Ellilt és a háráni Bélt is, Szint, a Holdat, és csaknem száj a szájon, egyhangú gajdolással megesküdtek, hogy az, aki nem hallgat “felőle”, vagy akár csak bólintással, pillantással és szemvillantással mutatja, matatja és kutatja a történteket, az nyomban szajhává váljon; Szin leánya, az asszonyok úrnője vegye el nyilát, azaz férfiasságát, hogy öszvérhez legyen hasonlatos, vagy helyesebben mondva, szajhához, aki díjat fogad el utcán; egyik ország a másikba űzze, hogy ne tudja hová lehajtani szajhafejét, ne élhessen, ne halhasson, hanem élet és halál undorodva köpje vissza egymásnak időtlen időkön át.

Így hangzott az eskü. S amikor megesküdtek, könnyebbnek és erősebbnek érezték magukat, mert szörnyű biztonságra tettek szert. De mikor széjjelváltak közösségükből és szétmentek, hogy mindegyik aludja a maga álmát, egyik így szólt a másikhoz (Isszakár volt az, aki Zebulónhoz szólt):

- Irigykedem, mégpedig Turturrára, a kicsikére, Benjáminra, legkisebb öcsénkre odahaza, hogy semmiről sem tud, és nincs része sem a történtekben, sem a szövetségben. Jó neki, úgy gondolom, és irigykedem rá. Te nem?

- De, én is - felelte Zebulón.

Ám Rúben a maga részéről igyekezett visszaemlékezni a kellemetlen ifjú, a hely lakói közül való férfiú szavaira, aki a kút kövén ült. Nem volt könnyű visszaemlékezni rájuk, mert igen elmosódottak voltak és tele lidérces fénnyel, és olyan összevissza szavak, amelyeket bajos lett volna összeszedni és visszaidézni. És Rúben eszméletének mélyén mégis megmaradt belőlük egy öntudatlan csíra, mint az élet csírája is öntudatlan az anya testében, de az anya tud róla. A várakozás csírája volt az, melyet Rúben magában őrzött, és életével táplált titkon, ébren és álmában, míg öregember nem lett, annyi éven át, amennyit Jákób töltött Lábán, az ördög szolgálatában.

HETEDIK FEJEZET: A SZÉTSZAGGATOTT

Jákób siratja Józsefet

Enyhébb-e a jel a szónál? Nagy kérdés. Júda a borzalmas hír vivőjének szempontjából ítélte meg, akinek kedvesebb a jel, mert megkíméli a szótól. De a hír vevője? A szót tudatlansága hatalmával szélnek eresztheti, hazugságként és aljas fecsegésként lábbal tapodhatja, és a képtelen esztelenség poklába kergetheti, ahová erőszakosan kacagó meggyőződése szerint való, mielőtt a szerencsétlen előtt földereng a hír joga a napvilágra. A szó lassan ér csak tudatáig; először érthetetlen előtte, megfoghatatlan, elképzelhetetlen; egy ideig módjában áll, hogy mit-sem-tudása, élete haladékot kapjon az agya és szíve ellen irányzott támadást visszahárítani a követre, és eszeveszettnek hinni őt. “Mit beszélsz? - kérdezheti. - Nem jól vagy? Jöjj, pihend ki magad, és igyál egy kortyot. Aztán beszélj tovább, mégpedig úgy, hogy értelme legyen a szónak.” Ez sértő ugyan a követre nézve, de a hírt halló lelkiállapota miatt, amelybe ő döntötte, elnézi az önáltatást, és értelmesen-könyörületes tekintete lassacskán megingatja a kétkedőt. Nem állja tovább a hírnök tekintetét, megérti, hogy nem lehet megcserélni a szerepeket, ahogy önfenntartása érdekében kikényszeríteni szeretné, s hogy inkább neki kellene egy korty italt kérnie a hírhozótól...

A szó módot ad erre a halogató harcra a valóság ellen. De a jel fölmutatása lehetetlenné teszi. Sűrített borzalmassága nem enged teret semmiféle halasztó feltevésnek. A jel félreérthetetlen, és nem kell elképzelni valóságát, mert maga is valóság. Megfogható, és nem akar oly kíméletes lenni, hogy megfoghatatlannak lássék. Egyáltalában nem hagy nyitva a menekvésre ideiglenes utakat. Kényszerít rá, hogy azt, amit szóbeli hallomás alapján mint esztelenséget visszautasítanál, a magad szemével lásd, s ennélfogva vagy magadat tartsd bolondnak, vagy fejet hajts az igazság előtt. A közvetettség és közvetlenség különböző módon fonódnak össze szóban és jelben, és kérdés, melyik mód brutálisabban közvetlen. A jel néma - de csak abból a kevéssé szelíd okból, mert maga a valóság, és nincs szükség szóra, hogy “megfoghatóvá” tegyük. Némaságában kelt bénító rémületet.

Hogy Jákób a ruha megpillantásakor, ahogy előrelátható volt, összeesett, biztos tény. De hogy miként történt ez, senki sem látta; mert a dótánbeliek, két szegény ember, kik némi gyapjú és túró ellenében együgyűen vállalták, hogy megtalálónak adják ki magukat, alighogy elmondták hazug szavaikat, nyomban sarkon is fordultak, nem várva meg szavaik hatását. Jákóbot, az istenfélőt, kezében a vértől merev fátyolrongyokkal ott hagyták, ahol rátaláltak, sátra előtt, oly módon, hogy előbb néhány erőltetetten lassú lépést tettek, aztán lélekszakadva eliramodtak a messzeségbe.

Senki sem tudja, meddig állt ott Jákób, s nézett alá arra a kevésre, ami Józsefből, mint lassacskán meg kellett értenie, e világon maradt. Azután mindenesetre hanyatt vágódott, mert hátán fekve találtak rá arra járó asszonyok; a fiak asszonyai, a szihemita Buna, Simeón házastársa, és Lévié, az úgynevezett Héber-unoka. Rémülten emelték föl az aggastyánt, és bevitték a sátorba. Amit a kezében tartott, az csakhamar fölvilágosította őket az elzuhanás okáról.

Ám nem volt közönséges ájulat, amibe esett, hanem valami merevedésféle, amely átjárta minden izmát és rostját, úgyhogy egyetlen tagját sem lehetett volna behajlítani anélkül, hogy el ne törjön, s teste teljesen megkövült. Ritka jelenség, de néha föllép a sors rendkívüli megpróbáltatásainak ellenhatásaként, és szorongató görcshöz és kétségbeesett-dacos megátalkodáshoz hasonló, mely csak lassanként, de legkésőbb néhány óra alatt megoldódik - mintegy kapitulálva a fájdalom kérlelhetetlen igényű igazsága előtt, melynek föllépését és megjelenését megakadályozni nem lehet.

A mindenfelől összeszaladt és előhívott háziak, férfiak és asszonyok félénken szemlélték a sóbálvánnyá meredt agg föloldódását nyomorúságára ébredt jajveszékelővé. Alig volt még hang a torkában, amikor, mintegy vallomást téve, feleletet adott a már rég elpárolgott jelhozóknak:

- Igen, ez az én fiamnak ruhája! - Aztán irtózatos, kétségbeesésében sivítóvá magasodott hangon jajdult föl: - Gonosz fenevad falta fel őt, szétszaggattatván szétszaggattatott! - És mintha a “szaggatni” szó juttatta volna eszébe, mit kell tennie, szaggatni kezdte ruháját.

Mivel forró nyáridő volt, és könnyű ruházatot viselt, a kelme nem tanúsított túlságos ellenállást. De jóllehet nyomorúságának minden erejét latba vetette a műveletnél, mégis meglehetősen soká tartott a félelmetesen néma alaposság folytán, amellyel végezte. A körülállók, akik hiába igyekeztek mozdulatokkal gátat vetni fékevesztettségének, rémülten látták, hogy Jákób nem állt meg, mérsékelt várakozásuk szerint, a felsőruháknál, hanem nyilvánvalóan szilaj eltökéléssel csakugyan mindent szétszaggatott, ami rajta volt, a rongyokat egymás után tépte le magáról, és teljesen csupaszon állt ott. A szemérmes férfiúnak, akinek általánosan tisztelték szigorát a hús minden mezítelenségével szemben, ez a cselekedete olyannyira természetellenesen és megalázóan hatott, hogy nézni sem lehetett tovább: a háznépe panaszos tiltakozással félrefordult, és fejét elfedve kirohant.

Ami elűzte őket, arra csak oly feltétellel helyes és megfelelő szó a “szégyen”, ha végső és régtől fogva elmerült értelmében használjuk: mint kéttagú kifejezését ama borzalomnak, mely akkor fog el, amikor az ősi áttöri a kultúra rétegeit, amelynek felületén már csak tompított sejtetésekben és hasonlatokban él. Ilyen kulturált sejtetést kell látnunk a felsőruhák megszaggatásában súlyos gyász esetén: polgárivá enyhülése ez az ősi szokásnak vagy ösztönnek, a ruhát egészen levetni, a burkot és díszt lehántani, mint a rendkívüli gyász által megsemmisült és mintegy ebek harmincadára került emberi méltóság jelét, s mezítelen senkivé alázatosodni. Ezt tette Jákób. Mély fájdalmában a szokás alapjáig hatolt, a képletestől a nyers valóságig és a szörnyű lényegig: azt tette, amit “már nem lehet megtenni”, és ha meggondoljuk, ez minden borzalom forrása. Az alsó réteg fölülre kerül ilyenkor; és ha Jákóbnak, hogy nyomorúsága nagyságát kifejezze, eszébe jutott volna kosként bégetni, a háznépe már akkor sem iszonyodhatott volna jobban.

Szégyenkezve menekültek hát előle; otthagyták - és kérdés, hogy a szánalomra méltó aggastyánnak nem így volt-e kedvére; hogy nem kívánt-e lelke legmélyén borzalmat kelteni, és amikor nyers fájdalomkitörésével egyedül hagyták, ez nyilván szándéka szerint történt. Ám mégsem volt egyedül, és kitörésének nem volt szüksége emberi tanúságra, hogy lényegét és célját, vagyis éppen a borzalomkeltést elérje. Hogy fájdalomkitörése kihez, pontosabban ki ellen irányult, kiben akart tulajdonképp borzalmat ébreszteni, és kinek számára kívánta szembeötlővé tenni e kifejező visszatéréssel a természeti ősállapothoz, hogy maga is mily atavisztikus-zabolátlanul viselkedett, azt a kétségbeesett atya egészen pontosan tudta, és lassacskán övéi is megtudták, elsősorban Eliézer, “Ábrahám legidősebb szolgája”, aki mellette maradt - ez az intézményesített agg, aki oly különösmód tudott “én”-t mondani, és akinek a föld elébe szaladt.

Őt is szíven találta a szörnyű és bizonysággal megerősített hír, hogy József, szép és tehetséges tanítványa, az igazinak fia útjában halálosan szerencsétlenül járt, és ragadozó fenevad áldozata lett; de különös személytelen felfogásával, sajátságosan messze kiterjedő önérzésével bizonyos flegmával fogadta a csapást, és egyébként is sokkal jobban elfoglalta a szükséges gond Jákób, a jajveszékelő miatt, semhogy a maga bánatára ügyet vethetett volna. Eliézer volt az, aki táplálta az urat, noha ez napokig vonakodott elfogadni az ételt, és aki nagy nehezen rávette, hogy legalább éjszakára keresse föl sátorát és nyoszolyáját, s itt aztán egy percre sem mozdult oldala mellől. Jákób ugyanis napközben a telep egy félreeső, teljesen árnyéktalan sarkában foglalt helyet egy hamu- és cseréphalmon, és ott ült mezítelenül, a fátyol rongyaival a kezében, haját, szakállát és vállát hamuval szórva meg, miközben időnként egy-egy fölemelt cseréppel testét vakarta, mintha kelésekkel és pokolvarral volna tele - tisztára szimbolikus cselekedet, mert kelésekről szó sem volt, és a vakaródzás csupán a fájdalomnyilvánítások közé tartozott, melyek valahová máshová irányultak.

Szegény vezeklő testének látványa természetesen e képletes tisztátalanság nélkül is eléggé sanyarú-megható volt, hogy mindenki, kivéve a legöregebb szolgát, félve és megrendülten kerülje megalázkodásának helyét. Jákób teste nem volt már azé a finoman izmos ifjúé, aki a Jabbók partján veretlenül küzdött az ökörszemű idegennel, s aki a szélfúvásos éjszakát töltötte a nemigazival; s azé sem, aki késő éveire Józsefet nemzette az igazival. Hetven év múlt el fölötte, melyeket a számítgató figyelem nem követett ugyan, de amelyek a valóságban mégis megtették a magukét, és véghezvitték testén azt a megindítóan visszataszító rombolást, amely csupaszságát oly fájdalmas látvánnyá tette. Az ifjúság szívesen és bátran mutatja meztelenségét, szépségének jó lelkiismeretével. Az öregség méltóságos szeméremmel leplezi magát, és tudja, miért. Ezt a hőségtől vörös, fehér szőrrel benőtt és - amint ez már a korral jár - inkább nőies formát öltő mellet, ezt az erőtlen kart és lábat, ennek a petyhüdt hasnak ráncait senki más, legföljebb csak a vén Eliézer tudta mezítelenül látni, aki nyugalommal fogadta a látványt, és nem tiltakozott ellene, mert az úr fájdalmának megnyilvánulásait nem akarta zavarni.

Még kevésbé akarta éppen ő akadályozni Jákóbot egyéb, a súlyos gyászban szokásos mértéket túl nem haladó cselekedeteiben: különösen a szemétdombon való tartózkodásban és testének újra és újra megújuló bemocskolásában hamuval, mely verejtékkel és könnyel keveredett. Mindezt méltányolni kellett, és Eliézer csupán annyit tett, hogy a vezeklés helye fölé árnyékot adó fedelet tákolt, hogy a déli órákban a Tammúz-nap ne pörkölje az urat túlságosan kegyetlenül. Ennek ellenére Jákób siralmas arca, nyitott szájával, szakállába csüngő alsó állkapcsával és a fájdalom megfoghatatlan mélységeiből újra meg újra visszatérő szemével, vörösre puffadt a hőségtől és kíntól, és ezt maga is megállapította, szelíd és önmagukat figyelő emberek módjára, akik folytonosan el vannak foglalva állapotukkal, és azt hiszik, ez megsínylené, ha szavakba nem foglalnák.

- Tűzpiros és puffadt az én orcám a sírástól - mondta reszketeg hangon. - Mélyen meggörnyedve ülök itt és sírok, s arcomat könnyek szántják.

Ezek nem voltak éppen tulajdon szavai, ezt nyomban hallani lehetett. Régi dalok szerint már Noé is így vagy hasonlóan beszélt a vízözön alkalmából, és Jákób most átvette szavait. Mert jó és vigasztalóan kényelmes, hogy a gondűzött emberiség legrégibb korszakaiból maradtak fönn s állanak rendelkezésre panaszos mondások, melyek a későbbi jelenvalóra is illenek, mintha csak most készültek volna, és segítséget adnak a fájdalmas életnek, amennyiben szavak egyáltalában segítséget adhatnak, úgyhogy most is alkalmazhatók, és saját fájdalmát ki-ki az ősi, mindig eleven fájdalommal egyesítheti. Csakugyan, Jákób nem tisztelhette volna meg jobban nyomorúságát, mint hogy a nagy vízözönével mérte össze, és olyan szavakat használt, amelyeket egykor arra ötvöztek.

Általában sok ötvözött és félig ötvözött szólást mondott és panaszolt kétségbeesésében. Különösen ennek az egyre ismét eljajgatott siralomnak volt némileg ötvözött jellege: “Gonosz fenevad falta fel őt! Szétszaggattatván szétszaggattatott!”, de azért nem kell azt hinnünk, hogy ezáltal a jajongás közvetlensége a legkevésbé is csökkent volna. Ah, közvetlenségben nem volt hiány, minden ötvözöttség ellenére.

- Leölték a bárányt és az anyajuhot! - litániázott Jákób, s ide-oda ringatta magát, és keservesen sírt. - Előbb az anyát s most a fiát! Elhagyta bárányát az anyajuh, mikor csak egy dűlőföldre volt már az akol; s most a bárány is eltévedt s elveszett! Nem, nem, nem, nem! Ez sok, ez sok! Jaj, jaj! A szeretett fiúért száll a panasz! A hajtásért, kinek kitépték gyökerét, reményemért, melyet kitéptek palántaként, jajongok én! Damum, gyermekem! Lakásod immár az alvilág! Kenyeret nem eszem, nem iszom vizet. Szétszaggattatván szétszaggattatott Józsefem...

Eliézer, ki időről időre vízbe mártott kendővel mosta le arcát, szintén részt vett panaszaiban, amennyire ezek ily módon a kész szólásokat és ötvözött szavakat ismételték vagy variálták, s az állandóan visszatérő szövegbe legalább a “száll a panasz” vagy a “szétszaggattatván szétszaggattatott” kiáltást mormolta vagy gajdolta bele. Különben az egész udvar is órákig velük jajongott, és így tett volna még akkor is, ha a gyász a ház szeretetre méltó fiának elvesztésén kevésbé őszinte lett volna.

- Hój ahí! Hój adón! Sirassuk a testvért! Sirassuk az urat! - zengték karban Jákób és Eliézer felé, és ha nem is értették szó szerint, ők is étel és ital visszautasításáról beszéltek, mert kitépték a palántát, s a puszta szelében elfonnyadt a fű.

Helyes a szokás és jótékony az öröm és siralom előírt szabályozása, hogy ne csaponghasson és áradhasson szét zavarosan, hanem biztos ágya legyen, amelyben tovahömpölyöghet. Jákób is áldásosnak és hasznosnak érezte a megkötő hagyományt; de Ábrahám unokája túlságosan is eredeti szellem volt, és túlságosan is elevenen kapcsolódott nála az általános érzés a személyes gondolattal, semhogy kielégülhetett volna a mindig-egyformában. Szabadon és ötvözetlenül is beszélt és panaszkodott, és Eliézer eközben is arcát mosta, néha-néha a megnyugtató egyetértés vagy intő ellenemlékezés egy-egy szavát fűzve szavába.

- Amitől féltem - zokogta Jákób fájdalomtól megfogyott, megvékonyult és félig elfúlt hangján -, lesújtott rám, és ami miatt aggódtam, bekövetkezett! Érted ezt, Eliézer? Föl tudod fogni? Nem, nem, nem, nem, nem lehet fölfogni; ha csakugyan megtörtént az, amitől féltem. Ha nem aggódtam volna miatta és váratlanul sújtott volna le, elhinném; s így szólnék szívemhez: nem gondoltál rá, és nem készültél el a rosszra, mivel nem idézted szemed elé idejében. Látod, a meglepetés hihető. De hogy a sejtett tör reánk, és nem röstell mégis ránk törni, az irtózat az én szememben, és megállapodás ellenére történik.

- A csapások dolgában nincs megállapodás - válaszolta Eliézer.

- Nem, jog szerint nincs. De az emberi érzés szerint van, s az érzés is tud gondolkodni és fölháborodni! Mert mi másra adatott az embernek a félelem és előérzet, mint hogy elűzze vele a rosszat, és a végzetet megfossza idejében gonosz gondolataitól, maga gondolván el őket? A sors persze bosszú ilyenkor, de szégyenkezik is, és így szól magában: “Az én gondolataim-e ezek? Nem, ezek már az ember gondolatai, nem kívánom őket.” De mivé legyen az ember, ha az előérzet sem számít többé, és hiába fél, azaz félelme jogos? És miként éljen az ember, ha már abban sem bízhat, hogy másként történnek a dolgok, mint ahogy gondolja?

- Isten keze szabad - mondta Eliézer.

Jákób bezárta ajkát. Fogta az elhullajtott cserepet, és újra vakarni kezdte szimbolikus kelevényeit. Isten nevének említésére egyelőre nem felelt más módon. Aztán folytatta:

- Hogyan aggódtam és féltem, hogy a bozót vadja valamikor meglepi a gyermeket és kárt okozhat benne, s nem bántam, hogy az emberek csúfja leszek nagy aggodalmamban, kész voltam elviselni, hogy így szóljanak: “Nézzétek a vén dajkát!” És nevetséges lettem, mint aki folytonosan azt hajtogatja: “Beteg vagyok, halálosan beteg!”, de színre egészséges és nem hal meg, és senki sem veszi komolyan panaszát, végül már ő maga sem. De azután holtan találják, és megbánják gúnyolódásaikat, és így szólnak: “No lám, mégsem volt eszelős”. Élvezheti-e akkor csúfolóinak megszégyenülését? Nem, mert hiszen halott. És inkább volna eszelős szemükben és önmaga szemében, mint hogy élvezhetetlen módon elégtételt kapjon. Itt ülök én is a piszokban, arcom lángvörös és puffadt a sírástól, és hamuval elegyedett könnyek szántják. Ujjonghatok-e, hogy megtörtént? Nem, mert megtörtént. Halott vagyok, mert halott Józsefem, szétszaggattatván szétszaggattatott... Lásd és vedd, Eliézer: itt a ruha és a hímzett fátyol rongyai! Ezt emeltem le kedvesemről, az igaziról a nászszobában, és cserébe adtam néki lelkem virágát. De Lábán csalafintasága folytán a nemigazi volt az, és lelkem megcsúfoltatott és szétszaggattatott hosszú időre kimondhatatlanul, míg az igazi szörnyű kínok közt meg nem szülte a fiút, Dumuzit, mindenemet - és most ő is szétszaggattatott, megölték gyönyörűségemet. Fölfogható ez? Elfogadható ez a teher? Nem, nem, nem, nem, azt kívánom, bár ne élnék tovább! Azt kívánom, bár lelkem megszakadna, és a halálé lenne ez a tetem!

- Ne vétkezz, Izráel!

- Ah, Eliézer, taníts meg félni Istent, és imádni végtelen hatalmát! Mert megfizetteti most a nevet és az áldást és Ézsau keserves sírását, alaposan megfizetteti! Önkénye szerint szabja meg az árat, és kíméletlenül behajtja. Nem egyezkedett velem, és nem engedte meg, hogy lealkudjam azt, amit túlságosan drágának tartok. Elveszi tőlem, amit véleménye szerint fizethetek, és jobban akarja tudni nálam, mit bír el a lelkem. Perlekedhetem-e vele mint egyenrangú? Itt ülök a hamuban, és vakarózom - mit akarhat még? Ajkam ezt mondja: “Legyen meg az Úr akarata”. Hallgasson ajakamra! Amit szívemben gondolok, az az én dolgom.

- De az Úr olvasni tud a szívekben.

- Az nem az én hibám. Ő tette, hogy a szívekbe lásson, nem én. Jobban tette volna, ha meghagyja az embernek ezt a menedéket végtelen hatalma elől, hogy legalább moroghasson az elfogadhatatlan ellen, és gondolhasson, amit akar, az igazságosságról. Menedéke és kéjsátora volt e szív. Ha látogatni jött, szépen föl volt ékesítve és tisztára söpörve, és tisztelethely várta benne. Most nincs benne más, csak hamu, könnyekkel elegy, és a nyomorúság rondasága. Kerülje el a szívemet, hogy be ne mocskolja magát, és hallgasson ajakamra.

- Ne vétkezz, Jákób, Jichák fia!

- Ne csépelj szavakat, öreg szolga, mert üres szalma a beszéded! Állj pártomra és ne Isten pártjára, mert az ő nagysága végtelen, és csak nevet buzgóságodon, de én nem vagyok más, mint egy halom szerencsétlenség. Ne szólj hozzám kívülről, hanem lelkemből beszélj, mást nem tudok elviselni. Tudod-e, megértetted-e, hogy József odavan, és nem tér vissza hozzám soha, soha? Csak ha meggondoltad ezt, akkor tudsz lelkemből beszélni, és akkor nem fogsz szalmát csépelni. Tulajdon számmal bíztam meg az utazással, s szóltam hozzá: eredj Sekembe, és hajolj meg testvéreid előtt, hogy hazatérjenek, és ne álljon Izráel lombjavesztett faként! Ezt a feladatot szabtam rá és magamra, és keményen bántam mindkettőnkkel, hogy egyedül bocsátottam útra, szolgák nélkül: mert balgaságát a magam balgaságának tekintettem, és nem titkoltam el magam előtt, amit Isten tudott. Isten azonban eltitkolta előttem, amit tudott, mert ő mondatta velem a parancsot a gyermeknek: “Eredj!”, és tudását és sötét szándékát véka alatt tartotta. Ez hát a hatalmas Isten hűsége, és így fizet igazszívűségért igazszívűséggel!

- Legalább ajkadat tartóztasd meg, igazinak fia!

- Ajkam azért teremtődött, hogy kiköpjem az élvezhetetlent. Ne kívülről beszélj, Eliézer, hanem belülről! Mit gondol hát Isten, hogy olyan terhet rak rám, amitől szemem kifordul és elájulok, mert nem nekem való? Vajon olyan erőm van-e, mint a köveknek, és húsom ércből van? Bár ércből teremtett volna bölcsességében, így azonban nem nekem való... Gyermekem, Damum! Az Úr adta, az Úr elvette - bár ne adta volna, vagy bár ne születtem volna magam se erre a világra, és semmi se lett volna! Mit gondoljak hát, Eliézer, s hová forduljak és ferdüljek nyomorúságomban? Ha nem volnék, semmiről sem tudnék, és semmi sem volna. De mivel vagyok, még mindig jobb, hogy József odavan, mintha sohasem lett volna, mert így legalább megmaradt belőle számomra valami: a siralom miatta. Ah, Isten gondoskodott róla, hogy ne fordulhassunk ellene, és igent kelljen mondanunk, amikor nemet mondunk. Hát igen, megajándékozott vele öregségemre, áldassék neve érte! Ő alkotta meg kezével, és elragadóvá tette. Olyanná tette, mint a frissen fejt tej, csontjait jól fölépítette, és hússal és bőrrel vonta be, és bőven árasztotta rá kegyelmét, úgyhogy megfoghatta fülem cimpáját, és rám nevethetett. “Atyácskám, add nekem!” És én nekiadtam, mert nem voltam ércből vagy kőből. Amikor az út miatt hívtam és a megbízást adtam neki, így kiáltott: “Ímhol vagyok!”, és fölszökkent - ha rágondolok, ömlik belőlem a zokogás, mint a víz. Mert éppúgy fát rakhattam volna vállára égőáldozathoz, és kézen foghattam volna, magam vivén vizet és kést. Ó, Eliézer, elismertem Isten előtt és töredelmesen és becsületesen megvallottam, hogy nem vagyok képes rá. Azt hiszed, kegyesen fogadta alázatomat, és megkönyörült rajtam vallomásomért? Nem, hanem semmibe se vette, és így szólt: “Amit nem bírsz megtenni, történjék meg, és amit nem bírsz ideadni, azt elveszem”. Ez Isten! Íme, lásd: a ruha és a ruhának rongyai merevek a vértől. Ereinek vére ez, melyeket szétszaggatott a fenevad, húsával együtt. Ó, borzalom, borzalom! Ó, Isten vétke! Ó, esztelen, vak, vad gonosztett!... Túlságosan sokat kívántam, Eliézer, túlságosan sokat a gyermektől. Eltévedt a mezőn, és a pusztában bolyongott - ekkor támadt rá a szörny, és a földre döntötte, hogy fölfalja, nem törődve félelmével. Talán az én nevemet kiáltotta, talán az anyáét, aki meghalt, amikor József kicsiny gyermek volt. Senki sem hallotta őt, Isten gondoskodott róla. Gondolod, hogy oroszlán volt, aki rátámadt, vagy durva disznó, aki fölborzolt sörtével nekiesett, és agyarát beléfúrta?...

Megborzongott, elnémult, és töprengésbe merült. A “disznó” szó elkerülhetetlen gondolatkapcsolódásokat ébresztett benne, melyek a szívét széttépő borzalmas-egyszeri eseményt a felső rétegbe, az ősképek és példaképek közé, a forgó-mindiglevőbe emelték, úgyszólván a csillagok világába helyezték. A vadkan, a dühödt disznófejedelem Szét volt, az istengyilkos, a Vörös volt, Ézsau volt, akit Jákóbnak sikerült egyszer kivételesen meglágyítania, amikor Elifáz lábánál zokogott; de aki ősi-igazi mintára testvérét földarabolta, és aki maga is földarabolva és tíz részre tépve jelent meg idelenn. E pillanatban valami sejtelem, valami mitikus gyanú merült föl a mélységből, ahol már a véres maradványok átvétele óta nyugodott, Jákób tudata felé: sötét sejtés, hogy ki lehetett az átkozott vadkan, aki Józsefet szétszaggatta. De ismét visszaejtette a homályba, mielőtt fölszínre került volna, még maga is segített kissé, hogy elfojtsa. Elég különös, semmit sem akart róla tudni, s szinte védekezett e megismerés ellen, mely a felsőnek megismerése lenne az alsóban, mert a bűn gyanúja, ha fölszínre engedi, önmaga ellen irányult volna. Elegendő bátorság és igazságszeretet volt benne, hogy elismerje felelősségét Józsefért, s ezért vállalta, hogy útra küldje. De hogy elismerje bűnrészességét a gyermek pusztulásában, ami elkerülhetetlenül adódott volna a testvért, a testvéreket illető gyanújából, ahhoz megbocsátható módon bátorsága, igazságszeretete nem volt elég. Elismerni, hogy ő maga volt a disznófejedelem, aki elbizakodott szívű majomszeretetével Józsefet elejtette, azt titkon túlzott követelésnek érezte, és keserű fájdalmában semmit sem akart tudni róla. És e fájdalom elviselhetetlen keserűsége mégis éppen ebből a fölszínre nem engedett és homályba kárhoztatott gyanúból eredt, mint ahogy nyers fájdalomnyilvánításainak kényszerűsége Isten előtt is főképpen innen származott.

Jákóbnak azonban Istennel volt dolga, ő állt minden mögött, őrá szegeződött töprengő, síró, kétségbeesett szeme. Oroszlán vagy disznó - Isten akarta, engedte, egyszóval cselekedte mégis a szörnyűséget, s Jákób bizonyos emberi elégtételt érzett, amiért a kétségbeesés lehetővé tette, hogy Istennel pereljen; s ez a lényegében emelkedett állapot sajátságos ellentétben volt külső lealázottságával a mezítelenségbe, a hamuba. Mindenesetre ez a lealázottság szükséges volt a perlekedéshez. Jákób nyomorúságában vakaródzott, viszont nem tett lakatot szájára, és nem tartóztatta meg ajkát.

- Ez Isten! - ismételte hangsúlyozott borzalommal. - Az Úr nem kérdezett meg engem, Eliézer, és nem tett próbára a paranccsal: “Áldozd föl nekem fiadat, akit szeretsz!” Lehet, hogy alázatos várakozásomon felül erős lettem volna, és elvezettem volna a gyermeket Mórija földjére, kérdése ellenére, hogy hol vagyon az áldozatra való állat; talán ájulás nélkül tudtam volna ezt hallani, és képes lettem volna kést emelni Izsákra, bízván a kosban, hiszen próbáról lett volna szó! De nem így történt, nem így, Eliézer. Még csak próbára sem méltatott. Hanem elcsalja szívemről a gyermeket, becsületes belátásomat használva ki, hogy nem vagyok hibátlan a testvérviszályban, és tévútra vezeti a pusztaságban, hogy oroszlán támadja meg, és vaddisznó üsse agyarát húsába és ormányát beleibe túrja. Az állat mindent fölfal, tudnod kell ezt. Fölfalta őt is. Meg kölykeinek is vitt haza vackába Józsefből, a kis disznóknak. Föl tudod ezt fogni és elfogadni? Nem, ez megemészthetetlen! Kiköpöm, mint a madár a szőrgomolyagot. Itt van e. Csináljon vele Isten, amit akar, mert nem nekem való.

- Térj észre, Izráel!

- Nem, eszemet vesztettem, udvarmesterem. Isten tépte ki belőlem, most hát hadd hallja szavaimat! Tudom, ő alkotóm. Ő fejt ki, mint a tejet, és ő alvasztott meg, mint a sajtot, elismerem. De mi volna vele és hol lenne nélkülünk, nélkülem s az atyák nélkül? Olyan rövid az emlékezete! Elfelejtette már az ember kínját és küszködését érette, s hogy miként fedezte föl s gondolta el őt Ábrám, úgyhogy méltán csókolhatta meg ujját, s kiálthatta: “Végül Úr leszek, és Legmagasabbnak neveznek!” Azt kérdezem: megfeledkezett már a szövetségről, hogy rám vicsorítja fogát, és úgy viselkedik, mintha ellensége volnék? Mi az én vétkem és gonosztettem? Mutasson rá, ha tud! Talán füstöltem az országbeli Baáloknak, és csókot vetettem a csillagoknak? Nem volt bűn bennem, és imám tiszta volt. Miért érezteti velem erőszakát igazságossága helyett? Pusztítson el akkor hát önkényében, és vessen mindjárt verembe, mert semmiség ez számára, ha nincs is oka rá, és azt kívánom, bár ne élnék tovább, ha az erőszak uralkodik. Csúfot akar űzni az emberi észből, hogy féktelenségében megöli a jámborokat és gonoszokat? De viszont hol volna az emberi ész nélkül? Eliézer, a szövetség megtöretett! Ne kérdezd, miért, mert szomorúan kellene választ adnom. Isten nem tartott lépést az emberrel - megértesz engem! Isten és ember kiválasztották egykor egymást, és szövetséget kötöttek, hogy igazán azzá legyen egyik a másikban, ami, és megszentelődjék egyik a másikban. Az ember finom és gyöngéd lett Istenben, művelt lelkű, és Isten mégis ilyen sivatagi borzalmat mér rá, amit nem tud bevenni, hanem ki kell köpnie, mondván: “Nem nekem való” - kiderül tehát, Eliézer, hogy Isten nem tartott lépést az emberrel a megszentelődésben, hanem visszamaradt, és még mindig szörnyeteg.

Érthető módon Eliézert megrémítették ezek a szavak, elnézésért könyörgött a magasba magából kikelt uráért, és keményen korholta őt.

- Lehetetlen szavakat használsz - mondotta -, hallani sem jó, és érdemtelenül rángatod Isten köpönyegét. Én mondom ezt neked, aki Ábrámmal megvertem a napkeleti királyokat, hála Isten segítségének, és akinek elébe szaladt a föld háztűznéző útján. Mert Istent sivatagi szörnynek nevezed, és magadat hiszed finomnak és gyöngédnek vele szemben, holott a te szavaidból üvölt a sivatag, és a részvétet eljátszod nagy fájdalmaddal, mivelhogy visszaélsz vele, és a legszörnyűbb szabadosságokra használod föl. Te akarsz dönteni igazság és igazságtalanság közt, és ítéletet mondani a fölött, aki nemcsak Behemótot teremtette, kinek farka cédrusként mered föl, és Leviatánt, akinek szájából rettenetes fogak állnak ki, és pikkelyei ércből való pajzsok, hanem Oriont is, a hetes csillagzatot, a hajnalpírt, a lódarazsakat, a kígyókat és a por-abubut? Nem ő adta-e neked az áldást Ézsau helyett, aki idősebb kissé nálad, és nem ő erősítette-e meg nagyszerűen ígéretét Bét-élben a lajtorjalátomásban? Az bezzeg tetszett neked, és nem találtál rajta kivetnivalót a finom és gyöngéd emberi szellem szempontjából, mert szájad íze szerint volt! Nem ő tett-e téged gazdaggá és kövérré Lábán házában, s nem törte-e föl előtted a beporosodott reteszeket, hogy fölkerekedhettél pereputtyostul, és Lábán megjuhászodott előtted Gileád hegyén? Most pedig, amikor fájdalom ért, senki sem tagadja, hogy a legsúlyosabb, megbokrosodol, uram, és kirúgsz, mint egy csökönyös szamár, könnyelmű módon mindent elvetsz, és ezt mondod: Isten nem tartott lépést az emberrel. Annyira ment vagy a bűntől, holott húsból vagy, és olyan bizonyos, hogy mindig a helyes úton jártál teljes életedben? Meg akarod érteni, ami túlságosan magas neked, és ki akarod fürkészni az élet rejtélyét, hogy fennhéjázó emberi szóval így szólsz: “Nem nekem való, és szentebb vagyok Istennél”? Valóban, nem vártam ezt tőled, igazinak fia!

- Persze te, Eliézer - vetette oda Jákób leplezetlen gúnnyal -, te vagy az igazszívű, nohát maradj is csak az! Te kanállal etted a bölcsességet, s most kiizzadod minden pórusodon keresztül. Csakugyan épületes dolog, ahogy szidsz itt, s el akarod hitetni velem, hogy te űzted el Ábrámmal a királyokat, ami egyszerűen lehetetlenség; mert józan ész szerint te féltestvérem vagy egy szolgálótól, Dimaskiban születtél, s éppoly kevéssé láthattad Ábrahámot testi szemeddel, mint jómagam. No látod, hogy bánok el épületes szavaiddal nyomorúságomban! Én tiszta voltam, de Isten megmártott és megáztatott a mocsokban, és az ilyen emberek csak az észre hallgatnak, mert nem tudnak mit kezdeni jámbor szépítgetésekkel, s mezítelenül járatják az igazságot. Abban is kételkedem, hogy a föld elébed szaladt. Mindennek vége.

- Jákób, Jákób, mit teszel! Szétrombolod a világot bánatod dölyfében; darabokra zúzod, és intőd fejéhez vagdosod. Mert meg sem akarom mondani, kinek a fejéhez vagdosod tulajdonképpen. Talán te vagy az első, akit bánat ér, és éppen csak te vagy az, akit nem szabad érnie, mert különben megtöltöd a begyed istenkáromlással, és fölfuvalkodol és lesunyt fejjel rohansz neki Istennek? Azt hiszed, hogy miattad megindulnak a hegyek, és folyók visszafelé folynak? Úgy látom, itt nyomban meg akarsz pukkadni gonoszságodban, hogy Istent istentelennek nevezed és a Magasságost igazságtalannak!

- Hallgass, Eliézer! Kérlek, ne beszélj rólam ennyire ferdén, érzékeny vagyok fájdalmamban, és nem bírom ki! Isten adta oda egy fiát, hogy a disznók és a disznók malacai elé jusson, avagy én? Miért vigasztalod hát őt, és miért fogod az ő pártját, ahelyett hogy az én pártomat fognád? Érted egyáltalában, hogyan gondolom ezt? Semmit sem értesz, és mégis Isten mellett akarsz szót emelni. Ah, Isten védelmezője, bizony hasznodra fog válni, és Isten jól megfizet érte, amiért védelmezed őt, és csalafintán dicsőíted tetteit, mivel ő Isten! Én azonban azt gondolom: vissza fog érte szádra ütni. Mert igazságtalanul emelsz szót mellette, és megcsalod őt, ahogy megcsalnak egy embert, és titkon pártoskodó vagy. Ó, te képmutató, rosszul fogsz járni, ha ilyen módon állsz pártjára, és szolgalélekkel képviseled ügyét, mert amit velem tett, égre kiált, s Józsefet a disznók elé vetette. Amit te mondasz, azt én is mondhatnám, én sem vagyok ostobább nálad, gondold meg ezt, mielőtt üres szót csépelnél. De én mást mondok - és mégis közelebb vagyok hozzá, mint te. Mert védelmezni kell Istent védelmezői ellen és megmenteni mentegetőitől. Azt hiszed, ő is ember, bárha mégoly hatalmas, és rád van szüksége, hogy pártját fogjad ellenem, hitvány féreg ellen? Örökké nagynak nevezed, de csak szavakat pufogtatsz, ha nem tudod, hogy Isten Istennél is nagyobb, önmagánál is örökebb, és megbüntet téged a magasságból, ahol ő az én üdvöm és bizodalmam, és ahol te nem vagy, ha csak pártoskodni tudsz köztem és közte!

- Gyarló húsból vagyunk mindannyian, és egyikünk sem ment a bűntől - felelte Eliézer csöndesen. - Mindnyájunknak Isten pártján kell állnunk, amennyire tudunk és amennyire fölérjük, mert senki el nem éri. Lehetséges, hogy mindketten bűnösen beszéltünk. Most azonban jöjj, kedves uram, és térj házadba, mert elég volt a legmélyebb gyászból. Orcád egészen puffadt a hőségtől, amint itt ülsz a cserepek között, és túlságosan is gyöngéd és finom vagy ekkora gyászra.

- A sírástól! - mondta Jákób. - A sírástól tűzpiros és puffadt az én orcám a kedvesért.

De mégis vele ment, és tűrte, hogy a sátorba vezessék. A szeméttel, pőreségével és vakaródzással sem törődött többé, mert ezekre csak azért volt szüksége, hogy kedve szerint perelhessen Istennel.

Jákób kísértései

Az első három nap után legalább zsákvászonba öltözött, és élete valamicskével kevésbé omlott fájdalomba, úgyhogy amikor a fiak megérkeztek, már nem találták ebben a szélsőséges állapotban. Ezek azonban még késlekedtek, és akik vele gyászoltak és jajongtak, támogatták és vigasztaták, egyelőre az asszonyaik voltak, már akik az udvarban laktak (mert Júda felesége nem volt köztük), továbbá Zilpa és Bilha, és Benjámin is; a kicsike, akivel sokat zokogott együtt, karját köréje fonva. A legkisebbet korántsem szerette annyira, mint Józsefet, és sohasem tudta tekintetének elborulását titkolni, ha szeme rajta pihent meg, mert hiszen Ráhelt adta érte. Most azonban forrón magához ölelte, Benoninak nevezte anyja kedvéért, és megesküdött, hogy soha és semmi körülmények között nem küldi őt útra, sem egyedül, sem pedig őrizettel; akármilyen nagy lesz is, még házasember korában is mindig itthon kell maradnia atyja szeme előtt, aki óvni és ápolni fogja, és egy lépést sem szabad tennie a legbiztosabb úton sem; mert nem lehet bízni a világban, semmiben és senkiben.

Benjámin tudomásul vette az ígéretet, noha némi szorongást érzett miatta. Kirándulásra gondolt Józseffel az Adoni-berekbe, és a gondolat, hogy a kedves, a szép soha nem ugrál többé vele, és soha nem lengeti többé kis kezét, ha izzad, hogy sohasem beszéli el többé dicső égi álmait, és nem teszi büszkévé a kis tacskót értelmébe vetett bizalmával, keserű könnyeket csalt szemébe. Lényegében azonban képtelen volt valóságosan elképzelni azt, amit Józsefről mondottak neki, hogy sohasem tér többé vissza, hogy nincs többé és halott, és nem hitt ebben a jel ellenére sem, amely ott feküdt borzalmasan, s amelytől az atya egy percre sem vált meg. A természetes képtelenség, hogy higgyen a halálban: tagadása a tagadásnak, és megérdemli az igenlő előjelet. Gyámoltalan hit ez, mert minden hit gyámoltalan, és gyámoltalansága az ereje. Ami Benjámint illeti, törhetetlen hitét valami égi elragadtatás képébe öltöztette.

- Vissza fog jönni - mondogatta, miközben az atyját simogatta. - Vagy maga után vitet bennünket is.

Jákób azonban már nem volt gyermek, hanem az élet történetei súlyosodtak rá, s nagyon is keserűen tapasztalta a halál könyörtelen valóságát, semhogy Benoni vigasztalásait többre méltathatta volna egy mélységesen szomorú mosolynál. Lényegében azonban ő is teljességgel képtelen volt a tagadást igenleni, és kísérletei, hogy védekezzen ellene és leszámoljon a szükségszerűvel, hogy belenyugodjon a valóságba és egyben ennek lehetetlenségébe, ebbe az embertelen ellentmondásba, oly szélsőségesek voltak, hogy manapság kénytelenek volnánk szelleme megzavarodásáról beszélni. Ez persze az ő háza táján túlzás lett volna; de azért Eliézernek elég sok baja volt a kétségbeesett tervekkel és szándékokkal, melyeket Jákób forgatott magában.

Fönnmaradt, hogy minden vigasztalásra csak így felelt:

- Sírva megyek fiamhoz a sírba.

Ezt akkor is, később is általánosan úgy értették, hogy nem akar tovább élni, hanem jobb szeretne szintén meghalni és fiával a halálban egyesülni - számításba véve azt a panaszát is, hogy mily szomorú és kemény sors, ha valakinek ilyen fájdalmas halálban kell megpihentetnie ősz fejét. A szavak mindenesetre úgy is voltak fogalmazva, hogy így lehessen érteni őket. Eliézer azonban másként s pontosabban hallotta szavait. Akármilyen tébolyultan hangzik is: Jákób annak a lehetőségén töprengett, hogy leszáll a sírba, azaz a halottak országába, és visszahozza Józsefet.

A gondolat annál esztelenebb volt, mivelhogy a feleséganya volt az, aki fölkerekedett, hogy az igazi fiút megszabadítsa alvilági fogságából, s visszaadja a sivataggá vált földnek, nem pedig az atya. De Jákób szegény fejében a legmerészebb azonosulások születtek meg, és hajlama, hogy ne nézze egészen pontosan a nemet, s gondolatban szabadon bánjon vele, nem volt újkeletű. Sohasem tudott világos különbséget tenni József és Ráhel szeme közt: csakugyan egy és ugyanazon szemek voltak, amelyekről egykor lecsókolta a türelmetlenség könnyeit. A halálban tökéletesen egy szempárrá olvadt össze a kettő előtte - a szeretett alakok is kétnemű vágyképpé olvadtak össze, és evvel vágya is férfi-női-nemfeletti lett, mint minden magasságbeli, mint maga az Isten. De mivel a vágy Jákóbé volt s ő a vágyé, így hát Jákób is ilyen természetű lett - ebbe a következtetésbe érzelmileg már rég belenyugodott. Ráhel halála óta éppannyira volt anyja, mint atyja Józsefnek: ebben a viszonylatban az anya szerepét is átvette, sőt ez uralkodott szeretete jellegében, és József azonosítása Ráhellal kiegészítődött a maga azonosításában az elköltözöttel. A kettős lényt csak kettős szeretettel lehet egészen szeretni; a férfiúi szeretetet igényli, amennyiben nő, s a nőit, amennyiben férfi. Az atyai érzés, amely tárgyában egyszerre látja a fiút és a kedvest, amelybe tehát olyan gyöngédség elegyedik, mely inkább az anya szeretete a fiú iránt, férfiúi, amennyiben a kedvesnek szól a fiúban, de anyai, amennyiben szeretet a fiú iránt. Ez a határozatlanság megkönnyítette Jákób őrült terveit, melyekkel Eliézer fülét telebeszélte, s melyek Józsefnek mitikus mintaképen alapuló visszahozására vonatkoztak az életbe.

- Sírva megyek alá az én fiamhoz - mondogatta. - Nézz rám, Eliézer, kebelem alakja nem kezd-e nőiesre változni? Az én koromban a természet eltörli már különbségeit. Az asszonyoknak szakálluk nő s a férfiaknak kebelük. Megtalálom az utat az országba, ahonnan nincs visszatérés, holnap fölkerekedek. Miért nézel oly kétkedve rám? Talán nem lehetséges? Csak egyre nyugat felé kell haladni, s átgázolni a Hubur folyón, akkor elérkezik az ember a hét kapuhoz. Ne kételkedjél, kérlek! Senki sem szerette a fiút nálam jobban. Anyja akarok most lenni. Meg akarom találni, s alászállni vele a legmélyebb mélybe, ahol az élet vize fakad. Meg akarom őt locsolni, és föltörni beporosodott zárait, hogy visszatérhessen. Nem tettem-e meg már egyszer? Nem értek-e a kijátszáshoz és meneküléshez? Ki akarok fogni az alsó világ úrnőjén, mint ahogy kifogtam Lábánon, és még szép szavakkal bocsát is majd el. Miért kell azt látnom, hogy a fejed rázod?

- Ah, kedves uram, amennyire tudom, követem szándékaidat, és elfogadom, hogy kezdetben minden úgy fog menni, ahogy gondolod. De legkésőbben a hetedik kapunál, a szokások betartása közben, elkerülhetetlenül kiderül, hogy te nem az anya vagy...

- Mindenesetre - felelte Jákób, és nagy szomorúságában sem tudott elfojtani egy elégedett mosolyt. - Ez elkerülhetetlen. Láthatóvá fog válni, hogy én nem szoptattam őt, hanem nemzettem... Eliézer - mondta új gondolatfordulattal, mely az anyai-asszonyitól eltérülve a fallikus felé irányozódott -, újra akarom őt nemzeni! Talán nem lehetséges még egyszer életre nemzenem, egészen olyanná, amilyen volt, a régi Józseffé, és ilyen módon visszahoznom az alsó világból? Ha itt vagyok én, akitől eredt, hogyan veszhetne el ő? Ameddig én vagyok, nem engedem, hogy elvesszen! Új életre akarom ébreszteni; és nemzésemmel visszaállítani képét a földön!

- Ráhel nincs többé, aki közreműködött művedben, s mindkettőtöknek eggyé kellett lennetek, hogy ez a gyermek világra jöjjön. De ha még élne is, és ismét nemzenétek, az az óra már nem volna többé és a csillagoknak az az állása, amely Józsefet életre hívta. Nem őt nemzenétek, nem is Benjámint, hanem egy harmadikat, akit még szem nem látott soha. Mert semmi sincs kétszer, és minden csak önmagához hasonló e földön mindörökre.

- De hát akkor nem szabad meghalni és nem szabad elveszni, Eliézer! Ez lehetetlenség. Ami csak egyszer van, s hozzá hasonló nem akad sem vele egy időben, sem utána, s nincs az a nagy körforgás, amely visszahozza, annak nem szabad elpusztulnia s a disznók elé kerülnie, ezt nem fogadom el. Helyes, amit mondasz, hogy Ráhel is szükséges volt József nemzéséhez s azonfelül az óra is. Magam is tudtam ezt; tudatosan csikartam ki belőled ezt a választ. Mert a nemző csak vak eszköze a teremtésnek, és nem tudja, mit tesz. Amikor Józsefet nemzettük, az igazi meg én, nem őt nemzettük, hanem valamit, és hogy ez József lett, az Isten műve. A nemzés nem teremtés, hanem csak vak kéjben életet merít az életbe. Ő azonban teremt. Ó, bár a halálba meríthetném életemet, s megismerném, hogy ölére fogadna, s életre nemzeném Józsefet belőle, olyannak, amilyen volt! Erre gondolok, és ezt értem, amikor így szólok: alámegyek az én fiamhoz. Bár tudnék visszafelé nemzeni a múltba és abba az órába, amely József órája volt! Mit rázod a fejed kételkedve? Magam is tudom, hogy ez nem lehet, de hogy ezt kívánom, azon ne rázd a fejed, mert Isten rendelte, hogy én itt vagyok és József nem, ami égre kiáltó és szívet tépő ellentmondás. Tudod te, milyen egy széttépett szív? Nem, hanem csak locsogsz, amikor ezt mondod, hogy mindenesetre azt gondolod: “Igazán szomorú”. Az én szívem azonban szó szerint szét van tépve, s kénytelen vagyok az értelem ellenére gondolkodni, és lehetetlenségen járatni az eszem.

- Szánalmamban rázom a fejem, ó, uram, mert az ellen lázadsz, amit ellentmondásnak nevezel: hogy tudniillik te vagy, és fiad nincs többé. Ez együttvéve éppen a te gyászod, melyet oly mélységesen hirdettél és gyakoroltál három napon át a cseréphalmon. De most már jobb volna, ha lassacskán kezdenél belenyugodni Isten akaratába, azaz megerősítenéd szívedet, és nem beszélnél tovább ilyen tépett-zilált módon: “Újra akarom nemzeni Józsefet”. Hogyan tehetnéd ezt? Amikor nemzetted őt, nem ismerted. Mert az ember csak azt nemzi, amit nem ismer. De ha ismerve és tudva akarna nemzeni, akkor ez teremtés volna, és így vakmerőn Isten akarna lenni.

- No és aztán, Eliézer? Vajon nem kell-e vakmerőnek lenni az embernek, és vajon volna-e még, ha nem űzte volna mindenkor becsvágya, hogy Istenhez hasonló legyen? Elfelejted - mondta Jákób tompított hangon, közelebb hajolva Eliézer füléhez -, hogy én titkon többet értek az életnemzéshez, mint bárki más, és ismerek eszközöket és módokat, hogy elmossam a különbséget nemzés és teremtés között, ha arra kerül a sor, és némileg teremtéssé tudom tenni a nemzést, amint ezt Lábán is tapasztalta, amikor a tarka vesszők felett fogantattam a fehéreket, és ezek pettyeseket ellettek az én javamra. Keress számomra asszonyt, Eliézer, akinek szeme s minden tagja Ráheléhoz hasonlít, kell hogy akadjon ilyen. Nemzeni akarok vele, szememet erősen és tudatosan József képére szegezve, amelyet ismerek. Így majd újraszüli őt nekem halottaiból!

- Amit mondasz - válaszolta Eliézer éppoly halkan -, borzongatóan visszatetsző számomra, és úgy teszek, mintha nem is hallottam volna. Mert úgy látom, amit mondasz, nemcsak fájdalmad mélyéről, hanem még mélyebbről fakad föl. Különben is hajlottkorú vagy, és tisztességgel már nem is volna szabad nemzésre gondolnod, hát még olyanra, ami a teremtés bélyegét viseli magán, ez minden tekintetben illetlen.

- Félreismersz, Eliézer! Én életerős agg vagyok, és egyáltalában nem hasonlítok még az angyalokhoz, szó sincs róla, ezt én már jobban tudom. Egészen jól tudnék nemzeni. Persze - tette hozzá némi szünet után szerényebben -, ez idő szerint életerőim elgyengültek a bánattól Józsefért, úgyhogy bánatomban talán nem tudnék nemzeni, holott éppen bánatom miatt szeretnék feltétlenül. No látod, Isten milyen ellentmondások elé állít, melyek széttépnek engem!

- Azt láttam, hogy bánatod lett őriződ, hogy megvédelmezzen a nagy bűntől.

Jákób töprengett.

- Akkor hát - mondotta, még mindig a szolga füléhez hajolva - ki kell játszani az őrt, és fittyet kell hányni neki, ami könnyen megtörténhetik, mert ő ugyan az akadály, de egyúttal ő az akarat is. Kell hogy lehetséges legyen, Eliézer, embert teremteni nemzés nélkül, ha ebben megakadályoz bennünket a bánat és a fájdalom. Isten talán asszony ölében nemzette az embert? Nem, mert hiszen asszony nem is volt, és gyalázat ilyesmire még csak gondolni is. Hanem tetszése szerint teremtette kezével agyagból, és eleven leheletet fújt orrába, hogy keljen föl és járjon. Hallod-e, Eliézer, engedd hát meggyőzni magad! Ha alakot csinálnánk agyagból, és szobrot formálnánk földből, bábuhoz hasonlót, amely három rőf hosszú, és megvan minden tagja, amint Isten kigondolta és elképzelte, amikor szellemében megfoganta az embert és megteremtette képe szerint! Isten kigondolta és megteremtette az embert, Ádámot, mert Ő az alkotó. Én pedig elképzelem Józsefet, az Egyetlent, amilyennek ismerem, és még mélyebb vággyal keltem életre most, mint amikor nemzettem és nem ismertem őt. És a bábu ott feküdne előttünk, Eliézer, és a csinált alak ember nagyságban nyúlna el hátán, orcáját ég felé fordítva; mi pedig lábához állnánk, és agyagarcába tekintenénk. Ah, legidősebb szolgám, szívem hangosabban és gyorsabban ver, mi lenne, ha megtennénk?

- Mit tennénk meg, uram? Már megint micsoda új és félelmetes gondolatot szül bánatod?

- Ha én azt tudnám, udvarmesterem, és meg tudnám neked mondani! Állj mellém, és segíts abban, amit még magam sem tudok világosan! Ha körüljárnánk a képet egyszer és hétszer, én jobbról és te balról, és levelet tennénk a halott szájra, levelet, melyre Isten neve van írva... Én pedig letérdelnék, és karomba zárnám az agyagot, és csókolnám, ahogy csak tudnám, teljes szívemből... - Nézd! - kiáltott föl. - Nézd, Eliézer! A test már pirosodik, piros, mint a tűz, izzik, perzseli testem, de én nem eresztem el, szorosan tartom karomban, és újra megcsókolom. Ekkor kilobban, és víz árad szét az agyagtestben, éled és duzzad a víztől és lám, haj fakad fején, és körmök fakadnak ujjain és lábujjain. Most harmadszor is megcsókolom, és belélehelem leheletemet, amely Istené, és tűz, víz és lehelet, ez a három, életre kelti a negyediket, a földet, és ez csodálkozva nyitja szemét rám, életre keltőjére, és szól: “Abba, kedves atya”...

- Nagyon, nagyon borzongató mindez - mondta Eliézer könnyű reszketéssel -, mert így érzem, mintha csakugyan megnyertél volna engem új és kétértelmű tervednek, s szemem előtt életre kelne a gólem. Csakugyan megkeseríted az én életemet, és különösmód hálálod meg, amiért kitartottam melletted fájdalmadban és hűségesen támasztottam fejedet, ha most szobrászkodni van kedved és varázslatot űzni, és akár akarom, akár nem, engem is kényszerítesz a közreműködésre, hogy szememmel lássak mindent!

És Eliézer örült, mikor megjöttek a testvérek, ezek azonban nem örültek.

A megszokás

A hetedik napon jöttek meg, miután Jákób kézhez kapta a jelt, zsákvászonnal ágyékuk körül ők is, és hamuval szórt hajjal. Rossz kedvük volt, és egyikük sem értette, hogyan is gondolhatták és hitethették el magukkal, hogy minden jóra fordul, és az atya szívébe fogadja őket, ha a becegyerek nincs többé. Ezt az elképzelést már régen és eleve elvetették, és csodálkoztak, hogy valaha hihettek benne. Már útközben, titkon és egymással váltott félszavakban is bevallották önmaguk előtt, hogy ha egyáltalán szó lehet Jákób szeretetéről őirántuk, ebben semmit sem segített József eltávolítása.

Meglehetősen pontosan tudták s el bírták képzelni, mit érezhetett Jákób irántuk; világos volt előttük a bonyolultan kellemetlen helyzet, amelyben ezután élniök kell. Valamilyen módon, tudata mélyén, és talán anélkül, hogy felszínre engedte volna gondolatát, bizonyára fia gyilkosainak tartotta őket, ha nem is tételezte föl, hogy saját kezükkel fojtották meg testvérüket, hanem az állatot tette helyükbe, aki vállalta helyettük a véres tettet, és kívánságuk szerint cselekedett, úgyhogy szemében büntetlen, megtámadhatatlan, de annál inkább gyűlöletes gyilkosok voltak. Valójában, amint jól tudták, fordítva állt a dolog: bűnösök voltak mindenesetre, bárha nem is gyilkosok. Ezt azonban nem mondhatták el az atyának, mert hogy a gyilkosság sötét gyanúja alól tisztázzák magukat, be kellett volna vallaniok bűneiket, és ennek már csak a szövetségi eskü is útját állta, amelyet persze néha-néha éppoly ostobaságnak éreztek, mint minden mást.

Röviden, nem vártak rájuk jó napok, valószínűleg soha többé - ezt világosan látták. A rossz lelkiismeret is elég baj, de a megbántott rossz lelkiismeret talán még inkább: mert a lélekben mogorva zűrzavart támaszt, mely balga és kínos egyszerre, és elkomorítja az arcokat. Így fognak hát Jákób előtt állni életük fogytáig mind a tízen, és nem lelnek nyugtot. Mert az atya gyanakszik rájuk, és ők tudták már, mit jelent ez: a gyanú és bizalmatlanság, és hogy az ember magára is gyanakszik a másikban és a másikra is önmagában, úgyhogy a nyugalmat, amelyet maga meg nem lel, a másiknak sem kívánja, hanem szüntelenül zsörtölődni és leselkedni, piszkálódni, szurkálódni és furkálódni kénytelen, és magát gyötri, miközben látszólag a másikat gyötri - ez a gyanú és ez az áldatlan bizalmatlanság.

Hogy ez így van, és ezentúl így is lesz, első pillanatra látták, amikor Jákób elé léptek, fölismerték a tekintetről - melyet kissé fölemelkedve karjáról, melyen feküdt, feléjük vetett -, e sírástól gyulladt, egyszerre éles és borús, aggodalmas és gyűlölködő tekintetről, amely át akart hatolni rajtuk, tudván, hogy mégsem tud, és amely sokáig tartott, mielőtt hozzá illő szó kísérte volna, a megválaszolhatatlan s már bőségesen választ kapott, üresen-fellengző, siralmasan esztelen, terméketlenül gyötörni kívánó kérdés:

- Hol van József?

Ott álltak, és fejüket lecsüggesztettek a lehetetlen kérdés előtt, megbántott bűnösök, elkomorodott lelkek. Látták, hogy az atya szándékosan nehezíti meg helyzetüket, amennyire csak lehet, és hogy nem akarja semmitől sem megkímélni őket. Amikor jelentették neki érkezésüket, előkészülhetett volna, hogy fölemelkedve fogadja őket, de ő még mindig ott feküdt előttük, egy héttel a jel kézhezvétele után - ott feküdt, arcát karjára hajtva, amelyről csak hosszú idő múlva emelte föl, ama pillantásra és ama kérdésre, amelynek kietlenségében öröme telt fájdalmának. Hasznot húzott fájdalmából, ezt jól látták. Azért feküdt így előttük, hogy föltehesse a kérdést, s ily módon a gyanakvás kérdését mindenesetre a fájdalom kérdésének is lehetett volna tekinteni - nagyon jól megértették ezt. Az emberek mindenkor élesen kiismerték és fájdalmasan átlátták egymást, az idők mélyén éppúgy, mint ma.

Eltorzult szájjal feleltek, Jehuda volt az, aki felelt nevükben:

- Jól tudjuk, kedves urunk, micsoda fájdalom és nagy gyász látogatott meg téged.

- Engem? - kérdezte Jákób. - És titeket nem?

Helyes volt a kérdés. Csípősen fogas kérdés. Persze hogy őket is!

- Persze Hogy minket is - felelték a fiak. - De magunkról nem is akarunk beszélni.

- Miért nem?

- Tiszteletből.

Gyötrelmes beszélgetés. Ha arra gondoltak, hogy most már örökké így megy ez tovább, a hideg végigfutott a hátukon.

- József nincs többé - mondta az atya.

- Sajnos - felelték ők.

- Én bíztam meg az utazással - szólt ismét Jákób -, ő pedig örült. Megparancsoltam, hogy menjen Sekembe, s hajoljon meg előttetek, és hajlítsa szíveteket visszatérésre. Így tett-e?

- Sajnálatos és több mint szomorú módon - felelték a fiak - nem is jutott hozzá, hogy így tegyen. Mielőtt megtehette volna, megölte a fenevad. Mert akkor már nem Sekem völgyében legeltettük a nyájat, hanem Dótán völgyében. A fiú eltévedt, és megöletett. Nem láttuk szemünkkel őt ama nap óta, amikor előtted s előttünk elmondta a mezőn, mit álmodott.

- Az álmok - mondotta az agg -, melyeket álmodott, nyilván súlyos és nagy bosszúságot szereztek nektek, úgyhogy rendkívül nehezteltetek rá szívetekben?

- Nehezteltünk némileg - felelték. - Mindenesetre nehezteltünk, de csak mérsékelten. Láttuk, hogy álmai bosszantanak téged, mert hiszen megszidtad őt, sőt meg is fenyegetted, hogy megtépázod a haját. Ezért bizonyos mértékben mi is nehezteltünk rá. Most sajna! a vadállat megtépázta őt fenyegetésednél sokkal jobban.

- Széttépte őt - szólt Jákób és sírt. - Hogy mondhatjátok: “megtépázta”, amikor széttépte és fölfalta? Ha valaki “széttépte” helyett azt mondja: “megtépázta”, gúny és csúfolódás ez, és kárörvendőn hangzik!

- A keserves fájdalom is okozhatja - felelték -, hogy valaki azt mondja: “megtépázta”, “széttépte” helyett, valamint gyöngéd kíméletből is történhetik.

- Ez igaz - szólt az atya. - Helyesen válaszoltatok, el kell hallgatnom. De ha József nem tudta hazatérésre hajlítani szíveteket, miért jöttetek?

- Hogy veled panaszolkodjunk.

- Panaszolkodjunk hát! - felelte Jákób. És a fiak leültek hozzá, hogy panaszdalra gyújtsanak: “Ó, meddig fekszel itt?” És Júda közben térdére támasztotta az atya fejét, és fölszárította könnyeit. Ám kis idő múlva Jákób abbahagyta a panaszolkodást, és szólt:

- Nem akarom, hogy te támaszd a fejem, Jehuda, és könnyeimet szárítgasd. Az ikrek tegyék ezt.

Júda erre sértődötten átadta a fejet az ikreknek, és egy ideig ezek tartották, míg Jákób meg nem szólalt:

- Nem tudom, miért, de kellemetlen nekem, hogy Simeón és Lévi támogatnak. Reubén támogasson.

Az ikrek mélyen megsértve adták tovább a fejet Rúbennak, s egy darabig most ez viselte gondját. Ekkor azonban így szólt Jákób:

- Nincs kedvemre és nem kellemes nekem, hogy Rúben támogat és szárítja könnyeim. Dán tegye.

De ez sem járt jobban; a fejet át kellett adnia Naftálinak, és ez csakhamar sértetten továbbadta Gádnak. Így ment tovább Áserral és Isszakárral is, egészen Zebulónig, és Jákób mindig ilyesféleképp szólt:

- Nem tudom, miért, de ellenemre van, hogy ez meg ez tartsa fejemet; egy másik tegye.

Míg valamennyit meg nem sértette és vissza nem utasította - ekkor pedig így szólt:

- Hagyjuk abba a panaszolkodást.

Ezután már csak némán, lebiggyedt alsó ajakkal ültek a fiak körülötte; mert megértették, hogy az atya félig-meddig József gyilkosainak tartja őket, mint ahogy csakugyan félig-meddig azok is voltak, és csak véletlenül nem egészen. Ezért módfelett bánkódtak, hogy az atya félig egész gyilkosoknak tartja őket, és megátalkodtak.

Így kell élniök most már mindig, gondolták, félreismert bűnösökként egy tisztázatlan és soha nem tisztázható gyanú árnyékában, és ez az, amit elértek József eltávolításával. Jákób szeme, e csillogó-barna, kivörösödött atyaszem, amely alatt petyhüdten finom mirigyduzzanat húzódott, ez a fáradt szem, mely máskor Istenen tűnődve merül el, most rajtuk nyugszik, jól tudták ezt, valahányszor nem néznek oda, töprengve s fürkészve, vigasztalan gyanakvással - és pislogva fordul el, ha pillantásukkal találkozik. Estebédnél elkezdte az atya:

- De ha egy ember marhát vagy szamarat vesz bérbe, és azt gonosz érintés éri, vagy valamely isten sújt rá, hogy belépusztul, az embernek meg kell esküdnie és a bűntől tisztáznia magát, mert különben gyanúban marad.

A fiak keze hideg lett, mert megértették, mire céloz az atya.

- Esküdnie? - mondották mogorván és nyomottan. - Akkor kell esküdnie, ha senki sem látta, mi történt az állattal, és nem látható a vér vagy sérülés, amit az oroszlán okozott vagy más ragadozó vad. De ha ott van a vér és a talpak nyoma, miért kell a bérlőnek magát tisztáznia? A tulajdonosé a kár.

- Az övé?

- Így van megírva.

- De ez is meg van írva: ha egy pásztor legelteti a tulajdonos juhát, és a karámban oroszlán dúl, a pásztornak esküt kell tennie, hogy tisztázza magát, és ekkor a tulajdonosé a kár. Hogyan áll a dolog következésképpen? A pásztorlegénynek nem kell-e akkor is megesküdnie, ha nyilvánvaló és világos, hogy oroszlán dúlt?

- Igen és nem - felelték a fiak, és lábuk is hideg lett. - Inkább nem, mint igen, engedelmeddel. Mert ha a karámba csap be az oroszlán, elhurcolja a juhot, és senki sem látja, meg kell tehát esküdni. De ha a pásztor föl tudja mutatni a megölt birkát, és oda tudja hozni a széttépett állat maradványait, akkor nem kell esküdnie.

- Ahányan vagytok, mind bírák lehetnétek, olyan jól ismeritek a törvényt. De ha a juh a bíróé volt, mégpedig kedves az ő szemében, de a pásztoréban nem - nem elég ok az, hogy nem volt az övé és nem volt kedves neki, hogy meg kelljen esküdnie?

- Ez sohasem volt még elegendő kényszerítő ok az esküre.

- De ha a pásztor gyűlölte a juhot? - szólt az atya, s vad és ijedt szemmel nézett rájuk... Vad, ijedt és borús arccal fogadták a pillantást, és még ebben a kínban is megkönnyebbülés volt, hogy az atya szeme az egyikükről a másikukra fordult, nekik pedig egyenként és egyiküknek sem sokáig kellett viselni a gyanú pillantását.

- Lehet gyűlölni egy juhot? - kérdezték, és arcuk hideg volt és verejtékes. - Ez sohasem fordult még elő, és ilyen esetet nem ismer a törvény, úgyhogy nem is lehet róla beszélni. Mi pedig nem vagyunk pásztorlegények, hanem a pásztorkirály fiai, és ha elvész egy juh a nyájból, ez éppen úgy a mi bajunk, mint az övé, és kényszerítő esküről egyáltalában nem lehet szó semmiféle bíró előtt.

Gyáva, gyötrelmes, hiábavaló beszélgetések! Hát most már örökké így lesz? Jobb volna akkor, ha ismét elvonulnának Sekembe, Dótánba vagy akárhová, mert kiderült, hogy József nélkül éppoly kevéssé van itt maradásuk, mint Józseffel.

S vajon elvonultak-é? Ó, nem, maradtak, és ha valamelyikük egyszer-egyszer a maga útját járta is, csakhamar visszatért. Rossz lelkiismeretüknek szüksége volt az atya gyanújára és megfordítva. Egymáshoz voltak kötve Istenben és Józsefben, és ha kezdetben nagy kín volt is együtt élniök, elfogadták vezeklésként. Jákób is, a fiak is. Mert ezek tudták, mit tettek, és ha ők bűnösök voltak, bűnösnek tudta magát az atya is.

Az idő azonban telt-múlt, és vele járt a megszokás. Kimosta a gyanú fürkésző pillantását Jákób szeméből, és a tíz testvér már nem is tudta olyan pontosan, hogy mit tett; mert idővel elhalványult a különbség tett és történés között. Úgy történt, hogy József elveszett - s a kérdés, hogy miként, lassacskán háttérbe szorult a megszokott tény mögött az ő szemükben és az atyáéban is. A fiú nemléte adott helyzet volt, amelyben mindnyájuk tudata megegyezett és megnyugodott. A tíz testvér tudta, hogy Józsefet nem ölték meg, amint Jákób hitte. Tudomásuk különbözősége azonban végül is nem sokat jelentett már, mert József számukra is árnyék lett, aki messze és az élet látókörén túlra vándorolt, ahonnan nincs visszatérés - ebben az elképzelésben megegyeztek atya és fiak. A szegény öreg, akitől Isten elvette legdrágább érzését, úgyhogy nem volt többé szép tavasz szívében, hanem sivatag nyár és puszta tél uralkodott benne, és aki lelke mélyén még mindig “merev” volt, mint először a görcsben, sohasem szűnt meg siratni bárányát, és ha sírt, a többiek is vele sírtak, mert az ő gyűlöletük is elvétetett, és idővel már csak homályosan gondoltak rá, mennyi bosszúságot szerzett nekik a tökfilkó. Nyugodtan megsirathatták ők is, mert biztonságban tudták a ködös távolban és rejtve az életen túli messzeségben - és így tett Jákób is.

Fölhagyott szándékával, hogy mint anya “alászáll”, és visszahozza Józsefet; végül már senkit sem terhelt zavaros terveivel, hogy újranemzi fiát, vagy újjáteremti agyagból Istenként. Szép az élet és a szeretet, de megvannak előnyei a halálnak is, mert a szeretett lényt magába rejti, s biztonságban tartja a múltban és távolban, és ahol egykor a boldogság gondot és félelmet okozott, most nincs más, csak megnyugvás. Hol van József? Ábrahám kebelén. Istennél, aki “magához vette”. Vagy akármi más szót talál is az ember a végső távollétre, melyeket mind azért keres, hogy a legmélyebb rejtettséget szelíden és biztosan, bárha némileg üresen és siváran fejezze ki.

A halál megőriz, miután újjáteremtett. Minek is akarta Jákób újjáteremteni Józsefet, aki szétszaggattatott? A halál csakhamar maga gondoskodott erről a leggyöngédebben. Ismét egésszé forrasztotta képét tizennégy darabból vagy még többől, mosolygó szépségben, és így őrizte meg - jobban és szebben, mint ahogy az undok Egyiptom népe őrzi meg a testet balzsammal és pólyával - törhetetlenül, ronthatatlanul és másíthatatlanul, a kedves, hiú, okos, hízelgő tizenhét éves fiút, aki elnyargalt a fehér Hulda hátán.

Ronthatatlanul és másíthatatlanul, kire már nincs több gond, s ki még mindig tizenhét éves, bárhogyan megsokasodtak is a körforgások távozása óta, és meggyarapodtak az élők évei: így maradt meg József Jákób számára, és ki mondja, hogy a halálnak nincsenek előnyei, bárha némileg üres és sivár természetűek is. Jákób nagyon megszokta őket. Csöndes szégyenkezéssel gondolt féktelen civódására és perlekedésére Istennel fájdalma első virágában, és úgy ítélte, semmiképpen sem helytelen, hanem valóban finom és szent eljárás, hogy Isten nem zúzta össze egyszerűen, hanem néma béketűréssel várta nyomorúsága tombolásának elmúlását.

Ah, jámbor aggastyán! Sejtetted-e, milyen megzavaró szándék rejtőzött ismét csodálatosan fenséges Istened hallgatása mögött, és milyen megfoghatatlan-dicsőülten tépi majd szét lelkedet az ő akarata! Amikor húsod még ifjú volt, egy reggel csalfa káprázatnak bizonyult legszívbélibb boldogságod. Nagy kort kell megérned, hogy megtudd: kiegyenlítésképp csalfa káprázat volt legkeservesebb fájdalmad is.

HARMADIK KÖNYV
JÓZSEF EGYIPTOMBAN

ELSŐ FEJEZET: UTAZÁS A MÉLYBE

A halottak hallgatásáról

- Hová visztek engem? - kérdezte József Kedmától, az öreg egyik fiától, amint a karaván a holdsütötte alacsony dombok között, a Fáskert-hegyek lábánál fölütötte sátrait, hogy aludni térjen bennük.

Kedma tetőtől talpig végigmérte.

- Kedves vagy - mondta, és fejét rázta, annak jeléül, hogy nem “kedves”-t értett, hanem más egyebeket, mint “együgyű”, “szemtelen” és “furcsa”. - Hová viszünk? Hát viszünk? Egyáltalán nem is viszünk. Véletlenül velünk vagy, mert atyánk megvásárolt kegyetlen uraidtól, s oda mégy, ahová mi megyünk. Erre nem lehet azt mondani, hogy viszünk.

- Nem? Hát nem - felelte József. - Csak arra gondoltam: hová visz engem Isten, amikor veletek megyek?

- Mulatságos fickó vagy, az is maradsz - mondta a maonita -, s úgy a dolgok közepébe helyezed magad, hogy az ember azt se tudja, csodálkozzék-e vagy bosszankodjék. Azt gondolod, hallod-e, azért utazunk, hogy eljuthass valahová, ahová a te istened akarja?

- Nem gondolom ezt - válaszolta József. - Jól tudom, hogy ti, uraim, a magatok jószántából utaztok, a magatok célja és szándéka szerint, és semmi esetre sem akartam méltóságotokat és függetlenségeteket kisebbíteni kérdésemmel. De lásd, a világnak sok a közepe, mindenki számára más, s mindenki számára a maga körének a középpontjában van. Te csak egy félrőfnyire állsz tőlem, de körülötted egy világ van, melynek közepe nem én vagyok, hanem te. Az én világomnak közepe azonban én vagyok. Azért mindkettő egyformán valóságos, ahogy vesszük, az én szempontomból vagy a tiedből. Mert világaink nincsenek oly messze egymástól, hogy ne is érintkeznének, hanem Isten szorosan egymásba tolta és fonta őket, úgyhogy ti, izmáeliták egészen függetlenül utaztok ugyan s a magatok szándéka szerint, ahová akartok, de ezenkívül s ebben az egymásba fontságban eszközök is vagytok, hogy én is célhoz érjek. Ezért kérdeztem, hová visztek engem.

- Úgy, úgy - mondta Kedma, és még mindig a fiút nézegette tetőtől talpig, arcát elfordítva a cölöptől, amelyet éppen a földbe vert. - Efféleképpen jár hát az eszed, s a nyelved fürge, mint a manguszta. Majd megmondom az öregnek, az én atyámnak, miket mersz kieszelni, cudar, s miféle bölcsességbe ütöd az orrod, hogy te vagy a te világod közepe, mi pedig azért vagyunk, hogy téged vigyünk magunkkal. Vigyázz, megmondalak neki.

- Csak mondj - felelte József. - Az nem árt. Legföljebb szöget üt az úrnak, a te atyádnak fejébe, hogy ne adjon el túlságosan olcsón s az első útjába kerülőnek, ha áruba akar majd bocsátani.

- Nos, hát fecsegünk - kérdezte Kedma -, vagy sátrat verünk? - És megparancsolta a fiúnak, hogy segítsen neki. Közben azonban így szólt:

- Sokat kérdezel, ha tőlem akarod megtudni, hová utazunk. Szívesen fölvilágosítanálak, ha tudnám a célt. De annak csak az öreg, az én atyám a tudója, az ő feje szerint történik minden, mi meg csak megyünk utána. Annyi bizonyos, hogy a te kegyetlen uraidnak, a pásztoroknak tanácsát követjük, s nem az ország belseje felé tartunk, a vízválasztó felé, hanem a tenger s a parti síkság felé igyekszünk, ott aztán napokon át utazunk, amíg a filiszteusok földjére nem érünk, a vándorkereskedők városaiba és a tengeri rablók váraiba. Ott talán eladunk valami gályára.

- Ezt nem szeretném - mondta József.

- Itt nem lehet szeretni-nemszeretni. Az öreg feje szerint történik minden, ahogy ő kigondolja, s hogy mi az utazásunk végső célja, azt nyilván még maga sem tudja. De szeretné, ha azt gondolnánk, hogy ő mindent pontosan előre tud, így hát hívő képet vágunk mind, Éfer, Mibzám, Kédár és én... Csak azért mesélem ezt neked, mert véletlenül együtt ütjük föl itt a sátrat, különben semmi okom nincs rá, hogy elmeséljem. Szeretném, ha az öreg nem cserélne be egyhamar bíborra és cédrusolajra, hanem egy ideig s egy darabig még velünk maradnál, hogy halljunk még egyet-mást tőled az emberek külön-külön világáról s egymásba fonódásukról.

- Készséggel - felelte József. - Ti vagytok uraim, megvásároltatok húsz ezüstért, gondolataimat és nyelvemet is beleértve. Mindezek rendelkezésre állnak, s az egyesek világán kívül tudnék még mondani egyet-mást Isten nem egészen pontos számcsodáiról, amelyeket az embereknek kell helyreigazítania, továbbá az ingáról, a Kutyacsillag-évről s az élet megújulásairól...

- De ne most - mondta Kedma. - Most okvetlenül föl kell állítanunk a sátrat, mert az öreg, az én atyám fáradt, s magam is az vagyok. Félek, hogy ma már nemigen tudom követni nyelvedet. Rosszul vagy-e még az éhségtől, s fájnak-e a tagjaid, ahol meg voltál kötözve?

- Már alig - felelte József. - Mindössze három napot töltöttem a veremben, s olajatok, amellyel megkenhettem magam, nagyon jót tett tagjaimnak. Egészséges vagyok, s rabszolgátok értékét s hasznavehetőségét mi sem csökkenti.

Csakugyan alkalma volt rá, hogy megtisztálkodhassék s megkenhesse magát, uraitól kötényt s hűvös órákra olyan fehér, gyűrött kámzsát is kapott, mint amilyet a duzzadt ajkú kantárosfiú viselt, s a szólásmód: “mintegy újjászületve érezte magát”, annál is jobban talált rá, mint bárki emberfiára talán a világ teremtése óta máig, mert hiszen csakugyan újjászületett! Mély árok és szakadék választotta el jelenét a múlttól, a sír. Minthogy fiatalon halt meg, a síron túl gyorsan és könnyen tértek vissza életerői, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy jelenlegi léte s az előbbi között, melyet a sírverem fejezett be, éles különbséget ne tegyen, s hogy ne a régi Józsefnek, hanem egy újnak tekintse magát. Ha a halál azt jelenti: oldhatatlanul kötve lenni egy állapothoz, amelyből egyetlen intés és köszöntés sem lehetséges visszafelé, a kötelékek legkisebb újbóli fölvétele sem az eddigi élethez; ha azt jelenti: eltűnni s elmúlni az eddigi életből, minden reménye s elgondolható lehetősége nélkül annak, hogy a hallgatás kényszerét egyetlen jellel is megtörjük - akkor József halott volt, és az olaj, amellyel a verem porától való megtisztulása után megkenhette magát, nem egyéb volt, mint az, amelyet a halottal adnak a sírba, hogy megkenhesse magát a másik életben.

Igen fontosnak tartjuk ezt a körülményt, mert már most sürgősen s egyszer s mindenkorra el akarunk hárítani József feje felől egy szemrehányást, amelyet gyakran emeltek ellene történetét fontolgatva: azt a kérdést tudniillik, amely egyben szemrehányás, hogy a veremből megmenekülve miért nem igyekezett minden erejéből összeköttetést találni sajnálatra méltó apjával, Jákóbbal, s tudatni vele, hogy él. Alkalom erre nyilván elég hamar akadt, s idővel egyre kényelmesebb lehetőség kínálkozott a fiú számára, hogy megcsalt atyjához igaz hírt juttasson, s a botrányosságig megfoghatatlan, miért mulasztotta el, hogy éljen vele.

A szemrehányás összetéveszti a külsőleg keresztülvihetőt a belsőleg lehetségessel, s figyelmen kívül hagyja a három fekete napot, amely megelőzte József föltámadását. E három nap fájdalmas élességgel kényszerítette eddigi élete halálos bűnösségének belátására és a lemondásra a visszatérésről ebbe az életbe; e három nap tanította meg, hogy maga is osztozzék testvérei halálhitében, s elszánása és eltökélése, hogy azt nem cáfolja meg, annál szilárdabb volt, mert nem önként vállalta, hanem oly kényszerűség és logikai szükségesség volt, mint a halottak hallgatása. Aki meghal, hallgat szerettei előtt, nem szeretetlenségből, hanem muszájból; és József nem kegyetlenségből hallgatott atyja előtt. Sőt ez igen nehezére esett és idővel egyre nehezebbé vált - gondolhatjuk -, mint ahogy a halott fölött sem lesz könnyebb a föld, amely eltakarja. Részvéte az aggastyán iránt, aki, tudta jól, jobban szerette őt, mint önmagát, s akit ő is a legtermészetesebb hálás szeretettel szeretett, s aki vele együtt részes volt abban, hogy a verembe került, erősen kísértette, és könnyen csábíthatta volna esztelen lépésekre. De a részvét a fájdalom iránt, amelyet tulajdon sorsunk kelt másokban, nagyon különös, határozottan keményebb és hidegebb, mint amit tőlünk idegen bánattal szemben érzünk. József szörnyűségeket élt át, borzalmas volt okulása - s ez könnyített szánalmán Jákób iránt, sőt kölcsönös felelősségüknek tudata bizonyos fokig rendben levőnek tüntette föl előtte az atya keservét. Halálba-láncoltsága megakadályozta abban, hogy meghazudtolja a véres jelet, amelyet annak kapnia kellett. De az, hogy Jákób az állat vérét szükségszerűen s ellentmondást nem tűrőn József vérének kellett hogy tartsa, ismét visszahatott Józsefre, s gyakorlatilag megszüntette szemében a különbséget az “ez az én vérem” és az “ez jelenti az én véremet” között. Jákób halottnak tartotta; s minthogy ellentmondást nem tűrőn tette ezt - halott volt-e tehát József avagy nem?

Az volt. Hogy hallgatnia kellett az atya előtt, ez rá a legerősebb bizonyíték. A halottak országának foglya volt - vagyis inkább: foglya lesz, merthogy még csak útban volt odafelé, s a midjániakat, akik megvásárolták, vezetőinek tekinthette ebbe az országba, azt megtudta csakhamar.

Az úr elébe

- Jöjj az úr elébe - szólt egy este, már néhány napi járásra távolodtak a Kirmil-hegyektől a sivatagban a nyílt tenger felé, egy Baálmahar nevű szolga Józsefhez, amikor ez éppen azzal foglalkozott, hogy forró kövön lepényt süssön. Azt állította, hogy rendkívül jól ért hozzá, és noha sohasem próbálta még meg, minthogy senki sem bízta meg vele, Isten segítségével csakugyan pompásan sikerült. Naplementekor éji tábort ütöttek a nádgyepes fövenydombok lábánál, melyek a part felől napok óta változatlan egyformasággal kísérték a karavánt. A nap igen forró volt; a sápadó égről most enyhülés áradt alá. A part violaszínben fürdött. A haldokló tenger selymes zizegéssel küldte lapos és megnyúlt hullámait nedvesen csillogó szegélyéhez, melyet rőten aranyozott be maradék skarlátja az alkonyi fénynek, amit a búcsúzó napcsillag borított szét. A tevék karóik mellett hevertek. Nem messze a parttól egy láthatóan épületfát szállító s csupán két ember kormányozta lomha bárkát vonszolt dél felé egy rövid árbocú s hosszú vitorlarúdú gálya: bonyolult kötélzete volt, s a vízből magasra fölívelő orrán állatfej.

- Az úr elébe - ismételte a málhás szolga. - Az én szájam által hívat téged. A gyékényen ül sátrában, s azt mondja, jöjj elébe. Elhaladtomban nevemet kiáltotta: “Baálmahar!”, és így szólt: “Küldd hozzám az újonnan vásároltat, a megbüntetettet, a lápvirágot, a kútbeli Hallod-ét, ki akarom kérdezni őt!

“Aha - gondolta József -, Kedma beszélt neki a világokról, nem is rossz.”

- Igen - mondta -, így fejezte ki magát, mert számodra, Baálmahar, nem tudta másként érthetővé tenni, kire gondolt. Úgy kell beszélnie veled, barátom, ahogy megérted.

- Persze - felelte amaz -, hogyan is mondhatta volna másképp? Ha engem akar látni, így szól: “Küldd elébem Baálmahart!” Mert ez a nevem. De veled már nehezebb a dolog, mert csak amolyan “hé, te!” vagy.

- Téged nyilván folyton-folyvást látni akar - mondta József -, jóllehet a fejed kissé koszos. Na, menj. Köszönet a hírért.

- Mi jut eszedbe! - kiáltott Baálmahar. - Azonnal velem kell jönnöd, hogy elébe vigyelek, mert ha nem jössz, rossz végem lesz.

- Azonnal - felelte József -, előbb ezt a lepényt megsütöm, mielőtt mennék. Magammal akarom vinni, hogy az úr megkóstolhassa rendkívül jó süteményemet. Maradj csöndben és várj!

A rabszolga sürgető kiáltozása közben sütötte meg a lepényt, aztán fölállt sarkáról, és így szólt:

- Megyek.

Baálmahar elkísérte az öreghez, aki tűnődve ült úti sátrának alacsony nyílásában a gyékényen.

- Hallani annyi, mint engedelmeskedni - szólt József, és üdvözölte őt. Az öreg a tűnő alkonypírba pillantott, bólintott, s egyik nyugvó kezét csuklóból oldalt emelve jelt adott Baálmaharnak, hogy távozzék.

- Hallom - kezdte -, hogy azt mondottad, te vagy a világ köldöke.

József mosolyogva rázta a fejét.

- Mire is gondolhatnak - felelte -, s mint is mondhattam mellékesen és szólásmódként odavetve, amit ennyire félreértve adtak tovább uramnak? Lássuk csak. Igen, tudom már, azt mondottam, hogy sok közepe van a világnak, éppannyi, mint ahány ember “én”-t mond e földön, mindegyik számára egy.

- Ez már egyre megy - szólt az öreg. - Tehát igaz, efféle ostobaságokat locsogsz. Sohasem hallottam ilyesmit, pedig sok földet bejártam, s most már látom, hogy tisztátalan szájú vagy, elvetemedett kölyök, jól mondták előbbi uraid. Hová jutnánk, ha minden tejfelesszájú süvölvény a nagy népzagyvalékból a világ köldökének tekintené magát, amerre jár s kel, s mihez kezdenénk ennyi középponttal? Amikor a kútban kuksoltál, ahová, úgy látom, nagyon is alapos okkal kerültél, talán ez a kút volt a világ szent középpontja?

- Isten megszentelte a kutat - felelte József -, amikor szemmel tartotta, és nem engedett engem elpusztulni benne, hanem arra vitte utatokat, úgyhogy megmenthettetek.

- Úgyhogy? - kérdezte a kalmár. - Vagy azért, hogy?

- Úgyhogy és azért, hogy - felelte József. - Mindkettő, és ahogy vesszük.

- Fecsegő vagy! Eddig mindenesetre kérdéses volt, hogy Bábel-e a világ közepe, s Bábel tornya vagy talán Abot helység a Hápi folyónál, ahol Ő van eltemetve, nyugat első nagyja. Te megsokszorozod a kérdést. Melyik Istent vallod?

- Istent, az Urat.

- Úgy, tehát Adont, és siratod a nap letűntét. Látod, ez tetszik nekem. Ez legalább olyan kijelentés, amit szívesen hallok, s mindenesetre jobb, mint amikor ezt mondja valaki: “Én vagyok a világ közepe”, mintha megkergült volna. Mi van a kezedben?

- Lepény, melyet uram számára sütöttem. Rendkívül jól értek a lepénysütéshez.

- Rendkívül? Hadd lássuk.

És az aggastyán kivette kezéből a süteményt, forgatta erre és arra, és aztán harapott belőle oldalsó fogaival, mert elöl már egy foga sem volt. A lepény olyan jó volt, amilyen csak lehetett, s nem jobb. Az öreg azonban így ítélt:

- Nagyon jó. Nem akarom azt mondani, hogy “rendkívüli”, mert már magad mondtad. Rám kellett volna ezt bíznod: de azért jó. Sőt kitűnő - tette hozzá, miközben tovább rágcsált. - Megbízlak, hogy gyakrabban süss ilyet.

- Így lesz.

- Igaz vagy sem, hogy írni is tudsz, és listát vezetni mindenféle áruról?

- Játszva - felelte József. - Tudok emberi írást írni és isteni írást, vesszővel vagy náddal, ahogy tetszik.

- Ki tanított rá?

- Az udvarmester. Egy tudós rabszolga.

- Hányszor van meg a hét a hetvenhétben? Kétszer, mi?

- Csak írva van kétszer. De lényege szerint a hetet először egyszer, aztán kétszer, s aztán nyolcszor kell vennem, hogy hetvenhetet kapjak, mert hét, tizennégy és ötvenhat teszi ki az egészet. Egy, kettő és nyolc pedig tizenegy, s így tehát: tizenegyszer van meg a hét a hetvenhétben.

- Ilyen gyorsan rátalálsz egy rejtett számra?

- Gyorsan vagy sehogy.

- Nyilván már ismered a kérdést. De tegyük föl, van egy darab földem, amely háromszor akkora, mint Dagantakala szomszédomé, ez azonban vásárol még egy holdat hozzá, és az enyim most már csak kétszer akkora: hány hold a két föld?

- Együtt? - kérdezte József, és számolni kezdett...

- Nem, külön-külön.

- Van egy Dagantakala nevű szomszédod?

- Csak a feladványban nevezem így a másik föld tulajdonosát.

- Látom és értem. Dagantakala, neve után ítélve, Pelesetből való, a filiszteusok országából, ahová úgy látszik, utazunk fejed szándéka szerint. Egyáltalán nem is él, de azért Dagantakala a neve, és békében műveli újabban három hold nagyságú földecskéjét, képtelen irigységet táplálni az én uram hat hold nagyságú földje iránt, hiszen maga is kétholdas gazdából nőtt háromholdassá, s azonkívül az a mulatságos, hogy se ő nincs, se a két föld, melyek összesen kilenc holdat tennének ki. Csak az én uram van és az ő okos feje.

Az öreg bizonytalanul hunyorgott, mert nem tudta fölfogni, hogy József a példát már meg is oldotta.

- Nos? - kérdezte. - Vagy úgy! Már meg is oldottad, s én alig vettem észre, mert úgy beleszőtted a beszédedbe s úgy körülfecsegted a megoldást, hogy csaknem eleresztettem a fülem mellett. Nagyon helyes: hat, kettő és három, ezek a számok. Rejtve s leplezve voltak - hogyan tudtad őket ilyen gyorsan megtalálni fecsegésed közben?

- Erősen szemügyre kell csak venni az ismeretlent, és a lepel lehull, az ismeretlen ismeretes lesz.

- Nevetnem kell - mondta az öreg -, hogy milyen ügyesen beszédedbe szőtted a megoldást, és minden hűhó nélkül csak úgy odavetetted. Igazán, szívből nevetnem kell rajta. - És nevetett fogatlan szájával, fejét vállára hajtva, mely közben még rázkódott is. Aztán ismét elkomolyodott, s még nedves szemmel hunyorgott.

- Halljad hát, hallod-e - mondta -, s felelj egyszer már tisztességesen és igazság szerint! Mondd, csakugyan rabszolga, senkifia, hitvány kutya, legalsóbbrendű pária vagy-e, aki súlyos büntetést kapott tömeges vétkei és erkölcstelenségei miatt, amint a pásztorok mesélték?

József elfátyolozta szemét, és szokása szerint összecsücsörítette ajkait, úgyhogy az alsó kissé előreállt.

- Ismeretlen példát adtál föl nekem, uram - mondotta -, hogy megvizsgáztass, s a megoldást nem mondtad mindjárt hozzá, mert különben nem lett volna vizsga. Mikor most Isten téged vizsgáztat ismeretlen példával, mindjárt a megoldást is szeretnéd hallani, s hogy a kérdező feleljen a kérdezettnek? Nem megy ez ilyen könnyen. Nem te húztál-e ki a veremből, amelyben a magam piszkától mocskosan hevertem, mint a birka? Micsoda hitvány kutya kellett hát hogy legyek, s milyen nagy lehetett erkölcsi romlottságom! Én fejemben erre-arra tologattam a kétszerest és a háromszorost, s mérlegeltem a körülményeket, hogy megoldást találjak. Számolj te is, ha úgy tetszik, erre és arra büntetés, bűn és bukás között, s kettőből bizonyára mindig megkapod a harmadikat.

- Az én példám helyes volt, s benne rejlett a megoldás. A számok tiszták és határozottak. De ki biztosít róla, hogy az élet is így megvilágosodik, s nem csal meg az ismert az ismeretlen felől? Többféle ok itt a körülmények helyessége ellen szól.

- Akkor ezt is számításba kell venni. Ha az élet nem is világosodik meg, mint a számok, ezzel szemben ott áll előtted, s szemeddel láthatod.

- Honnan van az a varázskő az ujjadon?

- Talán lopta a hitvány kutya - vélte József.

- Talán. Neked bizonyára tudnod kell, honnan van.

- Mindig megvolt, s nem is tudok róla, hogy valaha ne lett volna meg.

- Tehát vad fogantatásod lápjából s zsombékai közül hoztad magaddal? Mert hiszen lápfia és nádigyerek vagy, nem?

- A kút fia vagyok, amelyből az én uram kiemelt engem, hogy lágy tejjel fölneveljen.

- A kúton kívül nem ismertél más anyát?

- De igen - mondta József. - Ismertem édesebb anyát is. Arca illatos volt, mint a rózsaszirom.

- No, látod. És ő nem adott nevet neked?

- Adott, de elvesztettem, uram, mert elvesztettem életemet is. Nem szabad ismernem nevemet, mint ahogy életemet sem szabad ismernem, amelyet a sírverembe taszítottak.

- Mondd el bűnödet, amely életedet sírba vitte.

- Kárhozatos volt - felelte József -, s a neve bizalom. Kárhozatos bizalom és vakhit, így hívták. Mert vak és kárhozatos erejükön felül bízni az emberekben és kedvükre valónak hinni azt, amiről nem tudnak és nem akarnak hallani: az ilyen szeretet és tisztelet fölforralja epéjüket, és olyanok lesznek, mint a vérengző vadállatok. Ezt nem tudni, vagy nem akarni tudni róluk, nagymértékben veszedelmes. Én pedig nem tudtam, vagy elhessegettem magamtól gondolatát, úgyhogy nem fogtam be a szájam, és elmeséltem nekik álmaimat, azért, hogy megcsodáljanak. De az “azért, hogy” és “úgyhogy” néha kétféle, és nem mindig ugyanaz. Az “azért, hogy” elmaradt, s az “úgyhogy” a sírvermet jelentette.

- A te hitednek - mondta az öreg -, amivel az embereket vérengzővé tetted, nyilván önhittség és elkapatottság volt a neve, úgy képzelem, s nem is csodálom olyasvalakinél, aki azt mondja: “Én vagyok a világ köldöke és közepe”. De mivel sokat utaztam a folyók közt, amelyek különböző irányba haladnak, az egyik délről északra, a másik megfordítva, tudom, hogy vannak titkok a látszólag oly nyilvánvaló világon, és különös elhallgatások rejtőznek a kimondott szavak mögött. Sőt gyakran úgy tűnt föl, a világ csak azért van tele kimondott szavakkal, hogy alattuk jobban elrejtőzködhessék az elhallgatott, és zajgásukba vesszen a titok, ami az emberek s dolgok mögött van. Sok mindenre akadtam, amit nem kerestem, s ami után nem kutattam, az elébem jött. De nem feszegettem, mert nem vagyok olyan kíváncsi természetű, hogy mindennek okát puhatoljam, hanem megelégszem azzal a tudással, hogy a beszédes világ tele van titokkal. Kétkedő vagyok, amint itt ülök, nem azért, mert semmiben sem hiszek, hanem azért, mert mindent lehetségesnek tartok. Ilyen vagyok én agg napjaimban. Tudok mesékről és történetekről, amelyek cseppet sem valószínűek, és mégis megtörténnek. Tudok arról, aki nemes származású és magas rangú volt, királyi gyolcsba öltözött, s az öröm olajával kente magát, s aztán a pusztába és nyomorúságba űzetett...

Itt a kalmár elakadt és hunyorgott, mert beszédének szükséges és megadott következése, a folytatás, amelyre most került a sor, anélkül hogy eleve meggondolta volna, hogy most mindjárt sor kerül rá, elgondolkoztatta. Vannak mélyre vájt gondolatmenetek, amelyekből nem lehet kicsúszni, ha egyszer bennük vagyunk; végzetesen végleges eszmetársítások, amelyek láncszemekként fogóznak egymásba, úgyhogy aki á-t mondott, annak elkerülhetetlenül bé-t is kell mondania, vagy legalábbis gondolnia; s azért is hasonlatosak a láncszemekhez, mert bennük a földi és égi olyannyira összefügg és egymásba kapcsolódik, hogy az ember szükségszerűen jut egyikről a másikra, akár szóban, akár kimondatlanul. Tény, hogy az ember elsősorban kész formákban és sablonokban gondolkozik, tehát nem a maga választotta módon, hanem amint emlékezete szerint szokásos, és már amikor az öreg arról beszélt, akit magas méltóságból a pusztába és nyomorúságba űztek, az isteni-sablonosnál tartott. Ezzel azonban elválaszthatatlanul összefüggött az a hozzátétel, hogy a megalázott az emberiség megmentőjévé és az új kor megnyitójává emelkedik, s a jó öreg néma megdöbbenéssel állt meg itt.

Nem volt ez több enyhe megdöbbenésnél, csak a gyakorlatias, de jóérzésű ember illő-áhítatos elhallgatása a mélységes-szent előtt. Ha most holmi nyugtalansággá, mélyebb hökkenéssé, sőt - persze csak futó és alig tudatossá vált - ijedtséggé erősödött, annak oka csupán az öreg hunyorgó szemének s az előtte állóénak találkozása volt, ami a találkozás nevet azért nem érdemli meg egészen, mert József tekintete nem “találkozott” a másikéval, tulajdonképp nem viszonozta azt, a maga részéről is belékapcsolódva, hanem csak fölfogta, s csak némán és nyíltan odakínálta szemét a belétekintésre - többértelmű-célzásos homály volt itt. Már mások is próbáltak ugyanilyen hökkent hunyorgással kiokosodni e néma célzatosságon, ahogyan most az izmáelita, akit nyugtalanított a kérdés, micsoda nem mindennapi vagy legalábbis nem homálytalan üzlet volt az, amit a pásztorokkal kötött, s hogyan is áll a dolog szerzeményével. De hiszen az egész esti beszélgetés célja e kérdés vizsgálata volt, s ha a szempont, amelyből az öreg vizsgálódott, egy pillanatra a földöntúli-mondaiba tolódott is, elvégre semmi sincs, amit erről az oldalról is ne lehetne megnézni; a józan ember azonban különbséget tud tenni a látószögek és szempontok között, s nem esik nehezére visszatalálni a világ gyakorlati oldalához.

Az öregnek is elég volt egy torokköszörülés, hogy végrehajtsa ezt az átállítódást.

- Hm - mondotta. - Mindent összevéve, a te urad járatos és tapasztalt a folyamközben, s tudja, mi minden történik. Nincs rá szüksége, hogy leckét vegyen tőled, te nádigyerek és kútfia. Megvásároltam a testedet s ami ügyesség benne lakik, de a szívedet nem, hogy kényszeríthetném, árulja el, miként áll veled a dolog. S nem csupán szükségtelen, hogy titkaidba hatoljak, de nem is tanácsos, s még káromra válhatnék. Rád találtam, s visszaadtam lélegzetedet; de nem volt szándékom, hogy megvásároljalak, már csak azért sem, mert azt se tudtam, hogy eladó vagy-e. Semmiféle üzletre nem gondoltam, legföljebb holmi megtalálói díjra vagy váltságpénzre, adott esetben. Mégis kereskedelmi alku tárgya lettél. Én csak próbálkoztam. Próbaképpen mondottam: “Adjátok el nekem”, s ha a próbára bíztam a döntést, döntött is, mert a pásztorok beleegyeztek. Nehéz és körülményes alkuval szereztelek meg, mert nyakasok voltak. Húsz ezüstsékelt mértem le érted az általánosan szokásos súlymérték szerint, és semmivel sem maradtam adósuk. Hogyan jártam ezzel az árral? Középszerű ár, sem különösképp jó, sem különösképp rossz. Le tudtam belőle alkudni a hibák miatt, amelyek téged, amint ők mondták, a verembe juttattak. De képességeid folytán drágábban adhatlak el, mint ahogy vettelek, s szándékom szerint gazdagodhatom. Mi hasznom belőle, ha körülményeidet firtatom, s talán azt kell megtudnom, hogy az istenek tudják, miként áll veled a dolog, s talán egyáltalában nem voltál eladható s nem is vagy, hanem elvesztettem befektetésemet, vagy ha továbbadlak, az jogtalanság és orgazdaság? Eredj, semmit sem akarok tudni körülményeidről, azaz semmi közelebbit, hogy tiszta maradjak, és nálam legyen az igazság. Megelégszem annak gyanításával, hogy nyilván csodálatos dolgokról van szó, s kétkedőbb vagyok, semhogy lehetségesnek tartanám őket. Eredj, már rég fölöslegesen beszélek veled, s itt az alvásidő. Csak süss máskor is ilyen lepényt, nagyon jó, ha nem is rendkívüli. Továbbá elrendelem, hogy vőmtől, Mibzámtól íróeszközt szerezz, lapokat, nádat és tust, és emberi írással listát készíts az árukról, amiket szállítunk, külön-külön a balzsamokról, kenetekről, késekről, kanalakról, botokról és lámpákról, továbbá a lábbeliekről, a lámpaolajról és a zománcról, darab és súly szerint, a cikkekről fekete, súlyról és mennyiségről vörös színben, hibák és pacák nélkül, és a listát add át nekem három napon belül. Megértetted?

- Parancsoltál, s már meg is történt - mondta József.

- Eredj hát.

- Békés és édes szendergést - szólt József. - Könnyű s vidító álmok szőjék át időnként!

A mineai mosolygott. És elgondolkozott József felől.

Éjszakai beszélgetés

Három nappal messzebb jártak már a tenger partján, ismét este volt és sátorverés ideje, s ahol megpihentek, pontosan és változatlanul ugyanazt látták, amit három nappal azelőtt; akár ugyanaz a hely lehetett volna. József, kezében lepénnyel és irattekerccsel az öreg elé lépett, aki szállásának bejáratánál ült a gyékényen.

- Valamelyik rabszolgája az úr elé hozza, amit rendelt - mondotta.

A midjáni félretette a kövönsültet. A listát kigöngyölte, és félrehajtott fejjel vizsgálgatta az írást. Tetszett neki.

- Paca nincs benne - mondta -, nagyon jó. De látszik az is, hogy a jegyeket élvezettel és szépérzékkel húztad: ékes írás. Remélhetőleg meg is egyezik a valósággal, úgyhogy nem csupán festői, hanem helytálló is. Örvendetes, ha az ember vagyonát ilyen tetszetősen tisztába téve és különböző portékáit ilyen rendbe szedve láthatja. Az áru zsíros és gyantás; a kereskedő nem mocskolja be kezét vele, hanem írott jegyekben veszi kézbe. A portéka amott van, de egyben itt is, szagtalanul, tisztán és áttekinthetőn. Olyan az efféle írott lista, mint a Ká, azaz a dolgok szellemteste, amely a test mellett van. Tehát jó. Hallod-e, úgy veszem észre, tudsz írni, és értesz valamit a számoláshoz is. Kifejezőerőben sincs hiány, körülményeidhez képest, mert ahogyan három nappal ezelőtt jó éjt kívántál uradnak, az jólesett. Mik is voltak szavaid?

- Már nem emlékszem rájuk - felelte József. - Valószínűleg békés szendergést kívántam.

- Nem, kellemesebben hangoztak. De mindegy, majd akad ismét alkalom hasonló kifejezésre. De mást akartam mondani: ha nincs fontosabb gondolkoznivalóm, harmadik és negyedik helyen néha rólad is gondolkozom. Nyilván nehéz a sorsod, mert kétségkívül jobb napokat láthattál, most pedig a vándorkereskedő pékeként és írnokaként szolgálsz. Ezért amikor majd továbbadlak, és magamat, körülményeid ismeretétől tisztán tartva, lehetőleg gazdagítom, gondoskodni akarok rólad.

- Nagyon jóságos vagy hozzám.

- Elviszlek egy házhoz, amelyet ismerek, minthogy több ízben tehettem már neki szolgálatot a magam s az ő javára: jó ház, gazdag ház, a tisztelet és kitüntetés háza. Én mondom neked, áldás kebelébe tartozni, akár legkisebb szolgájaként is, s ha van oly ház, ahol a szolga finomabb képességei megnyilvánulhatnak, akkor ez az. Ha szerencséd van s el tudlak helyezni ebben a házban, sorsod oly kegyes volt hozzád, amilyen csak lehet, bűnödet s vétkességedet tekintve.

- És kié ez a ház?

- Igen, kié. Egy férfiúé - férfiú ő, vagy inkább úr. Nagy a nagyok fölött, kitüntetésektől fényes, szent, szigorú és jóságos férfiú, akire nyugaton vár a sírja, az emberek pásztora, egy isten eleven képe. “Legyezősúr a király jobbján” - ez a neve, de azt gondolod, maga tartja a legyezőt? Nem, azt mással tartatja, ő maga túlságosan szent ehhez, ő csupán a címet tartja meg magának. Azt gondolod, ismerem ezt a férfiút, a nap adományát? Nem, csupán féreg vagyok előtte, meg se lát, s én is csak egyszer láttam őt a távolból kertjében, magas székén, amint kinyújtotta kezét, hogy parancsot adjon, s kicsire húztam magam, hogy meg ne botránkoztassam s a parancsadásban meg ne zavarjam - hogyan is vállalhattam volna? De házának elöljáróját ismerem szemtől szembe, s szót szóra váltok vele, aki a cselédség fölött áll, s a csűrök és iparosok fölött intézkedik. Ő szeret engem, és beszéde vidám, ha lát és szól: “No, öreg, megint itt látunk, s eljöttél házunk elé portékáiddal, hogy megcsalj bennünket?” Ezt persze csak tréfából mondja, érted, mert azt gondolja, a kereskedőnek hízeleg, ha ravasz csalónak nevezik, s nevetünk mind a ketten. Neki akarlak hát megmutatni s fölajánlani, és ha barátom, az elöljáró jó kedvében lesz s tud egy ifjú rabszolgát használni a háznál, rendben van a szénád.

- Melyik király az - kérdezte József -, akinek kitüntetéseit a háziúr hordja?

Tudni akarta, hová mennek, és hol van az a ház, amelyet az öreg neki szánt; de nem csupán ezért tette föl a kérdést. Maga nem tudott róla, de gondolkodását és érdeklődését olyan gépezet irányította, amely kezdeti s ősatyai időktől fogva működött: Ábrahám szólt belőle, aki az emberről oly fennhéjázón gondolkozott, hogy véleménye szerint egyedül és egyenest csak a Legmagasabbat szabad szolgálnia, s kinek tűnődése és elmélkedése csakugyan egyes-egyedül s minden ál- és alisten megvetésével a Legmagasabbra, az Egyetlenre irányult. Az unoka hangja könnyedebben s világiasabban kérdezett, s mégis az ő kérdése volt ez. Közönyösen hagyta, amit az udvarmestertől hallott, kitől az öreg szavai szerint sorsa mégis közvetlenül függött. Megvetette az öreget, amiért csak az elöljárót ismerte s nem a méltóságos férfiút, akié a ház volt. De még ezzel sem törődött sokat. Fölötte is állt egy magasabb, a legnagyobb, akiről az öreg beszédében szó esett, s aki király volt. József kíváncsisága és érdeklődése kizárólag s egyenest ennek szólt, nyelve róla kérdezősködött, nem tudva, hogy ezt nem szándékos-véletlenül teszi, hanem örökölten és eredendőn.

- Melyik király? - ismételte az öreg. - Neb-ma-ré-Amunhotpe-Nimmuria - mondta liturgikus hanglejtéssel, mintha imát mondana.

József megijedt. Ott állt, karját összefonva hátán; most azonban gyorsan szétvette, s arcát két tenyerébe rejtette.

- Ez Fáraó! - kiáltotta. Hogyan is ne értette volna meg? A nevet, amelyet az öreg elimádkozott, ismerték a világ végéig s távoli népek között is, melyekre Eliézer tanította Józsefet, Társisig és Kittimig, Ofirig és a keletet lezáró Elámig. Hogyan is lehetett volna semmitmondó a tanult József előtt? Még ha egyes részei a névnek, amelyet a mineai kimondott, mint “az igazság ura Ré”, vagy “Amun-szíve-megelégedett”, érthetetlenek lettek volna is előtte, a szíriai kiegészítés: “Nimmuria”, azaz: “Sorsának elébe megy”, fölvilágosította volna. Sok király és sok pásztor van, minden városban egy, és így József nyugodtan érdeklődött a szóban forgó iránt, mert valamelyik tengerparti várúr, valamelyik zurat, ribbadi, abdasarat vagy aziru nevének hallására várt. Nem volt elkészülve rá, hogy a király nevét ily dicsőségesen felsőbbrendű értelemben, ennyire istenien pompázatosan kell értenie, amennyire a hallott név igényelte. Hosszúkás álló körbe írva, mely fölé maga a nap terjesztett védő sólyomszárnyakat, állt e név, ugyancsak hosszúkás körbe írt nevek öröklétbe vesző dicső sorának végén, melyek mindegyikéhez győzelmes hadmenetek, messze előretolt határkövek, világhírű díszépületek képzete kapcsolódott, s a maga részéről a szent tekintély és fölmagasztosult dicső élet oly örökségét, a térdre borulásnak oly jogos igényét jelentette, hogy József megindulása érthető volt. De vajon nem mozdult-e meg benne más is, mint a hódolat döbbenete, amely az ő helyében mindenkit elfogott volna? De igen, más és ellenséges is, oly érzések, melyek éppolyan messziről jöttek, mint kérdése a legmagasabb felől, s melyekkel önkéntelenül nyomban helyesbíteni akarta első megrezdüléseit: gúny a szemérmetlen föld-hatalmasa iránt; titkos lázadás Isten nevében Nimród egy kézbe fogott királyi hatalma ellen - ez volt az, ami arra indította, hogy kezét elvegye arca elől, s fölkiáltását sokkal nyugodtabban, mint egyszerű megállapítást ismételje:

- Ez Fáraó.

- Mindenesetre - mondta az öreg. - Ez az a nagy ház, mely naggyá tette a házat, ahová vinni akarlak, s ahol föl akarlak ajánlani barátomnak, az elöljárónak, hogy nála szerencsét próbálj.

- Így hát Micrájimba akarsz vinni, oda le, az iszap országába? - kérdezte József, és szívdobogást érzett.

Az öreg csóválta fejét a válla fölött.

- Megint rád vall a beszéd - mondotta. - Már tudom fiamtól, Kedmától, hogy te gyermeteg elbizakodottságodban azt képzeled, ide vagy oda akarunk vinni téged, holott mi arra vesszük utunkat, amerre nélküled is vennénk, s te csupán oda juthatsz, amerre a mi utunk visz. Nem azért utazom Egyiptomba, hogy téged odavigyelek, hanem mert üzleteket akarok ott kötni, amelyek engem gazdagítanak; be akarok vásárolni egyet-mást, amit ott remekül készítenek, s ami iránt másutt kereslet nyilvánul meg: üvegzománcos gallérokat, csinos lábú tábori székeket, fejtámasztókat, sakktáblákat és berakott gyolcskötényeket. A műhelyekben és a piacokon össze akarom ezeket vásárolni, olyan olcsón, amennyire az ország istenei engedik, ezután kiszállítom az árut megint vissza Kénán, Retenu és Amor hegyein keresztül a Mitanniföldre az Eufrátesz folyónál és Hattusil király országába, ahol sóváran várják, és minden árat megfizetnek érte. Az “iszap országáról” beszélsz, mintha az a föld csupa szenny volna, sárból ragasztva, mint egy madárfészek, és ganéval telt istállóhoz hasonló. Holott az az ország, ahová most megint utazni szándékozom, s ahol talán otthagyhatlak, a földkerekség legfinomabb országa, s szokásai olyan nemesek, hogy ökörnek fogod érezni magad, aki előtt lantot pengetnek. Tágra nyitod a szemed, nyomorult amu, ha az isteni folyó mentén megpillantod az országot, melyet ott “országok”-nak neveznek, mert kétszeres és kettőskoronájú föld az, Mempi pedig, Ptah háza az országok mérlege. Ott vannak a hallatlan áradások egészen a sivatagig, s mellettük a fejkendős oroszlán, Hór-em-ahet, az őskor emléke, az idők titka, kinek kebelén elaludt a király, Thot gyermeke, s álmában feje fölemeltetett a legmagasabb ígéretre. Kiugrik a szemed a fejedből, ha meglátod a csodáit és minden pompáját és nagyszerűségét e földnek, amelyet Kémének neveznek, mert fekete a termékenységtől, s nem vörös, mint a nyomorúságos sivatag. De mitől termékeny? Az isteni folyamtól, egyedül attól. Mert az ő esője és férfiúi nedve nem az égben van, hanem a földön, és az isten az, Hápi, az erős bika, aki szelíden elnyújtózik rajta, és egy évszakon át őrködik áldásosan, hátrahagyva erejének feketeségét, hogy vetni lehessen beléje s aratni százszoros termést. Te pedig úgy beszélsz róla, mintha holmi szemétgödör volna.

József lehorgasztotta fejét. Megtudta, hogy útban vannak a halottak országa felé, mert vele született a szokás, hogy Egyiptomot alvilági birodalomnak s lakóit Seól-embereknek tekintse, és nem is hallotta soha másképp, kivált Jákóbtól. A szomorú alvilágba adják el tehát, már a fivérek oda-alá adták el, a kút jelképesen már ennek a bejárata volt. Szomorú hír, és helyénvalók lettek volna a könnyek. De a jelképen érzett öröm egyensúlyban tartotta a szomorúságot, mert azt a nézetét, hogy ő most halott, és az állat vére csakugyan az ő vére, mulatságos módon megerősítette az öreg kijelentése. Mosolyognia kellett - akármennyire sírhatnékja volt magáért s Jákóbért. Éppen ide kellett alászállnia, abba az országba, amelytől az atya leginkább idegenkedett, Hágár hazájába, az utálatos Egyiptomba! Emlékezett a nagyon is célzatos ábrázolásra, amellyel Jákób az ő számára is elviselhetetlenné próbálta tenni ezt az országot, amelyet maga, anélkül hogy valóságos képe lett volna róla, ellenszenvesen-iszonyú princípiumoknak, a múlt kultuszának, a halállal való paráznaságnak, a bűn iránti érzéketlenségnek fényében látott. József e kép hitelességét illetően mindig vidám gyanakvásra hajlott, kíváncsiság szülte rokonszenvre, ami az atyai erkölcsi intelmek szokásos következménye. Ha a méltóságos, a jó, az alapelves atya tudta volna, hogy báránya útban van Egyiptomba, a csupasz Hám országába, ahogy nevezte, mert igazi neve Kéme volt termékeny fekete földjéről, mellyel istene megajándékozta! Ez a fölcserélés nagyon jellemző ítéletének jámbor elfogultságára, gondolta József, és mosolygott.

De fiúi kötöttsége nemcsak az ellentmondásban nyilvánult meg. Sanda tréfa volt, hogy elvileg kárhozatosba kellett utaznia, gyermeki diadal, mely az alvilág erkölcsi rémségeire kacsingatott. De néma és véres elhatározások is vegyültek belé, amelyekben viszont az atyának öröme telt volna: Ábrám ivadékának eltökéltsége, hogy egyáltalán nem fog könnyekre fakadni a finomság csodáin, amelyekről az izmáelita beszélt, s a bejelentett pompás civilizációt bizonnyal nem fogja túlságosan megbámulni. Távoli eredetű szellemi gúny vonta el a száját az állítólag rá váró finom élet hallatára; és ez a gúny egyben idejekorán fölvett védekezés is volt a nemkívánatos bambaság ellen, amelyet a túlságos bámulat eredményez.

- A ház - kérdezte fölpillantva -, ahová viszel, Mempiben áll, Ptah városában?

- Ó, nem - felelte az öreg -, még jóval tovább kell mennünk fölfelé, akarom mondani: lefelé, azaz a víz ellen, a kígyó országából a keselyűébe. Együgyű a kérdésed, mert ha azt mondom neked, hogy a ház ura legyezősúr a király jobbján, akkor ott kell lennie, ahol őfelsége van, a jóságos isten, és Vézében, Amun városában, ott áll a ház.

József ezen az estén sokfélét megtudott a tengernél, és mindez nagy hatást tett rá. Tehát magába Nóba mennek vele, Nó-Amunba, a városok városába és a világ híresébe, amely kérkedő tárgya a legtávolabbi népek beszélgetéseinek is, s amelyről azt mondják, száz kapuja van s több mint százezer lakosa. Vajon nem fakad-e mégis könnyekre, ha megpillantja a világvárost? Jól látta: elhatározását, hogy elbutuló csodálkozásba semmiképp se essék, eleve alaposan meg kell szilárdítania. Meglehetős közönnyel tolta hát előre ajkát, de noha, Isten dicsőségére is, megpróbált egykedvű maradni, zavarát mégsem tudta egészen elpalástolni. Mert mégiscsak félt Nótól, és kivált Amun neve okozta ezt, ez a hatalmas név, amely félemlítően hatott mindenkire, s parancsolón jelent meg ott is, ahol az isten idegen volt. A hír, hogy ennek az istennek kultikus és hatalmi körébe jut, gonddal töltötte el. Egyiptom ura, az országok istene, az istenek királya volt Amun, ahogy József tudta, s egyedülálló rangja megzavarta. Amun volt a legnagyobb - persze csak Egyiptom fiainak szemében. De Józsefnek Egyiptom fiai között kell laknia. Ezért hitte hasznosnak, hogy Amunról beszéljen, és szóbelileg tájékozódjék felőle. Így szólt:

- Véze ura, kápolnájában és bárkájában, nyilván a legfenségesebb istenek egyike az itteni világban?

- A legfenségesebbek egyike? - felelte az öreg. - Éppen úgy beszélsz, ahogy érted. Mit gondolsz, Fáraó mennyi kenyeret és süteményt, sört, libát és bort szokott adni táplálására? Páratlan isten ez, én mondom neked, hogy mennyi kincse van, ingó és ingatlan, attól a lélegzetem elállna, ha el akarnám mondani, s írnokainak száma, akik mindent igazgatnak, mint a csillagoké.

- Csodálatos - mondta József. - Aszerint, amit mondasz, nagyon gazdag isten. De én nem gazdagságáról, hanem fenségéről kérdeztelek tulajdonképpen.

- Hajtsd meg előtte fejed - tanácsolta az öreg hangja -, mivel Egyiptomban kell élned, és ne firtasd a különbséget gazdag és fenséges között, mintha egyik nem a másikat jelentené, és nem lenne mindkettő ugyanaz. Mert Amuné a tengerek és folyók minden hajója, s övéi a tengerek és a folyók is. Ő a tenger és a szárazföld. Ő Tornuter is, a Cédrushegység, melynek szálfái az ő bárkája számára növekednek, ennek neve pedig “Amun homloka hatalmas”. Fáraó alakjában hál a nagy feleséggel, és Hóruszt nemzi a palotában. Baál ő minden tagjában, mit szólsz ehhez? Ő a nap, Amun-Ré a neve - kielégíti ennyi igényeidet fenség dolgában, vagy ez sem egészen?

- Azt is hallottam azonban - mondta József -, hogy kos a leghátsó kamra homályában?

- Hallottam, hallottam... Éppen úgy beszélsz, ahogy érted, és semmivel sem okosabban. Amun éppúgy kos, mint Basztet a torkolatok földjén macska, és a nagy hmunui írnok íbisz vagy majom. Mert szentek ők állataikban, és az állatok szentek őbennük. Sokat kell még tanulnod, ha ebben az országban akarsz élni, és meg akarod állni a helyed előtte, akárcsak mint legkisebb rabszolgája. Hogyan akarod látni az istent, ha nem állat alakban? A három egy: isten, ember és állat. Mert az isteni és az állati egyesülése az ember, miként Fáraó is, ha ünnepet ül, állatfarkat tesz föl ősi szokás szerint. Ha viszont az állat egyesül az emberrel, az az isten, és az isteni másként nem is szemlélhető és nem is fogható föl, mint ebben az egyesülésben, úgyhogy Heketet, a nagy bábát békafejjel látod a falakon, és Anupot, az utak nyitóját kutyafejjel. Lásd, az állatban találkozik isten és ember, és az állat szent pontja érintkezésüknek és egyesülésüknek, amely természete szerint ünnepies-tiszteletre méltó, és az ünnepek között is nagyon tiszteletreméltó az az ünnep, amikor a bakkecske egy tiszta szüzet hág meg Dzsedet városában.

- Erről hallottam már - mondta József. - És az én uram nem kárhoztatja ezt a szokást?

- Én? - kérdezte a maonita. - Hagyd békén az öreget! Vándorló kalmárok vagyunk mi, közvetítő kereskedők, mindenütt otthon és sehol se, a mi jelszavunk: “Ahol jóllakunk - ottan jól lakunk”. Jegyezd ezt meg, mert neked is így kell majd élned.

- Sohasem fogok - felelte József - Egyiptomban és a legyezősúr házában egy szót is szólni a hágóünnep tiszteletreméltósága ellen. De magunk közt szólva, hadd említsem meg, hogy csapda és hurok ez a szó: tiszteletre méltó. Mert az emberek könnyen tartják tiszteletre méltónak az öreget, éppen mert öreg, s az egyik annyi szemükben, mint a másik. Nemegyszer azonban csapda az öreg tiszteletreméltósága, amikor tudniillik csupán elaggott s megkorhadt az időben - akkor csak látszólag tiszteletre méltó, valójában pedig borzalom isten előtt és mocsok. Magunk közt szólva, a dzsedeti szűz lány fölajánlását inkább mocskosnak érzem.

- Hogyan akarsz efféle különbséget tenni? És hova jutnánk, ha minden tejfölösszájú a világ középpontja akarna lenni, és bíróvá tolná föl magát abban, hogy mi szent a világon és mi csupán elaggott, mi tiszteletre méltó még, és mi az, ami már borzalom? Így egykettőre semmi szent nem lenne többé! Nem hiszem, hogy te meg fogod tartóztatni nyelvedet, és káromló gondolataidat eltitkolod. Mert az efféle gondolatoknak, aminőket te táplálsz, az a sajátosságuk, hogy ki kell mondani őket - ismerem én ezt már.

- Melletted, uram, könnyen meg lehet tanulni, hogy öreg és tiszteletre méltó ugyanaz.

- Lárifári. Nekem ne mutass mézesmadzagot, én csak vándorkereskedő vagyok. Ügyelj inkább intelmeimre, hogy ne hamarkodd el a dolgot Egyiptom fiai előtt, s locsogásoddal ne rontsd el szerencsédet. Mert gondolataidat bizonyosan nem tudod majd megzabolázni; ezért ügyelj rá, hogy már gondolataid helytállók legyenek, és ne csupán beszéded. Nyilvánvaló, hogy semmi sem jámborabb, mint isten, ember és állat egysége az áldozatban. Mert akárhogy számolgatsz is ide-oda a három között az áldozat tekintetében, ők eggyé válnak benne. Az áldozatban mind a három benne van, s mindegyik a másikért van. Ezért serénykedik Amun mint áldozati bakkecske a leghátsó kamra homályában.

- Nem tudom, mi van velem, uram és megvásárlóm, tiszteletre méltó kereskedő. Miközben oktatsz, erősödik a homály, s a csillagok kósza fénye úgy szitál alá, mint ékkövek pora. Meg kell dörzsölnöm a szemem, bocsáss meg, hogy így teszek, mert meg akar csalni, s ahogy itt ülsz gyékényeden előttem, úgy látom, mintha egy levelibéka feje ülne válladon, s bölcsen és szélesen guggolnál, mint egy pocakos varangy!

- Lám, hogy nem tudod eltitkolni gondolataidat, akármilyen visszataszítók is! Miért akarsz bennem varangyot látni?

- Szemem nem kérdezi, hogy akarok-e. Szakasztott olyannak látlak a csillagok fényében, mint amilyen egy guggoló varangy. Mert te voltál Heket, a nagy bába, amikor megszült engem a kút, s te kiemeltél anyámból.

- Ah, te fecsegő! Miért volna nagybába az, aki téged napvilágra segített? Heket, a béka azért nagy, mert második születésénél és föltámadásánál segédkezett a széttépettnek, akinek az alsó világ jutott, míg a felső, Egyiptom fiainak hite szerint, Hórusznak, és Uziri, az áldozat nyugat első nagyja lett, a halottak királya és bírája.

- Ez tetszik nekem. Ha már nyugatra megyünk, legalább elsők legyünk az ottaniak között. Taníts meg azonban, uram: Uziri, az áldozat olyan nagy Kéme fiainak szemében, hogy Heket azért lett nagy béka, mert születésének bábája volt?

- Rendkívül nagy.

- Nagyobb Amun nagyságánál?

- Amun nagy a birodalma miatt, híre megrémíti az idegen népeket, hogy kidöntik számára cédrusaikat. De Uziri, a széttépett nagy a nép szeretetében, minden népében Dzsanettől, a torkolatoknál fekvő várostól Jebuig, az Elefánt-szigetekig. Senki sincs köztük, az ingoványok köhögő gályarabjától, aki milliónyi, Fáraóig, aki csak egy van, s egyedül és önmagát imádja templomában - én mondom neked, senki sincs, aki ne ismerné és ne szeremé őt, és ne kívánná, hogy Abotban, az ő városában, a széttépett sírja mellett legyen a sírja, ha ez lehetséges volna. De mivel ez nem lehetséges, bensőséggel és bizalommal követik őt, hogy a maguk óráján hozzá hasonlók legyenek, s örökké éljenek.

- Istenhez hasonlók legyenek?

- Istenhez hasonlók, azaz egyek vele, olyannyira, hogy a halott Uziri lesz, s úgy is hívják.

- Mit nem mondasz! Kímélj azonban, uram, tanításod közben, és segíts szegény értelmemnek, mint ahogy kisegítettél a kút méhéből! Mert ez nem egykönnyen érthető, amire itt tanítani akarsz az éjszakában, a szunnyadó tenger partján, Micrájim fiainak nézeteiről. Úgy kell ezt értenem, hogy a halál ereje meg tudja változtatni természetünket, és a halott isten lesz isteni szakállal?

- Igen, ez az országok minden népének bizakodó nézete, és azért ragaszkodnak hozzá oly bensőséges egyetértéssel Cóántól az Elefánt-szigetekig, mert hosszú küzdelemmel kellett kiharcolniok.

- Nehéz győzelemmel küzdték ki nézetüket, s kitartottak érte egészen hajnalhasadtáig?

- Kivívták. Mert kezdetben és eredetileg csak Fáraó volt, ő maga, a palota Hórusza, aki meghalván Uzirihoz jutott, és egy lett vele, úgyhogy istenként örökké élt. De a köhögők, a szoborcipelők, a téglafestők, a gelencsérek mind, s akik az eke mögött, s akik a bányákban dolgoznak, nem nyugodtak, hanem küzdöttek, amíg kivívták és elérték, hogy a maguk óráján ők is mind Uzirik legyenek, és haláluk után nevük Uziri-Khnemhotpe, Uziri-Rehmeré legyen, és örökké éljenek.

- Ismét tetszik nekem, amit mondasz. Megszidtál ama nézetem miatt, hogy minden emberfiát körülveszi a maga külön világköre, és ő annak közepe. De ilyen vagy amolyan módon, úgy látom, Egyiptom fiai is az én nézetemet vallják, minthogy mindegyik Uziri akar lenni halála után, amint kezdetben csak Fáraó, és ezt ki is harcolták.

- Ostoba beszéd. Mert nem az emberfia a középpont, Khnemhotpe vagy Rehmeré, hanem a hitük és bizalmuk, amelyben mindannyian egyek egymással, a folyam mentén föl s alá, a torkolatoktól a hatodik zuhatagig, a hit Uziriban s föltámadásában. Mert tudd meg: nemcsak egyszer halt meg s támadt föl ez a nagyon nagy isten; mindig újra megteszi ezt a tengerjárás szerint Kéme fiainak szeme előtt - lebukik s hatalmasan merül föl, hogy áldásként terüljön az ország fölé Hápi, az erős bika, az isteni folyam. Ha a télidő napjait megszámlálod, amikor a folyam kicsi és a föld szárazon hever, hetvenkét napot találsz, s ez a hetvenkettő esküdött össze Széttel, az alattomos szamárral, s a ládába juttatták a királyt. De ő fölmerül az alsó világból a maga órájában, följő a növekvő, dagadó, áradó, a szaporodó, a kenyér ura, aki nemzője minden jónak s mindennek éltetője, s kinek neve “az ország táplálója”. Ökröket ölnek le neki és szarvasmarhákat, de íme, az isten s a véres áldozat eggyé lesz; mert marha és bika ő maga is előttük a földön és házában: Hápi, a fekete, tomporán a hold jegyével. Ha pedig meghal, bebalzsamozzák és bepólyálják és fölállítják, és Uzer-Hápinak nevezik.

- No lám! - mondta József. - Hát ő is kivívta, mint Khnemhotpe és Rehmeré, hogy Uziri legyen halálában?

- Úgy hiszem, gúnyolódol? - kérdezte az öreg. - Nem igen látlak a reszkető fényű éjszakában, de amit tőled hallok, nagyon hasonlít a gúnyolódásra. Én mondom neked, ne gúnyolódj az országban, ahová viszlek, minthogy amúgy is odautazom, s fajankó módjára ne fuvalkodj föl fiainak nézeteivel szemben, mert mindent jobban akarsz tudni a magad Adónjával, hanem alkalmazkodj jámboran szokásaikhoz, különben megütöd a bokád. Kissé tanítani és beavatni akartalak, s néhány szót váltottam veled ezen az estén a magam mulatságára, hogy elűzzem az időt; mert már agg vagyok, s néha kerül az álom. Más okom nem volt rá, hogy beszéljek veled. Most jó éjt kívánhatsz, hogy megpróbáljak aludni. De vigyázz a formára!

- Parancsoltál, s már meg is történt - felelte József. - De hogyan is akarnék gúnyolódni, amikor az én uram olyan jóságosan beavatott ezen az estén, hogy megálljam a helyem és meg ne üssem a bokám Egyiptomban, s oly dolgokra tanította a megbüntetettet, amiről én, az alja nép fia, álmodni sem mertem soha, annyira újak előttem, s nem is közérthetők. Ha tudnám, hogyan mondhatnék köszönetet, megtenném. De mivel nem tudom, mégis teszek érted ma valamit, én jótevőm, amit nem akartam tenni, s felelek egy kérdésedre, amely elől kitértem, amikor föltetted. Néven nevezem magam.

- Megnevezed magad? - kérdezte az öreg. - Tedd meg, vagy inkább ne tedd meg; nem nagyon nógattalak miatta, mert öreg vagyok és meggondolt, és jobb szeretem, ha nem tudom, hogyan is állnak a dolgaid, mivel félnem kell, hogy bajba keveredem, s tudásommal jogtalanság bűnébe esem.

- Ó, legkevésbé sem - válaszolta József. - Nem fenyeget efféle veszély. De legalább néven kell nevezned rabszolgádat, ha tovább adod az áldásházba Amun városában.

- Mi hát a neved?

- Uzarszif - felelte József.

Az öreg hallgatott. Noha csak annyi távolság volt köztük, amennyit a tisztelet kívánt, mégis csupán árnyként látták egymást.

- Jól van, Uzarszif - mondta az öreg kis idő múlva. - Néven nevezted magad. Most végy szabadságot, mert napfelkeltével tovább vonulunk.

- Jó éjszakát - köszönt József a homályban. - Ringasson el az éj lágy karjai közt, s fejed szunnyadjon édes békével kebelén, mint gyermeki főd egykor anyád szívén!

A kísértés

Miután József megnevezte halotti nevét az izmáelita előtt, s közölte vele, miképpen akar hívatni Egyiptom földjén, tovább vonultak ezek az emberek lefelé, néhány, több és sok napon át, leírhatatlan kényelmességgel s tökéletes közönnyel az idő iránt, amely egy nap, tudták, ha csak egy kicsit is segítenek neki, majd csak legyőzi a teret, mégpedig annál biztosabban, minél kevesebbet törődnek vele, s inkább rábízzák, hogy az egyenként semminek látszó haladásokat suttyomban nagy mennyiségre növelje föl, maguk pedig egy napról másikra élve éppen csak a cél irányát tartják meg valamennyire.

Az irányt a tenger szabta meg, amely homokos ösvényüktől jobbra, a szent távolba hajló ég alatt terjengett végtelenül, hol ezüstös szikrákkal szórt kékségben pihenve, hol bikaerős, habtarajos hullámokkal rohamozva a megszokott part ellen. A nap benne hunyt el, a meg nem álló-állandó, az isten szeme, gyakorta tiszta magányosságban, fényesre hevült korongként, mely alámerülve csillámló pallót vet a végtelen víz fölött a partig s az elragadtatva tovavonulókig, gyakorta pedig aranyban és rózsafényben, szétterjeszkedő ünnepi díszben, mely mennyei hitében csodálatos szemléletességgel erősíti meg a lelket, vagy borúsan izzó párákban s színekben, melyek nyomasztóan hirdetik az istenség komoran fenyegető hangulatát. Fölkelte ellenben nem a nyílt látóhatáron történt, hanem halmok és föléjük emelkedő hegyek mögött, amelyek másik felől, a vándorlóktól balra határolták a kilátást; és ott is, a közeli partvidéken, ahol megművelt földek terültek el, kutak csillogtak a hullámos tájon, és gyümölcskertek díszítették a lépcsőzetes halmokat - ott is, a tengertől oldalvást és félszáz rőfnyire színe fölött, gyakran jártak a kalmárok; falucskák között, melyek megerősített városoknak adóztak, ezeket pedig szövetséges fejedelemségek egyesítették, és délen Gáza, Hazati, a szilárd erősség volt a szövetség feje.

Dombcsúcsokon, fehéren s körülbástyázottan, pálmák közt terültek el ezek az anyavárosok, a falusiak menedékhelyei, a sároniak várai, s miként a mezőn a falvak előtt, úgy csaptak vásárt a midjaniták a nagy lakosságú és templomőrző városok kapujában. Ekron, Jabne, Asdód lakosainak kínálva a Jordánon túli portékáikat. József viselte az írnoki tisztet. Ült s ecsettel följegyezte az egyes üzleteket, amelyeket alkudozó filiszteusokkal, halászokkal, hajósokkal, kézmívesekkel s a várurak rézpáncélos zsoldosaival kötöttek - Uzarszif, az írástudó rabszolga, jó urának tetszésére. Az eladott fiú szíve napról napra hevesebben vert. Gondolhatjuk, miért. Nem volt természete, hogy az érzékeit megkapó hatások között naivul elveszítse magát, s a helyről s viszonyáról más helyekhez ésszerűen mérlegelt képet ne alkosson. Tudta, hogy számos megállóval és lomhán marasztaló pihenőhelyekkel, egy más országban, néhány napi járóval messzebb napnyugat felé, fordított irányban otthonához közeledve, bárha oldalvást attól, éppen most fejezi be ugyanazt az utat, amelyet testvéreihez utazva szegény Hulda hátán győzött le, s csakhamar el kell érniök azt a pontot, ahol befejezte, és már csak némi oldaltávolságra, ami nem több, mint körülbelül a testvérekhez tett út fele, lehet az atyai háztól. Asdódnál körülbelül, Dágon, az itten tisztelt halisten házánál, egy forgalmas településnél, kétórányira a tengertől, amelyhez lármás, emberekkel, ökrös szekerekkel s lófogatokkal zsúfolt kikötőút vitt le: ezen a helyen lehettek annyira; mert József mérlegelése szerint a partvonal Gáza felé egyre jobban elhajlik nyugatra, úgyhogy a távolság a keleti-belső hegyvidéktől naponta növekszik, nem is beszélve arról, hogy Hebrón magasságát déli irányban hamarosan átlépik.

Ezért vert szíve oly aggodalmas-megkísértetten ezen a vidéken s vontatott haladásuk közben Aszkaluna, a sziklavár felé. Szellemében ott élt az ország alakja: Seféla, a tengerparttal párhuzamos lapály volt, ahol most haladtak; a keletről alápillantó hegyláncok pedig, melyek felé elgondolkozva fordultak a fürkésző Ráhel-szemek, a filiszteusok országának második, magasabb, völgy szántotta lépcsőfokát alkották, s mögöttük kelet felé mind meredekebben emelkedett a világ a tengerfölöttibe, durvába, keménybe, marhajárások közé, melyeket elkerült az alföld pálmája, és fűszeres füvű hegyi legelők magasságába, ahol juhok nyüzsögtek, Jákób juhai... Micsoda játéka a sorsnak! Ott fönn ül Jákób, kétségbeesetten, könnytől martan, szörnyű fájdalmával, szegény kezei közt József halálának és széttépettségének véres jelével - itt lenn pedig, lábánál, egyik filiszteus várostól a másikig, elhalad lakhelye mellett József, az ellopott, némán, hírt sem adva magáról, idegen emberekkel, alá Seól felé, a halál házába! Milyen kézenfekvő volt a szökés gondolata! Hogy viszketett és rángott tagjaiban a menekülés ösztöne, és erjedő gondolatai mint tolultak fél- és képzeletben már erőszakosan megvalósított elhatározásokká, kiváltképp este, amikor megvásárlójának, a vén kalmárnak elmondta a jóéjt-köszöntést; mert ezt mindennap meg kellett tennie, ez is kötelességei közé tartozott: nap végével az izmáelitának választékos fordulatokkal, mégpedig mindig újakkal, különben az öreg azt mondta, ezt már ismeri, boldog éjszakát kívánni. Tehát kiváltképp a szürkületben, ha a filiszteusok valamelyik falva, valamelyik városa előtt tábort ütöttek, s útitársait elnyomta az álom, fogta el a vágy az elhurcoltat, s már-már elragadta, föl az éjszakai gyümölcsös dombokra, s tovább a csúcsokon és erdei szakadékokon át, nyolc mérföldre s napi járóra, több nem lehet, s József kapaszkodva már megtalálná az utat - föl a hegyek közé, Jákób karjaiba, hogy fölszárítsa az atya könnyeit e szavakkal: “Ímhol vagyok!”, s ismét kedvence legyen.

Valóra váltotta-e vágyát, s kereket oldott-e? Nem, mégsem, tudjuk, hogy nem tette meg. Meggondolta magát, noha egyszer-másszor, csak az utolsó pillanatban, elhárította a csábítást, elállt tervétől, és maradt, ahol volt. Ez volt különben pillanatnyilag a legkényelmesebb is, mert a szökés vállalása nagy veszedelmekkel járt: éhen veszhetett, rablók és gyilkosok kezébe eshetett, vadállatok martaléka lehetett. És mégis, lemondásának kisebbítése lenne, ha egyszerűen azzal a szabállyal indokolnánk meg, hogy természetes lustaságunknál fogva elhatározásainkban gyakran győz a semmittevés a tett felett. Volt eset, amikor József vonakodott olyan testi cselekedettől, mely jóval édesebb lett volna, mint vad menekvés a hegyeken át. Nem, a lemondás, mellyel a viharos kísértés végződött, most éppúgy, mint az élet amaz esetében, amely előretekintő szemünk előtt lebeg, Józsefre különösen jellemző módon oly megfontolásból eredt, ami szavakba foglalva ilyesféleképp hangzana: “Hogyan is tehetnék ilyen ostobaságot, s hogyan vétkezhetnék Isten ellen?” Más szóval, a szökésgondolat balga és bűnös elhibázottságának belátása itt az eset, világos és intelligens megértése annak, hogy otromba balfogás lenne Isten terveit szökésével megzavarni. Mert Józsefet teljesen áthatotta a bizonyosság, hogy nemhiába ragadták el, sőt inkább a Tervezőnek, aki kiszakította a régiből és átvezette az újba, szándékai vannak vele a jövőben ilyen vagy olyan módon: és e végzés ellen berzenkedni, e megpróbáltatás elől kitérni bűn és nagy hiba lett volna - a kettő ugyanis József szemében egyet jelentett. Vele született fölfogása volt, hogy a bűn hiba és életügyetlenség, otromba botlás az isteni okosság ellen, és tapasztalatai rendkívül megerősítették ebben. Elég hibát követett el - a veremben eszmélt erre rá. Mivel azonban a veremből megszabadult, és nyilvánvalóan terv szerint elvezettetett, következésképp az addig elkövetett hibák benne kellett hogy legyenek a tervben, mint a célnak megfelelők, és vakságukban sem hiányzott az isteni irányítás. További hibák azonban, mint például a szökés a sült bolondságig bűnösek lennének; betű szerint annyit jelentenének, hogy bölcsebb akar lenni Istennél, ami József okos belátása szerint az ostobaság tetőpontja volna.

Ismét az atya kedvence? Nem, még mindig az - de új, régóta vágyott s megálmodott értelemben. Új, magasabb kegyeltség és kiválasztottság volt az, amelyben most, a sírverem után, élnie kellett, az elragadottság keserillatú ékességében, melyet a sors a tartogatottaknak tartogat, s a félretetteknek tesz félre. A szétszaggatott koszorút, a teljes-áldozat ékességét ismét viselte - nem képzelgő játékból immár, hanem valóságosan, azaz: szellemben -, s a hús balga vágyaiért lemondott volna róla? József nem volt oly együgyű és minden isteni okosságtól idegen, az utolsó pillanatban sosem volt oly ostoba, hogy eljátssza állapotának előnyeit. Ismerte-e az ünnepet, avagy nem, élete minden órájában? A jelenlét és az ünnep eszköze - ő volt-e, avagy nem? Koszorúval a hajában megszökött volna az ünnep elől, hogy ismét marhapásztor legyen testvéreivel? A kísértés csak a húsban volt erős, a szellemben ellenben nagyon gyenge. József megállotta. Tovább vonult megvásárlóival, tova Jákób mellett s el közeléből - Uzarszif, a nád fia, Jozef-em-heb egyiptomi nyelven, ami azt jelenti tudniillik: “József az ünnepen.”

Viszontlátás

Tizenhét nap? Nem, hétszer tizenhét napos utazás volt, nem számlálva ugyan, de a roppant hosszadalmasság értelmében; s idővel már nem is lehetett különbséget tenni, mennyit kell ebből a mindjániak csigalassúságának terhére s mennyit a megjárandó tér számlájára írni. Sűrűn lakott, termékeny földön vonultak át, melyet olajligetek koszorúztak, pálma-, feketedió- és fügefák nőttek be, gabona borított, mély kutak nedvesítettek: vizükre tevék és ökrök jártak. Néha a nyílt mezőkön voltak a királyok állomásnak nevezett kis erődjei, falakkal s bástyatornyokkal, melyeknek csipkés párkányán íjászok állottak, s kapuiból harcikocsisok hajtották ki fújtató lovaikat; s az izmáeliták magukkal a király harcosaival sem restelltek kereskedni. Mindenütt helységek, tanyák és migdál-telepek hívogattak kis időzésre, s ők el is időztek hétszámra, ez már nem számított. Mire elértek oda, ahol az alacsony partszegély hirtelen föltoluló sziklafallá merevedik, melynek tetején terül el Aszkalun, már vége felé járt a nyár.

Szent és erős volt Aszkalun. Falainak, melyek félkörben ereszkedtek le a tengerig s körülfogták a kikötőt, mintha óriások rakták volna kockaköveit, elterpeszkedő Dágon-házának számos udvara volt, ligete bűbájos, és a liget tava halban gazdag, Astarót-lakása híres arról, hogy régibb, mint Baálát bármelyik szentélye. Fűszeres kis hagymaféle nőtt itt vadon pálmák alatt a homokban. Derketónak ajándéka volt ez, Aszkalun úrnőjének, s másutt el lehetett adni. Az öreg zsákszám gyűjtetett belőle, s egyiptomi betűkkel a zsákocskákra írta: “Legfinomabb aszkalunhagyma.”

Innen görcsös olajerdőkön át, melyeknek árnyában számos nyáj legelt, Gázába, másként Hazátiba értek, s ezzel már csakugyan messzire jutottak. Itt már csaknem az egyiptomi világban voltak; mert amikor hajdanán Fáraó kocsikkal s gyalogosokkal előrontott odalentről, hogy Cahi, Amor és Retenu nyomorult földjén át hatoljon a világ végéig, s a templomfalak összerótt kövein bevésett vonalakkal óriási nagyságban ábrázolhassák, mint ragadja meg baljával egyszerre öt barbár üstökét, s mint lengeti meg jobbjával a buzogányt a szent hőkölők felett, mindig Gáza volt a vállalkozás első állomása. Sok egyiptomit is lehetett látni Gáza erősen szagos utcáin. József jól megnézte őket. Széles vállúak voltak, fehér ruhások és fennhéjázók. Kitűnő, olcsó bor termett a parton s mélyen benn az országban, Beérseba felé. Az öreg számos korsóval cserélt, hogy két teve alig győzte vinni, s a korsókra írta: “Nyolcszorosan jó bor Hazátiból.”

Akármilyen messze jutottak is azonban, mire az erős falú Gáza helységet elérték, az út nehezebb fele, amelyhez képest a lassúcska utazás a filiszteusok országán át csupán gyermekjáték s mulatság volt, még előttük állt; mert Gáza mögött délre, ahol a parttal párhuzamosan homokos út vitt Egyiptom folyója felé, a világ képe, tudták az izmáeliták, akik nemegyszer jártak már erre, rendkívül barátságtalanná vált, s a tápláló mezők előtt, melyeken a Nílus szétáradt, mélységesen szomorú alvilág, iszonyú pusztaság tárult föl, kilencnapi átkozott és veszedelmes járóföld, a gyötrelmes sivatag, amelyen nem lehet elidőzni, hanem a lehető leggyorsabban kell megjárni s hátrahagyni, úgyhogy Gáza volt az utolsó pihenő, mielőtt Micrájimba értek volna. Ezért az öreg, József ura nemigen sietett innen tovább, mert amint mondta, úgyis elég sokáig lesz majd sietős az út, hanem sok napon át tartózkodott Gázában, hogy a sivatagi útra komoly előkészületeket tegyen, ellássa magát vízzel, külön vezetőt s útmutatót vegyen föl, s tulajdonképp fegyvereket is kellett volna beszerezni kóbor csőcselék és rabló sivataglakók ellen, erről azonban öregünk lemondott: először, mert bölcsességében haszontalannak gondolta, mivel amint mondta, vagy szerencsésen elkerülik a sivatagbelieket - amikor is nincs szükség fegyverre -, vagy szerencsétlenségükre beléjük ütköznek, akkor meg akármennyit ölnek is meg közülük, még mindig marad elég, hogy utolsó ingükig kifossza őket. A kereskedő, mondta az öreg, bízza magát szerencséjére, nem pedig dárdára és íjra, az nem az ő dolga.

Másodszor pedig a vezető, akit a kapunál béreltek, ott, ahol az utasoknak effélék ajánlkoznak, nyomatékosan megnyugtatta őket a kóborlók felől, s kijelentette, hogy az ő vezetése mellett egyáltalán nincs szükség fegyverre, ő tökéletes kísérő, és az iszonyún át a legbiztosabb utakat mutatja, amiért is nevetséges lenne, ha rábízván magukat, még fegyvereket is cipelnének. Hogy elcsodálkozott József, hogy megijedt, s viszont megörült is, amikor a vezetőben, aki az indulás hajnalán a kis karavánhoz csatlakozott és annak élére állt, hitetlenkedve ismerte fel a fanyarul-szolgálatkész ifjat, ki nemrég s oly sok mindennek előtte Sekemből Dótánba vezette!

Ő volt az kétségtelenül, noha a sivatagi lepel, amelyet viselt, megváltoztatta akkori külsejét. A kis fej és duzzadt nyak, a vörös száj és almaszerű áll, kiváltképp pedig a tekintet bágyadtsága és a sajátságosan kényes tartás félreismerhetetlen volt, és a meghökkent József úgy hitte, egy pillantást fog el, melyet a vezető, fél szemével gyorsan hunyorítva, de különben mozdulatlan arccal vet feléje, s amely régi ismeretségükre emlékeztette, de ugyanakkor diszkréciót is kért. Ez igen megnyugtatta Józsefet; mert ez az ismeretség mélyebben nyúlt vissza előző életébe, mint amennyire kívánatos volt, hogy az izmáeliták szeme elhatolhasson, és a hunyorítást úgy is érthette, hogy az idegen is tudja ezt.

Mégis nagyon szeretett volna az emberrel szót váltani, s mikor az utazó társaság a hajcsárok dala s a vezérteve kolompjának hangja mellett elhagyta a zöld mezőket, s föltárult előttük a sivatag, József megkérte az öreget, aki mögött nyargalt, hogy még egyszer és nagyobb biztonság okáért megkérdezhesse a vezetőt, vajon teljesen biztos-e a dolgában.

- Félted a bőröd? - kérdezte a kereskedő.

- Mindnyájatokét - felelte József. - De én először utazom az átkozott tájon, s így szinte sírni tudnék.

- Kérdezd hát meg.

József erre előreösztökélte állatát a vezérteve mellé, s így szólt a vezetőhöz:

- Uram szája vagyok. Hogy biztos vagy-e az útban, azt akarja tudni.

Az ifjú, ahogy szokta, válla fölött ránézett félig nyitott szemmel.

- Saját tapasztalatod alapján megnyugtathatod - felelte.

- Csöndesen! - suttogta József. - Hogy kerülsz ide?

- És te? - volt a válasz.

- No persze. Szót se az izmáelitáknak róla, hogy testvéreimhez utaztam! - suttogott József.

- Légy nyugodt! - felelte a másik éppoly halkan; és egyelőre ennyiben maradtak.

De amikor napról napra mélyebben hatoltak a pusztaságba, a napkorong borúsan szállt alá a holt hegyláncok mögött, s középen szürke, de szélükön esti fényben égő felhőhadak borították az eget a viaszsárga homokpuszta felett, amelyen aszott fűtől bozontos dombpárnák voltak elszórva messze-messze, még egyszer alkalom adódott, hogy föltűnés nélkül beszélhessen az emberrel. Mert amikor néhányan az utasok közül megpihentek egy füves domb körül, melyen a hirtelen beálló hideg miatt rőzsetüzet szítottak, közöttük volt a vezető is, aki különben sem az urakkal, sem a szolgákkal nemigen érintkezett, megvetette a szócséplést, s csak az öreggel tanácskozott tárgyilagosan napról napra az út felől, József csatlakozott a csoporthoz, miután bevégezte szolgálatát, s boldog szunnyadást kívánt az öregnek, letelepedett a vezető mellé, és várt, amíg az utasok szűkszavú beszélgetése elnémult, s egyre jobban elfogta őket a bóbiskoló félálom. Ekkor meglökte kissé szomszédját, és így szólt:

- Hallod-e, sajnálom, hogy lehetetlen volt akkor szavamat tartanom, és cserben kellett hogy hagyjalak, amikor vártál rám.

Az ember lankadt pillantást vetett rá a válla fölött, és tekintete nyomban visszafordult a zsarátnok felé.

- Szóval lehetetlen volt? - felelte. - No, mondhatom, ilyen hűtlen fickóval, mint te, még életemben nem találkoztam. Ha rajta múlna, hét örömévig ülhetnék, s őrizhetném a szamarát, eszébe se jut visszajönni, ahogy ígérte. Csodálkozom, hogy egyáltalán még szóba állok veled, igazán csodálkozom magamon.

- De hát hallod, hogy bocsánatot kérek - mormolta József -, sőt bocsánatot is érdemlek, mit tudod te azt. Másként történt, mint ahogy gondoltam, úgy fordult a dolog, ahogy nem sejthettem. Lehetetlen volt visszatérnem hozzád, akárhogy is akartam.

- Persze, persze, persze, locsogás, üres kifogások. Hét örömévig ülhettem volna s várhattam volna rád...

- De mégse ültél miattam hét örömévig, hanem mentél az utadra, amikor láttad, hogy távol kellett maradnom. Ne túlozd a kellemetlenséget, amit akaratom ellenére okoztam! Inkább mondd meg azt, mi lett Huldával távozásom után?

- Hulda? Ki az a Hulda?

- Hogy ki, az némi túlzás - mondta József. - Huldáról kérdezlek, a szamárról, amelyik vitt bennünket, fehér kis hátascsacsimról atyám istállójából.

- Csacsi, csacsi, fehér kis hátascsacsi! - majmolta halkan a vezető. - Úgy beszélsz arról, ami a tiéd, olyan gyengéden, hogy már ebből lehet látni önszeretetedet. Az ilyen emberek aztán annyira hűtlenek...

- Ugyan - ellenkezett József. - Nem magam miatt beszélek gyengéden Huldáról, hanem miatta, mert olyan nyájasan óvatos állat volt, amelyet rám bízott atyám, és ha a sörényére gondolok, amint szeme fölé göndörödik, szívem ellágyul. Azóta is szüntelenül aggódom érte, amióta tőled elváltam, és még azokban a percekben és hosszú órákban is, amelyek magamnak is ugyancsak rémületesek voltak, az ő sorsa felől érdeklődtem. Tudnod kell, hogy amióta Sekembe jöttem, a rossz csillag nem hagyott el, s nagy szorongattatás lett osztályrészem.

- Lehetetlen - mondta az ember - és hihetetlen! Szorongattatás? Megáll az eszem, meg vagyok győződve róla, hogy rosszul hallottam. Hiszen te testvéreidhez mentél! Hiszen te meg az emberek szakadatlanul mosolyogtok egymásra, mert te kedves és szép vagy, mint egy faragott kép, s hozzá még micsoda gyöngyéleted van! Hogyan kerül ide rossz csillag és nagy szorongattatás? Ezt teljesen hiába kérdezem magamtól.

- Mindenesetre így van - válaszolt József. - És mégis azt mondom neked, egy pillanatra sem szűntem meg szegény Hulda sorsára gondolni.

- No jó - mondta a vezető. És József megint láthatta szemgolyóinak különös mozgását, amit már egykoron is megfigyelt nála, ezt a gyors, kancsal körbeforgást. - Tehát jó, Uzarszif rabszolga, te szólsz, és én hallgatlak. Azt is lehetne ugyan gondolni, nincs sok értelme még egy szamárral is törődni ennyi baj mellett, mert mi szerepe lehet ennek s mi fontossága viszonylagosan? De lehetségesnek tartom, hogy a te gondod fontos és dicséretre méltó, hogy a magad bajában még szegény teremtésre is gondoltál.

- Mi lett hát vele?

- Szegény teremtéssel? Hm, nem kellemes a magamfajtának előbb egészen hiába szamarat őrizni, aztán még számot is adni a történtekről. Szeretném tudni, tulajdonképpen hogy jövök hozzá. De nyugodt lehetsz. Utolsó benyomásaim szerint nem történt olyan nagy baj a szamár bokájával, mint ahogy első ijedelmünkben hittük. Úgy látszik, csak kibicsaklott, és nem tört el - azaz úgy látszott, eltört, de tulajdonképp csak kibicsaklott, értsd meg jól. Miközben vártam rád, volt időm bőven, hogy ápolás alá vegyem a szamár lábát, s mikor végezetül elfogyott a türelmem, annyira volt a te Huldád, hogy tovább tudott kocogni, bárha többnyire csak három lábon. Magam szamaragoltam rajta Dótánba, és ott elhelyeztem egy háznál, amelynek már nemegyszer tettem szolgálatot az ő s a magam javára, a helység első házánál, egy szántóvetőnél, ahol éppoly jó dolga lesz, mint atyád, az úgynevezett Izráel istállójában.

- Csakugyan? - kiáltott József halkan s örömmel. - Ki gondolta volna! Tehát lábra állt s kocogni tudott, s a te gondozásod folytán most jó dolga van?

- Nagyon jó - erősítette meg a másik. - Szerencséje van, hogy elhelyeztem a szántóvető házánál, és sorsa irgalmas volt hozzá.

- Tehát - mondta József - Dótánban áruba bocsátottad. És a bevétel?

- Azt kérded: a bevétel?

- Engedelmeddel.

- Azzal kiegyenlítettem vezetői és vigyázói munkám díját.

- Á, úgy. No hát nem kérdem, mennyit tett ki. És az élelmiszeres tarisznya, amit Hulda vitt?

- Komolyan gondolsz ennyi baj mellett holmi falnivalóra, és azt hiszed, ennek még bármi fontossága lehet?

- Nem sok, de hát a tarisznya mégis megvolt.

- Azzal is kártalanítottam magam.

- Hát - mondta József - elég jókor kezdted magad kártalanítani a hátam mögött; ezzel bizonyos mennyiségű hagymára és aszalt gyümölcsre célzok. De hagyján, talán jót akartál, s általában inkább jó tulajdonságaidra szeretnék tekintettel lenni. Hogy Huldát megint lábra állítottad, és jóllakattad a faluban, azzal csakugyan hálára köteleztél, és hálás vagyok a szerencsének, hogy véletlenül ismét találkoztunk, s ezt megtudhattam.

- Igen, s most megint mutathatom neked az utat, széllelbélelt, hogy célodhoz érj - felelte az ember. - Hogy miképpen jövök ehhez, s miért éppen én, azt kérdezhetem magamban úgy mellesleg, de hiába, ha senki más nem kérdi.

- Már megint fanyalogsz - mondta József -, éppúgy, mint akkor éjjel az úton Dótán felé, amikor önként segítettél megtalálnom a testvéreket, és mégis rosszkedvvel tetted? Nohát, most nem tehetek magamnak szemrehányást, hogy alkalmatlankodom, mert te elszegődtél az izmáelitákhoz vezetőnek a sivatagon át, és én csak véletlenül loholok közöttük.

- Az mindegy, hogy téged vezetlek vagy az izmáelitákat.

- Nehogy az izmáelitáknak is ezt mondjad, mert ők nagyra vannak méltóságukkal és függetlenségükkel, s nem szívesen hallják, hogy ők bizonyos mértékben csak azért utaznak, hogy én eljussak oda, ahová Isten akarja.

A vezető hallgatott, s állát sáljába hajtotta. Hogy szokása szerint körülforgatta-e szemét? Könnyen lehetséges, de a sötétben nem lehetett észrevenni.

- Ki hallaná szívesen - szólt némi önmegtagadással -, hogy csupán eszköz? Kiváltképp ki hallaná szívesen egy tejfölösszájútól? Részedről, Uzarszif rabszolga, meg éppenséggel szemtelenség, másfelől pedig, amit mondok, éppen az, hogy úgyis mindegy, és az izmáeliták mindenesetre éppúgy lehetnek azok, akik hozzád társultak, tehát hogy ismét te vagy az, akinek utat kell nyitnom - felőlem ám legyen! Közben egy kutat is kellett őriznem, a szamárról nem is beszélve többet.

- Kutat?

- Mindenkor kellett számítanom efféle szerepre, most hát a kúton volt sor. A legüresebb üreg volt, amit valaha láttam, üresebb már nem is lehetett, szinte már nevetséges, mennyire üres volt - ítéld meg tehát, hozzám méltó és nekem való volt-e ez a szerep. Különben talán éppen az üresség az, ami a lényeges volt ennél a veremnél.

- A kő el volt hengerítve?

- Természetesen, azon ültem, és ülve is maradtam, bármennyire szerette volna is az az ember, hogy eltűnjek.

- Micsoda ember?

- Hát az, aki titkon az üreghez jött balgatagságában. Toronytestű ember volt, lábai, mint a templomoszlopok, ebben a testhüvelyben azonban vékony hang lakozott.

- Rúben! - kiáltott föl József, s csaknem elfeledkezett minden óvatosságról.

- Nevezd, ahogy akarod, balgatag egy embertorony volt. Amint odajött köteleivel és köntösével ehhez a példásan üres veremhez...

- Meg akart menteni! - eszmélt rá József.

- Felőlem! - mondta a vezető, és asszonyosan ásított, kezét finnyás mozdulattal szájához emelve s finom kis sóhajjal. - Ő is a maga szerepét játszotta - tette hozzá már alig érthetően, mert állát és száját mélyen sáljába fúrta, s úgy látszik, aludni akart. József még hallotta szaggatott, rosszkedvű mormolását, ilyesféleképp:

- Nem kell komolyan venni... Csak tréfa és célzás... Tejfölösszájú... Várakozás...

Épkézláb mondatot már nem lehetett kicsalni belőle, és a sivatagi út további folyamán József sohasem elegyedett többé szóba a vezetővel és őrrel.

Cel vára

Napról napra türelmesen vonultak a gyötrelmesen át, a vezérállat kolompja után, kútállomásról kútállomásra, amíg betelt a kilenc nap, s ők szerencsésnek vallhatták magukat. A vezető nem vezette félre őket, érette a dolgát. Még akkor sem tévesztett utat, s akkor sem vesztette el az irányt, amikor kusza hegyvidékeken keltek át, amely nem is volt az, hanem torzan fintorgó szürkés homokkőtömbök és nem kőhöz, hanem érchez hasonlóan feketén csillogó omladékos meredekek zagyvaléka, amelyek sötét fényükben fölmagasló vasvárosnak látszottak. Sőt még akkor sem, mikor útról-ösvényről föld feletti értelemben s jelentésben napok hosszat egyáltalában nem is lehetett szó, hanem a világ elátkozott tengerfenék lett, s aggasztóan nyelt el mindent beláthatatlanságában, hullaszínű homokkal tele az izzó-sápadt éghatárig; és mentek fövenykúpokon át, melyeknek hátát kínos-finomra hullámosította és redőzte a szél, míg alant a síkon csillogva remegett a forró levegő, mintha mindjárt kigyúlna és táncoló tűzzé válna, s benne örvényesen forgott a fölkavart homok, hogy az utasok elleplezték fejük e csalfa halálvidámság elől, s inkább nem néztek oda, hanem vaktában meggyorsították az iramot, hogy keresztüljussanak az iszonyatoson.

Az úton gyakorta hevertek sápadt csontok, egy teve mellkasa, lábszárcsontja vagy emberi tag meredt ki megaszaltan a viaszos porból. Pislogva nézték, és nem adták föl a reményt. Két félnapon át, reggeltől estig tűzoszlop vonult előttük, mintha vezetőjük volna. Ismerték e jelenség természetét, ám viszonyukat hozzá mégsem csak e természetes oldalról fogták föl. Tudták, futó portölcsérek ezek, amelyeket a nap tüze világít át. Mégis jelentősen s megtisztelve szóltak egymáshoz:

- Tűzoszlop halad előttünk.

Ha a szemük előtt hirtelen összeomlana a jel, rettenetes volna; mert minden valószínűség szerint por-abubu követné. De a jel nem omlott össze, csupán koboldszerűen változtatta alakját, s lassacskán ellobogott a zord keleti szélben. Ez hű maradt hozzájuk kilenc napon át; szerencséjük megzabolázta a délit, amely így nem száríthatta ki tömlőiket, s nem itta el az élet vizét előlük. A kilencedik napon pedig már túl voltak minden veszélyen, megmenekültek a pusztaság borzalmaitól, és szerencsésnek vallhatták magukat; mert a sivatagi út következő részét már gondjába fogadta s biztosította Egyiptom, mely bejáratát védve, a nyomorúságosból jó darabot őrzött lépten-nyomon bástyákkal, mellvédekkel és őrtornyokkal a kutak mellett, hol egyiptomi hadnagyok vezérlete alatt strucctollas núbiai íjászok és líbiai szekercések kis seregei tanyáztak, az arra vonulókra nyersen rákiáltottak, és hivatalosan kihallgatták őket: honnan és hova.

Az öreg a maga vidám és okos módján tudott a fegyveres néppel beszélni, szándékaiknak ártatlansága felől minden kétséget elhárítani és poggyászából való apró ajándékokkal, késekkel, lámpákkal és aszkalunhagymával jóakaratukat meg tudta nyerni. Így körülményesen, de vidáman jutottak őrségről őrségre, mert a határőrökkel tréfálkozni sokkalta jobb volt, mint a vasvároson át és a sápadt tengerfenéken keresztül vonulni. Az utasok azonban jól tudták, hogy az állomások érintésével csak ideiglenes, amit végeztek, és ártatlanságuk aggályosabb vizsgálata, valamint veszélytelenségüké a közrend biztonságára még előttük áll: a hatalmas és kikerülhetetlen sorompónál tudniillik, amelyet az öreg “királyok falának” nevezett, s amely régtől fogva ott állt a sós tavak közti földnyelven a soszuvadak és sivataglakók ellen, ha netalán marháikat Fáraó mezőin akarnák legeltetni.

Egy magaslatról, ahol napnyugtakor megállottak, áttekinthették e fenyegető óvintézkedéseit és műveit az aggályos-gőgös elzárkózásnak, melyet az öregnek nyájas beszédességével, jöttében-mentében, nemegyszer sikerült már legyőznie, úgyhogy nem félt tőlük túlságosan, hanem nyugodtan mutatta őket kísérőinek: hosszú, csipkés párkányú s tornyokkal megtört falak vonulatát, melyek csatornák mögött húzódtak, ezek pedig kisebb-nagyobb tavak láncolatát kötötték össze egymással. Körülbelül a falak közepén híd ívelt át a vízen, azonban az őrizet éppen itt, az átjáró mindkét partján igazán hatalmas volt; mert ezen a ponton külön körfalakkal övezett, nehéz váracsok és erődépületek emelkedtek, kétemeletesen, tömören és magasan, s falaik és kiugrásaik fortélyos törésű vonalban emelkedtek a mellvédekig, hogy ezek még rohamállóbbak legyenek, minden oldalon négyszegletes oromtornyok, bástyák, rohamkapuk és védőerkélyek tömegével és rostélyos ablakokkal a keskenyebb fölépítményeken. Cel vára volt ez, a finom, boldog és sebezhető Egyiptom mellvédje és aggodalmas-hatalmas óvintézkedése a sivatag, a rablás és keleti nyomorúság ellen - az öreg néven nevezte övéi előtt, és nem félt tőle, de mégis annyit szavalt róla, milyen könnyen tud és fog az ő tökéletes ártatlansága átsurranni az akadályon, mint már nemegyszer, hogy azt lehetett hinni, szavaival önmagát bátorítja.

- Vajon nincs-e levelem gileádi üzletbarátomtól a Jordánon túlról - mondotta -, üzletbarátomhoz Dzsanetben, amelyet Cóánnak is neveznek, s amelyet hét évvel Hebrón után építettek föl? De bizony van, itt van nálam, s látni fogjátok, mint nyit ki ajtót s kaput. Csak annyi kell, hogy valami írást mutassunk, s Egyiptom fiai megint írhassanak valamit, s továbbküldhessék valahová, ahol újra írhatnak s könyvet vezethetnek. Persze írás nélkül nem boldogulsz; de ha föl tudsz mutatni holmi cserepet vagy tekercset és okmányt, mindjárt földerülnek. Mert hiába mondják, hogy a legfőbb náluk Amun vagy Uziri, a szemes; jobban ismerem én őket, igazában Thot az, az írnok. Higgyétek el, ha Hor-vaz, az ifjú írnoktiszt, az én régi barátom lép ki a falra, s beszélhetek vele, semmi nehézség nem lesz, át fogunk surranni. S ha már egyszer benn vagyunk, senki sem firtatja tovább ártatlanságunkat, szabadon vonulhatunk a folyó mentén minden kerületen át, ameddig akarunk. Üssük föl itt sátrainkat, s töltsük itt az éjt, mert Hor-vaz, az én barátom ma már nem lép ki a falra. Holnap pedig, mielőtt odaállnánk és szabad átvonulást kérnénk Cel vára előtt, meg kell mosdanunk vízzel, s levernünk ruhánkról a sivatag porát, kitörölnünk fülünkből és kikaparni körmünk alól, hogy emberi formánk legyen, s ne mint a homoki nyulaké; a fiatalok édes olajat is öntsenek hajukra, kenjenek szemük köré némi festéket, s nyalják ki magukat; mert előttük gyanús a nyomorúság, és irtóztató a műveletlenség.

Így beszélt az öreg, s ők szavai szerint cselekedtek, ott maradtak éjszakára, s kicsinosították magukat reggelre, amennyire lehetett ily hosszú út után az iszonyatoson keresztül. Ezeken az előkészületeken kívül azonban különös és meglepő is történt; a vezető, akit az öreg Gázában fölfogadott, s aki nagy biztonsággal vezette őket, egy bizonyos pillanatban eltűnt közülük, anélkül hogy bárki is bizonyosan meg tudta volna mondani, mikor távozott: már éjjel, vagy miközben Cel számára csinosították magukat. Elég az hozzá, mikor véletlenül utánanéztek, nem volt többé ott, csak a kolompos teve, amelyen ült, s bérét sem vette föl az öregnél.

Senki sem sírt utána, csak fejüket csóválták, mert vezetőre nem volt többé szükség, s az ember amúgy is hűvös, szűkszavú útitárs volt. Egy darabig csodálkoztak, s az öreg elégedettségét a megtakarításon csak az esemény homályos volta csökkentette némileg, s a nyugtalanság, amit egy tisztázatlanul hagyott ügylet okoz. Különben feltételezte, hogy majd csak megkerül valamikor az ember, hogy a magáéhoz jusson. József azonban lehetségesnek tartotta, hogy az titkon talán többhöz is jutott, mint a magáéhoz, s az árukészlet átvizsgálását ajánlotta; de a nyomozás eredménye nem igazolta őt. Ő volt az, aki legjobban csodálkozott, mármint ismerőse jellemének következetlenségén s közönyén a nyereség iránt, amit egyébkor tanúsított kapzsiságával nehezen tudott összeegyeztetni. Önként vállalt baráti szolgálatokért túlságosan is megfizettette magát, és a rendesen kialkudott bért, legalább úgy látszott, könnyedén veszni hagyja. De ezekről az ellentmondásokról az izmáelitákkal nem lehetett beszélni, s amit nem foglalunk szóba, azt hamar elfelejtjük. Mindnyájuknak volt más gondjuk is, mint a bogaras vezető; mert miután kitörölték fülüket, és eldörzsölték a szemfestéket, megindultak a víz felé és a királyok fala felé, és déltájban Celhez értek, a hídfő-erősséghez.

Ah, közelről még ijesztőbb volt, mint távolból, kétszeresen ijesztő és megtámadhatatlan az erőszak számára, tört falaival, tornyaival és védőerkélyeivel; körül a bástyafokokon harcosok álltak katonaingben, prémpajzzsal a hátukon, öklük lándzsájukon és álluk öklükön, így nézték a közeledőket, igazán felülről lefelé. Tiszteket lehetett látni, félhosszú parókával és fehér ingben, elöl a kötényüknél bőrleffentyűkkel és kezükben kicsiny bottal, amint ide-oda jártak mögöttük. Ezek nem sokat törődtek a karavánnal; de az elülső őrszemek fölemelték karjukat, s kezükből tölcsért csináltak szájuk előtt, miközben a lándzsa karjukon feküdt, és feléjük kiáltottak:

- Vissza! Megfordulni! Cel vára! Nincs tovább! Repül a lándzsa!

- Hadd kiabáljanak - mondta az öreg. - Hidegvér. Nem akarnak semmi rosszat, csak a szájuk jár. Adjunk le békejeleket, miközben lassan, de zavartalanul előrehaladunk. Hiszen nálam van üzletbarátom levele! Majd csak átjutunk!

Ily módon haladtak előre egészen a csipkés falig, éppen közepéig, ahol a kapu volt, amögött meg a nagy érckapu, amely a hídhoz vitt, és békejeleket adtak le. A kapuzat fölött mélyre vájt vonalakkal s tüzes színekkel tarkán kifestve világít egy széttárt szárnyú, csupasz nyakú keselyű óriási alakja, karmaiban a tartókarika, s jobbra és balra tőle a téglasorokból egy-egy kőből való pápaszemes kígyó ugrik ki négy láb magas talapzaton, fölfújt pofával s hasán állva, hogy nézni is borzalom, elhárító jelül.

- Megfordulni! - kiáltottak a bástyaőrök a külső torony és a keselyűkép fölött. - Cel vára! Vissza, a nyomorúságba! Itt nincs átjárás!

- Tévedtek, Egyiptom harcosai - felelt nekik az öreg övéi csoportjából, tevéje hátáról. - Éppen itt van az átjárás, és sehol másutt. Mert hol is lehetne másutt e földnyelven? Jártas emberek vagyunk, jó portán zörgetünk, pontosan tudjuk, hol lehet az országba jutni, mert egyszer-másszor átkeltünk már itt ezen a hídon, oda is, vissza is.

- Vissza igen! - kiáltoztak odafenn. - Mindig csak vissza, és csupáncsak vissza veletek a sivatagba, ez a helyes szó! Az országba nem eresztünk be semmiféle csőcseléket!

- Kinek mondjátok ezt? - válaszolt az öreg. - Nekem, aki ezt az elvet nem csupán jól ismerem, de határozottan helyeslem is? Hiszen magam is éppoly hevesen gyűlölöm a csőcseléket és homoki nyulakat, mint ti, s fölöttébb dicsérem, ha megakadályozzátok, hogy az országot meggyalázzák. De nézzetek meg jól bennünket, és vizsgáljátok meg arcvonásainkat. Kóbor rablóknak látszunk, Szináj söpredékének? Külsőnk azt a gyanút kelti, hogy gonosz célból ki akarjuk kémlelni az országot? Avagy hol vannak nyájaink, melyeket Fáraó rétein akarnánk legeltetni? Mindebből semmi sem jöhet itt még csak távolról sem szóba. Maoni midjaniták vagyunk mi, vándorkereskedők, erkölcseink különösen tiszteletreméltók, s gyönyörű külföldi portékát hozunk magunkkal, amelyet nektek is szeretnénk megmutatni, s cserébe bocsátani Kéme fiai között, hogy ellenükben Jeór vagy más néven Hápi kincseit vigyük el a világ végéig. Mert a forgalom és a cserekereskedelem kora ez, s mi, vándorok ennek szolgái és papjai vagyunk.

- A kor papjai? A por papjai! Hazugság minden szavatok! - kiáltották alá a katonák.

De az öreg erre sem vesztette el bátorságát, hanem csak elnézőn csóválta fejét.

- Ismerem én ezt már - mondta oldalvást az övéinek. - Elvből mindig így tesznek, s mindenesetre nehézségeket okoznak, hogy a vándorok lehetőleg elkotródjanak. De én még sohasem fordultam vissza, s most is keresztül akarok jutni.

- Hé, Fáraó harcosai - szólt ismét föl -, ti vörösbarnák, derék legények! Rendkívül szívesen elbeszélgetek veletek, mert vidám fiúk vagytok. De akivel voltaképpen beszélni szeretnék, az az ifjú csapatparancsnok, Hor-vaz, aki a legutóbbi alkalommal itt áteresztett. Legyetek szívesek, hívjátok hát őt a falra! Meg akarom neki mutatni a levelet, amelyet magammal viszek Coánba. Levelet! - ismételte. - Írást! Thot! Dzsehuti, a pávián! - Mosolyogva kiáltotta ezeket, ahogyan olyan emberek füle hallatára, kikben nem annyira egyes személyeket, mint bizonyos, a világ előtt nagyjában jól ismert nemzet képviselőit kell tekinteni, félig incselkedve, félig hízelegve emlegetjük népi kedvteléseik nevét, melyeknek gondolata közmondásos-hagyományos módon tréfásan összefügg mindenki számára e nép képzetével. A katonák is nevettek, jóllehet talán csak az idegenek állandó hiedelmén, mely szerint minden egyiptomi bolondul az írásért, de egyben nyilván hatott rájuk, hogy az öreg ismeri nevét egyik vezérüknek; mert egymás közt tanácsot tartottak, aztán azt a fölvilágosítást adták az izmáelitáknak, hogy Hor-vaz csapatparancsnok elutazott, szolgálati ügyben Szent városában tartózkodik, s három nap beletelik, amíg megjön.

- Milyen kár! - mondta az öreg. - Milyen rosszkor, Egyiptom harcosai! Három fekete nap, három újhold-nap Hor-vaz nélkül, barátunk nélkül! Akkor hát várni kell. Mi várunk, kedves fegyveresek, amíg vissza nem jön. Lennétek szívesek azonnal kihívni a falra, ha megjön Szentből, jelentve, hogy a jól ismert maoni midjaniták megérkeztek, s írás is van velük!

S csakugyan sátort ütöttek Cel vára előtt a homokban, és három napig vártak a hadnagy visszatértére, jó egyetértésben a falak őrzőivel, akik többször lejöttek hozzájuk, hogy megnézzék áruikat, és kereskedjenek velük. Még meg is szaporodtak egy másik utazó társasággal, amely délről, nyilván Szinájból, a sós tavak mentén érkezett, s szintén Egyiptomba tartott - különben elég rongyos népség és kevéssé pallérozott. Vártak az izmáelitákkal együtt, s mikor eljött az óra, és Hor-vaz megérkezett, a beutazni vágyókat a katonák mind beeresztették a főkapun át az udvarra, amely a hidaskapu előtt volt, ahol ismét kellett várniuk néhány órát, amíg az ifjú parancsnok vékony lábszárain le nem ugrándozott a külső lépcsőn, s a legalsó fokon meg nem állt. Két ember kísérte, az egyik írószerszámot, a másik kosfejes zászlót vitt. Hor-vaz közelebb intette a kérelmezőket.

Fejét homlokán egyenesre nyírt, világosbarna paróka fedte, amely tükrösen sima volt a füléig, onnan azonban hirtelen kis fürtökbe göndörült, s így hullott vállára. Pikkelyes zekéjéhez, amelyen kitüntetésként bronzlégy fityegett, kevéssé illett a finoman redőzött, rövid ujjú, liliomfehér vászonruha, mely kibújt alóla, s az ugyancsak finom redőkbe rakott kötény, mely ferdén húzódott a térdhajlás felé. Körülményesen üdvözölték, de akármilyen nyomorultak lehettek szemében, ő csaknem még udvariasabban viszonozta üdvözlésüket, szinte bolondos illedelmeskedéssel, miközben hajbókolva domborította a hátát, a fejét pedig édeskés mosollyal hátravetette, s egyben hegyesre csücsörített szájjal a levegőt csókolta, és nagyon karcsú, csuklóján csattal ékesített barna karját feléjük nyújtotta az ujjredők közül. Persze mindez gyorsan és megszokott módon történt, úgyhogy csupán egy pillanatig tartott e nehézkesen kellemetes és túlzottan kifejező játék, aztán ismét megszűnt; és észre lehetett venni - kivált József látta át -, hogy az egész nem nekik szólt, hanem magas műveltségük követelte, s önmaguk tiszteletére történt. Hor-vaznak rövid, öreges gyermekarca volt, pisze orra, kozmetikailag meghosszabbított szeme, s kissé mindig csücsörített és mosolyos szája sarkába feltűnően éles ráncok vágódtak.

- Ki az? - kérdezte gyorsan, egyiptomi nyelven. - A nyomorúság fiai ilyen nagy számban akarnak az országokba lépni?

A nyomorúság szóval nem akart éppen rosszat mondani; egyszerűen a külföldet értette rajta. A “nagy szám” azonban az utasok mindkét csoportjára vonatkozott, amelyek között nem tett különbséget, a midjanitákra Józseffel együtt éppúgy, mint a szinájiakra, akik a földre vetették magukat előtte.

- Túlságosan sokan vagytok - folytatta korholón. - Naponként jönnek innét és onnét; az isteni országból vagy Su-hegységből, s az országba akarnak lépni, vagy ha a “naponként” túlzás, akkor csaknem mindennap. Tegnapelőtt is beengedtem némelyeket Upi-országból és Uzer hegyéről, mivel levelek voltak velük. Én a nagy kapuk írnoka vagyok, az ország ügyeiről jelentést készítek, gyönyörködhet benne, aki látja. Felelősségem jelentékeny. Honnan jöttök, és mit akartok? Jót forgattok a fejetekben, vagy kevésbé jót, vagy éppen rosszat, hogy vissza kell űzni benneteket, avagy inkább rögtön halotti színt festeni arcotokra? Kádesből és Tubihiből jöttök vagy Her városából? Szóljon a legfőbb köztetek! Ha Szur kikötőből jöttök, ezt a nyomorult helyet ismerem, ahová csónakban viszik a vizet. Egyáltalán jól ismerjük az idegeneket, mert mind meghódítottuk, s adót szedünk tőlük... Mindenekelőtt, meg tudtok-e élni? Úgy értem: van-e mit enni, és így vagy úgy gondoskodni tudtok-e magatokról, nehogy az állam terhére essetek, vagy lopni legyetek kénytelenek? Ha az előbbi az eset, hol van az igazolástok és írásbeli kezességetek, hogy meg tudtok élni? Vannak leveleitek az ország valamelyik polgárához? Akkor ide vele. Különben pedig megfordulhattok.

Az öreg okosan és nyájasan közeledett hozzá.

- Te fáraó vagy itt - mondotta -, s ha el nem rémülök befolyásod láttára, s hebegve meg nem zavarodok döntő hatalmad színe előtt, ez csak azért van, mert nem először állok előtted, s már kitapasztaltam jóságodat, bölcs hadnagy!

És emlékeztette: körülbelül ekkor meg ekkor, két éve vagy talán négy éve, hogy ő, a mineai kalmár utoljára átvonult itt, s Hor-vaz, a csapatparancsnok első ízben bocsátotta útjára szándékainak tisztasága alapján. Félig-meddig mintha Hor-vaz is emlékezett volna az öreg szakállára és ferde fejére, aki emberül beszélte az egyiptomit; s így jóindulattal hallgatta, amint ez a föltett kérdésekre válaszolt: hogy nemcsak rosszat nem forgat a fejében, de még csak kevésbé jót sem, hanem csakis a legjobbat; hogy a Jordánon túlról jött kereskedelmi utakon Peleset országán át és a sivatagon keresztül, s övéivel együtt kitűnően megél, s tud gondoskodni magáról, aminek bizonysága az értékes árukészlet teherhordó állatai hátán. Ami pedig kapcsolatait illeti az országban, tessék, itt egy levél - és kigöngyölített az elöljáró előtt egy darab fényezett kecskebőrt, amelyen gileádi üzletbarátja kánaáni jegyekkel néhány ajánló sort írt a deltánál lakó dzsaneti üzletbarátjának.

Hor-vaz karcsú ujjai - mégpedig mindkét kezének ujjai - a nyájas elfogadás mozdulatával nyúltak ki az irat után. Nehezen okosodott ki rajta; annyit azonban látott saját kezű vízumából az egyik sarokban, hogy a bőrdarab már megfordult nála.

- Mindig ugyanazt a levelet hozod, barátocskám - mondta. - Ez nem járja, sokáig nem fogsz ezzel itt keresztüljutni. Ezt az irkafirkát nem akarom többé látni, szerezz már valami újat is.

Az öreg azt vetette ellen, hogy kapcsolatai nem korlátozódnak csupán a dzsaneti férfiúra. Sőt magáig Thébéig terjednek, mondotta, s most Vézébe, Amun városába tart, egy tiszteletre méltó és kitüntetett ház elé, amelynek elöljárójával, név szerint Mont-kavval, Amózisz fiával számtalan esztendeje jó ismeretségben él, s gyakran volt már szerencséje külföldi áruval kiszolgálni. A ház pedig a nagyok nagyjáé, Petepréé, a legyezősúré Fáraó jobbján. Ennek a bárha mégoly közvetett udvari összeköttetésnek megemlítése látható hatást tett az ifjú tisztre.

- A király életére! - mondta. - Akkor te nem vagy akárki, és ha ázsiai szájad nem hazudik, ez persze változtat a dolgon. Nincs valami írásod ismeretségedről ezzel a Mont-kavval, Amózisz fiával, aki a legyezősúr házának elöljárója? Semmi? Nagy kár, mert ez nem kevéssé megkönnyítené a dolgod. Mindenesetre meg tudtad nevezni ezeket a neveket, és békés ábrázatod szavaid hihetőségének elfogadható igazolása. - Intett írószerszámáért, és a kísérő sietett átnyújtani a fatáblát, amelynek sima gipszlapján szokott az elöljáró odavetett jegyzeteket tenni, valamint a kihegyezett nádat. Hor-vaz a nádat bemártotta a paletta egyik tintáscsészéjébe, melyet a katona odatartott, áldozatosan elfröccsentett néhány cseppet, jobb kezét széles ívben a táblára helyezte, és megismételtetve az öreg adatait, írni kezdett. Állva írt a zászló mellett, karján a táblával, kényesen előrehajolva, csücsörített szájjal, finom és nyájas pislogással, tetszelgőn és nyilvánvaló élvezettel. - Átmehettek! - jelentette ki aztán, a táblát és tollat visszaadta, megint köszönt bolondos-finomkodó módján, s ismét visszaugrált a lépcsőn, amelyen jött. A vad szakállú szináj-sejket, aki egész idő alatt arcra borulva maradt, egyáltalán szóra se méltatta. Őt és övéit Hor-vaz az öreg kíséretéhez számította, úgyhogy a szép papirosra átvezetett adatok, amelyeket a thébei hivatalokhoz fölterjesztettek, nagyon tökéletlenek lettek. Emiatt azonban Egyiptomot nem kell elsiratni, az országban semmi fölfordulás nem keletkezett. Az izmáeliták számára mindenesetre az volt a fő dolog, hogy a katonák keze alatt Cel kapujának ércszárnyai föltárultak, a hajóhíd szabad lett, s ezen állatostul-málhástul átvonulhattak, s beléphettek Hápi mezőire.

Legutolsóként köztük, akire senki rá se nézett, s akit néven se neveztek Hor-vaz hivatalos jegyzőkönyvében, József, Jákób fia lépett Egyiptom országába.

MÁSODIK FEJEZET: SEÓL FÖLDJÉN

József megpillantja Gósem földjét és Per-Szopdba tér

Mit látott meg belőle először? Ezt bizonyosan tudjuk; a körülmények elárulják. Az út, amerre az izmáeliták vitték, nem is egy értelemben eleve meg volt szabva; többek közt a földrajzi viszonyok által is, s éppoly biztos, mint amennyire figyelembe nem vett tény, hogy Egyiptom első tája, amelyen József átvonult, olyan vidék volt, mely nevezetességét, hogy ne mondjuk: hírnevét nem annak a szerepnek köszönhette, amit Egyiptom történetében, hanem annak, amit József és az övéi történetében játszott.

Gózem vidéke volt.

Gózemnek vagy Gósennek is nevezték, ahogy jött, s ahogy kinek-kinek rájárt a szája, s Arábia tartományhoz tartozott, Uto, a kígyó országának, azaz Alsó-Egyiptomnak huszadik kerületéhez. A delta keleti vidékén terült el, éppen ezért lépett be erre József vezetőivel, amint a sós belvizeket és határerődítményeket hátuk mögött hagyták, s egyáltalán nem látszott különösnek és érdekesnek - József úgy ítélte, egyelőre nem túlságosan fenyegető a veszély, hogy Micrájim rázúduló csodái láttára elveszíti a fejét, és nemkívánatos bambaságba esik.

Vadlibák vonultak a borús, lassan permetező ég alatt az egyforma, árkok és töltések barázdálta lápvidéken, amelyből itt-ott egy-egy magányos kökény- vagy eperfügefa nyúlt föl. Gázlómadarak, gólyák és íbiszek álldogáltak eliszaposodott vizek nádasaiban, melyeken gátak vittek át. A dumpálmák legyezői alatt falvak tükröződtek csűrjeik agyagkúpjaival a zöldes kacsaúsztatókban, amelyek semmiben sem különböztek a hazai falvaktól, és a szemet kevéssé jutalmazták a több mint hétszer tizenhét napos utazásért. Közönséges földháta volt, amit József látott, minden megzavaró tulajdonság nélkül, még csak nem is az a “magtár”, aminek Kémét gondolták; mert széltében-hosszában csupa kaszáló és legelő terült el, noha mindenesetre nedves és zsíros - a pásztorok fia érdeklődéssel látta ezt. Nyájak legeltek itt-ott, szarvasmarhák, fehéren és pirosan foltozva, szarutalanul vagy lant alakban fölágaskodó szarvval, de juhok is; a pásztoraik sakálfülű kutyáikkal papiruszgyékények alatt gubbasztottak, melyeket a szitáló eső ellen feszítettek ki botjaikra.

A marha, oktatta az öreg hozzátartozóit, nagyrészt nem idevaló. Földbirtokosok és a templomok istállóinak elöljárói ugyanis messze földről, amerre csak szántók voltak s a marhát lóherében kellett legeltetni, évszakonként a folyó mentén fölküldték nyájaikat ide, az alsó-északi tartomány lápföldjére, hogy élvezzek a jó mezők füveit, melyek kövérségüket a hajózható édesvizes ároknak és főcsatornának köszönhették, amelynek mentén éppen most vonultak tova, s egyenesen Per-Szopdba, a kerület ősidőktől szent városába fognak érni. Mert ott a csatorna elágazik a Hápi deltakarjától, s a folyót a sós tavakkal köti össze. Ezeket azonban, amint az öreg tudta, ismét csatorna kötötte össze a vörös föld tengerével, röviden: a Vörös-tengerrel, úgyhogy a Nílustól idáig szakadatlan volt a kapcsolat, és Amun városából egyenesen Punt tömjénföldjéig lehetett vitorlázni, amint meg is kísértették Hatsepszut, az úrasszony hajói, aki egykor fáraó volt, és Ozirisz szakállát viselte.

Hagyományos tudomása szerint beszélt minderről az öreg, a maga bölcs, fesztelen módján. József azonban alig ügyelt rá, s füle nem leste Hatsepszut asszony tetteit, kinek természetét megváltoztatta a királyi méltóság, s aki szakállt viselt. Túlzás volna, ha azt illesztenénk történetébe, hogy gondolatai már ekkor szivárványhidat építettek az itteni fényes mezők és az otthoni atyafiság, az atya meg Benjámin, a kicsike között? Bizonyosan nem - még ha gondolatai nem is a mieinkkel voltak rokonok, hanem néhány álommotívummal játszottak, amelyek szellemi életének mintegy zenei tartalmát alkották. Ezeknek egyike zendült most meg, amely az “elragadtatás” és “fölemeltetés” motívumával kezdettől fogva összefüggött: a “magautánhozatás” motívuma. Gondolatainak játékában egy másik ennek ellenszegült: Jákób irtózásának motívuma az elragadtatás országával szemben; de József összhangba békítette a kettőt, azt mondván magában, hogy ez a békésen ősi legelővidék ugyan már Egyiptom, de mégsem az igazi, a tökéletesen visszataszító, s hogy Jákóbnak, a pásztorfejedelemnek, akit otthon a föld alig tudott már eltartani, nagyon megfelelne. Elnézte a nyájakat, amelyeket a felső tartomány urai ideküldtek a kövér fűre, és élénken érezte, mennyire s mily mindent megelőzően szükség volna az elragadtatás-motívum kiegészítésére a fölemeltetésével, mielőtt a felső folyamvidék urainak marhája más marhának adja át a teret Gózem földjén, azaz: mielőtt a “magautánhozatás” soron lenne. Ismét mérlegelte ezt a véleményt, és alaposan megerősödött benne, hogy ha már nyugatra megy az ember, legalább első legyen az ottaniak között.

Egyelőre csak haladt tova megvásárlóival az agyagos, lapályos, néha cingáran fölnyúló pálmákkal szegett parton az Áldás-csatorna mentén, melynek sima tükrén velük szemben bárkák hada úszott csöndesen kelet felé, fölmagasodó vitorlákkal a vékony árbocokon. Így haladván, nem téveszthették el Per-Szopdot, a szent várost, amely szűkösre épült, aránytalan magasságban körülfalazott és igen élettelen helységnek bizonyult, amikor elérték. Mert jóformán az egész lakosság nem volt több, mint az ott székelő mezőbíró és “a királyi parancsnok titoknoka”, aki a jó szíriai “rabiszu” címet viselte, valamint hivatalnokai és a tartományi istenek, Szopdnak (melléknevén: “Aki legyőzi Szináj lakóit”) borotvált fejű papsága; különben pedig a tarka ázsiai viselet s Amor és Cahi nyelve szinte elnyomta az egyiptomiak fehér öltözetét és beszédét. Per-Szopd sikátoraiban olyan szegfűszeg- és szegfűborsszag terjengett, hogy csak kezdetben volt kellemes, aztán már kínos lett; mert ez volt Szopdu kedves fűszere az ő házában, s minden bemutatott áldozatnál bőségesen használták is hívei - ez az isten pedig olyan ősrégi volt, hogy tulajdon papjai és prófétái, akik hátukon hiúzbőrt viseltek, és lesütött szemmel jártak, sem tudták bizonyosan megmondani, vajon disznófeje van-e tulajdonképpen vagy vízilófeje.

Háttérbe szorított, elhomályosult és papjainak lélekállapota és szavai szerint ítélve meglehetősen elkeseredett isten volt ez, és már réges-rég nem győzte le Szináj lakóit. Csupán házmagasságú szobra ott állt hátul ősrégi-otromba templomában, melynek udvarait és előcsarnokait egy ősidőbeli fáraónak otromba ülőszobrai díszítették, aki a házat építette. A kanyargós, képekkel borított falú elülső kapuzat fülkéiben hiába próbálták aranyozott, tarka lobogós zászlórudak a vidámság színét adni Szopdu házának. A bevétel kevés volt, a főudvar körül elterülő csűrök és kincseskamrák üresen álltak, és nem sokan voltak Szopdunak, az úrnak áldozatos tisztelői: csupáncsak a város egyiptomi lakossága, de kívülről senki; mert általános érvényű ünnep nem vonzott szent izgalomban égő tömegeket lefelé a folyam mentén Per-Szopdu málladozó falai közé.

Az izmáeliták kereskedői szolgálatkészségből néhány virágcsokrot, amit a nyílt pitvarban lehetett vásárolni, és egy szegfűszeggel tűzdelt kacsát helyeztek a nyomott csarnokban az áldozati asztalra, a tükrös koponyájú papok pedig, hosszú körmükkel és mindig szemükre hulló szemhéjukkal, vontatott hangon beszéltek nekik ősrégi uruknak és városának borús helyzetéről. Panaszkodtak az idők járására, ami nagyon igazságtalanra fordult, s a hatalom, a fény és a tekintély minden súlyát az országmérleg egyik serpenyőjébe halmozta, mégpedig a déli-felsőbe, amióta Véze oly nagyra nőtt - holott eredetileg az északi-alsó, a torkolat országa volt a szentül súlyosabb, ami az igazságosságnak teljesen megfelelt. Mert az igazságos ősidőkben, amelyek még Mempit látták királyi városként fényleni, a deltavidék volt a tulajdonképpeni és igazi Egyiptom, míg a felső részeket, Thébével egyetemben, csaknem a nyomorúságos Kúshoz s a négerek országaihoz számították. A dél akkor szegény volt műveltségben és szellemi világosságban éppúgy, mint életszépségében, és innen, az ősi északról eredtek ezek a javak, s hatoltak föl a folyó mentén termékenyítve; itt volt a tudás, művelődés és jólét forrása, és itt születtek az ország tiszteletre méltón-ősrégi istenei, mint például Szopd, kelet ura, az ő kápolnájában, akit a súlyok hamis elhelyezése most olyannyira árnyékba borított. Mert a thébei Amun odafönn, a néger országok közelében, manapság bíróvá tolja föl magát afölött, mi igazában egyiptomi és mi nem - olyan bizonyos benne, hogy neve egyjelentésű Egyiptoméval s ennek neve az övével. Nemrég, mesélték a keserű egyháziak, nyugat fiai, akik a líbiaiak közelében laknak, Amunhoz küldöttek, és előadták, hogy szerintük ők maguk is líbiaiak és nem egyiptomiak; mert a deltán kívül laktak, és semmiben sem egyeztek meg Egyiptom fiaival, sem az istenek szolgálatában, sem egyebekben: szeretik, ezt üzenték, a tehénhúst, és szabadságot akarnak, hogy éppúgy ehessenek tehénhúst, mint a líbiaiak, akiknek fajtájából valók. De Amun válaszolt, és megparancsolta, hogy szó se lehet tehénhúsról, mert Egyiptom minden országrész, amelyet a Nílus árral s ár ellen megtermékenyít, mindenki egyiptomi, aki az elefántvároson innen lakik, és a folyóból iszik.

Így szólt Amun, és Szopdu, az úr papjai fölemelték kezüket hosszú karmaikkal, hogy elbizakodottságát az izmáelitákkal megéreztessék. Miért éppen Jeben s az első vízesésen innen? - kérdezték gúnyosan. Mert Thébe éppen még innen van. Látni való, milyen nagyszívű isten ez! Ha Szopd, az ő uruk itt lenn északon az első és voltaképpeni Egyiptomban kijelentené, hogy mindenki egyiptomi, aki a folyóból iszik, persze nagy és nemes szívű nevet érdemelne. Ha azonban Amun mondja ezt, egy olyan isten, aki, óvatosan szólva, joggal gyanúsítható, hogy núbiai származású és eredetileg a nyomorúságos Kús istene volt, s aki csak úgy tudott népi hagyományosságra szert tenni, hogy önmagát erőszakosan Amun Rével egyenjogúsította - a nagyszívűség már veszít értékéből és a nemesszívűséggel semmiképp össze nem szabad téveszteni...

Röviden, a Szopd-próféták féltékeny sértődöttsége, amit az idők változása és a dél nagyobb fényessége okozott, nyilvánvaló volt, és az izmáeliták, az öreggel élükön, tisztelték ezt az érzékenységet, és kereskedelmi érdekből igazat adtak nekik; még áldozatukat is gyarapították néhány kenyérrel és korsó sörrel, és a háttérbe szorított Szopdu iránt a legnagyobb figyelmet tanúsították, mielőtt továbbvonultak volna Per-Basztet felé, amely egészen a közelben volt.

A macskaváros

Itt meg olyan átható macskafűszag terjengett, hogy a hozzá nem szokott idegenek csaknem rosszul lettek tőle. Mert ezt a szagot mindenki utálja, csak Basztet szent állata nem, mármint a macska, aki tudvalevőleg rajong érte. Basztet szentélyében, a város hatalmas magvában számos példányban tartották ezt az állatot, feketét, fehéret és tarkát, s ők fajuk szívós és nesztelen bájával kószáltak a falakon és az udvarokon az ájtatosok között; ezek pedig az undok növénnyel hízelegtek neki. S mivel Per-Basztetban különben is mindenütt, minden házban kedvelték a macskát, a valeriáníz csakugyan oly általános lett, hogy mindenbe belevegyült, fűszerezte az ételeket, és hosszú időre beevődött a ruhadarabokba, amiről az utasokat még Onban és Mempiben is fölismerték, mert ott nevetve mondogatták nekik: “Érezhetően Per-Basztetből jöttök!”

Különben a nevetés nemcsak a szagnak szólt, hanem magának a macskavárosnak is és a hozzá fűződő gondolatoknak, amelyek vidámak voltak. Mert Per-Basztet, teljes ellentétben Per-Szopddal, amelyet nagyságban és lakosainak számában jelentékeny mértékben felül is múlt, vidám hírű és tekintélyes város volt, oly messze benn feküdt az ómódi deltában - de éppen ómódi, nyers vidámsága volt az, aminek puszta gondolatára egész Egyiptom kacagni kezdett. Ennek a városnak ugyanis, Szopd házával ellentétben, volt egy általános érvényes ünnepe, amelyre, mint a lakosok dicsekedtek: “milliók”, tehát bizonyára tízezrek jöttek le szárazföldi vagy vízi úton, már eleve roppantul fölajzva, mert kivált a csörgőkkel fölszerelt nőknek pajzánul kellett ilyenkor viselkedni, és a hajófedélzetről igen-igen ómódi szitkokat s mozdulatokat küldeni a helységek felé, amelyek mellett elhaladtak. De a férfiak is rendkívül vidámak voltak, fütyültek, énekeltek és tapsoltak; s mind, akik odazarándokoltak, nagy, zsibajos népcsődületeket tartottak Per-Basztetban, ahol a mezőn sátoroztak, s három napon át tartott az ünnep, áldozatokkal, táncokkal és álarcos mulatságokkal, vásárral, tompa dobszóval, mesemondással, bűvészmutatványokkal, kígyóbűvöléssel s akkora borozással, amennyit Per-Basztetban az év egész hátralevő részében nem fogyasztanak, úgyhogy, amint mondják, a tömeg igazi ómódi állapotba kerül, és időnként még ostorozza is magát, vagyis inkább tüskés bunkókkal fájdalmasan ütlegeli hátát, általános sivalkodás közepette, ami a régi Basztet-ünneptől elválaszthatatlan és a nevető gondolatok tulajdonképpeni oka és tárgya; mert a sivalkodás a macskáéhoz hasonlóan hangzott, amikor a kandúr éjszaka meglátogatja.

Erről beszéltek a helybeliek az idegeneknek s elkérkedtek a hasznot hozó csődülettel, amelynek különben nyugodt életmódjuk mellett évenként egyszer örvendtek. Az öreg üzleti okokból sajnálta, hogy nem éppen az ünnepre érkezett, ez azonban más évszakra esett. Ifjú rabszolgája, Uzarszif látszólag figyelő szemmel hallgatta a leírásokat, udvariasan bólogatott közben s Jákóbra gondolt. Őrá gondolt és atyái templomtalan Istenére, miközben a halmokon épült városból, melynek középső völgyében két fákkal árnyékolt víznyelv vette körül a szent félszigetet, alápillantott az istennő lakóhelyére, amint magasra nyúló falakkal kerítve, főépületét öreg szikomorfák ligetébe rejtve, szélesen terült el jelképszerűen felmeredő saroktornyaival, ponyvával borított udvaraival és tarka csarnokaival, melyeknek oszlopfejei a biblosznád nyílt és zárt ernyőit utánozták, keletről megközelíthetően, a kövekkel kirakott fasoron át, amelyen ő is idejött az izmáelitákkal; vagy amikor odalenn a hely színén járta a termeket, s a falak mélyvörös és azúrkék, vésett ábrázolásait nézegette: hogyan tömjénez Fáraó a macska előtt, s a csodálatosan tiszta, madarakból, szemekből, oszlopokból, bogarakból és ajkakból összerakott föliratok alatt a barnapiros, farkos, ágyékkötős istenségek, csillogó karkötőkkel és nyakörvekkel ékítve, magas koronával állatfejükön s az életjegy kereszteskarikájával kezükben miként érintik barátságosan földi gyermekük vállát.

József ifjú, de nyugodt szemmel nézett föl minderre; kicsiny volt az óriás térben. Ifjan állt szemben az óerejűvel; de tudatos érzése, hogy nemcsak évei száma szerint áll vele ifjabban szemben, hanem tágabb értelemben is, megmerevítette hátát a földregörnyesztő előtt, és ha az ómódi éji lármára gondolt, amellyel a nép betöltötte az ünnepen Basztet udvarait, csak vállát vonogatta.

A tudós On

Ismerjük pontosan az utat, amelyet az elragadott megtett - alá vagy föl, ahogy vesszük és mondjuk. Mert a sok minden között, ami megzavarhatta, zavar volt az alával s föllel is: hazájából, mint Ábrám, nyilván ő is alászállt Egyiptomba, Egyiptomban azonban most éppen fölfelé tartott, tudniillik a folyó árjának ellenében, amely délről jött, úgyhogy az országban dél felé most már nem “alá”, hanem “föl” mentek. Mintha épp a zavarra számítottak volna itt, mint a játékban, amikor a bekötöttszeműt néhányszor körbepergetik, hogy ne tudja végül, hol a feje, s hol van elöl, hol van hátul. De az idő, mármint az évszak és naptár körül is zavar volt idelenn.

Fáraó uralkodásának huszonnyolcadik évében vagyunk, a mi szólásmódunk szerint december közepén. Kéme fiai szerint “az áradás első hónapját” írták, s a hó neve Thot, amint József gyönyörrel hallotta, vagy Dzsehuti, amint a holdbarát majom nevét mondották. Az adatok azonban nem vágtak össze a természeti állapotokkal: az itteni év csaknem mindig ellentétben állt a valósággal; folyt, folyt, és csak időről időre, roppant távolságokban esett egybe az újév egyszer-egyszer a valóságossal, amikor a Kutya-csillag ismét megjelent a keleti égen, és a vizek dagadni kezdtek. Általában zűrzavaros eltérés uralkodott a képzelt év s a természet járása között, s így gyakorlatilag most sem lehetett szó arról, hogy az áradás kezdetén volnánk: a folyam éppen annyira leapadt, hogy jóformán már régi ágyában haladt; a föld előtűnt, a vetés többszörösen megtörtént, a növekvés folyamatban volt - mert az izmáeliták utazása olyan lomhán folyt, hogy amióta József a verembe jutott, nyári napfordulókor, fél esztendő telt el.

Idő és tér dolgában tehát kissé zavarosan haladt állomásról állomásra... Milyen állomásokra? Tudjuk pontosan; a körülmények elárulják. Mert vezetői, az izmáeliták, akik az idővel most sem takarékoskodtak, s régi szokás szerint egyáltalán nem törődtek az idővel, hanem csak arra ügyeltek, hogy lomhaságukban valahogy tartsák az irányt, a per-baszteti folyamág mentén haladtak vele délre ama pont felé, ahol az ág a folyammal egyesül, a torkolatok háromszögének csúcsánál. Így értek el az arany Onba, amely ott terült el a csúcsnál, a legkülönösebb városba s a legnagyobba, amelyet József ez ideig látott, s amely főképpen aranyból épült, ahogy káprázó szemével látta: a nap házába; innen pedig egy napon Mempibe jutnak, más néven Menfébe, a hajdankori királyok városába, melynek halottai nem szorulnak a vízi útra, mert a város maga is a nyugati parton van. Ennyi volt, amit eleve tudtak Mempiről. Útitervük azonban az volt, hogy onnan már nem szárazföldön utaznak tovább, hanem hajót bérelnek, s vízi úton jutnak No-Amunba, Fáraó városába. Így eszelte ki az öreg, akinek feje szerint történt minden, s ilyenformán egyelőre kalmárkodó időzésük közepette poroszkáltak tova a Jeór partján, melyet itt Hápinak hívtak, s amely barnásan hömpölygött ágyában, s már csak itt-ott állt magányos pocsolyákban a mezőkön; ezek meg mindenütt zöldülni kezdtek, amennyire kétoldalt sivatag és sivatag között elért a termékeny föld.

Ahol a part meredek volt, kútágasra akasztott bőrtarisznyákkal, melyeket a gém másik végén agyagtuskó ellensúlyozott, emberek merték a folyóból az iszapos termékenyítő vizet, majd vályúkba öntötték, hogy lefusson az alsó árkokba, s gabonájuk legyen, mire Fáraó írnokai jönnek behajtani. Mert ez volt az egyiptomi dologház, amelyet Jákób annyira megvetett, s az adószedő állami írnokokat núbiai poroszlók kísérték, pálmavesszővel.

Az izmáeliták lámpáikat és gyantájukat a falvak jobbágyai között elcserélték nyakörvekre, fejtámasztókra és arra a vászonra, amit a parasztok asszonyai a mezei lenből szőttek, s amit az adószedők szintén elvettek - beszélgettek az emberekkel, és nézegették Egyiptom országát. József nézelődött, és jártában-keltében magába szítta az élet légkörét, ami elég sajátságos volt, erős és csaknem marón fűszeres ízű hit, szokás, forma dolgában; de nem kell azt gondolni, hogy vadonatúj és egészen idegen volt, amit ott szellemével és érzékeivel tapasztalt. Hazájában, ha a Jordán-vidéket és hegyeit a fennsíkkal együtt, amelyen felnőtt, hazai egységnek tekintjük a maga közbülső és közvetítő helyzetében, éppúgy elterjedtek déli, egyiptomi szokások és erkölcsök, mint Bábel keleti birodalmából valók; Fáraó hadjáratai vonultak át rajta, és csapatokat, helytartókat, építményeket hagytak hátra. József látott egyiptomiakat, ismerte viseletüket; egyiptomi templomok látványa nem volt számára új; és mindent összevéve, nemcsak a hazai hegyeknek, hanem egy nagyobb téregységnek gyermeke is volt, a Földközi-tenger keleti partvidékének, ahol számára nem lehetett semmi egészen vad és szokatlan, ezenkívül pedig korának, az elmerült időnek gyermeke, amelyben élt, és amelybe leszállunk hozzá, mint Istár leszállott fiához. Az idő is, a térrel együtt, egységet és közösséget teremtett világképben és szellemi formában; és a voltaképpeni új, amire József utazása közben ráeszmélt, éppen ez volt, hogy maga és a magafajta nem egyedül, nem egészen páratlanul áll a világban; hogy atyáinak tűnődéséből és szemlélődéséből, aggódó istenkeresésükből, kitartó elmélkedésükből sok minden nem annyira az ő megkülönböztető privilégiumuk volt, mint inkább az idő és a tér, a közösség sajátja - természetesen jelentékeny különbséget feltételezve a megvalósítás áldásos és szerencsés voltában.

Ha például Ábrám oly hosszan s körülményesen tárgyalt Melki-cedekkel az azonosság fokáról, amely Él eljón, a szihemita szövetség Baálja s a tulajdon Adónja között fönnállhat, ez nagyon kor- és népszerű társalgás volt, éppúgy a problémát illetően, mint fontossága szerint, amelyet e kérdésnek tulajdonítottak, s az általános érdeklődés alapján, mely iránta megnyilvánult. Így éppen az időben, amikor József Egyiptomba került, Onnak, Atum-Ré-Horahte, a napisten városának papjai szent bikájuk, Merver viszonyát a szemhatár lakójához dogmatikailag mint “eleven ismétlődést” határozták meg - e formulában az egymásmellettiség és az egység gondolata egyaránt érvényesült, s ezért egész Egyiptomot élénken foglalkoztatta, s magánál az udvarnál is nagy hatást keltett. Mindenki erről beszélt, mind a köznép, mind az előkelők, s az izmáeliták nem adhattak el öt font laudánumgyantát megfelelő mennyiségű sör vagy egy jó marhabőr ellenében anélkül, hogy az üzletfél bevezető vagy kísérő beszédében Merver Atum-Réhez való viszonyának kitűnő új meghatározását ne érintette volna, s ne kívánta volna tudni, milyen hatást tesz az az idegenekre. S ha tetszésükre nem is, érdeklődésükre mindenesetre számíthatott; mert azok ugyan messziről jöttek, de mégis ugyanabból a térből, s mindenekelőtt a közös kor volt az okozója, hogy az újságot bizonyos izgalommal hallgatták.

On tehát, a nap háza, vagyis annak a háza, aki reggel Heper, delelőjén Ré és este Atum, aki fölnyitja szemét, és lesz világosság, s lecsukja szemét, és lesz sötétség - annak háza, aki nevét megnevezte leánya, Ezet előtt: az egyiptomi On, az évezred óta álló, útjába esett a délre vonuló izmáelitáknak, s már messzire szikrázott aranyozott, négyélű csúcsa a csillogóra csiszolt óriási gránitobeliszknek, mely kiugró talapzatán a nagy templom homlokzata előtt állt, ott, ahol lótuszkoszorús boroskancsók, kalácsok, mézescsészék, madarak s a föld mindenféle termése borította Ré-Horahte alabástrom asztalát, és a papok előreálló keményített kötényükben, farkos párducbőrrel a hátukon, tömjént égettek amaz állat előtt: Merver, a Nagy Bika, az istenség eleven ismétlődése előtt, kinek tarkója mintha ércből lett volna lant alakú szarva mögött, s heréi hatalmasan himbálództak. Mindenesetre olyan város volt On, amilyet József még sohase látott, különb nemcsak a világ városainál, hanem magának Egyiptomnak egyéb városainál is, és temploma, amely alatt magas testtel, aranyozott téglából építve feküdt a naphajó, teljesen különböző volt alaprajzában és külsejében minden más egyiptomi templomtól. Az egész város naparanytól csillogott és szikrázott, olyannyira, hogy a lakosoknak mind gyulladt és könnyező volt a szemük, és az idegenek többnyire csuklyát és köpenyt húztak a fejükre a sugárzó fény ellen. A körfalak teteje is aranyból volt, aranysugarak lövelltek és sziporkáztak mindenütt a fallikus napdárdák hegyéről, melyekkel tűzdelve voltak - az állat alakú arany napjegyekből, mindeme oroszlánokból, szfinxekből, bakkecskékből, bikákból, sasokból, sólymokból és karvalyokból, melyek elborították; és nem elég, hogy minden iszaptéglaház, még a legszegényebb is aranyozott napjelvénnyel, szárnyas koronggal, fogaskerékkel vagy kocsival, szemmel, baltával vagy szkarabeusszal fényeskedett, tetejére valami arany labdát vagy almát tűzött - hanem ugyanez volt az eset a környező falvak lakóhelyeinél, csűreinél és raktárépületeinél is On határában: ezekről is mindenütt hasonló jelkép, rézpajzs, kígyóvonal, arany pásztorbot vagy serleg tükrözte vissza a csillagzat fényét: mert napjáték volt itt és a hunyorgás járása.

A hunyorgás városa volt On, az ezeréves, külső látszat szerint. De ez volt belső lényege és szelleme szerint is. Ősbölcsességű tudományosság honolt ott, amelyet az idegen is rögtön megérzett - pórusain át, amint mondani szokás, hatolt az belé. Ez a tudományosság pedig a mértéket illette, és a három kiterjedésű térben pontosan és tisztán elgondolt testek és az őket meghatározó síkok szerkezetét, miként határolódnak egyenlő szögekben, miként érintkeznek tiszta élekben, miként futnak össze egy pontban, amelyeknek már nincs semmiféle kiterjedése, és nem tölt be semekkora teret, noha valósággal létező - és hasonló szentségeket. Ez az Onban uralkodó érdeklődés az elvont formák iránt, az érzék a tértudomány iránt, amely ezt a nagyon régi várost jellemezte, és amely nyilván helyi kultuszával, a napcsillag tiszteletével függött össze, már építészeti elrendezésében is megnyilvánult. Mert a szétágazó folyamtorkolatok háromszögű vidékének éppen csúcspontjában feküdt, s házaival és utcáival maga is egyenlő szárú háromszöget alkotott, melynek csúcsa - elméletben, de némileg a valóságban is - a deltavidék csúcsával esett össze; és a csúcspontban emelkedett tűzszínű gránitból épült, hatalmas, rombusz alakú alapzatán a négyoldalú s a magasban, ahol élei hegyben futottak össze, arannyal fedett obeliszk is, mely kigyúlva fogta föl naponta az első hajnalsugarat, és kőfallal kerített udvarában lezárta az egész, már a városháromszög közepén kezdődő templomtelepet.

Itt, a föllobogózott templomkapu előtt, mely mindhárom évszak eseményeinek és ajándékainak igen kedves ábrázolásával kifestett folyosókra nyílt, fákkal beültetett szabad tér volt, ahol az izmáeliták csaknem egész napjukat töltötték; mert ez volt On hunyorgó fiainak, valamint az idegeneknek találkozóhelye és cserepiaca. A piacra kijöttek az isten szolgái is, a sok napba nézéstől könnyező szemmel, tükörsima fejjel, és papi övük mellett csupán az őskori kurta köténykével testükön, elvegyültek a nép között, és nem volt ellenükre a beszélgetés senkivel, aki bölcsességük felől tudakozódott. Úgy látszik, felülről éppen erre voltak utasítva, és csak arra vártak, hogy kérdezzék őket: s tiszteletre méltó kultuszukat és házuk őstudományos hagyományait szívesen megismertették. A mi öregünk, József gazdája többször élt is a hallgatólagosan, de érthetően adott engedéllyel, és társalgásba ereszkedett a téren a naptudósokkal, József pedig figyelt.

Istengond és hitbeli törvényhozás adománya örökletes volt, amint mondták, testületükben. Szent éleselméjűséggel rendelkeztek ősidők óta. Ők, vagyis papi elődeik voltak az elsők, akik fölosztották az időt, és mérték és naptárt szerkesztettek, ami éppúgy, mint a tudományos érzék a tiszta formák iránt, isten lényegével függött össze, akinek szemrebbenésére lesz világosság. Mert azelőtt az emberiség vak időtlenségben, mérték nélkül és figyelmetlenül élte világát; Ő azonban, aki az órákat megszabta - ekkor keletkeztek a napok -, tudósai által fölnyitotta az emberek szemét. Hogy ők, vagyis elődeik találták föl a napórát, magától értetődik. Kevésbé bizonyos ez az éjszakai órák mérőeszközéről, a vízóráról; hanem ez valószínűleg annak folytán jött létre, hogy a krokodil alakú víziisten, az ombói Szobk, mint nem egy más tisztelt alak, ha könnyező szemükkel pontosabban szemügyre veszik: más néven ugyancsak Ré, aki ennek jeléül viseli a kígyókorongot.

Különben ez az összevetés nekik, a tükrösfejűeknek, művük és tantételük: saját kijelentésük szerint nagyon erősek voltak az összevetésben és abban, hogy minden lehető kerületi és helyi védistent az oni Atum-Ré-Horahtéval egyformán tiszteljenek, aki a maga részéről is összevetése és csillagképlete eredetileg maguk készítette istenségeknek. Többől egyet csinálni kedves foglalkozásuk volt, sőt, szerintük alapjában csak két nagy isten volt: az élőké, aki Hórusz a fényesség hegyén, Atum-Ré; és a halottaké Uziri, a trónoló szem, a szem azonban ismét Atum-Ré, azaz a napkorong, és még élesebb gondolatmenettel az derül ki, hogy Uziri az éjbárka ura, amelybe, mint mindenki tudja, Ré lemenetele után beszáll, hogy nyugatról keletre utazzék, s megvilágítsa az alvilágot. Más szóval: e két nagy isten is szorosabban véve egy és ugyanaz. De ha bámulatra méltó az ily összevetések éleselméjűsége, nem kevésbé az a tanítók művészete, hogy közben senkit meg ne sértsenek, és azonosító működésük ellenére Egyiptom isteneinek tényleges sokaságát érintetlenül hagyják.

Ez a háromszög tudományának segítségével sikerült nekik. Vajon hallgatóik értik-e egyáltalán, kérdezték az oni tanítómesterek, e nagyszerű jegy természetét? Átfogójának, mondották, megfelelnek a soknevű-sokalakú istenségek, akikhez a nép fohászkodik, s akiknek az országok városaiban a papok szolgálnak. Efölé emelkednek a szép idom összehajló szárai, és sajátságos tér, amelyet határolnak, az “összevetés tere nevet érdemelné, mivel fő tulajdonsága, hogy állandóan szűkül, s a rajta átvonható alapvonalak mindig rövidebbek és rövidebbek, amíg kiterjedésük egészen jelentéktelenné, végül pedig semmivé lesz. Mert a szárak egy pontban találkoznak, és ez a vég- és metszőpont, amely alatt a jelkép minden szélessége egyazon oldalak között megállhat, templomuk ura, Atum-Ré.

Ennyi a háromszögnek, az összevetés szép idomának elmélete. Atum szolgái ugyancsak büszkék voltak rá. Iskolát teremtettek vele, mondották, újabban mindenütt összevetnek és azonosítanak, de persze csak amolyan iskolás, suta módon, nem az eredeti szellemben, vagyis szellem nélkül s ehelyett inkább roppant esetlenül. Amun, a marhákkal dús, például Thébében, Felső-Egyiptomban, prófétái útján Rével azonosította magát, s most Amun-Rének nevezik kápolnájában - az ám, de ez nem a háromszög és megbékélés szellemében történik, hanem oly értelemben, mintha Amun legyőzte és elfogyasztotta és magába kebelezte volna Rét, mintha Rének úgyszólván meg kellett volna neveznie magát előtte -, a tan brutális kezelése ez, szűkagyú jogtalanság, amely egyenest ellentétben áll a háromszög értelmével. Atum-Rét nemhiába nevezik a szemhatár lakójának; szemhatára tág és sokat átfogó összevetésének háromszögtere is. Igen, világot átfogó és világszerető az értelme is ennek az ősrégi s rég derűs-szelíddé érett istennek. És ő magára ismer, mondták a kopaszok, nem csupán önmagának váltakozó formáiban, melyekben a nép tiszteli Kéme kerületeiben és városaiban, hanem derűsen hajlandó más népek napistenségeivel is világátfogó-messzetekintő egyetértésre jutni - teljes ellentétben a thébei ifjú Amunnal, akiből hiányzik minden spekulatív hajlam, s akinek szemhatára valóban oly szűk, hogy nem csak hogy semmi mást nem ismer, mint Egyiptom országát, hanem még itt is, ahelyett hogy békén hagyna másokat, csak elpusztítani és bekebelezni tud mindent, miközben úgyszólván nem lát túl a saját orra hegyén.

De, mondták a csipásszeműek, nem akarnak megállani az ellentmondásnál a thébei ifjú Amunnal szemben; mert nem az ellentmondás istenüknek természete és lényege, hanem a nyájas egyetértés. Az idegent éppúgy szereti, mint önmagát, azért beszélnek ők, szolgái is oly szívesen velük, az idegenekkel, azaz az öreggel és társaival. Akármilyen isteneket szolgálnak is, s akármi néven nevezik is őket: bátran s árulás nélkül közeledhetnek Horahte alabástrom asztalához, s tehetségük szerint néhány galambot, kenyeret, gyümölcsöt vagy virágot helyezhetnek rá. Egy pillantás a főpap-atya nyájasan mosolygó arcába, aki aranysapkával ősz hajtól körüllengett pilisén, fehér öltönyét szélesen elterjesztve maga körül, aranyszékben, háta mögött szárnyas napkoronggal ül a nagy obeliszk lábánál, és vidám jósággal figyeli az adományokat - egyetlen ilyen pillantás meggyőzheti őket, hogy Atum-Rével együtt hazai isteneik is elfogadják az áldozatot, és ezeket is kielégítik a háromszög értelmében.

És a nap szolgái egymás után átkarolták és megcsókolták az öreget és övéit, Józsefet is közéjük értve, a nagy-prófétaatya nevében, azután más vásárlátogatókhoz fordultak, hogy folytassák propagandájukat Atum-Ré, a tág szemhatár urának érdekében. Az izmáeliták pedig kellemes érzésekkel búcsúztak a háromszög csúcsában fekvő Ontól, miközben lépteiket beljebb irányították, alá vagy föl Egyiptom országában.

József a piramisoknál

A Nílus lassú méltósággal hömpölygött lapályos, nádas partjai közt, de néhány pálmacsoport még visszavonult áradásának tükrös maradványaiban állt, s míg a sivatag és sivatag közé szorult áldásöv sok, búzával és árpával bevetett földszalagja már zöldellt, másokon fehér kötényes, barna botosemberek terelték a marhákat és juhokat, hogy a vetést a nedves-lágy talajba tapossák. Keselyűk és fehér sólymok lebegnek egerészve a naposra derült ég alatt, s lecsapnak a telepek irányában, amelyek a datolyapálmák legyezőkoronáinak árnyában, szeméttel borított házaik pilonszerűen vonuló iszaptéglafalaival terülnek el az öntözőcsatornák mentén - rajtuk Egyiptom alapvetően sajátos, mindent átható, embert és tárgyat a maga képére meghatározó forma- és hitszellemének bélyege, amelyet József odahaza csak egyik-másik építményen, egyes átszivárgó életjelenségeken érzett, s amely most az egyedülvaló uralkodó mivoltából szólt hozzá nagyból és kicsinyből.

A falvak kikötőhelyein mezítelen gyerekek játszadoztak vágható baromfi között, ott, ahol a póznákból és ágakból emelt árnyas fészerek álltak, s a szükséges útjukról hazatérők kiléptek a csatornára eresztett, hátul magasra ívelő nádladikokból. Mert amiként a vitorlákkal zsúfolt folyam az országot északról délre két részre osztotta, akként keresztbe is, nyugat és kelet között, mindenütt nedvesítő és oázisszerűen árnyékoló zöldellést előhívó vízárkok szeletelték keresztül-kasul szigetekre; az utak pedig gátak voltak, s ezeken lehetett járni a csatornák, gödrök és ligetek között, s így vonultak az izmáeliták dél felé az ország mindenféle népségei, szamáron ügetők, ökrök és öszvérek vonta szekerek és kutyagoló kötényesek között, akik vállrúdon kacsát és halat vittek piacra - egyenes vállú, sovány, rőt nép volt ez, jámbor kedélyű, nevetésre hajló, alsóarca mindnek keskenyen előrenyúló, orrocskája széles-hegyes, s orcája gyermekes, szájukban, fülük mögött vagy a gyakran mosott, hátul rövid, elöl hosszú, keresztbe vetett kötény mellé dugva nád bugája lengett, simán hátrafésült hajukat a homlokuk fölött és a fülcimpájuk alatt egyenesre vágták. Józsefnek tetszettek a vándorok; elég vidámnak látszottak ahhoz képest, hogy a holtak országának lakói és Seólnak népe; a habir tevés utasokat nevetve s tréfásan üdvözölték, mert az idegen mulatságos volt szemükben. József titokban próbálgatta nyelvüket, s hallás útján is gyakorolta, hogy mielőbb folyékonyan és kényelmesen tudjon velük hazai példázatokban beszélgetni.

Egyiptom itt keskeny volt, a termékeny sáv vékony. Balra, kelet felé, egészen a közelben haladt az arab sivatagi hegység délre, nyugaton pedig a líbiai homokhegyek vonultak, melyeknek halálos kietlensége csalóka-bíboros fényben derengett föl, ha a nap leszállt mögöttük. E hegylánc előtt, a sivatag szélén, a zöldellő részhez közel azonban az utasok egyenesen előrenézve egy másik, sajátos hegységet láthattak: egyenletes-arányos háromszögű síkokból állt, melyeknek szabályos élei hatalmas, meredek lejtéssel futottak össze a csúcspontokban. A hegység pedig, amelyet ott láttak, nem természeti volt, hanem mesterséges; a nagy emelkedések, amelyekről az egész világ tudott, s amelyekről az öreg Józsefnek beszélt az úton, Kufu, Kefren és más ősidőbeli királyok síremlékei voltak, melyeket százezer ostorozott kehes épített évtizedes robotban és szent nyúzatásban milliónyi tonnás súlyú gránitkockából, amiket odaát, az arab kőbányákban faragtak ki és vonszoltak a folyamhoz, átszállítottak és nyögve görgettek tovább a líbiai határig, ahol emelőszerszámokkal hihetetlen magasra vonták, és hegy nagyságúra csúcsosították őket, aztán elbuktak, és kilógó nyelvvel meghaltak a perzselő sivatagi hőségben a természetfeletti erőfeszítéstől, hogy Kufu istenkirály mélyen benn nyugodhasson a gúla alatt, kamrácskába zárva a hétmillió tonnát nyomó kövek örök súlya elől, mimózaágacskával a szíve fölött.

Nem emberi mű volt az, amit Kéme fiai emeltek, és mégis ugyanazon emberkék műve, akik a gáton lótottak-futottak, vérző kezeik, sovány izmaik és köhécselő tüdejük alkotása - emberből emeltetett, noha emberfölöttibe nyúlt, mert Kufu istenkirály volt, a nap fia. A nap pedig, amely az építő népet földre terítette és fölfalta, elégedett lehetett az ember emberfölötti művével, Rahotep, az elégedett nap; mert a nagy emelkedések és emeltetések a maguk elvont alakjában jelképes vonatkozásban álltak hozzá; sír- és napjegyek voltak egyszerre; és az alapjuktól közös csúcspontjukig csillogóra csiszolt roppant háromszögfelületek jámbor pontossággal fordultak a négy égtáj felé.

József táguló szemmel tekintett a térmértani sírhegység irányába, a robotműre Egyiptom dologházában, amelyet megvetett Jákób, s közben az öreg szavaira figyelt, aki Kufu király történeteibe mélyedt, ahogy a nép száján még ma is élnek az emberfeletti építtetőről a sötét anekdoták, rossz emlékezet szülöttei, amelyet Kéme fiai ezer esztendőn s még többön keresztül megőriztek az iszonyúról, aki kikényszerítette a lehetetlent. Mert gonosz isten lehetett az, ki minden templomot bezárt érte, hogy senki se lopja az időt áldozással. Azután pedig az egész népet kivétel nélkül robotba fogta csodálatos sírjának megépíttetésére, és harminc éven keresztül egy órácskát sem adott senkinek, hogy a maga életét élje. Tíz évig kellett ugyanis vonszolniok és faragniok, és kétszer tíz évig építeniök minden erejük megfeszítésével, és még azon fölül is. Mert ha minden erejüket egybevesszük, az sem egészen elegendő, hogy annyival ezt a piramist föl lehessen építeni. A szükséges többlet Kufu király istenségéből származott, de köszönet nem volt benne. Az építkezés nagy kincsekbe került, és amikor ez az isteni méltóság kifogyott kincseiből, tulajdon lányát lemeztelenítette palotájában, s minden fizetőnek átengedte, hogy szajhálkodása bérével töltse meg a kincstárat.

Így beszélt a nép az öreg szerint, s könnyen lehetséges, hogy nagyobbrészt mese és tévedés, amit ezer esztendővel Kufu halála után beszéltek róla. De annyi kiderült belőle, hogy hálájuk csak félelemből eredt a boldogult iránt, aki kisajtolta belőlük a legtöbbnél is többet, és rákényszerítette őket a lehetetlenre.

Amikor az utasok közelebb értek, a csúcsos hegység részekre tagolódott a homokban, és látni lehetett, mennyire megrongálódtak a háromszögfelületek, melyeknek csiszolt fedőlemezei málladozni kezdtek. Pusztaság volt ez óriásjegyek között, amint egyenként és hatalmasabban, semhogy az idő felületükön elrághatta volna őket, ott álltak a sima sivatag köves homokhordalékán. Egyedül ők mérkőzhettek meg győztesen az idő szörnyű mértékével, amely régen eltüntetett és eltemetett mindent, ami roppant alakjuk közt a teret valaha jámbor pompával kitöltötte és megosztotta. A holtak templomaiból, amelyek lejtőjükhöz támaszkodtak, s amelyek a napbahunytnak “örök” tiszteletére rendeltettek; a fedett, szobrokkal dermedő folyosókból, melyek hozzájuk vittek, s a nagyméretű kapuzatokból, amelyek a zöld sáv keleti szélén a halhatatlanság végútjainak s varázsbirodalmának bejáratát alkották, József semmit sem látott többé a maga napjaiban, s nem is tudta, hogy semmitlátása a semmitöbbé, s megsemmisülés látása volt. Hozzánk képest ugyan korai néző volt, de más irányban hasonlítva elkésett fióka, s tekintete úgy ütközött a kopáran fönnmaradt óriásgeometriába, a halál e roppant limlomába, mint a láb a kacatba. Szó sincs róla, hogy a háromszögű dómok láttán ne fogta volna el őt is ámulat és hódolat; de az iszonyú tartam, amely korukból kiszakítva fönntartotta őket Isten jelenében, többek között valami irtóztató és elátkozott jelleget is adott nekik József szemében, aki a toronyra gondolt.

A fejkendős titok, Hór-em-ahet, a nagy szfinx is itt hevert valahol elaggottan és közvetlenül a homokban, ismét alaposan befúva s elborítva ettől, jóllehet még csak Fáraó utolsó elődje, IV. Thutmózisz szabadította ki s mentette meg alóla, egy délutáni szundítás ígéret-álmának engedelmeskedve. A roppant lénynek, aki mindig ott feküdt, úgyhogy senki se tudja megmondani, mikor és hogyan szakadt ki a sziklából, ferde vonalban ismét melléig emelkedett a homok, s befedte egyik mancsát, míg a másik még szabadon állt, s magában oly nagy volt, mint három ház. E hegy keblén nyugodott a királyfi, apró bábu a mérhetetlen istenállathoz képest, míg szolgái némi távolságban őrizték vadászkocsiját, s magasan az emberke fölött a rejtelmes fő, merev fejfedőjével, örök homlokával, szétmart orrával, amitől kissé csintalannak látszott, felső ajka sziklaboltjával, alatta széles szájával, mely mintha vad nyugalmú s érzéki mosolyra húzódott volna, okosan s az idő nehéz italától mámorosan nézett világos-nyílt szemével kelet felé most, mint mindenkor.

Így hevert az emlékezet előtti szörnyalak most is a jelenben, melynek távolsága s különbsége az egykoritól az ő szemében kétségkívül semmit sem számított, s vad és érzéki változhatatlanságban tekintett napkelet felé, magasan József megvásárlóinak pirinyó csoportja felett. Embernél magasabb teleírt kőtábla támaszkodott melléhez, s amit a mineaiak rajta olvastak, az jótétemény és szíverősítés volt számukra. Mert ez a kései kő szilárd időalapot adott; mintegy keskeny palló volt, amely támaszt ad a lábnak a szakadék fölött: az az emléktábla volt, amelyet Thutmózisz fáraó állított föl álmának s a homokba merült isten megszabadításának emlékére. Az öreg fölolvasta övéinek a szöveget és a híradást: miként nyomta el a herceget a szörny árnyékában az álom azon az órán, amikor a nap legmagasabban állt, s miként látta meg álmában e nagyszerű istennek, Harmahisz-Heper-Atum-Rének, az ő atyjának méltóságát, aki atyaian szólt hozzá, és kedves fiának nevezte. “Hosszú ideje és sok éve már - mondotta -, hogy orcámat feléd fordítom és szívemet nemkülönben. Királyi uralmat akarok neked adni, Thutmózisz, a két ország koronáját fogod viselni Geb trónján, s tiéd leszen a föld széltében és hosszában, s minden egyéb, amit a mindenek urának napszeme bevilágít. Rád várnak Egyiptom kincsei s a népek nagy adói. Imádásra méltó személyemet azonban ezenközben homokkal ostromolja a sivatag, amelyen állok. Jogos kívánságom e sérelem ellen irányul. Nem kétlem, hogy teljesíteni fogod, amint tudod. Mert tudom, hogy te vagy az én fiam és megmentőm. Én pedig veled akarok lenni.” Amikor Thutmózisz fölébredt, mondják, még emlékezett az isten szavaira, és nem felejtette el őket fölemeltetése órájáig. És még ebben az órában kiadta parancsát, hogy azonnal hordják el a homokot, amely Harmahiszt, a nagy szfinxet nyomasztja Mempinél, a sivatagban.

Így szólt a híradás. És József, aki hallgatta, amit az öreg, az ő ura olvasott, óvakodott akár csak egy árva szót is hozzáfűzni; mert az öreg intelmére gondolt, hogy vigyázzon nyelvére Egyiptomban, s meg akarta mutatni, hogy szükség esetén olyan gondolatokat is el lehet hallgatni, amilyenek benne merültek föl. Titkon azonban bosszantotta az ígéret-álom Jákób miatt, s bosszúságában úgy ítélt, hogy bizony nagyon száraz és sovány ez az álom. Fáraó, gondolta, túlságos hűhót csapott ezzel az emléktáblával. Végül is micsoda ígéretet kapott? Semmi mást, mint ami születésénél fogva amúgy is várt rá, hogy a maga óráján majd király lesz a két ország fölött. Ebben a határozott reményben erősítette meg az isten, azon esetben tudniillik, ha Fáraó megmenti képét a ránehezedő homoktól. Ebből is látszik, milyen ízetlenség faragott képet csinálni. A képet szorongatta a homok, s az istent a kényszerűség, hogy kunyeráljon: “Ments meg, fiam!”, s olyan szövetséget kössön, amelyben silány kis jótétemény ellenében megígéri az amúgy is valószínűt. Meglehetős ízléstelenség. Más szövetség volt az, finomultabb ízlésű, amelyet Isten, az Úr kötött az atyákkal, ő is szorultságból ugyan, de kétoldaliból; hogy megmentsék egymást a sivatag homokjából, s megszenteltessék egyik a másikban! Különben a királyfi király lett a maga óráján, de az istent megint alaposan befedte a sivatag homokja. Ilyen múló megkönnyebbülés ellenértékeként nyilván csak egy fölösleges ígéret lehetett helyénvaló, gondolta József, és négyszemközt így nyilatkozott Kedma, az öreg fia előtt is, aki csodálkozott ezen a szőrszálhasogatáson.

De hiába gáncsoskodott és gúnyolódott József Jákób tiszteletére, a szfinx látványa így vagy úgy mégis nagyobb hatást tett rá mindennél, amit eladdig Egyiptom országából látott, s ifjú vérében nyugtalanságot keltett, melyet nem tudott elrontani a gúny, s amely nem hagyta aludni. Mialatt ugyanis a sivatag nagy csodáinál időztek, leszállt az éj; s így ütötték föl sátraikat, hogy aludjanak, s reggel továbbvonuljanak Menfe irányában. De József, aki pedig már lehevert a sátorban hálótársa, Kedma mellé, még egyszer kisétált a csillagos éjbe, mialatt a távolban sakálok üvöltöttek, s az óriás bálvány elé lépett, hogy kedvére, egyedül, tanúk nélkül, még egyszer jól megnézze az éjszaka csillámlásában, s kikémlelje szörnyűségességét.

Mert szörnyűséges volt az idők szörnyetege sziklából vágott királyi fejkendőjében, nemcsak nagyságra, s nem is csupán homályos eredetére nézve. Hogy hangzott átka? Egyáltalában nem is hangzott. Éppen hallgatásában állt, e nyugodalmas-ittas hallgatásban, amellyel a szörny derűsen s kietlenül nézett el a kérdező-kérdezett felett - nem lévő orrával, amely úgy hatott, mintha valaki ferdén csapja fülére a süvegét. Igen, ha ez a rejtvény olyan lett volna, mint a jó öregé Dagantakala szomszéd földjéről, ha számai mégoly rejtettek és leplezettek lennének is, az ismeretlent erre-arra lehetne tologatni, s a körülményeket úgy mérlegelni, hogy az ember nemcsak a megoldást találná meg, hanem még széles jókedvében játékosan bele is szőhetné fecsegésébe. Ez a rejtvény azonban merő hallgatás volt; széles jókedve volt, orra után ítélve; s bárha emberfejet hordott, ez nem illett hozzá, akármilyen derűs volt is.

Például... milyen természete volt; férfiúi vagy női? Az idevalók úgy hítták: “Hórusz a fényesség hegyén”, s a napisten képének tartották, amint nemrégen Thutmózisz is tette. De ez már újkori értelmezés, amely nem volt mindig érvényes, s még ha a napistent ábrázolta is a fekvő szobor, mit árul ez el természete felől? Rejtett és leplezett maradt e tekintetben, amint ott hevert. Vajon ha föláll, fenségesen rengő heréi lennének-e, mint az oni Mervernek, vagy nőneműsége tűnne ki, oroszlánhölgyként? Erre nincs válasz. Mert ha egykor maga alkotta is magát a kőből, úgy csinálta ezt, mint ahogy a művészek csinálják csaliképeiket, vagyis tulajdonképp ábrázolják és nem csinálják, úgyhogy ami nem látható, nincs is ott; s jöhetne száz kőfaragó, hogy kalapáccsal és vésővel a szörny természetét kutassa, nem találna semmilyet.

Szfinx volt, azaz rejtély és titok - mégpedig vad, oroszlántalpú, ifjú vérre vágyó, veszedelmes az igaz Isten gyermekére, és csapda az ígéret fiának. És a királyfi emléktáblája! Ezen a sziklakeblen, a sárkányasszony mancsai között, nem lehetett ígéretálmokat álmodni - vékonyka álmokat legföljebb! Milyen ígéretet lehetett volna várni tőle, amint borzalmasan tágra nyílt szemével, időrágta orrával kietlen változatlanságban heverve elnézett a folyam felé; fenyegető titka nem ilyen természetű volt. Ittasan tartott e titok a jövőbe, ám ez a jövő kietlen volt és halott, mert csupán hosszan tartó volt és hamis örökkévalóság, de minden várakozástól ment.

József ott állt, és e tartósság buján mosolygó fensége előtt próbára tette szívét. Egészen közel állt... vajon a szörny nem emeli-e föl talpát a homokból, hogy őt, a fiút keblére ragadja? Megerősítette szívét, és Jákóbra gondolt. A kíváncsiság vonzása laza palánta, zsenge diadala csak a szabadságnak. Szemtől szembe a tilalmassal érezzük, kinek szelleme nemzett, s az atyával tartunk.

Sokáig állt József a csillagok fényében az óriás rejtély előtt, fél lábra nehezedve, könyökét egyik kezébe véve és állát a másikba. És amikor ismét Kedma mellett feküdt a sátorban, a szfinxről álmodott, aki így szólt hozzá: “Szeretlek. Simulj hozzám, és nevezd meg nevedet, akármilyen legyen is természetem!” De ő így válaszolt: “Hogyan tehetnék ilyen ocsmányságot, s hogyan vétkezhetnék Isten ellen?”

A körülgöngyöltek városa

A nyugati parton folytatták útjukat, a jobb parton arcuk állása szerint, és mindenesetre ez volt a jobbik. Mert nem kellett a vízen átkelniük ahhoz, hogy elérjék a nagy Mempit, amely maga is inkább nyugati irányban volt - a legóriásabb emberkarámot, amely eleddig Ráhel elsőszülöttjének szeme elé került; a várost magaslatok vették körül, melyekben követ fejtettek, s melyekben halottaikat eltemették.

Szédületesen régi volt Mempi, és tiszteletre méltó is, amennyiben a kettő összefér. Aki az emlékezetnek és a királyok nemzedékrendjének kezdetén áll, Meni, az őskirály erősítette meg a helyet, hogy sakkban tartsa a birodalomhoz kényszerített alföldet; és Ptah hatalmas háza is, mely örök kövekből épült, Meni őskirály műve volt, tehát sokkal régebben állt már itt, mint odakinn a piramisok, emberi pillantásnak elérhetetlen napok óta.

De eltérőleg amazoktól, Mempi nem dermedt hallgatással érzékeltette az ősrégit, hanem nyüzsgő élettel és a legéberebb jelennel, mint olyan város, amelyben százezernél több ember lakik, és amely különböző nevű negyedekből tevődik össze roppanttá - dombra föl-, dombról lekanyargó sikátorok zűrzavarával, amelyekben fortyogott és szaglott a tevő-vevő, csacsogó és locsogó tarka nép, és amelyek közepük felé lejtettek, ahol a csatornában szennyvíz csurgott. Voltak kacagó, gazdag negyedek, ahol derűsen elkülönítve, nyájas kertekben kapus villák álltak, és zöldellő, föllobogózott templomi kerületek, ahol tarka ékű, magos csarnokok tükröződtek szent tavakban. Ötven rőf széles szfinxsétányok voltak és fákkal szegélyezett díszutcák, amelyeken a nagyok tüzes, tollbokrétás paripáktól vont hintói gördültek, s elöl ziháló fullajtárok szaladtak, kiáltva: “Abrek!”, “Erősítsd meg szíved!”, “Vigyázz!”.

Igen. “Abrek!” Józsefnek is így kellett szólnia magában, és megerősítenie szívét, hogy kártékony bambaságba ne essék ily finomult élet láttára. Mert ez volt Mempi vagy Menfe, amint az itteniek mondták, hetykén összevonva nevét “Men-nefru-Miré”-ből, “Miré szépsége maradandó” - a hatodik nemzedékből való királyé tudniillik, aki egykor az ősi templomerődítést bővítette királyi háza körül, és piramisát is fölépítette, hogy szépsége megmaradjon abban. Tulajdonképpen a sírt nevezték “Men-nefru-Miré”-nek, és végezetül az egész összenövő város a sír nevét viselte: Menfe, az országok mérlege, a királyi temetkezőváros.

Milyen különös, hogy Menfe neve hetykén összevont sírnév volt! Józsefet nagyon foglalkoztatta az eset. Nyilván a csurgós-utcák emberkéi alakították ily hanyagul s szájhoz állón, a kiálló bordájú nép a tömegszállásokon, melyeknek egyikében az izmáeliták is tanyát ütöttek: egy szír, líbiai, núbiai, mitannibeli, sőt krétai zagyvalékfajzattal tömött karavánszerájban, melynek szennyes téglaudvarát állatok nyihogása és vak vándorzenészek gajdolása és nyekergése töltötte be. Ha József kilépett innét, ugyanazt látta, amit a hazai városokban, csak fokozott mértékben és egyiptomi módon. A szennyvíz két oldalán borbélyok vakarták vendégeiket, és vargák húzták fogukkal a szíjat. Fazekasok ügyes és földes kézzel formálták a gyorsan pörgetett edényeket, miközben dalokat zengtek Hnumnak, a teremtőnek, a forgó korong kecskefejű urának; koporsókészítők faragták a szakállas ember alakú ládákat, s részegek botorkáltak ki a zajos sörházakból, csúfolódó kölykök seregében, kiknek fülén még ott lógott a gyermektincs. Mennyi nép! Mind egyforma vászonkötényt viseltek, s egyformára vágták hajukat; mindnek ugyanolyan vízszintes válla és vékony karja volt, és mind ugyanazon naiv és szemtelen módon húzta föl szemöldökét. Temérdeken voltak, és egyforma tömegük folytán gúnyos kedvűek. Rájuk vallott, hogy a körülményes kriptanevet kedélyesen “Menfé”-re egyszerűsítették, és e névre József keblében meghitt érzések újultak föl, mint egykoron, ha az otthoni dombról letekintett Hebrón városára és a kettősbarlangra, az ősök sírhelyére, s a jámborság, melynek forrása a halál, elvegyült szívében a vonzalommal, melyet a népes város látványa keltett benne. Édes és jóleső vegyület volt ez, egészen hozzáillő, és titkos megfelelésben álló a kettősáldáshoz, mely áldás gyermekének érezte magát - és szellemesen követnek is az egyik és a másik között. Ilyen szellemességnek tűnt föl előtte a sírnagyváros népies neve is, és szíve hajlott azokhoz, akik összevonták, a kiálló bordájúakhoz a szennycsatornák partján, úgyhogy szívesen elfecsegett velük az ő nyelvükön, együtt nevetett velük, és éppoly szemtelenül húzta föl szemöldökét, mint azok, ami csöppet sem esett nehezére.

Különben gyanította s lelkében tetszéssel vette tudomásul, hogy gunyoros kedvük nem csupán onnét eredt, hogy oly temérdeken voltak, s nem is csak kifelé, másokra irányult, hanem a menfeiek önmaguk rovására is csúfondároskodtak amiatt, ami városuk valaha volt, és ami már réges-rég megszűnt lenni. Szellemességük volt a forma, melybe a nagyvárosban az a komorság öltözött, ami Per-Szopd lakóinak s keserű papjainak szavaiból áradt - a magát túlélt régiség belső hangulata itt tréfacsinálássá lett és csipkelődő kétellyé mindenben, önmagukban is. Mert a dolog így állt: egykor, a piramisépítők idejében, Menfe, az országok mérlege vaskos falaival királyi székvárosként trónolt. De Thébéből a felső délvidéken, amelyet senki sem ismert, amikor Menfe már végtelen évek óta világhírű volt - a zűrzavar és idegen uralom átkos kora után onnan hozta az új korszakot, a szabadulást és újraegyesítést a most uralkodó napdinasztia, és Véze viselte most a kettőskoronát és a jogart, Menfe pedig, noha most is nyüzsgő népű és nagy maradt, mint azelőtt, bukott király lett, tulajdon nagyságának sírja, világváros orcátlanul megrövidített halotti névvel.

Ne higgyük azért, hogy Ptah, az úr az ő kápolnájában félretolt és elszegényedett isten lett volna, mint Szopdu keleten. Nem, neve nagy maradt az egész kerületben, s az Emberalakú gazdag volt alapítványokban, földben és marhákban, ez azonnal feltűnt kincsesházai, csűrei, istállói és raktárai láttán, amelyeket háztömbje körülfogott. Ptah úr, akit senki sem látott - mert amikor körmenetet tartott bárkájában s valamelyik más helybeli istenségnél látogatást tett, állószobra aranyfüggönyök mögé volt rejtve, és csak a papok, akik szolgálták, ismerték arcát -, feleségével lakott együtt házában, név szerint Szahmettel vagy a Hatalmassal, akit a templomfalakon oroszlánfejjel ábrázoltak, s aki szerette a háborút, valamint kettőjük fiával, Nefertemmel, ki már nevében is szép volt, de rejtelmesebb, mint Ptah, az Emberalakú vagy Szahmet, a Haragos. Ő volt a fiú, többet nem tudtak róla, és József sem tudott semmi mást kipuhatolni. Mindenesetre azt tudták még Nefertemről, a fiúról, hogy lótuszvirágot visel a fején, sőt egyesek azt tartották, hogy egyáltalán maga az egész fiú nem más, mint kék vízirózsa. De noha mit se tudtak róla, ez nem akadályozta meg, hogy a fiú a menfei háromság legkedveltebb személye legyen, és mivel annyi bizonyos volt, hogy kedves virága, sőt lényének kifejezése az égkék lótusz, lakását állandóan a szép virág csokrai borították, és az izmáeliták sem mulasztották el, hogy kék lótuszt ne vigyenek neki, és kalmár módra ne hódoljanak meg népszerűsége előtt.

József, az elragadott még sohasem hatolt oly mélyre a tilosban, mint mi, a hagyományos tilalmat illetően: “Ne csinálj magadnak faragott képet”. Ptah isten ugyanis, a műalkotó nemhiába volt a képfaragók és kézművesek védura, akiről azt mondották, hogy az ő szívének terveit és gondolatait váltják valóra. Ptah nagy lakása csupa szobor volt; háza és házának udvarai tele voltak alakokkal. A legkeményebb anyagból vagy mész- és homokkőből, fából és rézből kifaragva népesítették be Ptah gondolatai csarnokait, melyeknek oszlopai malomkő alakú talpukról elefántszerűen, csillámló ábrázolásokkal borítva, nádkötegfejjel koronázva emelkedtek az aranyporos mennyezet felé. Mindenütt ott álltak, léptek és ültek a művek, kettesével és hármasával, egymásba karolva, trónszékeken, amelyeken jóval kisebb alakban gyermekeik is láthatók voltak, vagy egyedül: királyszobrok süvegkoronával és pásztorbottal, kötényük ráncba rakott előkéjét ölük elé kanyarítva, vagy fejkendővel, melynek vállra hulló szárnyai előtt fülük kétfelé állt, előkelően zárkózott arccal és gyengéd mellel, kinyújtott kezüket combjukra szorítva - az őskor széles vállú, keskeny csípőjű uralkodói, kiket istennők vezéreltek, ügyetlen ujjacskáikat védencük izmos felsőkarjára fonva, miközben ennek nyakánál egy sólyom terjesztette szét szárnyait. Miré király, aki naggyá tette a várost, réz alakban lépett előre, kezében bottal s oldalán aránytalanul kicsiny fiacskájával, orra és szája húsos volt, és a többiekhez hasonlóan ő is elfelejtette talpát, amellyel éppen lépett, a földről fölemelni: két talpon járt, jártában állva és általában járva. Erős lábakon, emelt fővel léptek el a kőpillérről, amely talapzatuknak hátoldalán emelkedett, és derékszögű vállukról lógatták karjukat, zárt öklükben kurta, henger alakú rudacskával. Maguk alá húzott lábbal és dolgos kézzel ültek mint írnokok, és ölükben kiterített munkájuk fölött okos szemmel néztek a szemlélőre. Amint ott ültek egymás mellett, összeszorított térddel, férj és feleség, bőrük, hajuk és ruházatuk a legtermészetesebb színekkel volt kifestve, úgyhogy mintegy eleven holtaknak látszottak és megdermedt életnek. Ptah művészei gyakran csináltak nekik szemet, mégpedig rendkívül ijesztőt - nem a szobor anyagából, hanem külön a szemüregbe illesztve: a pupilla zománcba illesztett fekete kövecske volt, ebben pedig kis ezüstszeg villogott cikázó fénnyel, s iszonyú parazsat lobbantott a szobrok tágra meredő szemében, hogy a néző azt se tudta, hová forduljon nyugtalan tekintetük elől, s arcát kezébe rejtette.

Ezek voltak Ptah megdermedt gondolatai, amelyek vele, az anyaoroszlánnal és a lótuszfiúval egyetemben házát lakták. Maga az Emberalakú a varázsos ékítésekkel telezsúfolt falakon százszor is látható volt szentségtartójában: ember alakban ugyan, de sajátságos bábszerűségben és szinte elvont formában, egylábú oldalnézetben s hosszú szemmel, szorosan fejre simuló csuklyával fedve, állán királyi szakáll mesterségesen megerősített ékével. Különös módon kialakítatlan, s miként ökle, mely a hatalom botját nyújtotta előre, csak általánosságban körvonalazott volt egész alakja; mintha tokba, szűk, torzító huzatba lett volna dugva, nyíltan szólva: mintha bepólyálva és bebalzsamozva állt volna ott... Hogyan s miként állt hát a dolog Ptah, az úr körül? Az ősrégi nagyváros halotti nevét nemcsak a piramissal érdemelte ki, amelyről elnevezték, és nemcsak múltjával, hanem különösképp és elsősorban mint urának háza? József tudta, hová visz útja, amikor megvásárlói Egyiptomba vezették, az országba, amelyet Jákób megvetett. Azt is teljesen belátta, hogy a maga állapota következtében idetartozik, és a tilos nincs tiltva, hanem bölcsen megnyittatott előtte. Nem adott-e magának már idejekorán útközben olyan nevet, amely bennszülött idetartozónak mutatta? És új környezetét mégis állandóan atyja szellemében kémlelte, és nem tudta megállni, hogy az ország fiainál szünet nélkül ne puhatolózzék kérdéseivel, miként is áll a dolog isteneikkel és magával Egyiptommal, árulják el neki, aki úgyis tudja, s önmaguknak is, mert úgy látszott, nem tudják igazában.

Így történt a menfei Bata pékmesterrel is, akivel az Ápisz-áldozatnál találkoztak Ptah templomában.

Aki ugyanis magán az Alaktalanon, a nőstény oroszlánon, a rejtelmes fiún és a dermedt gondolatokon kívül még ott lakott, az nem más volt, mint Hápi, a nagy bika, az úr “eleven ismétlődése”, kit az égnek egy fénysugara nemzett egy tehénben, amely azután sohasem ellett többé; és heréi éppoly hatalmasan himbálództak, mint az oni Merveré. Bronzajtók mögött lakozott egy szabad oszlopcsarnok hátterében, pompás művű kőtáblák töltötték ki az oszlopok közét, melyeknek félmagasságban futott finom párkányzata; és az udvar kövén sűrű tömegben állt a nép, amikor ápolói néhány lépésre elővezették istállókápolnájának derengő lámpavilágából, hogy lássák az élő istent, és áldozzanak neki.

József tulajdonosaival együtt végignézett egy ilyen istentiszteletet: különös iszonyúság volt és egyébként vidám is, hála a menfebeliek, férfiak és rúgkapáló gyermekeket cipelő nők jókedvének, e nép ünnepre hangolt tömegének, amely az istent várván, locsogva és kacagva szikomorfügét és vöröshagymát “csókolt”, amint az evést nevezték, szájuk szögletéből csurgott a dinnyeszeletek nedve, amelyekbe beleharaptak, és közben kalmárokkal alkudoztak, akik az udvar szélén szentelt kenyeret, áldozati baromfit, sört, füstölőszert, mézet és virágot kínálgattak.

Egy háncsszandálos, potrohos férfi állt az izmáeliták közelében, s minthogy a tömeg összepréselte őket, beszédbe ereszkedtek egymással. Az ember durva vászonból készült térdig érő kötényt viselt, háromszögletű átvetővel, s törzse és karja közé mindenféle szalagokat csavart, amelyekre jámbor csomókat bogozott. Haja röviden és simán fedte kerek koponyáját, és üvegesen kerek szemgolyói barátságos kifejezéssel még jobban kidülledtek, ha szép formájú borotvált ajka beszédre nyílott. Az öreget és övéit jó ideig nézegette oldalról, mielőtt megszólította őket, megkérdezve: honnan és hová, mert idegenségük kíváncsivá tette. Ő maga pék volt, amint mondotta, azaz: nem sütött saját kezűleg, és fejét nem dugta a kemencébe. Fél tucat segédet és kihordót foglalkoztatott, akik a pompás kifliket és pereceket fejükre helyezett kosárban vitték körül a városban; és jaj nekik, ha nem vigyáznak, s elmulasztják karjukat az áru fölött lengetni, hogy az ég madarai rá ne szálljanak, és meg ne dézsmálják a kosarat. A pereces, akivel ilyesmi megtörténik, “kioktatásban” részesül, amint Bata pékmester kifejezte magát. Így hívták. Némi földje is volt a város előtt, amelynek búzájából sütött. De a termés nem volt elegendő, mert üzeme virágzott, és még hozzá kellett vásárolni. Ma eljött, hogy lássa az istent, ami annyiban hasznos, amennyiben káros elmulasztani. Felesége ezenközben a Nagy Anyát látogatja meg az Etet-házban, és virágot visz neki, mert különös tisztelője, míg ő, Bata ezen a helyen talál inkább kielégülésre. És ők vajon üzleti ügyben járják az országokat? - kérdezte a pék.

Eltalálta, felelte az öreg. És most már úgyszólván célnál vannak, minthogy Menfébe értek, melynek oly hatalmasak kapui, oly számosak házai és örök építményei, s most már akár meg is fordulhatnának.

Rendkívül lekötelező, mondta a mester. Megfordulhatnának, de nyilván mégsem teszik; mert, miként mindenki, ezt a vén fészket bizonyára ők is csak lépcsőfoknak tekintik, amelyre lábukat teszik, hogy Amun fényes birodalmába fölhágjanak. Ők lennének az elsők, akik másként tennének, és akiknek úti célja nem Vezet lenne, Fáraó (sokáig éljen egészségben!) vadonatúj városa, ahol összeömlik minden nép és kincs, s amelynek Menfe viharvert neve éppen csak arra jó, hogy Fáraó udvaroncainak és főeunuchjainak címeiben pompázzon, amint például az isten fősütőmesterét, aki a palota pékségére felügyel, “Menfe hercegé”-nek nevezik - nem egészen jogtalanul, valljuk be, mert annyi bizonyos, hogy Menfe lakói már akkor finom, tehén és csiga alakú kalácsot vittek haza, amikor Amun fiai még beérték volna annyival, ha pörkölt gabonát nyelhetnek.

Az öreg éppen így válaszolt: no persze, főképpen Menfében időznek ugyan, de azért majd Vezetre is vetnek egy pillantást, hogy lássák, mennyit haladt időközben a kifinomult életet és a pékség fejlődését illetően, amikor nagy dobpergés közepette megnyílt a hátsó kapu, és az istent az udvarra hozták, néhány lépésnyire csak a tárt kapuszárnyak elé; nagy volt a tömeg izgalma. “Hápi! Hápi!” - kiáltották egy lábon ugrálva, s aki a tömegben helyhez jutott, arcra vetette magát, hogy megcsókolja a földet. Rengeteg meggörbült hátgerincet lehetett látni, s a levegőt betöltötte a torokból horkantott hang, amellyel a százszorosan feltörő istennév kezdődött. Ez egyben a folyam neve is volt, amely az országot létrehozta és táplálta. A napbika neve volt, minden termékenység-erő foglalata, amitől ezek az emberek függőnek gondolták magukat, ország és nép létének neve, az élet neve. Bármily könnyűvérű és locsogó nép is voltak, megrendülésük mélyről fakadt, mert áhítatuk mindama reményből és aggodalomból tevődött egybe, amivel a szűk feltételekhez kötött lét a keblet eltölti. Gondoltak az áradásra, melynek egy rőffel sem szabad magasabbnak vagy alacsonyabbnak lennie, hogy életüket fönntarthassák; asszonyaik derekasságára és gyermekeik egészségére; tulajdon testükre és kórságoknak kitett működéseire, melyek örömöt és élvezetet biztosítanak addig, amíg minden simán megy, de kegyetlen kínt jelentenek, ha fölmondják a szolgálatot, amiért is varázs ellen varázzsal kell megóvni őket; az ország ellenségeire délen, keleten és nyugaton; Fáraóra, akit ugyancsak az “erős bika” névvel illettek, és akiről tudták, hogy thébei palotájában éppoly gondos őrizetben és ápolásban részesül, mint itten Hápi, mivel ez védelmezi őket, s átmeneti személyében ez tartja fönn a kapcsolatot köztük és a között, akitől minden függ. “Hápi! Hápi!” - kiáltoztak szorongó ujjongással, a szoros feltételekhez kötött, veszélyeztetett élet érzésétől nyomasztva, s reménykedve pillantottak az istenállat négyszögletű homlokára, vasszarvaira, hátról fejre öblösödés nélkül futó zömök nyakvonalára és nemi szervére, a termékenység e biztos zálogára. “Biztonság!” - ezt jelentette kiáltásuk. “Védelem és állandóság!” “Éljen Egyiptom!”

Rettenetesen szép volt Ptah eleven ismétlődése - no persze, hiszen a leghozzáértőbbek választották ki évekig tartó kutatással a legszebb bikát a torkolati mocsarak és az Elefánt-szigetek között -, ennek már csak igazán szépnek kellett lennie! Fekete volt; és pompásan, hogy ne mondjuk: istenien illett feketeségéhez a skarlát takaró, amely hátát borította. Két kopasz ápoló tartotta kétoldalt aranyozott kötélen, mindkettő berakott aranyszövetből való kötényben, amely elöl szabadon hagyta köldöküket, és hátul félig takarta hátukat, s a jobb felől álló kissé megemelte a takarót a nép szeme előtt, hogy megmutassa a fehér foltot Hápi oldalán, amelyben a holdsarló képét kellett fölismerniök. Egy pap, akinek hátán párducbőr lógott mancsostul és farkostul, mélyre alázta homlokát, és egyik lábát a másik elé téve, a nyeles füstölőt a bika felé nyújtotta, amely leszegett fejjel szaglászva fölfújta vastag és nedves, tömjéntől csiklandozott orrcimpáját. Hatalmasat tüsszentett, ami még csak megkettőzte a nép rivalgó buzgóságát és fél lábon ugrándozó örömét. A füstölés szertartását kuporgó hárfások zenéje kísérte, akik égnek fordított ábrázattal himnuszokat zengtek, míg mögöttük más dalnokok tenyerükkel verték a taktust. Nők is föltűntek, szétbontott hajú templomi szüzek, közülük az első mindig meztelenül, csupán széles csípője fölött övezve szalaggal, a második pedig hosszú, fátyolfinom ruhában, amely elöl nyitva volt, s ugyancsak látni engedte ifjúságának teljes ékességét. A színt tánccal lejtve körül, csengettyűket és csörgődobokat ráztak fejük fölött, s egyenesen kinyújtott lábukat csípőjükből bámulatosan magasra vetették. Egy előimádkozó, a bika lábánál ülve, a tömeg felé fordulva imbolygó fejjel kezdett könyvtekercséből valami szöveget zsolozsmázni, miközben a nép ismétlődő szavakat gajdolt közbe: “Hápi Ptah, Hápi Ré, Hápi Hór, Ezet fia!” Azután tollas legyezők alatt egy nyilván magas állású főpapot vezettek elő, hosszú és széles, vállszalagos batisztkötényben, kopaszon s büszkén; kezében gyökerekkel s füvekkel teli aranytál volt, amit művészies csúszkálással, egyik lábát jól hátrafeszítve, másik térdét lábujjhegyen, amennyire csak lehetett, maga alá vonva, két karjával nyomban áldozatosan az isten felé emelt.

Hápi nem sokat törődött vele. Már hozzászokott mindeme tiszteletére szánt körülményeskedéshez, ünnepélyes unalomban töltött életéhez, amely bizonyos testi alkat folytán lett mélabús osztályrésze, s míg elterpeszkedve állt ott, nehézkes kémleléssel emelte kicsiny, véreres bikaszemét az áldozathozók feje fölött a népre, amely ugrabugrálva, fél kezét mellére téve, a másikat feléje nyújtva, szent nevét kiáltozta. Örvendeztek, hogy aranykötélen tartva láthatják s a templom biztos védettségében tudhatják őt, szolgáló őrzők nyüzsgésének közepette. Istenük volt és foglyuk. Fogsága s az ennek következtében nyert biztonság miatt ujjongtak tulajdonképpen, s emiatt szökelltek örvendezve; s a bika talán azért nézte őket oly kémlelőn s haragosan, mert megértette, hogy e sok körülményes tiszteletadás ellenére még sincsen jó szándékuk vele.

Bata pékmester testének súlya miatt nem ugrándozott örömében, de az előimádkozó papnak ő is hatalmas hangon felelgetett, s az istent váltakozva hol leborulással, hol kézemeléssel üdvözölte, nyilvánvalóan épülve látásán.

- Puszta látása is jót tesz - magyarázta szomszédainak. - Erősíti az életlángot, és megújító hatása van a bizalomra. Az a tapasztalatom, hogy egész nap nem kell többé ennem, ha Hápit láttam, mert tagjaimban úgy érzem, mintha marhahúst lakomáztam volna, utána álmos és jóllakott vagyok, szundítok egyet, s szinte újjászületve ébredek. Nagyon nagy isten ő, Ptah eleven ismétlődése. Tudjátok meg, hogy nyugaton vár rá sírja, mert megparancsoltatott, hogy halálakor a legmagasabb díjfokozat szerint sózzák be és göngyöljék körül, jófajta gyantával és királyi gyolcsszalagokkal, s a halottak városában a szokásoknak megfelelően temessék el az istenbikák örök házában. Megparancsoltatott - mondotta -, és így is történik. Már két Uzar-Hápi nyugszik kőládában nyugat örök házában.

Az öreg futó tekintettel súrolta Józsefet, és ő ezt bátorításnak vette, hogy az emberhez kérdést intézhessen.

- Magyaráztasd meg - kérte - ezzel az emberrel, miért mondja, hogy Uzar-Hápit nyugaton várja örök háza, holott az egyáltalán nem nyugaton vár rá, hanem Menfe, az elevenek városa van a nyugati parton, s a vízen nem megy át halott.

- Ez az ifjú - fordult az öreg a pékhez - ezt meg ezt kérdi. Meg tudsz-e erre felelni?

- Én azt mondtam el, amit beszélnek - felelte az egyiptomi -, és nem is gondolkoztam rajta. Mert mindnyájan így beszélünk, s tovább nem fontolgatjuk a dolgot. Nyugat az nyugat, azaz nyelvhasználatunk szerint a halottak városa. Hanem annyi igaz, hogy Menféből a halottak nem mennek át a vízen, mint másutt, hanem az elevenek városa ugyancsak nyugaton van. Értelem szerint helyes az ifjú aggálya. De a szólásmód szerint mégis jól mondtam.

- Még efelől kérdezd meg - mondta József: - Ha Hápi, a szép bika, az eleven Ptah az elevenek számára, mi akkor Ptah az ő kápolnájában?

- Ptah nagy - felelte a pék.

- Mondd neki, hogy ebben nem is kételkedem - szólt József. - De Hápit Uzar-Hápinak nevezik, ha meghal, s szemben Ptah az ő bárkájában Uziri, és ember alakúnak mondják, mert olyan alakja van, mint a szakállas ládáknak, amilyeneket az asztalosok faragnak, és mintha be volna göngyölve. Mi hát ő?

- Értesd meg az ifjúval - mondta a pék az öregnek -, hogy a pap naponta belép Ptahhoz, és hozzá való erős szerszámmal kinyitja száját, hogy inni és enni tudjon, s naponta megújítja ábrázatán az élet festékét. Ez tiszte és szolgálata.

- Most azt kérdeztetem még tisztelettel - felelte József -, mi történik voltaképpen a halottal sírba tétel előtt, ha Anup ott áll mögötte, s mi is az a szolgálat, amit a pap végez a múmia körül?

- Még ezt sem tudja? - felelte a pék. - Látszik, hogy a sivatag lakója, vadidegen, s újonnan jött a birodalomba. A szolgálat, ezt üzenem neki, mindenekelőtt az úgynevezett szájfölnyitásban áll, amit azért nevezünk így, mert a pap egy e célra való bottal fölnyitja a halott száját, hogy megint ehessen és ihasson, és élvezhesse az ételáldozatot, amelyet fölajánlanak neki. A holtak papja ezenkívül az újraéledés jeléül, Uziri példájára, viruló festéket rak a múmiára, ami a siratók számára igen vigasztaló látvány.

- Köszönettel hallom - mondta József. - Ez tehát a különbség az istenek és a halottak szolgálata között. Kérdezd meg most Bata urat, mivel építenek Egyiptom országában?

- Kedves fiú a te szolgád - felelte a pék -, csak egy kicsit mulya. Iszaptéglával építenek az elevenek számára. A holtak lakásai ellenben, éppúgy, miként a templomok, örök kőből épülnek.

- Hálás köszönettel hallom ezt is - mondta József. - De ha két dologra nézve ugyanaz érvényes, akkor a kettő is azonos, és nyugodtan föl lehet cserélni a kettőt. Egyiptom sírkamrái templomok, a templomok pedig...

- ...isten házai - egészítette ki a pék.

- Te mondád. Egyiptom halottai istenek, s így hát micsodák a ti isteneitek?

- Nagyok a mi isteneink - felelte Bata, a pék. - A jóllakottságon és fáradtságon érzem ezt, ami Hápi látása után lep meg. Haza kell mennem, és az újjászületés álmába merülnöm. Közben asszonyom is megjön az Anya-tiszteletről. Jó egészséget, idegenek! Örvendezzetek, és utazzatok békében!

És ezzel eltávozott. Az öreg pedig így szólt Józsefhez:

- Az ember istenbefáradt volt, nem kellett volna akadékoskodó kérdésekkel nyaggatni általam.

- De bizony - mentegetőzött József -, szolgádnak alaposan utána kell érdeklődnie mindennek, hogy beletaláljon Egyiptom életébe, ahol hagyni akarod, s ahol hosszú ideig tartózkodnia kell. A fiú számára elég idegen és újszerű itt minden. Mert Egyiptom fiai sírvermekben imádkoznak, még ha templomoknak vagy örök lakoknak hívják is őket; mi pedig odahaza, ősi szokás szerint, zöld fák alatt. Nem kell-e tűnődni és nevetni ezeken a fiakon? Hápi számukra Ptah eleven képe, amire, azt hiszem, Ptahnak ugyancsak szüksége van, mert maga nyilván körülgöngyölt holttetem. Ők azonban nem nyugosznak, míg az eleven képet is körül nem göngyölték, és amíg nem csináltak belőle is Uzirit és istenmúmiát, nem érzik jól magukat. Nekem azonban kedvesebb Menfe, melynek halottai nem kell hogy átmenjenek a vízen, mivel a város már maga is nyugaton van - a nagy város, tele emberekkel, akik kényelmesen összevonják halotti nevét. Kár, hogy az áldásház, amely elé vinni akarsz, Petepré, a legyezősúr háza, nem Menfében van, mert ez nekem való lenne Egyiptom városai között.

- Nagyon is éretlen vagy még ahhoz - felelte az öreg -, hogy meg tudd ítélni, mi jó neked. Én azonban tudom, és atyailag javadra fordítom; mert nyilvánvalóan atyád vagyok, ha föltesszük, hogy anyád a sírverem. Holnap kora hajnalban hajóra szállunk, és kilenc napig hajózunk dél felé Egyiptom országában, hogy lábunkat Vezet-per-Amun, a királyi város csillogó partjaira tehessük.

HARMADIK FEJEZET: A MEGÉRKEZÉS

Utazás a folyón

“Gyors, mint a szél”, ez volt a hajó neve, amelyre az izmáeliták a kikötőhelyen állataikkal együtt fölszállottak egy keskeny pallón, miután az itt fölütött kofabódékban kilenc napra ellátták magukat élelemmel. Ez volt a neve, amely libafejjel ékesített orrán kétoldalt írva állt - a hencegő Egyiptomra jellemző név, mert a legotrombább teherbárka volt, amelyet Menfe kikötőhelyén egyáltalában találni lehetett: hasasra épült, hogy minél több rakodótere legyen, korlátja fa, kajütje elöl nyitott, boltozatos gyékénysátor volt, és az egyetlen, de annál súlyosabb kormányrúd meredeken állt a hajófar egyik cölöpéhez erősítve.

A kapitányt Thot-nofernek hívták, északi ember volt, fejét és mellét haj borította, és fülönfüggőt hordott; az öreg a fogadóban ismerkedett meg vele, s a viteldíj olcsó lévén, hamar meg is egyeztek. Thot-nofer hajója épületfát, egy-egy tétel királyi vásznat és közönséges vásznat, papiruszt, marhabőrt, hajókötelet, húsz zsák lencsét és harminc hordó szárított halat vitt. Azonkívül a “Gyors, mint a szél” szállította egy gazdag thébei polgár szobrát, egészen elöl, a hajó orrában állott lécekből és zsákvászonból összerótt burkolatban. “A jó ház”, azaz: a megbízó sírkamrája részére volt szánva a folyó nyugati partján, ahol egy vakajtóból kilépve szemlélhette a sírlakó örök birtokát és szokott életének festett ábrázolását a falakon. Szeme, amely majdan erre a célra szolgál, még nem volt beillesztve, az élet színei sem virítottak még rajta, és hiányzott a bot átfúrt ökléből, melyet ferdén előreálló köténye mellett nyújtott ki. De modellje igen sürgette, hogy tokája és vastag lába a művész keze alól legalább nagyjában Ptah szeme elé kerüljön; az utolsó simításokat majd Thébének, a halottak városának valamely műhelyében viszik keresztül.

Déltájban a matrózok eloldozták a hajót a cölöptől, s fölvonták a foltozott barna vitorlát, amelyet nyomban megduzzasztott az erős északi szél. A kormányos a kiugró hajófaron ülve, a lecsüngő emelőfával kezdte a kormányt mozgatni, egy ember az elülső libafejben egy rúddal a vizet vizsgálta, míg Thot-nofer, a kapitány, hogy az istenek kegyét megnyerje a szerencsés úthoz, a kajüt előtt elégetett egy keveset a gyantából, amit az izmáeliták fizetés fejében adtak; és így a bárka, amely Józsefet vitte, elöl és hátul magasra ívelve s csak a hajógerinc közepével hasítva a vizet, megindult a folyón fölfelé, miközben az öreg, aki övéivel a kajüt mögött felrakott épületfán üldögélt, elmélkedésekbe bocsátkozott az élet nagy bölcsességéről, amelyben előnyök és hátrányok majdnem mindig olyan módon egyenlítik ki és szüntetik meg egymást, hogy a nem túlságosan jó és nem túlságosan rossz középutas tökéletessége jön létre. Így utaznak most fölfelé a folyón, árral szemben, a szél azonban, mint csaknem mindig, északról fú, és segítve feszül a vitorlának, úgyhogy az akadály és a segítség mérsékelt haladássá egyenlítődik ki. Árral haladva meg éppen könnyen megy, mert a hajó egyszerűen viteti magát; csakhogy ilyenkor a mozgás könnyen nekivadulhat, a hajó keresztbe dől, és fárasztó evezésre meg kormányzásra van szükség, hogy az ilyen út el ne ragadja a hajót. Így korlátozzák mindig az élet előnyeit a hátrányok, és teszik jóvá a hátrányokat az előnyök, úgyhogy tisztára számtanilag véve nulla, gyakorlatilag azonban a kiegyenlítés és a középutas tökéletesség bölcsessége ez, amellyel szemben nincs helye sem ujjongásnak, sem átoknak, hanem csak megelégedésnek. Mert a tökéletesség nem az előnyök egyoldalú halmozása, miközben másfelől az életet csupa hátrány teszi lehetetlenné. Hanem: az előnyök és hátrányok kölcsönös kiegyenlítődése semmivé, ez az, aminek a neve megelégedés.

Így beszélt az öreg fölemelt ujjal és félrehajtott fejjel, s övéi tátott szájjal hallgatták, de közben makacs-megszégyenült pillantásokat is váltottak, közönséges emberek szokásaként, akiknek magas, amit hallanak, s jobban szeretnének nem odahallgatni. József sem igen ügyelt az öreg elvont beszédére, mert kedvét lelte a vízi út új élményében, a friss szélben, a hullámok dallamos kotyogásában a hajóorr alatt, a lágyan ringató tovasiklásban a széles folyón, melynek árja csillogva futott elébe, miként egykor az útra kelt Eliézernek futott elébe a föld. A part vidám, buja és szent képei állandóan változtak; gyakran oszlopcsarnokok szegték, és néha pálmaligetek kísérték, de ugyanennyiszer emberkéz alkotta kőfolyosók is, amelyek a városok templomaihoz tartoztak. Falvak vonultak el magas galambdúcokkal, zöldellő termőföld és ismét tarka városi pompa villámló arany napsugarakkal, föllobogózott kapukkal és óriáspárokkal, melyek kezüket térdükön nyugtatva ültek a folyóparton, és méltóságos merevséggel néztek el a föld és víz felett a sivatagba. Időnként mindez közel került, aztán ismét messze távolodott, amikor tudniillik a folyam közepén hajóztak, melynek vize néha tószerűen kiszélesült, vagy erre-arra kanyargott, s a kanyarok mögött Egyiptomnak új és új képei tűntek el vagy bukkantak föl. De milyen élvezetes volt magának a szent útnak, Egyiptom nagy országútjának élete is, hány hajó durva vagy drága vitorláját duzzasztotta a szél, és hány evező feszült neki az árnak! A víz fölött a hangvivő levegő tele volt emberi hangokkal, hajósok köszöntéseivel és tréfáival, a kiugró hajóorron ülő rudasemberek örvénytől és zátonytól óvó kiáltásaival, a kajüttetőn gubbasztó hajósok gajdoló intelmeivel a vitorlakezelőkhöz és kormányosokhoz. Közönséges ladikok, Thot-noferéhez hasonlók úszkáltak tömegestül, de finom és karcsú bárkák is akadtak, elhagyták a “Gyors, mint a szél”-t, vagy szembejöttek vele: kékre festve, alacsony árboccal s széles, galambfehér vitorlával, amely szép lendülettel fúvódott föl, lótusz alakú tőkével és kajütbódé helyett csinos házikóval. Templomi bárkák is voltak bíborszín vitorlákkal és nagy festményekkel orrukon; a hatalmasok előkelő utazóhajói, minden oldalon tizenkét evezőssel s hátán oszlopos-kapus kéjlakokkal, melyeknek tetejére föl lehetett rakni az úr poggyászát és kocsiját, s melyeknek pompázó szőnyegfalai között ott ült maga az előkelő, ölébe eresztett kézzel, szépségében és gazdagságában szinte megdermedve, s nem nézett se jobbra, se balra. Egy halottas menettel is találkoztak, három egymást követő, összekötözött hajóval, melyek közül az utolsón, egy vitorla s evező nélküli fehér ladikon feküdt oroszlánlábas saroglyában a tarka Ozirisz, fejjel előre, a jajveszékelők között.

Igen, néznivaló akadt elég a parton és a folyó hátán, és József, az eladott szemében, akire első ízben mosolygott a vízi utazás és hozzá mindjárt ilyen, a napok úgy múltak, mint az órák. Hogy meg kellett szoknia később az utazásnak ezt a módját, és milyen mindennapos lett éppen ezen az útdarabon, Amun háza s a síri szellemű Menfe között! Miként a főnemesek szőnyegkápolnáikban, éppen úgy ül majdan maga is a határozat értelmében, méltóságos mozdulatlansággal, amelyet meg kell majd tanulnia, mert a nép elvárja ezt isteneitől és nagyjaitól. Mert oly okosan fog viselkedni, és oly nagy ügyességet tanúsít az isten kezelésében, hogy első lesz a nyugatiak között, és ott tud majd ülni, nem nézve se jobbra, se balra. Ez vár rá a jövőben. Egyelőre azonban még jobbra és balra tekingetett, amennyire csak bírt, hogy eszébe s emlékezetébe vésse az országot és az ország életét, mindig arra gondolva, hogy kíváncsisága ne fajuljon zavarodottsággá és nemkívánatos bambasággá, hanem fenntartásos és fölényes maradjon az atyák dicsőségére.

Így nőttek estéből és reggelből a napok, és egyre sokasodtak. Menfe messze elmaradt, mint az a nap, amelyen elvitorláztak onnét. Ha lebukott a nap, a pusztaság odakinn lilára színesedett, s bal felől az arab ég szelíden tükrözte a jobb felőli líbiai ég túláradó narancsszín fényét, kikötöttek, ahol épp cölöpök akadtak, s aludtak, hogy reggel továbbutaznak. A szél csaknem végig kedvező maradt, ama napok kivételével, amikor elült. Ilyenkor evezniök kellett, amiben az eladó Uzarszif és az ifjabb izmáeliták is segédkeztek, mert a bárkának nem volt túlságosan nagy legénysége, s késtek, ami Thot-noferre nézve kínos volt, minthogy a sírszobrot pontos időre kellett szállítania. Mindamellett a késés nem volt súlyos, mert más napokon a vitorla vászna annál hasasabbra telt, és előny és hátrány békében kiegyenlítődött; és a kilencedik estén a csipkés magaslatok oly áttetszőn mazsolaszínűnek és csodaszépnek látszottak a távolban, mintha vörös korundkőből lettek volna, holott, mint mindenki tudta, olyan halálosan szárazak és átkozottak voltak azok is, mint Egyiptom minden hegye. A kapitány éppúgy, mint az öreg, Amun hegyeit ismerte föl ezekben, No magaslatait; és midőn aludtak egyet és ismét vitorlát bontottak, s azonkívül türelmetlenségükben még eveztek is, egyszerre aranyos villogás támadt előttük és finom szivárványszínű csillámlás, s bevonultak Fáraó roppant nevezetes városába hajón, s még mielőtt földet érintettek volna, mert a folyam itt főutca lett, s mennyei épületek sorfala közt haladt tova, kertremekek zöld keretében, templomok és paloták között jobbról és balról, az élet partján éppúgy, mint a halál partján, papiruszoszlopsorok és lótuszcsokor-oszlopsorok között, aranyhegyű obeliszkek, óriási szobrok, kapuzattornyok között, melyekhez szfinx-út vitt föl a parttól, s melyeknek kapuszárnyai és zászlórúdjai arannyal voltak bevonva; ez okozta a villogást, amely meghunyorgatta a szemeket, úgyhogy az építményeket díszítő kép és írás színei, a fahéjvörös, a szilvalila, a smaragdzöld, okkersárga és azúrkék zavaros színtengerré olvadtak össze.

- Ez Epet-Ezovet, Amun Nagy Lakása - szólt az öreg Józsefhez, ujjával is odamutatva. - Van egy terme, amely ötven rőf széles, ötvenkét oszlop és pillér van benne, amelyek sátorcölöpökhöz hasonlók, s a terem, ha nincs ellenedre, ezüsttel van padlózva.

- Semmi esetre sincs ellenemre - felelte József. - Jól tudom, hogy Amun igen gazdag isten.

- Az ott az isteni hajógyár - szólt ismét az öreg, kikötőöblökre és szárazdokkokra mutatva bal felé, ahol kötényes emberek, az isten ácsai dolgoztak fúróval, kalapáccsal és szurokkal a hajóvázakon. - Az ott Fáraó halottastemploma és amaz életének háza - mondotta, s erre-arra mutogatott nyugat felé ki a szabadba, részben lenyűgöző, részben elbájoló pompájú épületcsoportokra. - Az Amun Déli Ágyasháza - mondta, és ismét áttért a másik partra, ujját egy közvetlenül a folyónál elnyúló templomtömegre emelve, melynek vakítóan megvilágított homlokzatát az épületeken éles szögletű árnyak vágták el, s amely izgő-mozgó, láthatóan még építkezéssel elfoglalt emberektől nyüzsgött. - Látod ezt a szépséget? Látod a királyi foganás titkainak helyét? Látod, hogy a Fáraó a terem és az udvar elé még egy csarnokot építtet, melynek oszlopai mindennél magasabbak? Barátom, ez Novet-Amun, a büszke, amely előttünk áll! Nyilván föltűnik neked a Kos utca, amely ott a mezőn a Déli Ágyasháztól a Nagy Lakásig visz? Ötezer rőf a hossza, tudd meg, s jobbra és balra csupa Amun-kos szegi, amelyek lábuk között Fáraó képét tartják.

- Több mint csinos - mondta József.

- Csinos? - tüzelt az öreg. - Nevetségesen elhibázott szavakat választasz a szókincsből, mondhatom, s válaszod csöppet sem elégít ki Vezet hatására nézve.

- Mondtam, hogy több mint csinos - felelte József. - Több, amennyivel csak tetszik. De hol van a legyezősúr háza, amely elé vinni akarsz? Meg tudnád mutatni?

- Nem, azt innen nem lehet látni - válaszolt az öreg. - Arra, a keleti pusztaság felé, ahol a város már nem oly sűrű, hanem az urak kertjei és villái lazítják fel, arra van.

- És még ma a ház elé viszel?

- Látom, alig várod, hogy odavigyelek és eladjalak. Honnan tudod, hogy a tiszttartó átvesz-e s eleget kínál-e érted, hogy költségeimhez jussak, s némi kis jogos hasznot is söpörhessek be azonfelül? Néhány holdváltozás telt el azóta, hogy a kútnak, anyádnak öléből eloldottalak, s néhány napi út, hogy lepényt sütsz nekem, és új szavakat keresel nyelvkincsedben, amelyekkel jó éjszakát kívánhatsz. Könnyen lehet, hogy hosszú már számodra az idő, és torkig vagy velünk, és új szolgálatba vágyol. De éppúgy kiérlelhette benned a napok tömege a megszokást is, és hogy nehezedre esik elválni az öreg maoni midjanitától, bábádtól, s az órát várnod, amikor továbbvonul, s téged az idegen keze között hagy. Ez az a két lehetőség, amely közösen töltött vándornapok tömegéből megszülethetik.

- Az utóbbi - mondta József -, túlnyomóan az utóbbi a valóság. Bizonyára nem sürgős nekem, hogy tőled, szabadítómtól megváljak. Csak az a sürgős, hogy oda jussak, ahová Isten rendelt.

- Légy türelemmel - felelte az öreg. - Majd kikötünk, és alávetjük magunkat a sok hercehurcának, amit Egyiptom fiai az érkezőre szabnak, s ami bizony soká eltart. Aztán oda vonulunk, ahol sűrű a város, egy fogadóba, amelyet ismerek, és ott töltjük az éjt. Holnap pedig az áldásház elé viszlek, és fölkínállak a tiszttartónak, Mont-kav barátomnak.

Efféle társalgás közepette értek a kikötőbe, vagy inkább a kikötés helyére, amelyhez a folyam közepéről faroltak, miközben Thot-nofer, a kapitány, hálából a szerencsésen töltött utazásért, ismét balzsamot égetett a kajüt előtt; és a megérkezés olyan körülményes-hosszadalmas volt, és oly sok időrabló hercehurcával kapcsolatos, amilyen hasonló esetben hajón egyáltalán csak lehetséges. Mert föld és víz zűrzavarába és lármájába jutottak, oda, ahol rengeteg idegen és hazai hajó tolongott, melyek részben már kikötöttek, részben kikötésre lestek, hogy kivethessék kötelüket, ha szabad cövek akad; és a “Gyors, mint a szél” peremébe kikötőőrök és vámszedők csákányai akaszkodtak, akik jegyzőkönyvet vettek föl emberről, állatról s minden darab áruról, míg a parton annak az embernek szolgái, aki a szobrot rendelte, kinyújtott karral kiabáltak az alakért, amelyre már régóta vártak, s ugyanott zsivajgott a sok kereskedő, aki az érkezőknek szandált, kalapot és mézeskalácsot akart eladni, s hangjukba nyájak bégetése vegyült, amelyeket épp most raktak ki mellettük, és a kóklerek zenélése, akik a rakparton igyekeztek feltűnést kelteni. Roppant zűrzavar fogadta Józsefet és társait, akik csöndesen és megilletődve ültek a hajó farában az épületfán, és a pillanatra vártak, amikor partra szállhatnak s fölkereshetik a fogadót - ami azonban még messze volt. Mert az öregnek is oda kellett állnia a vámosok elé, hogy magát és minden tulajdonát jegyzőkönyvbe vétesse, és a kikötői illetéket lerója áruja után. Az öreg tudott velük bánni, s bölcs emberi hangot ütött meg a hivatalos helyett, úgyhogy azok nevettek, és apró ajándékok ellenében lanyhább figyelemmel kísérték a vándorkalmárok partraszállását; és néhány órával rá, hogy a kötelet kivetették, József megvásárlói már át is vezethették tevéiket a pallóhídon, s utat törhettek a kikötőnegyed zagyva tömkelegében; a tömeg, amely mindenféle bőrhöz és ruhához szokva volt, ügyet sem vetett rájuk.

József átvonul Vézén

A város, amelynek nevét később a görögök, hogy kényelmesen s hazai módra ejthessék ki, “Thébai”-nak mondták, akkor, amikor József ott partra szállt és élt, még egyáltalán nem állt hírének virágában, jóllehet már annyira híres volt, amennyire következtetni lehetett a módból, ahogyan az izmáelita róla beszélt, és az érzésekből, amelyek Józsefet megrohanták, mikor megtudta, hogy célhoz ért. A város régóta, eredetének homályos és szűkös napjaiból kinőve, gyarapodóban volt s úton a teljes szépséghez; de egy és más még hiányzott addig a pontig, amelyen túl ragyogása már nem növekedhetett, tovább nem fokozódhatott, hanem beteljesülve megállt, és egyike a világ hét csodájának: éppúgy egészében, mint csupán, de főként egy része által, a roppant kiterjedésű s hasonlíthatatlan díszoszlopcsarnok által, melyet egy későbbi fáraó, név szerint Rá-messzu vagy “A nap nemzette őt”, az északi nagy Amun-templom épülettömegéhez oly költséggel toldott hozzá, ami megfelelt az isten súlyban elért kivételes mértékének. Ebből tehát József éppoly keveset látott szemével, mint a piramisok környékének múltjából, csak éppen ellenkező okból: tudniillik, mert a csarnok még nem valósult meg, és senkinek sem volt bátorsága, hogy csak el is képzelje. Merthogy ez lehetséges legyen, még sok mindennek kellett fölépülnie, amit aztán a már hozzájuk szokott és növekedésében kielégíthetetlen emberi képzelőerő túlszárnyalhatott: például Epet-Ezovet ezüstpadlózatú dísztermének, amelyet az öreg már ismert, és amelynek ötvenkét oszlopa sátorcölöpökhöz hasonlított, s amit a jelenlegi isten harmadik elődje épített; vagy a csarnoknak, amelyet ez, amint József látta, éppen most építtetett Amon Déli Ágyasházához, a szép, folyam menti templomhoz, túlszárnyalva a már meglevőt. Ezt a szépséget kellett előbb elképzelni s a fölülmúlhatatlanság hitét megalkotni róla, hogy az ember elégületlensége erre támaszkodhassék, és a maga idején valóban fölülmúlhatatlant, a teljes, tovább nem fokozható szépséget, azaz a Ramszesz-terem világcsodáját elképzelhesse és megvalósíthassa.

Noha tehát József és történetünk idejében ez még nem volt jelenvaló, hanem úgyszólván csak közeledő, Véze, más néven Novet-Amun, a Nílus menti főváros már ezen a fokon is az egész világ előtt, messze-messze s amennyire csak az önmagát ismerte, a legnagyobb mértékben csodának számított, sőt híre túlzott volt: közmegegyezésen nyugvó hír, amint azt az emberek szeretik, s amelyhez hallomás alapján egybehangzó makacssággal s épp az illendőség kedvéért ragaszkodnak úgy, hogy mindenütt nagyon furcsán nézték volna azt, és némiképp az emberiségen kívülállónak tekintették volna, aki nyilvánosan kétségbe vonná, hogy az egyiptomi No szerfölött nagy és szép, az építészeti remeklés netovábbja, és egyszerűen álomváros. Mi, akik most alászálltunk hozzá - “alá” térbeli értelemben, azaz Józseffel föl a folyón, de “alá” időbeli értelemben is, azaz a múltba, ahol aránylag mérsékelt mélységben még mindig zajlik, zsibong, ragyog, és a szent tavak mozdulatlan tükrében tükrözteti templomait éles tisztasággal -, mi szükségszerűen úgy vagyunk vele kissé, mint magával Józseffel is, a dalban és szóban ugyancsak eszményinek hirdetett ifjúval, amikor a kútnál a valóságban először láttuk meg őt; állítólag szertelen szépségét jelenvalóságának emberi mértékére csökkenthettük, miközben megnyerő és a mendemondákban egészen feleslegesen túlmagasztalt bájából még mindig éppen elég maradt.

Így áll a dolog Nóval, a mennyei várossal is. Nem mennyei anyagból épült, hanem festett, szalmával kevert téglából, mint akármelyik másik, s utcái, amint József megnyugvással állapította meg, olyan szűkek, görbék, piszkosak és büdösek voltak, aminők akár kicsiny, akár nagy emberi települések utcái ezen az égtájon mindenkor voltak és lesznek - legalábbis ilyenek voltak a szegény nép terjedelmes negyedeiben, amely számra nézve a természetesen téresebben s barátságosabban lakó gazdagokat, mint általánosan, itt is tetemesen fölülmúlta. Ha odakinn a világban, a tenger szigetein s még távolabbi partokon azt mondták s dalolták, hogy “Véze házai kincsekben gazdagok”, ez a templomoktól eltekintve, ahol mindenesetre vékával mérték az aranyat, csak nagyon kevés házra talált, amelyeket Fáraó gazdaggá tett; a nagy többség egyáltalán nem rejtett kincseket, hanem éppoly szegény volt, mint a szigetek és távoli partok lakói, akik Véze gazdagságának mondai fényében sütkéreztek.

Ami No nagyságát illeti, roppantnak mondották, s az is volt, azzal a korlátozással, hogy “roppant” nem önmagát betöltően egyértelmű, hanem vonatkoztatott és már valamire, vagy akár először most alkalmazandó fogalom, amelynél a személyes és általános fogalmaknak döntő szerepük van. Véze nagyságának fő bizonysága azonban a világ szemében egyenesen félreérthető volt: ugyanis “százkapus” voltát tartották annak. Egyiptom e városának száz kapuja van, mondották Ciprus-Alaszkián, Kréta szigetén és még tovább, “százkapus”-nak nevezték ott mitikus ámulattal, és hozzáfűzték, hogy e száz kapu mindegyikéből kétszáz lovas és szerszámos ember tud harcba vonulni. Láthatjuk: ezek a fecsegők olyan terjedelmű körfalra gondoltak, amelyet nem négy vagy öt, hanem száz városkapu tör át - gyermeteg elképzelés, amely csak úgy lehetséges, ha valaki Vézét sohasem látta tulajdon szemével, s csupán monda, hallomás alapján ismeri. A sokkapusság képzete bizonyos értelemben joggal kapcsolódott az Amun-városéval; valóban sok “kapuja” volt, de nem közlekedő- és rohamkapuk, hanem vidám-hatalmas, varázsosan sűrű feliratainak és színezett mélydombormű-ábrázolásainak pompájában ragyogó aranyozott zászlórúdjain tarka árbocszalagokkal telelobogózott toronyépületek, melyekkel a kettőskorona viselői lassacskán, a jubileumi évek és nagy körforgások folyamán ékesítették és fejlesztették az istenek szentélyeit. Ilyenek csakugyan tömegestül voltak, noha Véze teljes és fölülmúlhatatlan szépségének napjáig még mindig keletkezett egynéhány. “Száz” azonban sem most, sem később nem volt. No de száz csupán egy kerek szám, és gyakran a mi szájunkban sem akar egyebet jelenteni, mint egyszerűen “nagyon sokat”. Amun Nagy Lakása északon, Epet-Ezovet már ekkor hat vagy hét ilyen “kapuval” ékeskedett, és a közelében levő kisebb templomok, Honszu, Mut, Mont, Min, a víziló alakú Epet házai ismét egynéhánnyal. A másik főtemplom a folyónál, melyet Amun Déli Ágyasházának neveztek vagy egyszerűen “a hárem”-nek, további toronykapukat számlált, mások pedig az itt nem különösen otthonos, de mégis megtelepedett és lakással bíró istenségek kisebb házaihoz tartoztak, Uziri és Ezet, a menfei Ptah, Thot és mások lakhelyeihez.

Ezek a kertekkel, ligetekkel és tavakkal körülvett templomépületek alkották a város magvát, sőt alapjában ők voltak maga a város, s ami világi és emberlakta hozzájuk tartozott, csak a teret töltötte ki közöttük; mégpedig a déli kikötőnegyedtől és Amun Ágyasházától terjeszkedett a város az északkeleti templomtömkeleg felé, s hosszában szelte át az Isten nagy díszkútja, a kos-szfinx allé, melyre az öreg már a hajóból felhívta József figyelmét. Jó nagy darab volt ez, ötezer rőf hosszú, és mivel a körmenetek útja a Nílustól északkeletre, a szárazföld felé fordult, és a lakóváros töltötte ki a közte s a folyam közt kiszélesedő teret, átnyúlva a túlsó partra, befelé a keleti sivatag irányában, ahol elterpeszkedett s fellazult az előkelők villái és kertjei közt (itt voltak a “kincsekben gazdag házak”) - valóban nagy volt, roppant nagy, ha úgy tetszik: több mint százezer ember lakta, amint mondták: és ha a kapukat illetőleg a százas szám költői fölfelé kerekítés is, a magas százezres szám Véze népességére vonatkozóan kétségtelenül lekerekítés: ha becslő áttekintésünkben és Józsefében bízhatunk, a lakosok száma nemcsak több, hanem sokkal több, úgy lehet, éppenséggel kétszer vagy háromszor annyi volt, különösen és egészen biztosan, ha hozzájuk számítjuk a halottak városának lakóit is nyugaton, a folyón túl, amit úgy hittak: “Urával szemben” - természetesen nem a halottakat, hanem az élőket, akiket komoly hivatásuk kötött oda, mert valamely kézművesi vagy kultikus vonatkozásban a folyón átkelt elköltözötteket szolgálták. Mindezek tehát odaát lakásaikkal különálló várost alkottak, amely Véze egészéhez csapva ezt rendkívül naggyá tette. Fáraó maga is közéjük tartozott; nem az elevenek városában lakott, hanem odakint nyugaton: a sivatag szélén s vörös sziklái alatt, ott terült el palotája szellős szépségében, s ott voltak palotájának mulatókertjei tavakkal s vizekkel, amelyek azelőtt nem léteztek.

Nagyon nagy város tehát - s nem csupán kiterjedésre és lélekszámra nagy, hanem belső életének feszültsége által nagy csak igazán, kevertsége és tarka fajú vásári vidámsága folytán nagy, mint a világ magva és fókusza. Maga a világ köldökének tartotta magát - gőgös föltevés József szemében, de egyébként is vitatható. Elvégre ott volt Bábel, a visszafelé folyó Eufrátesznél, ahol viszont azt gondolták, Egyiptom folyója folyik visszafelé, és nem kételkedtek benne, hogy Báb-ilu körül az egyéb világ ámuló körben rendeződik el, noha építészeti tekintetben ott sem érték el ekkor még a szépség teljét. De József hazájában nemhiába szerették azt mondani az Amun-városról, hogy “számtalan núbiai és egyiptomi az ő erőssége, és Punt és Líbia fiai a segítői”. Már az első átvonulásnál az izmáelitákkal a parttól a fogadóig, amely mélyen benn a sikátorvárosban feküdt, József száz benyomása igazolta a dal szavát. Őrá magára és övéire senki rá se hederített, mert az idegenek itt mindennaposak, s ők nem voltak elég rikítóan csodálatosak, hogy föltűnést keltsenek. Annál zavartalanabbul nézelődhetett, és legföljebb az az aggodalom, hogy a nagyvilág rátámadt képei megzavarhatják szellemi büszkeségét és megtörhetik bátorságát, parancsolt szemének némi mértékletességet.

Mi mindent nem látott az úton, a kikötőtől a fogadóig! Milyen árukincsek hömpölyögtek elő a boltok alól, s hogy nyüzsgött és hullámzott az utcákon Ádám fiainak minden faja és neme! Mintha Véze lakói teljes számban mind talpon lettek volna, valamely szükséges útra kelve a város egyik végétől a másikig, valamint megfordított irányban, s a város bennszülött népe közé a négy világtáj embertípusai és viseletei keveredtek. Mindjárt a kiszállásnál csődületet láttak, amelyet egy csapat hihetetlenül duzzadt szájú, fején strucctollat viselő, ébenfafekete szerecsen okozott: férfiak és állati szemű nők, tömlőszerű keblekkel s hátukon kosárban vitt nevetséges purdékkal. Undokul nyávogó párducokat, valamint páviánokat vezettek, amelyek láncon, négy kézen jártak közöttük; zsiráf nyúlt égnek, mely elöl magas volt, mint egy fa, és hátul csak olyan, mint egy ló, agarak is voltak velük, és aranykendők alatt a szerecsenek különféle tárgyakat vittek, melyeknek értéke nyilván megfelelt ennek a burkolatnak: gyaníthatóan arany- vagy elefántcsont tárgyakat. Amint József megtudta, az adót hozó követségek egyike volt ez Kús országából, délre-túl Vevet földjén, messze fölfelé a folyam mentén, de csak egy egészen kicsiny, félhivatalos, alkalomszerű csapat, amelyet a déli országok elöljárója, Kús alkirálya és fejedelme küldött, hogy Fáraó szívét megörvendeztesse és meglepetésével a maga számára megnyerje, s őfelségének eszébe ne jusson esetleg visszahívni őt, s helyébe valaki mást kinevezni környezetének urai közül, akik a jövedelmező állásért fülét rágják, s reggeli termeiben a mostani birtokost szapulják. A különös az volt, hogy a kikötő népe, amely a küldöttséget megbámulta, az utcagyerekek, akik a zsiráf pálmafahosszú nyakán hahotáztak, a színjáték e statisztái pontosan ismerték az alkirály gondját és a reggeli termek szapulásait, s József és az izmáeliták füle hallatára hangos bíráló megjegyzéseket tettek. Kár értük, gondolta József, hogy a tarka jelenésen való mulatságuknak tisztaságát és ártatlanságát ez a hideg tudás tönkreteszi. De talán ugyanez különös fűszer is volt számára, s a maga részéről gyönyörrel hallgatta, amit beszéltek, mert hasznosnak tartotta, hogy észrevétlenül megtudjon valamit ennek a világnak belső titkairól és bizalmas dolgairól, miként reszket Kús hercege hivataláért, miként szapulják őt az udvaroncok, és milyen szívesen veszi Fáraó a meglepetéseket; ez erősítette önérzetét, és fölvértezte a bambaság ellen.

Egyiptomi hivatalnokok védelme és irányítása alatt a négerek áthajókáztak a folyón, hogy Fáraó elé álljanak; József ezt látta még, s néhány hasonló bőrűt látott még útközben. De látott bőröket az obszidiánfekete minden árnyalatától a barna és sárga számos fokozatán át egészen a sajtfehérig, sőt látott sárga hajat és kék szemet is, mindenféle szabású arcot és ruhát, látta az emberiséget. S ez azért volt, mert az idegen országbeliek hajói, akikkel Fáraó kereskedett, igen gyakran nem a torkolatvidék kikötőiben álltak meg, hanem inkább az északi széllel mindjárt ide fölhajóztak a folyón, hogy rakományukat, adót és csereárut ott helyben rakják ki, ahol úgyis minden összefut, azaz Fáraó kincsesházában, aki mindezekkel Amunt és barátait gazdagította, úgyhogy az építészeti tekintetben fokozhatta igényeit s túlszárnyalhatta a meglévőt, ezek számára pedig lehetségessé vált a végső fokig elfinomítani életüket, amely ily módon szélsőségesen keresetté éleződött, s a túlfinomultból már a kótyagosba csapott.

Így magyarázott az öreg Józsefnek, és ezért ez Véze népe között a kúsi szerecseneken kívül látott még a vörös-tengeri istenországából való beduinokat; világos arcú líbiaiakat a nyugati sivatag oázisaiból, tarka szőttesben és fejüktől mereven elálló befont varkoccsal; Amu-embereket és magához hasonló ázsiaiakat, színes gyapjúruhában, hazájabeli szakállal és orral; kitteusokat az Amanusz-hegységen túlról, hajkötővel és szűk ingben; mitanni kereskedőket, Bábel méltóságos-redőzetes és rojtozott viseletében; kalmárokat és tengerészeket a szigetekről és Mükénéből fehér gyapjúköntösben, melynek redői kellemesen hulltak alá, érckarikával karjukon, melyet nem rejtettek ruhájukba - mindezt látta, holott az öreg szerénységből lehetőleg szegényes-népi utcákon vezette kis seregét, s kerülte a nemesebb utakat, hogy meg ne sértse szépségüket. De mégsem hagyhatta azt egészen sértetlenül: Honszu szép útját, mely az isten díszútjával volt párhuzamos, a “Fiú útját”, amint nevezték, mert a holdszerető Honszu fia volt Amunnak és baálátjának, Mutnak, az volt, ami Nefertem, a kék lótusz Menfében, s nagy szüleivel egyetemben alkotta a vézei háromságot - az ő útját tehát, amely fővonal és igazi Abrek-út volt, ahol sohasem árt, ha az ember megerősíti szívét, az izmáelitáknak kénytelen-kelletlen lábbal kellett érinteniök s egy darabon követniök, kockáztatva, hogy eltiltják őket ettől a szépségtől; és József palotákat látott, például a kincseskamrák és gabonatárak kormányzóságának házát és a külföldi hercegek palotáit, amelyekben szír városfejedelmek fiai nevelkedtek, csodálatos és terjedelmes, színpompás épületeket téglából és nemes fából építve. Merő kovácsolt arannyal borított kocsikat látott tovarobogni, melyekben büszke férfiak állottak, és suhogtatták ostorukat a forgó szemmel elviharzó paripák háta fölött. A paripák pedig tüzet fújtak, szájukból hab fröcskölt, lábuk olyan volt, mint az őzeké, s nyakuk közé húzott fejükön strucctoll imbolygott. Gyaloghintókat látott elvonulni, amelyeket aranykötényes sudár ifjak vittek óvatosan himbáló ügetéssel s vállukon tartott rudakon. A faragott, aranyozott és fölékesített hordszékekben emberek ültek, kezüket elrejtve, homlokukból tarkójukba simított lakkozott hajjal, állukon kis szakállal, lesütött pillákkal s magas állásuk folytán mozdulatlanságra kötelezve, nádból és festett anyagból készült nagy szélvédővel a hátuk mögött. Ki ül majd egyszer így, s kit visznek hasonlóképp háza felé, amelyet gazdaggá tett Fáraó? Ez a jövő titka, s elbeszélésünknek ez az ünnepi órája nem érkezett még el, noha a maga helyén már lefolyt, s mindenki által ismeretes. József egyelőre azt látta csak, mivé kell lennie, s olyan nagy és idegen szemmel meredt a látványra, mint aminők rajta nyugodnak vagy előtte hunyódnak majd le, a nagy és idegen előtt - Ozarszif, a rabszolgafiú, a kút szülötte előtt, akit elloptak és eladtak ide alá, s akit szegényes csuklyás ingében és piszkos lábával most a falhoz szorítottak, amint hirtelen lándzsafullánkos haderő sietett végig a “Fiú útján” nagy trombitaharsogással, áttekinthető, egyenletes csapatokban, pajzzsal, íjjal és buzogánnyal. József a bősz szabályosléptűeket Fáraó fegyvereseinek hitte: ám az öreg fölismerte a lobogókon és a pajzsok jelein, hogy ez az isten serege, templomi katonaság, Amun hadereje. Hogyan, gondolta József, hát Amunnak hadserege és tábornépe van, mint Fáraónak? Nem tetszett neki a dolog, mégpedig nem csak azért, mert a csapat falhoz szorította. Féltékenység ébredt benne Fáraó érdekében s a kérdés miatt, ki hát itt a legfőbb? Amun büszkeségének és dicsőségének közelsége amúgy is nyomasztotta, egy másik legfőbb, azaz Fáraó létezése jótékony ellensúlynak tűnt föl ezzel szemben, és hogy a bálvány nem maradt el Fáraó mögött ennek sajátos területén sem, és hadakat tartott, eléggé bosszantotta, s azt gyanította, hogy Fáraót is bosszantja, s a bitorlóval szemben az ő pártjára állt.

Csakhamar azonban újra elhagyták a Fiú útját, hogy soká el ne éktelenítsék, szűk és hitvány sikátorokon vonultak tovább, és így értek a fogadóhoz, melyet “Szippari-udvar”-nak neveztek, mert gazdája és csaplárosa egy káldeus volt az Eufrátesz menti Szipparból, és főképpen káldeaiak, bár mindenféle más nép is, szálltak meg nála. Udvarnak pedig azért nevezték, mert csakugyan alig volt más, mint egy kút körüli udvar, éppúgy piszokkal, lármával és szagokkal, állatok bégetésével, emberek civódásával és csepűrágók zsivajával teli, mint a menfei idegenek udvara; és az öreg még aznap este némi csereberét kezdett itt, ami sokakat összecsődített. Miután pedig aludtak egyet, köpenyükbe burkolózva, miközben egy közülük, az öreg kivételével, aki egész éjszaka aludhatott, mindig nyitva tartotta a szemét, és vigyázott, hogy a csőcselék meg ne dézsmálja áruikat és kincseiket, majd hosszas ácsorgás után a kútnál megmosakodhattak, és valami káldeus pépételt reggeliztek, amit itt adtak, szezámfűvel készített lisztpépet, amit “pappazu”-nak neveztek; akkor így szólt az öreg, s közben nem nézett Józsefre:

- Nos hát, barátaim, te vőm, Mibzám, te öcsém, Éfer, és ti fiaim, Kédár és Kedma! Marháinkkal és portékáinkkal most elvonulunk innen kelet felé és a sivatag felé, ahol a város urasan szétterjed. Ott tudok vevőt és nagyszükségletű vásárlót, akiről remélem, hogy a miénkből ezt és azt megvásárolja éléskamrái számára, és úgy fizeti meg, hogy ne éppen csak költségeinkhez jussunk, hanem jogos hasznot is söpörhessünk be és ekként gazdagodjunk, megfelelve kalmárszerepünknek e földön. Rakjátok föl hát az árut az állatokra, és nyergeljétek meg az enyémet, hogy vezesselek benneteket.

Így történt, és a Szippari-udvarból elvonultak keletre, a gazdagok kertjei felé. Elöl József vezette hosszú száron az öreg dromedárját.

József Petepré háza elé ér

A sivatag s a sivatag izzó dombjai felé vonultak, ahol Ré fölmerül reggelenként, és amerre az isteni ország terül el, a Vörös Föld tengerénél. Sima úton vonultak, amint ahogyan annak idején Dótán völgyébe, csakhogy most nem a duzzadt ajkú fiú, akit Jupának hívtak, hanem József vezette az öreg tevéjét. Azután messze futó, hosszú és nagy területet bekerítő körfalhoz értek, mely mögül szép fák meredtek föl, szikomorok, tövises akácok, datolya-, füge- és gránátalmafák, továbbá napfehér és tarkára festett építmények felső részei. József fölpillantott rájuk, aztán föl urához, hogy leolvassa arcáról, vajon ez-e a legyezősúr háza; mert nyilvánvalóan áldásház volt. De az öreg fejét félrebillentve egyenesen előrenézett, miközben a falak mentén vonultak, és arca semmit sem árult el, míg a fal kapuzattá s fedett kapusikátorrá nem magasodott; akkor megállást parancsolt.

A kapusikátor árnyékában téglapad volt, azon kötényes sihederek ültek, négyen-öten, s valami játékot játszottak kezükkel.

Az öreg egy darabig nézte őket a tevehát magasából, míg azok feléje nem fordultak, s kezüket aláeresztve, elnémulva s gúnyos-csodálkozón magasra vont szemöldökkel mind rá nem fordították tekintetüket, hogy zavarba hozzák.

- Jó egészséget - mondta az öreg.

- Örömöt - felelték a sihederek vállat vonva.

- Miféle játék lehetett az - kérdezte az öreg -, amit érkezésem miatt abbahagytatok?

A sihederek egymásra néztek, s egyik a másik után fölnevetett.

- Érkezésed miatt? - ismételte egyikük. - Bosszúságunkban hagytuk abba, mert úgy ténferegsz itt, mint aki kukacot árul.

- Épp itt akarod ismereteidet gyarapítani, vén sivatagi nyúl - kiáltott egy másik -, hogy a játékaink annyira érdekelnek?

- Sok mindent árulok - felelte az öreg -, csak kukacot nem, bármennyire gazdag és bőséges különben rakományom, mert ezt az árut nem ismerem, de bosszúságotok arra vall, hogy nektek több van belőle a kelleténél. Ezért is igyekeztek elűzni az időt, ha nem csalódom, a “vöröspecsenye” nevezetű vidám játékkal.

- No látod - mondták a fiúk.

- Hiszen csak mellesleg és bevezetésképpen kérdeztem - folytatta az öreg. - Ez tehát a nemes Petepré, a jobb felől álló legyezősúr háza és kertje?

- Honnan tudod? - kérdezték a fiúk.

- Emlékezetem a tanítóm - felelte az öreg -, és válaszotok megerősíti tudomásomat. Ti pedig, amint látom, őrök vagytok a szent férfiú kapujában, és hírmondók, ha bizalmas látogató érkezik?

- Te vagy hát a bizalmas látogató! - mondta az egyik. - Útonálló bicskás és vadonbeli betyár tudniillik. Köszönöm szépen.

- Ifjú ajtónálló és hírmondó - felelte az aggastyán -, tévedsz, és világismereted éretlen, mint a zöld füge. Nem vagyunk bicskások és kapcabetyárok, hanem gyűlölői az efféléknek és általában éppen ellentéteik. Mert mi vándorkereskedők vagyunk, akik ide-oda kereskednek az országok közt, és szép összeköttetéseket ápolnak, úgyhogy a legjobb fogadtatásban részesülünk, mint mindenütt, itt és ebben a nagyszükségletű házban is. Csupán pillanatnyilag nem történt ez még meg, amiben nyerseséged a hibás. De tanácslom, ne légy hibás elöljáród, Mont-kav előtt, aki parancsol a házban, és barátjának nevez engem, és értékeli értékeimet! Hanem töltsd be tiszted, amely neked e ház rendjében adatott, s fuss, jelentsd a gazdának, hogy a jól ismert vándorkereskedők Maonból és Mózárból, röviden a midjanita kalmárok ismét itt vannak, jó áruval a ház kamrái és csűrei számára.

Az ajtónállók egymásra néztek, amint látták, hogy az idegen néven tudja nevezni elöljárójukat. Most az, akihez beszélt, egy keskeny szemrésű kis pufók, így szólt:

- Hogyan jelenthetnélek be téged? Gondold meg ezt, öreg, és eredj utadra! Talán fussak elébe és jelentsem: itt vannak a midjániak Mózárból, ezért elhagytam a kaput, amelyen délben bevonul az úr, és megzavarlak? Nyilván ebfajzatnak nevezne és fülön fogna. A pékműhelyben számol el, és a tálalóasztal írnokával tárgyal. Egyéb dolga van, mint a te cókmókoddal mókázni. Ezért eredj tovább!

- Kár érted, ifjú őrálló - mondta az öreg -, hogy akadályul állsz közém és régi barátom, Mont-kav közé, és közénk fekszel, mint egy krokodilusokkal teli folyó és mint egy legyőzhetetlenül meredek hegy. Nem Sesi a neved?

- Haha, Sesi! - kiáltott az őr. - Teti a nevem.

- Így gondoltam - válaszolt az öreg. - Csak kiejtésemen múlik, meg azon, hogy vénségemre nincsenek már fogaim, ha másként mondottam. Tehát Csecsi (ej, sehogy sem akar sikerülni), hadd lássam hát, nem visz-e száraz gázló a folyón át s esetleg kígyóút a hegy meredélyén keresztül. Te tévedésből bicskásnak neveztél, pedig - mondta, s ruhájába túrt - van itt valóban valami ilyesféle, valami szép, ami a tiéd, ha ugrasz és bejelentesz és Mont-kavot előteremted. Nesze, vedd kezemből! Ez csak egy csepp tenger kincsemből. Nézd csak, a hüvelye a legkeményebb fából van, s milyen szépen van pácolva, és itt van rajta egy rés. Ebből kihajlíthatod a gyémántélesen metsző pengét, és íme, a kés megáll keményen. Ha pedig a pengét a nyele felé hajlítod, tokjába csappan, mielőtt végig lenyomtad volna, s védetten nyugszik benne, úgyhogy nyugodtan kötényedbe rejtheted. Nos tehát?

Az ifjú közelebb lépett, és megnézegette a bicskát.

- Nem rossz - mondta -, ez hát az enyém? - és mindjárt el is tette. - Mózár földjéről? - kérdezte. - És Maonból? Midjanita kereskedők? Várj egy kicsit!

És bement a kapun által.

Az öreg mosolygó fejcsóválással nézett utána.

- Cel erősségét legyőztük - mondotta -, és elbántunk Fáraó határőreivel s írnokaival. Most már nyilván el tudunk jutni Mont-kav barátomig.

És csettintést hallatott, amely jeladás volt a teve számára, hogy lefeküdjön, s ő leszállhasson róla, József segítségével. A többi utas is leszállt; és vártak.

Egy idő múlva Teti visszajött és így szólt:

- Beléphettek az udvarra. Az elöljáró jönni fog.

- Jó - felelt az öreg -, ha fontosnak tartja, hogy lásson bennünket, időt szakítunk és teljesítjük akaratát, jóllehet még hosszú út vár ránk.

És az ifjú őrálló vezetésével átvonultak a visszhangos kapusikátoron az udvarra, amely döngölt agyaggal volt borítva teljesen, miközben arcukat a téglából épített, cikcakkos peremű belső falnégyszög nyitva álló és árnyas pálmafákkal szegett kapuszárnyai felé fordították, mert odabenn emelkedett festett oszlopkapuzatával, szép párkányaival s a tetőn háromszögletű, nyugatra nyíló szélkürtőivel az uraság háza.

A ház a telek közepén állt, kétoldalt, nyugatról és délről kert zöldje vette körül. Az udvar tágas volt, s az épületek között, melyek homlokzatukat délnek fordítva, a belsőség északi részén körülfalazás nélkül állottak, bőségesen volt szabad tér. A legjelentékenyebb épület a bevonulóktól jobbra húzódott, hosszan, fényesen és kecsesen, őrök vigyázták, és kapuján szolgálók jártak ki-be gyümölcsöstálakkal és magas kannákkal. Más nők a háztetőn ültek, fontak és daloltak. Arrább nyugat felé s az északi fal irányában ismét ház állt, amely előtt gőz gomolygott, s emberek foglalatoskodtak sörfőző üstök és gabonamalmok körül. Még egy ház volt ismét tovább nyugat felé, a fáskert mögött, előtte kézművesek dolgoztak. Emögött, a körfal északnyugati sarkában istállók voltak és létrás hombárok.

Áldásbirtok kétségkívül. József gyors pillantása körülfutott, s igyekezett mindenüvé elhatolni, de most nem ihatott mindent föl igazában, mert segítenie kellett annál, aminek ura nyomban bevonulása után nekilátott: tudniillik lerakni a poggyászt a tevékről, és boltot ütni s kiteregetni az árut az udvar agyagpadlóján a kapusikátor és a palota között, hogy a tiszttartó szeme elé, vagy aki vásárlókedvében van az övéi közül, csábítóan táruljon az izmáeliták portékája.

A törpék

Csakugyan, a vásárt hamarosan kíváncsi udvarnép állta körül, mely az ázsiaiak érkezését már figyelte, és a különben egyáltalán nem ritka eseményben kellemes elterelődést látott a munkától vagy a puszta lebzseléstől. Núbiai őrök jöttek elő az asszonyok házából és szolgálók, kiknek női alakja az ország szokása szerint tisztán és szemléletesen tűnt át ruházatuk túlságosan finom batisztján; cselédnép a főépületből, a hivatalos ranglétrán elfoglalt fok szerint csupán kurta köténnyel vagy fölötte más hosszabbal s rövid ujjú köpennyel; emberek a konyháról, kezükben valami félig megkopasztott baromfival, istállófiúk, kézművesek a cselédházból és kertészek: mindezek odacsődültek, néztek és locsogtak, lehajoltak a portékához, ezt-azt kézbe vették, és csereértéke felől érdeklődtek, ezüst- és rézsúlyban kifejezve. Két apró növésű is volt köztük, két törpe: a legyezősúr háztartása mindjárt egy párt szerzett be; de jóllehet egyik sem volt magasabb három lábnál, mégis igen különbözőképpen viselkedtek, mert az egyik hebrencs volt, a másik méltósággal teljes. Ez jött ki előbb a főépületből; felsőtestéhez képest még elnyomorodottabbnak látszó lábacskáján fáradságosan bölcs járással és egyenes, sőt kissé hátradűlő tartással közeledett, fontoskodón tekingetve jobbra-balra és csutakkarocskájával gyors tempóban evezve, miközben tenyerét hátrafelé fordította. Keményített kötényt viselt, mely ferde háromszögben meredt előre. Hátragömbölyödő feje aránylag nagy volt, rövid haj fedte, mely homlokába és halántékába nőtt, orra vaskos és arca szenvtelen, sőt öntelt volt.

- Te vagy a karaván vezetője? - kérdezte az aggastyán elé lépve, aki árui mellett sarkára kuporodott, ami a hüvelykmatyinak láthatólag jólesett, mert így legalább némiképp egy nívón beszélhetett vele. Hangja tompa volt, s a törpe a lehető legmélyebbre eresztette, állát mellére ejtve s alsó ajkát beszíva foga fölé. - Ki eresztett be titeket? A kapuőrök? Az elöljáró engedelmével? No, akkor jó. Maradhattok és várhattok rá, noha bizonytalan, mikor lesz ideje számotokra. Mi van a málhátokban, szép dolgok, hasznos dolgok? Nyilván nagyobbrészt zsibáru? Vagy van közte nagyobb értékű tárgy is, komoly, finom és jeles portéka? Balzsamféléket látok, botokat látok. Egy botra magamnak is szükségem volna személyesen, persze csak ha a legkeményebb fából van és kidolgozása tökéletes. Mindenekelőtt: vannak ékszereitek, láncok, nyakbavalók, gyűrűk? Én gondozom az uraság ruháit és ékszereit, én vagyok az öltözőszoba felügyelője. Nevem Dudu. A feleségemnek is örömet szereznék egy szép darabbal, nőmnek, Cezetnek, hálából anyaságáért. Hogy álltok ezzel a cikkel? Zománcot látok, limlomot látok. Engem arany, elektron érdekelne, jó kövek, zafír, kornalin, hegyikristály...

Miközben az egyik törpe ilyeténképp beszélt és érdeklődött, a hárem felől, ahol nyilván a hölgyeket mulattatta tréfáival, előszökdécselt a másik is; úgy látszik, az esemény híre késve jutott el füléhez, s most gyermekes buzgósággal loholt a helyszínre - futott, amennyire tömzsi lábacskája csak bírta, s időnként a két lábon futást fölváltotta az egy lábon szökdeléssel, miközben vékony és éles hangján, mintegy görcsös örömben, lihegve sikongott:

- Mi az? Mi az? Mi történt? Csődület, nagy zsibongás? Mit lehet látni? Mit lehet megbámulni az udvarunkon? Kalmárok... vagy vademberek... sivatagbeliek? A törpe fél, a törpe csupa kíváncsiság, hopp, hopp, a törpe rohan a hely színére...

Egyik kezével a vállán ülő rozsdaszín cerkófmajmot tartotta, amely előrenyújtott nyakkal, parázsló s ijesztőre tágult szemmel meredt le helyéről. A gnóm ruházata már csak azért is nevetségesnek látszott, mert holmi ünnepi öltözéket viselt, amely azonban bolond módra, úgy látszik, mindennapija volt, s épp ezért csaknem bokáig érő s rojtos kihajtóval ellátott köténykéjének finom, vasalt ráncolása, éppúgy, mint ugyancsak redőzött ujjú, áttetsző mellénykéje alaposan összegyűrődött s elhasználódott. Embriószerű csuklóján csavart aranypereceket hordott, nyakacskája körül zilált virágfüzért, amelybe több más koszorú akaszkodott s borult vállára, s fenn, fürtös, barna gyapjúparókáján, mely fejecskéjét fedte, balzsamkúp volt, amely azonban nem volt igazi, olvatag, illatos ír, hanem csupán jó illattal átitatott kis filchenger. Az elsőnek érkezettével szemben ennek a törpének arca gyermekes-agg volt, apró ráncú, elkámpicsorodott és mandragóraszerű.

Míg a körülállók Dudut, a ruhatárost tisztelettudóan üdvözölték, kicsinységben sorsosának és testvérének érkezését derültség fogadta.

- Vezír! - kiáltották (nyilván ez volt a csúfneve) - Bész-em-heb! (Ez egy idegen eredetű komikus törpeisten neve volt, összekapcsolva az “ünnepen” megjelöléssel, amivel az emberke örökös ünneplőjére céloztak.) Venni akarsz, Bész-em-heb? Ni, hogy kapja a lábát a nyakába! Fuss, Sepszesz-Bész! (Azaz “pompás Bész”, “díszes Bész”.) Fuss és végy: mindenekelőtt lélegzetet! Azután végy egy papucsot, vezír, tégy alá négy kavicsot, s kész az ágyad, kinyújtózhatsz benne, de támassz neki létrát, hogy belemászhass!

Így kiáltoztak elébe, ő pedig odaérve így felelt asztmatikus tücsökhangján, amely mintha némi távolságból érkezett volna.

- Tréfával próbálkoztok, ti hosszúranyúltak? És véleményetek szerint meglehetősen sikerül is a tréfa? A vezír azonban kénytelen ásítani közben - háh, háh -, mert ő unalmasnak ítéli tréfátokat, mint az egész világot, amelybe valamely isten vetette, s ahol minden óriásokhoz van szabva, az áruk, a tréfák és az órák. Mert ha a világ az ő mértékéhez volna szabva s az ő hazája lenne, mulatságos volna, és nem kellene ásítani. Szapora évecskék és kettősórák telnének s röpke őrváltások. Pik-pik-pik, sietne a szív, s egykettőre lejárna, úgyhogy az embernemzedékek gyorsan váltakoznának - alig lenne ideje az egyiknek valami jó tréfát csinálni a földön, s már el is múlna napja, s másiknak virradna. Vidám lenne ez a kis élet. Ám így a törpe a hosszúranyúltba vetődött, és kénytelen ásítani. Nem veszem meg otromba árutokat, s ajándékba se kell tenyeres-talpas tréfátok. Csak látni akarom, mi újság az óriás időben udvarunkon - idegen férfiak, a nyomorúság fiai, sivatagi népek és vad nomádok, olyan ruhában, amilyet nem visel emberfia... Pfúj! - szakította félbe egyszerre ciripelését, s gnómarca bosszús gyűrődéssel húzódott össze. Észrevette Dudut, törpetársát, aki az ülő aggastyán előtt állt, és finom árut követelt, csutakkarjával hadonászva.

- Pfuj! - mondta az úgynevezett vezír. - Ihol a koma, a tiszteletre méltó! Épp ő akad az utamba, amikor kíváncsiságomat akarom csillapítani... jaj de kellemetlen! Már ott is áll a ruhatáros úr, megelőzött, és mély hangú beszédet tart, melyet tisztelettel kell hallgatni... Jó reggelt, Dudu úr! - cirpelt az emberke, s odaállt a másik mellé. - Jó délelőttöt nagyságod s legmélyebb tiszteletem tagbaszakadt személye előtt! Szabad volna talán Cezet asszony hogyléte iránt érdeklődnöm, aki karját nagyságod köré fűzi, valamint fölülmúlhatatlan magzatai, az aranyos Ezezi és Ebebi iránt?

Dudu fitymálva fordította a fejét vállán keresztül a másik felé, s úgy látszott, mintha szemével nem is tudná megtalálni, tekintete inkább valahová a másik lába elé, a földre siklott.

- Te kis egér - mondotta, fejét csóválva közben s alsó ajkát beszíva, hogy a felső tetőként nyúlt ki fölötte. - Mit pusmogsz és cincogsz itt? Nem becsüllek többre, mint egy ollótlan rákot vagy mint egy lyukas diót, amiből csak egy csipet por füstöl, annyira tartalak. Hogy mersz nőm, Cezet felől kérdezni, s hozzá még titkos gúnyt rejteni érdeklődésedbe iránta és fölfele serdülő gyermekeim, Ezezi és Ebebi iránt? Nincs jogod tudakozódni, mert semmi közöd hozzá, s nem is illik, nem is illet meg s nem is dukál neked, te hurkatöltelék, te csökevény...

- No nézd csak! - válaszolta az, akit “Sepszesz-Bész” névvel illettek, s arcocskája még jobban elfancsalodott. - Te akarod magad fölém emelni, ki tudja, milyen magasra, s hozzá puszta méltóságteljből úgy beszélsz, mintha hordóból jönne a hangod, holott magad sem tudsz átpislantani egy vakondtúráson, s még porontyaiddal sem veszem föl a versenyt, nem is szólva arról, aki karját köréd fűzi? Törpe vagy, és törpe maradsz, törpéktől származol, akármilyen tiszteletre méltónak mutatod is magad, s még ha százszor is visszautasítod, hogy udvariasan érdeklődjem családod felől, mert nem illő hozzám. Az ám, de hozzád illő, s neked remekül áll, ha a hosszúranyúltak között a férjurat és családapát játszod, hosszú feleségeddel hetvenkedsz, s megtagadod a kicsinyeket...

Az udvar népe hangosan nevette a civakodó emberkéket, akiknek kölcsönös ellenszenve, úgy látszik, már megszokott humorforrás volt mindnyájuk számára, s kiáltásokkal még uszították is a patvarkodókat:

- Add meg neki, vezír!

- Ne hagyd magad, Dudu, Cezet férjura!

De az, akit “Bész-em-heb”-nek neveztek, hirtelen abbahagyta a veszekedést, s nem vett tovább részt a vitában. A helyzet az volt, hogy ő ott állt gyűlölt társa mellett, ez pedig a guggoló öreg előtt. Emellett pedig József állt, úgyhogy Bész Ráhel fiával került szembe; és amikor Józsefet észrevette, szava elakadt, és csak a fiút nézte merőn, miközben öreges gnómarca, amelyet az előbb még elöntött a kis méreg, kisimult, s önfeledten kutató kifejezést öltött. Szája nyitva maradt, s ahol szemöldökének kellett volna lenni (de nem volt), ama tájék magasra húzódott homlokában. Ily módon nézett föl az ifjú habirra, s ugyanígy tett vállán a kis majom megbűvölt álmélkodással: nyakát előrenyújtva, tágasra és izzóra nyitott szemmel ez is fölmeredt Ábrám unokájának ábrázatába.

Józsefnek tetszett a vizsgálódás. Mosolyogva viszonozta a gnóm tekintetét, s így néztek egymásra, míg a komoly törpe, Dudu folytatta követelődző beszédét az öreghez, s a többi udvarbeli figyelme is újra az idegen emberek és áruk felé fordult.

Végül az emberke megszólalt különös, távolból csengő hangján, és törpeujjával mellére mutatott:

- Sze’enh-ven-nofre-Neteruhotpe-em-Per-Amun.

- Micsoda?

A törpe még egyszer elmondta mondókáját, s közben folytonosan mellére mutogatott.

- Név! - magyarázta. - A kicsike neve. Nem Vezír. Nem Sepszesz-Bész, Sze’enh-ven-nofre... - És harmadszor is elmondta a mondatot, teljes nevét, amely éppoly hosszú és pompás vala, amilyen semmitérő tulajdon személye. Értelme pedig ez volt: Ehesse sokáig a Jóságos (tudniillik Ozirisz) az istenek szerettét (vagy az istenszeretőt) Amun házában - és ezt József is megértette.

- Szép név - mondotta.

- Igen, szép, de nem igaz - suttogott a távoli hang. - És nem istennek tetsző, nem istenek-szerette, csak kis béka. Te tetsző, te Neteruhotpe, így szép és igaz.

- Honnan tudod ezt? - kérdezte József mosolyogva.

- Látni! - jött a hang mintegy a föld alól. - Jól látni!

És ujjacskáját szeméhez emelte.

- Okos - tette hozzá. - Kicsi és okos. Te nem kicsi, de okos. Jó, szép és okos. Azé? - És az aggastyánra mutatott, aki Duduval alkudozott.

- Azé vagyok - felelte József.

- Gyermekkorodtól?

- Számára születtem.

- Így hát az atyád?

- Atyám ő nekem.

- Mi a neved?

József nem felelt azonnal. Egy mosoly előzte meg válaszát.

- Ozarszif - mondta.

A törpe pislogott. A nevet mérlegelte.

- Nád között születtél? - kérdezte. - Uziri vagy a káka között? Bolyongó anyád nedves helyen talált rád?

József hallgatott. A kicsike tovább pislogott.

- Mont-kav jön! - járt szájról szájra az udvarbeliek között, s hátrálni kezdtek, hogy az udvarnagy ne találja őket semmittevés és szájtátás közepette. Az úr és az asszonyok háza között az udvar ama részére pillantva, amely a telek északnyugati sarkában emelkedő épületek előtt terült el, látni lehetett őt; ott járt és állt, idősebb, szép, fehérbe öltözött férfiú, egynéhány írnok-rabszolga kíséretében, akik körülötte görnyedeztek, és nádtollal fülük mögött, szavait táblájukra írták.

Közeledett. Az udvar népe szétoszlott. Az aggastyán fölállt. De mindeme mozgalom közepette József tisztán hallotta a szinte föld alól zümmögő hangocskát:

- Maradj nálunk, sivatagbeli ifjú!

Mont-kav

Az elöljáró a főépület csorbázatos falának nyitott kapuja elé ért. Félig már e felé fordulva, válla fölött megpillantotta az idegenek csoportját és a kirakott vásárt.

- Mi az? - kérdezte meglehetősen mogorván. - Miféle emberek?

Úgy látszik, a kapott jelentést egyéb elfoglaltsága közben elfelejtette, s a hódolatnyilvánítások, melyeket az öreg tisztes távolból mutatott, nem sokat segítettek. Egy írnok táblájára mutatva emlékeztette őt az eseményre, amelyet nyilván már följegyzett.

- Aha, a vándorkereskedők Maonból és Mózárból - mondta az udvarmester. - Jó, jó, de nekem semmire sincs szükségem, csak időre, azt pedig nem árulnak! - És az öreg felé indult, aki buzgón sietett elébe. - No, öreg, hogy vagy a megsokasodott napok után? - kérdezte Mont-kav. - Ismét itt láthatunk házunk előtt portékáddal, amivel lóvá akarsz tenni bennünket?

Nevettek. Mindkettőnek szájában már csak az alsó szemfogak voltak meg, melyek magányos cövekként meredeztek. Az elöljáró erőteljesen zömök, ötvenéves ember volt, feje kifejező, és mozdulatai, amint állása követelte, határozottak, ám jóakarat enyhítette őket. Könnyzacskói duzzadtan csüngtek szeme alatt, alulról fölnyomva szemnyílását, úgyhogy csupán bedagadt és kicsiny rés látszott szeméből, fölötte azonban erős és még egészen fekete szemöldök ívelt. A szép alakú, noha széles orrtól le a szájáig mély ráncok húzódtak, íves és arcához hasonlóan borotvált felső ajka mellé, amelyet erősen kiemeltek. Állán szürkébe játszó kecskeszakáll. Haja már alaposan hátrahúzódott homlokából és koponyáján, de hátul még sűrűn borította fejét, s legyezőszerűen állt el aranykarikás füle mögött. Valami agyafúrtan parasztos, de egyben huncutul tengerészes volt Mont-kav arculatában, melynek sötétbarna színezete erőteljesen ütött el ruhája habfehérjétől, ettől az utánozhatatlan egyiptomi vászontól, amely oly pompásan redőződött, mint ahogy lábnyi kötényének köldöke alatt fölkötött és szétterpeszkedve mélyen, de nem egészen ruhaszegélyéig lelógó elülső oldala volt redőzve. Kötényébe tűrt ingének bő, félhosszú ujjai is finom keresztredőkbe voltak vasalva. A férfi felsőtestének izmos formái szőrzetestül átcsillogtak a batiszton.

Dudu, a törpe hozzácsatlakozott, meg az öreghez; mert a két emberke bátorságot vett a maradásra. Csutakkarjával evezve, Dudu fontoskodva közeledett.

- Félek, elöljáró, hiába pocsékolod idődet ezekre az emberekre - mondotta az egyenrangú hangján, bárha igen szerényen. - Átvizsgáltam a kirakott holmit. Csupa limlom, csupa ócskaság. Éppen a magasértékű és komolyan számbajövő hiányzik, ami nagyságos házunkhoz s udvarunkhoz illene. Aligha kapsz érte köszönetet, ha ebből a lomból vásárolsz.

Az aggastyán elszomorodott. Arcjátékkal adta tudtul, mennyire fájlalja, hogy a barátságos és sokat ígérő derű, melyet az elöljáró üdvözlő szavai keltettek, Dudu szigorúsága folytán szertefoszlott.

- Pedig értékes értékeim vannak! - mondta. - Értékesek, jóllehet nem számotokra, magas rangú udvari hivatalnokok számára, s nem is az úr számára, ezt nem akarom mondani. De hisz oly sok szolganép van az udvarban, pékek, pecsenyesütők, kertöntözők, futárok, őrök és fal mellett állók - számosan vannak, mint a homok, noha még mindig nem annyian, hogy elegen vagy éppen túl sokan volnának oly nagyúr számára, mint Petepré őnagysága, Fáraó barátja, s hogy ne lehetne még mindig szaporítani számukat egy vagy más jó termetű és ügyes szolgával, akár belföldivel, akár külföldivel, ha beválik. De mit kertelek és mit fecsegek, ahelyett, hogy egyszerűen kimondanám: a sokaknak s szükségleteiknek te vagy gondozója, mint fő, nagy gazda, s hogy ebben kezedre járjon, ez a vén mineai dolga, a vándorkereskedőé, messziről hozott kincseivel. Nézd ezeket a szépen festett agyaglámpásokat, melyeket a Jordánon túlról hoztam, Gileádból; nekem kevésbe kerültek, miért tartanám hát sokra őket előtted, kegyes uram? Végy el néhányat ajándékba, s mutass érte nyájas orcát, ennyivel is gazdaggá teszel! És íme itt vannak ezek a kis korsók szemfestékkel, mellettük szarufogócskák és kanalak; értékük szóra érdemes, de áruk nem. Balta is van itt, e nélkülözhetetlen szerszám: darabját két köcsög mézért adom. Ennek a zsákocskának tartalma már becsesebb, mert aszkalunhagymák vannak benne, Aszkalunából; ritka és nehezen megszerezhető gyümölcs, mely minden ételt savanykás, jó ízzel fűszerez. Ezeknek a korsóknak bora pedig nyolcszorosan jó bor Hazátiból, a föníciaiak országából, amint írva áll. Látod, fokonként haladok ajánlatomban, a hitványabbtól emelkedtem fölfelé a kiválóhoz és ettől a legelsőrangúhoz, ez az én jól megfontolt szokásom. Mert ezek a balzsamok, ezek a tömjéngyanták, ez az ördögcérnagumi, ez a barnás laudánum, ez raktáram büszkesége és házam legkedvesebb cikke. Az egész világon híresek vagyunk róla, s a folyamközben köztudomású, hogy gyantaféléinkkel fölülmúlunk minden más kalmárt, akár vándorlót, akár megtelepültet, aki a bolt alatt ül. “Ezek az izmáeliták Midjánból - ezt mondják rólunk -, akik fűszert, balzsamot és mirhát visznek Gileádból le Egyiptomba.” Ez a közbeszéd rólunk, mintha mást nem is hoznánk-vinnénk, aminthogy viszünk és hozunk holtat és elevent, készítményeket vagy esetleg élő teremtményeket is, olyan emberek vagyunk tehát, akik a házat nemcsak ellátjuk, de gyarapítjuk is. De most már hallgatok.

- Micsoda, hallgatsz? - csodálkozott az udvarmester. - Beteg vagy? Ha hallgatsz, nem ismerlek, hanem csak akkor, ha a beszéd lágy locsogással buggyan ki szakállad fölött; még fülemben van, amit a legutóbb hallottam, s arról ismét megismerlek.

- A beszéd az ember ékessége - felelte az öreg. - Aki szavait jól tudja rendezni, és akinek hatalmában van a kifejezőerő, annak tetszően bólint isten és ember, s az hajlandó fülekre talál. De a te szolgád kifejezőerővel kevéssé megáldott, s a szavak kincsének nem ura, ezt nyíltan megmondom, így hát a beszéd állhatatosságával s bőséges folyásával pótolja fogyatékosságát a szép választékosságban. Mert a kereskedőembernek értenie kell a szóhoz, s jól kell forgatnia a nyelvét, hogy a vevőnél behízelegje magát, különben sohasem nyer életében, s nem tudja eladni hétféle portékáját...

- Hatféle... - hallatszott nagy távolból az istenek-szerette törpike suttogó hangocskája, holott egészen közel állt - hatféle portékát kínáltál, öreg; lámpát, festéket, baltát, hagymát, mirhát és bort. Hol marad a hetedik?

Az izmáelita bal kezét kagylónak illesztette füléhez, jobbját kutatva emelte szeméhez.

- Mi volt - kérdezte - e közepes termetű s ünnepélyesen öltözött úr megjegyzése?

Embereinek egyike megmagyarázta az ellenvetést.

- Nos - felelte erre -, a hetedik is ott van bizonyosan a között, amit közszájon forgó mirhánkon kívül még Egyiptomba hoztunk, s érte is megeresztem beszédemet, állhatatosan, ha nem is választékosan, hogy árumnak vevőt és otthont szerezzek, s az izmáeliták Midjánból híresek legyenek arról, amit Egyiptomba hoznak s bevisznek.

- Kérlek! - mondta most már az elöljáró. - Azt gondoljátok, azzal tölthetem Ré napját, hogy itt állok, és locsogástokat hallgatom? Ré már csaknem delelőjén áll, könyörüljetek! Az úr minden pillanatban hazatérhet nyugatról, és ismét itt lehet a palotából. Hagyjam a cselédségre s magam ne törődjem vele, hogy minden rendben megy-e az ebédlőben, hogy mi van a sült kacsákkal, a kaláccsal, a virágokkal, s hogy olyan lesz-e az úr ebédje, amilyenhez szokva van, az úrnővel s a felső emeletről való szent szülőkkel együtt? Végezzetek, vagy végeztem veletek! A házba kell mennem. Öreg, nincs szükségem hétféle portékádra, nyíltan megmondom, semmi szükségem...

- Mert toprongyosok toprongya mind - szőtte közbe Dudu, a törpeférj.

Az udvarmester futó pillantást vetett a zordszavúra.

- De neked mézre van szükséged, úgy látom - szólt az aggastyánhoz. - Én tehát két köcsöggel adok néked a magunkéból két ilyen baltáért, hogy se téged meg ne sértselek, se isteneidet. Adj továbbá öt zsákkal azokból a fűszerhagymákból ott, a Láthatatlan nevében, és öt meszelyt föníciai borodból, az anya és a fiú nevében!.. Hogy számítod? De ne mondj háromszoros árat, szószatócsként, hogy le kelljen ülnünk és alkudnunk, hanem legföljebb dupla árat, hogy gyorsabban állapodjunk meg az igaziban, és bemehessek a házba. Írópapírost adok érte cserébe és házi vásznat. Ha akarsz, sört és kenyeret is kaphatsz. Csak hadd menjek már!

- Szolgálatodra - mondta az öreg, miközben leoldotta övéről a kézimérleget. - Egy intésedre és szavadra azonnal és késedelem nélkül szolgálatodra áll szolgád. Mit is beszélek: késedelem nélkül! Készséggel természetesen, de késedelem nélkül. Ha nem kellene megélnem, mindenem tiéd lenne ingyen. Így azonban olyan árat szabok, hogy valahogy szűkösen megéljek, de azért még megtartsam magam szolgálatodra, mert ez a fődolog. - Hé! - szólt oda vállán keresztül Józsefnek. - Vedd elő az árujegyzéket, amelyet készítettél, az árukat fekete színnel, súlyukat és mennyiségüket pedig pirossal! Vedd és olvasd föl az aszkalunhagyma és a bor súlyát, ami az áruk, de egyáltalában és rögtönözve számítsd is át ennek az országnak az értékegységére, debenre és latra, hogy tudjuk, mit érnek az áruk rézfontban, és a nagy tiszttartó éppen annyi rézsúly vászonnal és írópapírossal ajándékozzon meg bennünket a ház kamráiból! Én pedig, kegyes uram, ha akarod, az árut még egyszer megméretem előtted próbára és vizsgára.

József már készenlétben tartotta a tekercset, és előlépett vele, kigöngyölve közben. Mellette Sepszesz-Bész mester állott, aki nem tudott ugyan belepislantani a jegyzékbe, de azért figyelmesen nézett föl a kigöngyölő kézre.

- Parancsolja, uram, hogy rabszolgája a dupla árat mondja, vagy az igazit? - kérdezte József szerényen.

- Természetesen az igazit; mit fecsegsz bolondot? - szidta az öreg.

- A nagy gazda azt parancsolta, hogy a dupla árat mondd - felelte József a legbájosabb komolysággal. - Ha most az igazat mondom, ezt hiszi dupla árnak, és csak a felét kínálja; miből élsz akkor meg? Jobb lenne, ha esetleg a duplát tartaná igazinak, s ha még le is szorít belőle valamit, nem kellene túlságosan szűkösen megélned.

- Hehe - mekegett az öreg. - Hehe - ismételte, és az udvarmesterre nézett, mit szól hozzá. Az írnokok, fülük mögött a nádszállal, nevettek. A kis Manó, az istenek kedveltje kezecskéjével csapkodta fölhúzott lábát, miközben a másikon ugrándozott. Mandragóraarcát a törpegyönyör ezer ráncocskába húzta. Dudu persze, testvére a csökevényességben még méltóságosabban tolta előre ajka ereszét, és fejét rázta.

Ami Mont-kavot illeti, ez most az éles elméjű ifjú lajstromvezetőt, akit eddig érthető módon nem méltatott figyelemre, csodálkozással vette szemügyre, ami csakhamar meglepetéssé erősödött, és már kis idő múltán a csodálkozás szótól csak kevéssé különböző, de sokkal mélyebb értelműn hangzó megjelölést érdemelt volna. Lehetséges - csupán gyanúnknak adunk hangot, s nem merjük állítani -, hogy ebben a pillanatban, amelytől oly sok függött, atyáinak tervező Istene megtette Józsefért a még szükségeset, és fényességet vetett rá, hogy a szemlélő szívében a célt szolgáló érzést előhívja. Az, akiről szó van, látásunkat, hallásunkat és minden érzékünket szabaddá tette ugyan az élet élvezésére; de mégis azzal a fönntartással, hogy szándékai eszközéül és bejárójául s érzésvilágunk befolyásolására többé-kevésbé messzemenő tervei érdekében szintén fölhasználhassa őket - innen föltevésünk, amelyet azonban hajlandók vagyunk vissza is vonni, ha természetfölöttisége e természetes történettel ellentétesnek látszik.

Természetes és józan értelmezések itt különösképp helyénvalók, mert Mont-kav maga is józan és természetes ember volt, s hozzá olyan világ fia, amely már messze távolodott amazoktól, melyek semmi rendkívülit nem láttak a gondolatban, hogy váratlanul, fényes nappal s úgyszólván az utca közepén találkozhatunk egy istennel. De mindenesetre az ő világa közelebb állt a mienknél efféle lehetőségekhez és várakozásokhoz, jóllehet ezek már csak félig-meddigszerűvé, nem egészen egyértelművé, valóságossá és szó szerintivé fakultak. Az történt, hogy megpillantotta Ráhel fiát, és látta, hogy szép. A szépség eszméje azonban, amely most szeme előtt megjelent és eltöltötte tudatát, gondolatilag törvényszerű összefüggésben volt számára a hold képzetével, amely viszont a hmunui Dzsehuti-csillaga Thotnak, a mérték és rend mesterének, a bölcsnek, a varázslónak és írnoknak égi megjelenése volt. József ott állt most előtte, irattekerccsel kezében, s rabszolga, még ha mindjárt írnokrabszolga voltához képest túlságosan dévaj-elmés és okos szavakat ejtett, ami a gondolatkapcsoláshoz nyugtalanítóan járult hozzá. Az ifjú beduinnak és ázsiainak vállán nem volt íbiszfej, s így természetesen ember volt, nem isten, nem a hmunui Thot. De gondolatilag mégis közösségben állt vele, s kétértelmű volt, mint bizonyos szavak, például az “isteni” jelző: ez a származékszó, amely a fenséges tővel szemben, amelyből ered, talán némi gyengülést jelent, s nem is akarja teljes valóságát és méltóságát megtartani, csupán arra emlékeztetni, s ilyen módon félig másodlagos és átvitt értelmű, de ingatag jelentéssel elsődlegességre is igényt tart, amennyiben “isteni” az érzékelhető-sajátosra, tehát az isten megjelenésformájára vonatkozik.

Efféle kétértelműségek ötlöttek föl Mont-kav udvarmesterben, mikor először pillantott Józsefre, s fölkeltették figyelmét iránta. A jelenség, amely lejátszódott, ismétlődés volt. Már másokkal is történt így vagy hasonlóképpen, s így fog történni ismét másokkal is. Nem kell azt hinnünk, hogy a meglepetés Mont-kavot túlságosan hevesen megrázta. Amit közben érzett, az lényegében nem volt több, mint amit a “Hogy az ördögbe!” kiáltásban foglalnánk össze. Ő nem ezt mondta. Azt kérdezte:

- Mi ez?

“Mi”: így mondotta lebecsülőn és óvatosan, és ezzel megkönnyítette az öreg számára a választ.

- Ez - felelte az aggastyán somolyogva - a hetedik portéka.

- Gonosz szokás - mondta az egyiptomi -, hogy mindig rejtvényekben beszélsz.

- Kegyes uram nem szereti a rejtvényeket? - szólt az aggastyán. - Kár! Pedig tudok még néhányat. De ez nagyon egyszerű; azt állították, hogy portékám és árum csupán hatféle van, nem pedig hét, mint amennyivel dicsekedtem, s ahogyan szebb is. Nos, ez az egy darab rabszolga, aki listámat vezeti, kánaáni ifjú, akit keresett mirháimmal együtt hoztam el Egyiptomba, s aki szintén eladó. Persze nem okvetlenül az, s nem azért az, mintha magam nem vehetném hasznát. Tud sütni és írni, és világos fő. De egy ily kiváló háznak, egy oly háznak, mint a tiéd, röviden: neked eladó, ha fizetsz érte annyit, hogy valahogy szűkösen megéljek. Mert szeretném jó helyre eladni.

- Elegen vagyunk! - felelte az elöljáró fejét rázva s bizonyos sietséggel. Mert nem szerette a kétértelműséget, sem rossz, sem pedig magasabb értelemben, s úgy beszélt, mint gyakorlati emberhez illik, aki az alája rendelt tevékenységi területet a rendellenesnek és magasabbnak, az “isteni”-nek hatása ellen a maga józan fejével úgyszólván védelembe veszi.

- Nincs üresedés nálunk - mondotta -, és a ház személyzete teljes. Nincs szükségünk sem pékre, sem írnokra, sem világos fejekre, mert az én fejem eléggé világos, hogy a házat rendben tartsam. Vidd hát hetedik portékádat tovább is utadra, s váljék javadra!

- Mert toprongy ez és toprongyos, egy toprongyosnak a toprongya! - tette hozzá Dudu, Cezet férje méltóságosan. De tompa hangjára egy másik hangocska felelt: a kis bolond Manó tücsökhangja, amely így cirpelt:

- A hetedik portéka a legjobb. Vedd meg, Mont-kav!

Az öreg ismét rákezdte:

- Minél világosabb tulajdon fejed, annál bosszantóbb a másokénak sötétsége, mert türelmetlenségre ingerel. Világos főfejnek világos alfejekre van szüksége. Ezt a szolgát már akkor házadnak szántam, amikor még sok-sok tér és idő volt köztem és közted, s azért vezettem házad elé, hogy előnyös és barátságos vásárt kössünk ezzel a darabbal. Mert az ifjú okos és beszédes, hogy öröm hallgatni, s a szókincs oly ékességeit tárja eléd, hogy úgy érzed, mintha csiklandoznának. Évente háromszázhatvanszor kíván neked különböző szólásformával jó éjszakát, s az öt hátralévő napra is tud még újat. De ha csak kétszer is ugyanazt mondja, visszaadhatod, s én megtérítem az árát.

- Hallgass ide, öreg! - felelte az elöljáró. - Rendben van. De ha már türelmetlenségről beszélünk, az én türelmem meglehetősen végére jár. Én jó szívvel hajlandónak mutatkozom portékádból megvenni egy s más semmiséget, amire egyáltalában nincs szükségem, csak hogy meg ne sértsem isteneidet, s végre hazatérhessek - te erre azonnal rám akarsz tukmálni egy jó éjt kívánó rabszolgát, és úgy teszel, mintha az ország alapítása óta mindig is Petepré házának lett volna szánva.

Itt Dudu, a ruhatáros a mélyből tökéletes gúnykacajt hallatott, ami “hohó!”-nak hangzott; és az elöljáró gyors, bosszús pillantást vetett rá.

- Honnan vetted ezt az ékesszóló portékát? - folytatta, és egyidejűleg, anélkül hogy odanézett volna, kinyújtotta kezét az irattekercs után, amit József előlépve kecsesen átnyújtott. Mont-kav kigöngyölte, és jó messzire eltartotta szemétől, mert már erősen messzelátó volt. Az aggastyán pedig közben így válaszolt:

- Úgy van, ahogy mondottam. Kár, hogy kegyes uram nem szereti a rejtvényeket. Tudnék egyet, amely megfelelne arra, honnét szereztem a fiút.

- Rejtvény? - ismételte az elöljáró szórakozottan, mert a lajstromot nézegette.

- Találd ki, ha úgy tetszik! - mondta az öreg. - Mi ez? Kiszáradt anya szülte őt nekem. Meg tudod fejteni?

- Ezt tehát ő írta? - kérdezte Mont-kav, az írást nézdegélve. - Hm... lépj hátra, te! Jámbor és élvezetes munka, és csínnal készült, nem akarom elvitatni. Akár falra is lehetne akasztani díszül, s föliratnak is beválna. Hogy azonkívül épkézláb-e, nem mondhatom, mert nekem arabusul van.

- Kiszáradt? - kérdezte azután, mert félfüllel azért hallotta az öreg szavát. - Kiszáradt anya? Mit beszélsz? Az asszony vagy kiszáradt, vagy szül. Mi értelme van egyszerre mindkettőnek?

- Ez épp a rejtvény, uram - magyarázta az öreg. - Bátor voltam a választ tréfás rejtvény ruhájába öltöztetni. Ha megengeded, megadom a megfejtést is. Nagy messze innét kiszáradt kútra akadtam, amelyből nyöszörgés hallatszott. Erre ezt a fiút húztam föl a napvilágra, miután három napig volt ott a kút hasában, s megitattam tejjel. Így lett a kút szülőanya, holott kiszáradt.

- No - mondta az elöljáró -, tűrhető rejtvény. Teli torokból éppen nem lehet nevetni rajta. Ha már mosolyog az ember, az is csak merő udvariasság.

- Talán - felelte az öreg halk-érzékenyen - tréfásabbnak ítélnéd, ha magad fejtetted volna meg.

- Oldj meg inkább egy másik rejtvényt - szólt az ispán -, amely sokkal nehezebb, tudniillik hogy miért állok én még mindig itt, s miért fecsegek veled. Ezt oldd meg jobban, mint ahogy a magadét megoldottad, mert tudomásom szerint nincsenek olyan idétlenek, akik kútban nemzenek, hogy aztán a kút szüljön. Hogyan kerül tehát a gyerek a hasba s a rabszolga a kútba?

- Keményszívű urak s előbbi gazdák, akiktől vásároltam őt, vetették oda aránylag csekély hibákért, melyek tárgyi értékét nem csökkentik, mert csupa bölcsességre és finom megkülönböztetésekre vonatkoznak, például “azért, hogy” és “úgyhogy” közt - beszélni sem érdemes róla. Én pedig megvettem őt, mert rögtön éreztem értő ujjaimban, hogy a fiú minden ízében finom áru, tekintet nélkül homályos származására. Hibáit is megbánta a kútban, s a büntetés olyannyira megtisztította tőlük, hogy tökéletes szolgám lett, s nemcsak beszélni és írni tud, hanem rendkívül jó ízű lepényt is tud pirítani kövön. Az ember ne dicsérje a magáét, s bízza másokra, hogy rendkívülinek mondják; de ennek a kemény büntetés által megtisztult fiúnak eszére és ügyességére a nyelvkincsben csak egy szó akad: rendkívüli. És minthogy a szemed már ráesett, s mivel engeszteléssel tartozom neked ostobaságomért, hogy rejtvényekkel gyötörtelek, fogadd őt tőlem ajándékba Petepré és háza számára, amelynek elöljárója vagy! Tudom jól, hogy te is fogsz gondoskodni viszonzásról Petepré kincseiből, azért és úgy, hogy megéljek, és a jövőben is elláthassam, sőt szaporíthassam házadat.

Az elöljáró Józsefre nézett.

- Igaz - kérdezte kellő nyerseséggel -, hogy ékes szavú vagy, s gyönyörködtető mondásokat tudsz?

Jákób fia minden egyiptomi tudását összeszedte.

- A szolga szava senki szava - felelt egy közmondással. - Hogy a kicsiny hallgasson, ha a nagyok beszélnek, minden könyvtekercs kezdete. A név is, mellyel nevezem magam, a hallgatás neve.

- Hogyan! Hát hogy hívnak?

József habozott. Aztán fölvetette szemét.

- Ozarszif - mondotta.

- Ozarszif? - ismételte Mont-kav. - Nem ismerem ezt a nevet. Nem hangzik ugyan idegenül és érteni lehet, mivel az Abodui neve foglaltatik benne, az örök hallgatás uráé. De viszont nem is közönségesen ismert, s Egyiptomban nem hívnak így senkit, sem most, sem pedig korábbi királyok idejében. De ha a neved hallgatás is, Ozarszif, gazdád mégis azt mondotta, hogy kellemes kívánságokat tudsz mondani, s különféleképp jó éjszakát kívánni a nap nyugtával. Nos, magam is aludni térek ma este, és ledőlök ágyamra a bizalmas különhelyiségben. Hogyan fogsz hozzám szólni?

- Aludj édesen - felelte József bensőségesen - a nap töredelmei után! Talpad, melyet útjának heve perzselt, boldogan vándoroljon a béke mohán, s eltikkadt nyelvedet üdítsék fel az éjszaka csobogó forrásai!

- No, ez mindenesetre szívhez szóló - mondta az elöljáró, és szemébe könny szökött. Intett az aggastyánnak, aki szintén bólintott, és somolyogva dörzsölte össze kezét. - Akinek annyi baja van a világban, mint nekem, és ha nem is a legrózsásabban érzi magát, mert a veséje szorongatja, azt meg éppen megindítja. Tehát - fordult írnokához - Szét nevében, szükségünk van-e egy ifjú rabszolgára, esetleg mint lámpagyújtogatóra vagy padlólocsolóra? Mit gondolsz, Hamat? - szólt egy előreeső vállú s mindegyik füle mögött számos nádtollal ékes égimeszelőhöz. - Szükségünk van-e rá?

Az írnokok határozatlanul viselkedtek, igen és nem között tétováztak, elhúzva szájukat, válluk közé vonva fejüket s félmagasságba emelt kezükkel hadarva a levegőt.

- Szükségünk? - felelte a Hamatnak nevezett. - Ha a szükség: valaminek híján lenni s nem nélkülözhetni, akkor nincs. De a nélkülözhetőnek is lehet hasznát venni. Az ajánlott áron múlik. Ha a vadember írnokrabszolgát akar eladni, kergesd el, mert írnokok vagyunk már elegen, és sem szükségünk nincs rá; sem hasznát nem vehetjük. De ha kutyapecért kínál vagy fürdőkészítőt, kérdezd meg az árát.

- Tehát, öreg - mondta az elöljáró -, rajta! Mit kívánsz a kútbéli fiadért?

- Legyen a tiéd! - felelte az izmáelita. - Ha egyáltalán szóba hozzuk és kérdezel felőle, máris a tiéd! Igazán nem illik, hogy én határozzam meg a viszonzás értékét, amellyel te, úgy látom, meg akarsz tisztelni. De ha parancsolod - a pávián ott ül a mérleg mellett. Aki megsérti a súlyt és mértéket, a hold hatalma lecsap arra! Kétszáz deben rézre kell becsülnünk a szolga értékét rendkívüli tulajdonságai folytán. A hagymákat s a hazafi bort pedig vele együtt kapod mint a barátság ráadását és nyomatékát.

Az ár borsos volt, kiváltképp mivel az öreg nagyon ügyesen a vadon növő aszkalunhagymát és az igen népszerű föníciai bort ráadásnak tüntette föl, s lényegében egész követelése az ifjú Ozarszif számlájára esett - arcátlan értékelés, még ha elismertük is, hogy a vándorkereskedők hét portékája közül, a híres mirhát is beleértve, csak ezt az egyet volt érdemes Egyiptomba szállítani, sőt még ha oly szemszögből nézzük is a dolgokat, hogy az izmáeliták egész kalmárkodása csupán ráadás volt, s életük egyedüli értelme abban állt, hogy a gyermek Józsefet levigyék Egyiptomba, s ekként beteljék a terv. Nem merjük állítani, hogy a vén mineainak lelkét megérintette a dolgok ilyetén állásának akár halvány sejtelme is; Mont-kav elöljárótól mindenesetre ég-föld távolságban volt ez a föltevés, és kétségkívül tiltakozott volna a túlzott követelés ellen, ha a tiszteletre méltó Dudu, az emberke közbe nem avatkozik, s meg nem előzi. Méltóságosan szállt elő az intés felső ajkának eresze alól, s kezei, csutakkarai végén, melle előtt hadonásztak.

- Mégiscsak nevetséges! - mondotta. - Nagymértékben és tűrhetetlenül nevetséges, elöljáró, fordíts hátat neki haragosan! Igazán szemtelenség, hogy ez a vén csavargó barátságról mer beszélni, mintha fennállhatna ilyesmi közted, egyiptomi férfiú s egy hatalmas úr vagyonának elöljárója és közte, a sivatagbeli vad között! Lép és csapda ennek a kalmárkodása, hiszen nem kevesebb, mint kétszáz rézdebent akar tőled kicsikarni ezért a fajankóért - s tenyerével föltapogatózott Józsefen, aki mellett megvetette lábát -, ezért a sivatagi takonypócért és gyanús zsibáruért! Mert ez a darab nagyon gyanús nekem, s noha kellemesen tud csacsogni moháról és csobogó forrásról, de ki tudja, miféle gyógyíthatatlan hibáért került valójában ismeretségbe a veremmel, amelyből a vén kópé állítólag kihúzta. Az én véleményem, hogy nem szabad megvenned ezt a tacskót, és tanácsom, hogy nem tanácslom megszerzését Petepré számára, mert ő nem fogja neked megköszönni.

Így Dudu, az ékszeresládák elöljárója. De hangja után új hangocska hallatszott, mint tücsöké a fűből: az ünnepi ruhás Manócskának, a vezírnek hangja, aki József másik oldalán állt - ketten fogták őt közre.

- Vedd meg, Mont-kav! - suttogta, s lábujjhegyre állt. - Vedd meg a sivatag fiát! Őt vedd meg csupán a hét portéka közül, mert ő ér legtöbbet! Higgy a kicsikének, aki lát! Szép, jó és okos Ozarszif! Áldott ő, és áldás lesz a házra. Fogadd meg a jó tanácsot!

- Ne fogadd meg a hitvány tanácsot, hanem az értékeset! - kiáltott ellene a másik. - Hogy adhatna neked ez az aszalt szilva értékes tanácsot, mikor maga sem ér semmit, s nem számít teljes értékűnek, hanem csupán széllelbélelt diónak? Hiszen semmi súlya nincs e világon, polgárjoga se, hanem fönn lebeg, mint a dugó, az ugró és ugrató, hogyan adhatna hát érvényes tanácsot, s hogyan ítélhetne a világ dolgaiban, áruról és emberről és emberáruról?

- Ó, te kapaszkodó tökfilkó, te derékbametszett! - kiáltotta Bész-em-heb, és gnómarcát ezer ráncba húzta. - Hogyan akarsz te ítélni, és bármi csekélységben jó tanácsot adni, hitehagyott gaz? A kis eszedet is elfecsérelted, amikor megtagadtad törpeségedet, és hosszúranyúlttal házasodtál, léchosszú gyerekeket nemzettél, név szerint Ezezit és Ebebit, s játszod a nagyságos urat. És termetre mégis törpe maradtál, s nem látsz túl a mező határkövén. De az ostobaságod jól megtermett, s ítéleted teljesen kótyagos áruról és emberről és emberáruról...

Szinte hihetetlen, mennyire elkeserítették Dudut ezek a szemrehányások, s mennyire feldühítette szellemállapotának ez a jellemzése. Arca sajtszínű lett, felső ajkának eresze remegett, s mérges ellenszónoklatot kajdácsolt Manó szeleburdiságáról és hiányos értékéről, ez pedig nem volt rest visszafizetni gonosz célzásokkal, hogy a másik nagy kapaszkodásában minden szellemi finomságát elveszítette; s így civakodtak és zsémbelődtek az emberkék, térdre csapott kézzel József két oldalán és jobbról-balról átkiáltozva, mint egy fa körül, mely elválasztja s egymástól megvédi őket; s az összegyűltek, egyiptomiak és izmáeliták, s velük együtt az elöljáró is, mind szívből kacagtak a mélyben zajló törpeháborún - de egyszerre mintha minden megdermedt volna.

Potifár

Az úton ugyanis, távolról zaj hallatszott s dagadt: lovak trappolása, kerekek zörgése, futó embertalpak csattogása, valamint sokhangú vigyázzkiáltás; s a zaj nagy gyorsasággal közelgett, már csaknem a kapu elé ért.

- Nos tessék - mondta Mont-kav. - Itt az úr. S az ebédlőben rend van? Thébei nagyháromság, merő bolondságra pazaroltam az időt! Csönd, alja nép: vagy előkerül a szíj! Hamat, fejezd be az alkut, nekem a házba kell mennem az úrral! Vedd meg az árut józan áron! Jó egészséget, öreg! Öt vagy hat év múlva jöjj el hozzánk ismét!

És gyorsan elfordult. A kapuőrök a téglapadról bekiáltottak az udvarra. Minden oldalról szolgák futottak elő, akik homlokra borulva akarták szegélyezni a bevonuló hatalmas útját. És a kocsi már ott zörgött, s a futárok lábdobbanása a kőkapuban visszhangzott: Petepré bevonult, ziháló vigyázz-kiáltókkal elöl, ziháló legyezővivőkkel oldalt és hátul, két csillogó, szépen fölszerszámozott, strucctollakkal ékes, nemes tartású pejjel a kétkerekű kis hintó előtt, amely könnyedén ívelő korlátjával holmi díszkocsi volt - Petepré kocsisával kettesben tudott csak benne állni -, ám ez tétlenül állt, s csupán dísznek volt ott, mert Fáraó barátja maga hajtott, arckifejezéséről s ékességeiről látni lehetett, hogy az az úr, aki a gyeplőt és ostort tartja: egy rendkívül nagy és kövér férfi kis szájjal, amint József nagyjából kivehette; ám figyelmét főképpen a tűzijáték vette igénybe, amit a kerekek küllőibe illesztett s a napfényben forgó tarka kövek okoztak - csillogó-villogó színjáték; amit József Benjáminnak, a kicsikének szívesen szánt volna, s aminek szépsége, ha nem is így keringve, megismétlődött Petepré tulajdon személyén: mégpedig gallérján, e pompás iparművészeti remeken, mely számtalan hosszúkás és keskenyebb oldalukon soronként összeillesztett mindenféle színű zománc- és drágakőlapocskából állt, s ezek a fehéren izzó fényben, amit a delelő isten Vezetre s e helyre lezúdított, pattogó-villogó színmáglyát gyújtottak.

A futárok bordái föl-le ugráltak. Az ékes pár ló dobogva, fújtatva és szemét forgatva állt, s egy szolga, aki megragadta gyeplőjüket, jó szavakkal veregette izzadt nyakukat. Épp a kalmárok csoportja és a főépület körfalának kapuja közt, a pálmafáknál állt meg a kocsi; Mont-kav a kapu előtt készült üdvözlésre, és most mosolygó görnyedéssel, boldogságban úszva és a csodálattól fejét csóválva lépett elő, hogy kezét nyújtsa kiszálló urának. Petepré a gyeplőt és az ostort odavetette a kocsisnak, s kicsiny kezében csak egy rövid, nádból és aranyozott bőrből készült, elöl bunkósan vastagodó bot maradt, mint valami elfinomodott husáng.

- Borral lemosni, jól betakarni, megsétáltatni! - mondta finom hangon, miközben ezt az elegáns, a parancsolás könnyed jelvényévé lett maradványát a hajdani vad fegyvernek a lovak felé emelte, a fölajánlkozó kezet visszautasította, s egyedül, súlyosságában is élénken leugrott a kosárból, noha nyugodtan kiszállhatott volna.

József kitűnően látta és hallotta őt, kivált mikor a kocsi lassan továbbgördült az istállók felé, s az izmáeliták szeme elől nem fedte el többé a fogat után néző nagyurat s udvarmesterét. A főméltóság mintegy negyvenéves lehetett, talán csak harmincöt, s igazán toronymagas - Józsefnek Rúbenra kellett gondolnia az oszloplábak láttán, amint kirajzolódtak a nem egészen bokáig érő ruha királyi vászna alatt, mely alól a kötény ráncai s csöngő szalagjai is áttetszettek, ám ez a testesség egészen másfajta volt, mint a hős testvéré: tudniillik mindenütt csupa zsír, különösen a mell táján, amelynek kettős dombja a felsőruha leheletszerű batisztja alatt fölmagaslott, s a fölöslegesen vállalt leugrásnál lötyögve rengett. A fej egészen kicsi volt e nagysághoz és teltséghez képest, de nemes vágású, haja rövid, orra kicsiny, finom hajlású, szája szép, álla kellemesen előreugró és szeme hosszú pillájú, büszkén fátyolozott pillantású.

Intézőjével a pálmák árnyékában állva gyönyörködő pillantással kísérte a lépésben távolodó méneket.

- Rendkívül tüzesek - hallották szavát. - Vezer-Min még inkább, mint Vepvavet. Neveletlenek voltak, el akartak ragadni. De én megfékeztem őket.

- Ezt csak te tudod - felelte Mont-kav. - Bámulatos. Kocsisod, Noternaht nem merne szembeszállni velük. Senki sem merne a házból, oly vadak ezek a szír lovak. Tűz van az ereikben vér helyett. Nem is lovak, démonok. De te leigázod őket. Érzik az úr kezét, bokrosságuk megtörik, s megjuhászodva futnak a szerszámban. Ám te a győztes harc után vadságukkal még csak fáradt se vagy, hanem úgy ugrasz le, uram, a kocsiról, mint egy vakmerő fiú!

Petepré futólag elmosolyodott kicsi szája mély szögletéből.

- Az a szándékom - mondta -, hogy Szebeknek szentelem ezt a délutánt, s vízi vadászatra megyek. Tedd meg az előkészületeket, és kelts föl idejében, ha elaludnék. Legyenek hajítófák a csónakban és lándzsák a halak leszúrására. Gondoskodj szigonyokról is, mert jelentették nekem, hogy egy nagy erejű víziló eltévedt a holt ágban, ahol vadászom, és ez izgat a legjobban: magam akarom elejteni.

- Mut-em-enet, az úrnő - felelte az elöljáró lesütött szemmel - remegni fog, ha ezt meghallja. Hallgasd meg kérésemet, legalább ne saját kezűleg támadj a vízilóra, hanem engedd át a szolgáknak ezt a veszélyt és vesződséget! Az úrnő...

- Abban nem telik örömöm - felelte Petepré -, magam hajítok.

- De az úrnő reszketni fog!

- Reszkessen! No és - kérdezte, miközben hirtelen mozdulattal az intéző felé fordult -, a házban rend van? Nincs baj, esemény? Semmi? Miféle emberek azok? Ahá, vándorkereskedők. Az úrnő jókedvű? A tisztelt szülők a felső emeleten egészségesek?

- A rend és az egészség tökéletes - adta meg a választ Mont-kav. - A kegyes úrnő késő reggel látogatásra vitette magát Renenutethez, Amun főmarhamestere nejéhez, hogy a szent énekekben gyakorolja vele magát. Hazatérve megparancsolta Tepem-anhnak, az elzártak háza írnokának, hogy meséket olvasson föl, s közben volt kegyes megcsókolni az édességeket, amelyeket szolgád elébe adott. Ami a mélyen tisztelt szülőket illeti a felső emeleten, kegyeskedtek átkelni a folyón, és Thutmózisznak, a nappal egyesült istenanyának halottastemplomában áldozni. Megtérve nyugatról, a magas testvérek, Huij és Tuij azzal töltötték az időt, hogy szent békességben, kéz a kézben üldögéltek a kerti lakban kerted tava mellett, és hazatérésed óráját várták, hogy az ebéd föltálaltassék.

- Őket is értesítheted, s mellesleg szavad közé szőheted - mondta a háziúr -, hogy még ma föl akarom hajtani a vízilovat. Hadd tudják meg.

- Sajnos - felelte a tiszttartó -, emiatt nagy lesz aggodalmuk.

- Az se baj - szólt Petepré. - Úgy látom - tette hozzá -, itt jól mulattak ma délelőtt, mialatt én az udvarnál mérgelődtem, s a Merimat-palotában bosszankodtam.

- Bosszankodtál? - kérdezte Mont-kav megrökönyödve. - Hogyan lehetséges ez, amikor a palotában a jó isten...

- Vagy testőrezredes az ember - hallatszott az elforduló úr szava, miközben megrántotta hatalmas vállát - és hóhérok parancsnoka, vagy nem az. De ha az ember csak... és ott olyan... - Szavai elfoszlottak. A tiszttartóval, aki figyelte s felelgetve hajolt feléje, s valamicskével mögötte maradt, kézemelő szolgák közt vonult el a kapun át és háza felé. József tehát látta “Potifár”-t, amint önmagában a nevet mondani szokta, Egyiptom nagyurát, akinek eladatott.

Józsefet ismét eladják és arcra borul

Mert ez történt most. Hamat, a hórihorgas írnok az elöljáró nevében megkötötte az öreggel az üzletet a törpék jelenlétében. De József alig vetett rá ügyet, hogyan folyt a vásár, s milyen magas árat adtak érte, annyira elmerült gondolataiba, s annyira elfoglalták első benyomásai, melyeket új tulajdonosának személyéről nyert. Csillámgallérja, kitüntetései és túl kövér, de büszke alakja, leugrása a kocsiról s a hízelgések, melyeket Mont-kav mondott lózabolázó erejéről és bátorságáról, szándéka, hogy saját kezűleg győzze le a vad vízilovat, nem bánva, ha neje, Mut-em-enet, s szülői, Huij és Tuij reszketni fognak is emiatt (a “nembánomság” szó itt még csak nem is fejezi ki teljes mértékben magatartását): gyors kérdése másrészt a ház zavartalan rendje s az úrnő jókedve felől; sőt a töredékes célzások az udvarnál szenvedett bosszúságokra, amelyek távoztában hullottak le ajkáról - mindez Jákób fiának sürgetőn kínálkozott a gondolkodásra, vizsgálódásra, találgatásra, s magában főtt, hogy átértse, megfejtse és kiegészítse a dolgokat, mint az, aki a lehető leggyorsabban akar szellemileg úrrá lenni a körülményeken és adottságokon, amelyek közé véletlenül kerül, s amelyekkel számolnia kell.

Vajon, így kószáltak gondolatai, ott állhat-e egy nap “Potifár” mellett a kocsiban mint gyeplőtartó? Vajon elkísérheti-e kéjvadászatra a holt Nílus-ágba? Valóban, akár hiszik, akár nem, már ebben az órában, alighogy a ház elé hozták, s az első figyelmes-gyors körültekintés után embereken és dolgokon, arra gondolt, miként is kerülhet előbb vagy utóbb, de mihelyt csak lehet, az úrnak oldalára, a legfőbbnek ebben a körben, ha nem is a legfőbbnek egész Egyiptomban - és a továbbiakból kiderül, hogy a beláthatatlan nehézségek, melyek az első s még nagyon távoli céltól elválasztották, már ekkor nem gátolták abban, hogy még tovább gondoljon, s a legfőbbnek még véglegesebb megtestesülésével való kapcsolatáról ábrándozzék.

Ilyen volt ő; mi már ismerjük. Kisebb igénnyel vihette-e volna annyira az országban, mint amennyire vitte? Az alvilágba került, amelynek a kút volt bejárata - neve többé nem József Uzarszif; s hogy ő a legutolsó a legutolsók között, nem tarthatott sokáig. A jó- és rosszindulaton gyorsan átlátott. Mont-kav jó volt. A gyengéd üdvözlésnél könny szökött szemébe, mert gyakran nem érezte magát a legrózsásabban. Manó, a kis bolond szintén jó volt, és nyilván szívvel-lélekkel segítségre kész. Dudu ellenség volt - ameddig az marad, talán hozzá lehet férni. Az írnokok féltékenységet árultak el, mert ő maga is írnok: ezt az ellenérzést kíméletesen tekintetbe kell venni. Így mérlegelte a legközelebbi kilátásokat - és helytelen volna emiatt perbe szállni vele, és alantas törtetőnek nevezni. József nem volt az, s gondolatainak nem ez a helyes megítélése. Ő magasabb feladatra nézett és gondolt. Isten az ő életének, mely oly balgatag volt, véget vetett, és újra föltámasztotta; Ő vezette az izmáeliták útján ebbe az országba, s Neki, mint mindenben, kétségkívül ezzel is nagy célja volt. Ő semmit sem tett, aminek ne lett volna jelentős következménye, s ezért hűségesen kezére kellett járni minden kapott szellemi képességgel, nem pedig lomha tétlenséggel megbénítani az Ő szándékait. Isten álmokat küldött rá, amelyeket az álmodónak magában kellett volna tartania: a kéveálmot, a csillagálmot; és ezeknek az álmoknak sora nem annyira ígéret, mint inkább utasítás volt. Így vagy úgy teljesedniök kellett - mi módon, azt csak Isten tudta, de az elragadtatás ebbe az országba már a kezdetet jelentette. Maguktól persze mégsem telhettek be - segíteni kellett. Ama csöndes sejtelem vagy meggyőződés szerint élni, hogy Istennek kivételes szándéka van velünk, nem alacsony törtetés, s nem a nagyravágyás a helyes szó ide: mert ez a becsvágy Istenért való, és jámborabb nevet érdemel.

József tehát szinte ügyet se vetett második eladatásának menetére, s jóformán nem is törődött vele, milyen áron kel el - annyira elfoglalta az, hogy benyomásait földolgozza, s szellemileg úrrá legyen a helyzeten. A nyakigláb Hamat, füle megett nádszálaival, melyeket csodálatos egyensúlyban tartott, mert úgy ültek ott, mintha oda lennének enyvezve, s egyetlenegy se esett le közülük, akárhogy izgett-mozgott is alkudozás közben, makacsul nyargalt azon, hogy igenis különbség van “szükség” és “használhatóság” között, s ily módon akarta az árat lenyomni, az aggastyán viszont régi és jól bevált érvét állította csatasorba: a viszontajándék értéke legalább annyi legyen, amennyiből megélhet, hogy így a háznak továbbra is szolgálatára állhasson; s olyan magától értetődőnek tudta ezt a szükségességet föltüntetni, hogy az írnoknak, a maga hátrányára, egyáltalán eszébe se jutott vitatni azt. Az egyiket Dudu, a ruhatáros támogatta, aki a “szükségest” és “használhatót” egyaránt kétségbe vonta, mégpedig mindhárom árura: hagymára, borra és rabszolgára nézve; a másikat Sepszesz-Bész, aki ciripelve adott hangot törpe éleslátásának, s Ozarszifot feltétlenül s minden fösvénykedő huzavona nélkül szerette volna megvétetni az elsőnek kimondott áron. És csak jóval később s csupán mellesleg avatkozott közbe maga az alku tárgya is, úgy ítélvén, hogy százötven deben túlságosan kevés érte, s legalább százhatvanban meg lehet egyezni. Ezt Istenért való becsvágyából tette - Hamat, az írnok persze fölindultan utasította vissza, s a legnagyobb mértékben illetlennek mondta, hogy az alku tárgya árának megvitatásába beleavatkozzék; erre megint elhallgatott, s hagyta, hadd menjenek a dolgok a maguk útján.

Végre látta, amint Hamat egy fiatal, foltos bikát vezetett elő az istállóból; s különös volt a maga értékét és becsét így állat alakban kivetítve maga előtt látni, különös, noha cseppet sem sértő errefelé, ahol a legtöbb isten állat alakban ismerte föl magát, ahol az egyenlőség és egymásmellettiség egyesítésére oly sok gondolati gondot fordítottak.

Különben a fiatal bikánál nem álltak meg: értéke még nem volt egyenlő Józseféval, mert az öreg vonakodott az állat értékét százhúsz debennél többre becsülni, s más különböző tárgyakat: egy marhabőr páncélt, több bála írópapirost és közönséges vásznat, egy pár párducbőrből készült bortömlőt, egy csomag szódát holttestek besózására, egy öreg horgot s néhány kéziseprűt kellett még letenni, hogy a pávián őrizte mérleg szent egyensúlyban lebegjen, mégpedig inkább megegyezés és szemmérték szerint, mint tisztára számtanilag; mert végül is, hosszú vita után a számok körül, lemondtak az alku számszerűségéről, s mindkét részről megnyugodtak abban az érzésben, hogy nem csapták be őket túlságosan. Százötven és százhatvan deben réz között állapodott meg a szemük előtt lebegő csereérték, és a ráadások mellett ennyiért lett Ráhel fia Petepré, az egyiptomi nagyúr tulajdona.

Megtörtént. A midjáni izmáeliták életcélja betelt, elszállították azt, aminek Egyiptomba vitelére kiválasztattak, most már mehettek tovább, hogy eltűnjenek a világban - nem volt többé szükség rájuk. Öntudatukat ez a tény különben nem érintette, éppoly fontosnak tartották magukat, mint eddig, amint ismét fölszedelőztek, s egyáltalában nem érezték létüket fölöslegesnek. S vajon az aggastyán kívánságának és atyai vágyának, hogy gondoskodjék a lelencről és a legjobb házban helyezze el, amelyet ismer, nincs-e az erkölcsi világban tulajdon tiszteletre méltó súlya, még ha, másfelől nézve, szeszélye csupán eszköz és szerszám és közvetítés volt is a célhoz, amelyet nem is sejtett? Eléggé föltűnő, hogy Józsefet egyáltalában továbbadta, mintha nem is lehetett volna másként - és oly haszonnal, melynek révén, amint mondta, éppen csak “megélhet”, és kereskedői lelkiismerete éppen hogy megnyugodhat. De nyilván nem a haszon végett tette, és ha jól látjuk, a kút fiát szívesen meg is tartotta volna, hogy jó éjszakát mondasson és pirított lepényt süttessen vele. Nem önérdekből cselekedett, bármennyire igyekezett is érdekeit legalább kereskedőileg védelmezni. De hát mit is jelent az “önérdek”? Ösztöne hajtotta, hogy Józsefről gondoskodjék és jól elhelyezze, s e vágy kielégítésével egyben s még mindig tulajdon érdekét szolgálta, akárhonnan került is belé ez a parancsoló vágy.

És József éppen az az ifjú volt, aki tudta méltányolni a szabadság méltóságát, mely a szükségszerűt emberiesen átlelkesíti; és amikor az agg a megkötött üzlet után így szólt hozzá: - No látod, Hallod-e vagy Uzarszif, ahogy magad nevezed, most már nem vagy az enyém, ehhez a házhoz tartozol, s amit elgondoltam, azt valóra is váltottam - az aggastyánt megillető legnagyobb háládatosságot tanúsította, ismételten megcsókolta ruhájának a szegélyét, és megváltójának nevezte.

- Élj boldogan, fiam - mondta az öreg -, és légy méltó a jótettre! Légy okos és előzékeny mindenkivel szemben, és uralkodj nyelveden, ha fészkelődik, hogy gáncsolódjék vagy kellemetlen különbségtevésekkel próbálkozzék, például a tiszteletre méltó és az elavult között - ezzel csak verembe juttatod magad! Nyelved édesen szóló, s tud kedvesen jó éjt mondani s más egyebet is, ehhez tartsd magad, s örvendeztesd meg az embereket, ahelyett hogy gáncsoskodással fölszítanád ellenérzésüket, mert ez nem tesz jót. Röviden, élj boldogan! Hogy kerüld azokat a hibákat, amelyekkel a verembe juttattad életedet: a kárhozatos bizakodást és vakhitet, erre nyilván nem kell intenem téged, mert e tekintetben, úgy gondolom, eleget tanultál. Nem kutattam, közelebbről hogy áll a dolog, és nem próbáltam beavatkozni életviszonyaidba, mert nekem elég tudnom, hogy sok titok rejtőzik a zűrzavaros világban, és tapasztalatom arra tanít, hogy sok mindent lehetségesnek tartsak. Ha úgy volna, amint szokásaid és képességeid néha gyanítani engedik, hogy jó viszonyok közt éltél és örömolajjal kenhetted magad, mielőtt a kút méhébe alászálltál, nos, akkor mentőkötelet kaptál, és jó reményed lehet az újbóli méltó fölemelkedésre azáltal, hogy ebbe a házba eladtalak. Élj boldogan, harmadszor is! Mert már kétszer mondtam ezt, és amit harmadszor is mond az ember, az annál biztosabb. Öreg vagyok, és nem tudom, látlak-e még valaha. Adón, a te istened, aki úgy tudom, a lemenő naphoz hasonló, óvjon és oltalmazza lépteid, hogy meg ne botoljanak. És áldott légy!

József letérdelt a földre e jó atya előtt, és még egyszer megcsókolta ruhája szegélyét, miközben az aggastyán kezét fejére tette. Azután Mibzámtól, a vőtől is búcsút vett az eladott, és megköszönte neki, hogy kisegítette a veremből, tovább Éfertől, az unokaöcstől, és Kédártól és Kedmától, az öreg fiaitól, mint némileg lanyhábban Baálmahartól, a málhás szolgától is, és Jupától, a duzzadt szájú fiútól, aki József állati ellenértékét, a fiatal bikát kötélen tartotta. És ezután az izmáeliták elvonultak az udvaron és a visszhangos kapubolton keresztül, amint jöttek, csupán József nélkül, aki ott állt és nézett utánuk, szíve mélyén nem minden fájdalom és csüggedés nélkül, a válás és mindama új és bizonytalan miatt, ami várt rá.

S amikor az izmáeliták eltűntek és körülnézett, észrevette, hogy az egyiptomiak mind útjukra mentek, és ő egyedül állt ott, vagy majdnem egyedül; mert aki mellette maradt, az Sze’enh-ven-nofre-Neteruhotpe-em-Per-Amun volt, Manócska, a gúnyvezír, aki mellette állt, vörös majmával vállán, s gyűrt mosollyal tekintett föl rá.

- Mit tegyek most, és hová forduljak? - kérdezte József.

A törpe nem válaszolt. Csak fölbólintott neki, és tovább örvendezett. Egyszerre azonban összerezzenve elfordította fejét, és így suttogott:

- Borulj arcra! - Egyúttal maga is követte ezt a parancsot, és homlokát a földre szorította, hason kuporgó kis halom lett, az állatkával maga fölött; mert a hirtelen mozdulatot ez ügyesen kiegyensúlyozta, csupán uracskája válláról kellett hátára sétálni, ahol most fölkunkorított farokkal guggolt, és állandó rémülettől tágult szemével arra meredt, ahonnan József sem tudta visszatartani tekintetét, mert jóllehet követte Manócska példáját, de megalázkodásában is szabadon tartotta homlokát könyökből fölemelt két karja között, hogy lássa, mi előtt vagy ki előtt fejezi ki áhítatát.

Az asszonyok házából az udvaron keresztül átlós irányban menet vonult az úr háza felé: elöl öt szolga köténnyel és szűk vászonsapkában, hátul öt szolgáló kibontott hajjal, közbül pedig núbiai rabszolgák meztelen vállán lebegve fölöttük, keresztbe vetett lábbal, vánkosaira hátradőlve ült aranyozott hordszékén, amelyet toroktátó állatfejek ékesítettek, egy ékes egyiptomi dáma, csillogó dísszel gubancos fürtjeiben, arany ékszerrel nyakában, gyűrűkkel ujjain s liliomkarjain, miközben egyiket - nagyon fehér és kéjes kar volt - lomhán lelógatta a hordszék oldalán, és József a hölgy fejének ékszerkoszorújában ott látta személyes-egyéni, a kikészítettség ellenére egészen egyszeri és magában álló profilját, kozmetikailag halántéka felé meghosszabbított szemével, benyomott orrával, arca árnyas gödreivel, egyszerre keskeny és lágy, mély zugok közt kígyózó szájával.

Ez volt Mut-em-enet, a ház úrnője, aki ebédre vonult, Petepré házastársa, baljóslatú asszony.

NEGYEDIK FEJEZET: A LEGMAGASABB

Mennyi ideig maradt József Potifárnál?

Volt egy ember s annak egy csökönyös tehene, amely nem akarta viselni az igát, amikor a mezőn eljött a szántás ideje, hanem mindig levetette nyakából. Az ember elvette a borját, és kivitte a mezőre, amelyet meg kellett szántani. Amint a tehén most meghallotta kicsinyének bőgését, tűrte, hogy oda tereljék, ahol borja volt, és viselte az igát.

A borjú ott van a mezőn, az ember kivitte, de nem bőg, halálos csöndben áll, miközben első ízben tekint körül az idegen mezőn, amelyet a halál mezejének tart. Érzi, hogy túlságosan korai volna még hangját hallatni; de mindamellett van fogalma az ember céljairól és rég halogatott terveiről, mert ez a borjú Jehószif vagy Ozarszif. Ahogy az embert ismeri, egyenesen azt gyanítja és álomszerűen tisztában van vele, hogy elragadtatása erre a mezőre, amellyel szemben odahaza oly csökönyösen viseltetnek, nem összefüggéstelen véletlen, hanem egy tervnek része, amelyben az egyik maga után vonja a másikat. A “magautánvonás” és “magautánhozatás” témája egyike azoknak, amelyek intelligens és álmodozó lelkében, ahol, mint néha a valóságban is, úgyszólván egyszerre áll az égen nap és hold, zenei ellentétet alkotnak, és a hold vezető gondolata, mely fénylőn tör utat testvéreinek, a csillagisteneknek, szintén közrejátszik. Vajon József, a borjú nem töprengett-e már magától és saját felelősségére, jóllehet az ember elhatározásaival is összhangban, Gózem országrésznek csillogó mezői fölött? Korai és messze előrefutó gondolatok, saját belátása szerint, amelyeknek egyelőre jobb némán maradniok. Mert sok mindennek kell beteljesülnie, mielőtt maguk is beteljesülhetnének, és az elragadtatás önmagában még nem elegendő; mással kell még párosulnia, amire a legnémább várakozással és gyermekesen titkolózó bizalommal gondolt, amiről azonban még csak gyanítani sem lehet, hogyan indul el majd útján, és hogyan tud valaha végbemenni. Ez az emberen múlik, aki a borjút a mezőre vitte, ez az Istenen múlik.

Nem, az odahaza fájdalmában dermedt öregről József nem feledkezett meg; hallgatása, sokévi hallgatása egy pillanatra se vezessen ily elítélő véleményre - a legkevésbé abban az időpontban, ahol éppen tartunk, s amelyről oly érzésekkel beszélünk, amik hajszálnyira hasonlatosak az övéihez, amik az övéi. Ha ugyanis az az érzésünk, mintha egyszer már eljutottunk volna történetünknek ehhez a pontjához, s mintha mindezt egyszer már elbeszéltük volna; ha a ráismerés, a “már láttam”, a “már megálmodtam” különös érzése nagyon nyomaszt és arra késztet bennünket, hogy átadjuk magunkat neki, akkor ugyanazzal a tapasztalattal állunk szemben, amely hősünket annak idején eltöltötte; ez a megegyezés nyilván nem ok nélkül való. Az, amit a mi nyelvünkön József apához-kötöttségének próbálunk nevezni, s amely annál mélyebb és bensőségesebb, mert messzemenő azonosítás és fölcserélés folytán egyben istenhez-kötöttség is volt, éppen most rendkívül erősen igazolódott - és hogyan is ne igazolódott volna őbenne, mikor vele, rajta és rajta kívül igazolódott? Amit átélt, utánzás és követés volt: árnyalati változással atyja egykor előre átélte számára ugyanezt. És titokzatos látni, hogy a követés jelenségében a szándékos az elrendelttel miként elegyedik úgy, hogy nem lehet megkülönböztetni, tulajdonképpen ki az, aki utánoz, és akinek célja az előre átélt ismétlése: a személy vagy a sors. Belső tükröződik külsőben, látszólag akaratlanul történéssé testesül, mely a személyhez kötött s vele egy volt már mindöröktől fogva. Mert utunk mindig nyomokon visz, és minden élet mitikus formák kitöltése jelennel.

József szívesen eljátszott mindenféle követéssel és jámboran szemfényvesztő önmegcseréléssel, amivel hatást tudott elérni, és az embereket legalább pillanatnyilag megnyerte. Most azonban egészen betöltötte és elfoglalta az atyainak visszatérése és föltámadása önmagában: ő volt Jákób, az atya, aki Lábán országába lépett, az alvilágba lopva, lehetetlenné téve odahaza, menekülve a testvéri gyűlölet elől, a Vörös lihegő történése elől áldásra és elsőszülöttségre - Ézsau tízszeresre vált, ez volt az egyik változás, és Lábán is kissé másként festett ebben a megjelenülésben: tűzijátékos kerekeken és királyi vászonba öltözve érkezett Potifár, a ménzabolázó, kövéren, zsírosan és vakmerőn, hogy remegni kellett érte. De ő volt az, semmi kétség, bárha az élet mindig új formáival játszik ugyanannak. Ismét, az “egykor” híradása szerint, idegen volt Ábrám magva egy országban, amely nem az övé, és József Lábánnak fog szolgálni, aki visszatérésében egyiptomi nevet viselt, és nagyzolón “A nap ajándéká”-nak mondta magát - mennyi ideig szolgál majd neki?

Ezt kérdeztük Jákób jelenében, és értelmesen tisztáztuk a kérdést. Ismét ezt kérdezzük a fiú esetében is, eltökélten, hogy ezúttal is véglegesen rendet teremtünk, és az álomszerűt a szilárd valóságra vonatkoztatjuk. Az idő- és korkérdés valósító meggondolása József történetének esetében mindig nagyon hanyagul működött. A felszínesen álmodozó képzelet azt a változatlanságot és időtől való érintetlenséget tulajdonítja alakjának, ahogyan Jákób szemében élt, aki őt halottnak és széttépettnek tartotta, és amit csak a halál adhat meg valójában. Az atya hite szerint megboldogult fiú azonban élt és gyarapodott években, s ha világosságot akarunk, tudnunk kell, hogy az a József, akinek széke előtt egy nap a szorongatott fivérek ott állottak s mélyen meghajoltak, negyvenéves férfi volt, akit a kérelmezők szemében nemcsak a rang, méltóság és ruházat, hanem a változások is, melyeket az idő vitt végbe személyén, fölismerhetetlenné tettek.

Ekkor már huszonhárom év folyt el azóta, hogy az Ézsau-fivérek eladták őt Egyiptomba - csaknem annyi, mint amennyit Jákób összesen töltött a “Sohavisszanemtérés” országában; és ezt az országot is, amelyben Ábrahám magva most idegen volt, így lehetett hívni, annál több joggal, mint amazt, mert nem tizennégy és hat és öt évig maradt József ott, vagy hét, tizenhárom és öt esztendeig, hanem csakugyan egész élete hosszat, és csak a halálban tért haza. Teljesen homályos azonban és kevés figyelemre méltatott, miként oszoltak alvilági évei áldott életének egymástól mégis oly világosan elkülönöződő korszakaira - különösen az első, döntő szakaszokra, amikor Potifár házában tartózkodott, majd ismét a sírverembe jutott.

Összesen tizenhárom év esik e két életszakaszra, amennyire Jákóbnak volt szüksége, hogy tizenkét mezopotámiai gyermekét fölsorakoztassa - föltéve persze, hogy József harmincéves volt, amidőn feje fölemeltetett, és első lett az alárendeltek között. Jegyezzük meg, sehol sincs leírva, hogy akkor ennyi idős volt - vagy semmi esetre sem ott, ahol írva kellett volna lennie, hogy mértékadó legyen. És mégis általánosan elfogadott tény ez, olyan axióma, amely nem szorul bizonyításra, hanem önmagáért szól, és miként a nap, amely tulajdon anyjával nemzi magát, a legvilágosabb igényt támasztja az egyszerű elfogadásra. Mert mindig így van ez. Harminc esztendő a megfelelő kor annak az életfoknak elérésére, amelyet József akkor elért; harminc esztendővel vállunkon lépünk ki az előkészület korának homályából és sivatagából a tevékeny életbe: ez a láthatóvá levés és beteljesedés időpontja. Tizenhárom év múlt el a tizenhat éves ifjú megérkezésétől Egyiptomba addig, amíg Fáraó elé állt, ennyi bizonyos. Mennyi esik azonban ebből a Potifár házában töltött életszakaszra, és mennyi, következésképpen, a sírveremre? A hiteles hagyomány nem ad bizonyosságot; néhány keveset mondó fordulat minden, amit történetünk időviszonyának tisztázására belőle meríthetünk. Hogyan teremtsünk tehát világosságot? Az évcsoportok mely elrendezéséhez tartsuk magunkat?

A kérdés illetlennek tűnik föl. Ismerjük történetünket, avagy nem ismerjük? Illő és méltó-e az elbeszélés lényegéhez, hogy az elbeszélő dátumait és faktumait holmi megfontolások és levezetések alapján nyilvánosan számítgatja? Lehet az elbeszélő más is, mint névtelen forrása az elbeszélt vagy tulajdonképpen önmagát elbeszélő történetnek, amelyben minden önmaga által, így és nem másként kétségtelen és bizonyos? Az elbeszélő, ez lesz ítéletünk, legyen benne a történetben, legyen vele egy és nem kívüle álló, aki számítgat és bizonyít.

De hogy állunk Istennel, akit Ábrám eleve elgondolt és fölismert? Ott van a tűzben, de mégsem ő a tűz. Tehát ott van benne és ugyanakkor rajta kívül. Persze két különböző dolog: valaminek lenni, és ezt a valamit szemlélni. És mégis vannak síkok és szférák, ahol mindkettő egyszerre lehetséges: az elbeszélő ott van a történetben, de nem ő a történet; ő a történet tere, de az nem az ő tere, ő maga is kívül van a történeten, és lényének bizonyos fordulatával kerül abba a helyzetbe, hogy azt magyarázhassa. Sohasem volt célunk azt a csalódást kelteni, hogy mi vagyunk József történetének ősforrása. Az megtörtént, mielőtt bárki elmesélhette volna; ugyanazon forrásból fakadt, amelyből minden történés, és a történés által beszélte el önmagát. Azóta a világon van; mindenki ismeri vagy ismerni véli, mert elég gyakran ez az ismeret csupán felelőtlen és számot adni nem tudó, felszínesen álmatag tétovaság. Százszor is elbeszélték, az elbeszélés száz eszközével. Itt és ma olyan ez az eszköz, amelyben mintegy öneszméletet nyer és ráemlékszik, tulajdonképpen hogyan is történt egykor pontosan és valóságosan, így tehát egyszerre fakad és magyarázza magát.

Megmagyarázza például, hogyan tagolódott a tizenhárom esztendő, amely József eladatásától fejének fölemeltetéséig telt el. Annyi ugyanis bizonyos, hogy már az a József is, aki fogságba került, egyáltalán nem azonos a gyermekkel, akit az izmáeliták Petepré háza elé hoztak; sőt inkább a tizenhárom esztendő túlnyomó része e házban való tartózkodására esik. Határozottan föltehetjük, hogy így volt; de örömmel vállalkozunk a kérdésre, miként is lehetett volna másként. József társadalmi szempontból nézve tökéletes nulla volt, amikor tizenhét vagy alig tizennyolc évesen az egyiptomi szolgálatába lépett, és a házában megtett pályafutásához kellett is annyi idő, amennyit ott valóságosan eltöltött. “Potifár” nem a második vagy a harmadik napon helyezte habir rabszolgáját minden birtoka fölé, s adta ezt József keze alá. Időbe került, amíg csak észre is vette - ő és más személyek, akiknek szerepe döntő volt e jelentékeny életszak kimenetelére. Azonkívül pedig e meredeken fölfelé ívelő pályának a gazdasági-kormányzói téren szükségszerűen évekre kellett nyúlnia, hogy az az iskola legyen, aminek szánva volt; tudniillik egy legnagyobb méretű jószágkormányzásé, amely rákövetkezett.

Egyszóval: tíz évig maradt József Potifárnál, és közben huszonhét esztendős lett, “héber férfi”, mint ahogyan mondották, akit bizonyos oldalról alkalomadtán “héber szolgá”-nak is neveztek ugyan, ebben azonban van némi beteges-kétségbeesett mellékzönge, hiszen a valóságban József már régen nem volt “szolga”. Hogy állásra és tekintélyre mikor szűnt meg az lenni, pontosan tudni és meghatározni nem lehet - ma éppoly kevéssé, mint valaha. Lényegében ugyanis és tisztán jogilag fölfogva József mindig “szolga” maradt, rabszolga, még uraságának legmagasabb fokán is és életének végeztéig. Mert arról olvasunk, hogy eladták és ismét eladták őt; de fölszabadításáról vagy megváltásáról sehol sem olvasunk. Rendkívüli életpályája hallgatagon siklik tova rabszolgaságának jogi ténye fölött, és hirtelen fölemelkedése után már senki sem kérdezősködött felőle. Viszont már Petepré házában sem élt sokáig szolgasorban a szó alacsony értelmében, és áldásos fölemelkedése a háznagy Eliézer-rangjára semmi esetre sem vette igénybe valamennyi Potifár-évet. Hét esztendő elég volt hozzá, ez az egyik bizonyosság; és a másik az, hogy csak az évtized hátralevő részét töltötték és árnyalták be a zavarok, amelyek egy boldogtalan asszony érzelmeiből keletkeztek, és e korszak befejeződését siettették. A hagyomány nem mulasztja el legalább általános és körülbelüli időmeghatározással hírül adni, hogy ezek a zavarok nem nyomban vagy nagyon is hamar Józsefnek a házba lépése után kezdődtek, s nem is fölemelkedésével esnek egybe, hanem csak akkor merültek föl, miután magas állását már elérte. “Ezek után”, olvassuk, keletkeztek: az után tudniillik, hogy József a legmagasabb bizalmat kivívta; úgyhogy azt a boldogtalan szenvedélyt csupán három éven át tartónak - elég hosszú idő a részeseinek! - kell elgondolni, míg a katasztrófa végét nem vetette.

A történet ilyetén önvizsgálódásának eredménye megállja az ellenpróbát. Ha következésképpen a Potifár-korra Józsefnek tíz esztendejét kell számítani, a rákövetkező szakaszra, a fogságéra jut három. Se több, se kevesebb; és csakugyan, ritkán esik egybe meggyőzőbb módon igazság és valószínűség, mint ebben a tényben. Mi sem lehet meggyőzőbb és helytállóbb, mint hogy József, a három napnak megfelelően, amelyet Dótánban a veremben töltött, három éven át, se több, se kevesebb ideig, volt ebbe az üregbe vetve. Még messzebbmenőleg azt állíthatjuk, hogy maga is eleve gyanította ezt, sőt tudta, és mindannak alapján, amit tervszerű-szépnek, értelmesnek és helytállónak hitt, más lehetőséget számba sem vett - s ebben a puszta követelményhez alkalmazkodó sors még megerősítette.

Három év - nem elég, hogy így volt: nem is lehetett volna másként. És a hagyomány szokatlan pontosságú időmegjelöléssel határozza meg közelebbről, miként oszlott meg ez a három; följegyzi, hogy József híres élménye a fősütőmesterrel és főpohárnokkal, előkelő fogolytársaival, akiket ki kellett szolgálnia, már az első esztendőre esik. “Két esztendő múlva”, szól az Írás, Fáraó álmot látott, és József megmagyarázta álmait. Két esztendő múlván? Ezen vitatkozni lehetne. Ez úgy is értelmezhető: két esztendővel azután, hogy Fáraó fáraó lett, azaz ama fáraó trónra lépése után, ki a rejtélyes álmokat látta. Vagy azt is jelentheti: két évvel azután, hogy József az urak álmait megfejtette, és a fősütőt, amint tudjuk, fölakasztották. A vita azonban hiábavaló lenne, mert a kijelentés mindkét vonatkozásban helytálló. Igen, a bevádolt udvarnokokkal történt események után két esztendővel álmodott Fáraó; és egyben két esztendővel azután, hogy fáraó lett, mert József börtönben tartózkodása alatt, mégpedig az első év végén történt, hogy Amenhotep, e néven harmadik egyesült a nappal, és fia, az álmodó a kettőskoronát fejére tette.

Látnivaló ebből, mennyire nincs semmi hamis a történetben, mennyire egyezik minden a tíz és három évvel, amíg József harmincesztendős lett, és mily tisztán és pontosan oldódik föl minden az igaz és helytálló harmóniájában!

Az unokák országában

Az élet játéka, amennyiben az emberek egymás közti vonatkozásait illeti, és ugyanezen emberek tökéletes gyanútlansága vonatkozásaik jövőjét illetőleg, melyek az első tekintetváltásnál semmisebbek, súlytalanabbak, általánosabbak, idegenebbek és közönyösebbek már nem is lehetnének, és egy nem sejtett napon égő egybeolvadás és rettentő testközelség jellegét kell hogy fölvegyék - ez a játék és ez a gyanútlanság az eleve mindent tudó szemlélő számára fejcsóváló elgondolkodás tárgya lehet.

József most ott kuporgott leborulva, térden csúszva Manó, a törpe, más néven Sepszesz-Bész mellett az udvar kövezetén, és ujjai közt kíváncsian tekintett ki a pompás és merőben ismeretlen jelenségre, mely néhány lépés távolságra tőle aranyoroszlános hordszékén ellebegett, az alvilági magascivilizáció e tüneményére, amely nem keltett benne más érzést, mint a bíráló elutasítással erősen átitatott hódolatét, és más gondolatot, mint effélét: “Hohó! Ez bizonyára az úrnő! Potifár asszonya, akinek reszketnie kell miatta. A jókhoz vagy a gonoszokhoz tartozik-e? Külsejéből nem lehet eldönteni. Igen nagy úrnő Egyiptomban. Az atya nyilván megvetné. Én lanyhább vagyok ítéletemben, de azért én sem ijedek meg tőle...” Ez volt minden. A hölgy részéről még ennyi sem. Ellebegőben egy pillanatra a hódolók felé fordította fölékesített fejét. Látta is őket, nem is - oly tompán és vakon nézett el felettük. A törpét valószínűleg fölismerte, mivel ismerte, és lehetséges, hogy egy másodpercre a mosoly árnyéka jelent meg kipingált zománcszemében, és egészen könnyedén elmélyítette kígyózó szája szögletét - még ez is kétséges. A másikat nem ismerte, de erről alig vett tudomást. József kissé elütött környezetétől megfakult izmáelita kámzsájával, amelyet még mindig hordott, és hajviselete sem idomult még át. Látta-e ezt az úrnő? Mindenesetre. De az észrevétel nem hatolt büszke tudatában odáig, hogy számot vessen vele. Ha a rabszolga nem idevaló, az istenek tudják, hogyan került ide - tökéletesen elég, ha ők tudják, Mut-em-enet, röviden Eni többre tartotta magát, semhogy gondolkozzék róla. Látta-e, milyen kedves és szép az a fiú? De mire való kérdések! Látása nem volt látás; föl sem ismerte, titok volt előtte, hogy itt alkalom nyílik szeme használatára. Egyiküket sem érintette meg a gyanítás leghalványabb árnya és lehelete sem, meddig jutnak néhány éven belül, és mi minden történik még közöttük. Hogy az az ismeretlen hódolat-halom odalenn egy szép napon egyetlene és mindene, gyönyöre és dühe, betegesen kizárólagos gondolata lesz, aki megzavarja értelmét, őrültségekre ragadja, életének egész önuralmát, méltóságát és rendjét megsemmisíti - az asszonyhoz közel sem fért ez a gondolat. S hogy milyen siralom vár rá, Istennel eljegyzettsége és fejének koszorúja milyen rendkívüli veszélybe sodródik általa, és hogy az asszony őrültsége miatt egy hajszál választja majd csak el attól, hogy Istentől elszakadjon - nem is álmodta az álmodó, noha a hordszékről alácsüngő liliomkar elgondolkoztathatta volna. Bocsássák meg a szemlélőnek, aki a történetnek ismeri minden óráját, ha azoknak tudatlansága miatt, akik a történetben vannak és nem szintén azon kívül, egy pillanatig fejét csóválja.

Nyomban vissza is vonja vakmerőségét, amellyel a jövő fátyolát meglebbentette, s az irányító ünnepi órához tartja magát. Hét esztendőt ölel ez föl, József kezdetben olyan valószínűtlen fölemelkedésének éveit Petepré házában, attól a pillanattól kezdve, amikor az úrnő tovalebegése után a bolond kis Bész-em-heb az udvaron így suttogott fülébe:

- Meg fogunk nyírni és átöltöztetünk, hogy olyan légy, mint a többiek...

...és elvezette a cselédház fürdőseihez, akik, közben a törpével tréfálkozva, egyiptomi módra megnyírták haját, úgyhogy ő is olyan lett, mint a gátak vándorai; innen pedig ugyanazon ház ruháskamrájába és kötényraktárába, ahol egy írnok a készletekből egyiptomi ruhákat szolgáltatott ki, Petepré béresruháját köznapra és ünnepre, úgyhogy tökéletesen hasonló lett bármely kémei ifjúhoz, és a testvérek talán már ekkor sem ismerték volna föl első tekintetre...

...ezt a hét körforgásévet, amely a fiú életében az atyai évek utánzása és visszatérése volt, és annak az időtartamnak felel meg, amelyben Jákób menekülő koldusból nagy vagyonú pásztor és Lábán áldáserőtől felvirult gazdaságának nélkülözhetetlen részese lett. Most eljött József órája, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát - hogyan történt ez, és hogyan vitte véghez? Vizet talált, mint Jákób? Ez teljesen fölösleges lett volna. Vize bőségesen volt Peteprének, mert nemcsak a mulatókert lótusztava volt ott, hanem a fás- és veteményeskert ültetvényei között négyszögletes medencéket is lehetett találni, amelyeknek a táplálóval semmi összeköttetésük nem volt, és mégis táplálták a kertet, mert talajvíz töltötte meg őket. Vízben nem volt hiány; és noha Potifár háza belső életére nézve nem volt áldásház - ellenkezőleg, csakhamar kiderült, hogy minden méltósága ellenére bolondos és gyötrelmes ház volt, amelyben sok bánat kísértett -, de gazdasági jóléte így is virult; nehéz lett volna e házban “sokasítóvá” lennie, és csaknem fölösleges; elég volt, hogy a tulajdonos egy nap arra a meggyőződésre jusson, hogy ennek az ifjú külföldinek kezében van mindene a legjobb helyen, és ha ez kormányoz, egyáltalán nem lesz többé semmire gondja, s magának semmivel sem kell törődnie - ami magas rangjánál fogva meg is illette, s ahogy szokva is volt. Az általános bizalom megnyerésében nyilvánult meg tehát itt mindenekelőtt az áldáserő; és a természetes irtózás attól, hogy ezt a bizalmat bármely ponton - és éppen a legkényesebben - megcsalja, viselőjének erős segítsége lett, hogy elkerülje a viszályt Istennel.

Igen, Lábán-idő volt az, amely most kezdődött József számára, és mégis minden másként történt, mint az atyai megtestesülésben, s a követő számára másként alakultak a dolgok. Mert a visszatérés változás, és miként a kaleidoszkópban mindig ugyanaz a marék színes szilánk folyton változó képpé hull, úgy hozza létre a játékos élet ugyanabból és ugyanolyanból a mindig újat, a fiúcsillagképet ugyanazon részecskékből, amelyekből az atya életcsillaga összetevődött. A kaleidoszkópjáték tanulságos; mert milyen más rendbe illeszkednek majd a fiú számára a szilánkok és kövecskék, amelyekből Jákób életképe kialakult - mennyivel gazdagabban, bonyolultabban, de átkosabban is fognak esni! Későbbi, kényesebb “eset” a Józsefé, fiú-eset, könnyebb és mulatságosabb tán, mint az atyáé, de nehézkesebb, fájdalmasabb, érdekesebb is, és az atyai előélet egyszerű alapszínei és mintái alig ismerhetők föl abban az alakban, ahogy az övében visszatérnek. Például mi lesz ebben a Ráhel-gondolatból és előképből, a szelíd és klasszikus életalapképből - milyen fonák és életveszélyes arabeszk! Láthatjuk: mi itt a készülő, mi a már meglevő, mert lejátszódott, amikor a történet önmagát elbeszélte, és mi az, ami az idő és az egymásután ismét beiktatott törvénye szerint még nincs újból soron - hatalmas-borzongatón vonz ez bennünket; kíváncsiságunk iránta, ez a sajátságos kíváncsiság, amely tud már mindent, és nem annyira a tapasztalatnak, mint inkább a közlésnek szól, eleven bennünk, és újra meg újra megkísért a vakmerőség, hogy elébe vágjunk az uralkodó ünnepi órának. Így van ez, ha a kettős értelmű “egykor” űzi varázslatát; ha a jövő múlt, minden rég lejátszódott, és csupán ismét le kell játszódnia a határozott jelenben!

Amit tehetnénk türelmetlenségünkben, hogy kissé lazítsunk a gyeplőn, az annyi, hogy a jelen legszűkebb fogalmát némileg kitágítjuk, és az egymásután nagyobb tömegét vonjuk össze egységgé és szabadon kezelt egyidejűséggé. Erre a szemléletre különösen alkalmas az az évcsoport, amely Józsefet Petepré inasává és azután jószágigazgatójává tette; sőt szinte kívánkozik erre, mégpedig azért, mert azok a körülmények, amelyek sikerét nagymértékben segítették elő (holott azt lehetne hinni, hogy inkább gátolniuk kellett volna) és hatásukat az egész időszakra s még továbbra is kiterjesztették, mindjárt kezdetben már elhatározó szerepet játszottak, úgyhogy kezdetről nem is szólhatunk, ha ezeket a levegő módjára mindent átható körülményeket meg nem szólaltatjuk.

Az ige, miután József újbóli eladásának tényét megerősíti, mindenekelőtt azután azt állapítja meg, hogy József “az ő egyiptomi urának házában vala”. No persze, ott volt. Hol is lett volna? Ebbe a házba adták el, és ebben a házban volt - az ige mintha az amúgy is kétségtelen tényt erősítené meg s ismételné feleslegesen. Mégis, olvassunk helyesen. A kijelentés, hogy József Potifár házában “volt”, arra tanít, hogy ott maradt, amit az előbbiek még korántsem erősítenek meg, hanem kiemelésre méltó újdonság. József, miután eladták, magában Petepré házában maradt, azaz: Isten akarata szerint elkerülte a nagy és közeli veszélyt, hogy robotra küldjék az egyiptomi földjeire, ahol nappal a hőségtől senyvedhetett, éjjel pedig a fagytól didereghetett volna, és egy műveletlen ispán furkósbotja alatt sötétségben és nyomorúságban, észrevétlen, reménytelenül fejezhette volna be napjait.

Ez a kard lebegett felette, és csodálkoznunk kell, hogy nem szakadt le rá. Úgyis elég bizonytalanul függött. József Egyiptomba eladott külföldi volt, Ázsia fia, Amu-gyerek, habir vagy héber, és szembe kell néznünk a megvetéssel, amelynek ilyeténképp a teremtett birodalmak e legönhittebbjében elvileg ki volt téve, mielőtt rátérnénk arra, hogy ennek enyhítését, sőt megszüntetését ellentétes befolyások következtében megvilágítsuk. Mont-kav, az ispán néhány pillanatig kísértésben volt, hogy Józsefet félig-meddig istennek tartsa, de ez még nem bizonyítja, hogy őt mindenekelőtt többnek, mint félig-meddig embernek tartotta. Nyíltan szólva, tulajdonképpen még ennyit sem tett. A kémei polgár, akinek ősei a szent folyam hullámaiból ittak, akinek hasonlíthatatlan, épületekkel, őseredetű írással és képpel tömött hazájában a napisten egykor személyesen volt király, magát nagyobb nyomatékkal nevezte “ember”-nek, semhogy szigorúbban véve nem-egyiptomi számára, például Kús-négereknek, líbiai tincseseknek és ázsiai tetvesszakállúaknak e megbecsülésből sok maradhatott volna. A tisztátlanság és irtózat fogalma nem Ábrahám magvának találmánya volt, és egyáltalában nem csak Sém fiainak volt fönntartva. Egy és más előttük és Egyiptom fiai előtt egyaránt irtózat volt: például a disznó. Ezenkívül azonban az utóbbiak számára maguk a héberek is azok voltak, mégpedig oly mértékben, hogy méltóságukat és jámbor tisztességtudásukat sértette efféle emberekkel együtt enni a kenyeret - ez étkezési szabályaikba ütközött, és mintegy húsz évvel amaz időpont után, amelynél most tartunk, amidőn József Isten engedelmével minden szokásában és egész viselkedésében teljesen egyiptomivá lett, és bizonyos barbárokat látott vendégül asztalánál, akkor külön szolgáltatott föl magának és egyiptomi környezetének, és külön azoknak, hogy megóvja a külszínt, és be ne mocskolja magát háza népe szemében.

Így állt ez elvileg az Amu- és Kharu-fiakkal Egyiptom országában; így állt magával Józseffel is, amikor ideérkezett. Hogy a házban maradt és nem a földeken kellett megnyomorodnia, csoda vagy legalábbis csodálatos, mert a szó igazi értelmében nem volt Isten csodája, hanem sok emberi-helyhezkötött, divatos-ízlés szerinti játszott közre, röviden, azok a befolyások, amelyekről azt mondottuk, hogy ellentétben álltak az elvvel, és gyöngítették, sőt megsemmisítették azt. Különben ez is érvényesült: például Dudu, Cezet férje képviselte; azt akarta és javasolta, hogy Józsefet mezei munkára tereljék ki. Mert ő nemcsak a tökéletesség és derekasság embere - vagy emberkéje - volt, hanem a szent örökletességnek és szigorú hagyományoknak híve és védelmezője is, elvhű törpe; és ebben egy párttal tartott, egy erkölcsi iskolához és irányhoz tartozott, amely mindenféle erkölcsi-politikai-hitbeli tant természetes és harcos egységgé kovácsolva, az országban mindenütt állást foglalt más, kevésbé korlátozott és hagyományhű álláspontok ellen, és Petepré birtokán főleg az asszonyok házában talált támogatásra, pontosabban: Mut-em-enet, az úrnő tulajdon szobáiban, ahol ki-be járt egy férfi, akinek merev személyét joggal tartották e törekvések közép- és gyűjtőpontjának, Amun első prófétája, Beknehonsz.

Róla később. József csak bizonyos idő múltán hallott róla és látta őt, mivel az itt jelzett viszonyokba csak lassanként nyert bepillantást. De sokkal szemfülesebb volt, és sokkal gyorsabban tájékozódott jó- és rosszindulat dolgában, semhogy hamarosan, voltaképpen már az első szóba ereszkedésnél a ház egyéb szolganépével valamit és éppen a lényegeset meg ne tudja mindebből. Módszere az volt, hogy úgy tett, mintha már eleve mindent tudna, és az ország belső titkaiban és bizalmas dolgaiban éppoly járatos volna, mint bárki más. Az emberek fülében még kissé furcsának hangzó szóválasztásában azonban nagyon óvatos és eleven egyiptomi nyelvén, ami szemlátomást mulattatta őket, és ezért József nem nagyon igyekezett a szavakat szabályszerűen fűzni, mesélt valamit a “gumievőkről” - így mondotta járatosan; a núbiai szerecsenek országszerte kedvelt gúnyneve volt ez -, akiket akkor látott, amikor a folyón kihallgatásra vitték őket, és hozzátette, hogy az irigy nagyurak ócsárlásai a reggeli teremben egyelőre nyilván semmit sem érnek el Kús helytartó-hercege ellen, mivel ez Fáraó szívét meglepő ajándékával megnyerte, és amazokat a pácban hagyta. Ezen a többiek jobban nevettek, mintha újdonságokat hallottak volna, mert éppen a gyakran ismételt és mindenki előtt ismerős pletykákat szerették; és amint idegenszerű beszédmódján mulattak s bizonyos mértékig csodálták is, és a kánaáni szavakat lesték, amelyeket kisegítésképp beszédébe szőtt, az nyomban fölvilágosította Józsefet jó-, és rosszindulat felől.

Mert ezek maguk is ugyanígy tettek, amennyire tőlük telt. Maguk is megpróbáltak idegen szótöredékeket, akkád-babiloniakat éppúgy, mint József nyelvterületéről valókat beszédükbe keverni; és ő nyomban érezte, mielőtt megbizonyosodott volna róla, hogy ebben az előkelőkkel versengtek, ezek viszont nem saját hajlamukból űzték a majmolást, hanem a legmagasabb kört, az udvart utánozták. József megértette ezeket a függőségeket, amint mondtuk, mielőtt tapasztalta volna. Csakugyan így volt, titkos mosollyal állapította meg: ez a népecske, amely valami egészen rendkívülit vélt látni abban, hogy Nílus-vízen nőtt föl, és az emberek országához, az istenek egyetlen igaz szülőföldjéhez tartozott, amely nem haraggal, hanem csupán kacagással felelt a legkisebb kételyre is ősi és bizonyításra egyáltalán nem is szoruló kulturális felsőbbségét illetően az egész körös-körül elterülő világ fölött, és pukkadásig el volt telve királyainak, ezeknek az Amóziszoknak, Thutmóziszoknak és Amenhotepeknek hadi dicsőségével, akik meghódították a földkerekséget a visszafelé folyó Eufráteszig, és határköveiket a legészakibb Retenuig és a legdélibb sivatagi vadásznépekig tolták előre - ez a dolgában oly biztos népecske tehát ugyanakkor eléggé gyenge és gyermekes is volt, hogy leplezetlenül irigyelje őt azért, amiért a kánaáni az anyanyelve, sőt természetes folyamatosságát e nyelvben, önkéntelenül és minden jobb belátás ellenére, mint szellemi érdemet írja javára.

Miért? Mert a kánaáni nyelv finom. És miért finom? Mert külföldi és idegen. De hiszen a külföldi nyomorúságos és alsóbbrendű? Igen, igen, de ennek ellenére finom, és ez a következetlen értékelés tulajdon véleményük szerint nem gyermekes gyöngeségen alapult, hanem szabadszelleműségen - és József megérezte ezt. Ő volt az első a világon, aki érezhette, mert a jelenség is első ízben tűnt föl a világon. Olyan emberek szabadszelleműsége volt ez, akik a nyomorult külföldieket nem maguk győzték le és hódították meg, hanem elődeikre bízták a munkát, és most megengedhették maguknak, hogy ugyanazt a földet finomnak ítéljék. A nagyok adták a példát - Petepré, a legyezősúr háza világossá tette ezt József előtt, mert minél jobban belelátott, annál inkább meggyőződött róla, hogy kincsei legnagyobbrészt kikötői kincsek, azaz behozott idegen termékek, mégpedig túlnyomórészt József tágabb és szűkebb hazájából, Szíriából és Kánaánból valók. Ez hízelgett neki, és egyben ostobaságnak tűnt föl; mert kényelmes átutazásában a torkolatvidékről Amun házáig bőven volt alkalma, hogy Fáraó országainak szép és sajátos műízlését megismerje. Potifárnak, megvásárlójának lovai szír vérűek voltak - persze ezeket az állatokat éppen ott vagy Bábel országában lehetett legjobban beszerezni; az egyiptomi tenyésztés nem volt jelentékeny. De kocsijai ugyancsak importcikkek voltak, s épp az is, melynek küllőin különös drágakő-tűzijáték szikrázott, és az, hogy marháját az emoreusok országából hozatta, tekintettel a szeretetre méltó hazai lantszarvú szarvasmarhafajra, jámbor szemű Háthor-tehenekre, erős bikákra, amelyek közül Mervert és Hápit választották, nem ítélhetjük másnak, mint divathóbortnak. Fáraó barátja kezében berakott szíriai sétapálcát tartott, és a sör, a bor, amit ivott, szintén onnan való volt. “A kikötőből” származtak a korsók is, melyekben ezeket az italokat fölszolgálták, és a fegyverek és zeneszerszámok is, melyek szobáit ékesítették. A csaknem embermagasságú díszedények aranya, melyek a ház északi, valamint nyugati oszlopcsarnokaiban festett fülkékben s az ebédlőben is az emelvény két oldalán állottak, kétségkívül núbiai bányákból került napvilágra, az óriás vázákat pedig Damaszkuszban és Szidónban készítettek, és a szépajtós fogadó- és lakomázóteremben, amely a családi ebédlő előtt volt s egyenest a folyosóra nyílott, ismét más korsókat látott József, kissé különös alakú és festésű edényeket, amelyek nem másunnan származtak, mint Edomból, a Kecske-hegységből, és szinte üdvözletként hatottak rá Ézsautól, idegen bácsijától, akit itt nyilván szintén finomnak ítéltek.

Emor és Kánaán isteneit, Baált és Astartét is nagyon finomnak tartották: József ezt rögtön észrevette abból, ahogy Potifár szolgái, akik azt hitték, ezek az ő istenei, érdeklődtek felőlük, és áradoztak róluk. Ez azért hatott oly nagymértékben pipogya álműveltségnek, mert hiszen kapcsolatok és hatalmi viszonyok a népek és országok között az általános gondolkozás és képzelet számára az istenekben öltenek testet, és személyes életüknek csupán kifejeződései. Persze, mi volt itt maga a lényeg és mi volt formája? Mi a valóság és mi körülírása? Csupán szólásmondás volt, hogy Amun legyőzte Ázsia isteneit, és adófizetőivé tette őket, holott tulajdonképp Fáraó vetette uralma alá Kánaán királyait? Vagy éppen ez volt csupán fonák földi kifejezés amaz helyett? József tudta jól, hogy nem lehet ilyen különbséget tenni. Lényeg és forma, a tulajdonképpeni és a fonák elválaszthatatlanul egymásba fonódott egység. De éppen ezért Micrájim fiai Amunt nemcsak akkor árulták el, amikor Baált és Astartét finomnak tartották, hanem már akkor is, amikor Sém fiainak nyakatekert szavait keverték isteneik beszédébe, és “írnok” helyett “szeper”-t vagy “folyam” helyett “nehel”-t mondottak, mert Kánaánban úgy mondták: “szófer” és “nahal”. Csakugyan szabadszelleműség volt e szokások, szeszélyek és divatok alapja, mégpedig az egyiptomi Amun ellen megnyilatkozó szabadszelleműség. Ez okozta, hogy a sémi-ázsiai elvi megvetés már-már gyengülni kezdett, s jó- és rosszindulat mérlegelésénél József ezt már a jóindulat rovatába könyvelhette.

Tudomásul vette azokat az ingadozó véleményeltéréseket, áramlatokat és ellenáramlatokat, amelyekkel, mint mondottuk, annál jobban megismerkedett, minél inkább belégyökeresedett az ország életébe. Mivel Potifár udvari ember volt, Fáraó barátainak egyike, nem lehetett alaptalan a gyanítás, hogy a szabadosan idegenbarát, Amun-ellenes érzület, amely kiderült a magatartásából, odaát nyugaton, a “nehel”-en túl, a Nagy Házban fakadt. Volt ehhez valami köze, fontolgatta József, Amun seregének és hadnépének, a lándzsafullánkos templomi haderőnek, amely a Fiú útján a falhoz szorította őt? Vagy Fáraó kedvetlenségének amiatt, hogy Amun, a már túlságosan gazdag államisten tulajdon s elhódítandó területén lép vele versenyre?

Furcsán messze ágazó összefüggések! Fáraó rosszkedve Amunnak vagy templomának fennhéjázó ereje miatt volt talán végső oka annak, hogy József nem került a mezőre, hanem urának házában maradhatott, s a mezőn csak későbbi órában, nem mint robotosnak, hanem mint felügyelőnek és intézőnek akadt dolga. Ez a vonatkozás, mely távoli magasztos indulatok csöndes haszonélvezőjévé tette, örvendetes volt Ozarszif, a rabszolgafiú számára, és magas urának módján felül kapcsolta őt össze a legmagasabbal. De még nagyobb és általánosabb örömöt szerzett neki az, ami abból a világból csapta meg, amelyben elültették, és amit jó- és rosszindulat után szimatolva csinos, noha némileg vaskos cimpájú orrával kiszaglászott; egy lényével rokon elem, amelyben oly jól érezte magát, mint hal a vízben. S ez nem volt más, mint az unokák és örökösök e társadalmának későisége, már-távol-levése az atyák alapszíneitől és mintáitól, kiknek győzelmei őket abba a helyzetbe hozták, hogy finomnak ítéljék a legyőzötteket. Ez tetszett Józsefnek, mert maga is késői volt időben és lélekben, fiú- és unoka-eset, könnyű, szellemes, bonyolult és érdekes. Azért érezte itt magát rögtön úgy, mint hal a vízben, és jó reménység töltötte el, hogy Isten segítségével és az Ő dicsőségére még sokra viszi Fáraó alvilágában.

Az udvaronc

Dudu tehát, a házastörpe hagyományhűen és a régi, jó idők párthíveként cselekedett, egyenest Amun nevében cselekedett, amikor mély hangon és csutakkarocskája heves mozdulataival intette Mont-kavot, fölszónokolva hozzá, hogy a nemrég szerzett habir szolgát mezei robotmunkára küldje, mert az istenek ellenségeitől származik, és nem való az udvarra. De a háznagy először egyáltalán nem is akarta megérteni, miről van szó, és kire gondol a törpe - miféle Amu-rabszolgára? Mineaiaktól vették? Ozarszif a neve? Ahá! És miután feledékenységével intőjének a közöny és semmibevevés szép példáját adta, amivel ezt az ügyet megfelelő módon tekinteni kell, csodálkozását fejezte ki azon, hogy a ruhatáros erre nem csupán gondolatokat, de még szavakat is szentel. Az illem miatt, felelte Dudu. Az udvari embereknek utálat ilyennel együtt enni a kenyeret. De az elöljáró tagadta, hogy azok ennyire finnyásak volnának, és megemlített egy babiloni szolgálót, aki az elzártak házában foglalatoskodik, Istár-ummit, kivel az asszonyok és nők nagyon jól megférnek.

- Amun! - mondta az ékszeresládák felügyelője. A megtartó isten nevét nevezte meg, és merőn, sőt mondhatni fenyegetőn nézett föl Mont-kavra. - Amun miatt - mondta.

- Amun nagy - felelte az udvarmester, s vállrándítását nem is egészen titkolta el. - Különben is - tette hozzá - lehetőleg kiküldöm a földekre a megvásároltat. Talán kiküldöm, talán nem, de ha megteszem, csak úgy teszem meg, ha magam gondolok rá. Nem szeretem, ha hurkot vetnek gondolataimnak, s járószalagon akarják vezetni őket.

Egyszóval semmibe se vette Cezet férjének intelmét, részint bizonnyal azért, mert nem szenvedhette őt, mégpedig nyílt és titkos okokból. Ellenszenvének nyílt oka a törpe fölfuvalkodott derekassága volt, ami bosszantotta; rejtett oka pedig nagy és valódi szolgaodaadása ura, Petepré iránt, amelyben éppen ez a fölfuvalkodottság sértette és bosszantotta. Ez később majd érthető lesz. De ellenszenve Dudu magvas személyisége iránt nem az egyetlen indítóoka volt Mont-kav nagyothallásának. A kis bolond Manó szavait ugyanis, akit eléggé kedvelt, nem annyira lényéért, mint inkább viszonzásul rossz viszonyáért Duduval, éppúgy eleresztette füle mellett, amikor az már előbb, ellenkező értelemben, József érdekében hozzá fordult. Szép, jó és okos a sivatag fia, suttogta Manó, és az istenek kedveltje; ő, Manó, akinek hosszú nevében benne van, hogy ő az istenek kedveltje, holott ő nem az - romlatlan törpe éleslátásával ezt fölismerte, és a felügyelőnek gondoskodnia kell róla, hogy Ozarszif, akár belső, akár külső szolgálatban, de olyan foglalkozást kapjon, amelyben érvényesítheti kiválóságait. De az ispán kezdetben itt sem akart semmire emlékezni, és aztán, nagy morcosan, vonakodott foglalkozni a kérdéssel, hogy ezt a közömbös-felesleges alkalmi és szívességi vásárlást miként fordítsa a ház hasznára. Ez igazán nem sürgős, van elég más gondja.

Ez volt minden szava; egy túlterhelt emberhez, akit amellett néha még a veséje is kínzott, egészen illő válasz volt, és hallatára Manónak el kellett némulnia. Valójában az elöljáró azért nem akart Józsefről semmit se tudni, s azért tett nemcsak mások, hanem önmaga előtt is úgy, mintha már meg is feledkezett volna róla, mert szégyenkezett a kétes gondolatok vagy benyomások miatt, amelyek őt, a józan embert elfogták az eladó tárgy első megpillantásánál, olyannyira, hogy félig-meddig istennek, a fehér majom urának tartotta. Emiatt tehát szégyenkezett, és nem akart rá emlékezni, sem azoknak az indítványoknak eleget tenni, amelyeknek megfogadása tulajdon szemében a legkisebb engedékenységnek is látszhatnék e hatásokkal szemben. Éppúgy vonakodott a megvásároltat mezei robotra küldeni, mint házi foglalkoztatásáról gondoskodni, mert egyáltalában és semmilyen értelemben sem akart vele törődni, s szerette volna kezét teljesen levenni róla. Nem vette észre a jó lélek, s elleplezte önmaga előtt, hogy éppen ezzel a tartózkodással vonja számításai körébe első benyomásait. Félelemből fakadt ez a tartózkodás; s magunk közt szólva, abból az érzésből, amely a világ alapja, így tehát Mont-kav lelkének is alapja volt: a várakozásból.

Így történt hát, hogy József, egyiptomiasra nyírva és mostani ruhájába beöltöztetve, hetek és hónapok hosszat foglalkozás nélkül, vagy ami ugyanezt jelenti, egyszer itt, egyszer ott, ma így, holnap úgy, szükségből és szanaszét kapott s így is csak egészen könnyű és alacsonyrendű foglalkoztatást, ott téblábolt Petepré udvarán, ami különben senkinek sem tűnt föl, mert a gazdag áldásházban épp elég csellengő és ácsorgó akadt. Bizonyos értelemben kedvére is volt, hogy nem törődtek még most vele, azaz: idő előtt és mielőtt komolyan és tisztességgel tették volna. Számára az volt a fontos, hogy pályáját ne kezdje ferdén és hamisan, amennyiben netán a ház iparosai közé állítanák valami iparra, s örökre erre a sötét tevékenységre kárhoztatnák. Óvakodott ettől, és a kellő pillanatban mindig láthatatlanná tudta magát tenni. Elüldögélt, és a kapuőrökkel fecsegett a téglapadon, ázsiai szavakat keverve közbe, ami azokat jól megnevettette. De kerülte a pékműhelyt, mert ott olyan pompás zsömléket sütöttek, hogy nem nagy dicsőséget aratott volna rendkívül jó, pirított lepényével, és nagy bölcsen nem mutatkozott sem a szandálkészítőknél, sem a papiruszragasztóknál, a tarka pálmaháncs szőnyegek szövőinél, az asztalosoknál és fazekasoknál. Egy belső hang intette, hogy nem lenne okos közöttük a tanulatlan és az ügyefogyott kezdő szerepét játszani, tekintettel a távolabbi jövőre.

Ezzel szemben egyszer-másszor a mosodában vagy a magtáraknál módja volt listát vagy számlát készíteni, az itteni írásmódot csakhamar eléggé megismerte ehhez. És folytatólagosan alájegyezte: “Írta a külföldi Ozarszif rabszolgafiú, nagy ura, Petepré számára - ah, nyújtsa hosszúra életét a Láthatatlan! - és Mont-kav számára, aki mindenek élén áll, és igen ügyes hivatalában, s akinek utolsó órája után még tízezer életévet könyörögjünk Amuntól, Ahet, azaz az áradás időszaka harmadik hónapjának ezen és ezen a napján.” Ily hitehagyott-alkalmazkodón fejezte ki magát Isten előtt áldásai közben, abban a biztos és nyilvánvalóan igazolódott reményben, hogy az, tekintetbe véve helyzetét és a kényszert, hogy meg kell szerettetnie magát, nem haragszik meg. Mont-kav egyszer-másszor látott ilyen listákat és aláírásokat, de egy szót sem szólt.

Kenyerét Potifár embereivel együtt ette József a cselédházban, és sörét velük itta, tereferélés közben. A tereferében csakhamar éppoly ügyes lett, mint azok, sőt még ügyesebb; mert tervei a szóbeli és nem a kézi ügyességre irányultak. Kileste tájszólásukat, és utánozta szájmozgásukat, hogy egyelőre fecsegjen velük, és később parancsoljon nekik. Megtanulta a mondást: “A király életére mondom!” és “A nagy Hnumra, Jeb urára!” Megtanulta a mondást: “Forog velem a világ örömömben!” Vagy: “A szobák alatti szobákban van”, azaz a földszinten; vagy egy haragos felügyelőről: “Olyan lett, mint egy felső-egyiptomi leopárd.” Megszokta, hogy amikor elbeszélt valamit nekik, az ország szokása szerint nagy szeretetet tanúsítson a mutató névmás iránt, és mindig így szóljon: “És amikor ez elé a legyőzhetetlen erőd elé értünk, ez a jó öreg így szólt ehhez a tiszthez: nézd ezt a levelet! Amikor pedig ez az ifjú parancsnok ezt a levelet megpillantotta, így szólt: - Amunra, ezek a külföldiek továbbmehetnek.” Így volt ez kedvükre.

Ünnepnapokon, amelyekből minden hónap akadt néhány, mind a naptár szerint, mind a valóságos évszak szerint, például: amikor Fáraó az aratás megnyitásául kalászokat vágott, vagy a trónra lépés és a két ország egyesülésének napján, vagy azon a napon, amikor Uziri oszlopát fölállították nagy szisztrumcsörgés és álarcosjáték közepette, nem is beszélve a holdnapokról és a háromság, az atya, anya és fiú nagy napjairól - ilyen napokon sült libát és marhacombot ettek a cselédházban; de Józsefnek apró termetű pártfogója, Manó ezenkívül még mindenféle jót és édeset is hozott, amit az ágyasházban tett félre számára: szőlőt és fügét, heverő tehén alakú süteményt és mézes gyümölcsöt, miközben így suttogott:

- Nesze, ifjú sivatagi, ez jobb, mint a hagyma a kenyérhez, és a kicsike hozta ezt számodra az elzártak asztaláról, miután megebédeltek. Mert amúgy is túlságosan jól tápláltak a nyalakodástól és csipegetéstől, és gágogó hizlalt libák valamennyien, akik előtt táncolok. Vedd föl magadhoz a táplálékot, amelyet a törpe hoz neked, és váljék egészségedre, mert a többiek nem kapnak ilyet.

- És Mont-kav nem gondol még rám, hogy jobb helyre tegyen? - kérdezte József, miután az adományozónak köszönetet mondott.

- Még nemigen - felelte Manócska fejét ingatva. - Álmos és süket, ha rólad van szó, és nem szereti, ha figyelmeztetik. De a kicsike úgy evez s kormányoz, hogy hajód szelet kapjon, bízd csak rá! Neki gondja van rá, hogy Ozarszif Petepré elé kerüljön, ez is meglesz.

József ugyanis sürgetve kérte, intézze el, hogy valamilyen módon egyszer Potifár elé kerüljön; de ez valóban csaknem keresztülvihetetlen volt, és csak lépésenként és kísérletezve munkálkodhatott közre a segítő szándékú törpe. Azok a szolgálatok, amelyek az úr személyével mégoly távoli vonatkozásban is állottak, a kamarai és belső szolgálatok, túlságosan erős és féltékeny kezekben voltak. Nem sikerült Józsefet akár csak a szír paripák ápolásához, etetéséhez, csutakolásához, föl- vagy leszerszámozásához sem juttatni - szó sem lehetett erről. A fogatot pedig még akkor se vezethette volna elő, még csak a gyeplőtartó Neternaht elé sem, nem is szólva az úrról. Mindenesetre az első lépcsőfok lett volna hozzá, de hát ez sem volt elérhető. Nem, egyelőre még nem jutott osztályrészéül, hogy az úrral beszélhessen, hanem csupán annyi, hogy szolgáit hallhassa róla beszélni, s ezeket faggathassa róla és a ház körülményeiről, amelybe eladták, s figyelmesen nézhesse őket szolgálati érintkezésük közben a parancsolóval, amikor lehetséges volt: mindenekelőtt az udvarmestert, Mont-kavot figyelte, amint mindjárt kezdetben, eladatásának napján is.

Mindannyiszor ugyanazt látta és hallotta, amit akkor: Mont-kav hízelgett az úrnak, és azt mondhatnánk, még a szakállát is megbecsülte, ha ez a szólásmód szakálltalan egyiptomi férfiúnál helyénvaló volna; szóval tartotta - ez lenne a megfelelő kifejezés -, szavakba foglalta életét, magasztalta fényes gazdagságát és magas méltóságát, elismeréssel és csodálattal emlegette viselkedésének bátor férfiasságát vadászat és hajtás közben, amiért mindenkinek remegnie kell érte - s mindezt, amint József bizonyossággal fölismerni vélte, nem hízelkedésből tette, nem önmagáért, hanem uráért, tehát semmiképp sem szolgalelkűségből és talpnyalásból - mert Mont-kav derék embernek látszott, aki nem kegyetlen lefelé és nem csúszó-mászó fölfelé -, hanem, ha itt szolgalelkűségről szó lehet, akkor azt a szolgálat és a lélek szava feddhetetlen alapértelmében kell venni, és egyszerűen úgy érteni, hogy az elöljáró urát őszintén szolgáló hűséggel és igaz lelkéből szerette, s ama hízelgő figyelmeztetésekkel segítségére kívánt lenni. Ez volt hát József érzése, amit megerősített az a gyengéd, egyszerre mélabús és diadalmas mosoly is, mellyel Fáraó barátja, ez a toronymagas és Rúbentól mégis annyira különböző férfi a hízelgéseket fogadta; és minél jobban tisztába jött idővel a ház sajátosságaival, annál érthetőbb lett József előtt, hogy Mont-kav viszonya urához csupán egyik változata volt valamennyi házbeli kölcsönös viselkedésének egymással szemben. Mindnyájan rendkívül méltóságosak voltak, és nagy tiszteletet, gyengédséget és hízelgőn kíméletes tapintatot tanúsítottak egymás iránt, támogató, kissé feszült és túlzottan szolgálatkész udvariasságot: így Potifár a felesége, Mut-em-enet úrnő iránt, az pedig iránta; így “az emeleti szent szülők” fiukkal, Peteprével, és az velük szemben; s ugyancsak amazok menyük, Mut iránt és viszont. Úgy tűnt föl, mintha mindnyájuknak méltósága, amelynek pedig a külső körülmények látszólag annyira kedveztek, és amely mindnyájuk viselkedésének uralkodó vonása volt, mivel tudatukban igen erős lehetett, mégsem áll a legbiztosabb lábon, s valami üres és látszólagos van benne, amiért is valamennyiüknek fő törekvése egymást a leggyengédebb udvariassággal és szerető tiszteletadással méltóságérzésében megerősíteni és biztossá tenni. Ha az áldásházban valami nevetséges és kínos volt, itt az oka, s ha a szomorúság árnyéka kísértett, ebben nyilvánult meg. Nem mondta meg nevét, de József mégis úgy sejtette, ismeri. Mintha így hangzott volna: Hamis Méltóság.

Peteprének sok címe és rangja volt; Fáraó magasra emelte fejét, és a megjelenő-ablakból a királyi család és az egész udvar jelenlétében nemegyszer dobott le neki kitüntetéseket, miközben a népség tetszést ujjongott, és szertartásos örömugrásokat végzett. A cselédházban elmesélték ezt Józsefnek. Az urat jobboldalt álló legyezősúrnak és a király barátjának nevezték. Alapos reménye lehetett, hogy egy nap “a Király Egyetlen Barátjá”-nak fogják nevezni (ilyen csak egynéhány volt). A palotatestőrség feje, a hóhérok parancsnoka és a királyi fogházak felügyelője volt - azaz: így nevezték, de csupán udvari tisztségek voltak, amikkel felruházták, és üres vagy csaknem üres címek, amelyeket viselt. Valójában - így hallotta József a szolgáktól - egy durva katona és főkapitány parancsnokolt a testőrség fölött, és rendelkezett a kivégzések ügyében, egy Harem-heb vagy Hor-em-heb nevű főtiszt, aki az udvari címzetes parancsnoknak és a fogházak tiszteletbeli elöljáróinak tartozott ugyan számot adni, de ezt is csak a forma kedvéért; és noha a kövér, vékony hangú és bánatos mosolyú Rúben-torony számára csak szerencse volt, hogy nem magának kellett ötszáz botütéssel az emberek hátát tönkrezúzni, és azokat, amint mondták, “a kínzó- és kivégzőkamrába bevezetni”, hogy “halottszínűre váljanak”, mert ez aligha illett volna hozzá, és bizonyára nem is volt ízlése szerint való, József most mégis megtudta, hogy ebből a viszonyból urának mégis gyakori bosszúsága és sok megaranyozott megaláztatása származott.

A dolog így állt: Potifár tiszti és parancsnoki mivolta, amelyet képletesen az elfinomult és gyenge, fenyőtoboz másában végződő buzogány fejezett ki kicsiny jobbjában, csak tiszteletbeli föltevés volt, melynek fenntartásához tudatában nemcsak a hű Mont-kav, hanem mindenki és minden külső körülmény is állandóan hozzájárult, amelyet azonban titkon s anélkül, hogy maga tudott volna róla, mégis annak érzett, ami volt, azaz valótlanságnak és üres ragyogásnak. Amiként azonban a díszbuzogány üres méltóságának jelképe volt, akként - így látta József - a hasonlat tovább, mélyebbre is lenyúlt, egészen a gyökerekig, ahol már nem a szolgálati-hivatási, hanem a természetes-emberi méltóságról volt szó; a hivatalnok üressége ismét hasonlata lehetett egy gyökeresebb méltóság ürességének.

Józsefben személyén túli emlékezések éltek arról, mily keveset érnek a szokás tiszteletnevei, mily keveset ér a társadalmi megegyezés a mélység sötét és hallgatag tiszteletérzésével szemben, amely nem engedi, hogy a nap fényes fikciói megcsalják. Anyjára gondolt - igen, elég különös, de miközben Petepré, az egyiptomi férfiú, ura és megvásárlója viszonyain tűnődött és gondolkozott, gondolatai Ráhelhoz íveltek, a kedveshez, és nagy zavarához, amelyről tudott, mert az hagyományának és történetének egy fejezete volt, és mert Jákób néhanapján hírt adott és beszélt arról az időről, amikor a készséges Ráhel, Isten szándéka szerint, mégis terméketlen volt, és Bilhának kellett helyettesítenie, aki Ráhel ölén szült. József mintha látta volna szemével a zavart mosolyt, amely akkor Isten megszégyenítettjének arcán ült - az anyai méltóság büszke mosolyát, amely tiszteletnév az emberek között, de valóság és alap nélküli volt Ráhel húsában és vérében -, félig szerencse, félig csalás, amit a szokás nagy keservesen támogatott, de alapjában üres és iszonyú volt. Ezt az emléket hívta segítségül ura viszonyainak kutatásánál, tűnődésénél a hús tudásának és a szokások mankójának ellentmondása között. Az elméleti megegyezés erősítései, vigasztalásai, kárpótlásai Potifár esetében kétségkívül sokkal erősebbek és bőségesebbek voltak, mint Ráhel helyettesített anyaságának esetében. Gazdagsága, drágakővel és strucctollbokrétával ékes életének egész méltóságfénye, leboruló rabszolgák, kincsekkel teli lakó- és vendégszobák, duzzadó csűrök és éléskamrák és az asszonyok házának megszokott látványa, tele egy basaélet csacsogó, gágogó, hazudozó és nyalakodó tartozékaival, közöttük a liliomkarú Mut-em-enettel, aki az első és igazi volt - mindez elősegítette méltóságtudatának fönntartását. És ott alant, ahol Ráhel is szégyellte a néma borzalmat, titkon neki is tudnia kellett, hogy nem valóságban testőrezredes, hanem csak cím szerint, ezért tartotta Mont-kav szükségesnek, hogy “hízelegjen”.

Udvaronc volt, nagyon magas polcra állított s kitüntetésekkel és javakkal elhalmozott kamarás, királyi szolga, de udvaronc ízig-vérig; és ennek a szónak kaján hátsó értelme volt, vagy inkább: két rokon fogalmat fedett, amelyek eggyé olvadtak benne; olyan szó volt, amelyet ma már eredeti jelentésében - vagy legalábbis csak abban - nem használnak, hanem átvitt értelemben, de azonkívül megőrizte eredeti értelmét is, úgyhogy tiszteletteljes-kaján és szent módon volt kettős értelmű, és kétszeresen adott alkalmat a hízelgésre: méltóságával és méltatlanságával. Egy beszélgetés, amelyet József kihallgatott - egyáltalában nem fortélyosan, hanem nyíltan és szolgálati úton -, némileg fölvilágosította őt a körülményekről.

A megbízás

Kilencven nap vagy száz telt el azóta, hogy a tisztelet és kitüntetés házába lépett, amikor József Sze’enh-ven-nofre-Neteruhotpe-em-Per-Amun törpétől egy szerencsés és könnyen keresztülvihető, noha némileg fájdalmas-bajos megbízást kapott. Jobb híján s csöndesen várva óráját, megint ott ácsorgott s csellengett Potifár udvarán, amikor a kicsike gyűrött ünnepi ruhájában s a balzsamos nemezkúppal a fején odafutott hozzá, és suttogva közölte, hogy híre van számára, szerencsés hír, szép és jó hallani, előrevivő alkalom. Mont-kavnál vívta ki számára, aki nem mondott nemet és nem mondott igent, hanem ráhagyta. Nem, nem áll Perepré elé József, azt még nem.

- De halld, Ozarszif, mit kell tenned, és mi virult ki számodra a törpe igyekvéséből, aki kivívta rád gondolva: a szent szülők délután a negyedik órában, mikor ebédjüket már kipihenték, az emeletről a szép kert kéjlakocskájába lépnek, hogy ott leüljenek, naptól és széltől védve, és a víz hűvösségének, valamint öregségük békéjének örvendjenek. Szeretnek ott üldögélni, kéz a kézben, egy-egy széken, és senki sincs körülöttük békességüknek ezekben az óráiban, kivéve egy Néma Szolgát, aki a sarokban térdel, és egy tálat tart frissítővel, amelyből, ha a békés üldögélésben kifáradtak, fölüdülnek. A Néma Szolga te leszel, Mont-kav így parancsolta, vagy legalábbis nem tiltotta meg, és te fogod a tálat tartani. Csak mozdulnod nem szabad, miközben térdelsz és tartasz, még csak szemeddel hunyorítanod sem, mert különben zavarod békességüket, és jelenléted túlságosan terhes lesz. Hanem tökéletesen Néma Szolga kell hogy légy, és olyan, mint Ptah szobra, ehhez vannak szokva. Csak amikor a magas testvérek fáradtság jelét adják, akkor kell fürgén mozognod, anélkül hogy fölállnál, és amilyen ügyesen csak tudod, a frissítőt odanyújtanod, anélkül hogy megbotlanál térdeden vagy bajt okoznál tálcáddal. Amikor pedig felfrissültek, éppoly halkan és ügyesen ismét vissza kell térdelned a sarokba, és megtartóztatnod magadat, hogy ne szuszogjál, és jelenléted alkalmatlanná ne váljék, hanem nyomban ismét egészen Néma Szolga légy. Meg tudod ezt csinálni?

- Minden bizonnyal! - felelte József. - Köszönöm, Manócska, meg fogom tenni, pontosan úgy, amint mondtad, és még a szememet is megmerevítem, mintha üvegből volna, hogy egészen szoborhoz legyek hasonló, és ottlétem ne jelentsen többet, mint amennyi teret testem elfoglal a levegőben, oly élettelenül akarok viselkedni. Fülem azonban némán nyitva áll majd, anélkül hogy észrevennék a szent testvérek, amikor beszélnek előttem, hogy a ház belső viszonyait néven nevezzék, és én úrrá legyek fölöttük szellememben.

- Jó, jó - válaszolta a törpe. - De ne képzeld túlságosan könnyűnek a hosszú időzést mint Néma Szolga és Ptah szobra, és ezt az ide-oda sürgést térdeden, kezedben a frissítővel. Jó lenne, ha előbb kissé gyakorolnád egymagadban. A frissítőt kérd a tálalóasztal írnokától, ne a konyhában, hanem az úr házának éléskamrájában, ott tartják készen. A nagy kapun át menj be az előcsarnokba, és fordulj balra, ahol a lépcső van, és amerre a bizalmas különhelyiségbe, Mont-kav hálószobájába visz az út. Menj rézsút keresztül, és nyisd ki jobb felől az ajtót, mire egy hosszú kamra vagy folyosó tárul föl, tele az ebédlőterem készleteivel, úgyhogy meg fogod ismerni az éléskamrát. Itt találod az írnokot, aki kiszolgáltatja, ami szükséges, s ezt áhítattal átviszed a kerten és a házacska elé, valamivel az idő előtt, hogy mindenesetre ott légy, amikor a szentek belépnek. Ott letérdelsz a szögletben, és figyelsz. Amikor pedig jönni hallod őket, többé pillád sem rezzented, és csak titkon lélegzel, amíg fáradtságukat nem nyilvánítják. Tudod most szolgálatodat?

- Tökéletesen - felelte József. - Volt egyszer egy asszony, aki sóbálvánnyá vált, mert hátrafordult az omlás színhelye felé. Ilyen leszek én is kuckómban és a tállal kezemben.

- Nem ismerem a történetet - mondta Neteruhotpe.

- Alkalomadtán majd elmesélem - válaszolta József.

- Tedd meg, Ozarszif - suttogta a kicsike -, hálából, amiért kivívtam számodra a Néma Szolga szolgálatát! Beszéld el egyszer újra a fában lakó kígyó történetét is, és hogy miként ütötte le a kellemetlen a kellemest, és az előrelátó férfiú bárkájának meséjét! A gyermek megakadályozott föláldozásának történetét is szívesen hallanám még egyszer, valamint a simabőrűét, akit az anya bőrökkel tett gyapjassá, és aki a sötétben megismerte a nemigazit!

- Igen - mondta József -, kellemes hallgatni a mi történeteinket. Most azonban szeretném a gyors térdenjárást gyakorolni előre és hátra, és az óra árnyéka után nézni, hogy idejében kicsinosíthassam magam a szolgálatra, és elhozzam az éléskamrából a frissítőt, és mindent úgy akarok csinálni, ahogy mondottad.

Így is tett, s amikor azt gondolta, most már érti a csúszásmászást, kikente-fente magát, fölvette ünneplőruháját, az alsókötényt és a felső hosszabbat, amelyen amaz áttetszett, begyűrte ingét, amely kissé sötétebb fehérítetlen vászonból volt, és nem mulasztotta el, hogy homlokát és mellét virággal koszorúzza a megtisztelő szolgálat alkalmából, amelyre kiválasztották. Azután a napórára nézett, amely az udvar közén az úr háza, a cselédház, a konyhaház és az ágyasház között állt, és a körfalon és a kapun át belépett Potifár előcsarnokába, amelynek hét ajtaja volt vörös fából, fenn nemes és széles díszítéssel. Az ajtókat fényesre csiszolt kerek oszlopok tartották, ugyancsak vörösek és fából valók, kőtalppal és zöld fejjel; a csarnok padozata pedig a csillagos eget ábrázolta, százféle képletével: oroszlánt, vízilovat, skorpiót, kígyót, vadkecskét és bikát lehetett körben látni mindenféle istenes királyalak közepette, továbbá a kost, a majmot és a koronás sólymot.

A padlón rézsút keresztülment József, és a lépcső alatt, amely a szobák fölötti szobába vitt, az ajtón át belépett a bizalmas különhelyiségbe, ahol a ház parancsolója, Mont-kav esténként nyugalomra dőlt. József, aki a cselédház népével együtt valahol a földet borító gyékényen, köpenyébe burkolózva aludt, körülnézett a különhelyiségben, megcsodálta az állatlábakon álló, díszes, bőrökkel borított nyoszolyát, melynek feje álomvédő isteneknek, a görbe Bésznek és Epetnek, a vemhes vízilónak képét ábrázolta, a ládákat, a kőből való mosdókészletet, a széntartót, a lámpaállványt, és azt gondolta magában, magasra kell emelkedni a bizalomban, hogy Egyiptom országában ilyen különös kényelemre tegyen szert az ember. Ezért nekilátott, hogy továbbjusson szolgálatában, és a hosszú éléskamrába ért, amely oly keskeny volt, hogy oszlopra és támaszra se volt szüksége, s ez a folyosó a ház nyugati hátsó oldaláig elnyúlott, úgyhogy nemcsak a vendégfogadó- és az előszobák nyíltak belé, hanem még a harmadik, a nyugati oszlopcsarnok is; mert ezen és a keleti előcsarnokon kívül még egy északi is volt - oly felesleges bőséggel épült Petepré háza. A kamrafolyosó pedig, miként a törpe mondotta, tele volt állványokkal, kiugrókkal és polcokkal, s rajtuk az ebédlő készletei és edényei: gyümölcsök, kenyerek, kalácsok, fűszerszelencék, tálak, söröstömlők, hosszú nyakú boroskancsók szép tartókban és virággal koszorúzva; és Hamat, a nyurga írnok volt az, akit József itt talált: füle mögött nádszállal számolt, és íróvesszőjével kapirgált a kamrában.

- No, zöldfülű sivatagi gavallér? - szólt Józsefhez. - Hogy kifented magad! Tetszik neked itt az emberek országában és az istenek közelében? Igen, már hallottam, szabad lesz a szent szülőket kiszolgálnod - itt vagy a táblámon. Valószínűleg Sepszesz-Bész eszközölte ezt ki számodra, mert tulajdonképpen hogy jössz hozzá? De ő nagyon rajta volt, hogy mindjárt megvegyünk, és méghozzá nevetségesen fölsrófolta az áradat. Mert hogyan is érnél egy ökröt, te borjú?

“Jól tennéd, ha vigyáznál a szájadra - gondolta József -, mert egykor még bizonyosan fölötted fogok állni itt a házban.”

Hangosan pedig így szólt:

- Légy oly jó, Hamat, a könyvesház növendéke, aki olvasni, írni és varázsolni tudsz, adj e csekély könyörgőnek frissítőt Huij és Tuij, a tisztes aggok számára, hogy mint Néma Szolga készen tartsam fáradtságuk óráján.

- Meg kell tennem - felelte az írnok -, mert itt vagy a táblán, és a bolond kicsinálta ezt. Jóslásom szerint az italt a szentek lábára fogod borítani, és akkor majd elvezetnek, hogy magad is frissítőben részesülj, amíg bele nem fáradsz te is meg az is, aki adja.

- Az én jóslásom, hála istennek, egészen más - felelte József.

- Úgy? - kérdezte a hosszú Hamat, és hunyorgott. - Kérlek szépen, végül is rajtad múlik. A frissítő már készen áll, és föl van írva: az ezüsttál, az aranykannácska a gránátalmavérrel, az aranyserlegecskék hozzá és öt tengeri kagyló szőlővel, fügével, datolyával, dumpálma gyümölcsével és mandulakenyérrel. Nem fogsz torkoskodni vagy éppen lopni?

József ránézett.

- Úgy, tehát nem - mondotta Hamat némi zavarral. - Annál jobb rád nézve. Csak úgy kérdeztem, noha mindjárt gondoltam, hogy nem szeretnéd, ha levágnák orrodat-füledet, és különben is nyilván nem szokásod. Csak mert mindenesetre tudjuk - folytatta, mivel József hallgatott -, hogy előbbi tulajdonosaid kénytelenek voltak téged a kútbüntetésben részesíteni bizonyos hibáidért, amelyeket nem ismerek - lehet, hogy csak csekélyek voltak, és nem is az enyém-tiédre, hanem csak az okosságra vonatkoztak, nem tudhatom. Azt is hallani, hogy a büntetés alaposan megtisztított tőlük, úgyhogy kérdésemet csak általános óvatosság végett tartottam helyesnek föltenni...

“Mit beszélek tulajdonképpen - gondolta magában -, mit járatom a szám? Csodálkozom magamon, különös módon azonban szívem vágya, hogy tovább beszéljek, és még mindenfélét mondjak, ami nem kellene, hogy fontos legyen számomra, és mégis az.”

- Hivatalom parancsolja - mondta -, hogy kérdezzem, amit kérdeztem; kötelességem megbizonyosodni a szolga tisztességéről, akit nem ismerek, és kénytelen vagyok megtenni magam miatt, mert rajtam ragad, ha valami eltűnik az edényekből. Téged pedig nem ismerlek, mert eredeted homályos, amennyiben a kútban homály van. Amögött ismét világosabb lehet, de a név, melyen neveznek - Ozarszif, nem így hívnak? -, harmadik szótagában, úgy látszik, arra utal, hogy nádigyerek vagy, és talán holmi kákakosárban hánykódtál, amíg egy vízmerítő ki nem halászott - ilyesmi újra és újra megtörténik a világban. Különben lehetséges, hogy neved valami másra céloz, nem vitatom. Mindenesetre kötelességem szerint kérdeztem, amit kérdeztem, vagy ha nem feltétlenül kötelességem szerint, legalábbis szokás és szólás szerint. A szólásmód és megegyezés az emberek között az, hogy úgy beszélnek egy rabszolgafiúhoz, amint én beszéltem, és szokásos hangon borjúnak nevezik. Nem akartam azt mondani, hogy te voltaképpen és valójában borjú vagy - hogyan is lehetnél az? Hanem csupán úgy beszéltem, mint mások, és közmegegyezés szerint. Jóslásom és várakozásom sem az egyáltalán, hogy a szentek lábára fogod borítani a gránátlevet; csak szokásos gorombaságként mondottam, és bizonyos mértékben hazudtam. Nem különös szokása a világnak, hogy az ember többnyire egyáltalán nem a magáét mondja, hanem azt, amiről azt hiszi, hogy mások mondanák, és kész formák szerint beszél?

- Az edényt és a frissítő maradékát - mondta József - a szolgálat végeztével visszahozom neked.

- Jól van, Ozarszif. Itt egyenesen kimehetsz ezen az ajtón a kamra végén, és nem kell ismét a bizalmas különhelyiségen átfáradnod. Itt azonnal a körfal és a körfal kiskapuja elé érsz. Menj azon át, és már ott is vagy a fák és virágok között, és látod a tavat, és szembe nevet veled a kerti házacska.

József kiment.

“No - gondolta az ott maradó Hamat -, sokat locsogtam, isten irgalmazzon! Megfejthetetlen, mit gondolhat ez az ázsiai rólam. Bárcsak úgy beszéltem volna, mint bárki más, kész formák szerint, ahelyett hogy egyszerre szükségét éreztem volna, hogy valami egészen különösen igazat mondjak, és hazudtam akaratom ellenére - még most is ég az arcom tőle! Teringettét! Ha megint a szemem elé kerül, goromba leszek vele, általános szokás szerint!”

Huij és Tuij

Ezenközben József a körfal kiskapuján át kilépett Potifár kertjébe, és a legszebb szikomorok, datolya- és dumpálmák, füge-, gránátalma- és babérfák között találta magát, amelyek sorjában álltak zöld gyephanton, és vörös homokutak futottak közöttük. A fák között egy kis halmon félig elrejtve állt a csinosan tarkára festett kerti lakocska, amelyhez lépcső vezetett föl, és a papirusznáddal szegett négyszögű tómederre nézett alá, amelynek zöldes tükrén szép tollú kacsák úsztak. Lótuszrózsák között könnyű csónak imbolygott.

József a frissítővel föllépdelt a kioszk lépcsőjén. Ismerte a kertet, amely igazán nagyúri volt. A tavon át el lehetett látni innét egy platánfasorig, ami a kéttornyos kapuhoz vitt, mely a déli külső falból nyílt, és erről az oldalról közvetlen bejárást tett lehetővé Potifár áldásbirtokára. A fáskert, talajvízzel teli kis medreivel, a tó keleti partján még folytatódott, és azután szőlőskert következett. Kedves virágágyások is voltak; a platánfasor oldalán és a kerti lakocska körül. Sok keserves izzadságába kerülhetett az egyiptomi dologház fiainak a szép televényföld idehordása, hogy meginduljon mind e dús tenyészet az eredetileg száraz talajon.

A házacska, amely a tó felé egészen nyitva állt, s amelyet oldalról vörösen hornyolt fehér oszlopocskák vettek körül, szépen berendezett, finom és otthonos tartózkodóhely volt, magányos szemlélődésre és a kert szépségének külvilágtól védett élvezésére éppoly alkalmas, mint intim társaság vagy esetleg kettős együttlét számára, amit egy ostábla is jelzett, mely oldalt egy asztalon állt. Vidám és természeti festmények borították a falak fehér alapszínét, részint virágos-ékesen, búzavirágból, sárga babérvirágból, szőlőlevélből, vörös pipacsból és a lótusz fehér szirmaiból font kifeszített és csüngő füzérek elragadó utánzatai, részben jelenetek a legvidámabb életből; mert szamárcsordát lehetett látni, amelynek a néző szinte hallotta iázását, kövér mellű libák sorát, zöld tekintetű macskát nád között, finom rozsdaszínnel festett peckes darvakat, embereket, akik állatot öltek, és marhacombot és szárnyast vittek áldozati menetben, és más egyéb, szemet gyönyörködtető képeket. Mindez pompás munka volt, az alkotó vidám, szellemes és gyengéden gunyoros viszonyának bizonyítéka tárgyához, merész és mégis jámboran megkötött kéz műve, csakugyan olyan mértékben, hogy az embernek kedve lett volna nevetve fölkiáltani: “Igen, igen, ah igen, a pompás macska, a peckes daru!”, és mégis egyben egy szigorúbb és vidámabb szférába, mintegy a magasröptű ízlés mennyországába tisztulva, amelynek számára József, kinek szeme szertekalandozott rajtuk, nem tudott nevet, holott igen jól értett hozzá. Kultúra volt, ami lemosolygott rá, és Ábrám kései unokája, Jákób legkisebbje, kicsit elvilágiasodott voltában, sok hajlandósággal a kíváncsi rokonszenvre és a szabadság fiatalos diadalmaskodására, örömét lelte benne, megemlékezve titkon a túlságosan papos szemléletű atyáról, aki mindezeket a mázolásokat megvetette. “Rendkívül csinos - gondolta -, hagyd csak, öreg Izráel, és ne pocskondiázd, amit Kéme világias fiai itt mosolygó erőfeszítéssel és fejlett ízléssel alkottak, mert meglehet, hogy ez magának Istennek is tetsző! Lásd, én jól megvagyok vele, és elragadónak tartom, véremben csöndes tudomásulvételével annak, hogy nyilván nem ez a leglényegesebb és legfontosabb: a földit a finom ízlés egébe emelni, hanem hogy sokkalta szükségesebb az istengond az eljövendőért.”

Így gondolkozott tehát József. A házacska berendezése is mennyeien ízléses volt: az elegánsan elnyúló, ébenfából és elefántcsontból készült nyugvóágy oroszlánlábain, tollaspárnákkal s párduc- és hiúzbőrökkel borítva; az öblös karosszékek, támlájukon művészien préselt aranyozott bőrrel, lábuknál dagadó zsámolyokkal és ölükben hímzett vánkosokkal; a bronzzal bevont füstölőállványok, amelyeken pompás fűszer parázslott. De a házacska belseje nemcsak lakályos menedék és otthonos búvóhely volt, hanem egyben ájtatossági hely és kápolna is; mert istenkoronával fejecskéjükön kis ezüst teráfok álltak áldozati virágcsokrokkal együtt egy pademelvényen a háttérben, és mindenféle ceremoniális eszköz hevert ott szolgálatukra.

Így hát József odatérdelt, hogy készenlétben legyen, a bejárat melletti sarokba, miközben a frissítőt egyelőre maga elé a gyékényre tette, hogy karját kímélje. Nemsokára azonban sietve fölemelte, és megmerevítette magát, mert Huij és Tuij hegyes orrú szandálban csoszogtak át a kerten, miközben karjuknál fogva szolgálógyermekek támogatták őket, két vékony indakarú és ostobán tátott szájú kislány. Csak ezeket akarták és tűrték az ősz testvérek gondozásukra, és csak ezek támogathatták föl őket a lépcsőn és be a házacskába.

Huij volt a fivér és Tuij a nővér.

- Először is hajoljunk meg - szólt a vén Huij rekedt hangon -, hajoljunk meg az uraságok előtt!

- Helyes, helyes - hagyta rá a vén Tuij, akinek nagy, ovális, világos színű arca volt. - Az ezüstből valók előtt legelőször, hogy engedelmükért könyörögjünk, mielőtt megpihennénk a székeken, a kéjlak békéjében!

S a gyerkőcökkel a teráfok elé támogattatták magukat, ahol is fölemelték fonnyadt kezüket, és meggörbített hátukat, amely különben is már görbe volt, mert mindkettőjük gerincét meghajlította és púposra húzta az aggság. Huijnak, a fivérnek erősen kókadozott a feje is, éppúgy előre és hátra, mint időnként oldalvást. Tuij nyaka még tartotta a fejét. Szeme viszont különös ráncok közé rejtőzött, egy pár vak hasadék volt csak, amelyben nem lehetett fölismerni sem színt, sem tekintetet, és mozdulatlan mosoly tartotta igézetben nagy arcát.

Miután a szülők imádkoztak, a vékonykarúak a házacska előterében felállított karosszékhez vezették őket, és a sóhajtozókat óvatosan beléjük eresztették, majd lábukat is fölemelték, és az aranyzsinórral szegett lábvánkosokra helyezték.

- Ó, igen, ó, igen, ó, igen, igen, igen, igen! - szólt Huij ismét rekedt suttogással, mert más hang nem jött ki belőle. - Eredjetek csak, szolgáló gyermekek, kötelességtek szerint elláttatok bennünket; a lábacskák állnak, a tagok nyugszanak, és minden rendben van. Hagyd csak, hagyd csak, már ülök. Ülsz te is, Tuij, ágyastestvérem? Akkor jó, ti pedig egyelőre menjetek és távozzatok, mert magunkban akarunk lenni, és egészen egyedül élvezni az alkonyat és délután szép óráit a nád és kacsató fölött és a fasorban, el a védelmező fal kapujának tornyaiig. Egészen zavartalanul és senkitől se látva akarunk üldögélni, és fülelőktől biztonságban akarjuk az aggság bizalmas szavait váltani.

József közben ott térdelt a tállal rézsút előttük a sarokban. De tudta jól, hogy ő csak Néma Szolga, csupán jelen levő tárgy, és üveges szemmel elnézett közvetlenül az öregek feje mellett.

- Eredjetek hát, lánykák, kövessétek a nyájas parancsot! - mondta Tuij, akinek házastestvére rekedtségével ellentétben lágy és teli hangja volt. - Menjetek, és tartózkodjatok éppoly távol és közel, hogy tapsolásunkat mindenesetre meghallhassátok, amivel hívunk titeket. Mert ha gyengeség lep meg bennünket, vagy váratlanul közelít a halál, tapsolni fogunk, jeléül, hogy jöjjetek mellénk, és szükség esetén segítsétek a lélekmadarat, hogy szájunkból elrebbenhessen.

A kislányok leborultak, és elmentek. Huij és Tuij egymás mellett ültek székükön, gyűrűs agg kezük a belső karfán egymásra talált. Galambősz hajuk volt, amely tisztátlanul futtatott ezüst színében játszott, egyiknek éppúgy, mint a másiknak: kopaszodó koponyájáról gyér fürtökben hullt mindkettőnek fülére nem egészen vállukig, de Tuij, a nővér hajából megpróbáltak két-három ilyen fürtöt alul összesodorni, hogy valami rojtszegélyfélét hozzanak létre, ami azonban a haj vékonyságánál fogva csak gyengén sikerülhetett. Huij ehelyett ugyancsak homályos-ezüst szakállkát hordott álla végén. Arany fülönfüggőket is viselt, melyek áttörtek haján, míg Tuij öreg fejét fekete és fehér zománcos, széles homlokpánt koszorúzta, amely virágszirmokat ábrázolt - művészien kidolgozott ékszer, amely kevésbé roskatag főt kívánt volna viselőül. Mert szép dolgokra féltékenyek vagyunk a friss ifjúság nevében, és titkon sajnáljuk attól a fejtől, amely inkább csak koponya már.

Petepré anyja különben is nagyon előkelően öltözködött: liliomfehér ruháját, melynek felső része zarándokcsuklyához hasonlóan volt szabva, derékban tarkán hímzett drága szalag övezte, melynek lantformán kihajló végei csaknem lábáig hulltak alá, és elvénült keblét széles nyaklánc fedte, ugyanabból a fekete-fehér zománcból, mint amelyből a fejék készült. Baljában lótuszbokrétát tartott, és átemelte testvére arcához.

- Nesze, drága öregem! - szólt. - Szagold orroddal a szent virágokat, a mocsár szépeit! Üdülj fel kimerítő utad után az emeletről e pihenőhelyre ánizsillatukban!

- Köszönöm, ikerhitvesem! - mondta rekedten az öreg Huij, aki tetőtől talpig finom fehér gyapjúból való nagy köpenyegbe burkolózott. - Elég, hagyd már, megszagoltam és fölüdültem. Egészségedre! - mondotta, miközben merev öreggavallérosan meghajolt.

- A tiédre! - felelte Tuij. Aztán egy darabig hallgatva ültek, és a kert szépsége, a kacsató, fasor, virágágyak és kaputornyok fényes látképe felé hunyorogtak. Különben a fivér kialudt és fáradt szemével öregesebben hunyorgott, mint a nővér, és fogatlan állkapcsával rágcsált, hogy a szakállka egyenletes mozgással föl-alá járt.

Tuij nem rágcsált így. Nagy, oldalt hajló arca nyugodt volt, és szemének vak hasadéka mintha részt vett volna rendületlen mosolyában. Nyilván megszokta, hogy férjének szellemét fölelevenítse, és tudatosítsa benne a körülményeket, mert így beszélt:

- Ah, igen, békácskám, itt ülünk, és jó dolgunk van az ezüstből valók kegyelméből. A zsenge lánykák elhelyeznek bennünket, tisztes aggokat, a szép székek párnái között, és tovaosonnak, hogy egyedül legyünk kettesben, mint az istenpár az anya testében. Csakhogy a mi barlangunkban nincs sötét, hanem szemünket legeltethetjük szépségein, ékes képecskéin, szépen formált tárgyain. Lásd, lábainkat paszományos, lágy zsámolyokra helyezték, jutalmul, hogy oly sokáig zarándokoltak a földön, mindig négyesben. Ha pedig fölemeljük szemünket róluk, a barlang bejárata fölött a szép napkerék tárja szét tarka szárnyait, a felfújt nyakú kígyók között. Hórusz, a lótusz ura, a sötét ölelés fia. Bal felől Merem-opet kőfaragó szép alakú alabástromlámpáját tették egy állványra, és jobb felől a sarokban a Néma Szolga térdel, kezében kis nyalánkságok, amelyek készen állanak, ha kedvünk támad rájuk. Kedved van már valamire, bölömbikám?

Fivére szörnyű rekedten válaszolt:

- Kedvem van bár, kedves mezei egerem, de gyanakszom, hogy csak a szellem és az íny vágyakozik, a gyomor azonban nem, amely gonoszul ellenkezik, és hideg verejtékkel és halálos félelemmel fölfordul bennem, ha időn kívül megterhelem. Jobb lenne, ha várnánk, amíg kimerülünk az ülésben, és csakugyan szükségünk van a táplálékra.

- Igazad van, mocsári gólyahírem - válaszolta Tuij, és fivéréé után hangja nagyon lágyan és telten csengett. - Mérsékeld magad, így okosabb, te még sokáig élsz, és a Néma Szolga nem szalad el frissítőivel. Lásd, ő ifjú és csinos. Éppolyan válogatottan csinos, mint minden tárgy, ami nekünk, szent öregeknek szemünk elé kerül. Virággal koszorús, mint egy boroskorsó; a fák virágaival, a nád virágaival és az ágyások virágaival. Kedves fekete szeme elnéz füled mellett, nem oda néz, ahol ülünk, hanem a házikó hátterébe, és így a jövőbe néz. Érted szójátékomat?

- Könnyű megérteni - károgta nagy erőfeszítéssel az öreg Huij. - Mert szavaid a kéjlak rendeltetésére céloznak, hogy egy ideig a ház halottait is itt őrzik, és mögöttünk állítják őket festett szekrényükben szép ravatalra, az ezüstből valók elé, ha már kivették belső részeiket, és az orvosok és balzsamozók megtöltötték belsejüket nárdusszal és gyolccsal, mielőtt a hajóra viszik, és a folyón föl Aboduba szállítják tetemüket, ahol ő maga is nyugszik, és eltemetik őket szépen, ugyanúgy, ahogy Hápit és Mervert és Fáraót, s elzárják a jó és örök házban és oszlopos szobáiban, ahol életük hű színekben nevet rájuk minden falról.

- Helyes, hódocskám - felelte Tuij. - Világos ésszel fogtad föl szavaim játékát és célját, mint ahogy én is nyomban fölfogom, amire te célzol, ha mégoly virágosan beszélsz is, mert nagyon össze vagyunk tanulva, mint régi házastestvérek, akik az élet minden játékát együtt játszották, előbb a gyermekkorét és a férfiasságét később - nem szemérmetlenségből beszél a te öreg vakondod így, hanem a meghittség értelmében, és minthogy egyedül vagyunk a házikóban.

- No igen, no igen - mondta megbocsátón az öreg Huij. - Ez volt az élet, a kettesben töltött élet, kezdettől végezetig. Sokat éltünk a világban és a világ fiai között, mert születésünk nemes és a trónhoz közel álló. De tulajdonképpen mindig egyedül voltunk a házikóban kettesben, testvérségünk házacskájában, éppúgy, mint ebben itt: előbb az anyai barlangban, azután a gyermekség házában és a házasság sötét szobájában. Most megőszülve ülünk öregségünk nyugodalmas kerti lakában, mely nappalra, könnyen épült, rövid pihenésre. De a szent párocskát örök menedék várja nyugat oszlopos barlangjában, amely végképp befogad bennünket számtalan öröméven át, és az árnyékba borult falakról az élet álmai mosolyognak ránk.

- Jól van, kedves kanalasgém! - válaszolta Tuij. - De nem különös, hogy ebben az órában még székünkön ülünk a kápolna előterében, és beszélgetünk - holott nemsokára a háttérben fogunk pihenni az oroszlánlábú ravatalon, körülgöngyölve, magasra nyúló lábbal, és még egy arcunk lesz kívülről, istenszakállal állunkon: az Uziri-Huij, az Uziri-Tuij, és Anup hajol fölénk hegyes fülekkel?

- Valószínűleg nagyon különös - károgta Huij. - Csak én nem tudom ilyen világosan elképzelni, és félek a megerőltetéstől, mert fejem fáradt, te ellenben még erős vagy gondolataidban, és nyakad szilárdan tart. Aggódom emiatt, mert meglehet, hogy frissességedben nem búcsúzol el az élettől velem együtt, és székeden maradsz, miközben én fekszem, és egyedül engedsz a keskeny ösvényre.

- Bízzál csak bennem, kuvikmadaram! - felelte a nővér. - A te vakondod nem hagy téged egyedül elmenni, és ha előtte lehelnéd ki lelked, egy adag galajfüvet tesz testébe, amely megalvasztja az életet, és megint együtt maradunk. Föltétlenül veled kell lennem a halál után is, hogy eszedbe juttassam az érveket és gondolatokat igazolásunkra és tisztázásunkra, ha ítélet elé kerülünk.

- Hát lesz ítélet? - kérdezte nyugtalanul Huij.

- Számolnunk kell ezzel - felelte a nővér. - Így szól a tanítás. De bizonytalan, hogy megvan-e még teljes érvénye. Vannak tanok, melyek elhagyatott házakhoz hasonlók: még állnak és tartanak, de senki sem lakik bennük. Beknehonsszal, Amun nagy prófétájával beszéltem erről, és megkérdeztem őt, miként áll a dolog az igazság istennőinek csarnokával, a szív mérlegével és a kihallgatással a Napnyugati színe előtt, kinek oldalán a negyvenkét szörnyűnevű ül. Beknehonsz nem felelt világosan. “A tan fönnáll - válaszolta vakondodnak. - Minden örökké áll Egyiptomban, az ó éppúgy, mint az új, a mellette támadó, úgyhogy az ország sűrűn tele van képekkel, épületekkel és tanokkal, holttal és elevennel, és közöttük fegyelmezetten kell élnünk. Mert a halott csak annál szentebb, mert halott, az igazság múmiája, s a nép számára örökké meg kell őrizni, noha az új tanítás szelleme elhagyta már.” Így mondotta Beknehonsz, a bölcs. Ő pedig Amun erős szolgája, és istenéért buzgó. Az alsó király, aki a görbe botot és a legyezőt tartja kezében, kevésbé érdekli, és kevéssé érdeklik őt e nagy isten történetei és tanai. Hogy ezeket elhagyott háznak nevezi és körülgöngyölt igazságnak, még nem teszi bizonyossá, hogy nem kell ítélet elé állnunk, mint ahogy a nép hiszi, és ártatlanságunkat tisztáznunk - a mi szívünk is megméretik a mérlegen, mielőtt Thot tisztának nyilvánít a negyvenkét bűntől, és a fiú megfogja kezünket, és az atya elé vezet. Ezzel számolnunk kell. Ezért a te kuvikod okvetlenül melletted kell hogy legyen, miként az életben, azonképpen a halálban is, hogy szót emeljen a teremben trónoló és a szörnyűnevűek előtt, és megvilágítsa tetteinket, ha az érveket elfelednéd, és az igazolás nem jutna eszedbe a döntő pillanatban. Mert az én denevérkém feje néha már homályos kissé.

- Ne mondd ezt! - tört fel Huijból rendkívül rekedten. - Mert csak attól vagyok homályos és fáradt, hogy oly hosszan és fárasztóan tűnődöm az ilyen érveken és magyarázatokon; de amitől homályos, arról hadd beszéljen a Homályos. Nem én voltam, aki fölvetettem és a szent sötétségben kigyújtottam az áldozat és engesztelés gondolatát? Ezt nem tagadhatod, mert természetesen én voltam az, minthogy én vagyok a férfi és a nemző a testvérek közül - sötétségbeli ugyan, mint házastestvéred párosodásunk szent barlangjában, de mégis a férfi, aki kigondolta és kigyújtotta az ó-szent házban a gondolatot, hogy rójuk le a magunkét a szent új előtt is.

- Hát tagadom? - válaszolta Tuij. - Nem, egyáltalán nem tagadja a te öreg feled, hogy az ő sötétségbelije volt, aki szóba hozta és különbséget kezdett tenni a szent és az úrrálevő, azaz az új között, ami talán már napirenden van, és amire esetleg szánva vagyunk, úgyhogy óvatosságból áldozatot kellene hozni ennek is és megengesztelni. Mert a te kis egered nem látta - fűzte hozzá, miközben vaksin mozgatta erre-arra ráncos szemű nagy arcát -, és megnyugodott a szent-maradiban, képtelenül megérteni valamit a napirenden levő újból.

- Dehogyis - szólt ellene Huij károgva -, nagyon is jól megértetted, amikor szóba hoztam, mert rendkívül tanulékony vagy, ha nem is leleményes; de a fivér leleményét és szorongását a napirend és kor miatt nagyon jól megértetted, miként is egyeztél volna bele másként az áldozatba és a lerovásba? De ha azt mondom, “beleegyeztél”, az még nem is elég; mert úgy rémlik nekem, én csak a gondot plántáltam beléd a kor és a napirend miatt, de arra az ötletre, hogy szent házasságunk sötétség-fiát az úrrálevő-újnak áldozzuk és elvonjuk az ó hatalmából, magadtól jöttél először.

- Nem, túlságosan jó vagy! - mondta az öregasszony, és negédeskedett. - Ravasz haris vagy te, végül még én leszek, aki az újat szóba hoztam, és még rám kened az alsó király előtt és a szörnyűnevűek előtt! Te csalafinta! Amikor megértettem az ötletet és megtermékenyültem tőle, miután te mint férfi belém vetetted magvát, éppúgy, miként Hóruszt, a mi sötétség-fiacskánkat, Peteprét, az udvaroncot is tőled fogantam, akit fényfiúvá tettünk, és az úrrálevőnek áldoztunk a tőled származó ötlet szerint, amelyet én csak ápoltam és kotlottam és világra szültem, mint Ezet-anya. Most azonban, amikor közeleg az igazolás ideje, és a bíró előtt talán kiderül, hogy fonákul cselekedtünk, és baklövést követtünk el, te csibész, nem vállalod, és azt állítod, hogy én nemzettem és én szültem egészen egyedül és a magam felelősségére!

- Ugyan, badarság! - károgott az öreg mérgesen. - Még jó, hogy egyedül vagyunk a házban, és senki sem hallja azt a csűrést-csavarást, amit itt gágogsz. Mert magam is azt állítom, hogy én voltam a férfi, és én gyújtottam az ötletet a homályban, de te rám fogod, mintha azt gondolnám, hogy a nemzés és szülés összefonódik, és egy lehet, amiként mindenesetre egy a mocsarakban és a fekete folyami iszapban, ahol a bugyogó ősanyag önmagát öleli és termékenyíti meg a sötétben, de nem a magasabb világban, ahol a férfi ismeri meg a nőt illem szerint.

Hangtalanul köhécselt, és állkapcsát mozgatta. Feje erősen remegett.

- Kedves békám - mondta aztán -, nem volna itt az ideje megmozgatni a Néma Szolgát, hogy frissítőt kínáljon? Mert úgy érzem, a te levelibékád már nagyon kimerült ezektől a gondolatoktól, és erőit fölemésztette a fáradság, hogy fölsorakoztassa az indítékokat, és tisztázza igazolását.

József rendületlenül és érzéketlenül nézve el fejük mellett, már nekikészülődött a gyors térdenjárásnak; de nem volt rá szükség, mert Huij folytatta:

- Mégis azt hiszem, a fáradság okozta izgalom és nem igazi kimerültség az, ami a frissítőt eszembe juttatja, és az izgatott gyomor visszautasítaná. Nincs izgalmasabb a világon, mint az elme gondja a napirend és a kor miatt, ez a legeslegfontosabb, és legföljebb az előzi meg, hogy az ember egyék. Előbb ennie kell és jóllaknia, az igaz, de amint jóllakott és túl van ezen a gondon, nyomába lép az elme gondja a szentség miatt, s hogy szent-e ez még vagy már gyűlölt, mert új kor hajnalodott föl, és sietnie kell, hogy lépést tartson az újonnan kikiáltott napirenddel, s valamilyen áldozat útján megbéküljön vele s el ne bukjék. De mivel mi gazdagok vagyunk és előkelők, mi házastestvérek, és természetesen a legfinomabb étkekből fogyaszthatunk, nincs számunkra fontosabb és nincs izgalmasabb, mint ez a dolog, és a te öreg békádnak már régen inog a feje ettől az izgalomtól, amelyben nagyon könnyen lehet baklövést elkövetni, csak azért, hogy az ember helyesen cselekedjék, és megbéküljön...

- Nyugodj meg, pingvinem - mondta Tuij -, és ne rövidítsd meg életedet szükség nélkül ennyi izgalommal! Ha van ítélet és tan még érvényes, majd én beszélek, és szót emelek mindenekért, és folyékonyan megmagyarázom az engesztelő tettet, hogy az istenek és a szörnyűnevűek megértik, és a negyvenkét gonosztettben nem találnak bűnösnek bennünket, hanem Thot tisztának jegyez föl.

- Igen, így lesz jó - felelte Huij -, hogy te beszélj, mert jobban meg tudod azt magyarázni, és nem izgulsz föl annyira miatta, mivel tőlem kaptad, és te csak magadba fogadtad és megértetted, így könnyebb beszélni. Én, a nemző könnyen megzavarodhatnék izgalmamban, és dadogni kezdenék a bírák előtt, és így elvesztenénk a játszmát. Légy te mindkettőnk nyelve; mert a nyelv, amint jól tudod, a barlang síkos homályában kettős természetű és mindkét nemű, mint a mocsár és a bugyogó iszap, amely önmagát öleli, míg a magasabb rendben a férfi ismeri meg a nőt.

- Te pedig illendőn szoktál engem megismerni, férfi a nőt - mondta Tuij, és ráncos-vakon és negédes szégyenkezéssel mozgatta nagy arcát erre-arra. - Sokáig és gyakran kellett ezt tenned, mielőtt áldás kísérte volna, és nővéred házastársilag termékeny lett. Mert zsenge korunkban adtak össze áldásukkal a szülők, de sok körforgás hosszat tartott, tán húszig is, míg testvérségünk termékeny lett, és nemzettünk. Ekkor szültem neked Peteprét, az udvaroncot, Hóruszunkat, a szép lótuszt, Fáraó barátját, akinek emeletén mi, szent szülők most késő napjainkat töltjük.

- Igaz, igaz - hagyta helyben Huij. - Úgy történt, ahogy mondod, illendőn, sőt szentül, és mégis ott volt árnyéka a halvány sejtésnek és a titkos gondnak, amely a korral és a napirenddel lépéstartásra ügyel. Mert noha mint férfi és nő a legnagyobb illendőséggel nemzettünk, mégis testvérségünk sötét kamrájában tettük ezt, s fivér és nővér ölelése, mondd, nem a mélység önmagát ölelése és a bugyogó ősanyag nemzésmódjával rokon-e, amely gyűlöletes a fény és az újabb napirend hatalmai előtt?

- Igen, így vetetted ezt belém mint férj - mondta Tuij -, és én szívembe fogadtam, és kissé még haragudtam is rád, hogy a mi szép házasságunkat bugyborékolásnak nevezted, holott oly jámbor és tiszteletre méltó volt, szinte már szent, a legelőkelőbb erkölcsökkel egybehangzó és isteneknek és embereknek tetsző. Mert van-e valami jámborabb, mint az istenek utánzása? Ők pedig mind önvérükkel nemzenek, és anyjuknak és nővérüknek házastársai. Írva áll: “Én vagyok Amun, aki teherbe ejtette anyját.” S ez azért van így, mert az égi Nút minden reggel megszüli a Ragyogót, de ez délben már férfi, és anyjával újraszüli önmagát, az új istent. Ezet nem nővére, anyja és házastársa-e egyben Uzirinak? Már eleve és születésük előtt házastársilag átkarolták egymást az anyaméh szelencéjében a magas testvérek, ahol persze éppoly sötét és csuszamlós volt, mint a nyelv házában és mint a mocsár mélyén. De szent a sötétség, és az emberek ítéletében nagy tekintélyű az ilyenfajta házasság.

- Jól mondod és joggal mondod - felelte az agg fáradságos-rekedten. - De sötétben ölelték egymást a hamis testvérek is, Uziri és Nebthot, s ez súlyos tévedés volt. Így állott bosszút a fény, az úrrálevő, amely előtt gyűlöletes az anyai sötétség.

- Igen, így beszélsz és beszéltél, mint férfi és úr - felelte az öregasszony -, és természetesen az úrrálevő pártján vagy, én azonban, az asszonyanya, inkább a szenthez és ősi jámborhoz húzok, azért szomorítottak meg nézeteid. Mi nemesemberek vagyunk, mi öregek, és a trónhoz közelállók. De a Nagy Feleség nem Fáraó nővére volt-e többnyire, isteni mintára, és nem éppen, mint nővér rendeltetett-e eleven hitvesül az isten mellé? Ő, kinek neve áldás, Men-heper-Ré-Thutmózisz, kit ölelt volna istenanyaként, ha nem Hatsepszutot, a szent nővért? Aki nőnek született a férfi mellé, s ketten voltak egy isteni test. Férfi és nő egy test kell hogy legyen, s ha már eleve hasonlók, házasságuk maga az illem, nem pedig bugyborékolás. Így születtem én neked szövetségben és szövetségesül, és a nemes szülők egymásnak szántak bennünket születésünk napjától, mert föltették, hogy már a barlangban átkarolta egymást az istenpárocska.

- Erről nem tudok semmit, és egyáltalán nem vagyok képes rá emlékezni - felelte rekedten az öreg. - Éppúgy lehet, hogy veszekedtünk a barlangban, és rúgásokkal illettük egymást, ezt sem tudom, mert erről a fokról az embernek nincs még gondolata. Odakinn is veszekedtünk néha, amint jól tudod, ha természetesen nem is rúgtuk egymást, mert nemes és nagy tekintélyű nevelésben részesültünk, örömére az embereknek, és boldogan éltünk, összehangzón a legelőkelőbb szokásokkal. És te, kis vakondom, teljesen meg voltál elégedve lelkedben, mint egy békés ábrázatú szent tehén, különösen mióta megtermékenyültél Peteprével, a mi Hóruszunkkal, te nővér, feleség és anya.

- Így volt - bólintott Tuij fájdalmasan. - Szentül elégedett voltam, én vakond és jámbor tehén, boldogságunk csigahéjában.

- Én azonban eléggé férfi voltam - folytatta amaz - szellemem erős napjaiban, és nemem szerint eléggé rokon az úrrálevővel a világban, hogy ki nem elégíthetett a szent régiség. Mert volt mivel jóllaknom és gondolkoztam. Igen, emlékszem, homályosságom földereng, és ebben a pillanatban szóba tudnám foglalni azt a holtak ítélőszéke előtt. Mert az istenek és királyok példájára éltünk, egészen egybehangzón a jámbor erkölcsökkel és az emberek tetszése szerint. És mégis tüske volt bennem, a férfiúban, és gond a fény bosszúja miatt. Mert úrrálevő a fény, azaz férfiúi és gyűlöletes előtte az anyai homály bugyborékolása, amelyhez még közel állt a mi párzásunk, és még köldökzsinórján függött. Lásd, el kell vágni a köldökzsinórt, hogy a borjú elszabadulhasson az anyatehéntől, és a fény bikája legyen. Hogy mely tanok érvényesek még, és hogy egyáltalában van-e ítélet utolsó leheletünk után, az cseppet sem fontos. Fontos csupán a kor kérdése, és hogy a gondolatok, amelyek szerint élünk, napirenden vannak-e még. Ennek van csak jelentősége, a jóllakáson kívül. Most azonban világra jött az, már régen sejtettem, hogy a férfiúi el akarja szakítani a köldökzsinórt közte és a tehén közt, és úrrá akar lenni az ősanyag fölött a világ trónján, hogy megalapítsa a fény napirendjét.

- Igen, így tanítottál rá - felelte Tuij. - És bármilyen elégedett voltam a szent barlangban, mégis szívembe fogadtam ezt, és ott hordottam éretted. Mert a nő szereti a férfit, és ekképpen szereti, és magába fogadja gondolatait is, még ha nem is az övéi. A nő az ősi-szenthez tartozik, a férfi és az úr kedvéért azonban az úrrálevőt szereti. És így jöttünk az áldozat és megbékélés gondolatára.

- Ezen az úton - helyeselt az öreg. - Ma világosan meg tudnám magyarázni az alsó király előtt. A mi Hóruszunkat, akit mint Uziri- és Ezet-testvérek nemzettünk a sötét mélységben, meg akartuk szabadítani a homály birodalmától, és a tisztábbnak áldozni. Ez volt a törlesztés az új kor számára, amelyben megegyeztünk. És nem kérdeztük meg véleménye felől, hanem úgy tettünk vele, ahogy tettünk, és talán baklövés volt, de jó szándékú.

- Ha az volt - felelte az asszony -, mindketten felelünk érte, mert közösen eszeltük ki, hogy így teszünk a sötétség-fiúcskával; neked is megvoltak a magad gondolatai közben, és nekem is. Mert a magam anyai részéről nem annyira a fényre gondoltam közben és az ő kiengesztelésére, mint inkább fiunk földi nagyságára és tisztességére: udvaroncot és kamarást akartam csinálni belőle e művelet által - és udvarnagyot, hogy állapota a legmagasabb címre jogosítsa, és Fáraó kitüntetéssel és keggyel halmozza el a szolgálatra szenteltet. Ezek voltak, nyíltan megvallva, gondolataim, amelyek megbékítettek a megbékítéssel, mert az bizony nehezemre esett.

- Így volt ez rendjén - mondta Huij -, hogy a magad módján hordozzad sugalmazásomat, és hozzátégy a magadéból, s ekként megszülessék belőle cselekedetünk, amelyet szeretettel cselekedtünk meg fiacskánkon, amikor még nem volt véleménye. Azokat az előnyöket is számba vettem én, amelyek e művelet folytán érik az áldozati gyermeket a te asszonyi gondolataid szerint; de az enyéim férfigondolatok voltak, és a fény felé fordultak.

- Ah, öreg testvér - mondta Tuij -, az előnyök, amelyek ennek folytán érték, úgy hiszem, nagyon is szükségesek, hogy ne csak az alvilági teremben mutathassunk rájuk szívünk próbájánál, hanem előtte, fiunk előtt is. Mert akármily gyengéd tisztelettel viseltetik is irántunk, tisztes öregek iránt, s akármily nagy becsben tartja is nemes szülőit házában, mégis azt gondolom, és félek, néha azt olvasom ki rejtett vonásaiból, hogy titkon kissé neheztel mindkettőnkre, amiért udvaronccá metszettük, anélkül hogy véleményét kikértük volna, és számba sem véve őt, amikor még nem tudott tiltakozni.

- Még csak az kellene - heveskedett a rekedt Huij -, hogy titkon zúgolódjék az emeleti szent szülők ellen! Mert neki kell őket megbékíteni a korral és a napirenddel mint áldozati gyermeknek, ez az ő feladata, és a leghízelgőbb előnyök érik ezáltal, amelyek mindent jóvátesznek, így hát nem kell rossz képet vágnia. Nem is akarom elhinni, hogy rossz képet vág, és éppen ellenünk, mert természettől és szelleme által férfiú, és így az úrrálevő felé fordul, úgyhogy nem kétlem, méltányolja a szülők megbékítő cselekedetét, és büszkén viseli helyzetét.

- Jó, jó - bólintott a nővér. - És mégis, magad sem vagy biztos benne, öregem, hogy a mozdulatod, amellyel elmetszettük a köldökzsinórt közte és az anyahomály között, nem volt-e baklövés. Mert vajon napbika lett-e általa az áldozati gyermek? Nem, hanem csupán udvaronca a fénynek.

- Ne dörgöld az orrom alá az én aggodalmaimat - utasította rendre Huij rekedten -, mert ezek másodrendűek! A legfőbb aggodalom a gond a korért és a napirendért és a megbékítő igazolásért. Hogy nem megy egészen simán, és kissé fonákul üthet ki jószándékúságában, ez vele jár az igazolással.

- Jó, jó - mondta ismét a nővér. - És kétségtelenül a leghízelgőbb vigasztalásokat élvezi is a mi Hóruszunk, s a legtiszteletreméltóbb kárpótlásokat mint a nap kamarása és az úrrálevő tiszteletbeli udvarnagya, ez nem kétséges. De itt van még Eni is, a mi kis menyünk, Mut-em-enet, a szép, az első a házban, Petepré hitvese. Miatta is gondom van néha, asszonyanyai voltomban, mert akármily kedvesen és jámborul viselkedik is irántunk, szentek iránt, mégis gyanakszom, hogy lelkének legmélyén ő is némi neheztelést táplál és titkos szemrehányást a szülők iránt, amiért a fiút udvarnaggyá tettük, és így számára nem igazi testőrezredes, hanem csak címe szerint. Hidd el nekem, eléggé asszony a mi Enink, hogy titkon duzzogjon kissé emiatt, és én is eléggé az vagyok, hogy vonásaiból kiolvassam rosszkedvét, ha nem fegyelmezi azokat.

- Eredj! - felelte Huij. - Maga lenne a hálátlanság, ha efféle rosszkedvet vagy haragot rejtene megszentelt keblében! Mert az ő vigasztalásai és vigasztalódásai éppoly számosak, sőt még inkább, mint Petepréi, és nem akarom hinni, hogy irigység férge rágja a földiért, amikor övé az isteni, és Amun ágyasának hívják a thébei istenfeleség házából! Semmi vagy csupán kicsiség Háthornak lenni, Ré asszonyának, és más rendbeliekkel Amun előtt táncolni az istennő ruhájában, amely szorosan simul a tagokra, s énekelni előtte kézidob ütemére, fején aranyfőkötővel, melynek szarvai közt ott a napkorong? Ez bizony nem semmi és nem is kicsiség, hanem a legnagyszerűbb vigasztalás, amely részéül jutott mint fiunk, az udvaronc első asszonyának, és övéi jól tudták, mit tesznek, amikor házastársul adták hozzá mint elsőt és igazit, midőn még mindketten gyermekek voltak, és testi házasság nem is jöhetett létre közöttük: bölcsen tették, mert megtisztelő házasság volt ez, s az is maradt.

- Igen, igen - felelte Tuij -, szükségszerűen az is maradt. És mégis, ha asszony módra gondolkozom, azért kemény élet ez, csupa ragyogás a napvilágnál, de csupa bú éjszaka. Mut a neve a mi lányunknak, Mut a sivatag völgyében, és ősanyanév ez. De anya mégsem lehet fiunk udvari tisztsége miatt, és félek, titkon haragszik ezért ránk, és sértődését elrejti a gyöngédség mögé, amellyel irántunk viseltetik.

- Ne legyen olyan liba - korholta Huij - és vízzel terhes földnek madara! A magam részéről ezt üzenem neki, menyünknek, ha duzzog! Nem szép, hogy mint asszonyanya az ő pártját fogod a fiúval szemben, nem szívesen hallom ezt. Megsérted ezzel őt, a mi Hóruszunkat, ezenfelül azonban asszonytársát is, akinek pártjára állsz, és a földre hozod őt, mintha a legjobb akarattal sem lehetne más alakban szemlélni, mint az előrehaladott állapotú nőstény vízilóéban. Persze te csak vakond vagy természettől fogva, és az új kor és a törlesztés gondolatát én ültettem beléd mint férfiú. És te mégsem tudtad volna magadba fogadni és megérteni, és nem tudtad volna az engesztelő cselekményt végrehajtani fiúcskánkon, ha nem lenne út az asszonyitól az úrrálevőig, tisztábbig, és amannak nem lenne semmi része ebben! Vajon mindig csak az iszappal terhes föld az ő képmása és osztályrésze? Egyáltalán nem: hanem a nő, mint holdként szűz papnő, teljes méltóságában jelenhet meg. Azt üzenem neki, a te Enidnek: ne legyen liba! Az országok első asszonyai közé számít mint fiunk első és igazi felesége, és az ő nagyságának köszönheti, hogy a királyné, Teje, az istenasszony barátnőjének nevezik, és maga is istenasszony Amun Déli Ágyasházából és a Háthor-rendből, melynek főnöknője és első háremasszonya Beknehonsznak, a nagy prófétának hitvese. Oly nagy a szellemi vigasztalás, hogy valósággal istennő ő, szarvakkal és napkoronggal, és fehér holdapáca szent rangja szerint. Nem pompásan vág-e össze ezzel, hogy földi házassága látszattisztesség, és férje idelenn az engesztelés fia és a fény udvaronca? Példátlanul összevág az én véleményem szerint, és hogy mit üzenek neki arra az esetre, ha nem tudja fölfogni ezt a tisztességet, azt már tudod!

De Tuij fejét rázva válaszolt:

- Nem adhatom át neki, öregem, mert anyósának nem ad okot ilyen intelemre, és szinte a felhőkből pottyanna le, amint mondani szokás, ha megbízásod szerint tennék, és a liba névvel rontanék neki. Büszke a mi Enink, büszke, mint Petepré, az ő férje, a mi fiunk, és nem ismer mást egyik sem, holdapáca és napkamarás, mint a nappali büszkeséget. Nem élnek-e boldogan és nagy tekintélyben nappal, összhangban a legelőkelőbb erkölcsökkel és az emberek tetszésére? Mi mást ismernének, mint büszkeségüket? S ha ismernének is még mást, nem ismernék el, s lelküknek nem vallanák meg, hanem mindig csak a büszkeséget árasztanák el minden tisztelettel. Hogyan is nevezhetném menyünket libának üzeneted szerint, amikor nem is az, hanem büszke tudatában van isteni kiválasztottságának, és egész lénye oly fanyar illatú, mint a mirtusz lombja? Ha búról és sértődésről beszélek, nem a nappal van eszemben és a nap tisztességrendje, hanem a csöndes éj és a hallgatag anyahomály, amelybe nem lehet beléripakodni a liba névvel. Mert ha te a fény bosszújától félsz homálybeli házasságunk miatt, én, az asszony néhanap az anyahomály bosszújától félek.

Ekkor Huij vihogni kezdett, mire József kissé megborzadt, úgyhogy a frissítővel együtt összerezzent, és egy pillanatra elvesztette a Néma Szolga érzéketlenségét. Pillantását gyorsan visszavonta a házikó hátteréből, és az öregekre fordította, hogy kikémlelje, észrevették-e futó riadtságát; de nem vették észre; egészen elmerülve a beszélgetésbe közös tettükről, éppoly kevés ügyet vetettek rá, mint Mer-em-opet kőfaragó szép mívű alabástromlámpájára, amely a helyiség másik sarkában állt. Ezért József ismét félrefordította pillantását, úgyhogy Huij füle mellett üvegesen meredt a háttérbe. De lélegzete még el-elakadt kissé mindazok után, amit itt megtudott, s amint az öreg Huijt most még ily aggastyán módra vihogni hallotta - megborsódzott a háta.

- Hihi - vihogott Huij. - Ne félj, a homály néma, és mit sem tud rosszkedvéről. A fiúcska és menyünk büszke, és eszükbe sem jut dúlni és fúlni a szülőcskék ellen, akik azt tették és elkövették annak idején, és kiherélték a kanocskát, amikor ennek még nem volt véleménye, hanem csak rugdalódzott, és nem tudott tiltakozni. Hihihi, nem kell félni. Dúlás-fúlás biztos láncon vannak a homályban, és ha kikíváncsiskodnának is kissé a napvilágra, újra csak a jámbor erkölcsösség és gyengéd tisztelettudás láncolná őket előttünk, kedvesek előtt, akiket szent megbecsülésben tartanak az emeleten, jóllehet egykor alaposan elbántunk a gyermekkel, engesztelésül önmagunkért! Hihihi, kétszeresen leláncolva, dupla biztonságban, kettős pecsét alatt, semmit sem tehetnek a kedves szülőcskék ellen - nem fortélyos és furcsa eset ez?

Tuij kezdetben nyugtalan megütődést tanúsított házastestvére viselkedésén, de szavai lassan meggyőzték, és maga is vihogni kezdett, ráncszemét vak hasadékká húzva. Kezüket hasukon összekulcsolva, öreg fejüket előregörnyedő válluk közé húzva ült a párocska dísszékén, és kuncogott magában.

- Igen, hihihi, igazad van - kuncogott Tuij. - A te vakondod érti az életnek ezt a furcsaságát, hogy alaposan elbántunk a gyermekkel, a sértődés ellenben kettős láncon és pecsét alatt van, és nem árthat nekünk. Ez igazán furfangos és kellemes. És én örülök, hogy az én vakondom vidám, és elfeledkezett a gondról a kihallgatás miatt az alvilági teremben. De most már talán érzed testedben a kimerülést, és itt az ideje, hogy intsek a Néma Szolgának, hozza közelebb a frissítőt?

- Cseppet sem érzem! - felelte Huij. - Egy csepp kimerülés sem mutatkozik közérzetemben. Hanem ellenkezőleg, szinte fölfrissített az órácskányi csevegés. Tegyük el étvágyunkat, míg eljön az estebéd órája, amikor az ebédlőteremben összegyűl a szent család, és gyengéd kímélettel lótuszbokrétákat szagoltat egymással. Hihi! Előbb tapsoljunk a szolgálólánykáknak, hogy támogassanak körül a fáskertben, mert megélénkült tagjaimnak mozgásra volna kedvük.

És tapsolt. A kislányok odafutottak, tátott szájjal buzgó ostobaságukban, az öregeknek nyújtották indakarjukat, és a lépcsőn le- és eltámogatták őket.

József mélyen föllélegzett, és letette a terhét. Karja csaknem oly görcsösen béna volt, mint akkor, amikor az izmáeliták kihúzták a kútból.

“Ezek aztán a bolondok az úr színe előtt - gondolta -, ezek a szent szülőcskék! És micsoda bepillantást nyertem ennek az áldásháznak kínos belső viszonyaiba, Isten könyörüljön! Láthatjuk, hogy a bolondság ellen nem véd meg s a legszörnyűbb baklövésektől sem, ha valaki a legfejlettebb ízlés mennyországában lakik. Bár elbeszélhetném atyámnak a pogányok isten-ostobaságát. Szegény Potifár!”

És elébb lefeküdt kissé a gyékényre, hogy mielőtt Hamatnak visszavinné a frissítőt, kipihentesse sajgó tagjait a Néma Szolga szolgálata után.

József mérlegeli mind e dolgokat

Mindaz, amit szolgálat közben kilesett, megdöbbentette és megindította őt, és gondolatait ekkortájt sokszor foglalkoztatta. Ellenérzése a szent szülőcskékkel szemben élénk volt, és csak az okos udvariasság és tiszteletadás tartotta pecsét alatt és féken, de semmi esetre sem a tudatlanság homálya, mert sem bosszúsága az öregek felelőtlen isten-ostobaságán, sem irtózása a kedélyességtől, amellyel szemrehányások ellen méltóságosan biztosították magukat, legkevésbé sem volt híjával az önismeretnek.

De nem kerülte el figyelmét az oktató színezet sem, amelyet érzéketlen állapotában tett tapasztalatai Ábrám unokája számára magukon viseltek, és József nem lett volna József ama készség nélkül, hogy ezt hasznára fordítsa. Amit hallott, alkalmas volt arra, hogy látókörét tágítsa, és intelem legyen számára, hogy legszűkebb szellemi hazájában, az atyáknak és az ő istengondjuknak világában, amelynek sarja és növendéke volt, ne valami túlságosan egyetlenegyszerit és hasonlíthatatlant lásson. Jákób nem egyedül viselte a gondot a világban. Mindenütt így volt ez az emberek között, és mindenütt ott volt a gyötrődés, hogy megértik-e még az Urat és az Időt - még ha a legfonákabb magyarázatokra jutottak is itt-ott, s még ha természetesen Jákób örökölt gondolata az Úrról a legfinomabb és legmegragadóbb vizsgálóeszköze lett is a gondterhes kérdésnek a távolság felől, amelybe szokás és életmód talán éppen ennek az Úrnak akaratától és megnövekedésétől került.

Mindenesetre a hiba lehetősége olyan közel volt itt is szüntelenül! Egyáltalán nem is kell a kezdet kezdeténél maradt Lábánra és kőkorsóba zárt fiacskájára gondolni. Ebben az esetben egyszerűen hiányzott minden érzék a probléma iránt, hogy a szokás mikor lesz borzalommá. De mily könnyen vezethet tévútra a kifejlett érzékenység épp e változások iránt! Vajon Jákób borús aggodalmai az ünnep dolgában nem vitték-e kísértésbe, hogy az ünnepet és szokásait egészükben eltörölje gyökereik miatt, amelyek nyilván az alsó mocsokból táplálkoztak. A fiúnak kíméletet kellett kérnie a megkímélés ünnepe, az árnyadó lombfa számára, amely az Úrral kisarjadt a sáros gyökerek fölött, de el kell száradnia, ha kiirtják azokat. József a megkímélés mellett volt, nem a kiirtás mellett. Istenben, aki végtére maga sem volt mindig az, aki, a kímélet és elnézés istenét látta, aki még a vízözönkor sem ment végsőkig és az emberiség gyökeréig, hanem egy nagyeszűben fölébresztette a mentőbárka gondolatát. Eszesség és kímélet testvérgondolatoknak tűntek föl József előtt, akik fölváltva hordják egymás ruháit, s hozzá közös nevet is viselnek: a jóság nevét. Isten megkísértette Ábrámot, hogy föláldozza neki fiát, de azután nem fogadta azt el, hanem tanulságos módon a kost kérte cserébe. Ezeknek az embereknek hagyományai itt akármily magasan jártak is az ízlés mennyországában, sajnos, híján voltak ily elmés történeteknek - el kellett nézni nekik egyet-mást, bármily ellenszenves volt is vihogásuk a gyermekükkel alaposan elbánó baklövésükön. Az atyai szellemtől ők is kaptak hírt, bizonytalanul imbolygó és még nagyon is a homály birodalmában élő lelki üzenet alakjában, hogy az ó-szent fölé és a megszokott és alsófok fölé kívánkozzanak a fénybe, és ők is meghallották a fölhívást az áldozásra. De mennyire, mily Lábán-szerűen megtapadtak az óban, éppen amikor az újnak próbáltak engedményt tenni! Mert előttük, az istentől elrugaszkodottak előtt nem jelent meg kos, hogy a fény ürüjévé tegyék, hanem Potifárt, a kapálózó fiúcskát tették azzá.

Ezt aztán igazán istentől elrugaszkodott eljárásnak lehet nevezni, és az úrrálevőnek és újnak-szentelés ostoba elügyetlenkedésének jellemezni! Mert a közeledés az atyai szellemhez, gondolta József, nem kiirtással történt, és nagy a különbség a kétneműség tökéletessége és az udvaronci nemnélküliség között. A férfiasszonyság, amely két nemi erőt egyesít, isteni volt, mint a Nílus ábrázolása félig asszonyi mellel, félig férfiúival, és mint a hold, amely a nap asszonya volt, de férje a földnek, kinek a bikát nemzette a tehénben sugármagvával; és József mérlegelése szerint úgy viszonyult az udvaroncsághoz, mint kettő a nullához.

Szegény Potifár! Nulla volt tüzes kocsikerekeinek minden pompájával és minden nagyságával Egyiptom nagyjai között. Ozarszif rabszolgafiú ura nulla volt, erőtlen és bűntelen Rúben-torony, egy baklövés áldozata, melyet el nem fogadtak és vissza sem utasítottak, az istentelen embertelenség sem-seme, büszke és méltóságos tisztességének világos nappalán, de elkontárkodott nullaságának tudója állapota éjszakájában, és nagyon is rászorult a méltóság támaszára és a hízelgésre, amellyel körülményei és különösen Mont-kav szolgahűsége körülvették.

A hallottak fényében József ismét szemügyre vette e hízelgő szolgahűséget, és nem habozott, hogy utánzásra méltónak találja. Így hát annak alapján, amibe mint Néma Szolga betekintést nyert, elhatározta, hogy amint és amennyire csak alkalma nyílik, egyiptomi urának hasonlóképp “segítségére” lesz, Mont-kav példájára, és - amiben nem kételkedett - még finomabban és az urat még jobban hálára kötelezve, mint amaz. Mert, azt gondolta, ilyen módon lesz leginkább “segítségére” egy másik úrnak, a legmagasabbnak, a tulajdon boldogulása körül abban a világban, amelybe az elültette.

Az igazságnak adózva, e helyen el kell hárítani felőle a hideg számítás vádját, amelyet az elsietett erkölcsbíráskodás bizonyára emel ellene. Nem oly egyszerűek a dolgok a morális ítélkezés szempontjából. Mert József rég szemügyre vette Mont-kavot, a ház legöregebb szolgáját is, és fölismerte, hogy derék ember, akinek szolgalelkűsége az úrral szemben jobb nevet érdemel ennél: tudniillik a szolgáló lélek és a lelki szolgálat nevét; és ebből ismét az következett, hogy Petepré, a címzetes parancsnok érdemes és méltó erre a szolgálatra - s e következtetést megerősítette az a hatás, melyet az úr személye Józsefre tett. Ez az egyiptomi nagyúr József vélekedése szerint nemes és méltóságos, gyengéd lelkű és jóságos férfiú volt; mert azt a törekvést, hogy az emberek reszkessenek érte, a szellemi műveletlenség áldozatául esett állapotának kellett tulajdonítani: jogát némi gonoszkodásra, gondolta József, el kell ismernie.

Látjuk: előbb önmaga előtt és tulajdon gondolataiban szolgált József Potifárnak, s nem csak akkor védelmezte őt és igyekezett segítségére lenni, mikor már érintkezésben állt vele. Mindenekelőtt az egyiptomi volt az ő ura, akinek eladták, a legmagasabb közvetlen környezetében; és az úrnak és legmagasabbnak eszméje József számára természeténél és régtől fogva a lélekből szolgáló kíméletet is magában foglalta, amely a felsőtől az alsóra átvihetőnek, bizonyos mértékben a földire és a legközelebbi környezet esetére alkalmazhatónak mutatkozott. Értsük csak meg! Az úr és legmagasabb gondolata immár egységrendet alkotott, amely elképzelhetővé tette a felső fölcserélését és azonosítását az alsóval. Ami ezt a hajlamot még erősítette, az a “segítség” fogalma volt és az a mérlegelés, hogy József az álmok tervező urának legjobban úgy lehet segítségére, ha Mont-kav példája szerint Petepré, az úr “segítségére” van. De még más is hozzájárult, hogy viszonyát az ég urához bizonyos mértékben átjátssza viszonyára a tüzes kerekek urához. Látta a borús, büszke és titkon hálás mosolyt, amellyel Potifár az udvarmester hízelgéseire felelt, a rászoruló magányosságot, ami benne kifejeződött. Talán gyermekes ezt mondani, de József hasonló részvétre indító rokonságot talált az atyák Istenének magányos világonkívülisége és az elkontárkodott Rúben-torony büszke, kitüntetések aranyával borított életenkívülisége között. Igen, Isten, az Úr is magányos volt nagyságában, és József vérében és emlékezetében őrizte, mennyire hozzájárult az asszonytalan és gyermektelen Isten magányossága nagy féltékenységének megvilágításához az emberekkel kötött szövetségre.

Emlékezett az egészen különös jótéteményre, amit egy magányosnak a kímélő szolgahűség, s az egészen különös fájdalomra, amelyet a hűtlenség okoz. Nem felejtette el természetesen, hogy Istennek a maga alkata szerint csak azért nincs köze nemzéshez és halálhoz, mert ő Baál és Baálát egyben és egyszerre; a hatalmas különbség kettő és nulla között egy pillanatra sem kerülte el figyelmét. Ám mi csak a néma tényállást juttatjuk szóhoz itt, amikor azt mondjuk, hogy bizonyos részvétérzések és kíméletek őbenne álmatagon egybefolytak, úgyhogy eltökélte, az elhagyott Nulla mellett éppoly emberhűséggel tart ki, mint amilyennek a legmagányosabb Kettő mellett kitartani szokva volt.

József beszél Potifár színe előtt

És ezzel elérkeztünk József első döntő találkozásához és beszélgetéséhez Potifárral a fáskertben, amelyre e történet számos leírása közül még csak nem is gondol egyik sem, sem napnyugati, sem napkeleti, és amelyről sem versbe foglalt, sem prózai feldolgozás nem tud mit mondani, éppúgy, mint számos más esetről, részletről és megerősítő bizonyítékról sem, amelyeknek napvilágra hozatalával és a széptudományoknak való átadásával a mi változatunk és elbeszélésünk dicsekedhetik.

Bizonyos, hogy ismét Bész-em-heb, a gúnyvezír volt az, akinek József a régóta vágyott és a jövőre nézve valóban döntő találkozást közvetve köszönhette, még ha a törpe nem is hozhatta azt egyenesen létre, csupán előfeltételét teremthette meg. Ez utóbbi pedig abban állt, hogy a dologtalanul erre-arra ténfergő Ozarszif, a rabszolgafiú egy szép napon kertész lett Potifár kertjében - természetesen nem főkertész: a főkertész bizonyos Hun-Anup volt, Dedi fia, más néven Parázshasú, mivelhogy a hasa föltűnően napvörös volt, s a lenyugvó égitesthez hasonlóan függött a köldök táján megerősített kötény fölött; Mont-kavval lehetett egyidős, de alacsonyabb osztályba tartozott, jóllehet méltón állta meg helyét szakmájában és foglalkozásában, melynek mestere volt: a növényeknek és életüknek ismerője és felügyelője, nem csupán dísz voltuk és háztartási hasznosságuk tekintetében, hanem mérgező s áldáshozó erejük szempontjából is, úgyhogy a házban nemcsak kertészként, erdészként és a virágos asztalok rendezőjeként működött, hanem mint gyógyszerész és írismerő vajákos is, a főzetek, kivonatok, kenőcsök, beöntések, hánytatók és pépes borogatások ura, melyeket betegség esetén embernek és állatnak készített, de az előbbiek közül persze csak a szolganépnek; mert az uraságnak egy, a főisten templomából való szigorú, hivatásos orvos segített élni vagy meghalni. Hun-Anup pilise is vörös volt, mert a föveget megvetette, és füle mögött egy szál lótuszvirágot szokott hordani, mint írnok a nádszálat. Azonkívül kötényéből állandóan mindenféle fűcsomók vagy palánta- és gyökérminták csüngtek ki, amiket jártában-keltében vágott le egy kerti ollóval, mely egy árvésővel és egy kis fűrésszel egyetemben ágyéka mellett zörgött. A zömök férfiú arca erősen színezett és töpörödött volt, de nem barátságtalan kifejezésű: orra gumószerű, és száját, mely sajátságos fintorral, nem lehetett tudni, zsörtösen vagy kedélyesen csücsörödött fölfelé, szabálytalanul növő, sohasem nyírt szakállszőrök vették körül, amelyek gyökérrostokként csüngtek alá, és még erősítették Parázshasú arcának földszerű, bárha alkonypírba merült jellegét. Kurta, földes, cinóbervörös ujja, mellyel az alája rendelt népséget, ha nem volt elég szorgalmas, megfenyegette, hasonlított egy frissen kihúzott répához.

Manócska tehát a főkertészhez fordult a külföldi portéka érdekében, aki, így suttogott a törpe, a föld és terményei dolgában gyermekségétől fogva és a legnagyobb mértékben ügyes és járatos, minthogy eladatása előtt hazájában, a nyomorult Retenuban atyjának olajligetét ápolta, és a gyümölcs iránti szeretetből veszett össze társaival, akik azt kővel hajigálták le, és durván sajtolták ki. Az idegen azt is hihetővé tudta tenni előtte, hogy varázshatalmat örökölt, vagyis úgynevezett áldást kapott, mégpedig kettőset: az égből fönn és a mélyből alant. Épp ez lenne tehát az, amire a kertésznek szüksége van, és Hun-Anup bevehetné emberei közé a fiút, aki a gazdaság kárára most tétlenül cselleng; kis bölcsessége így tanácsolja neki, és aki eszerint tett, még sohasem bánta meg.

Így beszélt a vezír, mert szívén viselte József kívánságát, hogy az úr elé állhasson, és tudta jól, hogy teljesülésére a kertben való foglalkozás ad leginkább szerencsés kilátást. Mert mint Egyiptom minden nagyura, a legyezősúr is szerette öntözött kertjét, s remélte, hogy az élet utáni életben ugyanilyen kertje lesz élvezetére; a nap különböző óráiban pihent és sétált benne, sőt elálldogált is, és ha úgy tartotta kedve, művelőivel beszélgetett: nemcsak Parázshasúval, a főkertésszel, hanem a kétkezi munkásokkal, kapásokkal és vízmerítőkkel is; és a törpe éppen erre építette tervét, amely tökéletesen sikerült is.

Parázshasú csakugyan alkalmazta Józsefet a kert gondozására; mégpedig a fáskert volt az, ahová munkára beosztotta, pontosabban a pálmakert, mely a főépület déli oldalán a kacsató mellett keletre terült el, és még tovább kelet felé, és az udvar felé a szőlőskertbe olvadt. De már maga a pálmaliget is szőlőskert volt, mert a magas lombozatú törzsek között mindenütt szőlőágak tekerőztek, melyek közt csak itt-ott akadt nyílás, ahol az erdőcskén át szabad utak vezettek. A termékenységnek ez az egyesülése - mert az indák fürtökkel voltak tele, és a pálmákon datolya termett, évenként több száz liter bort préseltek belőle - paradicsomi volt és a szemnek öröme, úgyhogy nem lehet csodálni, ha Petepré különösképp szerette pálmakertjét több helyütt ásott vízmedencéivel, s nemegyszer nyugágyat is állíttatott ott föl, hogy a lágyan susogó levélbóbiták árnyékában fölolvasóját hallgassa, vagy az írnokok jelentését fogadja.

Itt kapott tehát Jákób fia munkát, mégpedig olyat, amely elgondolkoztató-fájdalmas módon előbbi életének egyik drága és rettenetesen veszendőbe ment tulajdonát idézte emlékezetébe: a fátylat, a tarka ruhát, magának és anyjának ketonet pászimját. Hímzett ábrái között volt egy, amely már első látásra, Jákób sátorában, amikor a menyasszonyi ruha csillogva terült szét az atya karjai közt, föltűnt: egy szent fát ábrázolt, melynek két oldalán két szakállas angyal állt egymással szemben, és megtermékenyítés céljából a hímvirág porzójával érintették a fát. József munkája most ezeké a géniuszoké volt. A datolyapálma kétlaki növény, és a termő fák beporzása azoknak hímporával, amelyek nem bibés, hanem csak porzószálas virágokat hoznak, a szél dolga. De az ember régtől fogva átvette ezt a házasságközvetítő szerepet, és mesterséges megtemékenyítést hozott létre, mégpedig úgy, hogy saját kezűleg érintkezésbe hozta a terméketlen fa levágott virágát a termőével, és ekként beporozta. A fátyol szellemei a szent fánál éppen ezt művelték, s éppen ezt a föladatot kapta József is; Parázshasú, Dedi fia, Potifár főkertésze bízta meg vele.

Ifjúsága okán bízta meg ezzel és ifjú éveinek hajlékonysága miatt; mert a munka fáradságos és a mászáshoz bátorságot kíván, és hogy ne szédüljön, hogy a szél munkáját el lehessen végezni. Az ember különleges párnáskötél segítségével, mely egyszerre van saját teste és a pálmafa köré csavarva, faedénnyel vagy kosárkával, a levéltorzsokat vagy más dudorodásokat és támaszpontokat fölhasználva, amiket a pikkelyes törzs éppen kínál, fölkapaszkodik a porzósvirágot termő fa koronájához, miközben a kocsihajtó mozdulatával, aki megereszti lovai gyeplőjét, kétoldalt annyival magasabbra veti a kötelet, amennyivel följebb jutott; fölérve le kell vágnia a bugákat és tartójába gyűjtenie, azután ismét lecsúszni, majd ugyanily módon egy termőfa törzsén és újból másikén és megint másikén fölkapaszkodni, és a hímport rejtő bugákat mindenütt “pároztatni”, azaz: a magházas virágokba belelógatni, hogy ezek megfoganjanak és csakhamar világossárga datolyagyümölcsöket hozzanak, amelyeket már le lehet szedni és megenni, noha csak Paofi és Hathir kánikulahónapok érlelik meg az igazit és a jót.

Földesvörös répaujjával Hun-Anup megmutatta Józsefnek a pálmák közül a porzósvirágúakat, amelyekből csak kevés volt; mert egy fa akár harminc termőst is be tud porozni. Átadta neki a kötelet, amely a legjobb hazai gyártmány volt, nem kenderkötél, hanem nádrostokból készült, kiválóan áztatott, vert és hajlékonnyá tett, s első ízben személyesen felügyelt a fölvételénél; mert ő volt a felelős, és nem akarta, hogy az újonc lezuhanjon a fáról s kiforduljon a bele, s az úr elveszítse vételértékét. Azután, mikor látta, hogy a fiú ügyes, és a kötélre is alig van szükség, hanem fürgeségével, amellyel a fa lombjai közé feljutott, egy mókust is megszégyeníthetett volna, s a műveletet különben is gonddal és eszesen végzi, magára hagyta, és további alkalmaztatást is ígért a kertben, hogy idővel igazi kertésszé váljék, ha kiderül, hogy a megbízatást eredménnyel hajtotta végre, és a gyümölcshozó fák hamarosan és bőségesen megtermik gyümölcsüket.

József, Istenért való nagyravágyásában, amellett még kedvét is lelte a merész és fortélyos műveletben, s mivel gyors és tökéletes munkájával hatni akart a főkertészre, hogy az hökkenjen meg - ezt a mozdulatot József igyekezett minden emberből kicsalni -, nagy buzgalommal végezte, egy teljes napon és még egyen át késő estélig, úgyhogy még naplementekor is, mikor nyugaton, a lótusztó, a város és a Nílus mögött már kibontakozott a mindennapos kápráztató karmazsin és tulipánvörös pompa, s a kertet már elhagyta a többi munkás, ő ott időzött egyedül fáinál, vagyis inkább bennük, és kihasználta a gyorsan tűnő fény maradékát, hogy “pároztasson”. Óvatosan dolgozgatva ült egy sudár-lenge, termőfa koronájában, amikor maga alatt tipegést és susogást hallott, s letekintve Manót, a kis törpét ismerte föl, aki oly kicsinyen a mélyben, mint egy gomba, két karral integetett fölfelé, aztán kezecskéivel tölcsért formált szája elé, és teljes erejével suttogta: “Ozarszif! Jön!” Azután nyomban újra eltűnt.

József sietett odahagyni gyöngéd foglalatosságát, és inkább csúszott, mint mászott alá a fáról; leérve észrevette, hogy a tó felől, az ösvényen, melyet a szőlőindák nyitva hagytak, csakugyan Potifár, az úr jön a pálmák között, csekély kísérettel, méltóságos léptekkel és fehéren az égi pír alatt, kíséretében tiszttartója, Mont-kav, csaknem mellette s csak kissé hátrább oldalt, továbbá Dudu, az ékességek felügyelője, két házbeli írnok és Bész-em-heb, a hírhozó, aki a mellékutakon már ismét csatlakozott a többiekhez. No lám, gondolta József, pillantását az úrra irányítva, itt sétál a kertben, mivel a nap hűvösre fordult. És amikor a csoport még közelebb ért, levetette magát a fa lábánál, s homlokát a földre nyomta, csupán tenyerét emelve a közeledők felé.

Petepré, letekintve az útfélen görnyedő hátgerincre, megállt, és ugyanígy tett kísérete is.

- Lábra - mondta röviden, de nyájasan; és József egyetlen gyors mozdulattal engedelmeskedett a parancsnak. Ott állt, szorosan a pálma törzsénél, a lehető legszerényebb tartással, kezét keresztbe téve nyakánál, fejét meghajtva. Szíve fölött éber és figyelmes volt. Itt volt a perc: Potifár előtt állott. Potifár megállt. Nem szabad, hogy egyhamar továbbmenjen. Minden azon múlik, hogy meghökkenjen. Vajon mit fog kérdezni? Remélhetőleg olyat, amire hökkenésre méltó választ lehet adni. József lesütött szemmel várt.

- A házból való vagy? - hallotta maga előtt a finom hang kurta érdeklődését.

Nos, a lehetőség egyelőre csekély. A válasznak legföljebb hangja, nem pedig tartalma lehet olyan jellegű, hogy ha nem is hökkenésre, de legalább némi fölfigyelésre adjon okot, s legfőképpen megakadályozza, hogy a kérdéstevő nyomban továbbálljon. József ezt mormolta:

- Az én nagyuram mindent tud. Legkisebb és legutolsó rabja áll itt. Legkisebb és legutolsó szolgája boldog, hogy itt állhat.

“Középszerű! - gondolta. - De azért csak nem megy rögtön tovább? Nem, előbb megkérdi, miért vagyok még itt. Ékes nyelven kell erre felelnem.”

- A kertészek közül való vagy? - hallotta maga fölött rövid hallgatás után a nyájas hangot. Így felelt:

- Mindent lát és tud az én uram, mint Ré, aki e földre adta. Legkisebb vagyok a kertészei között.

Erre a hang:

- De miért tartózkodsz a búcsú óráján még mindig a kertben, amikor társaid már az estét ünneplik és kenyerüket eszik?

József még mélyebbre hajtotta keze fölé fejét.

- Te, aki Fáraó seregeinek élén állsz, uram, te legnagyobb az ország nagyjai között! - szólt imádkozva. - Réhez vagy hasonló, aki az égen hajózik bárkájában kíséretével. Egyiptom kormánylapátja vagy te, s az ország ladikja akaratod szerint fordul. Te vagy a legelső Thot után, aki különbség nélkül ítélkezik. Szegények védőgátja, könyörületed szálljon rám, mint a jóllakás, mely csillapítja az éhséget. Mint ruha, amely véget vet a meztelenségnek, szálljon rám bocsánatod, amiért fáid között munkánál időzök azon az órán, amikor a kertben jársz, s botlató köved lettem utadon!

Hallgatás. Lehetséges, hogy Petepré kísérőihez fordult e választékos kérelem alkalmából, amely némileg még csikorgó kiejtéssel, de ügyesen és simán, kissé szólamszerűen, de nem bensőséges érzés nélkül hangzott el. József nem látta, hogy ura övéire néz-e, de ezt remélte, és várt. Ha az ember jól odafigyelt, hallhatta, hogy Fáraó barátja csöndesen mosolygott, mikor így válaszolt:

- A hivatásbeli buzgóság és az időn túli szorgalom a ház szolgálatában sohasem kelti föl az úr haragját. Végy lélegzetet! Te tehát szorgos vagy munkádban, s szereted mesterségedet?

József most tartotta alkalmasnak a percet, hogy fölemelje fejét és szemét. Ráhel szemei, a feketék és mélyek, tekintélyes magasságban őzbarna, szelíd és kissé szomorú szemekkel találkoztak, amelyek hosszú pillákkal, büszke elfátyolozottságban, de jóságos fürkészéssel néztek vissza. Potifár ott állt József előtt, magasan s kövéren, a legfinomabb öltözetben, egyik keze magas sétabotja támasztókorongján, a kristálymarkolat alatt, a másikban fenyőhusáng és légycsapó. Gallérján tarka virághímzés. Lábszárát bőrkamásli védte. Ugyancsak bőrből, háncsból és bronzból volt cipője is, amelyen állt, s melynek szíjai nagyujja s második ujja közt futottak át. Finom vágású feje, melynek homlokába friss lótuszvirág csüngött alá koponyájáról, figyelmesen hajolt József felé.

- Hogyan is ne szeretném a kertész hivatását - felelte ez -, s hogyan is ne végezném buzgalommal, nagyuram, mikor ez oly tetsző mesterség istennek és embereknek, s mikor a kapa munkája szépségben annyival előtte áll az ekéének s még sok más szerszáménak, ha ugyan nem valamennyinek? Mert dicsőségére válik az embernek, és kiválasztottak űzték az ősidőben. Vajon Isullánu nem volt-e egy nagy isten kertésze, s nem nézett-e maga Szin leánya barátságosan rá, amikor naponta csokrokat hozott neki, és asztalát ragyogóvá tette? Tudok egy gyermekről, akit kitettek egy nádkosárban, de a folyam elvitte őt Akkihoz, a vízmerítőhöz, s ez a fiút megtanította a kertészet nemes művészetére, és Saruk-inunak, a kertésznek Istár odaadta szerelmét, és odaadta a birodalmat. Még egy nagy királyt tudok, az izmi Urraimittit, aki tréfából szerepet cserélt Ellil-bánival, kertészével, és trónjára ültette őt. De lám, Ellil-báni ott maradt ülve, és maga lett király.

- No nézd, no nézd! - mondta Potifár, és mosolyogva ismét Mont-kavra, az elöljáróra nézett, aki zavarodott arccal rázta fejét. Az írnokok, de különösen Dudu, a törpe szintén fejüket rázták, s csak Manócska-Sepszesz-Bész intett tetszést a magáéval. - Honnan ismered mindezeket a történeteket? Karduniasból való vagy? - kérdezte az udvaronc akkád nyelven, mert Babilont értette ezen a néven.

- Ott szült anyám - felelte József ugyancsak Bábel nyelvén. - De Cahi földjén, Kánaán egyik völgyében nőtt föl a te szolgád, atyja nyájainál.

- Á? - hangzott futólag Potifár ajkáról. Mulattatta a babiloni társalgás és a válasznak bizonyos költői hangsúlya, határozatlan célzatossága, ami különösen ebben a fordulatban: “atyja nyájainál” tűnt föl, lekötötte - s egyúttal feszélyezte. Valami előkelő aggodalom, hogy kérdéseivel túlságosan sok bizalmatlanságot kényszerít ki és olyat hall, ami nem tartozik rá, kereszteződött benne már fölébredt kíváncsiságával és figyelmével s a vággyal, hogy ebből a szájból még többet halljon.

- Nem is beszéled rosszul Kadasmanharbe király nyelvét. - És ismét egyiptomiul folytatta: - Kitől tanultad a meséket?

- Atyám legidősebb szolgájával olvastam őket, uram.

- Hogyan, te tudsz olvasni? - kérdezte Potifár, örülve, hogy csodálkozhat ezen; mert az atyáról és hogy az atyának legidősebb szolgája volt, tehát egyáltalában szolgái voltak, mit sem akart tudni.

József mélyebbre hajtotta fejét, mint a meghajlás, tehát úgy, mintha bűnösnek ismerné el magát.

- És írni?

A fő még mélyebbre süllyedt.

- Milyen munka volt az - kérdezte Potifár egy pillanatnyi habozás után -, amellyel az imént foglalkoztál?

- Virágokat pároztattam, uram.

- Á?... S az ott mögötted hím- vagy nőfa?

- Termőfa, uram, gyümölcsöt fog hozni. De nincs eldöntve, hogy az ilyet hímnek vagy nőnek kell nevezni, az emberek véleménye különböző. Egyiptomban a termőnek adják a hím nevet. De beszéltem a tengerbeli szigetekről, Alaszkiából és Krétából való emberekkel, akik a gyümölcshozót nevezik nőnek és hímnek a gyümölcstelent, amely csak porzót terem és magányos.

- Tehát termő - mondta röviden a testőrezredes. - És milyen idős a fa? - kérdezte, minthogy az effajta beszélgetés csak arra szolgált, hogy a megszólított szakismeretét kipuhatolja.

- Tíz év óta virágzik, ó, uram - felelte József mosolyogva, bizonyos lelkesedéssel, amely részben szívből jött (mert volt érzéke a fák iránt), részben pedig hasznosnak látszott. - És tizenhét éve, hogy a csemetét elültették. Két vagy három év múlva egészen érett lesz, és termékenységének tetőfokára hág. De már most is évente mintegy kétszáz igen jó gyümölcsöt terem számodra, s mind csodálatosan szép, és nagy, sárga, mint a borostyán, föltéve persze, hogy nem bízzák a szélre, hanem emberi kéz gondoskodik a fa beporzásáról. Pompás fa ez fáid között - mondta növekvő hévvel, s kezét a törzs karcsú oszlopára tette -, oly férfias fölszökkenő ereje gőgjében, hogy miatta Egyiptom lakóival kellene egyetérteni és az ő elnevezésükkel, viszont női is termékeny bőségében, úgyhogy az ember hajlandó a tengeri emberekkel tartani, s az ő névadásukat helyeselni. Röviden, isteni fa, ha megengeded szolgádnak, hogy ebben a szóban egyesítse, ami a népek száján kétfelé vált.

- No nézd - mondta Petepré figyelő gúnnyal -, az isteniről is tudsz nekem beszélni? Nyilván fákhoz imádkoztál odahaza?

- Nem, uram. Mindenesetre fák alatt, de nem a fákhoz. Természetesen jámborul tiszteljük a fákat, mert van bennük valami szent, és mondják, hogy régebbiek, mint maga a föld. Rabszolgád hallott az élet fájáról, amelynek erejéből támadt mindaz, ami van. De vajon ezt a mindent teremtő erőt hímnek vagy nőinek nevezzük? Ott vannak Ptah művészei Menfében és itt Fáraó szobrászai, akik alakokkal termékenyek, és szép képekkel népesítik be a világot: hím- vagy nőerőnek nevezzük, nemzőnek vagy szülőnek, amiből teremtették ezeket? Ez nincs eldöntve, mert ez az erő mindkét nemű, és az élet fája nyilván hímnős volt, kétnemű, mint a legtöbb fa, és mint Hepar, a napbogár, aki önmagát nemzi. Lásd, a világ nemekre szakadt, úgyhogy hímről és nőről beszélünk, és a megkülönböztetésben sem értünk egyet, mert a népek azon vitáznak, vajon a termőfa a hím, avagy a magányos. De a világ alapja és az élet fája sem hím, sem nő, hanem mindkettő egyben. De mit jelent mindkettő egyben? Azt, hogy egyik sem a kettő közül. Szűz, mint a szakállas istennő, egyszerre atyja és anyja a születőnek, mert fölötte áll a nemeknek, és termékeny erényének nincs köze a szétszakadottsághoz.

Potifár hallgatott, toronytermetét szép botjára támasztva, és a földre nézett, a vizsgázó lábához. Arcában, mellében és minden tagjában meleget érzett, könnyű fölindulást, amely ideszögezte, és nem akarta, hogy odábbálljon, noha ő, a világfi nem tudta, hogyan vezesse tovább a beszélgetést. Előkelő szemérme nem engedte, hogy még többet halljon a rabszolga személyes viszonyai felől; s most, másféle szeméremből, a beszélgetés abban az irányban is zsákutcába jutott, amelyet ehelyett vett. Továbbmehetett volna, otthagyva az ifjú idegent fája alatt; ezt azonban nem akarta megtenni, nem tehette meg. Tétovázott, s tétovázásába hatolt Dudunak, a törpének, Cezet férjének méltóságos hangja, aki jónak találta inteni urát:

- Nem volna-e jó, nagyúr, ha folytatnád sétádat, és lépteidet hazafelé irányítanád? Az ég tüze már halványodni készül, s minden pillanatban megérkezhet a hideg a sivatag felől, úgyhogy náthát kaphatsz, mivel köpeny nélkül vagy.

Dudu bosszúságára a legyezősúr egyáltalában nem is hallotta őt. A melegség fejében elzárta fülét a törpe ésszerű szavai elől. Így szólt:

- Úgy látom, gondolkodó kertész vagy, kánaánbeli ifjú. - És visszatérve a szóhoz, amely hangzásában és tartalmában egyformán mély benyomást keltett benne, megkérdezte: - És számosak voltak... atyád nyájai?

- Nagyon számosak, uram. A föld alig bírta el őket.

- Atyád tehát gondtalan férfiú volt?

- Az istengondon kívül, uram, nem ismert mást.

- Mi az az istengond?

- Az egész világon ismerik, ó, uram. Több-kevesebb áldással és szerencsével viselik az emberek. De az enyéimnek régtől fogva különös feladatuk, úgyhogy atyámat, a nyájak királyát isteni fejedelemnek is nevezték.

- Királynak és fejedelemnek mondod! Gyermekséged napjait tehát nagy jólétben élted?

- Szolgád - felelte József - elmondhatja, hogy örömolajjal kente magát gyermeksége napjaiban, és szép sorban élt. Mert az atya jobban szerette őt társainál, és gazdaggá tette szeretete ajándékaival. Így nekiajándékozott egy szent ruhát, amelybe százféle fény volt beleszőve és mélyértelmű jelek - csaliruha volt s az elcserélés ruhája, melyet az anyától örökölt, és őhelyette viselt. Ám az irigység foga szétmarcangolta.

Potifárnak nem volt az az érzése, hogy a fiú hazudik. Az ifjú múltba fordult szeme, szavának bensősége ennek ellene szólt. Kifejezésmódjának bizonyos lebegő elmosódottságát idegenségének számlájára lehetett írni, s ezenkívül rejtve benne volt a pontosság magva, amely nem csalhatott.

- Hogyan kerültél hát...? - faggatta a legyezősúr. Kíméletesen akarta kifejezni magát, és ezt kérdezte: - De hogy lett hát múltadból jelened?

- Életem meghalt - felelte József -, és új élet kezdődött számomra a te szolgálatodban, ó, uram. Minek fárasztanám füledet történetem részleteivel és sorsom állomásaival? Fájdalmas-vidám embernek kell neveznem magam. Mert a megajándékozottat a pusztába és nyomorúságba űzték, ellopták és eladták. Torkig itta magát szenvedéssel a boldogság után, fájdalom lett a kenyere. Mert a testvérek gyűlöletüket küldték utána, és hurkot vetettek lépteinek. Sírt ástak lába elé, és életét a verembe zúdították, hogy a sötétség lett lakása.

- Magadról beszélsz?

- Legutolsó szolgádról, uram. Három napig hevert megkötözve a föld mélyében, úgyhogy már csakugyan büdös lett; mert saját mocskával rondította be magát, mint a birka. Ekkor vándorok jöttek arra és nyájas lelkek, akik kiemelték őt szívüknek jóságában, és világra segítették a szakadékból. Tejjel itatták meg az újszülöttet, és ruhát adtak meztelenségére. Azután pedig idehozták házad elé, ó, Akki, nagy vízmerítő, s te kertészeddé tetted szívednek jóságában s a szél segítőtársává fáid közt, úgyhogy újjászületése éppoly csodálatosnak mondható, mint az első.

- Mint az első?

- Eltévedt s elszólta magát szolgád, ó, uram, nagy zavarában. Szájam nem akarta azt mondani, amit mondott.

- De azt mondtad, születésed csodálatos volt.

- Kiszaladt a számon, ó, nagyúr, mert előtted beszélek. Szűzi volt születésem.

- Hogy lehet az?

- Kedves volt az én anyám - mondta József -, Háthor a kedvesség csókjával jelölte meg. De teste elzárt maradt sok éven át, úgyhogy nem hitt többé anyaságában, és senki sem várt már gyümölcsöt kedvességétől. Tizenkét év múltán azonban fogant, és természetfeletti kínok közt szült, amikor keleten feljött égi jegye a Szűznek.

- És ezt szűzi szülésnek nevezed?

- Nem, uram, ha ellenedre van.

- Nem mondhatjuk, hogy ez az anya szűzen szült, csak azért, mert a Szűz jegye állt az égen.

- Nem csupán ezért, ó, uram. Az egyéb körülményeket is tekintetbe kell venni, a kedvesség jegyét, s hogy oly sok éven át elzárva maradt isten szolgálójának teste. Mindez az égi jeggyel együtt számít.

- De szűzen szülni egyáltalában nem lehet.

- Nem, uram, ha te mondod.

- Vagy véleményed szerint lehet?

- Ezerszer és ezerszer, uram! - szólt József örömmel. - Sok ezerszer előfordul a világban, amely nemekre szakított, és a mindenség tele van nemzésekkel és szülésekkel, amelyek mégis a nemek fölött állnak. Vajon nem egy holdsugártól áldott-e a sárló tehén, aki a Hápit szüli? Nem tanítja-e régi tanítás, hogy a méhek a fák leveleiből lesznek? S itt vannak maguk a fák, szolgálódnak ápoltjai, s itt van titkuk; milyen játékot űz a teremtés nemükkel, hol eggyé olvasztja a kettőt, hol ismét szétosztja szeszélye szerint, és egyszer így van, másszor másként, úgyhogy senki sem tudja nemüknek rendjét és nevét, hogy egyáltalában van-e nemük, s a népek egymás közt vitáznak. Mert gyakran még csak nem is nemük útján szaporodnak, hanem más módon - tehát nem beporzás és megtermékenyülés útján, hanem bujtás és dugvány és oltás útján, és a kertész nem magról, hanem hajtásról neveli a pálmafát, hogy tudja, termékenyt termel vagy magányost. De még ha ivarosan szaporodnak is, néha a por és a termő ugyanazon virágban van együtt, és néha ugyanazon fa virágaiban, máskor pedig a kert különböző fáin oszlik meg, termékenyen és terméketlenen, és a szél dolga, hogy a magot elhozza a por virágáról a termőére. De hát ha meggondoljuk, csakugyan nemek nemzése és foganása-e még ez? Nem a tehénben termékenyítő holdsugárral rokon-e, amit a szél művel, már valami középút és átmenet a magasabb nemzéshez és a szűzi foganáshoz?

- Nem a szél az, aki nemz - mondta Potifár.

- Ne mondd ezt, ó, uram, nagyságodban! Gyakran, így hallom, a zefír édes lehelete megtermékenyíti a madarakat, mielőtt még közeledne a tilalom ideje. Mert a lehelet Isten lelke, és a szél is lélek, és amint Ptah képfaragói megtöltik a világot szép alakokkal, anélkül hogy valaki meg tudná különböztetni, férfiúi-e tevékenységük vagy női, mert hiszen mindkettő egyszerre és egyik sem a kettő közül, azaz szűzen termékenyülő, akként a világ tele van termékenyítéssel és termékenyüléssel nemek nélkül s a lélek leheletének nemzésével. A világnak s minden keletkezésnek atyja és teremtője Isten, nem azért, mert magvával teremtette meg, hanem más erővel az anyagba termékenyítő okot helyezett, amely az anyagot sokfélévé alakítja és változtatja. Mert a sokarcú dolgok először Isten gondolatában voltak meg, és nemzőjük az ige, melyet a lélek lehelete hord.

Különös jelenet volt, amely még sohasem fordult elő az egyiptomi házában és udvarában. Potifár ott állt botjára támaszkodva, és figyelt. Finom vonásaiban a türelmes irónia, amelyet igyekezett illőre hangolni, küzdött a tetszéssel, mely elég erős volt, hogy örömnek vagy akár boldogságnak lehetett volna nevezni - oly erős valóban, hogy küzdelemről a gúnnyal alig lehetett szó, hanem a győzelmet láthatóan a hálás tetszés vitte el. Mont-kav, a kecskeszakállú, a ház udvarmestere mellette állt, s fityegő könnyzacskójú, kivörösödött kis szemével elképedve, nem híve fülének, hálásan és már-már csodálathoz hasonló elismeréssel nézett vásároltjának beszédes arcába - ennek a fiúnak, aki olyasmit tett, amit tenni a szolgahűség, nemes urához való szeretet őt magát, az elöljárót is megtanította, ám ez a fiú sokkal magasabb, finomabb, hatékonyabb módon tette. Ott volt továbbá mögötte Dudu, Cezet férje, a legméltóságteljesebb felháborodással afölött, hogy az úr siket volt intő szavával szemben, de a figyelem, amellyel az a jöttmentet megajándékozta, akadályozta őt abban, hogy ismét félbeszakítani merészelje, s véget vessen a beszélgetésnek, mely oly kedvezően ütött ki a fickó javára - s hozzá a házastörpe kárára. Mert ez úgy érezte, hogy a rabszolga szemtelen s egyáltalán nem helyénvaló beszéde, melyet az úgy ivott, mint az élet vizét, az ő méltóságát csorbítja, s értékét rontja valaminek, ami élete jogos büszkeségét s fölényét lehetségessé teszi bizonyos kicsiny, valamint bizonyos nagy emberek fölött. Áttérve a kicsinyekre, ott volt azonkívül Manócska, a mandragórácska, ráncos elragadtatással védence sikerén, s elégtételtől dagadva, amiért ez oly jól ki tudta használni a pillanatot, ezzel tanúsítva, hogy teljes joggal vágyakozott rá. Ott állt továbbá a két írnok, akik ilyet életükben nem láttak még, s akiknek az úr és az elöljáró arckifejezésének szorgos tanulmányozása, valamint saját benyomásaik torkukra fojtották a nevetést. Hallgatóinak csoportja előtt, fája mellett pedig mosolygó szájjal állt József, és csodálatosan szónokolt. Rég leoldódott már róla a rabszolga-magatartás, amely kezdetben nyűgözte, kellemes fesztelenséggel állt ott, megnyerő szónoki mozdulatokkal kísérve szavait, amelyek folyékonyan és keresetlenül, derült komolysággal folytak ajkáról, a magasabb rendű foganást s a lélek leheletének nemzését illetően. Úgy állt ott a fáskert derengő oszlopcsarnokában, mint a templomban egy föllelkesült gyermek, akiben Isten megdicsőült, és akinek megoldotta nyelvét, hogy hirdessen és tanítson a tanítók ámulatára.

- Isten csak egy van - folytatta vidáman -, de isteni sok van a világon, és sok az áldásos erény, amely se nem férfiúi, se nem női, hanem a nemek fölött áll, és nincs köze a szétszakadottsághoz. Hadd énekeljek fürge nyelvvel, ó, uram, amint itt állok előtted, erről az erényről! Mert szemem fölnyílt álmomban, és egy áldott ház táját látta s a jólét tanyáját messze földön, házakat, csűröket, kerteket, mezőket és munkahelyeket, embert és állatot számtalant. Serénység és siker uralkodott ott, vetés és aratás folyt, az olajmalmok nem tartottak ünnepnapot, a préskádakból ömlött a bor, a tőgyekből a zsíros tej és a lépekből az édes arany. De mindez ki által mozdult, forgott és buzgott a maga rendjén? Ej, hát az úr állt az élen, akié mindez volt! Mert szemének intésétől függött minden, s ahogy lélegzete ki és be járt, akként haladt a dolog. Ha így szólt valakihez: “Menj!” - az ment, máshoz: “Tedd ezt!” - az úgy tett. Nélküle pedig nem élt volna semmi, hanem elszáradt és meghalt volna. Az ő bőségéből táplálkozott a ház népe, s dicsérte nevét. Apja és anyja volt a háznak és gazdaságnak egyszerre, mert szemének pillantása a holdsugárhoz hasonlított, amely teherbe ejti a tehenet, hogy istent szüljön, szavának lehelete a szélhez, mely termékenyítő port hord fáról fára, és létének öléből folyt minden kezdet és fejlődés, mint lépből a méz aranya. Ilyen álmot láttam tehát, távol innét, az áldásos erényről, hogy megtudjam: van nemzés és termékenység, amely neme és nemisége szerint nem e földről való és nem húsból való, hanem isteni és szellemi. Lásd, a népek vitáznak, hogy a termő fát nevezzék-e férfiúnak vagy a porzót, és nem tudnak megegyezni a szóhasználatban. De miért nem? Mert a szó szellem, és a dolgok a szellemben kérdésessé lesznek. Láttam egy embert - testének pompája szörnyű volt, ó, uram, és húsának ereje borzalmas, óriási volt és Anák fia, s a lelke marhabőrből volt. Elindult az oroszlán ellen, és leütötte a vadbikát, a krokodilt és az orrszarvút, és mind leterítette. Ha megkérdezték: “Nem félsz?” - így felelt: “Mi az a félelem?” Mert nem ismerte ezt a szót. De láttam egy más emberfiát is a világon, aki gyengéd volt lelkében, amint testében is, és félt. Ez fogta pajzsát és dárdáját, és így szólt: “Fogj el, félelem!” És leütötte az oroszlánt, a vadbikát, a krokodilt és az orrszarvút. Ha most, uram, vizsgáztatni akarnád szolgádat, és eszedbe jutna megkérdezni tőle, melyiket illeti meg inkább a férfiúi név a kettő közül - Isten talán ajkamra adná a választ.

Potifár ott állt magas sétabotjára támaszkodva, kissé előredőlve, s fejében és tagjaiban kellemes meleget érzett. Mondják, ilyen jó érzés tölti el azokat, akik mellé vándor vagy koldus alakjában, avagy valamely rokon vagy ismerős képében egy isten szegődik, hogy párbeszédet folytasson velük. Erről ismerik meg az istent állítólag, vagy legalábbis ebből merítenek boldog gyanút. A sajátságos jó érzés, ami elárasztja őket, jel ezeknek az embereknek, hogy akivel beszélnek, az vándor vagy koldus, avagy ez meg ez a rokon vagy ismerős ugyan, s ezzel a valósággal a józan ész szerint számolni kell s ahhoz képest viselkedni, de - éppen a feltűnő jó érzés miatt - egyidejűleg tekintetbe kell venni az ezen túlmenő lehetőségeket. Egyidejűség a természete és létformája minden dolognak, a valóságok egymás álarcában jelennek meg, s a koldus nem kevésbé koldus, amiért esetleg egy isten rejtőzik képe alatt. Vajon a folyó nem isteni-e, a bika alakú vagy koszorús, kétféle keblű férfi-asszony, nem ő teremtette-e az országot, s nem ő táplálja-e? De ez nem gátolja, hogy vizéhez tárgyilagos viszony fűzze, s józan, mint maga a víz: isznak belőle, hajóznak rajta, mosnak benne, s csak a jó érzés, melyet ivás és fürdés közben érez az ember, mondható intésnek magasabb nézőpontokra. Földi és égi között a határ szétfolyó, s csupán meg kell pihentetned szemed valamely jelenségen, hogy kétarcúvá hasadjon. Vannak az isteninek közbenső és előfokai is, célzások, félségek, átmenetek. Abban, amit az ifjú a fánál előéletéről mondott, sok intimitás, ravasz emlékeztetés és figyelmeztetés volt, ami bizonyos mértékben irodalmi reminiszcenciának is tekinthető, de amiről nehéz megmondani, mennyiben alapult önkényes elrendezésen és hasonlításon, és mennyiben nyugodott tárgyi alapon: s ezek a vonások az istenivel rokon, kegyelemhozó, vigasztaló és megmentő jótevő-alakok jellemzői. Az ifjú kertész ismerte ezeket a vonásokat; szellemileg magáévá tette őket, s személyes életadatait összhangba tudta hozni velük. Ez lehetett igéző értelmének műve: de hogy a dolgok maguk is és maguktól is legalább segítségére voltak ebben, Potifár föltűnő jó érzése emellett szólt. Ez pedig így beszélt:

- Vizsgára tettelek már, barátom, és a vizsgát jól megálltad. Szűzi szülésről azonban nem lehet szó - tette hozzá barátságos oktatással és intéssel -, csak azért, mert a szülés a Szűz jegyében folyt le. Ezt jegyezd meg. - Egyrészt azért mondta ezt, mert egészséges érzéke volt a valóságnak előtte megnyilvánuló gyakorlati oldala iránt, másrészt, hogy az istennel ne vétesse észre, hogy fölismerte. - Ünnepeld most az estét társaiddal - szólt -, és az új nappal kezdd munkádat fáim közt. - Ezzel kipirult orcával s mosolyogva elfordult s megindult, de két lépés után ismét megállt, s kíséretét, amely nyomon követte, még egyszer pihenőre kényszerítette, s hogy vissza ne kelljen fordítania lépteit, maga elé intette Józsefet.

- Mi a neved? - kérdezte. Mert ezt elfelejtette megkérdezni.

József kis szünet után, mely nyilván nem töprengésre kellett, komolyan fölpillantva felelt:

- Ozarszif.

- Jó - mondta gyorsan és röviden a legyezősúr, és sietősen ismét elindult. Sietősek voltak szavai is (Manócska hallotta őket, és még ez órában hírt adott róluk Józsefnek), amikor mentében Mont-kavhoz fordult, udvarmesteréhez, és ezt mondotta:

- Kivételesen okos szolga ez, akit most vizsgáztattam. Azt hiszem, a fák szolgálata jó kezekben van nála. Úgy gondolom azonban, nem szabad nagyon soká ennél a munkánál hagyni őt.

- Szavad parancs - felelte Mont-kav, és tudta, mit kell tennie.

József szövetséget köt

Nem hiába idéztük fel ezt a beszélgetést, amelyre másutt sehol sem vetettek ügyet, szóról szóra, ahogyan volt és minden ága-boga szerint. Mert József híres pályafutása Potifár házában innen indult ki; hogy az egyiptomi belső szolgájává tette, és idővel minden tulajdona fölé helyezte és mindenét kezébe bocsátotta, ettől a találkozástól datálódik: mint gyors léptű vad visz bennünket át innét a híradás a hét esztendőhöz, mely Jákób fiát az új halálbabukás előtt új életmagaslatra emelte. Mert e vizsgánál megmutatta, hogy érti, miről van szó a kínos áldásházban, amelybe eladták: nem másról, mint hízelgőn segítségére lenni egymásnak, és kímélő lelkiszolgálattal támogatni az úr üres méltóságát. És nemcsak azt bizonyította be, hogy megértette ezt, hanem azt is, hogy a szükségest jobban és ügyesebben tudja végrehajtani, mint bárki más.

Ezt elsősorban Mont-kav tapasztalta, aki látta, hogy híven szolgáló fáradozását a nemes úr lelkéért József hihetetlen ügyessége a segítő hízelkedésben mennyire túlszárnyalja - féltékenység nélkül és örömmel látta ezt, amit derekassága és a lelkiszolgálat és szolgalelkűség között fennálló jelentékeny különbség megbecsüléséből nyomatékosan hozzáteszünk. És valóban, az uraság parancsára sem lett volna szükség, hogy az elöljáró a megvásároltat a fáskertben való föllépése után készséggel és azonnal kiemelje a legalsó szolgasor homályából, és az érvényesülés fényesebb lehetőségeit nyissa meg számára. Hiszen tudjuk rég, hogy ami őt eddig ettől visszatartotta, az nem volt más, mint szégyenlős félénkség az előtt, ami a tekercshordó első megpillantásánál jólesően elfogta őt, és amely annyira rokon volt magának Potifárnak érzéseivel a kertész-rabszolgával folytatott beszélgetés közben.

Ezért már a rákövetkező napon, alighogy József reggeli kásája után ismét megkezdte szolgálatát mint Hun-Anup segédje és a szél segítője, maga elé hívatta a hébert, és alkalmaztatását illetően fontos változásokat közölt vele, amelyeket jónak talált már rég esedékesnek beállítani, s melyeknek késlekedéséért bizonyos fokig Józsefnek tett szemrehányást. Milyenek is az emberek, mennyire szeretik csűrni-csavarni a dolgokat! Mont-kav most a barátságtalant játszotta, és a maga elé rendeltnek abban a különös formában adta tudtára szerencséjét, hogy úgy tett, mintha ennek hibájából egy tarthatatlan állapot feleslegesen elhúzódott volna.

A cseléd-, konyha- és ágyasház közötti udvartájon, az istállókhoz közel fogadta Mont-kav Józsefet.

- No, hát itt vagy! - mondta a köszönőnek. - Még jó, hogy legalább akkor jössz, ha hívnak. Azt gondolod, ez örökké így mehet, és az idők végezetéig a fák ágai között kuncsoroghatsz? Rosszul gondolod, én mondom neked. Most más húrra hangoljuk a lantot, és vége a lézengésnek. Belső szolgálatba kerülsz, haladéktalanul. Az uraságnak fogsz fölszolgálni az ebédlőteremben, a tálakat nyújtani, és Fáraó barátjának széke mögött állani. Nem szándékunk sokat kérdeni tőled, hogy ez kedvedre van-e. Elég soká herdáltad az időt és vontad ki magad a magasabb kötelességek alól. Hogy állsz itt? A bőröd és a ruhád tele a fák piszkával és a kert porával! Eredj és tisztálkodj meg! Adasd ki magadnak a kamrában az étekfogó ezüstkötényét, és kérj a virágkertészetben szép koszorút a hajadba - vagy hogyan gondoltad, hogy különben Petepré széke mögött állhatsz?

- Nem gondoltam, hogy ott állhatok - felelte csöndesen József.

- No persze, nem megyünk a te gondolataid szerint. Jegyezd meg továbbá: ebéd után próbaképp föl kell olvasnod a tekercsekből az úrnak, mielőtt elalszik, az északi oszlopcsarnokban, ahol hűvös van. Tűrhetően fogod csinálni?

- Thot segítségével - bátorkodott József felelni, bízva kíméletes elnézésében annak, aki őt Egyiptomba hozta, és az ahány ház, annyi szokás elve alapján. - És kinek engedtetett meg eddig, hogy fölolvasson az úrnak? - tette hozzá.

- Eddig? Amenemuje olvasott föl, a könyvesház növendéke. Miért kérded?

- Mert a Láthatatlan miatt senkinek mezejére nem szeretnék lépni - mondta József -, és senkinek határkövét nem szeretném megsérteni azzal, hogy megrablom hivatalától, mely ékessége.

Mont-kavot nagyon kellemesen érintette ez a váratlan aggodalom. Tegnap óta - ha ugyan csak tegnap óta - sejtette már, hogy ezt az ifjú embert képessége és hivatottsága a hivatalokért folyó versengésben feljebb viszi e házban, mint amennyire maga tudhat róla, tovább, mint Amenemuje, a fölolvasó hivataláig és helyéig, sőt sokkal tovább; és ezért jólesett neki ez a finomlelkűség, eltekintve attól, hogy ő is a Rúben-fajtához tartozott, amely lelke boldogságát és méltóságát abban leli, ha “méltányos és igazságos” lehet, más szóval: abban, hogy terveit, akár a saját félreállása árán is, örömmel egyesíti a magasabb hatalmakéval. Mont-kav természeténél fogva erre az örömre és méltóságra vágyott, talán azért, mert nem volt egészen egészséges, és veséje gyakran kínozta. Mégis, ismételjük, József aggodalma kellemesen érintette. Amit mondott, így hangzott:

- Úgy látom, viszonyaidon fölül tapintatos vagy. Amenemuje tisztjét és alkalmaztatását bízd csak rám meg rá! Különben is, az efféle tapintat a szemtelenséggel egy tőről fakad. Hallottad a parancsot.

- A Magasságos parancsolta?

- Amit az elöljáró parancsol, az parancs. És mit parancsoltam neked ebben a pillanatban?

- Hogy menjek és tisztogassam meg magam.

- Tedd hát!

József meghajolt, és hátralépett.

- Ozarszif! - mondta az udvarmester lágyabb hangon, és a szólított ismét közeledett hozzá.

Mont-kav a vállára tette a kezét.

- Szereted az urat? - kérdezte, és kicsiny szemei, alul a duzzadt könnyzacskókkal, átható-fájdalmas fürkészéssel pillantottak József arcába.

Különösképp megindító, emlékeket idéző kérdés, amelyeket József oly jól ismert kicsi korától fogva! Ezt kérdezte Jákób is, amikor térdére vonta kedvencét, és barna szeme, amely alatt petyhüdten finom mirigyduzzanat húzódott, fájdalmas fürkészéssel nézett a gyermek arcába. Az eladott önkéntelenül azzal a szólammal felelt, amely e mindig visszatérő helyzetben helyénvaló volt, és amelynek adottsága mit sem vont le belső átéltségéből:

- Egész lelkemből, egész szívemből és minden szeretetemmel.

Az elöljáró éppoly elégedetten bólintott, mint egykoron Jákób.

- Így van jól - mondotta. - Ő jó és nagy. Dicséretesen beszéltél előtte tegnap a datolyáskertben, és ahogy nem mindenki tudna. Jól láttam, hogy többet is tudsz te, mint jó éjszakát kívánni. Hibákat is követtél el, például azt, hogy születésedet szűzinek nevezted, csak mert a Szűz jegyében történt - nos, írjuk ezt ifjúságod rovására. Az istenek finom gondolatokkal áldottak meg, és megoldották nyelvedet, hogy ki tudd mondani azokat, s úgy perdüljenek és simuljanak, mint a körtáncban. Az úrnak öröme telt benne, és ezentúl széke mögött állhatsz. De mellettem is leszel mint növendékem és segédem, amikor a gazdaságot járom, hogy megismerd a házat, az udvart és mezőt, és bepillantást nyerj a munkába és vagyonba, és áttekintésed legyen, hogy idővel mindenképp segédemmé nőj, mert nekem sok bajom van a világon, és gyakran nem is érzem magam a legrózsásabban. Meg vagy elégedve?

- Ha biztosan nem lépek senkinek mezejére az úr széke mögött és a te oldaladon - mondta József -, kétségkívül hálás és elégedett leszek, ha nem is némi halvány szorongás nélkül. Mert titkon megvallva, ki vagyok én, és mit tudok én? Atyám, a nyájak fejedelme megtanított ugyan némileg írni és beszélni, de különben csak örömolajjal kenhettem meg magam, és nem tudok mesterséget, sem a vargáét, sem a ragasztóét, sem a fazekasét. Honnan merítsek bátorságot, hogy közöttük járjak-keljek, akik ott ülnek s értik a maguk dolgát, az egyik ezt, a másik azt, és én merészeljek fölvigyázójuk lenni?

- Azt hiszed, én értek a vargasághoz vagy a ragasztáshoz? - felelte Mont-kav. - A fazekassághoz sem értek, sem székek és koporsók készítéséhez, és nem is szükséges, és senki sem kívánja tőlem, legkevésbé azok, akik értenek hozzá. Mert én más ágyból való vagyok, mint ők, és más fából való, és áttekintő fejem van, azért lettem elöljáró. Az iparosok a műhelyekben nem kérdezik tőled, mihez értesz, hanem ki vagy, mert más érzés az, ami ezzel össze van kötve, és ami a fölügyelésre képesít. Aki úgy tud beszélni az úr előtt, mint te, és akinek finom gondolatai így simulnak szavakba, annak nem kell egy munka fölött görnyednie, hanem valamennyi között járni az én oldalamon. Mert a szóban és nem a kézben van az uralom és az áttekintés. Van valami kivetni- és gáncsolnivalód véleményemmel szemben?

- Nincs, nagy udvarmester. Hálás köszönettel egyetértek veled.

- Ez a helyes szó, Ozarszif! És legyen ez adott szó köztem és közted, az öreg és az ifjú között, hogy egyet akarunk érteni az úr, Perepré, a nemes, Fáraó testőrezredese szeretetében és szolgálatában, és szövetséget akarunk kötni szolgálatára egymással, amelyet mindegyikünk megtart holta napjáig, úgyhogy az öregebb halála sem oldja föl ezt a szövetséget, hanem a másik tovább is megtartja a síron túl mint fiú és utód, aki megvédi és igazolja atyját azáltal, hogy megvédi és igazolja a nemes urat, szövetségben a halottal. Át tudod ezt látni, és világos ez előtted? Vagy szeszélyesnek és furának érzed?

- Legkevésbé sem, atyám és elöljáróm - felelte József. - Szavaid teljesen érzésem és értelmem szerint valók, mert régtől fogva értem én az ilyen szövetséget, amelyet az úrral és ugyanakkor egymás közt kötünk az ő lelkének szolgálatára, és nem is tudnék mondani megszokottabbat és kevésbé furát az én szememben. Atyám fejére és Fáraó életére: a tiéd vagyok.

Megvásárlója kezét még mindig vállán tartotta, s a másikkal most megfogta József kezét.

- Helyes - mondta -, helyes, Ozarszif. Eredj hát, és tisztítsd meg magad az úr testi és lelki szolgálatára. Amikor pedig elbocsát, jöjj hozzám, hogy bevezesselek a ház gazdálkodásába, és áttekintésre tanítsalak!

ÖTÖDIK FEJEZET: AZ ÁLDOTT

József testi és szellemi táplálékkal szolgál urának

Ismeritek, hogyan mosolyognak az alárendelt emberek és sütik le szemüket, ha valamelyiknek közülük, akiről legkevésbé gondolták, feje fölemeltetik, látszat szerint igazságtalanul, anélkül, hogy ők megértenék okát, és magasabb tisztségre hívatik el? Ezt a mosolyt, egymásra nézést és szemlesütést, mely zavart, gonosz, irigy, de elnéző is volt, sőt félig elragadtatottan belenyugvó a szerencse és a felsőbbek szeszélyébe, vette észre József ez időben napról napra - először akkor mindjárt a kertben, amikor elhívták, hogy Mont-kav látni akarja -, éppen őt mindnyájuk közül, a fára mászó és hímporhintő fiút - és ezután mindig újból.

Mert most minden nekiindult, és feje többféle módon fölemeltetett: hogy ő lett Potifár legbelső szolgája, s ez azután lassanként egész házát a héber kezére adta, amint a történet elbeszéli, az már elő volt készítve, és csírájában benne foglaltatott Mont-kav szavaiban és a szövetségben, amelyet Józseffel kötött, és mindenestül benne volt, mint a lassan s éveken át növekvő fa a magban, úgyhogy csak időre van szükség a kibontakozásra és a teljesülésre.

József tehát megkapta az ezüstkötényt és a virágkoszorút, amely az étekfogók egyenruhája volt az ebédteremben, és amelybe, amint mondanunk sem igen kell, rendkívül előnyösen festett. Mert így kellett festeniök azoknak, akik Peteprét és az övéit étkezés közben kiszolgálhatták; és a szépségesnek fia még magasabb csillogással tűnt ki közülük, amely nem csupán testi volt, hanem amiben szellemi és testi ölelkezett és emelte egymást.

Petepré széke mögött, a dobogón volt a helye, vagy kezdetben inkább az átellenes keskeny oldal kőemelvényénél, ahol a fal is kőlapokkal volt borítva, és ahol egy érckoporsó és egy pohár állott. Mert amikor a fenséges család belépett, étkezés idején, akár az északi, akár a nyugati csarnok felől, ezen az emelvényen, amelyhez egy lépcsőfok vitt föl, vizet kellett kezükre önteni; és József feladata volt, hogy a vizet Potifár szkarabeusz- és pecsétgyűrűkkel ékített kicsiny fehér kezére öntse, s szárítkozásra a jó illatú kendőt átnyújtsa. Miközben pedig az úr törülközött, nesztelen léptekkel a terem gyékényein és tarka futószőnyegein a szemben levő emelvényhez kellett sietnie, ahol az uraságok széke volt, az emeleti szent szülőké, valamint fiuké és Mut-em-eneté, az úrnőé. József itt Potifár széke mögé lépett, bevárva az urat, és kiszolgálta azzal, amit más ezüstkötényesek odanyújtottak. Mert József nem futkosott ide-oda, hogy hozzon és vigyen, hanem mások adták neki az étkeket, és ő kínálta meg Fáraó barátját, úgyhogy ez mindent, amit választott és evett, az ő kezéből vett át.

Az ebédlőterem magas és világos volt, noha a napvilág nem közvetlenül, hanem csak a szomszédos helyiségekből, kiváltképp a nyugati külső csarnokból vetődött be a hét ajtón és a fölöttük levő ablakokon keresztül, amelyek áttört művű kőlapok voltak. De a hófehér falak a napfényt fölerősítették: festett fríz futott körül az ugyancsak fehér és égkék gerendákkal tagolt mennyezet alatt, amelyet a terem kerek, fehér talpon álló, kékre festett faoszlopainak tarka feje érintett. Szép ékesség volt az égkék faoszlopok sora, s ékes és szép, derült dísszel és fényűzéssel teli volt minden Potifár mindennapi ebédlőjében: az uraságok ébenfából és elefántcsontból készült széke, amit oroszlánfők díszítettek, és hímzett tollaspárnák béleltek, a nemes lámpatartók és füstölőnek való háromlábak a falaknál, a vázák, a kenetesurnák és az ívelt fülű, virágfüzéres boroskorsók a tartójukban, és ami eszköze és kelléke az előkelő kiszolgálásnak még csillogott a csarnokban. Középen terjedelmes tálalóasztal állt, gazdagon megrakva, mint Amun áldozóasztala, étkekkel, amelyeket a közvetítő szolgák a közvetlen kiszolgálóknak átnyújtottak, és amelyek sokkalta nagyobb bőségben álltak ott, semhogy az emelvényen ülő négy fenség csak kis részben is elfogyaszthatta volna őket: a roston sült libákat, kacsasülteket és marhacombokat, főzelékeket, kalácsokat és kenyereket, uborkákat, dinnyéket és buján fölhalmozott szíriai gyümölcsöt. Drága arany asztaldísz ékeskedett az ételek között, Fáraó újévi ajándéka Petepré számára; templomot ábrázolt különös fák között, melyeknek ágain majmok csimpaszkodtak.

Amikor Petepré és az övéi asztalnál ültek, tompa csend uralkodott a teremben. A szőnyegek fölfogták a kiszolgálók meztelen talpának minden neszét, és az uraság beszélgetése a kölcsönös tisztelet folytán gyér és halk volt. Kíméletesen hajoltak egymás felé, az étkezés szüneteiben egyik a másiknak lótuszvirágot kínált szagolni, némi nyalánkságot is dugdostak egymás szájába, és kölcsönösen kifejtett óvatos gyengédségük szinte aggasztó volt. A székek párosan álltak, némi távolság volt csak közöttük. Petepré annak oldalán ült, aki szülte, és Mut, az úrnő az öreg Huij mellett. Az úrnő nem mindig volt olyan, amilyennek József az udvaron első ízben látta, amikor aranyporos bodor fürtjeivel, ami saját haja volt, tovalebegett. Gyakran mélyen vállára csüngő, kék, szőke vagy barna, egészen kicsi fürtöcskékbe bodorított parókát viselt, melyet alul csavart rojtok szegélyeztek, és fölül szorosan fekvő koszorúdísz koronázott. A szfinxek fejkendőjéhez kissé hasonló álhaj a fehér homlokon szív alakban öblösödött, s arcán kétoldalt néhány fürt vagy rojt csüngött belőle alá, melyekkel az asszony időnként eljátszadozott, s amelyek még külön is körülfogták a sajátságos arcot, amelyben szeme oly ellentétes volt szájával, mert amaz szigorú, sötét és lassan mozduló volt, ez pedig kígyózó és különösen mély szögletű. A csupasz és fehér, mondhatni isteni karok - mert mintha Ptah művészei metszették és csiszolták volna őket -, melyekkel az úrnő étkezés közben tett-vett, közelről nem kevésbé csodálatosak voltak, mint távolról nézve.

Fáraó barátja finom metszésű szájával sokat evett mindenből, amit kínáltak, hiszen egy hústornyot kellett táplálnia. A hosszú nyakú kancsóból is minden étkezésnél többször meg kellett tölteni kupáját, mert a bor nyilván önérzetét hevítette, és elhitette vele, hogy ama Hór-em-heb ellenére mégis igazi és valóságos testőrezredes. Az úrnő viszont, akit egy édes, sőt negédes rabszolganő lebegett körül pókhálószerűen vékony ruhájában, amely alatt (ha ezt Jákób, az atya látta volna!) mondhatni meztelen volt - Mut-em-enet tehát kevés étvágyat tanúsított, mintha csak azért jött volna, mert így kívánta szokás és szertartás: fogott egy sült kacsát, egyszer felületesen beleharapott mellébe, száját is alig nyitva ki, és az ételt már a vödörbe is hajította. Hát még a szent szülők, akiket az ostoba kis lánykák szolgáltak ki (mert nem bírták és tűrték felnőttek kiszolgálását), ezek csak úgy nyimmegtek-nyámmogtak, és szintén csak illemből ültek asztalhoz, mert két-három falás főzelékkel vagy süteménnyel már elegük is volt, és kiváltképp az öreg Huij állandóan aggódott, hogy továbbiakra gyomra hideg verejtékkel fog tiltakozni. Bész-em-heb, Manó, a legénysorban élő törpe néha ott ült az emelvény lépcsőjén, az uraság lábánál, és rágicsált - noha tulajdonképpen ő az udvarmester-asztalnál étkezett, ahol maga Mont-kav is, továbbá Dudu, az ékszerládikák őre, Parázshasú, a főkertész, és néhány írnok, egyszóval a ház magasabbrangú szolgaszemélyzete, és nemsokára József is, vagyis Ozarszif, a habir rabszolga -, vagy gyűrött ünneplőjében a gúnyvezír tréfás bakugrásokkal körültáncolta a nagy tálalót. Egyik távoli zugban többnyire egy öreg hárfás kuporgott, és érthetetlen dalokat mormolt. Vak volt, amint dalnokhoz illik, és némileg jövendölni is tudott, noha csak akadozva és pontatlanul.

Így folytak le Petepré mindennapi étkezései. A kamarás gyakran volt a Merimat-palotában a folyón túl, Fáraónál, vagy királyi bárkán kísérte az istent föl vagy alá a Níluson a kőfejtők, bányák és mezei vagy vízi művek megtekintésére. Ilyen napokon az ebédlői szolgálat elmaradt, és a kék terem üresen állt. Ha azonban az úr otthon volt, és a délebéd a kölcsönös gyengédség számos megnyilatkozása között véget ért, amikor is a szent szülők megint föltámogattatták magukat az emeletre, és menyük, a holdapáca vagy nyugovótermébe vonult, amely a főházban rendelkezésére állt, s amelyet férjének hálószobájától a nagy északi oszlopcsarnok választott el, vagy fullajtárok és kísérők között oroszlános hordszékén az elzártak házába tért vissza, akkor Józsefnek követnie kellett Potifárt valamelyik szomszédos csarnokba, az egyik, három falán festett fülkékkel tagolt és elöl könnyű oszlopok között nyitva álló levegős helyiségbe: az északiba, amely szélesen terült el az ebédlő- és fogadószobák előtt, vagy a nyugatiba, amely még szebb volt, mert a kertre, a kert fáira és a dombon álló kerti lakocskára nyílott. A másiknak viszont az volt az előnye, hogy az úr áttekinthette onnét a gazdasági udvart, a csűröket és istállókat. Azonkívül ez hűvösebb is volt.

Egyikben is, másikban is sok pompás holmi volt, melyeket József a csodálatnak és kétkedő gúnynak azzal a vegyülékével szemlélt, amivel Egyiptom fejlett műveltségét nézte: Fáraó kegyes adományai kamarása és címzetes parancsnoka számára, amelyek közül az aranycsoda az ebédlőteremben csupán példa volt, s amelyek a ládákon és falipolcokon voltak elosztva vagy a falakra fölakasztva - kicsiny arany és ezüst vagy ébenfa és elefántcsont szobrok, amelyek mind a királyi adományozót, Neb-ma-ré-Amen-hotpét, egy kövér és zömök férfiút ábrázolták más-más ornátusban, koronával és hajviselettel; ércszfinxek, amelyek ugyancsak az isten fejét viselték; mindenféle állat alakú műtárgy, például futó elefántcsorda, gubbasztó pávián vagy gazella, virággal a szájában; drága edények, tükrök, legyezők és korbácsok, főképpen azonban fegyverek, mindenféle harci eszközök nagy számban: fejszék, tőrök és pikkelypáncélok, bőrrel bevont pajzsok, íjak és görbe bronzkardok; és csodálkozni kellett, hogy Fáraó, aki ugyan nagy hódítók utóda volt, de maga már nem a harc embere, hanem örökké tervező, építtető és gazdag békefejedelem, ennyire elhalmozta harci szerszámokkal udvaroncát - azt a Rúben-tornyot, aki természeténél fogva nemigen látszott alkalmasnak arra, hogy gumievők és sivataglakók között vérfürdőket rendezzen.

Szép és dúsan faragott könyvszekrények is voltak a csarnokok berendezési tárgyai között, és miközben Potifár nagy hústömege elnyúlt egy már magában is filigrán, őáltala azonban még törékenyebbnek ható díszágyacskán, József a szekrények elé lépett, hogy javaslatot tegyen az olvasmány felől: a hajótörött kalandjait göngyölje-e ki, melyeket a szörnyek szigetein éltek át, vagy Kufu király történetét és ama Dzsediét, aki a levágott fejet újra föl tudta tenni; igaz és hiteles történetét Joppe város meghódításának azáltal, hogy Thuti, őfelsége III. Men-heper-Ré-Thutmózisz nagy tisztje ötszáz harcost zsákokban és kosarakban bevitetett; a királyi gyermek meséjét, akinek a Háthorok megjövendölték, hogy krokodilus, kígyó vagy kutya okozza majdan halálát - vagy más egyebet. A választék bőséges volt. Petepré szép és változatos könyvtárral rendelkezett, amely a két csarnok szekrényeiben oszlott meg, és részben szórakoztató kitalálásokból és tréfás mesékből állt, amilyen például a “Macskák és libák harca”, részben gondolatébresztő fejtegetéseket tartalmazó iratokból, mint a vitázó és éles levélváltás Hori és Amenemóne írnokok között, homályos és mesterkélt nyelvű vallásos és mágikus szövegekből és bölcs traktátusokból, királylajstromokból az istenek korától az idegen pásztorkirályokéig, minden egyes napfia uralkodási idejének adataival, és történelmi nevezetességeket fölsoroló évkönyvekből, a rendkívüli adóemeléseket és fontos évfordulókat is beleértve. Nem hiányzott “A lélegzés könyve” sem, “Az örökkévalóság átlépéséről” szóló könyv, a “Viruljon a név” című könyv sem, és egy tudós helyrajza a túlvilágnak.

Potifár mindezt jól ismerte. Ha figyelt, csak azért tette, hogy az ismertet újból hallja, mint újból hallgatott zenét. Annál kézenfekvőbb volt ez a viselkedése, minthogy ez írásművek nagy többségénél nem a tárgy és a mese volt a fontos, hanem a stílus bája, a szólásformák ritkasága és kelleme. József, maga alá húzva lábát, vagy egy liturgikus olvasópolcféle előtt állva, pompásan adott elő; folyékonyan, szabatosan, látszólag igénytelenül, mérsékelt megjátszással és a szó oly természetes uralmával, hogy a legnehezebb, legbetűhözkötöttebb is rögtönzött könnyedség és csevegő nyelvkészség színét nyerte ajkán. A szó szoros értelmében megragadta a hallgató szívét, és ha jobban meg akarjuk érteni csupán eseményileg ismert fölemelkedését az egyiptomi kegyében, ezeket az olvasóórákat nem szabad figyelmen kívül hagynunk.

Potifár különben gyakran elszunnyadt figyelés közben, elringatta az érdes, de kellemes hang, amely oly egyenletesen és okosan szólt hozzá. Gyakran viszont éberen beleszólt az olvasásba, javította József kiejtését, magát és a fölolvasót is figyelmessé tette egy-egy szónoki virág művészi értékére, vagy irodalmi kritikát mondott a hallottakról, amelyeknek értelmét, ha az homályos volt, Józseffel meg is vitatta, s az ifjú éleselméjűsége és értelmezőképessége igen kellemesen hatott rá. Idővel az úrnál kiderült bizonyos személyes és érzelmi hajlandóság a szépművészet némely terméke iránt: például különösen szerette “Az életunt dalát a halál dicséretére”, amelyet, amint sokasodtak József fölolvasószolgálatának napjai, gyakran és mindig újra elmondatott, és amely a halált vágyakozó-monoton hangon számos jó és gyengéd dologhoz hasonlítja: a gyógyuláshoz nehéz betegség után, a mirha és lótuszvirág illatához, üldögéléshez a védővitorla alatt szeles napon, hűvös kortyhoz a parton, “esőben tett úthoz”, a hadihajó matrózának hazatéréséhez, ház és tűzhely viszontlátásához sokévi fogság után, és más kellemetességekhez. Mindezekhez hasonlóan, mondta a költő, áll előtte a halál; és Potifár úgy hallgatta a József gondosan alakító ajakáról hulló szavakat, mint az utolsó hangig ismert zenét.

Egy másik irodalmi mű, amely lebilincselte, s amelyet gyakrabban elő kellett adni számára, a sötét és borzalmas jövendölés volt a két országra törő zűrzavarról és végső következményképp a vad fejetlenségről, szörnyű megfordulásáról mindeneknek, amikor is a gazdagok szegények és a szegények gazdagok lesznek, amely állapot a templomok megürülésével, minden istentisztelet teljes elhanyagolásával jár karöltve. Nem tudjuk, miért hallgatta Petepré oly szívesen ezt a följegyzést; talán csak a borzalom kedvéért, amely kellemes lehetett, minthogy egyelőre a gazdagok még gazdagok és a szegények még szegények voltak, és azok is maradnak, ha a zűrzavart elkerülik, és az isteneket áldozattal táplálják. Erről éppúgy nem nyilatkozott, mint ahogy “Az életunt dalá”-ról sem tett soha megjegyzést, és az úgynevezett “Öröménekek” mézes szavairól és szerelmi panaszairól is hallgatott. Ezek a románcok a szerelemtől kótyagos kis madarászlány örömeit és fájdalmait fejezték ki, aki a fiú után búg, és roppantul szeretne asszonya lenni, hogy karja örökre egybefonódjék karjával. Ha nem jön el hozzá éjszaka, így panaszkodott a kislány mézédes szava, akkor olyan lesz, mint aki a sírban fekszik, mert a fiú az egészség és az élet. De valami félreértés volt, mert a fiú a maga részéről szintén lefeküdt hálószobájában, és az orvosok tudományára szégyent hozott betegségével, amely a szerelem volt. Végül azonban a lány megtalálta a fiút nyoszolyáján, és tovább nem keserítették egymás szívét, hanem a világ legboldogabb párja lettek, és kéz a kézben, forró orcával járták boldogságuk virágos kertjét. Petepré időnként fölolvastatta ezt a turbékolást. Arca mozdulatlan volt közben, a teremben lassan erre-arra járó szeme éber-hideg figyelmet árult el, és tetszését vagy nemtetszését a dalok iránt sohasem nyilvánította.

Amikor azonban a napok megsokasodtak, megkérdezte egyszer Józsefet, hogyan tetszenek neki az “Öröménekek”, és ekkor első ízben történt, hogy úr és szolga ama pálmakerti próbabeszélgetés talaját futólag ismét érintette.

- Igen jól - mondta Potifár - és szinte a madarászlány és kedvese szájával mondod el nekem dalaikat. Nyilván másoknál jobban tetszenek ezek neked?

- Törekvésem - felelte József -, hogy kiérdemeljem megelégedésedet, én nagyuram, minden tárgy olvasásánál ugyanaz.

- Az lehet. De ez a törekvés, úgy gondolom, az olvasó szívéből és szelleméből többé-kevésbé hathatós támogatást kap. A tárgyak közelebb állnak hozzánk vagy távolabb tőlünk. Nem akarom azt mondani, hogy ezt a könyvet jobban olvasod, mint másokat. De ez nem akadálya annak, hogy ezt szívesebben olvasd, mint másokat.

- Előtted - mondta József -, előtted, uram, éppoly szívesen olvasom az egyiket, mint a másikat.

- Jó, jó. De szeretném a véleményedet hallani. Szerinted szépek ezek a dalok?

József szakértő és fölényesen mérlegelő arcot öltött.

- Nagyon szépek - mondta fintorgó szájjal. - Szépek, és minden szavukat mintha mézbe mártották volna. De talán mégis kissé együgyűek, kicsit nagyon is.

- Együgyűek! De az írásba foglalt mű, mely az együgyűséget tökéletesen kifejezi, és mesterien ábrázolja a példát, amely szerint az emberfia mindenkor cselekszik, számtalan öröméven át fönnmarad. Éveidnél fogva hivatva vagy ítélni, hogy ezek a szavak a példát rendesen fejezik-e ki.

- Úgy érzem - felelte József tartózkodón -, mintha a hálóvető lány és az ágyban fekvő ifjú szavai a példás-együgyűt egészen találóan adnák vissza és elfogadhatóan rögzítenék le.

- Csak úgy érzed? - kérdezte a legyezősúr. - Számítottam tapasztalatodra. Ifjú vagy, és arcod szép. De úgy beszélsz, mintha magad sohasem jártál volna efféle hálóvető lánnyal a boldogság virágoskertjében.

- Ifjúság és szépség - felelte József - szigorúbb ékességet is jelenthet, mint azt, amivel ama kert az emberfiát koszorúzza. Rabszolgád, uram, ismer egy örökzöldet, amely az ifjúság és szépség jelképe s egyben áldozati dísz is. Aki viseli, az a tartogatott, s akit ékesít, az a megőrzött.

- A mirtuszról beszélsz?

- Arról. Az enyéim és én magam nenyúljhozzám-lombnak nevezzük.

- Viseled ezt a lombot?

- Magvam és nemzetségem viseli. A mi Istenünk eljegyezte magát velünk, és ő a mi féltékeny vőlegényünk, mert egyedül van, és a hűség vágya égeti. Mi pedig mintegy arái vagyunk, hűségére szenteltek s megőrzöttek számára.

- Hogyan, ti mind?

- Elvben mind, uram. De nemzetségünk fejei és istenbarátai közül Isten ki szokott választani egyet, akivel még külön is eljegyzi magát megszentelt ifjúsága díszében. Az atya sugallatot kap, hogy ajánlja föl fiát véres áldozatul. Ha meg tudja tenni, megteszi. Ha nem tudja, megtétetik.

- Nem szívesen hallok erről - mondta Potifár, fekhelyén ide-oda forgolódva -, hogy valakivel megtétetik, amit nem akar és nem tud. Beszélj, Ozarszif, valami másról!

- Mindjárt enyhíteni is tudom a mondottakat - felelte József -, mert némi engedmény és könyörület azért a véres áldozatnál is van. A fölajánlást ugyanis a tilalom és a bűnülvevés követi, úgyhogy egy állat vére helyettesíti a fiú vérét.

- Miféle szót használsz? Miülvevés?

- Bűnül, nagyuram. Bűnülvevés.

- Mi az: bűn?

- Épp ez, parancsolóm: ami megkövetelt és mégis tiltott, megparancsolt és mégis átkozott. Senki jobban nem tudja nálunk, mi a bűn.

- Terhes tudás lehet, Ozarszif, és úgy hiszem, meg kell szenvedni az ellentmondásért.

- Isten is szenved a mi bűnünkért, és mi vele szenvedünk.

- És talán - kérdezte Potifár -, amint sejteni kezdem, a madarászlány kertjében sétálni a ti véleményetek szerint szintén bűn?

- Nagyon közel jár hozzá, uram. Sőt ha engem kérdezel - határozottan az. Nem mondhatom, hogy különösen kedveljük ezt, noha ilyen dalokat, mint ezek az “Öröménekek”, szükség esetén még összetákolunk. Az a kert... nem mondom, hogy éppen Seól földje, nem akarok túlozni. Nem iszonyat számunkra, de visszariaszt, és démoni terület, átkozott parancs világa, amely tele van Isten féltékenységével. Két állat hever előtte: az egyiknek neve Szégyen, a másiké Bűn. És az ágak közül még egy harmadik is néz le ránk: neve Gúnykacaj.

- Ezek után - mondta Petepré - kezdem érteni, miért mondod az “Öröménekek”-et együgyűnek. Mégsem tudom egészen elhessegetni a gondolatot, hogy ez elég különös és életveszélyes a nemzetségre nézve, amely a példás-együgyűt bűnnek és gúnykacajnak tartja.

- Ennek is megvan a története nálunk, uram, és megvan a maga helye az időben és a történetek között. A példa az első, azután többfelé elágazik. Volt egy ember és istenbarátja, aki oly nagyon csüngött egy kedvesen, mint ahogy Istenen, és példásan együgyű volt ez az atyai történet. Isten azonban féltékeny volt a kedvesre, és a halálba merítette, amelyből más természetben támadt föl az atya számára, mégpedig mint ifjú-fiú, akiben az atya ezután a kedvest szerette. A halál tehát a kedvesből a fiút csinálta, akiben a kedves továbbélt, s aki csak a halál erejénél fogva volt ifjú. Az atya szeretete iránta azonban a halál fürdőjében átváltozott szeretet volt - szeretet nem az élet, hanem a halál alakjában. Látod, uram, hogy most már a történet minden oldalra többféleképp szétágazik és kevésbé példaszerű.

- Az az ifjú-fiú - mondta Potifár mosolyogva - nyilván ugyanaz, akiről túlzottan azt mondottad, hogy születése szűzi volt, mert a Szűz jegyében történt?

- Talán, uram - felelte József -, hajlandó vagy rá jóságodban, hogy a mondottak után enyhítsd haragodat, vagy éppen kegyesen el is vesd, ki tudja? Mert miután a fiú csak a halál által ifjú, az anya halál alakban, és amint írva vagyon, este asszony, reggel pedig férfi - ha jól mérlegeled, nem lehet-e minden joggal szüzességről beszélni? Isten kiválasztotta törzsemet, és mindnyájan az eljegyzettek áldozati díszét hordjuk. De egy közülünk kétszeresen eljegyzett, és megőrzött a féltékenység számára.

- Ne feszegessük ezt tovább, barátom - mondta a kamarás. - Messze kerültünk csevegés közben az együgyűtől a sokfelé ágazóig. Ha neked az a kérésed és kívánságod, enyhíthetem a szemrehányást, s akár vissza is vonhatom némi kis fenntartással. Olvass most valami mást! Olvasd a nap éjszakai utazását az alvilág tizenkét házán át; régen nem hallottam, holott néhány nagyon szép mondás és válogatott szó van benne emlékezetem szerint.

És József nagy ügyességgel fölolvasta a nap alvilági utazását Potifárnak lelki táplálékul; helyénvaló itt e szó, mert az olvasó hangja és a jeles mű, melyhez odaadta, a jó érzésnek, mellyel az előbbi beszélgetés még eltöltötte a hallgatót, tápláléka volt - mint ahogy az áldozóasztal lángját táplálják alulról, és fölülről fűszert szórnak belé -, annak a jó érzésnek, melyet a héber rabszolga Fáraó barátjában mindig újból ébresztett, s amely már-már bizalom volt, akár saját személyében, akár a szolgáéban. Figyelemre méltó ez a bizalom, amelyet Potifár így kettős tekintetben táplált József iránt, és e bizalomnak növekedése, és ez az oka, hogy legalább ezt a párbeszédet, melyre a történet korábbi feldolgozásaiban éppoly kevés ügyet vetettek, mint a pálmakerti vizsgára, itt pontosan helyreállítjuk.

Nem tudjuk valamennyi beszélgetést felsorolni, melyekkel a bizalomnak ez a jó érzése tápot kapott, és a feltétlen ragaszkodásnak arra a fokára emelkedett, amely József szerencséjét megcsinálta. Elég, ha néhány találó példával jellemezzük módszerét, hogy miként kell az úrnak “hízelegni” és szolgálva “segítségére lenni” a szövetséghez híven, amelyet a jó Mont-kavval kötött Potifár érdekében. Igen, ne féljünk a ridegségtől, amely belőle árad, alkalmazzuk csak a “módszer” szót, mivel tudjuk, hogy számítás és bensőség József művészetében, amellyel az urat kezelte, teljesen rokon módon olvadt egybe, miként viszonyában magasabb magányosokhoz. Kérdezzük ezenkívül, mit ér a bensőség számítás és okos technika nélkül, ha megvalósításra kerül a sor - például a bizalmas jó érzés keltésében? A bizalom ritka az emberek között; de a Potifár testi állapotával rokon uraknál, címzetes-uraknál, oldalukon egy címzetes-úrnővel, életük talpköve az általános és határozatlanul féltékeny gyanakvás mindazok ellen, akiknek más a sorsuk; ezért mi sem alkalmasabb rá, hogy őket a bizalomnak szokatlan s így annál boldogítóbb érzésével ajándékozza meg, mint az a fölfedezés, hogy valaki az irigyelt közösségből hajában a szigorúság lombját viseli, amely vigasztalóan szabadítja meg személyét a szokásos nyugtalanító jellegtől. Számítás volt, módszer volt, hogy József lehetővé tette ezt a fölfedezést Potifár számára. Aki azonban azt hiszi, hogy meg kell ütköznie ezen, most fordítsa hasznára az előnyt, hogy már ismeri a történetet, amelyet elbeszélünk, és előretekintve emlékezzék rá, hogy József az így keltett bizalommal korántsem élt vissza, hanem a kísértés viharában igaz hűséggel viszonozta, a szövetség értelmében, amelyet Mont-kavval Jákób fejére és mellesleg még Fáraó életére kötött.

Mint forrás vize mellett növekszik József

Amikor tehát a személyes szolgálat nem kötötte le, az elöljáróval, akit immár “atyjának” nevezett, mosolygó és szemüket lesütő emberek között bejárta a gazdaságot mint tanuló és legény, és áttekintést tanult. Többnyire még más hivatalnokok is voltak az ispán kíséretében, mint Hamat, a tálalóasztal írnoka és egy bizonyos Mengpa-Ré, az istállók és ketrecek írnoka. Ezek azonban középszerű emberek voltak, akik örültek, ha működésük szűk körében és külön területén közepes igényeknek megfeleltek, embert, állatot, szerszámot és írásbeli számadást az ispán megelégedésére rendben tudtak tartani, és akik egyáltalában nem törekedtek távolabbra és magasabbra, amihez átfogó elme szükséges, s belsőleg sem nevelték magukat erre - lanyha lelkek, akik legszívesebben csak fölírták, amit nádba diktáltak nekik, és egyáltalán eszükbe sem jutott, hogy áttekintésre és uralomra születettek lehetnének, és éppen azért nem is voltak azok. Csupán eszünkbe kell jutnia, hogy Istennek különös szándéka van velünk, s ebben segítenünk kell őt: már nekifeszül a lélek és az értelem megembereli magát, hogy maga alá gyűrje a dolgokat és úrrá legyen fölöttük, még ha oly sokfelé elágazóak is, mint amilyen Petepré áldásháztartása volt Véze városában, Felső-Egyiptomban.

Mert sokfelé ágazó volt ez, és a két szerep közül, hogy József Potifár nélkülözhetetlen, vigasztaló szolgája lett, és hogy ez viszont egész házát kezére adta, ez a második volt a hasonlíthatatlanul nehezebben betölthető. Mont-kav, akinek keze között találta József a háztartást, joggal mondhatta, hogy sok baja van a világon: átfogó elméje ellenére is, olyan embernek, aki veséje miatt gyakran nem érzi magát a legrózsásabban, kissé sok volt a vesződés, és utólag jól megérthetjük, hogy Mont-kav szívesen megragadta az alkalmat, hogy egy ifjú segéderőt nyerjen meg és őt helyettesévé képezze ki, mert titkon bizonyára már rég keresett ilyet.

Petepré, Fáraó barátja, a palotatestőrség feje és a hóhérok parancsnoka (cím szerint) nagyon gazdag ember volt - sokkal nagyvonalúbban gazdag, mint Jákób Hebrónban, és láthatólag még egyre gazdagabb lett, mert nemcsak mint udvaronc kapott magas fizetést és azonkívül királyi ajándékokat, hanem gazdasága is, amely szintén csak részben volt örökség, nagyobbrészt azonban, különösen ami a földbirtokot illeti, az isten kegyes ajándéka, s amelybe az előbbi javadalmak is állandóak ömlöttek és táplálták - tehát ez is bőven hozott és termett neki; ő viszont nem tudott mást tenni, mint hogy tűrte mindezt, kizárólag nagy testét táplálta étellel, férfiúi önérzetét mocsári vadászattal és szellemét a könyvekkel, és minden egyebet intézője kezére bízott, akinek elszámolásaiba, ha ez tisztelettel kényszerítette átvizsgálásukra, csak közömbösen pislogott belé, ezt mondván:

- Jó, jó, Mont-kav, öregem, rendben van. Tudom, szeretsz, és oly jól végzed dolgod, ahogyan csak tudod, ami sokat jelent, mert jól tudod. Rendben van itt ez a búza meg ez a tönköly? Persze, rendben van, látom már. Meg vagyok győződve róla, hogy igaz vagy, mint az arany, és testtel-lélekkel szolgálsz. Hogyan is lehetne másként? Sehogyan sem, tekintettel természetedre és tekintettel annak szörnyűségére, amit az én megkárosításom jelentene. Irántam való szeretetből magadévá teszed az én ügyemet - jó, rád bízom szereteted jutalmául, magadat nem fogod megrövidíteni hanyagságból, vagy ami még rosszabb, érdekből. Azonkívül a Láthatatlan is látná, és később csak szenvednél miatta. Amit elém terjesztesz, rendben van. Elviheted, nagyon köszönöm. Asszonyod nincs többé és gyermeked sincs - kiért csalnál meg engem? Magadért? Magad sem vagy egészen egészséges, noha tested erős és szőrös, de belülről férges kissé, úgyhogy gyakorta sárgás színt öltesz, a zacskók megnagyobbodnak szemed alatt, és valószínűleg nem leszel nagyon öreg. Mi hasznod van hát belőle, ha erőszakot tennél hozzám való szereteteden, és megrövidítenél engem? Különben szívből kívánom, hogy szolgálatomban vénülj meg, mert igazán nem tudom, kiben bízhatnék úgy meg, mint tebenned. Hogy van megelégedve állapotoddal Hun-Anup, a kenőember? Jó és hasznos füveket és gyökereket ad neked? Én semmit sem értek ehhez, egészséges vagyok, ha nem is olyan szőrös. Ha azonban nem tud segíteni rajtad, és még jobban megbetegszel, a templomba küldünk, és orvost hívatunk. Mert jóllehet, te a szolgarendbe tartozol, és voltaképp Parázshasú orvoslása illet meg betegség esetén, mégis elég sokra tartalak, hogy tanult orvost hívassak hozzád a könyvesházból, ha testednek szüksége van rá. Nincs mit köszönnöd, barátom, szeretetedért teszem ezt, és mivel számadásaid oly szemmel láthatóan rendben vannak. Nesze, vidd őket, és csak csináld úgy, mint eddig.

Így beszélt Potifár ilyen alkalmakkor háznagyához. Mert magára semmit sem vállalt: finom előkelőségből, lényének alkalmatlansága miatt, amely visszariadt az élet gyakorlati valóságaitól, és bízva a mások szeretetében és gondoskodásában, amivel őt, a szent hústornyot körülveszik. Hogy ebben nem csalódott, és Mont-kav csakugyan szerető szolgahűséggel szentelte magát neki, és körültekintésével és tökéletesen önzetlen megbízhatóságával egyre gazdagabbá tette, más kérdés. De ha másként lett volna, és a korlátlan hatalmú ispán úgy kifosztotta volna, hogy övéivel együtt nyomorúság fenyegeti? Akkor csak magára vethetett volna, és a lomha hiszékenység vádját nem lehetett volna elhárítani fejéről. Potifár túlságosan bizakodott, és épített a gyengéd és megindult odaadásra, amivel mindenki tartozott kényes és szent napudvaronci mivoltának - ezt az ítéletünket már ezen a helyen nem tudjuk elhallgatni.

Így hát semmi másra nem vállalkozott, mint hogy egyék és egyék; Mont-kavnak pedig annál több vesződsége volt a világban, minthogy a maga üzletei az uraságéval párhuzamosan haladtak és velük összeszövődtek. Mert amit szolgálatai jutalmául a gazdaságból kapott: gabonát, kenyeret, sört, libát, vásznat és bőrt, azt természetesen nem tudta maga fölélni és elfogyasztani, hanem a vásárra kellett vinnie és tartós javakra becserélnie, amelyek állandó vagyonát növelték. És nagyban ugyanígy állt a dolog az uraság javaival is, amelyeket egyrészt maga termelt, másrészt ajándékba kapott.

A legyezősúr elöl állt Fáraó adományainak listáján, és bőségesen áradtak feléje a jutalmak és vigasztalások fonák-névleges létéért. Az istenek évenként tekintélyes mennyiségű aranyat, ezüstöt és rezet, ruhát, fonalat, tömjént, viaszt, mézet, olajat, bort, zöldséget, gabonát és lent juttattak neki, azonkívül a madarászok madarait, marhákat és libákat, sőt karosszékeket, ládákat, tükröket, hintókat és egész fahajókat is. Mindennek csak egy részét emésztette föl a ház szükséglete, és ugyanígy volt azzal is, amit tulajdon gazdasága termett ipari cikkekben és a mező és kert gyümölcsöseiben. Nagyrészt mindezt elcsereberélte, hajókon a folyón föl és alá piacra vitte, és kereskedőknek adta más áruk és öntött vagy nyers ércértékek ellenében, amelyek Potifár kincseskamráját gazdagították. Ez a cserekereskedelem, amely a tulajdonképpeni termelő és fogyasztó gazdálkodással szövődött össze, sok számolgató könyvelést igényelt, és éles áttekintést követelt.

Gondoskodni kellett a dolgozók és szolgálók ellátásáról, és meghatározni járandóságaikat: a kenyeret, a sört és az árpa- vagy lencsekását hétköznapon és a libát ünnepnap. Az ágyasháznak külön háztartása is volt, és napról napra gondot adott a bevásárlások és elszámolások tekintetében. A kézműveseknek, pékeknek, szandálcsinálóknak, papiruszragasztóknak, serfőzőknek, gyékényszövőknek, asztalosoknak és fazekasoknak, a szövőnőknek és fonóasszonyoknak ki kellett mérni a nyersanyagokat, és termékeiket részben beosztani a napi szükségletre, részben a raktárakba utalni vagy elszállíttatni a kert gyümölcsfáinak és zöldségágyainak termékeihez hasonlóan. Potifár állatállományát is gondozni kellett és kiegészíteni: a lovakat, amelyek kocsiját húzták, a kutyákat és macskákat, amelyekkel vadászni járt - nagy és vad kutyákat a sivatagi vadászatra és ugyancsak hatalmas, szinte jaguárszerű macskákat, melyek a mocsári szárnyasvadászatra kísérték. Szarvasmarha is akadt néhány a belső udvaron; de Potifár gulyáinak nagy része künn volt a mezőn, mégpedig egy szigeten a folyó közepén, lefelé Dendera és Háthor háza táján; a szigetet Fáraó szeretetből ajándékozta neki: ötszáz vesszőnyi kiterjedésű szántó volt rajta, amelyek mindegyike húsz zsák búzát és negyven kosár vöröshagymát, fokhagymát, dinnyét, articsókát és lopótököt hozott - számítsuk ki, mennyit tesz ez ki ötszáz vesszőn, és mennyi gondot okoz ennyi termék! Igaz, hogy volt ott egy ispán, igen-igen ügyes hivatalában, az aratások írnoka és a gabona felügyelője, aki csordultig töltötte a vékát, és kimérte a búzát az úr számára. Ily tetszelgőn, egy sírfelirat hangján beszélt ez a férfiú önmagáról; de azért tökéletesen mégsem bíztak meg benne; Mont-kavot terhelte minden, az ő kezén mentek át végső fokon az elszámolások mind a vetésről és aratásról, mind pedig az olajmalmokról, a borsajtókról, a marháról és aprójószágról, röviden mindenről, amit egy ilyen áldásház termel, fogyaszt, ki- és bevisz, és végezetül még kinn a mezőn is magának kellett mindennek utánanéznie, mert az, akié mindez volt, Potifár, az udvaronc nem szokta meg, hogy bárminek is utánanézzen, vagy bármit is magára vállaljon finom fonákságában.

Így történt, hogy József a megfelelő időben és megfelelő körülmények között mégis kikerült a mezőre - és szerencsére nem is alkalmatlan időben s körülmények között. Mert nem robotosként került oda, mint az esetben, ha Dudu, a házastörpe konzervatív világnézete győzött volna, és a sivatag fiát nyomban odaküldik, még mielőtt szólhat Potifár előtt, hanem mint az elöljáró kísérője és legénye és mint áttekintést tanuló került a mezőre írótáblával és náddal; evezősök hajtotta vitorlásbárkán utazott Mont-kav kíséretében a folyón alá Potifár gabonás szigetére, miközben az ispán éppoly ünnepélyes mozdulatlansággal ült fülkéje szőnyegfalai között, mint az utazó nagyok, akiket József első folyami utazásakor látott tovaringani, és maga ott ült mögötte más írnokokkal együtt. Azok pedig, akik szembejöttek velük, ismerték jól a bárkát, és így szóltak egymás között:

- Ott utazik Mont-kav, Petepré háznagya, és úgy látszik, számadóútra megy. De ki az, aki idegenszerű ifjúi szépségével úgy kiválik kísérői közül?

Azután kiszálltak, és bejárták a termő szigetet, számot vettek vetésről és aratásról, elhajtatták maguk előtt a marhát, és szemügyre vettek mindent, nagy ijedelmére annak, aki “a vékát csordultig töltötte”, és ez csodálkozott az ifjún, akinek az elöljáró mindent megmutogatott, sőt mintha bizonyos mértékben csak neki akarta volna bemutatni, és előrelátón hajlongott előtte, József pedig arra gondolva, milyen könnyen lehetett volna ez botosispánja és robotosgazdája, ha meg nem felelő időben jön a mezőre, suttyomban odaszólt neki:

- Meg ne tetézd a vékát a magad hasznára, ember! Mi nyomban észrevesszük az ilyet, és hamuba buksz!

Ez a “hamuba bukás” hazulról hozott szólásmód volt, itt egyáltalában nem használatos. Az aratás írnoka azonban annál jobban megrémült tőle.

Amikor József odahaza az udvaron Mont-kavval elhaladt a mesteremberek asztalai között, megszemlélte munkájukat, és éppoly figyelmesen hallgatta a jelentéseket, amelyeket az előmunkások és szakírnokok tettek az elöljárónak, mint azokat a magyarázatokat, amelyeket ez fűzött számára szavaikhoz, örvendezett magában, hogy sikerült tekintélyét megóvnia a kézművesek előtt, és elkerülnie, hogy tanulatlanságát elárulja előttük; különben nehezebb lett volna számukra átfogó elmét látni benne, aki áttekintésre és felügyelésre született. Milyen nehéz azonban magunkból azt csinálni, amire születtünk, és oly magasra jutnunk, amilyen Isten szándéka velünk, még ha ez csupán közepes is; Isten szándéka Józseffel azonban nagy volt, s neki utol kellett azt érni. Sokat ült József ez időben, és a háztartás és gazdaság számadásain dolgozott, miközben, szeme előtt számokkal és számoszlopokkal, szellemi tekintetét arra a valóságra irányította, melynek jelképei voltak. Mont-kavval, atyjával együtt is dolgozgatott a bizalmas különhelyiségben, s ez csodálkozott értelmének gyorsaságán és élességén, egy ilyen szép fej képességén, hogy a dolgokat és viszonyokat oly jól föl tudja fogni és összekapcsolni, sőt javításukra még önálló javaslatokat is tesz. Mert minthogy a kert terméséből nagy tömegű szikomorfügét adtak el a városba, különösen pedig a nyugati holtak városába, ahol tömegesen volt szükség gyümölcsre a holtak templomainak áldozóasztalaira és a halottak számára a sírokba tett eledelként, Józsefnek az jutott eszébe, hogy a ház fazekasaival elkészítteti a gyümölcs agyagmintáit és másolatait, amelyeket azután természetes színnel kifestenek, és amelyek a sírokban éppoly jól megfelelnek a célnak, mint az igazi gyümölcsök. Sőt mivel ez a cél mágikus volt, mint mágikus jelképek még jobban megfeleltek, úgyhogy odaát csakhamar nagy kereslet támadt a varázsfügékben, amelyek a termelőnek alig valamibe kerültek, és tetszés szerinti mennyiségben voltak előállíthatók, s ekképpen Potifár háziiparának ez az ága hamarosan fölvirágzott, számos kézművest foglalkoztatott, és ha az egészhez képest alig számottevően, mégis nem megvetendő mértékben járult hozzá az úr gazdagításához.

Mont-kav udvarmester megköszönte segédjének, hogy így tartja a szövetséget, amelyet egy szép napon a nemes úrért kötöttek, és nemritkán, ha az ifjú becsületes törekvését és képességét figyelte, amellyel ez a sokágút szellemébe fogadta, megújultak benne azok a sajátságosan tétova érzések, melyek egykor, amikor József tekerccsel kezében először állt előtte, oly kétértelműen kavarogtak benne.

Csakhamar, a maga tehermentesítésére, kereskedelmi utakra is elküldötte az ifjú tanítványt és a vásárokra is áruval: a folyón le, Abodu, a szétszaggatott nyugvóhelye felé, sőt egészen Menféig éppúgy, mint fölfelé délre, az Elefánt-szigetekre, úgyhogy József volt a bárka vagy a bárkák ura, amelyek Petepré portékáját vitték: sört, bort, főzeléket, bőröket, vásznat, agyagedényt és a ricinusbokor olaját világításra, valamint finomabb minőségben belső tisztításra - s nemsokára a szembejövők így szóltak:

- Ott vitorlázik Mont-kav segéde, Petepré házából, szép arcú és ügyes viselkedésű ázsiai ifjú, s árut visz a vásárra, mert az ispán bízik benne, és joggal, mivel szemében varázslat van, és az emberek nyelvét jobban beszéli, mint te és én, úgyhogy magának megnyerve, megnyer áruinak is, és Fáraó barátja örvendezhet az áraknak, amiket elér.

Ilyesféleképp szóltak a Nehel hajósai elhaladtukban. És ahogy mondták, úgy is volt: mert áldás kísérte József működését, elragadóan tudott bánni a piaci vásárlókkal falun és városban, és kifejezései gyönyörűséggel töltöttek el mindenkit, úgyhogy tolongtak hozzá és áruihoz, és az elöljárónak kedvezőbb csereértéket vitt haza, mint amit ez maga elért volna, vagy akárki más. És Mont-kav mégsem küldhette gyakorta Józsefet útra, ennek pedig sürgősen vissza kellett térnie utazásaiból: mert Petepré nem szívesen látta, ha ez a szolgája hiányzott az ebédlőből, ha nem ő volt az, aki vizet önt kezére és odanyújtja az étkeket, az ivóserleget, s ha nélkülöznie kellett étkezés után, a szundítás előtt fölolvasását. S ha meggondoljuk, hogy a testi-szellemi szolgálat Potifár mellett állandóan párosult a sokágú feladattal, hogy áttekintést tanuljon a ház felett, megítélhetjük, milyen szigorú kívánalmaknak kellett József fejének s teljesítőképességének megfelelnie. De hát ifjú volt, tele vággyal és eltökéltséggel, hogy Isten szándékait beteljesítse. Máris nem volt a legutolsó az utolsók között: már kezdtek némelyek hajlongani előtte. De ez még csak a kezdet volt, ez a hit teljesen áthatotta Isten miatt, és nemcsak egyesek kellett hogy meghajoljanak előtte, hanem mind, egynek, tudniillik a legfőbbnek kivételével, akinek egyedül volt szabad szolgálnia, ez volt Ábrám unokájának élete irányát szilárdan s ösztönösen elhatározó meggyőződése. Hogymint következik ez be, azt nem tudta, és el sem tudta képzelni; nem akart mást, mint készségesen és bátran haladni azon az úton, amelyet Isten lába alá rendelt, s csak odáig nézni, ameddig az úton általában nézni szokás, s nem csüggedni, ha az út meredek, mert éppen ez jelezte a magas célt.

Így hát nem volt rest a gazdaságot és kereskedést mindinkább saját feje szerint irányítani, miközben Mont-kavnak napról napra nélkülözhetetlenebb segítője igyekezett lenni, s ezenkívül még a szövetséget is tartani, melyet az ispánnal Potifárt, a jó urat, szűkebb körében a legfőbbet illetően kötött, akinek testi-szellemi szolgaként akarta szentelni magát, és bizalmában oly módon kívánt megerősödni, ahogy a fák között s a madarászlány kertjéről folytatott beszélgetésnél is tette. Sok szellem és ügyesség kellett ahhoz, hogy így tegyen, és hogy az úrnak segítségére legyen lelkében önérzetét jobban hevíteni, mint a bor az asztalnál. És ha még csak ennyi lett volna az egész! De hogy igazán képet alkothassunk róla, mi minden teher nyomta Jákób fiának vállát, amikor egyszerre volt segítője az ispánnak és segítségére az úrnak, vegyük még azt is számba, hogy Mont-kavnak minden este jó éjt kellett kívánnia, mégpedig mindig más szavakkal, melyeket a nyelvkincsből merített; mert eredetileg erre a célra vásárolták, és Mont-kav érzései az első próbánál sokkal kellemesebbek voltak, semhogy később erről az örömről le tudott volna mondani. Ráadásul rossz alvó is volt, a zacskók tanúsították, melyek szeme alatt csüngtek, és szemét egészen kicsivé tették. Túlterhelt feje nehezen talált át a nap munkájából a nyugalomba; veséje is, mely miatt nem érezte magát a legrózsásabban, megnehezítette számára, hogy megtalálja a jó utat, és ily módon elkeltek ez irányban a nyájas kívánságok és szépen hangzó biztatások a nap végével. Ezért Józsefnek sohasem volt szabad elmulasztania, hogy elébe álljon este, s fülébe írt csepegtessen, amelyet más egyebek közt s mellesleg napközben kellett kissé átgondolnia és előkészítenie, mert a formáját meg kellett adnia.

- Üdvöz légy, atyám, éjszakára! - mondotta például fölemelt kézzel. - Lásd, kimúlt a nap, lehunyta szemét, önmagában fáradt, s mindenek fölé csend borul. Figyelj, milyen csodás! Az istállóból még dobogás hallik, s egy kutya vakkant, de azután annál mélyebb lesz a hallgatás; enyhítőn hatol az emberi lélekbe, elálmosítja, s udvar és város, termőföld és sivatag fölött kigyúlnak Isten őrlámpái. A népek örvendeznek, hogy este lett kellő időben, amikorra elfáradtak, és hogy reggel a nap ismét fölnyitja kipihent szemét. Csakugyan, hálát kell adnunk Isten elrendezéséért! Mert képzelje csak el az emberfia, hogy nincs éjszaka, és a fáradalom izzó útja osztatlanul, vakító egyformaságban s beláthatatlanul fut tova előtte. Nem lenne irtózatos és kétségbeejtő? De Isten teremtette a napokat, s mindegyiknek célt adott, amit bizonyosan el is érünk a maga óráján: az éjszaka berke az, amely szent nyugalomra hí, és széttárt karral, hátrahanyatló fővel, megnyílt szájjal és boldogan megtört szemmel borulunk pompás árnyékába. Ne gondold, kedves uram, ágyadon, hogy pihenned kell! Gondold inkább, hogy szabad pihenned, s vedd nagy kegynek, így béke lesz veled! Nyújtózz csak ki, atyám, s boruljon rád, hulljon fölébed édes álom, töltse lelked színig kéjes nyugalommal, hogy kíntól-bajtól föloldódva pihegj isteni keblén!

- Köszönöm, Ozarszif - szólt az ispán, és mint már akkor is, amikor József világos nappal első ízben kívánt jó éjszakát, szeme megnedvesedett. - Pihenj jól te is! Tegnap talán egy árnyalatnyival még zengőbben beszéltél, de ma is vigasztaló volt szavad s mákonyhoz hasonló, úgyhogy azt hiszem, segíteni fog álmatlanság ellen. Különösen különbségtevésed hat rám, hogy aludnom szabad, és nem kell; erre szándékszom gondolni, ebbe fogok kapaszkodni. Hogyan csinálod, hogy szavaid varázsigévé illeszkednek, és így hangzanak: “Boruljon rád, hulljon fölébed, töltse lelked színig...” Ezt magad sem tudod. Így hát jó éjszakát, fiam!

Amun ferdén néz Józsefre

Így volt ez, sok és sokféle föladatot kellett ez időben Józsefnek betöltenie, és nem elég, hogy teljesítette őket, még azzal is kellett törődnie, hogy szerencséjét megbocsássák; mert a mosoly és szemlesütés mögött, amivel az emberek az övéhez hasonló fölemelkedést kísérik, sok gonosz is rejtőzik, amit okossággal, kímélettel és gyengéd ügyességgel kell jobbra és balra megenyhíteni: a körültekintés és éberség újabb föladata, amely a többiekhez járul. Hogy valaki, aki Józsefhez hasonlóan, mint forrás vize mellett növekszik, ennek vagy annak területére ne lépjen, és senkinek határkövét meg ne sértse, teljességgel lehetetlen; sehogy sem kerülheti el, mert létével elkerülhetetlenül össze van kötve mások megkárosodása, és éberségének jó részét állandóan arra kell fordítania, hogy az árnyékbaborítottakat és magaalágyűrteket létezésével megbékítse. A sírverem előtti Józsefből hiányzott az érzék és tapintat az efféle igazságok iránt; az a vélekedés, hogy őt mindenki jobban szereti tulajdon magánál, érzéketlenné tette velük szemben. A halálban és Ozarszifként eszesebb lett, vagy ha úgy tetszik, okosabb, mert amint éppen József korábbi élete bizonyítja, az eszesség még nem véd meg az ostobaságtól; és a gyöngéd aggodalom, melyet Mont-Kavval beszélgetvén Amenemuje, a felolvasói tisztségben elődje miatt tanúsított, elsősorban magának az ispánnak szólt abban a tudatban, hogy kellemesen fogja érinteni őt még akkor is, ha hajlamos állásáról örömmel leköszönni. De Amenemujével szemben is megtett minden tőle telhetőt, odament hozzá, és oly udvariasan és szerényen beszélt vele, hogy az írnok végül is egészen beadta a derekát, és letételét olvasói hivatalából őszinte örömmel fogadta, tekintve, hogy utóda oly elragadóan kedves volt hozzá. Mert József, kezét mellére téve, fürge szavakba foglalta, mennyire kínos lelkének az úr elhatározása és szent szeszélye, amelyben neki tudvalevőleg semmi része sincs, s ennek legjobb bizonyítéka az a meggyőződése, hogy Amenemuje, a könyvesház növendéke sokkal jobban olvas, mint ő, már csak azért is, mert a fekete föld fia, ő pedig nehéz nyelvű ázsiai. De hát úgy történt a dolog, hogy beszélnie kellett a kertben az úr előtt, s ő zavarában fákról, méhekről és madarakról mindenfélét elmesélt, amit véletlenül tud, és ez szinte érthetetlen módon oly aránytalan mértékben megtetszett az úrnak, hogy a nagyok és hatalmasok gyorsaságával erre az elhatározásra jutott - nyilván nem a legbölcsebbre, amint most már maga is láthatja. Mert Amenemujét gyakran és mindig újra példaképp említi előtte, mondván: “Így meg így olvasta és hangsúlyozta ezt Amenemuje, régebbi felolvasóm, teneked is így kell olvasnod, ha kegyelmemre számítasz; mert régebbi időből el vagyok kényeztetve.” Most ő is így próbál tenni, úgyhogy életét s lélegzetét tulajdonképpen elődjének köszönheti. Az úr pedig csak azért nem vonja vissza parancsát, mert a nagyoknak sohasem kell és szabad elismerniök, hogy elhamarkodva és a saját kárukra adtak parancsot. Ezért ő titkos bánatában naponként próbálja vigasztalni az urat, így szólva hozzá: “Két ünneplőruhát kell ajándékoznod, ó, uram, Amenemuje számára, és azonkívül neki juttatnod a nyalánkságok és mulatságok írnokának jó állását az elzártak házában, akkor neked is, nekem is könnyebb lesz a lelkünk miatta.”

Mindez persze balzsam volt Amenemuje számára. Maga sem tudta, hogy ilyen jó felolvasó, mert az úr többnyire azonnal elaludt, amint kinyitotta száját; és mivel nyilván el kellett bocsáttatnia, hogy ezt megtudja, elbocsáttatását nem is vehette rossz néven. Utódának lelkiismeret-furdalásai és az úr be nem vallott bánata is jólesett lelkének; és minthogy csakugyan megkapta a két ünneplő ruhát, hozzá kinevezték a mulatságok elöljárójának Petepré ágyasházában, ami igen jó állás volt, s így láthatta, hogy József valóban szót emelt érdekében az úrnál, nem táplált rossz érzést magában a kánaáni ellen, hanem jóindulattal nézte, és úgy gondolta, hogy az rendkívül kedvesen viselkedett vele szemben.

József persze könnyen megtehette, hogy másoknak jó állásokat szerezzen, mert maga Isten segítségével az egészre tört, és bárha most még csak távolról, de az általános áttekintés volt célja Mont-kav oldalán. Azzal a hivatalnokkal, aki Peteprét szárnyasvadászatra és szigonyos halászatra szokta kísérni, bizonyos Merabbal ugyanígy járt el. Mert ezekre a férfias mulatságokra is kegyencét, Ozarszifot vitte most magával társként Potifár és nem Merabot, ami tulajdonképpen tövis, mégpedig mérges tövis lehetett volna Merab húsába. De József elvette a tövis mérgét és élét, amennyiben Merabhoz éppúgy beszélt, mint Amenemujéhez, és számára hasonló megtisztelő ajándékot, valamint másik jó állást szerzett, mégpedig a serfőzde vezetését, így aztán nemhogy ellenségévé, de egyenest barátjává tette, és Merab ország-világ előtt így nyilatkozott róla: “A nyomorult Retenuból és a sivatag vándornépei közül való ugyan, de azért meg kell hagyni, elegáns fiú, és viselkedése a legfinomabb. A háromságra! Ejt ugyan még hibákat az emberi beszédben, de mégis úgy van és nem másként, hogy akinek vissza kell vonulni a kedvéért, az örül, hogy így tehet, és csillogó szemmel vonul vissza. Ne próbáljátok magyarázni, miért van így, nincs magyarázat és csak mellé tudnátok beszélni; de a visszalépő szeme mégis csillog!”

Így beszélt ama Merab, egy közönséges egyiptomi ember; és Sze’enh-ven-nofte... satöbbi Manó, a törpécske volt az, aki Józsefnek suttogva hírt adott róla, hogy az elbocsátott így beszélt róla ország-világ előtt. “No, hát akkor jó” - felelte József. De tudta jól, hogy nem mindenki beszél így; túljutott már a gyermekes képzelődésen, hogy mindenkinek jobban kell szeretnie őt tulajdon magánál, s nagyon jól megértette, hogy fölemelkedése Potifár házában, amely már önmagában is sokak számára bosszantó lehetett, külföldiségének, valamint annak folytán, hogy “sivataglakó” és héber volt, még külön, a legnagyobb tapintatosságra kényszerítő megütközést keltett. Itt ismét azokhoz a belső ellentétekhez és pártoskodásokhoz érünk, amelyek az unokák országában uralkodtak, s melyeknek közepette József pályafutása ott kifejlett; bizonyos jámbor és hazafiúi alapelvekhez, melyek szemben álltak e pályafutással, s csaknem azt eredményezték, hogy Józsefnek meg nem felelő időben kellett volna a mezőre kimennie - s éppígy bizonyos másikakhoz, amelyeket szabadszellemű-türelmeseknek vagy akár divatosoknak és gerincteleneknek nevezhetnénk, s amelyek kedveztek előmenetelének. Ez utóbbi elveket vallotta Mont-kav, a háznagy, egyszerűen azért, mert Petepré, az úr, a nagy udvaronc is ezeket vallotta. De vajon ő miért? Természetesen mert az udvarnál ezek járták; mert ott bosszankodtak Amun nyomasztó gazdagságán és templomi hatalmán, aki a hazafias-konzervatív erkölcsi szigor megtestesülése volt a késői birodalomban, s mert az udvar nagyjai emiatt más isten tiszteletére hajlottak, s azt részesítették előnyben - gyaníthatjuk, melyikét. Az oni Atum-Ré, a háromszög csúcsán álló ősrégi és nyájas isten szolgálata volt ez, akivel Amun nem szelíd, hanem erőszaktévő úton egyenrangúvá lett, úgyhogy Amun-Rének hívták, birodalmi és napistennek. Mindketten napok voltak bárkájukban, Ré is, Amun is, de milyen egyenlőtlen értelemben és milyen különböző módon! Annak idején és helyén, Horahte szivárgó szemű papjaival folytatott beszélgetésében József már kóstolót kapott ennek az istennek mozgékony és vidám-tanulékony napjellegéből; tudott terjeszkedő kedvéről és hajlamáról, hogy vonatkozásba és széles körű megegyezésbe kerüljön a népek minden lehető napistenével, Ázsia napifjaival, akik vőlegényként jönnek elő kamaráikból, vidám hősként futják be útjukat, s akikért lebukásukkor fölzeng a panasz, az asszonyok panasza. Ré, úgy tűnik föl, miként annak idején Ábrahám a Melki-cedek Él eljónja és a maga Istene között, nem akart nagy különbséget látni önmaga és ezek közt. Atumnak hívták lementekor, amikor is nagyon szép és siratni való volt; de újabban mozgékony számításból tanulékony papjai révén hasonlóan hangzó nevet vett föl egész s egyetemes nap volta számára, nemcsak lemenetre, hanem reggelre, délre és estére is: Atonnak nevezte magát, olyan sajátságos hangsúllyal, amely mindenkinek föltűnt. Mert ezzel nevét a vadkantól széttépett ifjú nevéhez közelítette, akiért a fuvolák sírtak Ázsia berkeiben és szakadékaiban.

Ilyen külföldies színezetű, mozgékony és világölelő-általános hajlamú volt Ré-Horahte napértelme, és az udvarnál nagy becsben állt: Fáraó tudósainak legfőbb gondja volt elméletileg foglalkozni vele. A karnaki Amun-Ré viszont, Fáraó atyja az ő hatalmas és kincses házában mindannak ellentéte volt, ami Atum-Ré. Merev és szigorú, minden általánosra irányuló elmélkedés tiltó ellensége, barátságtalan a külföld iránt és rendületlenül ragaszkodó itt nem tárgyalható népi szokásokhoz, szent hagyományokhoz - jóllehet sokkal fiatalabb volt az ősi istennél; úgyhogy itt az ősi mozgékonynak és világiasnak, az újabb azonban hajthatatlanul maradinak bizonyult: ami elég visszás helyzet.

De amiként a karnaki Amun rossz szemmel nézte Atum-Ré-Horahte megbecsülését az udvarnál, érezte József, hogy rossz szemmel nézi őt is, az udvaronc külföldi testi-lelki szolgáját; s jó- és rosszindulatot mérlegelve hamar kiszámította, hogy Ré napértelme jó-, Amuné ellenben rosszindulatú rá nézve, és hogy ez a rosszindulat nagy tapintatot követel tőle.

Az Amun-értelem hozzá legközelebb eső megtestesülése a fennhéjázó Dudu, a kincses szekrények elöljárója volt. Hogy ez nem szerette őt tulajdon magánál jobban, hanem lényegesen kevésbé, kezdettől fogva tökéletesen világos volt; és el nem lehet mondani, mennyi fáradságot pazarolt Jákób fia ezekben az időkben hosszú éveken át a tisztes törpére, hogyan próbálta megnyerni és megbékíteni nemcsak ő maga iránt, hanem asszonya, Cezet, ki karját köréje kulcsolta s az ágyasházban kiemelkedő helyet foglalt el, valamint hosszú, de ocsmány gyermekei, Ezezi és Ebebi iránt is tanúsított leggondosabb figyelmességgel, és milyen kínosan kerülte, hogy akár a legkisebb dologban is megsértse határköveit. Semmi kétség, hogy amilyen kegyben állt Potifárnál bizonyos bátorító, segítő szolgálatai révén, könnyűszerrel félre tudta volna szorítani Dudut, és magát neveztethette volna ki a ruhatár elöljárójává. Hiszen az úr leghőbb kívánsága volt, hogy őt minél közelebb hozza magához a személyes szolgálatban, és csaknem bizonyos, hogy a főruhatárosi állást kéretlenül és magától is fölajánlotta, annál is inkább, mert a dölyfös házastörpét, amint ezt József nyilván észrevette és a hű ispán ellenszenvéből is következtethette, ki nem állhatta. De József az ajánlatot határozottan, bár alázatosan elhárította magától, először, mert az áttekintés megszerzése miatt nem vállalhatott újabb kamarai és testi szolgálatot, és azután, mert amiként hangsúlyozta, nem bírta és nem akarta rászánni magát, hogy a méltóságos emberke területére lépjen.

Azt hiszik, hálás volt ezért a törpe? Egyáltalában nem - ez irányban József hamis reményeket táplált. Az ellenséges indulatot, amelyet Dudu az első naptól, nem, az első órától fogva tanúsított vele szemben, amikor mindjárt megvásárlását próbálta meghiúsítani, semmi kímélet és udvariasság nem győzhette le, még csak nem is enyhíthette; s aki az egész történet mélyebb okaiba és indítékaiba kíván bepillantást nyerni, e szívós ellenszenv magyarázatául nem érheti be az egyiptomi pártember háborgásával egy külföldi kegyeltsége s a házban való növekedése miatt. Itt bizonyára sokkal inkább a sajátságos varázseszközöket kell figyelembe venni, amelyekkel József az úrnak “segítségére” volt, s őt megnyerte, s amelyeknek egyikét-másikát Dudu ismerte. Nagyon nem szerette őket, mert úgy hitte, teljesértékűségében és előnyeiben kisebbítik, amelyeken pedig büszkesége és csenevész életének tisztességtudata alapult.

József is sejtette ezt. Nem titkolta önmaga előtt, hogy szónoklatával a datolyáskertben az egyiket lelke ugyanazon titkos mélyeiben sértette meg, ahol a másikat sikerült megenyhítenie, és hogy bizonyos módon, akarata ellenére, mégiscsak a házastörpe területére lépett. Éppen ezért tanúsított oly nagy gyöngédséget Dudu felesége s kölykei iránt. De mindez nem segített, a törpe alulról fölfelé a lehető legnagyobb lenézésben részesítette őt, ami különösen József, a habir bevándorolt tisztátalanságának méltóságos, ősi erkölcshöz ragaszkodó hangsúlyozásával sikerült neki. Mert asztalnál, miközben a ház magasabb rangú szolgái s köztük József Mont-kav ispánnal kenyerüket ették, kérlelhetetlenül vigyázott rá, beszívott alsó ajka fölött méltóságos boltozatot alkotva a felsővel, hogy az egyiptomiaknak külön szolgáljanak föl és a hébernek külön, s noha az ispán és a többiek Atum-Ré napértelme szerint nem vették olyan szigorúan, ő Amun-hívő, tüntető szigorral távol maradt a borzalomtól, sőt ki is köpött a négy égtáj felé, és körben maga körül mindenféle ördögűző és a beszennyezést jóvátevő hókuszpókuszt végzett, amelyből világosan kiolvasható volt az iparkodás, hogy megsértse Józsefet.

De ez még hagyján! József hamarosan megtudta, hogy a tiszteletre méltó Dudu egyenest ellene dolgozik és ki akarja túrni a házból - megint kis barátjától, Manótól tudta meg azon mélyeiben és töviről hegyire; mert ez parányiságánál fogva a szaglászásra és fülelésre rendkívül alkalmas volt, szinte titkos jelenlétre termett mindenütt, ahol csak kilesnivaló akadt, és olyan rejtekekbe fért, amelyeket akárcsak számításba is venni a teljestermetűeknek eszébe sem jutott. Dudu, aki szintén a törpék nemzetségéből való volt, s vele egyívású a kicsinyek világának népe között, kevésbé durva és tapintatlan lehetett volna, mint a nagyok. De Manócska megállapítása nyilván fején találta a szöget, hogy Dudu házassági szövetsége folytán a nagyranőttek világával lemondott a kicsiny élet sok finomságáról, és nyilván már derekasságánál fogva is, amely efféle szövetségre képessé tette, csak tökéletlen részese lehetett a törpefinomságnak. Elég az hozzá, megvetett testvérkéje meglepte és észrevétlenül kikémlelte őt, s hamarosan kiszimatolta, milyen utakon jár Dudu, hogy József növekedését akadályozza: az út az elzártak házába vitt, Mut-em-enethez, Potifár címzetes házastársához; amit pedig a törpe beszélt előtte, azt ez akár jelenlétében, akár négyszemközt ismét megbeszélte egy hatalmassal, akinek Petepré ágyasházába és belső helyiségeibe szabad bejárása volt: Beknehonsszal, Amun első prófétájával.

Már Potifár gonosz szülőcskéinek beszélgetéséből tudjuk, milyen közel állt József úrnője a dús birodalmi isten templomához, Amun-Ré házához. Mint társadalmi körének számos asszonya, például barátnője, Renenutet, Amun főmarhamesterének felesége is az előkelő Háthor-rendhez tartozott, melynek védasszonya Fáraó Nagy Házastársa és főnöknője mindenkor a karnaki isten fő belsőpapjának, ez idő szerint tehát a jámbor Beknehonsznak neje volt. A rend középpontja és szellemi otthona a folyamparti szép templom volt, Amun Déli Ágyasháza vagy “a hárem”, amelyet a csodálatos kos-sétány kötött össze a karnaki Nagy Lakással, és amelyet Fáraó éppen most készült egy mindent fölülmúló oszlopcsarnokkal kibővíteni; és a rendtagok ünnepélyes megnevezése is “Amun háremhölgye” volt, amivel egybehangzón főnöknőjük, a főpap neje az “első háremhölgy” címét viselte. De miért nevezték ezeket a hölgyeket “Háthorok”-nak, amikor Amun-Ré nagy házastársát Mut vagy az “anya” néven ismerték, és Háthor, a tehénszemű s széparcú inkább Ré-Atumnak, On urának úrnője volt? Nos, ez Egyiptom finomságai és állambölcsi azonosításai közé tartozott! Mert amiként Amunnak politikai okokból úgy tetszett, hogy Atum-Rével azonosítsa magát, Mut, a fiú anyja is azonosította magát a győzelmes Háthorral, és Amun földi háremhölgyei, a thébei magas társaság asszonyai ugyanígy tettek: mindegyik Háthor volt közöttük, a szerelem úrnője személyesen, amikor a napfeleség álarcában, szűk ruhájában, tehénszarvakkal az aranyfőkötőn s köztük a napkoronggal Amun nagy ünnepségein zenéltek, táncoltak s énekeltek, amennyire a társaságbeli hölgyek éppen énekelni tudtak; mert nem kellemes hangjuk szerint választották ki őket, hanem gazdagság és előkelőség szerint. Mut-em-enet azonban, Potifár házának asszonya nagyon szépen énekelt, és másokat is tanítgatott a szép dalolásra, például ama Renenutetet, a főmarhamesternét, általában nagy becsben állott isten ágyasházában, elannyira, hogy rendi helye csaknem a főnöknő mellett volt; és ennek férje, Beknehonsz, Amun Nagy Prófétája szabadon járt nála ki és be mint barát és jámbor bizalmas.

Beknehonsz

József látásból régóta ismerte a szigorú férfiút; ismételten látta, amint megjelent látogatásra az udvaron s az ágyasház előtt, s Fáraó helyett is mérgelődött a dísz és pompa miatt, amelynek közepette érkezett: dárdás-buzogányos templomi katonaság lépkedett hordszéke előtt, mely hosszú rudakon lebegett négyszer négy tükrösfejű templomszolga vállán, a gyaloghintót további sereg követte, oldalt pedig strucctoll legyezőket vittek, mint magának Amunnak bárkája mellett az ünnepi fölvonulásokon, s az elülső csapat előtt még pálcások szaladtak, akiknek izgatott lármával előadott jelentése betöltötte az udvart, hogy mindenki összeszaladt, és a háznagy, ha nem maga Petepré, a küszöbön fogadta a magas vendéget. Potifár rendesen letagadta magát ilyen alkalmakkor, de Mont-kav rendületlenül helyén volt, s mögötte gyakran József is ott állt, figyelmesen szemügyre véve a nagyurat, mert benne az ellenséges napértelem legfőbb és legtávolabbi megtestesülését látta, ahogy Duduban a legközelebbit és a legkisebbet.

Beknehonsz magas termetű volt, s ezenkívül még nagy büszkén s peckesen feszítette ki bordáit, hátrahúzva vállát s állát fölemelve. Mindig födetlen, simára borotvált koponyájú, tojás alakú feje jelentékeny volt, s kifejezését legfőképpen az a szeme közé mélyen és élesen vágódó jel adta meg, amely soha el nem simult, s akkor sem veszítette el szigorúságát, ha a férfiú nagy leereszkedéssel s különös megalázkodás jutalmául mosolygott, ami előfordult egyszer-egyszer. A főpap szakálltól gondosan megtisztított, faragott-sima és mozdulatlan arca kiálló arccsontjával és a szeme közti jegyhez hasonlóan erősen bemélyedő barázdákkal orrcimpái és szája körül, úgy tudott elnézni az emberek és dolgok fölött, hogy az már több volt a dölyfnél, szinte már a fennálló létezés elutasítása, tagadása és elítélése az élet egész haladásának évszázadok vagy tán évezredek óta, mint ahogy ruhája is drága és finom, de ómódi volt, s papiasan egész korszakokkal a divatnak mögötte járó: világosan lehetett látni, hogy válla alá illesztett s lábáig csüngő felsőruhája alatt olyan egyszerű, szűk és rövid ágyékövet hord, amely a Régi Birodalom első dinasztiáinak idejében dívó szabás szerint készült; és még távolabbi s ennélfogva jámborabb korokra mutatott vissza a papi párducbőr, amelyet válla köré kanyarítva viselt, azaz oly módon, hogy a nagymacska feje és elülső mancsai hátralógtak, és a hátulsó talpak mellén fonódtak össze, s ugyanitt méltóságának még más jeleit: egy kék szalagot, egy bonyolultra csavart kosfejes arany ékszert is lehetett látni.

A párducbőr, szigorúbban vizsgálva a dolgot, bitorlás volt, mert az oni Atum-Ré első prófétájának ornátusához tartozott, és Amun szolgáit nem illette meg. Beknehonsz azonban az az ember volt, aki maga dönti el, mi illeti meg, s mindenki, József is tudta, miért viseli az emberiség ősruháját, a szent állatbőrt: azt akarta vele jelezni, hogy Atum-Ré beléolvadt Amunba, hogy csupán a thébei Nagy Isten egyik megjelenési formája s ennek alárendeltje bizonyos mértékben, s nem csak bizonyos mértékben. Mert Amun, azaz: Beknehonsz elérte, hogy Ré oni főprófétája a thébei Amun második papjának tiszteletbeli hivatalát betöltse, s ekként a főpap fensőbbsége fölötte s igénye jelvényére itt természetes volt. De magában Onban, Ré székhelyén is elismerték rangelsőbbségét. Mert nemcsak hogy Beknehonsz magát “minden thébei isten papjának elöljárója” néven nevezte, de fölvette a “Felső- és Alsó-Egyiptom minden istenének papjait kormányzó elöljáró” címet is, és így Atum-Ré házában is ő volt a legeslegelső: hogyne viselhette volna hát a párducbőrt! Nem lehetett ijedtség nélkül szemlélni a férfiút, arra gondolva, mi mindent jelképezett; és József már eléggé gyökeret vert Egyiptom életében, hogy szíve megdobbanjon aggodalmában, meddig növeli még Fáraó a hatalmas kövérségét és dölyfét javak és kincsek végeérhetetlen adományozásával, abban a bensőséges hitben, hogy ezáltal atyjának, Amunnak szolgál, így tehát magát szolgálja. József, kinek szemében Amun-Ré éppoly bálvány volt csupán, mint a többiek, ha ezt a vélekedését nem is árulta el - részben kos a maga kamarájában, részben bábu a maga templomi szekrényében, amelyet díszbárkában visznek a Jeórra sétálni, mert nem tudnak jobbat -, József szabadabban és élesebben tett különbséget itt, mint Fáraó; nem ítélte sem jónak, sem okosnak, hogy ez vélt atyját mindig csak kövérebbé teszi, és így már magasabb gond volt az, amellyel Amun főpapját az ágyasházban eltűnni látta, a maga sorsáért érzett aggodalmat az állam javának gondja váltotta fel, noha jól tudta, hogy odabenn az ő sorsát igen kétséges módon vitatják meg.

Tudta Manócskától, legelső pártfogójától Potifár házában, hogy Dudu már több ízben fölszólalt s panaszt emelt miatta Mut, az úrnő színe előtt: valószínűtlen rejtekhelyeken leste ki a kicsike a beszélgetéseket, és gyors suttogással oly apróra beszámolt Józsefnek mindenről, hogy ez szinte látta, amint a ruhatáros keményített kötényében ott áll az úrnő előtt, felső ajka ereszét méltóságosan az alsó fölé tolva, és kis csutakkarjával fölháborodva hadonász, miközben a lehető legmélyebb hangon fölbeszél az úrasszonyhoz a botrányról és bosszúságról. Ozarszif rabszolga, amint érthetetlenül és valószínűleg önkényesen nevezi magát, mondta, a habir süvölvény, a nyomorúságos kamasz, szégyen, hogy miként növekszik itt, és rákfene, hogy micsoda kegyet élvez - a Láthatatlan kétségkívül rossz szemmel nézi ezt. Józan tanács ellenére már megvásárlásakor is túlságosan sokat, százhatvan deben rezet adtak érte a sivatag hitvány vándorkalmárainak, akik kútból és büntető veremből lopták ki, s az üres dió, a vénlegény tréfacsináló, Sepszesz-Bész szorgalmazására alkalmazták őt Petepré házában. De ahelyett, hogy az idegen fajankót a mezőre küldték volna robotba, amint tiszteletre méltó férfiak a tiszttartónak tanácsolták, ez tétlenül lebzseltette az udvaron, azután pedig megengedte, hogy a datolyáskertben Petepré előtt beszéljen, s ezt az akasztófáravaló oly módon fordította hasznára, amit szégyentelennek nevezni nemcsak hogy nem sok, hanem inkább kevés. Mert az urat oly fortélyos csűrés-csavarással zargatta, ami már Amun megcsúfolása és minden magasabb naphatalom megsértése; de a szent parancsolónak elvette az eszét, és bűnösen megboszorkányozta, úgyhogy ez inasává és fölolvasójává emelte őt, Mont-kav meg úgy tartja, mint tulajdon fiát, vagy még helyesebben, mint a ház fiát, akinek a gazdaságot kell kitanulnia, mintha ő lenne az örökös, és most valóságos alelöljáróként viselkedik - a rühös ázsiai egy egyiptomi házban! Ő, Dudu alázatosan bátorságot vesz, hogy az úrnőt figyelmeztesse erre a borzalomra, amelyen a Láthatatlan könnyen haragra gerjedhet, s a romlott szabadosságért bosszút állhat azokon, akik elkövetik, s azokon, akik eltűrik.

- Mit felelt erre az úrnő? - kérdezte József az előadás után. - Mondd el pontosan, Manócska, és ismételd lehetőleg tulajdon szavait!

- Szavai - válaszolta a kicsike - a következők voltak: “Amíg beszéltél, kincsesládák elöljárója - mondotta -, azon gondolkoztam, kire célzol tulajdonképpen, és miféle idegen rabszolga járt az eszedben panasztevésednél, mert én magam nem jövök rá, és hiába kutatok emlékezetemben az illető után. Nem követelheted, hogy a ház egész népét ismerjem, s mindjárt tiszta képem legyen róla, ha csak célozgatsz valamelyikükre. De mivel időt adtál rá, az a gyanítás merült föl bennem, hogy egy még ifjú szolgára gondolsz, aki egy idő óta férjem, Petepré serlegét tölti étkezéseknél. Erre az ezüstkötényesre, ha megerőltetem eszemet, mindenesetre emlékezni tudok homályosan.”

- Homályosan? - felelte József nem minden csalódás nélkül. - Hogyan lehet képem olyan nagyon homályos úrnőnk előtt, holott mindennap oly közel állok előtte s az úr előtt az asztalnál, és különben is neki sem kerülhette el figyelmét a kegy, amelyben az úr és Mont-kav részeltet? Csodálkozom, hogy olyan sokáig és megerőltetve kellett gondolkodnia, amíg megsejtette, kire céloz a gonosz Dudu. És mit mondott még?

- Azt mondotta - folytatta a törpe a tudósítást -, azt mondotta: “Miért teszed ezt velem, és miért meséled el mindezt nekem, ruhatáros? Még fejemre idézed Amun haragját. Mert magad mondod, hogy megmérgesedik azokra, akik a botrányt tűrik. Ha azonban semmit sem tudok, semmit sem tűrök, s így hallgathattál s megkímélhettél volna, ahelyett, hogy engem is beavass, s így veszedelembe kerüljek.”

Ezek a szavak megnevettették Józsefet, s nagyon tetszettek neki.

- Milyen kitűnő válasz, és milyen okos megrovás! Beszélj még az úrnőről, kicsi Bész! Ismételj el mindent pontosan, mert remélem, jól figyeltél!

- A gonosz Dudu volt az - mondotta Manó -, aki tovább beszélt. Mert mentegette magát, és így szólt: “Jelentettem az úrnőnek az iszonyatot, nem azért, hogy tűrje, hanem hogy útjába álljon, s szeretetből alkalmat szolgáltattam neki, hogy Amunnak szolgálatot tegyen, odahatván az úrnál, hogy a tisztátalan szolga eltakarodjék a házból, s ha már egyszer megvásárolták, mezei robotra adassék, amint illik, ahelyett hogy itt uraskodna, s szemtelenül az ország fiai fölé helyezné magát.”

- Csúnya dolog - mondta József. - Gyűlölködő, gonosz beszéd! No és az úrnő mit felelt erre?

- Így felelt - közölte Manó: “Ah, szigorú törpe, ritkán akad alkalom, hogy az úrnőnek módjában áll bizalmasan beszélni az úrral, gondolj csak a ház körülményességeire, és ne hidd, hogy közte és köztem is úgy megy minden, mint például közted és Cezet asszony között, aki karját köréd fonja, s aki bizalmasod. Ő nyilván egyszerűen és bátran odamegy hozzád, és beszél neked, férjének mindarról, ami rátok tartozik, és nyilván rá is tud bírni erre vagy arra. Mert ő anya, és két hosszú gyermeket szült neked, Ezezit és Ebebit, így hát asszonyodnak hálára vagy kötelezve, s minden okod megvan rá, hogy termékeny s érdemes nődet meghallgasd, s kívánságait és intelmeit tekintetbe vedd. De mi vagyok én az úrnak, és mi oka volna, hogy rám hallgasson? Önfejűsége nagy, amint tudod, s szeszélye dölyfös és süket; így hát tehetetlen vagyok, hiába emlékeztetem bármire.”

József hallgatott, s gondolatokba merülve nézett el barátocskája fölött, aki aggodalmasan támasztotta kezecskéjébe fancsali ábrázatát.

- No és erre mit szólt a ruhatáros? - tudakozódott egy idő múlva Jákób fia. - Megint válaszolt, és tovább firtatta a dolgot?

A kicsike azt mondotta, hogy nem. Dudu erre a feleletre méltóságosan elnémult; az úrnő ellenben hozzátette, hogy a főpap atyával legközelebb beszélni fog a dologról. Mert Petepré az idegen rabszolgát akkor emelte föl, miután ez napra vonatkozót beszélt előtte, látni való tehát, hogy valláspolitika játszik itt közre, és ez Beknehonsz ügye, Amun főpapjáé, az úrnő barátjáé és gyóntatójáé: neki tudnia kell róla, s az ő atyai szíve előtt fogja kiönteni a maga megkönnyebbülésére, amit Dudu a botrányról vele tudatott.

Eddig terjedtek Manócska hírei. De József emlékezett rá később, hogy Bész-em-heb sokáig üldögélt még mellette komikus díszruhájában, a balzsamkúppal parókáján, állát kezecskéjére hajtva és komor pislákolással.

- Mit pislogsz, Manó, Amun házában - kérdezte tőle -, és mit töprengsz ezeken a dolgokon?

Az pedig tücsökhangocskáján így felelt:

- Ah, Ozarszif, a kicsike azon tűnődik, mennyire nem jó, hogy a gonosz fecsegő Mut, az úrnő előtt beszél rólad - mennyire és milyen nagyon nem jó!

- Természetesen - felelte József. - Minek mondod? Tudom magamtól is, hogy nem jó, sőt igen veszélyes. De lásd, én vidáman fogom föl, mert bízom Istenben. Nem vallotta-e be maga az úrnő, hogy nem sok hatalma van Petepré fölött? Nem elég csak úgy egy szó, egy intés, hogy engem mezei robotra küldjön, erről légy nyugodt!

- Hogyan lehetnék nyugodt - suttogta Bész -, amikor még más módon és másfelől is veszedelmes, hogy a koma figyelmeztette az úrnőt, s belévilágított a rád vonatkozó homályba!

- Huncut, aki érti! - kiáltotta József. - Mert én nem értem, és a te kis locsogásod homályos énelőttem. Veszedelmes még más módon és másfelől is? Micsoda homályos dolgokat suttogsz te itt?

- Aggodalmamat és sejtelmemet suttogom el - hallatszott ismét Manócska hangja -, és apró gondjaim mormolom, amelyek neked, a hosszúranyúltnak még nem ötlöttek eszedbe. Mert a koma rosszat akar, de lehetséges, hogy akarata ellenére jót tesz, túlságosan is jót, ami aztán megint rossz, még sokkal rosszabb, mint amit csinálni akar.

- Nohát, emberke, ne vedd rossz néven, de aminek nincs értelme, azt senki emberfia nem értheti meg. Rossz, jó, túlságosan jó és még sokkal rosszabb? Ez amolyan kicsinyes törpezagyvalék, a legjobb akarattal sem tudok mihez kezdeni vele!

- De miért borult vörösbe arcod, Ozarszif, s miért vagy ily nyers, mint már előbb is, amikor jelentettem, hogy az úrnő csak homályosan emlékszik rád? Csekély bölcsességem azt kívánná, bár örökre homályban maradnál előtte, mert veszedelmes, kétszeresen veszedelmes, veszedelmesebb a veszedelemnél, hogy az átkozott koma rád irányítsa az úrnő szemét gonoszságában. Ah - mondta a kicsike, s apró karjai közé húzódzkodott -, a törpe fél nagyon, és retteg az ellenségtől, a bikától, kinek tüzes lélegzete fölperzseli a mezőt!

- Miféle mezőt? - kérdezte József hangsúlyozott értetlenséggel. - És miféle tüzes bika? Ma nem vagy egészen magadnál, így én se tudok melletted lenni. Talán kevertess Parázshasúval valami csillapító nedűt, ami lehűti agyadat. Megyek dolgomra. Mit tudok én változtatni rajta, ha Dudu megint bepanaszol az úrnőnél, akármilyen veszedelmes is ez? Te pedig lásd Istenbe vetett bizalmamat, s térj magadhoz. Légy csak résen továbbra is, és lehetőleg egy szót se szalassz el abból, amit Dudu mond az úrnő előtt, s kiváltképp abból ne, amit ez felel neki, hogy hajszálpontosan tudd jelenteni. Mert fontos, hogy tájékozva legyek.

Így folyt le akkor az a beszélgetés (és később József sokat gondolt rá), amely közben Manócska oly különös aggodalmakat emlegetett. De hát valóban csak Istenbe vetett bizalom volt és semmi más, ami képessé tette Józsefet, hogy Dudu lépéseinek hírét aránylag oly derűsen fogadja?

Eleddig az úrasszony szemében ha nem is éppen levegő, de élettelen tárgy volt, a térnek egy része, amint Néma Szolga korában Huij és Tuij számára. Dudu, aki pedig rosszban sántikált, e részben mindenesetre változást idézett elő. Most, ha az ebédlőben az asztalnál József odanyújtotta az úrnak az étkeket vagy megtöltötte a serlegét, s az úrnő pillantása ráesett, ez nem puszta véletlen volt, s mintha egy tárgyat súrolna a pillantás, hanem az asszony személy szerint őrá nézett, mint olyasvalakire, akihez történések és vonatkozások fűződnek, amelyek akár kellemes, akár bosszantó módon, de alkalmat adnak a tűnődésre. Egyszóval úrnője, ez az előkelő egyiptomi dáma egy idő óta figyelmére méltatta. Magától értetődik, ezt igen lanyhán s futólagosan tette; túlzás lenne azt mondani, hogy szeme megpihent rajta. De annyi időre, amennyit egy szempillantásnak nevezünk, egyszer-másszor mégis kutatva ráemelődött - nyilván azzal a gondolattal s arra emlékezve, hogy Beknehonsszal beszélni akar felőle; és József pillái mögött tudomást vett ezekről a szempillantásokról: bármennyire is Petepré szolgálatára kellett fordítania figyelmét, nem mulasztott el egyet sem, noha csak egyszer-kétszer adott alkalmat rá, hogy a pillantás kölcsönös legyen, s úrnő és szolga tekintete félig-meddig nyíltan találkozzék - tompán, gőgösen s szigorú kitartással az asszonyé, tisztelettudó ijedelemmel s nagy hamar szemlesütő alázatba hunyva az övé.

Effélék történtek, amióta Dudu az úrnővel beszélt. Azelőtt nem történt ilyesmi, és magunk közt szólva, Józsefet nem túlságosan bántotta a változás. Bizonyos mértékben előmenetelt látott benne, s kísértésben volt, hogy Dudunak, az ellenségnek hálás legyen figyelméért. Az a gondolat sem volt számára kellemetlen, amikor a legközelebbi alkalommal Beknehonszt látta az ágyasházba lépni, hogy valószínűleg róla és növekedéséről lesz szó; s ezzel a gondolattal bizonyos elégtételérzés, sőt öröm volt kapcsolatos - bármennyi aggodalomra s gondra adott is okot.

S hogy mit beszéltek róla, azt megint csak megtudta a gúnyvezírtől, aki értette a módját, hogyan követheti a szót titkon valamely résben-lesben: a pap és háremhölgy előbb istentiszteleti és társadalmi-személyes dolgokról cseréltek nézetet - “nyelveltek”, amint Kéme fiai eredetileg babilóni szólásmóddal mondották, más szóval: megtárgyalták a főváros pletykáit; s amikor aztán Peteprére s háza tájára fordult a szó, az úrnő csakugyan előadta lelki barátjának Dudu panaszát, s értesítette a házbeli igazságtalanságról a héber rabszolgával kapcsolatban, aki iránt az udvaronc és udvarnagya oly nagy és föltűnést keltő kegyet és kedvezést tanúsítottak. Beknehonsz bólogatva fogadta a közlést, mintha ez általános komor várakozásait erősítené csak, s nagyon is beléillene egy oly kor erkölcsi képébe, mely istenfélelem dolgában annyira alatta áll ama koroknak, amikor a kötényt még oly szűkre és rövidre szabták, ahogyan ő viselte. Súlyos tünet kétségtelenül, nyilatkoztatta ki. Az ősi jámbor népi rend lazulásának és megvetésének szelleme ez, amely kezdetben még finoman és derűsen, de aztán szükségszerűen sivár és vad zabolátlanságba veszve szétbomlasztja a legszentebb kötelékeket, és elgyöngíti az országokat, úgyhogy senki sem féli többé jogarukat a partokon, s a birodalom elomlik. És Amun főpapja, Manócska tudósítása szerint, csakhamar elcsapongott a tárgytól, a nagy egészre térve és az uralom és hatalom megőrzésének politikai kérdéseit tárgyalva általában, miközben kezével több égtáj felé mutogatott: Tusrattáról, Mitanni királyáról beszélt, akit terjeszkedésében Subbilulima, az északi Hatti-birodalom nagyfejedelme meg kell hogy akadályozzon, de ezt viszont amannak kell akadályoznia, ha nem is túlságos sikerrel. Mert ha a harcias Hatti-birodalom Mitannit teljesen hatalma alá igázza és dél felé elterjeszkedik, ez veszélyes lehet Fáraó szíriai birtokaira, Men-heper-Ré-Thutmózisz, a hódító szerzeményeire, amelyeket egy nap Mitannit hátba kerülve úgyis eláraszt Amki országa a tengernél, az Amanusz- és a Cédrus-hegység között, ha vad istenei erre ösztönzik. Ezzel szemben a világ sakktábláján persze Abdasirtu, az emoreus figurája áll, aki Fáraó vazallusaként az Amki és Hanigalbat közötti ország fölött uralkodik, és föladata, hogy Subbilulima terjeszkedésének dél felé gátat vessen. Az emoreus azonban ezt csak addig teszi meg, amíg Fáraó félelme nagyobb szívében, mint remegése Hattitól - különben kétségkívül megegyezik ezzel, és Amunt elárulja. Mert árulók mind a szíriai hódítmány adóköteles királyai, amint gyengül szívükben a félelem, mert ezen múlik minden, éppúgy, mint a beduinoknál és a pusztaság vándornépeinél, akik félelem híján a termékeny földre csapnának, és elpusztítanák Fáraó városait. Röviden, sokféle a veszedelem, amely arra inti Egyiptom országát, hogy erős és férfias legyen, ha jogarának meg akarja őrizni félelmes hírét és koronáinak az országot. Ehhez azonban jámborság kell és szigorú erkölcs, mint hajdanában.

- Nagyszerű ember - mondta József e beszédek hallatára. - Ahhoz képest, hogy isten szolgája és tarkoponyájú az úr előtt, aki nyilván jó atyja övéinek és kezét nyújtja a tévelygőknek, ahhoz képest nagyon is jól ért a földiekhez és a kormányzati dolgokhoz, csodálatra méltón jól. Magunk közt szólva, Manócska, az ország gondját és a népek félelmét Fáraóra hagyhatná a palotában, aki ebben illetékes, és aki erre van rendelve; mert templom és palota között kétségkívül ez volt a viszony azokban a napokban, amelyeket a ma rovására dicsőít. No és úrnőnk semmit sem felelt szavaira?

- Hallottam - mondta a törpe -, amint erre így felelt és szólt. “Ó, atyám, nem így van ez: amikor Egyiptom jámbor és erkölcsös volt szokásaiban, akkor kicsiny volt és szegény, és sem dél felé a négerek földjén a sellőkön túl, sem keletre a visszafelé folyókig nem terjedtek oly messze határkövei az adózó népek között. A szegénységből azonban gazdagság lett, és a kicsinységből birodalom. Most idegenektől nyüzsögnek az országok és Véze a nagy, kincsek áradnak, és minden megújult. Nem örülsz-e hát az újnak, ami a régiből sarjadt jutalmául? Fáraó bőségesen áldoz a népek adóiból Amunnak, az ő atyjának, úgyhogy az isten kedvére építkezhet, és megduzzad, mint a folyó tavaszkor, ha már magasan áll a vízmérő mellett. Nem kell-e hát, hogy atyám helyeselje a dolgok menetét a jámbor hajdankor óta?” “Tökéletesen igaz - válaszolt erre Manócska híradása szerint Beknehonsz -, nagyon találón szól hozzá az én lányom az országok kérdéséhez. Mert a dolog így áll: a jámbor régi méhében hordta az újat, azaz a birodalmat és a gazdagságot jutalmául; a jutalom azonban, azaz a birodalom és a gazdagság méhében hordja a bomlást, valamint a meggyengülést és a pusztulást. Mit kell tennünk, hogy a jutalom átokká ne legyen, és a jónak jutalma végezetül ne a rossz legyen? Ez itt a kérdés, és Karnak ura, Amun, a birodalom istene erre így felel: »A Régi legyen úr az Újban, és az erő és erkölcs uralkodjék a birodalmon, hogy ez gátat vessen a bomlásnak, és el ne veszítse a jutalmat, amely osztályrésze. Mert nem az Új fiait, hanem a Régi fiait illeti a birodalom, s övék minden korona, a fehér, a vörös, a kék és hozzá az istenek koronája!«”

- Kemény beszéd - mondta József, hallván ezeket. - Kemény, egyértelmű beszéd, Manócska, amit kihallgattál, hála kicsinységednek. Meg vagyok ijedve, ha meglepve nem is, mert alapjában mindig sejtettem, hogy Amun így érez szívében, már amióta első ízben láttam seregeit a Fiú útján. Tehát úrnőnk alig valamit beszélt rólam, s Beknehonsz nyomban úgy belémerült az általánosságokba, hogy közben rólam nyilván egészen elfeledkeztek. Egyáltalán, miközben hallgatóztál, visszatértek még rám?

Csak a legvégén tették ezt, közölte Sepszesz-Bész, és Amun első papja búcsúzásnál megígérte, hogy Peteprét a legelső alkalommal kérdőre vonja, és fölhívja figyelmét a dédelgetett idegen rabszolga esetére, tekintettel a tiszta erkölcsű régiségre.

- Akkor hát reszketnem kell - mondta József -, és komolyan félnem, hogy Amun véget vet növekedésemnek, mert ha ő ellenem van, hogyan élek tovább? Gonosz dolog ez, Manócska, mert ha most kerülök ki mezei robotra, miután az arató-írnok hajlongott előttem, rosszabb lesz, mintha mindjárt kikerültem volna, hőségtől epedve nappal és fagytól reszketve éjszaka. Hiszed, hogy Amunnak hatalmában lesz megtenni ezt velem?

- Nem vagyok ilyen ostoba - suttogta Manócska. - Nem vagyok házastörpe, hogy ennyire eltékozoltam volna a kis eszemet. Igaz, hogy Amun félelmében nőttem föl, ha szabad így fejeznem ki magam. De már rég kitaláltam, hogy egy isten van veled, Ozarszif, erősebb, mint Amun, és okosabb, mint ő, és soha el nem hiszem, hogy ez Amun kezébe ad, és a kápolnabelinek megengedi, hogy más célt tűzzön növekedésed elé, mint amit ő tűzött.

- Légy hát éber, Bész-em-heb - kiáltotta József, miután a kicsikét kíméletesen vállon veregette, hogy kárt ne okozzon benne -, s légy nyugodt miattam! Végtére számomra is nyitva áll az úr füle, és erre-arra figyelmeztethetem négyszemközt, ami figyelmeztetés talán Fáraónak, az ő urának is. Így mindkettőnket meghallgat majd, engem is, Beknehonszt is. A főpap egy rabszolgáról beszél neki, és a rabszolga egy istenről: majd meglátjuk, ki felé hajlik füle több figyelemmel - érts meg jól, nem azt akarom mondani, ki felé, hanem melyik ügy felé. Te pedig ügyelj, barátom, és légy bölcsen jelenlevő érettem lesben-résben, ha Dudu újra panaszra megy az úrnő elé, hogy halljam szavait s a feleletet!

Így történt. Mert bizonyos, hogy a ruhatáros nem elégedett meg egy panasztevéssel Mut-em-enet színe előtt, hanem szívósan kitartott, és időről időre mindig megújította panaszait az úrnő előtt a verembeli idegen feltűnő kegyeltsége miatt. Persze Manócska is helyén volt, hordta a hírt Józsefnek, és híven értesítette Dudu lépéseiről. De még ha kevésbé éber, József akkor is megtudta volna, mikor tett megint panaszt a házastörpe a növekedése miatt; mert az ebédlőben ilyenkor szálltak a szempillantások. Igen, ha már számos napon át elmaradtak, s József szíve szomorú lett, visszatértük s hogy az asszony ismét szigorú fürkészéssel pillant föl rá, mint emberre s nem mint holmi tárgyra, világosan értésére adta, hogy Dudu megint panaszkodott, s József így szólt magában: “A törpe emlékeztette. Milyen veszedelmes!” De azt is hozzágondolta: “Milyen örvendetes!”, és bizonyos mértékben hálás volt Dudunak, amiért az úrnőt emlékeztette.

József szemlátomást egyiptomi lesz

Az atyai szem számára már láthatatlanul, de a maga helyén nagyon is elevenen és valóságosan tekintett s nőtt belé hát József az egyiptomi napba - hamarosan befogva szigorú igények jármába, mert hiszen előbbi életében mint gyermek, semmiféle kötelességet és fáradalmat nem ismert, hanem kedve szerint élte életét -, s immár szorgos tevékenységben, hogy fölvergődjön Isten szándéka szerint, feje tele számokkal, dolgokkal és értékekkel, üzleti ügyekkel, azonkívül folytonosan szem előtt tartandó kényes emberi vonatkozások hálójába fonva, melynek szálai Potifárhoz, a jó Mont-kavhoz, a ház törpéihez s a házban s a házon kívül is még isten tudja, kihez vittek, csupa eleven gond között, melyekről előbbi lakhelyén, ahol Jákób élt, és a testvérek éltek, senkinek sem volt sejtelme és elképzelése.

Messze volt ez már, messzebb, mint tizenhét napi messzeségben, és messzebb még, mint amennyire Izsák és Rebeka távolodtak Jákóbtól, amikor ez a mezopotámiai napba tekintett s nőtt belé. Akkor őnekik sem volt fogalmuk róla, s elképzelni se tudták, milyen eleven gondok s emberi vonatkozások veszik körül a fiút, aki messzire idegenedett az ő napjuktól. Ahol vagyunk, ott van a világ - szűk kör, amelyben élünk, tapasztalunk és tevékenykedünk: a többi köd. Az emberek ugyan mindig törekednek rá, hogy életük súlypontját áthelyezzék egyszer, a megszokottat ködbe merítsék, és más napba nézzenek. A Naftáli-ösztön is erős volt közöttük, hogy kifussanak a ködbe s a köd lakóihoz, akik csak önmagukról tudtak, s jelentsék nekik az ittenit, viszont az ő napjuk alól egy s más tudniérdemest hazahozzanak. Röviden, volt már közlekedés és cserebere. Egyfelől Jákób népének, másfelől Potifárnak igen távol fekvő helyei között is fönnállt ez már rég és mindenkoron. Hiszen az urbeli vándor is, aki megszokta, hogy látóhatárt változtasson, járt már az iszap országában, ha nem is oly mélyen, mint most József, sőt házastestvére, József “dédanyja” egy időre Fáraó ágyasházához is tartozott, aki akkor még nem Vézében, hanem fönnebb, a Jákób-szférához közelebb ragyogott látókörében. E szféra s amaz között, amely most befogadta Józsefet, mindig voltak érintkezések, mert hiszen nem az iszap egy leányát vette-e nőül a sötét szépségű Izmáel, amely keveredésnek köszönhették létüket az izmáeliták, kik félig egyiptomiak voltak, s akik elhívattak és kiszemeltettek, hogy Józsefet ide alá hozzák? Miként ők, sokan kereskedtek ide-oda a folyók között, s kötényes követek jártak a világban, téglára írt levelekkel ruhájuk ráncai közt, ezer éve már s még több. De ha már ily korán megjelent a Naftáli-ösztön, mily megszokottá, mindennapivá és kifejlődötté lett most, József idejében, amikor második életének és elragadtatásának földje csakugyan az unokák földje volt már - bárha nem a régi erkölcs szerint önmagába zárt és befelé jámbor, amint Amun ezt még mindig szerette volna, hanem világias-világfias, s már annyira laza erkölcsű, hogy egy jöttment ázsiai fiúnak csupán némi agyafúrtságra volt szüksége a jóéjt-kívánásban s a semmiből kettőt csinálás művészetében, hogy egy egyiptomi belső szolgája s ki tudja még, mi legyen!

Ó, nem, nem volt hiány az érintkezési lehetőségekben Jákóbnak és kedvencének lakhelye között; ám ez, akin múlott volna, hogy fölhasználja a lehetőségeket (mert ő ismerte az atya lakhelyét, az pedig nem ismerte az övét), s aki ezt könnyűszerrel meg is tehette volna, hiszen mint egy nagyúr ispánjának jobb keze s az áttekintésben kiválóan járatos, az értesítés módjait is tisztán áttekintette - ő nem tette meg, sok éven át nem tette meg, oly okokból, amelyeket már régen megtanultunk méltányolni, s amelyek között talán egy sem marad el, ha egy közös névvel jelöljük őket: a várakozáséval. A borjú nem bőgött, halotti csöndben maradt, és nem árulta el a tehénnek, milyen mezőre vitte az ember, miközben, kétségkívül az ember beleegyezésével, rá is a várakozás feladatát szabta, bármi nehezére essék is ez, mert a tehén borját szükségszerűen halottnak és széttépettnek hitte.

Csodálatos és bizonyos mértékben megzavaró elgondolni, hogy Jákób, az öreg, ott hátul a ködben, egész idő alatt holtnak hitte fiát - megzavaró, amennyiben egyrészt örülnénk, amiért csalódott, s másrészt szánakoznánk is, épp e csalódás miatt. Mert a szeretett lény halála tudvalevően előnyökkel is jár arra nézve, aki szeret, bárha némileg kietlen és sivár természetűekkel; s így ha jól meggondoljuk, kétszeres sajnálatot érdemel a vezeklő öreg odahaza: egyrészt, mert Józsefet holtnak tartotta, s másrészt, mert nem is volt az. Az atyai szív - ezer fájdalommal, de enyhítő vigasztalódással is - a halál biztonságában ringatózott a fiú miatt; megőrzöttnek és elrejtettnek érezte a halálban, változhatatlannak, sérthetetlennek, akinek nincs szüksége többé gondviselésre, s aki most már örökre az a tizenhét éves fiú marad, aki a fehér Huldán elnyargalt: tökéletes tévedés, a fájdalmakat illetően éppúgy, mint a lassacskán túlsúlyba kerülő vigasztaló biztonságot tekintve. Mert ezenközben József élt, kitéve az élet minden veszedelmének. Elragadtatott, de az időből ki nem lépett, és nem maradt tizenhét esztendős, hanem növekedett, és tovább ért a maga helyén, tizenkilenc és húsz és huszonegy évessé, s még mindig József volt, kétségkívül, de az atya már meg sem ismerte volna az első pillantásra. Testének anyaga megváltozott, persze megőrizve sikerült arányait; megérett és kissé szélesebb és erősebb lett, már nem annyira gyermekifjú, mint inkább ifjú férfi. Még néhány év, és József anyagából, amelyet Jákób-Rebeka átölelt búcsúzásul, semmi sem marad - akárha a halál bomlasztotta volna szét húsát; csakhogy mivel nem a halál változtatta meg, hanem az élet, a József-alak némiképp mégis megmaradt. Kevésbé híven és pontosan ugyan, mint ahogy a megőrző halál az emlékezetben fenntartotta volna, s ahogy, csalódásképpen, Jákób emlékezetében csakugyan fennmaradt. De mégis eléggé elgondolkoztató, hogy ami az anyagot és az alakot illeti, akár a halál ragad el szemünk elől valakit, akár az élet, a különbség egyáltalán nem olyan jelentékeny, mint ahogy várnánk.

Ehhez járult, hogy József élete az anyagot, amellyel növekvésében és az érés változásai közben alakját fenntartotta, egészen más szférából merítette, mint Jákób szeme láttára tette volna, s hogy ez testi jellegére is hatással volt. Egyiptom levegője és nedvei táplálták, Kéme ételét ette, az ország vize itatta és duzzasztotta testének sejtjeit, napjának sugara járta át; egyiptomi lenből szőtt vászonba öltözött, Egyiptom földjén járt, amely ősi erőit és néma formaérzését felküldte belé, napról napra szemébe itatta e némán elrendelt és mindenre érvényes alapérzület emberkéz alkotta megvalósulásait és kifejezéseit, s az ország beszédét beszélte, amely nyelvét, ajakát és állkapcsát másként alakította, mint amilyen alakjuk volt, úgyhogy Jákób, az atya csakhamar így szólt volna hozzá: “Damu, gallyacskám, mi történt a száddal? Nem ismerek rá.”

Röviden, József külsőre és mozgásra szemlátomást egyiptomi lett, és ez gyorsan, könnyen és észrevétlenül történt vele, mert szelleme és anyaga nagyvilági-hajlékony volt, s hozzá még nagyon fiatal és fogékony is, amikor az országba jött, és annál készségesebben és kényelmesebben ment végbe személyének hozzáformálódása az ország stílusához, mivel egyrészt testileg, isten tudja, honnét, habitusa, a karcsú tagok és egyenes váll mindig bizonyos rokon hasonlóságot mutatott az egyiptomival, másrészt lelkileg, az együttélőn alkalmazkodó idegen élethelyzete “az ország fiai” között számára nem volt új, hanem régen megszokott és hagyományos; már odahaza is ő és övéi, Ábrám fiai, mindig mint “gérim” és vendégek lakoztak az ország gyermekei között, persze átalakulva, hozzájuk kötve és közéjük települve régtől fogva, de mégis benső fenntartással és az igazi kánaánbeliek iszonyú-kedélyes Baál-szokásaira szórakozott tárgyilagossággal tekintve. Így volt most Józseffel megint Egyiptom országában; és nagyvilágiságával kényelmesen össze tudta egyeztetni a fenntartást és alkalmazkodást, mert az, aki ezt számára megkönnyítette és a hozzá való hűtlenség fullánkjától megszabadította, Elóhim volt, aki ebbe az országba hozta, és akinek föloldozására és kímélő elnézésére bizalommal számíthatott, amiért minden tagjában egyiptomi lett, és külsőleg egészen Hápi gyermeke és Fáraó alattvalója - mindig csak a néma fenntartás fenntartásával. Így hát az ő nagyvilágisága egészen sajátságos volt; mert nyilván ez tette lehetővé, hogy vidám alkalmazkodással élhessen Egyiptom népe közt, s megengedte, hogy jó barátságban lehessen szép műveltségével - de másfelől s titkon viszont ezek voltak a nagyvilágiak, akikre József jóakaró tapintattal és szórakozott pillantással nézett, fajának szellemi iróniáját fordítva szokásaik negédes borzalmassága ellen.

Az egyiptomi év elragadta, és magával sodorta a természet apály-dagályával és az ünnepek önmagukba visszakanyarodó körtáncával, melyek kezdetéül akár ezt, akár azt vehetjük: az újév ünnepét az áradás kezdetekor, amely hihetetlenül zsibongó s reménnyel teli volt - Józsefre nézve különben végzetesen jelentős, amint látni fogjuk -, vagy Fáraó trónra lépésének visszatérő napját, amelyen ugyancsak évről évre megújultak az ujjongó népi reménykedések, amik magához az ősnaphoz, az új uralom és kor kezdetéhez kapcsolódtak: tudniillik, hogy a jog elűzi a jogtalanságot, és az élet csupa nevetés és ámulat lesz - vagy akármelyik emlék- és ünnepnapot, mert mind a visszatérés körforgásába tartozott.

Egyiptom természeti életébe József a folyam apadásának idején lépett, amikor a föld előbukkant, és már megtörtént a vetés. Ekkor adták el; és azután továbbhatolt az évbe, s keringett az évvel: eljött az aratás ideje, amely névlegesen a lángoló nyárig s ama hetekig tartott, amelyeket mi júniusnak nevezünk, amikor is a megapadt folyó a nép jámbor ujjongása közepett ismét dagadni kezdett, s lassan kilépett medréből, Fáraó hivatalnokai pedig pontosan figyelték s mérték, mert semmi sem volt fontosabb annál, hogy a folyó áradása megfelelő legyen, se nem túlságosan vad, se nem túlságosan szelíd, hiszen ettől függött, hogy Kéme fiainak legyen mit enni, és bőséges adóév következzék, s Fáraó építkezhessen. Hat héten át csak dagadt, dagadt a Tápláló, egészen csöndben és hüvelykről hüvelykre, nappal és éjszaka is, amikor az emberek aludtak, s álmukban is bíztak benne. Később aztán, a leglángolóbb nyár idején, amikor mi július második felét írnánk, és Egyiptom gyermekei Paofi hónapról beszéltek, az ő esztendejük és Ahetnek nevezett első évszakuk második hónapjáról, hatalmasan megáradt, messze elömlött kétoldalt a szántóföldeken, és elborította az országot - ezt a különös és egyszeri országot, amelyhez hasonló sehol sem volt a világon, és amely most, Józsefnek még tapasztalatlan ámulatára és kacajára, egyetlen szent tóvá változott, melyből a magasan fekvő városok és falvak, járható töltésekkel összekötve, szigetként meredtek ki. Így állt az isten, és zsírját és tápláló iszapját négy héten át borította a szántóföldre, egészen Peret évszakig, amely a második, a télidő: ekkor tűnni kezdett, s ismét ágyába húzódott, “a vizek elszáradának”, amint József távoli emlékezéssel a maga részéről a folyamatot nevezte, úgyhogy a mi januárunk havában már ismét régi ágyukban hömpölyögtek, de még mindig tovább tűntek és folytak egészen nyárig; és hetvenkét nap, a hetvenkét összeesküvő napjai, a téli szárazság napjai úgy teltek el, hogy az isten tovatűnt és meghalt mindaddig, míg Fáraó folyamőrei nem jelentették, hogy ismét dagadni kezd, és új áldásév kezdődik, közepes vagy gazdag, de mindenesetre, Amun óvjon, éhínségtől s gonoszabb adóelmaradástól, mert különben Fáraó végül még semmit sem építhetne.

József úgy ítélte, gyorsan forog az idő újévtől újévig, vagy az év ama pillanatától, amikor az országba jött, ugyaneddig - gyorsan forgott, akárhogy számolt is, s akárhová tette is kezdetét, az áradás, vetés és aratás három évszakán át, mindegyikre négy hónapot számítva s ünnepekkel díszítve, amelyeken József világfiasan részt vett, bízva a magasabb elnézésben s persze fönntartással; de már csak azért is részt kellett rajtuk vennie, s közben jó arcot vágni, mert a bálványok ünnepei a gazdasági élettel sokszoros kapcsolatban álltak, és mint Petepré szolgája és Mont-kav üzleti ügyvivője, nem kerülhette el a vásárokat és sokadalmakat, melyek a szent ünnepségekkel össze voltak kötve, mert a kereskedés mindenütt ott virágzik, ahol sok ember sereglik össze. Thébe templomainak előcsarnokában állandóan adtak-vettek, hogy az áldozati szertartást végezhessék; de számos zarándokhely is volt végig a folyó mentén, ahová a nép sűrű csapatokban vonult mindenünnen, ha itt vagy amott valamely isten ülte ünnepét, földíszítette házát, jóslatokra nyitotta száját, s a lelki vigasszal egyben tolongásos tömegszórakozásokat, zsibajt és vásári forgalmat is ígért. Nem csak Basztet, a delta macskaistene ülte meg ünnepét, amelyről József már az első időben oly parázna dolgokat hallott. Nem messze onnét a mendeszi, vagy amint Kéme fiai mondták: dzsedeti bakkecskéhez évről évre távolról és közelről hasonlóan áradt a nép, sőt még vidámabban, mint Per-Basztetbe, mert Bindidi, a bak a maga nyerseségében és bujaságában még közelebb állott a népi lélekhez, mint a macska, s ünnepén nyilvánosan közösült egy odavaló szűzzel. De bizonyosan állíthatjuk, hogy József, aki üzletileg a bakvásárra is elutazott, nem is hederített erre a cselekményre, hanem kizárólag azzal törődött, miként adhatja el mint az ispán megbízottja papiruszát, edényeit és főzelékeit.

Sok minden volt az országban és az ország szokásai, kiváltképpen ünnepi szokásai közt - mert az ünnepben a szokásnak jön el igazi órája, amikor érvényesülhet és megdicsőülhet -, amire József, Jákóbra való tekintettel, világfiassága ellenére nem is hederített, vagy csak hűvösen szórakozott pillantást vetett. Így nem szerette az ország fiainak italszeretetét: efféle vonzódásban Noé emlékezete éppúgy megakadályozta, mint a józanul tűnődő atyai példakép lelkében, valamint tulajdon természete, amely derűs és vidám volt ugyan, de megvetette a tántorgó önkívületet. Kéme fiai viszont semmit sem szerettek jobban, mint alaposan leinni magukat sörrel vagy borral minden adódó alkalommal, a férfiak éppúgy, mint a nők. Ünnepélyeken valamennyien bőségesen kaptak bort, úgyhogy gyermekeikkel és asszonyaikkal négy napon át is ittak, s közben lopták a napot. Ezenkívül még külön ivónapok is voltak, mint a nagy sörünnep a régi történet tiszteletére, amikor Háthor, a Hatalmas, az oroszlánfejű Szahmet dühöngve ki akarta irtani az emberiséget, s fajtánk teljes megsemmisülését csak az akadályozta meg, hogy Ré nagyon szép csellel festett vérsörrel leitatta. Ezért Egyiptom fiai ezen a napon egészen veszedelmes mértékben ittak sört: sötét sört, kesz nevű sört, amely erős volt, mézes sört, a kikötőből való és az országban főzött sört, leginkább Dendera városában, Háthor székhelyén, ahová e célból zarándokoltak, s amelyet ezért “A részegség székhelyé”-nek neveztek, mint a részegség istennőjének házát.

József nem sokat hederített erre, s csupán tessék-lássék és udvariasságból ivott egy keveset, amennyire az üzlet és alkalmazkodás kívánta. A halottak urának, Uzirinak nagy ünnepén is, a legrövidebb napon, amikor meghalt a világosító, Jákób kedvéért csak nagyon szórakozottan nézett végig egyes népszokásokat, noha ezt az ünnepet s játékait és előadásait vonzódó figyelemmel követte. Mert ezekben a szétszaggatott s eltemetett istennek szenvedései újultak meg, aki föltámadt, s a papok és a nép igen szép álarcosjátékokban jelenítették meg borzalmait éppúgy, mint a föltámadás diadalát, amely közben az egész nép egy lábon ugrált örömében, s amikor különben is sok tősgyökeres bohóság s immár senki számára nem érthető őshagyomány elevenedett föl, például: kegyetlen csetepaték különböző embercsoportok között, melyek közül az egyik “Pe város lakosai”-t, a másik “Dep város lakosai”-t képviselte - senki sem tudta, miféle városok voltak ezek - vagy hogy egy szamárcsordát nagy gúnyüvöltéssel s ugyancsak irgalmatlan ütlegelés közepette körülhajszoltak a városon. Bizonyos értelemben ellentmondás volt, hogy a fallikus kiválóságot jelképező állatokat gúnnyal és ütlegekkel traktálták, mert hiszen a halott és eltemetett istennek ünnepe egyben a merevedő férfierő megszentelése is volt, amely széttépi Uziri múmiapólyáját, úgyhogy Ezet nőstény keselyűként foganja tőle a bosszuló fiat, s a falvakban ez időben magasztaló körmenetekben hordták körül az asszonyok a rőfnyi hosszú férfitagot, és zsineggel mozgatták. Így mondott ellent az ünnepben gúny és ütlegelés a magasztalásnak, mégpedig abból a világos okból, mert a merevedő nemzés egyfelől ugyan a drága élet és termékenyítő fennmaradás ügye volt, másfelől azonban inkább a halálé. Mert Uziri halott volt, amikor a keselyűvel nemzett; az istenek mind nemzőn merevedtek a halálban, s magunk közt szólva, ez volt az oka, amiért József minden szeszélyes vonzódás ellenére Uziri, a szétszaggatott ünnepe iránt, némely ez alkalommal űzött szokásra rá se hederített, s távoli lélekkel haladt el mellettük. Miféle ok volt ez? Kényes és nehéz erről beszélni, mert ha az egyik ismeri is, a másik még nem látja - ami különben annál megbocsáthatóbb, mert József maga is alig látta, s csak félig és háromnegyedrészt tudott róla homályosan számot adni. Halk és csaknem öntudatlan lelkifurdalás mozdult itt meg, mégpedig a hűtlenség miatt, a hűtlenség miatt az “Úr” iránt - vegyük bár e szó jelentését ilyen vagy amolyan fokon. Nem szabad elfelejtenünk, hogy József holtnak s a holtak országához tartozónak tekintette magát, ebben növekedett, s emlékezzünk a névre, amelyet jelképes bitorlással fölvett itt. A név bitorlása nem is volt olyan jogtalan, mivel Micrájim fiai rég elérték, hogy mindegyikük, a legkisebb is, ha meghalt, Uziri lett, és nevét a szétdaraboltéval egyesítette, amiként Hápi, a bika Szarapisz lett a halálban, úgyhogy az egyesítés azt jelentette: “istenné halni”, vagy “istenhez hasonlóvá lenni”. Ám épp ez, az “istenné levés” s “holttá válás” a pólyaszaggató nemzőállapot gondolatát idézte föl; és József félig öntudatlan lelkifurdalása a titkos belátással függött össze, hogy bizonyos Dudu okozta pillantások, amelyek ekkortájt aggasztó-örvendetes módon kezdtek életébe belejátszani, távolról már az isteni halálmerevedéssel s így a hűtlenséggel álltak veszedelmes vonatkozásban.

Most hát a lehető legnagyobb kímélettel szóba hoztuk, miért nem hederített József az Uziri-ünnep népszokásaira, sem a falusi asszonyok körmeneteire, sem pedig a szamarak ütlegelésére. De különben alaposan körülnézett a városban és országban az egyiptomi év ünnepekkel ékes körforgása folyamán. Egyszer-másszor, amint folytak az évek, még Fáraót is látta... mert előfordult, hogy az isten megjelent: nemcsak a “megjelenő-ablakban”, amikor kitüntetéseket hajított alá a szerencsésekre kiválasztottak jelenlétében, hanem sugározva lépett elő néha palotája éghatárából, s teljes fényben ragyogott föl népe előtt, amely örömében egy lábon kezdett ugrálni, amint az előírás követelte, s az ország fiainak szíve is diktálta. Fáraó kövér és zömök volt, így látta József, orcájának színe nem a legjobb, legalább akkor nem, amikor Ráhel fia másodszor vagy harmadszor láthatta, s arckifejezése nagyon emlékeztette Mont-kavéra, amikor ez a veséjét fájdította.

Amenhotep, a harmadik, Neb-ma-ré csakugyan azokban az években kezdett betegeskedni, amelyeket József Potifár házában töltött, s amikor naggyá lett benne, s a templom tudós papjainak s a könyvesház varázslóinak ítélete szerint Fáraó testi állapotában növekvő hajlam mutatkozott, hogy ismét egyesüljön a nappal. Az orvospróféták semmi módon sem tudtak gátat vetni ennek a hajlamnak, hiszen természetes jogosultsága túlságosan is nagy volt. IV. Thutmózisz és a mitanni Mutemveje isteni fia akkor, amikor József másodízben futotta meg az egyiptomi évkört, ünnepelte uralkodói jubileumát, melyet Hebszednek neveztek, azaz: harmincadik éve volt, hogy számtalan formaság közepette, amelyek a nagy visszatérés napján pontosan megismétlődtek, a kettőskoronát fejére tették.

Nagyszerű, háborúktól csaknem ment uralkodói élet volt mögötte, hieratikus pompával és országos gondokkal éppúgy terhes, mint aranyköntösökkel tele vadászörömökkel, melyeknek emlékére szkarabeuszköveket bocsáttatott ki, s a beteljesült építőkedv fényében ragyogó - s immár élete napja fogyatkozóban volt, amiként Józsefé növekvőben. Régebben gyakran szenvedett az isteni fenség fogszúban, amit balzsamos édességek megszokott rágcsálása nagyban elősegített, úgyhogy nemegyszer kellett dagadt arccal megjelennie kihallgatásokon és állami fogadásokon a trónteremben. A Hebszed óta azonban (amely alkalommal József a kivonulót láthatta) testi szenvedéseit más, mélyebben rejtőző szervek okozták: Fáraó szíve néha kihagyott, vagy túlságos heves ütemben dobolt mellében, úgyhogy lélegzete elakadt; ürülékeiben olyan anyagok voltak, amelyeket a testnek meg kellett volna tartania, de nem tudta, mert fogyatkozóban volt; és még később már nemcsak az arc dagadt és duzzadt meg, hanem a has és a láb is. Ekkor történt, hogy az isten távoli, a maga szférájában szintén isteninek tartott testvére és levélváltó társa, a mitannibeli Tusratta király, Sutamának, Mutemveje (akit Amenhotep anyjának nevezett) apjának fia - hogy tehát az Eufrátesz melletti sógor (mert Gulihipa hercegnőt Sutamától fogadta mellékfeleségként ágyasházába) a legbiztosabb fedezet alatt egy gyógyító erejű Istár-szobrot küldött távoli fővárosából Thébébe, mivel hallott Fáraó testi bajairól, és könnyebb esetekben maga is jó tapasztalatokat szerzett a varázsszoborral. Az egész főváros, sőt egész Felső- és Alsó-Egyiptom, a néger határoktól le a tengerig e küldemény megérkezéséről beszélt a Merimat-palotába, és Potifár házában is napokon át kizárólag erről folyt a szó. Tény azonban, hogy a messziről jött Istár képtelen vagy kedvtelen volt többre, mint hogy Fáraó légzési nehézségeire és puffadásaira egészen átmeneti enyhülést hozzon, a honi varázslók nagy elégtételére, akiknek méregírjai sem tudtak semmi lényegeset elérni, egyszerűen mivel a hajlam az újból való egyesülésre a nappal mindennél erősebb volt, és lassú föltartóztathatatlansággal érvényre jutott.

József látta Fáraót a Hebszed alkalmával, amikor egész Véze talpon volt, hogy végignézze az isten kivonulását, ami azokhoz az ünnepélyes cselekményekhez és szertartásokhoz tartozott, melyek az egész örömnapot betöltötték. Mindezek a beöltöztetések, trónra lépések, megkoronáztatások, istenálarcos papok segítségével végrehajtott tisztító fürdők, tömjénezések és ősértelmű hókuszpókuszok nagyrészt a palota belsejében, csupán az udvar és ország nagyjainak szeme láttára folytak le, míg odakinn a nép táncolva és tivornyázva képzelődött, hogy ezzel a nappal gyökeresen megújul az idő, s az áldás, a jog, a béke, a nevetés és az általános testvériség korszaka virrad föl vele. Ez a vidám meggyőződés már a trónváltozás eredeti napjával, egy emberöltő előtt is bensőségesen összeforrott, s az évenként visszatérő napon némileg sápadtabb és múlékonyabb alakban mindig megújult. A Hebszed-kor azonban teljes frissességében és ünnepi erejében éledt föl a szívekben, a hit diadalaként minden tapasztalás fölött, s egy várakozásról tanúskodva, amelyet semmi tapasztalás nem téphet ki az emberi lélekből, mert magasabb kéz ültette le oda. Fáraó kivonulása azonban déltájban, amikor Amun házába ment, hogy áldozzon neki, nyilvános látványosság volt, és nyugaton, a palota kapuja előtt is nagyon sok nép, köztük József, várta, más tömegek meg az út mentén tolongtak, amelyen a királyi menet a másik parton szeli majd át a várost, a Kos-szfinxek nagy útjának, Amun ünnepi útvonalának mentén.

A királyi palota, Fáraó Nagy Háza, amelyről Fáraó nevét kapta, mert Fáraó annyi, mint “Nagy Ház”, jóllehet Egyiptom fiainak ajakán a szó kissé másként alakult, és a “Fáraó”-tól hasonló módon különbözött, mint Petepré Potifártól - a palota a sivatag szélén állt, a színesen csillámló thébei sziklacsúcsok lábánál, őrzött kapukkal megtört, messze húzódó körfalak közepette, melyek az isten szép kertjeit is körülvették, valamint a virágok s külföldi fák között nevető tavat, mely Amenhotep szavára főként Teje, a Nagy Feleség kedvéért csillant föl a kertek keleti részén.

A nyaknyújtogató nép odakinn nem sokat látott Merimat fényes pompájából: palotaőröket látott a kapuk előtt, ék alakú bőrlapokkal kötényük előtt s tollas rohamsisakban, napsütötte lombokat látott szikrázni a mindig lengő szélben, ékes tetőket látott tarka faragású rudakon lebegni, aranyárbocokon sokszínű, hosszú szalaglobogókat csapkodni, és szíriai illatokat szimatolt, melyek a láthatatlan kert ágyaiból szálltak föl, és kiváltképp jól egyeztek meg Fáraó istenségének eszméjével, mert az istenit többnyire édes, jó illat követi. Végre azonban teljesedett a víg-mohó csácsogók, csemcsegők és pornyelők várakozása a kapu előtt, és amikor Ré bárkája pontosan elérte tetőpontját, kiáltás hangzott föl, a kapubeli őrállók fölemelték dárdájukat, és a bronzszárnyak a zászlóárbocok között kitárultak, szabad bepillantást engedve a kék homokkal szórt szfinx-útra, amely átszelte a kertet, és amelyen Fáraó hintómenete kirontott a főkapun át a hőkölő, szétugró, örömében és ijedtében üvöltő tömeg közé. Mert botosok szaladtak közébük, hogy a kocsiknak és lovaknak utat nyissanak, éles kiáltásokkal: “Fáraó! Fáraó! Szívek össze! Fejek szét! Jön a menet! Helyet, helyet, helyet a menetnek!” És a tántorgó tömeg szétszóródva ugrált fél lábon, csapkodó hullámzással, mint a viharzó tenger, sovány karját Egyiptom napja felé nyújtotta, és lelkesült csókokat hintett; az asszonyok pedig vinnyogó és rúgkapáló porontyaikat a levegőbe emelték, vagy fejüket hátravetve két kézzel kínálták oda keblüket, miközben a levegőt betöltötte mindnyájuk ujjongása és sóvárgó kiáltozása: “Fáraó! Fáraó! Anyádnak erős bikája! Szárnyaló! Élj millió évig! Élj mindörökké! Szeress bennünket! Áldj meg bennünket! Mi szeretünk és áldunk végtelenül! Aranysólyom! Hórusz! Ré vagy egész testedben! Khepré igazi alakjában! Hebszed! Hebszed! Idők fordulása! Nyomorúság vége! Boldogság hajnala!”

Az ilyen tömegujjongás megrendítő és szívbe markoló a nem egészen közéjük tartozó, a bensőleg elfordult számára is. József maga is ujjongott és ugrándozott is kissé a bennszülöttek módjára, főképpen azonban csak nézelődött, néma megragadottsággal. De ami megragadta és nézelődését oly sóvárrá tette, az volt, hogy a Legmagasabbat pillantotta meg, Fáraót, aki úgy jött elő palotájából, mint a hold a csillagok közé, és hogy régi, Józsefben némileg nagyvilágivá fajult hagyomány késztette szívét a Legmagasabbért dobogni, aki a szolgálatra egyedül méltó. Még attól is messze volt, hogy a Majdnem-legmagasabb, Potifár elé állhasson, amikor már, amint láthattuk, minden gondolata az eszme még végérvényesebb, föltétlenebb megtestesüléseire irányult. Most majd azt látjuk, hogy kíváncsisága még ezeknél sem állt meg.

Fáraó megjelenése csodálatos volt. Kocsija merő aranyból készült - arany volt kereke, oldala és rúdja, és domborműves képek fedték, amelyeknek ábrázolásait ki sem lehetett venni, mert a kocsi a déli nap verőfényében olyannyira vakított s szikrázott, hogy a szem alig tudta elviselni; s mivel a kerekek, meg elöl a lovak patái is sűrű porfelhőt kavartak, amely körüllengte a kerekeket, úgy tűnt föl, mintha Fáraó füstben s parázsban közeledne, hogy nézni is borzalom és nagyszerűség volt. Azt lehetett volna várni, hogy a paripák is a kocsi előtt, Fáraó “nagy első fogata”, amint mondták, tüzet fújnak orrlikaikból, oly táncos vadsággal ügettek tova a ragyogó izmú mének szerszámaik díszében, arany szügypajzsokkal s arany oroszlánfejjel homlokukon, melyből tarka tollak meredtek föl s bólogattak. Fáraó maga hajtott; egyedül állt tüzes felhőszekerén s baljában tartotta a gyeplőt, miközben jobbjával az ostort és kampósbotot: a feketét és fehéret tartotta, meghatározott örök-szent módon közvetlenül a nyak ékszergallérja alatt, ferdén a melle előtt. Fáraó meglehetősen agg volt már, látni lehetett beesett száján, szemének fáradt tekintetén és hátán, amely felsőruhájának lótuszfehér gyolcsa alatt kissé görbének látszott. Pofacsontjai kiálltak ösztövér arcából, s mintha némi pirosító lett volna rajtuk. Tarka, különféleképp csomózott s bogozott szalagokon és merev jelvényeken mennyi kusza amulett csüngött ruhája alatt csípőjéről! Fejét füle mögöttig s le tarkójáig a kék tiara fedte, melyet sárga csillagok ékítettek. Elülső oldalán pedig, Fáraó orra fölött, egyenesen és zománcszínekben csillogva állt Ré varázsoltalmának mérges kígyója.

Így haladt el Felső- és Alsó-Egyiptom királya, nem nézve se jobbra, se balra, József szeme előtt. Strucctollas nyeles legyezők imbolyogtak feje fölött, a testőrség harcosai, pajzsosok és íjasok, egyiptomiak, ázsiaiak és négerek szedték a lábuk zászlók alatt a kerekek mellett, s tisztek követték bíborszín bőrrel bevont kasú kocsikon. Azután a nép ismét hozsannázva kiáltott föl, mert ezek után ismét egy magányos kocsi jött, melynek kerekei aranyosan forogtak a porban, s rajta egy nyolc- vagy kilencéves fiú állott, szintén strucctollas legyezők alatt, s maga hajtott gyenge, fölperecezett karjaival. Arca hosszú és sápadt volt, sápadtságában málnapiros ajakkal, mely a kiáltozó emberek felé csüggedt-jóságosan mosolygott, s félig lehunyt szemmel, melynek fátyolozottsága büszkeséget vagy bánatot sejtetett. Ez volt Amenhotep, az isteni mag és várományos herceg, a trónok és koronák örököse, ha az előtte járó elhatározná, hogy ismét egyesül a nappal, Fáraó egyetlen fia, aggkorának gyermeke, Józsefe. A körülrivalgott gyermekesen sovány felsőteste a karperecektől s a nyakán csillámló virággallértól eltekintve csupasz volt. Berakott aranyszövetből készült köténye azonban magasan fölnyúlott hátára s le a lábára, míg elöl, ahol az aranyrojtos átvető csüngött felette, mélyen kihajlott a köldök alatt, s szabadon hagyta a szerecsengyermekes dobhasat. A gyermek fejét ugyancsak aranyszövetből készült és homlokán, ahol, mint atyjáén, a kígyó ült, simán feszülő fejkendő burkolta be, tarkóján hajtáskává kötve, és egyik fülére széles paszományként lógott a királyfiak gyermekfürtje.

A nép tele torokból kiáltozott a már megfogant, de még föl nem jött nap, a keleti éghatár napja, a holnapi nap felé. “Amun békessége! - üvöltötték. - Éljen soká isten fia! Milyen szépen tűnsz föl az ég fénykapujában! Gyermek-Hórusz, fürtös! Varázslatos sólyom! Atyád védelmezője, védelmezz meg bennünket!” Még sok rivalgani- és hozsannáznivaló akadt, mert a holnapi nap nyomában haladó csapat után ismét körüllegyezett tüzes szekér következett, amelyben a korlátra hajló kocsis mögött Teje állt, az isteni nő, Fáraó Nagy Felesége, az országok úrnője. Az asszony kicsiny volt és sötét arcú; hosszúra festett szeme szikrázott, negédes-erős istennő-orra határozattan ívelt, s fölvetett ajka elégülten mosolygott. A földön nem volt fejékének szépségéhez fogható; keselyűt ábrázolt, aranyból, az egész madarat, melynek teste előrenyújtott fővel az úrnő koponyáját fedte, míg csodálatos művű szárnyai arcára s vállára hulltak. A madár hátára pedig még egy gyűrű volt kovácsolva, melyből egypár magas és merev toll nyúlt föl, a fejéket istenkoronává emelve; s elöl, az asszony homlokán, a görbe csőrű keselyű csupasz ragadozófején fölül ismét ott volt a mérget fúvó ureuszkígyó. Több volt ez nagy jelekből és isteni jelképekből, sokkal több, semhogy a nép elragadtatásba ne essék, s önkívületben ne kiáltozzon: “Ezet! Ezet! Mut, mennyei anyatehén! Isten anyja! Aki a palotát betöltöd szerelemmel, édes Háthor, könyörülj rajtunk!” A királylányokhoz is kiáltottak, akik egymást átölelve, a lovakat mélyen meggörnyedve hajszoló kocsis mögött állottak kocsijukban, és az udvarhölgyekhez is, akik szintén páronként kocsiztak, díszlegyezővel karjukban, valamint a közelség és meghittség nagyjaihoz, Fáraó Valóságos és Egyetlen Barátaihoz, a reggeli szoba bizalmasaihoz, akik utánuk következtek. Így vonult a Hebszed-menet a Merimat-házból a tömegen át a folyóhoz - ahol a tarka bárkák várakoztak, Fáraó mennyei bárkája is, melyet a “Két ország csillagá”-nak neveztek, hogy az isten és az istenanya és az ivadék s az egész udvari nép átkelhessen és a keleti parton váltott fogatokkal átvonulhasson az elevenek városán, ahol utcákon és tetőkön szintén tömegek üvöltöztek -, Amun házához és a nagy tömjénezéshez.

Így látta hát József Fáraót, ahogyan egykor, mikor eladásra kínálták, Potifárt látta meg először az áldásház udvarán, a legmagasabbat a legközelebbi körben, és arra gondolt, hogyan juthatna mielőbb oldalára. Most ott volt, okos beszédének hála; de a történet úgy tudja, hogy titkon már ekkor tervezgette a kapcsolatot a Legmagasabb távolabbi és végérvényesebb megtestesüléseivel, és azután hetykesége még messzebbmenő törekvésekre izgatta. De hát hogyan? Van még magasabb a Legmagasabbnál? Mindenesetre; ha valakinek vérében van az érzék a jövő iránt, azaz a holnapi Legmagasabb iránt. József a tömeg ujjongása közepette, amelyben bizonyos tartózkodással vett részt, elég alaposan szemügyre vette Fáraót tüzes szekerén. És mégis, legbenső és legvégső kíváncsisága és érdeklődése nem az öreg istent illette, hanem azt, aki utána jött, a fürtös fiút betegesen mosolygó ajkával, Fáraó Józsefét, az utódnapot. Ő utána nézett sokáig, keskeny hátára és arany hajtartójára, amint gyenge, pereces karjaival tovahajtott; s lelkében is őt látta, nem pedig Fáraót, amikor már minden eltűnt, és a tömeg a Nílus felé tolongott; a kicsivel, az eljövendővel foglalkoztak gondolatai, és nem lehetetlen, hogy ebben egy volt Egyiptom fiaival, akik az ifjú Hórusz megpillantásakor még hevesebben kiáltoztak és esedeztek, mint amikor maga Fáraó vonult el. Mert a jövő remény, és az időt jóságból kapta az ember, hogy várakozásban élhessen. Nem kellett-e Józsefnek is még hatalmasan megnőnie a maga helyén, mielőtt az a gondolat, hogy a Legmagasabb elé állhat, vagy éppen oldalára, a teljesedés legcsekélyebb és legáltalánosabb reményéig is juthatott? Így hát jó joga volt rá, hogy a Hebszed-ünnepen szemlélődése túlemelkedjék a jelenlegi Legmagasabbon, a Jövőbelihez és a még föl nem kelt naphoz.

Tudósítás Mont-kav szerény elmúlásáról

Hét ízben forgott körül József az egyiptomi évvel, nyolcvannégyszer a csillaggal, amelyet szeretett, és amellyel rokon mód futotta meg minden állapotát, és Jákób fiának anyagából, melyben az atya gonddal s áldással útnak eresztette, az élet változásai folyamán immár csakugyan semmi sem maradt; József úgyszólván egészen más testiruhát hordott, amellyel Isten ruházta föl életét, és amelyben egy szál sem volt már a régiből, amit a tizenhét esztendős viselt: egyiptomi anyagokból volt szőve az új, s Jákób csak hitetlenkedve ismerte volna föl benne őt - a fiúnak mondania s bizonygatnia kellett volna már: “Én vagyok József”. Hét esztendő telt el álomban s ébrenlétben, gondolkodásban, érzésben, cselekvésben és történésben, amint a napok teltek, azaz: se nem gyorsan, se nem lassan, hanem éppen csak teltek-múltak, és huszonnégy éves lett korra, ifjú férfi, szép arcú és szép alakú, a szeretetnek a fia, a szerelemnek gyermeke. Viselkedése súlyosabb és határozottabb lett az üzleti gyakorlatban, s teltebb zengésű az egykor érdes fiúhang, amikor mint az áttekintés ura elvonult a munkálkodók és a ház népe között, s utasításokat osztott, vagy átadta Mont-kavéit mint az elöljáró helyettese és parancsoló szája. Mert az volt most már jó ideje, s szemének, fülének vagy jobbjának is nevezhették volna. A házbeliek azonban egyszerűen a “száj”-nak nevezték, mert egyiptomi módra s kifejezéssel így nevezik valamely úr meghatalmazottját, aki által parancsokat ad, és József esetében a szokást még a kettős értelem is elevenítette, amelyet itt a név nyert, mert az ifjú úgy beszélt, mint egy isten, amit Egyiptom fiai rendkívül kívánatosnak, sőt mulatságnak és gyönyörnek tartottak, s tudták jól, hogy József olyan szép és okos beszéddel, amilyenre ők sohasem lettek volna képesek, tört vagy legalábbis nyitott magának utat az úrnál és ispánjánál, Mont-kavnál.

Ez meg éppenséggel rábízott mindent, igazgatást, elszámolást, felügyeletet és adás-vevést, és ha a hagyományban az áll, hogy Potifár mindenét, amije vala, József kezére bízá, és semmire sem vala gondja mellette, hanem ha az ételre, melyet megeszik vala, ez tulajdonképpen és végeredményben átvitel az úrról az ispánra és az ispánról a rabszolgára, akivel szövetséget kötött az úr lelke szolgálatára; s úr és ház boldog lehetett, hogy József volt az, és senki más, akinél véget ért ez az átvitel, és aki végül is a gazdaságot valósággal gondozta, mert ő gondozta ügyes hűséggel az úr iránt s messzeható tervei szolgálatában, s a ház előnyére törte a fejét éjjel-nappal, úgyhogy egészen a vén izmáelita szavai és tulajdon neve értelmében nemcsak gondozta, hanem gyarapította is.

Hogy ennek az időszaknak, a hét esztendőnek vége felé Mont-kav miért bízta egyre nagyobb mértékben, majd egészen a ház felügyeletét Józsefre, míg maga végül minden ügy-bajtól visszavonulta bizalmas különhelyiségbe - erről azonnal, kicsit alább szólunk. Előbb azt mondjuk el, hogy a gonosz Dudunak minden iparkodása ellenére sem sikerült József útját elvágnia, amelyen szerencsével haladt, s amelyen még a hét év eltelte előtt, mint az egész háznép fölé, azonképp magasan Potifár aprócska ékszerőrének rangja és tekintélye fölé emelkedett. Dudu belső szolgálata ugyan minden tiszteletre méltó volt, s az emberke nyilván éppen tiszteletreméltósága, derekassága és törpei tökéletessége miatt kapta, és állása az úr személyes közelében tartotta, úgyhogy Józsefre veszedelmes bizalmas befolyásolásra, minéműsége alapján, találhatott alkalmat. De Potifár ki nem állhatta a házastörpét; méltóságosságát és fontoskodását lelke mélyéből gyűlölte, s anélkül, hogy jogosultságot érzett volna arra, hogy hivatalától megfossza, lehetőleg mégis távol tartotta magától, a hálótermi és az öltözőszobai szolgálatban csekélyebb középállásúakat tolva a maga személye s a ruhatáros közé, akire csupán az ékszerek, ruhák, amulettek és kitüntetések legfőbb felügyeletét bízta, s gyakrabban s hosszabban, mint amennyire föltétlenül szükséges volt, nem is eresztette színe elé, úgyhogy Dudu nemigen jutott szóhoz előtte, ahhoz a néhány rossz szóhoz sem, amit az idegen ellen s a házban való botrányos növekedése miatt mondani szeretett volna.

De még ha a körülmények meg is engedik, akkor sem mert volna szólni maga a parancsoló előtt. Mert ismerte jól az ellenszenvet, amellyel az úr ellene, a komoly képű törpe ellen viseltetett, mégpedig titkos fölfuvalkodottsága miatt, amit önmaga előtt nem is tudott és akart tagadni, valamint pártos kiállása miatt Amun legfelsőbb nagyhatalma mellé, és félnie kellett, hogy szava holt szó lesz Petepré előtt. S mi szüksége volt neki, Cezet férjének, hogy ilyen tapasztalatnak tegye ki magát? Nem, jobbnak tartotta közvetett utakat választani: az úrnőn át, aki előtt gyakran panaszkodott, s aki legalább tisztelettel meghallgatta; Beknehonszon, Amun erős papján keresztül, akit, ha látogatást tett az úrnőnél, föl tudott paprikázni a habir ifjú hagyományellenes dédelgetése ellen; s Cezetet, teljes termetű nejét is, aki Mut-em-enetnél teljesített szolgálatot, fölhasználta, hogy gyűlölködésének legyen eszköze.

De az igyekvő is lehet sikertelen - tegyük föl, hogy Cezet asszony nem szült volna gyermeket férjének, akkor megfelelő példát említünk. Így Dudu törekvése most sikertelen maradt; nem járt eredménnyel. Tény ugyan, hogy Amun főpapja, Beknehonsz egy napon az udvarnál, Fáraó előszobájában Peteprét diplomatikusan kérdőre vonta a botrány miatt, amit háza jámborainak kellett elszenvednie egy tisztátalan fölkapaszkodása folytán, s atyai-udvarias hangon óvást emelt emiatt. De a legyezősúr nem akarta érteni, alig emlékezett, hunyorgott, szórakozottnak látszott, és Beknehonsz a maga nagyvonalúságában nem volt képes, hogy egy pillanatnál tovább időzzön az egyesnél, a kicsinyesnél, a magánügynél, csakhamar áttért a tágabb értelműre, kezdett a négy égtáj felé mutogatni, a hatalom megóvásának kormányzati kérdéseiről beszélni, miközben utalt Tusratta, Subbilulima és Abdasirtu királyokra, és így a beszélgetés az általánosságba veszett. Mut pedig, az úrnő kezdetben egyáltalán nem tudta rászánni magát, hogy ebben az ügyben szót emeljen férjénél, mert ismerte süket makacsságát, s nem is volt hozzászokva, hogy gyakorlati dolgokat beszéljen meg vele, hanem csak figyelmes gyöngédségeket cseréltek, s nem volt ínyére követeléssel terhelni őt. Mindez elegendő ok volt néma belenyugvására. A mi szemünkben azonban egyben annak is jele, hogy az időben, azaz a hetedik év vége felé József jelenléte még közömbös volt az asszony számára, s akkor még nem tartotta fontosnak eltávolítását a háztól és udvartól. Az az időpont, amikor kívánta, hogy menjen és tűnjön el szeme elől, az egyiptomi asszonyának számára még csak eljövendő volt, mégpedig az önmagától való félelemmel egyidejűleg, amit büszkesége most még nem ismert. És csodálatosmód még egy másik egyidejűség is járt ezzel: egyidejűleg az úrnő felismerésével, hogy jobb lenne ránézve, ha nem látná többé Józsefet, és amikor csakugyan Petepréhez fordult kiutasítása érdekében, mintha Dudu a habir pártjára állott s az ő hívévé lett volna; kezdett udvarolni neki, s a szolgálatkészet játszani vele szemben, olyannyira, hogy a törpe és úrnő szerepet váltott, és láthatóan az utóbbi vette át a gyűlöletet, Dudu pedig magasztalta és dicsőítette előtte az ifjút. Mindkét szerep teljesen látszólagos volt. Mert abban a pillanatban, amikor az úrnő azt akarta kívánni, bár ne lenne többé ott József, valójában már nem tudta ezt kívánni, és önmagát csalta meg azzal, hogy látszólag célja elérésére törekedett. Dudu pedig, akiben minderről derengett valami, ravaszkodott, és azt remélte, hogy inkább tud ártani Jákób fiának, ha az ő oldalára szegődik.

Minderről azonnal, kicsit alább szólunk. Az esemény azonban, ami ezeket a változásokat életre hívta, vagy legalábbis maga után vonta, Mont-kavnak, az ispánnak és József szövetségének az úr szeretetében, gyötrelmes és gyógyíthatatlan betegsége volt - gyötrelmes az ő számára, s gyötrelmes József számára, aki teljes lélekkel ragaszkodott hozzá, s szenvedéséért és haláláért szinte magát tette felelőssé, s gyötrelmes minden részvevő érzés számára az egyszerű és sejtelmekkel teli férfiú iránt, még ha ez kapcsolatos is elmúlása tervszerű szükségességének belátásával. Mert abban, hogy József olyan házba került, melynek elöljárója a halál fia volt, kétségtelen tervszerűséget kell látnunk, s bizonyos mértékben az elöljáró halála halálos áldozat volt. Szerencse még, hogy Mont-kav olyan ember volt, aki lelkében hajlandó a lemondásra - ezt a készséget más helyütt régi vesebajára próbáltuk visszavezetni. De éppúgy lehetséges, hogy a baj csupán lelki hajlamának testi kifejeződése volt, mindkettő azonos, s csupán akként különböző, mint a szó a gondolattól és mint a képírásjel a szótól, olyanképp, mintha az elöljáró életkönyvében a “lemondás” hieroglifje egy vese lett volna.

Mi gondunk Mont-kavval? Miért beszélünk róla bizonyos megindultsággal, holott nem tudunk felőle sokkal többet mondani, mint hogy tudatosan egyszerű, azaz szerény és becsületes, azaz: gyakorlati és mégis szíves ember volt - egy ember, aki ekkoriban a földön és Kéme országában élt, későn vagy korán, ahogy vesszük, abban az időben, amikor az élet roppant öle őt éppen világra hozta, de minden későiség mellett is elég korán, hogy múmiája már rég szétszóródjék utolsó porszeméig a szelekbe és az általánosságba? Józan földfia volt, aki nem áltatta magát azzal, hogy jobb, mint az élet, s merész és nagy dolgokról elvileg nem akart tudni - nem alacsonyrendűségből, hanem szerénységből, és noha titkon magasabb sugalmak iránt nagyon is fogékony volt, ami lehetővé tette, hogy nem is egészen jelentéktelen szerepet játsszék József életében, miközben lényegében egészen hasonlóan viselkedett, mint egykor a nagy Rúben: képletesen szólva Mont-kav is lehajtott fővel három lépésre távolodott, azután elfordult tőle. Bizonyos részvétre személye után már ez a sors szabta szerepe is kötelez bennünket. De önként és e kötelezettségtől egészen eltekintve is megragadja szívünket és szemünket e férfiú egyszerű és mégis finom, igénytelen mélabúba burkolt alakja, amelyet itt vonzódó szellemi szólítással, amit ő varázslatnak nevezett volna, évezredes szerteoszlásából még egyszer visszahívunk az életbe.

Mont-kav egy középszerű hivatalnok fia volt, apja a karnaki Montu-templom kincstárában szolgált. Korán, már ötéves korában Thotnak szentelte atyja, név szerint Amózisz, s a templomi hivatalok közé tartozó nevelőházba adta, amelyben szigorú fegyelemben, szűkös koszton és bőséges verések közepette (mert azt tartották, hogy a növendéknek a hátán van a füle, s úgy hall, ha verik) neveltek Montunak, a sólyomfejű hadiistennek új hivatalnoknemzedéket. Az iskola célja különben nemcsak ez volt, a különböző, előkelő és alacsony származású gyermekeket, akik látogatták, megtanította az irodalmi műveltség általános elemeire, az isteni szavakra, azaz az írásra, a nádkezelés művészetére és tetszetős stílusra, s megadta nekik az előkészítést mind az írnoki pályára, mind a tudóséra.

Ami Amózisz fiát illeti, ő nem akart tudós lenni: nem mintha ostoba lett volna hozzá, hanem szerénységből, és mert kezdettől fogva a leghatározottabban el volt szánva, hogy megmarad a mérséklet és tisztesség körében, és semmiképp sem akar túllépni azon. Már az is, hogy nem töltötte egész életét, mint atyja, aktákat körmölve Montu hivatalszobáiban, hanem egy nagyúr udvarmestere lett, majdnem akarata ellenére történt; mert tanítói és elöljárói ajánlották oda és helyezték el szép állásában, akikben tiszteletet keltett tartózkodással párosult tehetsége. A nevelőházban csak a legelkerülhetetlenebb verést kapta, ami mindenesetre a legjobbnak is kijárt, hogy halljon; mert átfogó értelmét bebizonyította a gyorsasággal, amellyel a majom nagy ajándékát, az írást elsajátította, az okos tisztasággal, amellyel a feladott anyagot, illemszabályokat és stílusfejlesztő mintaleveleket, régi századokból származó bölcsességeket, tankölteményeket, intő beszédeket és az írnokság dicsőítését hosszú sorokban iskolatekercseibe átmásolta, a hátoldalakat pedig ugyanekkor átvett és elraktározott gabonazsákokra vonatkozó számításokkal és üzleti levelekhez készült feljegyzésekkel borította, mert jóformán kezdettől fogva az intézőségben gyakorlati munkára is használták - inkább saját kívánságára, mint atyjáéra, aki szívesen faragott volna belőle magánál többet, prófétát, varázslót vagy csillagnézőt, holott Mont-kav már gyermekfővel szerényen és határozottan az élet üzleti tevékenységeire készülődött.

Különös dolog ez a született rezignáció, mely becsületes derekasságban nyilvánul, valamint nyugodt türelemben az élet méltatlanságaival szemben, amiként más jajveszékelő szemrehányásokkal halmozná el az isteneket. Mont-kav meglehetősen fiatalon feleségül vette atyja egy hivatali társának leányát, s szívét egészen nekiadta. De az asszony meghalt, amikor első ízben vajúdott, s vele a gyermek. Mont-kav keservesen megsiratta, de nem túlságosan csodálkozott a csapáson, és nem sokat handabandázott az istenek előtt, amiért így történt. Nem is próbálkozott újra a családi élettel, hanem özvegy és magányos maradt. Egyik nővére egy thébei bolttulajdonos felesége volt; ezt látogatta meg néha ráérő idejében, amit mindig szűken mért a maga számára. Teljes kiképzése után kezdetben a Montu-templom irodájában dolgozott, később az isten első prófétájának háznagya lett, s azután Petepré, az udvaronc dicső házának élére került; tizedik esztendeje töltötte be itt hivatalát joviális, de szilárd tekintéllyel, amikor az izmáeliták elébe hozták tehetségesebb segítőtársát a gyengéd úr lelki szolgálatában s egyben utódát.

Hogy József utódává szemeltetett ki, korán megsejtette, mert általában minden szorgos egyszerűsége ellenére sejtelmekkel teli férfiú volt, és azt mondhatjuk, hogy már maga ez az egyszerűség, a hajlam az önkorlátozásra és lemondásra e sejtéseknek eredménye volt: a betegség megsejtésének tudniillik, amely erőteljes testében szunnyadt, s amelynek az életkedvet ugyan csökkentő, de az érzelmeket kifinomító hatása nélkül alig lehetett volna képes azokra a légies megérzésekre, amelyek József első megpillantása alkalmából ébredtek benne. Már ez időben ismerte a maga gyengéjét, mivel Parázshasú, a kuruzsló bizonyos tompa nyomásról, amit az ispán gyakran érzett hátában és bal ágyékában, továbbá a szívtájra kisugárzó fájdalmak, gyakori szédülések, rest emésztés, rossz álom és túlságos vizelési inger alapján fejére olvasta, hogy veseszúban szenved.

Ez a lényege szerint rejtett és alattomos betegség néha már nagyon ifjú korban megfészkelődik, s közben lehetővé teszi a látszólagos egészség időszakait is, amikor úgy tesz, mintha megállt vagy éppen meggyógyult volna, s ezután megint előrehaladásának jeleit mutatja. Mont-kav életének tizenkettedik évében, amennyire emlékezett, egyszer már véreset vizelt, de csupán egyszer, s azután sok évig többé nem, úgyhogy az ijesztő és baljós esemény feledésbe merült. Csak húszéves korában ismétlődött meg, a fönt említett panaszok kíséretében, melyek közül a szédülés és fejfájás epehányásig fokozódott. Ez is elmúlott; de ezóta nyugodt és dolgos élete az időszakonként megjelenő, gyakran hónapokig, sőt évekig látszólag eltűnő, azután ismét kisebb-nagyobb hevességgel beléharapó betegséggel vívott harcban telt. A szerénység, amelyet a betegség okozott, nemegyszer test és lélek mély tompultságává, kedvetlenségévé és levertségévé fajult, aminek ellenére Mont-kav néma hősiességgel szokta napi munkáját végezni, s amit a hozzáértők, vagy akik annak hitték magukat, érvágással gyógyítottak. Mivel különben étvágya kielégítő, nyelve tiszta, bőrpárolgása akadálytalan és pulzusa meglehetősen szabályos ritmusú volt, a kezelők még akkor sem ítélték komolynak a bajt, amikor egy nap bokáján halvány duzzanatok mutatkoztak, melyek szúrásra vizes folyadékot bocsátottak ki. Sőt mivel ezek a kiürülések véredényeinek nyilvánvaló megkönnyebbülésével és szívének fölfrissülésével jártak, a jelenséget még kedvezőnek is hitték, mert kijön benne a betegség, és eltávozik a testből.

Azt kell mondanunk, hogy a József megvétele előtti évtizedet Parázshasúnak és orvosló füveinek segítségével elég tűrhetően töltötte, bárha háznagyi teljesítőképességének ritkán megtörő fenntartása inkább szerény akaraterejének tulajdonítható, mely a lassan tovább rágó bajt féken tartotta, mint Parázshasú népies tudományának. Az első igazán súlyos rohamot, mely a kéz és láb olyan megduzzadásával járt, hogy körül kellett pólyálni, s vadul lüktető fejfájás, viharos öklendezés s látásának elhomályosulása kísérte, csaknem közvetlenül József megvásárlása után állta ki; sőt ez a roham az öreg izmáelitával folytatott alkudozás és a portéka vizsgálgatása közben már készülőben volt. Legalábbis így sejdítjük; mert az a gyanúnk, hogy érzelmes sejtései József megpillantásakor és a különös megindultság, melyet a rabszolga próba-jóéjt-kívánása vert föl benne, már a roham követei és a betegesen fokozott érzékenység előjelei voltak. De lehetséges a másik orvosi fölfogás is, hogy megfordítva, az a nagyon is lágy békekívánság idézte elő bizonyos megingását természetének és ellenállóerejének az állandóan ránehezedő betegséggel szemben - és csakugyan, attól tartunk, hogy József minden esti jóéjt-mondásai, bármily jólestek az ispánnak, a betegséggel öntudatlan harcban álló életigenlő-erejének nem különösen váltak hasznára.

Hogy Mont-kav kezdetben annyira nem törődött Józseffel, az is nagyrészt az akkori kezdeményezőkedvét bénító megrázkódtatásnak tudható be. A roham elmúlt, mint nem egy későbbi is, gyöngébb vagy éppily erős, hála Hun-Anup érvágásainak, piócáinak, növényi és állati eredetű kotyvalékainak s meleg ágyékborogatásainak olajba áztatott régi iratokkal. A gyógyulás vagy színleges gyógyulás ismét bekövetkezett, s hosszú ideig fenn is állt az elöljáró további életében, akkor is, amikor József már a házban volt, és első segédjévé s legfőbb szájává emelkedett. József jelenlétének hetedik évében azonban Mont-kav egy rokona temetésén - sógora, a bolttulajdonos szenderült jobblétre - meghűlést szerzett, amely nyomban leverte lábáról, s előkészítette a végromlás útját.

Ez a halállal-fertőződés, úgynevezett “magávalragadás” az által, akinek egy huzatos gyászteremben adjuk meg a végtisztességet, mindenkor nagyon gyakori volt, akkor éppúgy, mint ma. Nyár volt és nagy forróság, de egyben, amint Egyiptomban nem szokatlan, szeles idő is - veszedelmes együttes, mivel a legyezgető szél az izzadság elpárolgását hirtelen lehűléssé gyorsítja. Az ispán rengeteg tennivalója miatt elidőzött a házban, s félt, hogy nagyon későn érkezik a szertartáshoz. Sietnie kellett, megizzadt, s már az átkelésnél a folyón nyugatra, a halottasbárka kíséretében aggasztóan fázott, minthogy nem is volt elég melegen öltözve. Azután a tartózkodás a kis sziklasír előtt, amelyet az immár Uzirivá lett bolttulajdonos szerzett magának, és amelynek szerény bejárata előtt egy Anup kutyaálarcát viselő pap tartotta egyenesen a múmiát, míg egy másik a misztikus borjúlábbal végezte a szájfelnyitás ceremóniáját, és a gyászolók kis csapata kezét hamuval szórt fejére téve nézte a varázslást, a sziklából áradó hideg s a barlang lehelete miatt szintén nem vált különösen javára. Mont-kav náthával és hólyaghuruttal tért haza; másnap már panaszkodott Józsefnek, hogy különös mód nehezére esik karját és lábát mozgatni, furcsa kábultság kényszerítette, hogy abbahagyja ház körüli tevékenységét és ágyba feküdjék, és amikor a főkertész az elviselhetetlen, hányással és látási zavarokkal járó fejfájás ellen piócát tett halántékára, szélütéses rohamot kapott.

József nagyon megijedt, amikor fölismerte Isten szándékát. Emberi intézkedéseket tenni ellene, úgy határozott magában, nem lenne bűnös kísérlet, hogy a tervező akarat útját keresztezze, hanem csupán szükséges próbára tenné azt. Ezért Potifárt nyomban rávette, hogy Amun házába küldjön és tudós orvost hozasson, mire Parázshasú sértetten ugyan, de mégis megkönnyebbülten a felelősségtől, melynek súlyát eléggé föl tudta fogni, visszavonult.

A könyvesházbeli tudósember csakugyan elvetette Parázshasú intézkedéseinek legnagyobb részét, a különbség azonban a kertész és az ő rendelkezései között mindenkinek szemében, a magáéban is, nem annyira orvosi, mint inkább társadalmi jellegű volt: a kertészéi a nép számára szóltak, ahol nyilván igen jól hatottak, az övéi a felsőbb rétegek számára, amelyeket előkelőbb módon kell gyógyítani. Így a templomi bölcs elvetette az olajba áztatott ócska irományokat, amelyekkel elődje a sínylődő hasát és ágyékát befedte, és lenmagos borogatást rendelt jó törülközőkkel. Orrát fintorgatta Parázshasú népies ezerjó-receptjeire is, amelyeket állítólag egykor maguk az istenek találtak föl az öreg és beteg Ré számára, és tizennégy usque harminchét utálatosságból állottak, mint gyíkvér, porrá tört disznófog, ugyanezen állat fülének nedve, gyermekágyas asszony teje, mindenféle ürülék, antilopé, sündisznóé és légyé, emberi vizelet és más hasonló, de ezenkívül olyan dolgokat is tartalmaztak, amiket a tudós szintén előírt az ispánnak, persze az utálatosságok nélkül, mégpedig mézet és viaszt, továbbá beléndeket, egy kevés máknedvet, keserűfahéjat, medveszőlőt, szódát és hánytató gyökeret. A ricinuscserje bogyójának pépjét sörrel, amiben a kertész különösen bízott, az orvos is ajánlotta; éppígy egy erősen hajtó gyantás gyökér beadását. Ellenben a drasztikus érvágásokat, amelyeket Parázshasú csaknem mindennap alkalmazott, mivel csak ezek csökkentették a kínos lüktetést a fejben és a látás elhomályosodását, helytelennek nyilvánította, és legfeljebb módjával tartotta megengedhetőnek, mert a beteg sápadtságának tanúsága szerint, így magyarázta, az ideiglenes megkönnyebbülést a tápláló és életösztönző vértestecskék elvesztésével túlságosan drágán kellene megfizetni.

Megoldhatatlan dilemmáról volt itt szó, mert nyilvánvalóan épp a hasznos anyagokban lett szegény és helyettük károsakat vivő, de nélkülözhetetlen vér volt az, ami lappangó gyulladásokat okozva, a testet váltakozva vagy együttesen föllépő betegségekkel lepte el, amelyeknek forrása a vérben, közvetve pedig, amint mindkét orvos tudta, a szolgálatát régtől fogva rosszul végző vesében rejlett. Így Mont-kav - függetlenül az elnevezésektől, melyekkel gyógyítói ezeket a kínzó jelenségeket nevezték, és a fölfogástól is, amelyet tápláltak róla - egymás után és egyszerre szenvedett mell- és hashártya-, szívburok- és tüdőgyulladásban, és ehhez még súlyos agytünetek járultak, mint: hányás, vakság, vértolulás és végtaggörcsök. Röviden, a halál mindenfelől és minden fegyverrel rátámadt, és szinte csoda, hogy ágynak estétől kezdve még heteken át ellenállott, és az egyes betegségeket részben még le is küzdötte. Erős beteg volt; de akármilyen keményen tartotta is magát s védelmezte életét, meg kellett halnia.

Ez volt az, amit József hamarosan fölismert, miközben Hun-Anup és Amun tudósa még bíztak az ispán talpraállításában, s amit nagyon szívére vett: nemcsak vonzódásból a derék ember iránt, aki jót tett vele, és akinek sorskeveréke nagyon vonzó volt számára, mert szintén egy fájdalmas-vidám emberé volt, a Gilgames-keverék, áldott és megvert egyszerre - hanem azért is és különösen azért, mert szenvedése és halála lelkiismeretét bántotta; hiszen ez nyilván az ő és az ő növekedése javára szolgáló elrendelés volt, s szegény Mont-kav Isten terveinek lett áldozata: el kellett pusztulnia az útból, ez tiszta és világos volt, és Józsefnek kedve lett volna a tervek Urához így szólnia: “Amit elrendelsz itt, Uram, az kizárólag a te szándékod szerint való, és nem az enyém szerint. Nyomatékosan ki kell jelentenem: semmi részem sincs benne, és hogy énértem történik, remélhetőleg nem jelenti azt, hogy vétkes vagyok benne - ezt alázattal kikérem magamnak!” De ez nem segített, barátjának áldozati halála mégis nyomasztotta lelkét, és jól látta, hogy amennyiben itt valahol bűnről lehet szó, az csak az ő, a haszonélvező fejére szállhat, mert Istennek nincs bűne. “Ez az éppen - gondolta magában -, hogy Isten csinál mindent, de a lelkifurdalás a miénk érte, és mi vagyunk bűnösök előtte, mert helyette leszünk azok. Az ember viseli Isten bűnét, és legalábbis méltányos lenne, ha Isten egy szép napon elhatározná, hogy ő viseli a mi bűnünket. Miképpen fog hozzá a Szent-Bűntelen, azt nem tudhatjuk. Nézetem szerint emberré kellene lennie ebből a célból.”

Az áldozat betegágyától el nem mozdult a négy vagy öt héten keresztül, amíg az a minden alakban rátörő halál ellen még védekezett, annyira szívére vette szenvedéseit. Odaadóan ápolta a sínylődőt éjjel és nappal, önfeláldozóan, amint mondani szokás, s itt joggal lehetne is mondani, mert hiszen ellenáldozatról volt szó, és József ezt saját álmának föláldozásáig és tulajdon testének csonttá fogyasztásáig hajtotta. A beteg mellett vetett magának ágyat a bizalmas különhelyiségben, és óránként megtette, amit tudott: megmelegítette a borogatást, beadta az orvosságot, kenőcsöt dörgölt a bőrébe, az isteni doktor előírása szerint szétzúzott növények gőzét lélegeztette be vele, amelyeket külön hevített, és tagjait tartotta, ha rájött a görcsroham: mert az utolsó napokban heves rohamokban szenvedett szegény, úgyhogy fölsikoltott a halál durva támadására, aki, úgy látszik, nem tudta bevárni, amíg a beteg megadja magát neki, és erőszakosan nyúlt közbe. Kiváltképp amikor Mont-kav el akart aludni, avatkozott be amaz, s csaknem kiűzte a görcsökkel a fáradt testet ágyából, mintha ezt akarta volna mondani: “Mit, aludni akarsz? Föl, föl, és halj meg!” Ilyenkor József csillapító jóéjt-kívánásai helyükönvalóbbak voltak, mint valaha, s ő művészettel fogalmazta őket, suttogó-ráolvasó szóval közölve az ispánnal, hogy most bizonyosan megtalálja az ösvényt a vigasztalás földjére, ahová vágyakozik, s zavartalanul vonulhat tova, anélkül, hogy bal karja és lába, amit vászoncsíkokkal gondosan bepólyált, fájó ijesztéssel ragadná vissza a szenvedés napja alá.

Ez jó volt, és segített bizonyos mértékig. De József maga is megijedt, amikor úgy vette észre, hogy békeigéző szavai végül még túlságosan segítenek, és az ispán, aki oly sok éven át nem tudott jól aludni, most kezd álomkórossá válni, vészes kábultságba veszni, úgyhogy a jó út rosszá lesz, s félős, a vándor elfeledkezik a visszatérésről. Így Józsefnek másként kellett megfognia a dolgot: ahelyett, hogy altatódalokat költene, barátját ide kell láncolnia, történetekkel és mókákkal szórakoztatva az életszellemeket, mégpedig abból a messze-mélyen visszanyúló história- és anekdotakészletből, amelyben, hála Jákób és Eliézer oktatásainak, kiskorától fogva járatos volt. Mert az elöljáró mindig szívesen hallgatta a megvásárolt elbeszéléseit első életéről, gyermekkoráról Kánaán országában, bájos anyjáról, aki meghalt az úton, és az atya nagyvonalú-önkényes gyengédségéről, amellyel körülvette az anyát, azután a fiút, úgyhogy mindkettő egy lett e szeretet ünnepi ruhájában. A testvérek vad irigységéről is hallott, valamint a kárhozatos bizakodás és vak önhittség bűnéről, amelyet József gyermetegen magára vont, s a szétszaggattatásról és a kútról. Különben az elöljáró, akárcsak Potifár és mindenki más is itt a házban, József múltjában s ifjúságának földjében mindig valami nagyon távolit és poros-szegényest látott, amitől érthető módon hamarosan el lehet idegenedni, ha a sors rendelése folytán valaki az emberek közé s az istenek országába kerül; s így ő sem és más sem csodálkozott azon s meg nem ütközött, hogy az egyiptomi József minden kísérletről lemondott, hogy gyermeksége barbár világával az összeköttetést fölvegye. De Mont-kav mindig szívesen hallott e világ történeteiről, és utolsó betegsége alatt legkedvesebb s legnyugtatóbb szórakozása volt, ha összekulcsolt kézzel feküdt, és ifjú ápolóját hallgatta, amint ez családi emlékezéseit kellemes-érdekesen és ünnepélyes-vidáman előadta, beszélt a Bundásról és a Simáról, s hogy mint lökdösték egymást már az anyaméhben; az áldáscsalás ünnepéről és a Sima elvándorlásáról az alvilágba; a gonosz nagybácsiról és gyermekeiről, akiket elcserélt a nászéjszakán, és miként nyerte el az ügyes kópé az ügyefogyott vagyonát okos természetismeret fortélyával. Elcserélés itt is, ott is, az elsőszülöttség és áldás, az arák és a vagyon elcserélése. A fiú elcserélése a véres áldozat asztalán az állattal, az állaté a hasonlóvá lett fiúval, amikor ez mekegve hunyt el. Ennyi elcserélés és tévedés mulatságos és lebilincselő szórakozás volt a hallgató számára; mert mi mulatságosabb, mint a tévedés? Az elbeszélés és elbeszélő között is valami ide-oda tükröződés volt érezhető: cserefény és báj hullt rá a történetekből, amelyeket elmondott, és ugyanezt vetítette vissza rájuk tulajdon magából, aki anyja helyett hordta a szerelemfátylat, s akihez Mont-kav szemében mindig valami nyájas és dévaj talányosság tapadt, mely attól a perctől kezdve foglalkoztatta elméjét, amikor a fiú először állt előtte az irattekerccsel, és mosolyogva arra csábította, hogy összetévessze az Íbisz-fejűvel.

Mont-kav most már csaknem semmit sem látott, s az elébe tartott ujjak számát sem tudta megmondani. De figyelni még tudott, s az idegen, különös történetekkel, amelyek ágya mellett oly okosan hangzottak el, el tudta űzni a bódulásos szendert, amire mérget vivő vére csábította: hallott a mindig újraélő Eliézerről, aki urával megverte a keleti királyokat, s akinek elébe szaladt a föld, amikor leányt ment kérni az el nem fogadott áldozat részére. A kút szüzéről, aki leugrott tevéjéről, és elfátyolozta magát az előtt, akinek számára feleségül kérték. A vad szépségű sivatagi testvérről, aki a megcsalt Vörösbundást rábeszélte, hogy üsse le és egye meg atyját. Az urbeli vándorról, mindnyájuk atyjáról, és arról, mi történt egykoron vele és házastestvérével itt Egyiptom országában. Testvéréről, Lótról, az angyaloknak ajtaja előtt, valamint a szodomiták rendkívüli arcátlanságáról. A kénesőről, a sóbálványról és arról, mit tettek Lótnak az emberiségért aggódó leányai. A sineári Nimródról és az elbizakodottság tornyáról. Noéról, a második első emberről, a nagyeszűről és bárkájáról. Magáról az Elsőről, aki földből gyúratott kelet kertjében, bordájából vett asszonyáról és a kígyóról. A csodálatos történetek ősi kincsét bőszavúan és szellemesen szórta József, a halálos beteg ágyánál ülve, lelkiismerete elcsendesítésére s hogy a beteget kissé még a földhöz kösse. Végül pedig Mont-kav, akit az epikai szellem elragadott, maga kezdett beszélni, föltámasztatta magát párnái közt, és a közelítő haláltól megindult arccal, tapogatva tette kezét Józsefre, mintha Jichák volna a sátorban, aki fiait tapogatja ki.

- Hadd lássam látó kézzel - szólott, arcát a mennyezet felé fordítva -, hogy Ozarszif vagy-e, az én fiam, akit meg akarok áldani végpercem előtt, az áldáshoz hatalmasan megéledve a történetektől, amelyekkel bőségesen tápláltál! Igen, te vagy az, látlak s megismerlek a vakok módján, és kétség nem lehet itt, sem tévedés, mert nekem csak egy fiam van, akit megáldhatok, s az te vagy, Ozarszif, akit megszerettem az évek folyamán kicsim helyett, kit anyja magával vitt szorultságában, ahol megfulladt, mert az anya teste túlságosan keskenyre volt építve. Az úton-e? Nem, otthoni kamrájában halt meg gyermekágyban, s nem merem fájdalmait természetfölöttieknek nevezni, de oly szörnyűek voltak és borzalmasok, hogy arcra borultam, s kértem az isteneket, engedjék meg halálát. A gyermekét is megengedték, noha azt nem kértem. De mit is ért volna a gyermek nélküle? “Olajfá”-nak hítták. Kegboj, a kincstári hivatalnok lánya volt. Beket volt a neve, és sohasem merészeltem úgy szeretni őt, mint ahogy az áldottfejű merte szeretni az övét, a naharájimbeli kedvest, a te anyádat - nem voltam elég bátor hozzá. De kedves volt ő is, feledhetetlenül kedves, selyempillái díszében, amelyeket szemére bocsátott, amikor a szív szavait mondottam, a dalok szavait, melyekkel sohase mertem volna versenyre kelni, de amelyek ebben az időben, ebben a szép időben az én szavaim lettek. Igen, szerettük egymást, tekintet nélkül keskenységére, s amikor meghalt a gyermekkel, sok éjszakán át sirattam, míg az idő és a munka ki nem szárította szememet - szemem kiszáradt, és én éjszaka sem sírtam többé, de a zacskók alatta s hogy olyan kicsiny a nyílása, azt hiszem, annak a sok éjszakának maradványa, már nem tudom biztosan, akár így van, akár nem így van, mert meghalok, és kialszik szemem, mely Beketért sírt, s a világnak hamarosan mindegy lesz, milyen volt egykor. De szívem üres és puszta volt, amióta kiszáradt szemem; kicsiny és keskeny lett, mint szemem, és bátortalan, mert oly rosszul szeretett, úgyhogy már csak a lemondásnak maradt benne hely. De valaminek kell lennie a szívben a lemondáson kívül, és gyengédebb gondért szeretne dobogni, mint az előny és a munka haszna. Petepré háznagya voltam és legöregebb szolgája, s nem törődtem mással, mint háza virágzásával és szép virulásával. Mert aki lemondott, jó a szolgálatra. Lásd, ez olyasmi volt, mi megtölthette összeszűkült szívemet: szolgálat és gyengéd segítőkészség Petepré, az én uram iránt. Mert ki szorulna rá jobban a lélek szolgálatára, mint ő? Ő semmit sem vállal magára, mert mindentől idegen, és nem cselekvésre termett. Idegen, gyengéd és büszke ő, a címzetes udvaronc minden emberi cselekvéssel szemben, olyannyira, hogy meg kell könyörülni rajta s gondját viselni, mert jó. Nem jött-e el hozzám, s nem látogatott-e meg betegségemben? Idefáradt ágyamhoz, míg te a munkánál voltál, hogy szíve jóságában érdeklődjék rólam, beteg emberről, noha már észrevették, hogy idegenül és félénken áll a betegséggel szemben is, mert ő sohasem beteg, jóllehet az is meggondolandó, lehet-e őt egészségesnek nevezni, vagy elhinni, hogy valaha meg fog halni - én alig hiszem, mert egészségesnek kell lennünk, hogy megbetegedhessünk, és élnünk, hogy meghalhassunk. De enyhülhet-e azért érte való gondunk és a szükségesség, hogy gyengéd nagyságának segítségére legyünk? Ellenkezőleg! Ez a gond jobban eltöltötte szívemet az előnynél és a munka hasznánál, és mindennél fontosabbá tette lelki szolgálatát, úgyhogy segítségére voltam nagyságának, és büszkesége szerint beszéltem, amennyire csak tudtam és tehettem. De te, Ozarszif, hasonlíthatatlanul jobban értesz ehhez, mivel szellemedet az istenek oly finomsággal és magasabb rendű bájjal áldották meg, amilyennel az enyém nem büszkélkedhetik, akár mert túlságosan tompa és száraz ez irányban, akár mert a magasabb rendű előtt megtorpan, s bátorságát veszti. Ezért szövetséget kötöttem veled erre a szolgálatra, kérlek, tartsd meg, ha most meghalok és nem leszek többé; és ha azt akarod, hogy megáldjalak, és rád hagyjam háznagyi hivatalomat, meg kell fogadnod halálos ágyamnál, hogy nemcsak a háznak s az üzleteknek viseled gondját urunk érdekében legjobb tehetséged és üzleti érzéked szerint, hanem hűségesen megtartod e gyengédebb szövetséget is azáltal, hogy Petepré lelkének szolgálatát is ellátod, és támogatod méltóságát s igazolod minden képességeddel - s természetesen aggasztón kényes voltát soha meg nem sérted, és különösen meg nem kísérled, hogy kárt tégy benne szóval vagy tettel. Szentül ígéred ezt, fiam, Ozarszif?

- Szentül és szívesen - felelte József a haldokló beszédére. - Ne legyen gondod emiatt, atyám! Fogadom, hogy segítségére leszek lelkének kíméletes szolgahűséggel, szövetségünk szerint, s ínségében kitartok mellette emberi hűséggel, és rád gondolok, ha valaha kísértésbe jutnék, hogy azt a fájó sérelmet okozzam neki, amit a hűtlenség jelent a magányosnak - erről bizonyos lehetsz!

- Ez nagyon megnyugtat - mondta Mont-kav -, noha a halál érzése túlságosan is izgat, amit nem volna szabad tennie; mert mi sem közönségesebb, mint a halál, és kiváltképpen az enyém, egyszerű emberé, aki a magasabb dolgokat mindig szándékosan kerülte: így nem is halok magasabb halált, s nem is akarok belőle nagy dolgot csinálni, amint szerelmemből sem csináltam Olajfácska iránt, és szülési kínjait sem mertem természetfelettinek nevezni. De téged, Ozarszif meg akarlak áldani fiam helyett, nem minden ünnepélyesség nélkül, mert az áldás ünnepélyes, nem pedig én, azért hát hajolj a vak keze alá. A házat és udvart rád hagyom, valóságos fiam és utódom, Petepré, a nagy udvaronc, az én uram ispáni hivatalában; és lemondok róla a te javadra, ami nagy gyönyörűség az én lelkemnek - igen, ez az öröm hozza nekem a halált, hogy lemondhatok, ami, úgy érzem, örvendező izgalmat kelt bennem, nem mást. És hogy mindent rád hagyjak, az az úr akarata szerint történik, aki rád mutat szolgái között ujjával, és téged jelöl meg helyettem elöljárójának halálom után. Mert amikor utoljára meglátogatott szívének jóságában, és tanácstalanul nézett rám, megbeszéltem vele, és azt kértem a magam számára, hogy csupán rád irányítsa ujját, és téged nevezzen néven, ha istenné leszek, hogy a ház és ügyletei felől megnyugodtan mehessek a másvilágra. “Igen - mondotta -, így lesz, Mont-kav, derék öreg, így lesz. Rá fogok mutatni, ha csakugyan elmégy, ami nagyon fájna nekem, habozás nélkül rá és senki másra, ez el van intézve, és ha bárki próbálna belebeszélni, az észre fogja venni, hogy akaratom érc és Retenu bányáiból való fekete gránithoz hasonló.” Ő maga mondta, hogy ilyen az én akaratom, és magam sem mondhattam mást. “A bizalom jó érzését kelti bennem ő, még jobban, mint ahogy te magad életed folyamán, és gyakran szinte úgy láttam, hogy egy isten van vele, vagy több is, akik mindent sikerre vezetnek kezében, amit tennie kell. S még kevésbé fog megcsalni, mint te a magad becsületességében, mert hazulról tudja, mi a bűn, és holmi talizmánfélét hord a hajában, ami megvédi a bűn ellen. Röviden, abban maradunk, hogy Ozarszif lesz utánad a ház ispánja és minden gond viselője, amivel magamnak lehetetlen törődnöm. Rá fog mutatni ujjam.” Ezek voltak az úr szavai - pontosan megőriztem őket emlékezetemben. Így csak azután áldlak meg, miután ő már megáldott, mert hogy is lehetne másként? Mindig csak az áldottat áldjuk meg, és a szerencsésnek kívánunk szerencsét. Az a vak is a sátorban csak a Simát áldotta meg, mert az volt az áldott, nem a Bundás. Többet nem lehet tenni. Légy áldott hát, amilyen vagy! Jókedvű vagy, és hetykén nyúlsz minden magasabbhoz, anyád kínját természetfelettinek merészeled nevezni és születésedet szűzinek, bárha vitatható alapon - ezek az áldás jegyei, amivel én nem rendelkeztem, tehát nem adhatom tovább, de áldón szerencsét kívánhatok hozzá, mivel meghalok. Hajtsd mélyebbre fejed kezem alá, fiam, a magasratörő fejét a szerénynek keze alá. Rád hagyom a házat, az udvart és a mezőt Petepré nevében, akiért kormányoztam; neked adom zsírját és gazdagságát, hogy állj élén a műhelyeknek, a készleteknek a kamrákban, a kert gyümölcseinek, a nagymarhának és aprómarhának, valamint a földmívelésnek a szigeten, az elszámolásoknak és mindennemű csereberének, és rendelkezzél vetéssel és aratással, konyhával és pincével, az úr asztalával, az ágyasház szükségleteivel, az olajmalmokkal, a borpincékkel és az udvar népével. Remélem, semmit sem felejtettem el. De te se felejts el engem, Ozarszif, ha most istenné válok és Oziriszhoz hasonlóvá. Légy az én Hóruszom, aki megvédi és igazolja az atyát, ne engedd olvashatatlanná válni sírföliratomat, és folytasd életemet! Mondd, gondoskodsz róla, hogy Min-neb-maát mester, a balzsamozó és legényei nagyon szép múmiát csináljanak belőlem, nem feketét, hanem szép sárgát, amihez minden szükségeset kezükre adok, nem azért, hogy a maguk javára fordítsák, hanem hogy engem sózzanak meg jó nátronnal, és finom balzsamokat használjanak megörökítésemre, stiraxot, borókát, cédrusgyantát a kikötőből, édes pisztáciabokor mézgáját és gyengéd kötéseket testemre? Vigyázni fogsz rá, fiam, hogy örök hüvelyem szépen legyen befestve s bévül hézag nélkül fedve védő varázsigékkel? Megígéred, hogy kezére nézel Imhotepnek, a nyugati halottak papjának, hogy az alapítványt, amit áldozati étkekre, kenyérre, sörre, olajra és tömjénre tettem nála, nem osztja szét gyermekei között, hanem az egyiküknél marad, és atyád örökké el lesz látva étellel és itallal az ünnepnapokon? Milyen jó és kedves, hogy mindezt áhítatos hangon megígéred nekem, mert a halál közönséges, de nagy gonddal jár, és az embernek sok szempontból kell biztosítania magát. Állíts egy kis konyhát is kamarámba, hogy a cselédség bikacombot süthessen abban számomra! Tégy egy alabástromból készült libasültet is belé, egy boroskancsót fából, és bőségesen adj agyagból gyúrt szikomorfügéidből! Szívesen hallom, amint jámbor szavakkal megnyugtatóan megígéred mindezt. Helyezz mindenesetre egy evezőkkel ellátott hajócskát is ravatalom mellé, és hagyj benn nálam még néhány kötényes szolgát is, hogy jelentkezzenek helyettem, ha a Nyugati munkára hív termékeny mezejére, mert nekem átfogó elmém volt, amely alkalmas az áttekintésre, magam azonban nem tudom kezelni az ekét és a sarlót. Ó, mennyi előrelátást kíván a halál! Nem felejtettem el semmit? Ígérd meg, hogy arra is gondolni fogsz, amit elfelejtettem, például ügyelj rá, hogy szívem helyére azt a szép jáspisbogarat tegyék, amelyet Petepré ajándékozott nekem szíve jóságában, s amelyen írva áll, hogy szívem föl ne ágaskodjék a mérlegen tanúként ellenem! A ládafiában van, jobbra, a tiszafa szekrénykében, két gallérommal együtt, amelyeket rád hagyok. Ennyi elég, befejezem halotti beszédemet. Mindenre úgysem gondolhatunk, és sok nyugtalanság marad bennünk még, amit maga a halál okoz és csak látszólag az előrelátás szükségessége. Maga a kérdés és a bizonytalanság, hogy miként élünk majd elmúlásunk után, inkább csak ürügye a halál nyugtalanságának és az alak, amelyet gondolatainkban ölt, de hiába, ezek az én gondolataim a nyugtalanság gondolatai. A fákon fogok-e ülni, mint madár a madarak között? Tetszésem szerint lehetek-e ez vagy az: kócsag a mocsárban, szkarabeusz, amely golyóbisát görgeti, lótuszkehely a vízen? Ott fogok-e élni kamarámban, és örvendezni az alapítványomból bemutatott áldozatnak? Vagy oda jutok, ahol Ré világít éjszaka, és ahol minden egészen olyan, mint itt, ég és föld, folyam, mező és ház, és ismét Petepré legöregebb szolgája leszek, ahogyan megszoktam? Így is, úgy is hallottam s még másként is és mindezt egyszerre, és egyik a másikat is jelentheti, és mind a mi nyugtalanságunkat, ami azonban elmerül a morajló álomban, mely immár hívogat. Ereszd le ismét vánkosaimat, fiam, mert erőm fogytán van, és az áldás és a gond fölemésztette maradékát. Átadom magam az álomnak, amely részegítve zúg fejemben, de mielőtt átengedem magam, persze gyorsan még tudni szeretném, rátalálok-e újra nyugat Nílusának partján az én elpusztult Olajfácskámra? Ah, az most az első gondom, hogy az utolsó pillanatban, amikor el akarok szunnyadni, vissza ne rántson a görcs. Mondj jó éjszakát, fiam, legjobb tudásod szerint, fogd le karom-lábam, és igézd le a görcsöt csitító szavakkal! Járj el még egyszer finom tisztedben - utoljára! És nem is utoljára; mert ha a megdicsőültek Nílusa partján minden egészen olyan, mint itt, akkor nyilván te is, Ozarszif, ismét mellettem leszel legényemként, s elmondod az esti áldást, tehetséged szerint kedves változatokban minden éjszakára. Mert áldott vagy te és áldást adó, de én csak szerencsét kívánhatok... Nem tudok tovább beszélni, barátom! Végszavaimnak vége. De ne hidd, hogy én már nem hallak téged!

József jobbja a haldokló sápadt kezén feküdt, s baljával leszorította combját.

- Béke veled! - mondotta. - Nyugodj csendesen éjszaka, atyám! Lásd, én virrasztok, és vigyázom tagjaidat, s te tökéletesen gondtalanul távozhatsz a vigasztalás ösvényén, és többé semmivel sem kell törődnöd; gondold csak meg, és légy vidám: többé semmivel! Sem tagjaiddal, sem a ház üzleteivel, sem önmagaddal, s hogy mi lesz belőled, és milyen lehet az élet utáni élet - ez az éppen, hogy mindez és az egész most már nem a te dolgod és gondod, és nem kell hogy nyugtalanság gyötörjön miatta, hanem mindent úgy hagyhatsz, ahogyan van, mert valahogy kell lennie, ha már van, s így vagy úgy csak ellesz, gondoskodás történik rólad, te azonban túl vagy minden gondon, és egyszerűen belefeküdhetsz abba, amiről már gondoskodtak. Nem pompásan kényelmes és megnyugtató ez? A Kell és a Szabad nem ugyanaz-e ma is, mint valaha, amikor esti áldásom azt ajánlotta, ne gondold, hogy nyugodnod kell, hanem hogy szabad? Lásd, most szabad! Vége ajnak-bajnak és minden tehernek. Nem szenved többé a test, fojtogató tódulás, ijesztő görcs nincs többé. Nincs undok orvosság, égető borogatás, vérszopó pióca a nyakon. Föltárul terheid börtönodúja. Kisétálsz, és szabad lélekkel bandukolsz tova a vigasztalás ösvényén, amely minden lépéssel messzebb visz a Vigasztaló felé. Mert eleinte még olyan völgyekben jársz, amelyeket már ismersz, s amelyek minden este befogadtak áldásom hatására, s anélkül, hogy tudnál róla, még némi nehézkességet s szorongást okoz tested, amit itt tartok kezemmel. Csakhamar azonban - nem is veszed észre léptedet, amely előrevisz - a tökéletes könnyűség berkei fogadnak be, ahol az itteni vesződségnek többé a leghalványabb és legöntudatlanabb nyoma és hatása sincs, és nyomban megszabadulsz minden gondtól és tépelődéstől arra nézve is, mi történt s mi van veled s mi lesz belőled, és csodálkozol, hogyan is gyötörhetted magad valaha is efféle gondokkal, mert minden olyan, amilyen, s a legtermészetesebb, leghelyesebb, legjobb, legszerencsésebb egyensúlyban van önmagával és veled, aki Mont-kav vagy örökkön-örökké. Mert ami van, az van, és ami volt, az lesz. Nehéz bajodban kételkedtél, hogy rátalálsz-e Olajfácskádra a túlsó mezőkön? Nevetni fogsz csüggedéseden, mert lásd, itt van melletted - és hogyan is ne lenne, hiszen a tiéd. Én is melletted leszek, Ozarszif, a halott József, ahogy előtted nevezem magam - az izmáeliták elvisznek tehozzád. Mindig át fogsz jönni az udvaron szakállasan, fülönfüggősen és könnyzacskókkal szemed alatt, amelyek valószínűleg azokon az éjszakákon keletkeztek, amikor titkos-szerényen sirattad Beketet, az Olajfácskát, és megkérded: “Mi ez? Miféle emberek?”, és így beszélsz: “Kérlek! Azt gondoljátok, azzal tölthetem Ré napját, hogy locsogástokat hallgatom?” Mert mivel te Mont-kav vagy, nem esel ki szerepedből, és úgy teszel az emberek előtt, mintha csakugyan elhinnéd, hogy senki más nem vagyok, csak Ozarszif, az eladó idegen rabszolga, holott titkon, szerény sejtéssel tudod már előbbről, ki vagyok és milyen ívet járok, hogy utat törjek az isteneknek, testvéreimnek. Jó utat hát, atyám és elöljáróm! A fényben és könnyűségben viszontlátjuk egymást!

Ekkor József becsukta száját, s abbahagyta a jóéjt-kívánást, mert látta, hogy az ispán bordái és hasa mozdulatlanok, és hogy észrevétlenül már kijutott a völgyekből a berkekbe. Fogott egy tollat, amelyet többször Mont-kav szeme elé tartott, hogy látja-e még, azután ajkára helyezte. A toll nem rebbent meg. A szemeket nem kellett lezárni, mert békésen lecsukódtak a kezdődő szendergésben.

A balzsamozók eljöttek, és sóztak és fűszerekkel telítették Mont-kav testét negyven napon át, akkorra végképp bepólyálták és ládába tették, amelybe nagyságra pontosan beleillett, és tarka Oziriszként még néhány napig ott állt a kerti házikó mélyén az ezüst uraságok előtt. Azután még egy hajóutat kellett tennie a folyón, le az abodui szent sírhoz, hogy meglátogassa a nyugati urat, mielőtt közepes pompával bevonulna megtakarított sziklakamrájába, Thébe hegyeibe.

József pedig sohasem tudott erre az atyára gondolni anélkül, hogy szeme meg ne nedvesedett volna. Ilyenkor szeme megszólalásig Ráhel szeméhez lett hasonló, mely a türelmetlenség könnyeiben úszott az időben, amikor Jákób és ő egymásra vártak.

HATODIK FEJEZET: A MEGSZÁLLOTT

A félreismerés szava

És lőn ezek után, hogy az ő urának felesége Józsefre veté szemeit, és mondá...

Az egész világ tudja, mit mondott Mut-em-enet, Potifár címzetes asszonya, amikor szemét Józsefre, férjének ifjú udvarnagyára “veté”, s mi nem akarjuk s nem is akarhatjuk kétségbe vonni, hogy egy napon végezetül, végső zavarodottságában, a kétségbeesés magas lázában csakugyan ezt mondta, s hogy ez alkalommal valóban azt a rettenetesen nyílt és keresetlen formulát használta, amelyet a hagyomány ad szájába, mégpedig olyan közvetlenséggel, mintha az asszony számára egészen természetes és semmibe sem kerülő ledéren őszinte ajánlatról lett volna szó, s nem inkább a végső lelki és testi nyomorúság kései sikolyáról. Nyíltan megvallva, megrémülünk egyszerűsítő szűkszavúságától az afféle tudósításnak, mely az élet keserves aprólékosságának oly kevéssé felel meg, mint a mi forrásunk, és ritkán éreztük elevenebben, milyen ellensége az igazságnak a megnyirbálás és lakonizmus, mint ezen a helyen. Ne gondolja senki, hogy nem érezzük a levegőben rezgő kárhoztatást, amely kimondva avagy sem, esetleg csupán udvariasságból elhallgatva, egész előadásunk, történetmagyarázatunk ellen irányul, s melynek lényege az, hogy a történet velősségében, ahogy ős-szövegében elénk tárul, úgysem múlható felül, és egész, immár oly hosszúra nyúló vállalkozásunk kárba veszett fáradozás. De hát, ha szabad kérdeznünk, mióta versenytársa a magyarázat a szövegének? És azután: a “miként” fejtegetését nem illeti-e meg annyi méltóság és életfontosság, mint a “tény” hagyományát? Vajon az élet nem csupán a “miként”-ben teljesül-e be? Emlékeztetünk arra, amit már régebben is figyelembe vettünk, hogy mielőtt a történet első ízben elbeszéltetett volna, önmagát beszélte el - mégpedig olyan pontossággal, amilyennek remekelni csak az élet tud, s amit utolérni az elbeszélőnek nem lehet reménye és kilátása. Csak megközelíteni tudhatja, amikor az élet “miként”-jének hívebben szolgál, mint amennyire a “tény” tömör szelleme lehetővé teszi. De ha valahol helyénvaló a magyarázgató hűség, akkor itt az, Potifár asszonyát s azokat a szavakat illetően, amiket a hagyomány szerint oly köntörfalazás nélkül mondott ki.

A kép, amit ezek alapján József úrnőjéről kényszerülnénk, vagy legalábbis szinte ellenállhatatlan kísértésben volnánk alkotni, és amit, attól tartunk, széles e világ csakugyan alkot róla, olyan téves, hogy amikor a hűség útján helyesbítjük, valóságos szolgálatot teszünk az alapszövegnek - értjük ezen az első elbeszélést vagy, helyesebben, az önmagát elbeszélő életet. A parázna gátlástalanságnak és szégyentelen csábításnak ez a csalfa képe azzal, amit Józseffel együtt a kerti házacskában hallottunk a mégiscsak tiszteletre méltó öreg Tuij szájából menyéről, s amiben kissé már pontosabb élet mutatkozik meg, mindenesetre nehezen egyeztethető össze. “Büszkének” nevezte őt Petepré anyja, lehetetlennek nyilvánítva, hogy a “liba” névvel rontson neki; gőgösnek nevezte, holdapácának és kiválasztottnak, akinek lénye oly fanyar illatú, mint a mirtusz lombja. Úgy beszél az ilyen, mint ahogy a hagyomány beszélteti? Mégis így beszélt, szó szerint és ismételten így beszélt, amidőn már teljesen megtörte a szenvedély - mi is ezt állítjuk. De a hagyomány elmulasztja hozzáfűzni, mennyi idő telt el, mialatt inkább leharapta volna a nyelvét, semhogy így beszéljen. Elmulasztja közölni, hogy magányosságában csakugyan, szó szerint és testileg véve nyelvébe harapott, mielőtt első ízben, fájdalmában selypítve, ajkára vette a szót, amely most már örökké csábítónak bélyegzi. Csábítónak? Egy hasonló sorsú nő magától értetődően csábítóvá lesz - a csáb külső színe és testi megjelenése belső megpróbáltatásának; a természet az, amely édesebb csillogást ad szemébe, mint a mesterséges becsöpögtetések, amikre a szépítőművészet tanítja; amely a száj pirosát igézőbbé tüzesíti, mint a pirosító festék, s ajkát bensőséges-sokértelműbb mosolyra duzzasztja; amely rákényszeríti, hogy ártatlan-fortélyos számítással öltözzék és ékítse magát, mozdulatait a célhoz kecsesíti, egész testének, amennyire eredeti alkata csak lehetővé teszi, s néha valóban még azon fölül is, a szerelemrekészség jellegét adja. Mindez eleve és alapjában nem akar semmi mást jelenteni és mondani, mint amit József úrnője végül kimondott. De az, akivel belülről így történik, felelőssé tehető-e érte? Boszorkányságból csinálja-e mindezt? Egyáltalán tud-e róla másként, mint gyötrő szenvedése által, amely ingerlő alakban tör kifelé? Röviden, ha csábítóvá tétetik, csábító-e azért?

A csábítás módját és mikéntjét elsősorban a megszállott születése és neveltetése is befolyásolja. Hogy Mut-em-enet, családiasan Eni vagy Enti is, a megszállottság állapotában úgy viselkedhetett volna, mint egy szajha, ez ellen a föltevés ellen szól már gyermekszobája, amely az elképzelhető legfőúribb volt. Ami a becsületes Mont-kavnak kijárt, az megilleti azt az asszonyt is, aki József sorsára még nagyobb hatással volt, mint amaz: tudniillik, hogy eredetéről közöljük a legszükségesebbet.

Senkit sem fog meglepni, ha azt hallja, hogy Petepré, a legyezősúr felesége nem valami sörmérő vagy kőcipelő lánya volt. Régi hercegi nemzetségből származott, nem többől s nem kevesebből, jóllehet régideje volt, hogy ősei patriarkális kiskirályokként s nagy terjedelmű birtok uraiként székeltek Közép-Egyiptom egyik hercegségében. Akkor még ázsiai pásztorvérből származó, az ország északi részén lakó idegen uralkodók hordták Ré kettőskoronáját, és Véze fejedelmei, délen, évszázadokon át a betolakodók alattvalói voltak. De hatalmasok támadtak közöttük, Szekenjenré és fia, Kemózisz, akik fölkeltek a pásztorkirályok ellen, és szívós küzdelmükben azoknak idegen vére tulajdon becsvágyukat hatékonyan ingerlő fegyver volt. Sőt Kemózisz vitéz testvére, Amózisz a külföldiek megerősített székhelyét, Auariszt megtámadta és elfoglalta, és az idegeneket teljesen kiűzte az országból, oly módon szabadítva ezt föl, hogy magának és a maga házának birtokába vette, és az idegen uralom helyébe a magáét állította. Az ország hercegei nem mind ismerték el azonnal a hős Amóziszban a szabadítót, és uralmát nem fogták föl a szabadsággal egyértelműnek, amint ő maga. Némelyek közülük, bizonyára tudták, miért, inkább az auariszi idegenekkel tartottak, s szívesebben maradtak az ő hűbéreseik, semhogy egy maguk közül való fölszabadítsa őket. Sőt, még a sokáig nyakukon ülő urak végleges kiűzetése után is egyes szabadulni nem akaró hercegek föllázadtak a szabadító ellen, amint az okmányokban áll: “a lázadókat ellene sorakoztatták”, úgyhogy előbb még nyílt csatában le kellett győznie őket, mielőtt a szabadság helyreállhatott volna. Magától értetődik, hogy ezek a fölkelők elvesztették birtokaikat. De a thébei országszabadítóknak különben is szokásuk volt, hogy amit az idegenektől elvettek, maguknak tartották meg, úgyhogy akkor egy folyamat indult meg, amely történetünk idején már igen előrehaladt, de lezárva még nem volt, hanem ennek során fejeződött be; tudniillik a törzslakos főnemesség birtokainak kisajátításával és a javak bekebelezésével a thébei korona javára, amely mindinkább az ország egyedüli birtokosa lett, s a földet bér ellenében kiadta, vagy templomoknak és kegyenceknek ajándékozta, mint ahogy Fáraó adományozta Peteprének ama termékeny szigetet a folyón. A régi hercegi nemzetségek pedig hivatalnok- és katonanemességgé lettek, amely Fáraó kíséretét alkotta, és hadseregében vagy igazgatásában a főhivatalokat töltötte be.

Mut családjával és nemesi nemzetségével is így történt. József úrnője egyenes ágon származott attól a Teti-an nevű hercegtől, aki annak idején “a lázadókat fölsorakoztatta”, s akit a csatában előbb le kellett verni, hogy fölszabadítottnak ismerje el magát. De Fáraó nem tartott haragot Teti-an unokái és dédunokái ellen. A nemzetség nagy és előkelő maradt, csapatparancsnokokat, kabinetfőnököket és kincstárosokat adott az államnak, asztalnokokat, főkocsihajtókat és királyi fürdőmestereket az udvarnak, sőt kebeléből egyesek a régi hercegi címet is megtartották, amikor tudniillik nagyvárosok, mint Menfe vagy Tine főkormányzói lettek. Így Eni atyja, Mai-Szahme Véze egyik városfejedelmi magas tisztét töltötte be, egyiket a kettő közül; mert egy állt az elevenek városának és egy a nyugati halottak városának élén, és Mai-Szahme volt a nyugati város fejedelme. Mint ilyen, Józseffel szólva, szép sorban élt, és bizonyára örömolajjal kente magát, ő is és övéi is, Emivel, a szép termetű gyermekkel együtt, ha ez már nem is volt nagybirtokos hercegnő, hanem egy újkori hivatalnok leánya. Abból, amit városfejedelmi szülei határoztak felőle, elég jól le lehet olvasni a változásokat, melyek az atyák napjai óta a család gondolkodásmódjában beállottak. Mert amikor, természetesen nagy udvari előnyök kedvéért, szeretett gyermeküket már zsenge korban Petepréhez, Huij és Tuij címzetes-udvaronccá formált fiához adták nőül, világosan kimutatták, hogy törzsökös-földhözkötött elődeik termékenységeszménye bennük már az új korral erősen meggyöngült.

Mut gyermek volt abban az időben, amikor hasonló módon rendelkeztek vele, mint Potifár spekuláló nemzői a rúgkapáló fiúcskával, midőn a fény udvarnokává szentelték. Nemének igényei, amelyeket a szülők nem vettek tekintetbe, ezek az igények, melyeknek jelképei a víz feketítette föld és a holdtojás, minden anyagi élet forrása, némán és csak csíraként szunnyadtak benne, nem tudva magukról s nem emelve a legkisebb ellenvetést sem a szerető gondú, életellenes rendelkezést illetően. Mut könnyű volt, vidám, zavartalan, szabad. Olyan volt, mint a vízivirág, amely a tótükrön úszva mosolyogva fogadja a nap csókjait, és mit sem tud róla, hogy hosszú indája a mélység sötét iszapjában gyökerezik. Szeme és szája közt akkor még nem volt semmi ellentmondás; gyermekesen semmitmondó összhang uralkodott inkább a kettő között, mivel hetyke kislánypillantása az elszomorító szigorúságot nem ismerte még, a száj különös, kígyózó szabása pedig elmélyülő zugaival még sokkal kialakulatlanabb volt. A kettő meghasonlása csak lassanként alakult ki az évek folyamán, amelyeket mint holdapáca és a napkamarás tiszteletbeli felesége élt le, nyilvánvaló jeléül annak, hogy a száj az alsóbb hatalmakhoz közelibb és rokonabb képződmény és eszköz, mint a szem.

Ami testét illeti, mindenki ismerhette termetét és teljes szépségét, mivel a “szövött levegő”, leheletfinom selymes luxusfonadék, amit viselt, az ország szokása szerint minden vonalát közszemlére engedte. Azt mondhatjuk, hogy e test lényegében inkább egyezett a szájjal, mint a szemmel; magas helyzete nem gátolta virágzását, és nem akadályozta duzzadását; kicsiny és kemény mellével, finom tarkójával és hátával, gyengéd vállával és tökéletes szoborkarjaival, a nemesen hosszú combú lábakkal, melyeknek felső vonalai igazi nőiességgel lendültek a felséges csípő- és fartájékba, az elismerten legszebb női test volt országszerte: Véze nem ismert magasztalásra méltóbbat, s az emberekben, természetük szerint, megpillantásakor ősi-szép álomképek derengtek föl, a kezdet és a kezdet előtt képei, amelyek az eredet holdtojásával álltak vonatkozásban: egy remek szűz képe, aki alapjában - még egészen nedves alapokon - maga volt a szerelem lúdja szűz alakban, és akinek ölére csapkodva széttárt szárnnyal egy pompás hattyú simult, egy gyöngéd hatalmú, hótollú isten, a megtisztelt s meglepett szüzet röpködő szerelmi művelettel igázva le, hogy megszülje a tojást...

Csakugyan, ezek az ősképek világosodtak meg Véze fiainak bensőjében, ahol a homályban rejtőztek, Mut-em-enet áttetsző alakjának megpillantásakor, noha ismerték a holdas-szűzi állapotot, amelyben a hölgy élt, és amelyet szigorú tekintetű szeméből ki is lehetett olvasni. Tudták, hogy ezek a szemek mértékadóbb tanúi lényének s életének, mint a mindenesetre mást mondó száj, amely megadón mosolyoghatott volna alá a hattyú királyi működésére; tudták, hogy ez a test legmagasabb pillanatait, elégtételeit és beteljesüléseit egyáltalán nem efféle látogatások fogadásában élte meg, hanem egyedül csak abban, ha ünnepi napokon, a csörgettyűt rázva, szertartásos táncban feszült ki Amun-Ré előtt. Röviden, nem mondtak róla semmi rosszat; nem volt köztük gonosz suttogás és hunyorgás, ami ezt az asszonyt illette volna, és szája szerint hangzott, szemét azonban meghazudtolta volna. Éles nyelvvel szapultak másokat, akik igazában férjnél voltak, mint Teti-an unokája, és erkölcsileg mégis a legnagyobb zűrzavarban éltek, rendi hölgyeket is, az isten ágyasait is, például Renenutetet, a főmarhamester feleségét - olyasmit is tudtak róla, amit Amun marhamestere nem tudott vagy nem akart tudni, sok mindent tudtak, és élvezettel élcelődtek gyaloghintója és kocsija mögött, mint másoké mögött is. Petepré első és úgyszólván igazi asszonyáról azonban semmit sem tudtak Thébében, és meg voltak győződve róla, hogy nem is tudhatnának. Szentnek tartották, kiválasztottnak és megőrzöttnek Petepré házában és udvarán, valamint azon kívül is, és ez nem volt kicsiség, tekintve vérré vált kedvüket és hajlamukat az élcelődésre.

Akárhogy gondolkodik erről a hallgatók köre, nem tartjuk feladatunknak, hogy Micrájim szokásait és különösképp No-Amun hölgyvilágának életberendezését vizsgáljuk: régebben hallottuk már az öreg Jákób ünnepélyes-éles kijelentéseit e szokásokról. Az ő világismeretében volt némi patetikus-mitizáló vonás, amelyet jó figyelmen kívül hagyni, hogy túlzásokba ne essünk. De magvas szavai azért természetesen nem álltak egészen ellentétben a valósággal. Olyan embereknél, akiknek a bűnre nincs szavuk, sem róla elképzelésük, akik szövött levegőből készült ruhákban járnak-kelnek, embereknél, akiknek állat- és halott-tisztelete ezenfelül az érzület bizonyos testiességét feltételezi és követeli, már eleve, minden tapasztalatot és igazolást megelőzően valószínű az erkölcsöknek az az aggálytalansága, amelyet Jákób oly költői-színező szavakkal vázolt föl. A tapasztalat meg is felelt a valószínűségnek - inkább logikai elégültséggel, mint gonoszkodással állapíthatjuk ezt meg. Pletykaszimatolás lenne, ha ezt a megfelelést egyenként mutatnánk ki Véze asszonyainál. Keveset lehet itt tagadni, és sokat kell megbocsátani. Járassuk csak meg pillantásunkat Renenutet, a főmarhamesterné és a királyi gárda bizonyos igen csinos alhadnagya között, vagy esetleg ugyanezen magas rangú dáma és a Honszu-templom egyik ifjú, sima fejű papja között, s oly viszonyokra mutathatunk rá, amelyek Jákób képes kifejezéseit nagymértékben igazolják. Nem a mi feladatunk, hogy erkölcsbírák módjára pálcát törjünk Véze fölött, ilyen nagyváros fölött, melyben több mint százezer ember lakik. Amit nem lehet menteni és védeni, arról levesszük kezünk. Egyvalakiért azonban tűzbe tesszük, és készek vagyunk egész elbeszélői tekintélyünket föltenni életmódja feddhetetlenségéért bizonyos időpontig, amikor is ez az életmód mindenesetre isteni erők beavatkozására menádszerűen kezdett botladozni; s ez az egy Mai-Szahme, a város fejedelme lánya, Mut-em-enet, Potifár felesége. Hogy afféle szajhatermészet lett volna, akinek a neki tulajdonított ajánlat úgyszólván mindig ajkán lebeg s könnyedén s szemtelenül röppen el róla, oly meghamisító elképzelés, hogy az igazság kedvéért minden erővel rajta kell lennünk megdöntésén. Amikor ő azt a szót végül összeharapdált nyelvvel elsuttogta, már nem ismerte önmagát; magánkívül volt, szenvedései zsákmánya, alsóbb hatalmak korbácslengető bosszúvágyának áldozata, akiknek szája elkötelezte, holott szeme azt hitte, hogy hűvös lenézéssel tekinthet rájuk.

Fölnyílnak a szemek

Ismeretes, hogy Mut jó szándékú szülői megegyezés alapján már zsenge gyermekkorában jegyese és házastársa lett Huij és Tuij fiának, s a belső folyamatosság kedvéért arra sem árt emlékeztetni, hogy házassági kötelékük formai természetét kezdettől fogva megszokta, s az a pillanat, amely materiálisan fölfedhette volna a hiányokat, elfolyó homályban maradt. Nem hiábavaló megjegyezni ezt: szüzessége névlegesen már annak idején megszűnt - és más aztán nem is történt. Még alig volt igazi szűz, inkább serdülő, amikor egy előkelő ágyasház elkényeztetett feje lett, aki a legnagyobb bőségben fürdik, akit meztelen szerecsenlányok vad alávetettségben és heréltek gyengéd hajbókolással hordanak tenyerükön, első és igazi tizenöt más, nagyon különböző eredetű, fényűzésben tespedő országbeli szépség között, kik együttesen maguk is puszta és üres fényűzés voltak, az áldásház dísznek és szemnek való tartozékai, egy udvaronc élvezhetetlen szerelmi tulajdonai. Mint királynője a fecsegőknek és ábrándozóknak, kik szemöldöke rándulását lesték, mélabúba merültek, ha ő szomorú volt, fölszabadult gágogásba csaptak, ha vidámnak látszott, s egyébként Petepré, az úr apró, semmitmondó kegyeiért civódtak ostobán, ha ez, miközben édességgel és ámbrapálinkával kínálták, körükben egy megtisztelő játszmát játszott le Mut-em-enettel az ostáblán - mint a hárem csillaga tehát, az egész ház női feje is volt egyben, Potifár felesége, szűkebb és magasabb értelemben, mint amaz ágyasok, egyszóval az úrnő, aki megfelelő körülmények között az úr gyermekeinek anyja lett volna, a birtok főépületében tetszése szerint lakhatott saját szobájában (a keleti szoba volt ez, az északi oszlopcsarnokban, ahol József fölolvasói szolgálatát szokta végezni, s amely a házastársak szobáit egymástól elválasztotta), aki továbbá a táncmutatványokkal és zeneszóval széppé tett vendégségek alkalmával, amelyeket Potifár, Fáraó barátja Thébe előkelő társaságának adott házában, a háziasszony és vendéglátó szerepét töltötte be, s más előkelőségek házában, elsősorban az udvarnál tartott hasonló ünnepségeken az úrral együtt vett részt.

Élete izgalmas volt és zsúfolva elegáns kötelezettségekkel - hiábavaló kötelezettségekkel, ha úgy vesszük, de ezek nem kevésbé emésztők, mint a fontosak. Minden civilizált társadalom tudja, mennyire lefoglalják az előkelő hölgyek életerőit a társadalmi életnek, a puszta kultúrának és túlburjánzó részleteinek követelményei, úgyhogy a formaságokon túl sohasem kerül sor a lényegesre, a lélek és agy életére, s a szív hűvös üressége, amely tudatosan nem nélkülöz semmit, még szomorúnak sem nevezhető megszokássá válik. Minden korban és égtájon föllelhető az ilyen hévtelen asszonyi nagyvilágiság, és bátran mondhatjuk, nem sokat jelent, hogy a férj, akinek oldalán ilyen nagydáma-életet kell leélni, valóságos testőrezredes-e, vagy csak udvari cím szerint az. Az öltözködőasztal szertartása például ugyanoly igényes marad, akár az a célja, hogy a férj vágyait ébren tartsa, akár puszta öncélként, a társadalmi kötelezettségek kedvéért végzik. Mut, mint rangbeli társnői valamennyien, hosszú órákat áldozott rá naponként. Végrehajtása közben: zománcosan csillogó ujj- és lábkörmeinek kínosan körülményes ápolásánál; az illatos fürdőknél, szőrtelenítő eljárásoknál, kenéseknél és dögönyözéseknél, melyeket azért vállalt, hogy megőrizze jó alakját; a kényes kifestéseknél és cseppentéseknél, melyeknek tárgya amúgy is szép, acélkék íriszű és sokféle pillantásban és villantásban jártas, a festékespaletta, az utánahúzó hegyes ecset és tekintet-édesítő szerek magasiskolájában azonban igazi drágasággá és ékszerré emelt szeme volt; miközben haját ápolta, akár a magáét, mely fényes fekete és kék vagy arany púderrel gyakran porozott fürtök félrövid sűrűsége volt, akár különböző színű, copfba, bodorba, varkocsba és rojtozott gyöngyfonadékba rakott parókáit - eközben, valamint a virágszerű öltönyök finom érzékű összehangolásánál a hímzett és lant alakúra vasalt csípőszalagokkal és apró redőkben rakott vállátvetőkkel; a térden átnyújtott ékszerek kiválasztásánál feje, keble és karjai díszítésére: mindezenközben a mezítelen szerecsenlányoknak, a fodrász-eunuchoknak és öltöztető-komornáknak nem volt szabad nevetniök, s Mut maga sem nevetett sohasem, mert egy kis figyelmetlenség, apró hanyagság e kultusz dolgaiban az előkelő világban megszólásra, az udvarnál gonosz botrányra adott volna alkalmat.

Ott voltak aztán a látogatások a hasonlóképp élő barátnőknél, akikhez elvitette magát, vagy akiket magánál fogadott. Ott volt a szolgálat a Merimat-palotában Teje, az isteni feleség mellett, akinek díszkíséretéhez Mut tartozott - éppúgy tartotta a legyezőt, mint férje, Petepré, s részt vett az éjszakai vízi ünnepségeken, amelyeket az Amuntól-foganó a királyi kert Fáraó parancsára létesített mesterséges taván rendezett, s melyeknek szépsége nemrég föltalált tarka tüzű fáklyák sziporkázó színeiben mártózott meg. Ott voltak továbbá - az istenanya neve emlékeztet rá - a sokat emlegetett jámbor jelentős tiszteletbeli kötelességek, amelyek a társadalmi-nagyvilágiból az egyházi-papihoz visznek át, és amelyek elsősorban kölcsönözték szemének a gőgös-szigorú kifejezést: azok a kötelességek tehát, amelyek mint a Háthor-rend tagjára és Amun háremhölgyére mint a napkorongot fogó tehénszarvak viselőjére, röviden mint időleges istennőre hárultak rá. Egészen különösnek mondható, mennyire hozzájárult Eni életének ez az oldala és tevékenysége ahhoz, hogy az előkelő hölgy világ iránti hidegségét fokozza, és szívétől távol tartsa a lágyabb álmokat. Ez összefüggött házasságának névlegességével - amivel különben önmagában semmilyen szükségszerű összefüggésben nem volt. Amun ágyasháza egyáltalában nem volt az érintetlenek háza. A hús megtartóztatása távol állt a Nagy Anya isteni karakterétől, aki Mutban és társnőiben ünnepek alkalmával megtestesült. A királynő, az isten ágyasa és az utódnap szülője volt a rend védnöknője. A főnöknő, mint azt már itt-ott említettük, férjes asszony volt, Amun fontos képű nagyprófétájának felesége, és a rend túlnyomóan férjes asszonyokból tevődött össze, mint Renenutet, a főmarhamester felesége (egyéb viszonyairól nem szólva). Valójában Mut templomi tisztségének csak annyiban volt köze házasságához, hogy az egyiket társadalmilag a másiknak köszönhette. Bensőleg azonban saját jószántából ő is úgy tett, mint Huij, a rekedt, amikor ősz ágyastársával beszélgetett: papnőségét házasságának különös voltával hozta vonatkozásba, s anélkül, hogy nyíltan szavakba foglalta volna, talált módokat és utakat annak kifejezésére, hogy nagyon illőnek, sőt az isteni ágyas számára az igazán megfelelőnek tartja, ha földi házastársa olyan, mint Petepré s úgy tudta ezt a fölfogását a társasággal tudatni és közölni, hogy ez visszahatóan már segítségére volt fölfogása megerősítésében, s helyzetét a Háthorok körében az isteni szüzesség és megtartottság fényében látta, ami hallgatólagosan még sokkal inkább, mint Mut szép hangja és táncművészete, biztosította helyzetének előkelőségét, csaknem a magas főnöknő oldalán. Ez gondolati akaraterejének műve volt, amely alakot öltött a külvilágban, és megadta számára a kárpótló vigaszt azért, ami után lelke néma mélyén áhítozott.

Nimfa? Feslett nőszemély? Nevetséges. Nagyvilági szent volt Mut-em-enet, hűvös holdapáca, akinek életerői részben a civilizáció igényei között emésztődtek föl, részben úgyszólván templomi kinccsé váltak, és szellemi gőggé lényegültek. Így élt mint Potifár első és igazi felesége, elkényeztetetten, tenyerén hordva, önelégültségében megerősítve az általános-térdrehulló tisztelet által, és ama szférának vágyai, amelyet kígyózó alakja hirdetett, a libavágyak, hogy rövidesen és találóan szóljunk, még csak álmában sem érintették meg. Mert helytelen az álmot szabad vadonnak hinni, amelyben a nappal tilos buja kárpótlást nyer, s kedvére csaponghat. Ami alapjában ismeretlen az éber állapotban, s ki van rekesztve belőle, azt az álom sem ismeri. A két terület határa elfolyó s átbocsátó; csak egy lelki tér van, amelyen bizonytalanul fut át, és hogy e tér a lelkiismeret, a büszkeség számára oszthatatlan, mutatja a zavarodottság, mutatja a szégyen és riadalom, amit Mut nem is az ébredéskor, hanem már álom közben érzett, amikor első ízben álmodott Józsefről.

Mikor történt ez? Az életéveket csak hanyagul számítják errefelé, s mivel nagymértékben függünk elbeszélésünk világának szokásaitól, magunk is beérjük a hozzávetőleges becsléssel. Eni bizonyára több évvel fiatalabb volt férjénél, akit József megvásárlásakor mint harmincas évei végén járó férfit ismertünk meg, s aki időközben kereken hét évvel lett idősebb. Az asszony tehát nem volt még a negyvenes évek közepén, hanem e koron jóval innen, de mindenesetre érett nő volt, tagadhatatlanul érettebb korú, mint József - hogy mennyivel, annak kiokoskodására nem érzünk hajlandóságot, mégpedig erkölcsi tiszteletből ama magas, a női életkorkülönbségeket csaknem elmosó kozmetikai kultúra iránt, amelynek eredményei a maguk érzékelhető voltában magasabbrendűen valóságosak, mint azok, amikre a számolóceruza jut. József, amióta először látta az úrnőt arany hordszékén ellebegni, előnyére változott - épp a női érdeklődés szempontjából -, Mut azonban nem változott, legalábbis annak számára nem, aki azóta szakadatlanul látta. Jaj lett volna a kenő-rabasszonyoknak és dögönyöző-herélteknek, ha ezek az évek termetének valamit ártottak volna! De feje is, amely nyerges orrával és arcának sajátságos árnyvölgyeivel voltaképpen sohasem volt szép, ezt a lebegést mutatta kikészítés és a természet szeszélye, divatos simítás és szabálytalan báj között, amely akkor jellemzője volt; a halkan nyugtalanító ellentét szeme és kígyóajka között azonban ezekben az években láthatóan még erősödött, és aki hajlamos a nyugtalanítóban a szépet látni - van ilyen hajlam -, egyenesen úgy ítélhet, hogy időközben szebb lett.

Másrészt József szépsége ekkortájt már kinőtt a férfikort megelőző ifjúi báj stádiumából, amit annak idején méltattunk. Huszonnégy évével még mindig s csak most igazán ámulatosan szép volt, de szépsége túlérett az ifjúság kettős varázsán, s noha megőrizte általánosan megnyerő hatását, érzéskeltő ereje sokkal határozottabban nyilvánult meg egy irányban, mégpedig a nők felé. S amellett ahogy férfiasabb lett, egyben meg is nemesedett. Arca már nem volt az egykori kedvesen megejtő beduinfiú-arc; nyomokat még őrzött belőle, kivált ha Ráhel-szemét, jóllehet igazán nem volt rövidlátó, anyja szokása szerint bizonyos elfátyolozó módon keskenyre összehúzta, de telibb, komolyabb s Felső-Egyiptom napjától sötétebb is lett, s vonásaiban szabályosabb, előkelőbb. A változásokról, amelyeken alakja, és nem csupán az évek, hanem a feladatok hatása alatt is, amikbe belénőtt, mozgása s hangjának csengése átment, futólag már említést tettünk. Ehhez járult azonban az ország kultúrájának műveként külsejének kifinomodása, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk, ha akkori megjelenését híven akarjuk magunk elé idézni. Egy magasabb rangú egyiptomi fehér gyolcsviseletében kell elképzelnünk, melynél az alsóruha átcsillog a felsőn, és melynek bő és kurta ujjai szabadon hagyják csuklóján zománckarikákkal ékesített alsókarját; fejét ünnepélyesebb alkalmakkor - mert mindennapra tulajdon sima haját mutatta - a legjobb gyapjúból való könnyű paróka fedte, mely középúton fejkendő és frizura között, a fejtetőre nagyon finom és párhuzamosan sűrű pászmákban, mint bordázott selyem, feküdt rá, és így ért a tarkóig, de egy bizonyos, ferdén futó vonaltól kezdve megváltoztatta szövését, és apró, egyenletes, tetőcserépként egymásra tolt fürtöcskékben hullott a vállára; a nyak körül a tarka galléron kívül még egy nádból és aranyból készített lapos lánc is lógott, rajta oltalmazó szkarabeusszal; az arcot kissé papos szoborszerűségbe idegenítették a mesterkedések, melyekre alkalmazkodásra készen reggeli toalettjénél rászokott, a szemöldök egyenletesen utánahúzott megerősítése, a felső szemhéj vonalának meghosszabbítása a halánték felé: hosszú bottal koppantgatva maga előtt így ment, mint az elöljáró legfőbb szája a gazdaságon át, így utazott vásárra, így állt az asztalnál, a szolgákat utasítva, Petepré széke mögött - így látta őt az úrnő a teremben, vagy ha megjelent a háremben, és esetleg épp elébe lépett, hogy valami rendelkezés ügyében alázatos tartással és szóval beszéljen színe előtt, így látta meg először egyáltalában, mert azelőtt, mint hitvány portékát, s még akkor is, amikor Potifár szívében már meleget gyújtott, ő egyáltalában meg se látta, s amikor a házban mint forrás vize mellett növekedett már, még mindig Dudu panaszos figyelmeztetései kellettek hozzá, hogy szeme fölnyíljék személye iránt.

S még a szemeknek e fölnyílása is, melyet Dudu nyelvének borjúlába vitt véghez, távol állt a teljességtől: csupán szigorú kíváncsiság volt a rabszolgára vetett pillantás értelme, kinek botrányos növekedéséről a házban hallania kellett. A veszedelmes (így kénytelen mondani az, akinek Mut büszkesége, nyugalma a fontos) csak az volt, hogy éppen József volt, akire tekintete esett, s akinek szeme eközben egy pillanatra az övével találkozott - valóban súlyosan latba eső körülmény, amely a kicsi Bészt törpebölcsessége következtében azzal az aggodalommal és sejtelemmel töltötte el, hogy a gonosz Dudu valami tulajdon gonoszságát is fölülmúlót művelt itt, és hogy a szemek fölnyílása romlásba döntő teljességet nyerhet. Született félelem-nem-ismerése oly hatalmakkal szemben, amelyeket a tűzfújó bika jegyében látott, fogékonnyá tette efféle sejtelmek iránt. József azonban bűnös könnyelműségből - nem szándékozunk kímélni őt ezen a ponton - nem akarta megérteni, s úgy tett, mintha a vezír csak lefetyelt volna, holott alapjában egy véleményen volt a suttogóval. Mert maga is kevesebb súlyt vetett arra, milyen értelme volt a pillantásoknak a teremben, mint inkább arra, hogy egyáltalában megtörténtek, s szívében ostoba elbizakodottságot érzett, hogy immár nem levegő az úrnő szemében, hanem személyes pillantása van számára, bárha haragos pillantása. - És a mi Enink?

Nos, ez sem volt okosabb. Ő sem akarta megérteni a törpét. Hogy haraggal s szigorúsággal néz Józsefre, elegendő mentségnek gondolta azért, amiért egyáltalában ránéz - kezdettől fogva nagy tévedés, ami megbocsátható volt addig, amíg nem tudta, kit néz, ha néz, de azután mindig növekvő mértékben szándékosabb és bűnösebb tévedés. A szerencsétlen nem akarta észrevenni, hogy a “szigorú kíváncsiságból”, mellyel férjének belső szolgáját nézte, lassacskán eltűnt a szigor, és a megmaradt kíváncsiság is csakhamar más, boldog-boldogtalanabb nevet érdemelt. Azt képzelte, hogy Dudu panaszainak tárgya, József növekedésének botránya önmagában érdekli oly nagyon, s erre az érdeklődésre jogosultnak és kötelezettnek érezte magát vallási, vagy ami ugyanazt jelentette, politikai helyzeténél és pártállásánál fogva, Amunhoz tartozásánál fogva, aki egy habir rabszolga elhatalmasodását a házban sértőnek kell érezze, s abban engedékenységet láthat Atum-Ré ázsiai hajlandóságai iránt. A botrány súlyos voltával kellett a gyönyörűséget igazolnia, amit számára a vele való foglalkozás jelentett, s amit gondosságnak és buzgalomnak nevezett. Csodálatos az ember öncsaló képessége. Ha Mut egy rövid nyári vagy hosszabb téli órára a társadalmi kötelezettségektől fölszabadult, s az ágyasház nyitott oszlopcsarnokának padlózatába mélyített négyszögű vízmedence szélén, melyben tarka halacskák s lótuszkelyhek úsztak, nyugágyán merengve kinyújtózhatott, míg a csarnok hátterében egy jól megzsírozott fürtű kis núbiai lány kuporgott, hogy halk hárfajátékkal kísérje úrnője gondolatait, olyankor meg volt győződve szándékáról, hogy csak azt a kérdést akarja magában tisztázni, miképpen akadályozható meg férje makacssága és Beknehonsz elcsapongó nagyszerűsége ellenére a veszedelem, hogy egy Cahi földjére való rabszolga, egy héber oly mértékben megnövekedhessék a házban, s az ügy fontossága folytán nem is csodálkozott azon, hogy a gondolkozás efölött örömöt szerez - holott majdnem tudta már, hogy ez az öröm semmi másból nem fakad, mint hogy kíván Józsefre gondolni. Ha a szánakozás nem gátolna, bosszankodhatnánk ennyi öncsalás láttára. Az asszonynak az sem tűnt föl, hogy kezdte örömét lelni az étkezésekben, amelyeknél Józsefet láthatta. Azt hitte, hogy ezt az örömet a lesújtó pillantások miatt érzi, amelyeket feléje szándékozott küldeni. Sajnálatos, de nem vette észre, hogy kígyózó szája elmerülten mosolygott, ha arra gondolt, megrettent alázattal mint tűnik el lesütött pillája alatt József tekintete, ha az övének szigorúságával találkozik. S ha még szemöldökét is összehúzta rosszkedvében a ház botránya miatt, azt vélte, ennyi elég. Ha kis bölcsesség aggodalmasan óvná a tűzbikától, és figyelmeztetni akarná arra, hogy élete a maga mesterséges fölépítésében megingott s halomra dőléssel fenyeget, arca talán gyorsan pírba borulna, de ha valaki fölemlíti ezt, a zűrzavaros fecsegés miatt érzett bosszúság kifejezésének magyarázza, s nem tudja eléggé hangsúlyozni vidám-képmutató-túlzott meg nem értését efféle aggodalmakkal szemben. Kit akar megcsalni ezzel a természetellenesen nyomatékos hangsúllyal? A figyelmeztetőt? Ah, inkább arra szolgál ez, hogy fedezze a kaland útját, amelyre a drága lélek mindenáron lépni kívánkozik. Arról van szó, hogy addig csapja be önmagát, amíg minden késő. Hogy megzavarják, fölébresztik, magához térítik, mielőtt késő lenne, ez az a “veszély”, amelyet siralmas ravaszkodással el kell hárítani. Siralmas? Ügyetlen az emberbarát, hogy rosszul alkalmazott részvétével nevetségesnek ne tűnjék. Jóhiszemű föltevése, hogy az embernek legfőbb gondja lényegében a béke, a nyugalom, s oly sok gonddal és művészettel fölépített és biztosított életvárának megóvása a megrázkódtatásoktól vagy éppen az összeomlástól, enyhén szólva bizonyításra szorul. Kivételesnek nem nevezhető tapasztalatok amellett szólnak, hogy inkább üdv és romlás az, ami igazán fontos számára, és senkinek sem köszöni meg, ha attól vissza akarja tartani. Ebben az esetben - hát, kérem!

Ami Enit illeti, az emberbarát nem minden keserűség nélkül állapíthatja meg, hogy játszva sikerült túljutnia a pillanaton, amikor még nem lett volna késő, s még nem veszett el. Elveszettségének boldog-iszonyú sejtelmét a már említett álomnak köszönhette, amelyet Józsefről álmodott - és most persze egész testét átjárta az ijedelem. Most persze eszébe jutott, hogy értelmes lény, és eszerint cselekedett: azaz úgyszólván utánzott egy értelmes lényt, s gépiesen úgy cselekedett, amint egy ilyen, nem pedig mint ilyen. Lépéseket tett, melyeknek eredményes voltát valójában már nem is kívánta - zavaros és méltatlan lépéseket, amelyek elől az emberbarát legszívesebben elfedné fejét, ha nem éppen amiatt kellene aggódnia, hogy irgalmasságát rosszkor alkalmazza.

Álmokat szóba foglalni és elmondani azért csaknem megvalósíthatatlan, mert egy álom kimondható tartalma alig valami, ellenben majdnem minden az aromája és fluiduma, elbeszélhetetlen értelme és szelleme borzadálynak és boldogságnak - vagy mindkettőnek -, amivel át van itatva, és amivel az álmodó lelkét gyakran még utólag is sokáig eltölti. A mi történetünkben az álmok döntő szerepet játszanak: hőse is álmodott nagyszerűt s gyermekest, és más személyek is fognak még álmot látni. De milyen zavarba hozta valamennyiüket a föladat, hogy belső élményüket másokkal csak megközelítően is közöljék, mennyire nem elégítette ki tulajdon magukat sem soha egyetlen kísérlet! Gondoljunk csak József álmára a napról, holdról és csillagokról, és arra, milyen gyámoltalan töredezettséggel állt elő vele az álmodó. Megbocsátható lenne tehát, ha nekünk sem sikerülne, hogy Mut-em-enet álmának elbeszélésével egészen érthetővé tegyük azt a hatást, amelyet az álmodóra tett, s amelyet ez megőrzött róla. Mindenesetre, már sokkal többet emlegettük, semhogy továbbra is szabad volna halogatnunk elbeszélését.

Azt álmodta tehát, hogy a kék oszlopok termében, az emelvényen, az öreg Huij mellett ült az asztalnál, zsámolyszékén, és kíméletes csendben ebédelt, mint ilyenkor mindig. A csend azonban ezúttal különösen kíméletes és mély volt, miután a négy ebédlő nemcsak minden szótól tartózkodott, hanem mozdulataikat is igyekeztek hangtalanul végezni, úgyhogy a csöndben a fölszolgáló cselédség elkeveredő lélegzetvételét is világosan hallani lehetett, mégpedig oly világosan, hogy azt kellett érezni, kevésbé kíméletes csöndben is hallani lehetne, mert így valóságos lihegésnek hangzott. Ez a sietős-halk zihálás nyugtalanító volt, és talán mivel Mut erre figyelt, talán más okból is, keze munkájára nem fordított elegendő ügyet, és megsértette magát. Mert éppen egy gránátalmát készült élesre köszörült kis bronzkéssel földarabolni, s szórakozottságában a kés éle kicsúszott, s kezébe szaladt, meglehetősen mélyen a tenyerébe, hüvelykujja s a négy másik ujj között, úgyhogy vérzett. Bőséges vérzés volt, rubinpiros, mint a gránátalma nedve, s ő szégyennel és fájdalommal nézte patakzását. Igen, roppantul szégyellte vérét, akármilyen szép rubinpiros volt, nyilván azért is, mert nyomban és elkerülhetetlenül bemocskolta liliomfehér ruháját, de különben is, és a bemocskolástól eltekintve is, kelleténél jobban szégyellte magát, s igyekezett a vérzést mindenképp elrejteni és elleplezni a teremben levők elől: s eredményesen, amint látszott vagy látszani kellett; mert mind nagy buzgón olyan arcot vágtak - többé-kevésbé természetes és elhihető módon -, mintha Mut balesetéből mit sem vettek volna észre, és bajával senki sem törődött, ami a sebesültet megint csak búsította. Elárulni nem akarta, hogy vérzik, mégpedig szégyenből; de hogy senki sem akarta észrevenni, senki ujját sem mozdította segítségére, s mintha összebeszéltek volna, mindenki teljesen magára hagyta, igazán szíve mélyéig fölháborította. Szolgálója, a pókhálóruhás finomka időnként Mut egylábú étkezőasztalkája fölé hajolt, mintha valami nagyon sürgős rendeznivalója volna ott. Mellette az öreg Huij fogatlanul és rezgő fejjel majszolt egy sor borba áztatott s aranyozott lábszárcsontra fűzött perecet, öreg kezével fogva a csont végét, s úgy tett, mintha a rágicsálás teljesen igénybe venné. Petepré, az úr, serlegét vállán át maga mögé tartotta, hogy szíriai pohárnoka és belső szolgája ismét megtöltse. És anyja, a vén Tuij, nagy, fehér arcának vak résével szinte bátorítóan pislogott a tanácstalan felé, s nem lehetett tudni, hogy érti ezt, észrevette-e Eni szorultságát, avagy sem. Ez pedig, álmában, szégyenkezve tovább vérzett, és bevérezte ruháját, néma elkeseredéssel az általános közöny miatt a hozzá még ettől független bánattal, amit sötétvörös véréért érzett. Mert leírhatatlanul sajnálta a folytonosan csurgó s patakzó vért; kár, jaj de kár volt érte, s mély, kimondhatatlan lelkének siralma, nem magáért és kellemetlenségéért, hanem a drága vérért, ami így elfolyt belőle, s könnytelenül fölzokogott bánatában. Ekkor eszébe jutott, hogy balesete miatt elmulasztja kötelességét, hogy lesújtó pillantásokat vessen, Amun kedvéért, a ház botránykövére, a kánaáni rabszolgára, aki oly jogtalanul megnövekedett benne; és szemöldökét elkomorította, s szigorúan pillantott a Petepré széke mögött álló ifjú Ozarszifra. Ez azonban, mintha a szigorú pillantásban hívást érzett volna, elhagyta tisztének helyét, s elindult s közeledett feléje. S már ott volt közelében, s ő közelségét erősen érezte. Az pedig azért közeledett hozzá, hogy vérzését elállítsa. Mert megfogta sérült kezét, s szájához emelte, úgy hogy négy ujja az ifjú arcának egyik felén feküdt és hüvelykje a másikon, a seb pedig ajakán. Az elragadtatástól vére megállt, s a vérzés el volt állítva. A teremben azonban furcsa s aggasztó dolgok történtek, mialatt így meggyógyult. A szolgák, ahányan voltak, mintegy megzavarodva s noha halk léptekkel, de kórusban zihálva szaladgáltak összevissza; Petepré, az úr elburkolta fejét, s a meghajlót, elfödöttet szétterpesztett ujjakkal tapogatta szülőanyja, miközben fölfelé fordított vak arcát kétségbeesetten mozgatta erre-arra fölötte. Az öreg Huij pedig, úgy látta Eni, egyenesen áll, és aranyozott, üresre majszolt lábszárcsontjával fenyegeti, miközben szája a zilált szakállacska fölött hangtalan gyalázkodással nyitódik-csukódik. Az istenek tudják csak, micsoda szörnyűségeket tátogott fogatlan szája bévül dolgozó nyelvével, de végeredményben egyértelmű lehetett azzal, amit az összevissza futkosó szolgák lihegtek. Mert lélegzetkórusukból suttogó hang szabadult föl, ilyenformán: “A tűznek, a folyónak, a kutyáknak, a krokodilusnak”, s megint elölről. Eninek még tisztán fülében volt a szörnyű suttogó-kórus, amikor fölmerült álmából, rémülettől jegesen, s nyomban utána az üdv gyönyörétől izzón, tudva, hogy az életvessző ütése érte.

A házastársak

E szemfölnyitás után Mut elhatározta, hogy értelmes lényként fog viselkedni, s olyan lépést tesz, amely megállhat az értelem ítélőszéke előtt, mert célja világosan és vitathatatlanul az, hogy József eltűnjön szeme elől. Minden erejéből igyekezni fog, hogy férjénél, Peteprénél elérje a szolga eltávolítását.

Az álom éjszakájára következő napot magányosságban töltötte, nővéreitől elvonulva és senkit sem fogadva. Udvarának vízmedencéje mellett ült, és a cikázó halacskák fölött “üresen” nézett el, mint mondani szokás, ha a tekintet mereven vész a levegőbe, s tárgytalanul mosódik önmagába. Ám e lebegő merevség közepette szeme hirtelen ijesztően kitágult, mintegy iszonyatban nyílt félelmetesen kerekre, de semmibe révedő tekintete azért föl nem oldódott, s egyúttal szája is föltárult, és gyorsan nyelte a levegőt torkába. Azután szeme rémült tágulásából ismét nyugodtra húzódott, szája pedig öntudatlanul, elmélyülő zugokkal mosolyogni kezdett, s ellenőrzés nélkül mosolygott a tűnődő szemek alatt percekig, amíg Eni magára eszmélt, s kezét fölriadva elbódorgó ajkára szorította, hüvelykjét egyik félarcára és túlnanra másik négy ujját. “Ti istenek!” - mormolta közben. Azután minden elölről kezdődött, az álmatag elmeredés, a légnyelés, az öntudatlan semmibe-mosolygás és ennek riadt fölfedezése, míg Eni röviden el nem határozta, hogy mindennek véget vet.

Napnyugta felé, miután megállapíttatta, hogy Petepré, az úr odahaza van, megparancsolta a szolgálóknak, hogy ékesítsék föl látogatására.

Az udvaronc háza nyugati csarnokában tartózkodott, ahonnét a fáskertre és a domboldalon álló kéjlakocska oldalára nyílt kilátás. A teret a külső rész könnyű, tarka oszlopai között beeső alkonypír kezdte betölteni, és telibbre mélyítette a voltaképp halavány színeket a festményeken, melyeket hanyag művészkéz vetett a padló, a falak és a mennyezet stukkóvakolatára, s melyek mocsár fölött repkedő madarakat, ugrándozó borjakat, kacsás tavakat ábrázoltak, s marhacsordát, amint a pásztorok átterelik egy folyó gázlóján, a vízből kikukkantó krokodil szeme láttára. A hátsó fal freskói, az ajtók között, melyek a csarnokot az ebédlővel összekötötték, magát a háziurat mutatták be teljes élethűséggel, s hazatérését ábrázolták, miközben szolgák sürgölődtek körülötte, hogy mindent szokása szerint készítsenek elébe. Üveges csempebetétek vették körül az ajtókat, melyeket teveszín alapon kék, piros és zöld jelekkel írva tarkán borítottak a régi jó írók mondásai és istenhimnuszok szavai. Az ajtók között itt holmi emelvény- vagy padféle húzódott, ülőlépcsőkkel és egy darabon a falra fölnyúló támlával, agyagból, fehér vakolattal bevonva s elöl szintén színes föliratokkal. Arra szolgált, hogy mindenféle holmit rátegyenek, műtárgyakat s a Petepré csarnokait megtöltő ajándékokat, de ülőhelyül is; s így maga is ott ült most, a főméltóság a pad közepén egy vánkoson, lábait egymásra vetve a lépcsőzeten, s kétoldalt szép tárgyak vették körül: állatok, istenképek és királyi szfinxek aranyból, malachitból s elefántcsontból, háta mögött meg baglyok, sólymok, kacsák, csipkézett hullámvonalak s a föliratok más jelképei. Kényelmesen elhelyezkedett, levetve ruháit, a térdig érő, kemény fehér vászonból készült és széles, keményített szalaggal ellátott kötény kivételével. (Felsőruhája, botja és erre erősített szandálja egy oroszlánlábú karosszéken hevert egyik ajtó mellett.) Ám azért nem ereszkedett el lomha kényelmességgel, hanem egyenes tartással ült, kicsiny, testének temérdekségéhez képest szinte parányi kezét elnyújtva ölében, mereven tartva aránylag szintén kecses fejét előkelően ívelt orrocskájával, finom metszésű szájával; testes, de nemes és méltóságosan higgadt szoborként ült ott oszlopszerűen egymás mellé tett hatalmas alsó lábszárral, kövér asszonykarral, vánkososan domborodó mellével; maga elé nézett, s lágy, hosszú pillájú, barna szemének tekintete a csarnokon át kifutott a piruló estébe. Testessége ellenére nem volt hasas. Csípője inkább keskeny volt. De feltűnt rendkívül nagy és vízszintesen elhúzódó, szájszerűen ható köldöke.

Már régóta ült így Petepré méltóságos mozdulatlanságban, tartásával megnemesített semmittevésben. Sírjában, ami vár rá, személyének életnagyságú mása, talán egy vakajtóban állva, a homályban, ugyanezzel a mozdulatlan nyugalommal tekint majd barna üvegszemével hátra, a vele adott és igézés végett falra festett tárgyakra az örökkévalóságon át. A szobor egy lesz vele - s az azonosságot előlegezte, amint ült és megörökült. Háta mögött és lábzsámolyán a vörös-kék-zöld képfeliratok értelmüket kiáltották; oldalvást Fáraó ajándékai sorakoztak; az egyiptomi formaérzék szerint tökéletesek voltak a csarnok festett oszlopai, amelyek között az alkonyatba nézett. A körülvevő birtok a mozdulatlanságnak kedvez. Megmerevítjük szépségében, és rendezett tagokkal megmeredünk közepette. A mozgalmasság inkább a nemzőkedvvel világ felé nyílók sajátja, akik vetnek és teremnek, s halálukban magvukban oldódnak szét - nem a Petepré-szerű alkatoké, létük zártságában. Egyenletes önmagába-merüléssel ült az úr, ajtó nélkül a világba s hozzáférhetetlenül a nemző halálnak, örök arccal, istenként kápolnájában.

Oldalt tekintete irányától egy fekete árny suhant be az oszlopok között hangtalanul, csak körvonal és homály az alkonyi pír előtt, már megjelenésekor mély alázkodással, és némán megtorpant, homlokát kezébe rejtve a padlón. Petepré lassan arrafelé fordította szemgolyóját: Mut mezítelen szerecsenlányainak egyike volt, kicsiny állatka. Petepré hunyorogva eszmélt föl. Azután könnyedén, csuklóból, fölemelte térdéről egyik kezét, és ezt parancsolta:

- Szólj.

A lány eltépte homlokát a padozattól, s szemét görgetve, a vadon rekedt hangján hörögte el a választ:

- Az úrnő közel van az úrhoz, és még közelebb kívánna lenni.

Petepré ismét föleszmélt. Azután így válaszolt:

- Tessék.

Az állatka hátrálva tűnt el a küszöbön. Petepré szemöldökét magasra vonva ült. Csak néhány pillanatig, és Mut-em-enet már ugyanazon a helyen állt, ahol a rablány kuporgott. Könyökét testéhez szorítva nyújtotta két tenyerét az úr felé, a fölajánlás mozdulatával. Az látta, hogy Eni vastagon föl van öltözve. Szűk, bokáig érő alsóruhája fölött egy másik, köpenyszerűen bő és redőkbe szedett felsőruhát viselt. Árnyas arcát sötétkék parókakendő keretezte, amely vállára és nyakába hullott, s amelyet hímzett szalag fogott körül. Feje tetején átlyukasztott balzsamkúp állt, s egy lótusz szára volt rajta áthúzva, mely némi távolságban követte fejének kerekségét, míg a virág homloka fölött lebegett. Nyakdíszének és karkötőinek kövei sötéten villogtak.

Petepré is üdvözölve feléje emelte kicsiny kezét, s egyiknek hátát csókra vonta ajkához.

- Országok virága! - mondta a meglepetés hangján. - Széparcú, akinek helye van Amun házában! Egyetlen, csinos, tisztakezű, mikor a szisztrumot emeled, és kedvelthangú, ha dalolsz! - Az örvendező csodálkozás hangját megtartotta, miközben gyorsan fölsorolta ezeket a formulákat. - Te, aki szépséggel töltöd be a házat, kedves, akinek hódol mindenki, a királynő bizalmasa, te szívemben tudsz olvasni, mert teljesíted kívánságait, mielőtt hangot fogtak volna, teljesíted őket, amikor hozzám jössz. Itt egy vánkos - mondta szárazabb hangon, miközben előhúzott egyet háta mögül, és eligazította számára lábánál, a lépcsőfokon. - Adják az istenek - tette hozzá, ismét a szertartásos hangra térve vissza -, hogy kívánsággal jöttél légy, s én, minél nagyobb az, annál nagyobb örömmel teljesíthessem!

Méltán lehetett kíváncsi. Ez a látogatás teljesen szokatlan volt, és nyugtalanította őt, mivel a megszokott kíméletes rendet megzavarta. Kívánságot gyanított, s bizonyos aggodalmas örömöt érzett miatta. De az asszony egyelőre csak szép szavakat mondott.

- Milyen kívánságom lehetne még, mikor testvéred lehetek, uram és barátom? - mondta szelíd hangon, melyen érzett az éneklés gyakorlata, s mely kellemes alt volt. - Csak általad lélegzem, de hála nagyságodnak, mindenem megvan. Ha helyem van a templomban, csak azért van így, mert te kitűnsz az ország díszei közül. Ha a királynő barátnőjének neveznek, csupán azért teszik, mert te Fáraó barátja vagy, és a nap kegye egészen bearanyozza külsődet. Nélküled sötét lennék. Mint a te asszonyod kapok teljes fényt.

- Hiábavaló lenne ellentmondani neked, ha ez a fölfogásod - felelte az úr mosolyogva. - Legalább arról akarunk gondoskodni, hogy ne rögtön cáfoltassék meg, amit a fény teljességéről mondasz. - Tapsolt. - Világosságot! - parancsolta az ebédlő felől felbukkanó kötényesnek. Eni tiltakozott:

- Nem kell még, uram! Alig sötétedik. Ültél és gyönyörködtél az óra szép fényében. Megbánatod velem, hogy zavartalak.

- Nem, ragaszkodom utasításomhoz - felelte a férj. - Felőlem akár annak bizonyságául is veheted, amit rosszallva mondanak rólam: hogy akaratom olyan, mint a fekete gránit Retenu völgyéből. Nem tudok változtatni rajta, és túlságosan öreg vagyok ahhoz, hogy megjavuljak. De az kellene csak még, hogy a kedvest és igazit, aki szívem legtitkosabb vágyát kitalálja és meglátogat, homályban és szürkületben fogadjam. Nem ünnep-e számomra, hogy idejössz, s hogyan lehetne kivilágítás nélkül hagyni az ünnepet? Mind a négyet! - szólt a két tüzet hozó szolgához, akik siettek, hogy meggyújtsák a csarnok sarkaiban oszloplábon álló ötlámpás kandelábereket. - Magasra nyúljon a láng, hé!

- Amint akarod, úgy történik - mondta a nő szinte csodálkozva, és megadón vállat vont. - Csakugyan, ismerem elhatározásaid szilárdságát, és azokra hagyom a rosszallást, akik megütköznek rajta. Nők nehezen állják meg, hogy a férfiban ne becsüljék a hajthatatlanságot. Megmondjam, miért?

- Örömmel hallanám.

- Mert csak ez ad értéket a teljesítő engedékenységnek s teszi ajándékká, amelyre büszkék lehetünk, ha részesülünk benne.

- Nagyon kedves - mondta a férfi, és hunyorgott, részben a világosságtól, amely most elöntötte a csarnokot (mert a húsz lámpa kanóca viaszos zsiradékba volt dugva, amely széles lánggal lobogtatta föl a belet, s a lángot vakító élessé tette, úgyhogy fehér fény és alkonyi pír mint tej és vér áradt el a csarnokban), részben az asszonyi szavak mélyebb értelmén tűnődve. “Kétségkívül kívánsága van - gondolta -, mégpedig nem is kicsiny; különben nem készülődne így neki. Nem is szokása, hiszen tudja, mennyire fontos nekem, a különös és szent férfiúnak, hogy békében hagyjanak, s ne legyen gondom semmivel. S rendszerint büszke is, hogy kívánjon valamit, így hát az ő gőgje és az én kényelmességem házastársi megegyezésben találkozik. Mégis jó és fölemelő lenne, ha valami kedvességet tehetnék neki, s így hatalmasnak mutatkoznék előtte. Aggódva vágyom hallani, mit akar. Legjobb volna, ha kívánsága az ő számára látszanék csak nagynak, nekem azonban nem lenne az, úgyhogy kényelmességem különösebb kára nélkül szerezhetnék neki örömet. Lám, bizonyos ellentmondás van keblemben jogos önzésem között, amely különlegességemből és szentségemből fakad, úgyhogy borzasztóan csúnyának érzem, ha valaki nagyon közel férkőzik hozzám, vagy akár csak nyugalmamat csorbítja, s másfelől ama kívánságom közt, hogy ezzel az asszonnyal szemben itt kedvesnek és hatalmasnak mutatkozzam. Milyen szép sűrű ruhájában, amelyet ugyanazon okból hord előttem, amiért én világosságot gyújtatok a csarnokban - milyen szép drágakőszeme és árnyas arca. Szeretem őt, amennyire jogos önzésem engedi; de éppen itt van a tulajdonképpeni ellentmondás, mert gyűlölöm is, gyűlölöm folytonosan azért az igényéért, amelyet természetesen nem támaszt velem szemben, de amely viszonyunkban általánosan benn foglaltatik. Pedig nem szívesen gyűlölöm, hanem jobb volna gyűlölet nélkül szeretni. Csak adna rá jó alkalmat, hogy kedvesnek és hatalmasnak mutatkozhatnék iránta, legalább egyszer ne volna gyűlölet a szeretetemben, s én boldog lennék. Ezért igazán kíváncsi vagyok rá, mit akar, ha egyben aggódom is kényelmemért.”

Így gondolkozott Petepré hunyorgása közben, míg a tűzhozó rabszolgák föllobogtatták a lámpákat, s azután halk sietséggel üszküket keresztbe font karjukba rejtve, visszavonultak.

- Megengeded tehát, hogy leüljek melléd? - hallotta Eni mosolygó kérdését, és gondolataiból fölrezzenve, örömét bizonygatva, ismét lehajolt, hogy a vánkost eligazítsa számára. Az asszony odaült lábához a beírt lépcsőfokra.

- Voltaképpen - mondotta - ritkán történik, hogy az ember megünnepel egy ilyen órát, és egymást jelenlétével ajándékozza meg csupán az ajándékozás kedvéért, cél és szándék nélkül, s kissé tereferél erről-arról, mindegy, miről, tárgy nélkül, mert a tárgy és a tárgyias beszéd szükség, de a tárgytalan vidám fölösleg. Te nem így gondolod?

Petepré hatalmas asszonykarját a pademelvény háttámláján kiterjesztve tartotta, és helyeslőn bólintott. S közben ezt gondolta: “Ritkán történik? Sohasem történik, mert mi, a nemes és szent család tagjai, szülők és házastestvérek külön-külön élünk a magunk lakosztályában, s gyengéd kíméletből kerüljük egymást, kivéve amikor kenyerünket esszük; s ha ma mégis így történik, valami tárgynak és szükségesnek kell mögötte lennie, amire nyugtalan kíváncsisággal várok. Talán indokolatlanul? Csakugyan csupán azért jönne az asszony, hogy jelenlétünkkel ajándékozzuk meg egymást, szívbéli vágy fogta volna el egy ilyen óra után? Nem tudom, mit kívánjak, mert azt kívánnám, bár lenne valami kényelmességemet nem túlságosan érintő kérése; de hogy csak jelenlétem miatt jött volna, azt szinte még jobban kívánnám.” Ezt gondolván így szólt:

- Teljesen egyetértek veled. A szegények és alacsonyrangúak dolga, hogy a beszéd szükségüknek hitvány kifejezésére szolgáljon. A mi osztályrészünk ellenben, a gazdagoké, a nemeseké a szép fölösleg, mint általában, akként szájunk beszédében is, mert szépség és fölösleg egy. Néha elég csodálatos a szavak értelme és méltósága, ha megjelölő bágyadtságukból lényegük büszkeségére emelkednek. Ez az ítélet: fölösleges, nem vállvonó kicsinylés és bágyadt lebecsülés jele-e? De azután fölkél a szó, és királysággal koronázza fejét, s többé nem ítél, hanem lényege és neve szerint maga a szépség, s így hívják: fölösleg. Nemegyszer kutatom a szavak ilyen titkait, amikor egyedül ülök, s ezzel szórakoztatom szellememet szép és haszontalan módon.

- Hálás vagyok uramnak, hogy részt enged vennem ebben - válaszolta Eni. - Szellemed világos, mint a lámpák, amelyeket találkozásunk örömére föllángoltattál. Ha nem lennél Fáraó kamarása, könnyen az istenismerők egyike lehetnél, akik a templomok udvarain járnak-kelnek, és a bölcsesség szavain merengenek.

- Lehetséges - felelte a férj. - Az ember sok minden lehetne azonkívül, aminek lenni vagy mutatkozni feladata. Gyakran szinte csodálkozás fogja el azon a komédián, hogy éppen ezt a feladatot kell betöltenie, s az élet álorcája mögött nyomasztó forróságot érez, amint a papot nyomasztja az ünnepen az istenálarc. Érthetően beszélek?

- Hogyne.

- Valószínűleg mégsem egészen - vélte Petepré. - Valószínűleg ti, nők kevésbé értitek ezt a szorongást, azért, mert a Nagy Anya jósága megadta nektek az általánosságot, és inkább lehettek nők és az anya másai, mint ez meg ez a nő, olyanformán, hogy te nem vagy annyira Mut-em-enet, mint amennyire Peteprének lenni kötelez a szigorúbb atyaszellem. Egyetértesz velem?

- Túlságosan világos van a teremben - szólt a nő lehajtott fejjel. - A lángok okozzák, melyek férfiúi akaratod szerint lobognak. Efféle gondolatokat, úgy érzem, jobb lenne csekélyebb fénynél szőni; a homályban, úgy hiszem, könnyebben tudnék elmélyedni abba a bölcsességbe, hogy inkább lehetek nő és az anya mása, mint éppen Mut-em-enet.

- Bocsáss meg - sietett felelni a másik. - Illetlenség volt részemről, hogy finoman haszontalan beszélgetésünket, amelynek se tárgya, se célja, nem alkalmaztam jobban a világításhoz. Szavaimnak nyomban olyan fordulatot adok, hogy jobban meg fog felelni a fénynek, amelyet illőnek tartottam ehhez az örvendetes órához. Mi sem könnyebb számomra. Mert ügyes átmenettel a beszédet a szellem és a belső természet dolgairól a kézzelfogható világ dolgaira fordítom, amely a fölfoghatóság fényében áll. Tudom már, mi legyen az átmenet. Hadd gyönyörködjem még el futtában e szép titkon, hogy a kézzelfogható dolgok világa a fölfoghatóságé is. Mert ami kézzelfogható, azt kényelmesen fölfogja a nők, gyermekek és a nép szelleme is, míg a megfoghatatlan csak a szigorúbb atyai szellem számára fölfogható. Fölfogni: képies és szellemi neve a megfogásnak, de ez fordítva szintén képies, s egy könnyen fölfogható szellemi tárgyról szívesen mondjuk, hogy kézzelfogható.

- Nagyon mulatságosak megfigyeléseid és haszontalan gondolataid, férjem - mondta Eni -, s el nem mondható, házastársilag mennyire fölüdítsz velük. De ne hidd, hogy számomra olyan sürgős a foghatatlan dolgokról rátérni a kézzelfoghatókra. Ellenkezőleg, szeretnék még veled mellettük időzni s hallgatni fölöslegedet, a magam részéről is viszonozva asszonyi és gyermeki értelmem mértéke szerint. Nem gondoltam semmi másra, mint hogy a belső természet dolgairól kevésbé lobogó fénynél elmélyültebben cseveghessünk.

Petepré kedveszegetten hallgatott.

- E ház úrnője - mondotta aztán korholó fejrázással - mindig ugyanarra s egyazon pontra tér vissza, amelyet nem egészen az ő akarata, hanem egy erősebb akarat határoz meg. Ez nem éppen szép, és nem lesz szebb azzal, hogy az asszonyok általában nem tudnak túlhaladni az efféle ponton, hanem mindig újra ugyanott kell szurkapiszkálniok. Engedd meg az intelmet, hogy a mi Enink legalább ebben a tekintetben próbáljon meg inkább Mut, a kiváltságos asszony, mint általában asszony lenni.

- Így lesz, és bocsáss meg - mormolta Eni.

- Ha figyelmeztetni akarnánk egymást kölcsönös ténykedéseinkre és elhatározásainkra - folytatta a férj, kedvetlenségének tovább is kifejezést adva -, milyen könnyű lenne sajnálkozva és szurkapiszkálódva megjegyeznem, hogy te, barátnőm, ezen a látogatóórán sűrű redőkkel tele köpenyben jelensz meg, holott barátodnak vágya és öröme volna hattyútested vonalait barátságosabb szöveten át követni.

- Igazán jaj nekem! - felelte az asszony, s pirulva csüggesztette le fejét. - Jobb lenne meghalnom, mint megtudni, hogy hibát követtem el ruházkodásomban az úr, az én barátom látogatásakor. Esküszöm, azt hittem, hogy ezzel a ruhával emelem ki előtted legjobban szépségemet. Drágább és több fáradsággal készült, mint a legtöbb ruháim közül. Varrónő-rabszolgám, Heti csinálta, anélkül, hogy közben álomra hunyta volna szemét, s megosztoztunk a gondban, hogy kegyesen fogadsz-e benne, de megosztott gond nem fele gond.

- Jó, jó, drágám! - felelte a férj. - Semmi baj! Nem mondtam, hogy korholni és szurkapiszkálni akarlak, hanem hogy adott esetben én is megtehetném, ha te is azt akarnád tenni. De föl sem teszem, hogy ez a szándékod. Jobb lesz könnyedén tovasiklani tárgytalan beszélgetésünkben, mintha sem egyiknek, sem a másiknak hibájából nem esett volna bántó hang. Mert most ügyes átmenettel a kézzelfogható világ dolgaira, önelégültségemet nyilvánítom, hogy életfeladatom jellege a céltalan fölösleg és nem a szükség. Királyinak neveztem a fölösleget, és így otthonos az udvarnál és a Merimat-palotában is: tudniillik mint finomkodás, tárgytalan forma és cikornyás beszéd, amellyel az istent üdvözlik. Mindez udvaroncok dolga, és ennyiben elmondhatjuk, hogy az udvari embert az élet-álarc kevésbé nyomasztja, mint a nemudvarit, akit a tárgyak világa szorongat, s hogy közelebb áll a nőkhöz, mivel az általánosság szintén osztályrésze. Igen, nem tartozom a tanácsosokhoz, akiknek véleményét Fáraó kikéri egy-egy kút fúrása előtt a tengerhez vivő sivatagi úton vagy valamely emlékmű fölállítása tárgyában, vagy hogy hány emberrel biztosítható egy szállítmány aranypor a nyomorult Kús bányáiból, s lehetséges, hogy egyszer-egyszer önelégültségemen is csorba esik, és megmérgelődöm Hór-em-heb miatt, aki a testőrség feje, és a hóhérok parancsnokának munkakörét látja el, jóformán meg se kérdezve engem, aki e tisztségek címét viselem. De mindannyiszor gyorsan leküzdöm a rosszkedv kísértését. Hiszen én éppúgy különbözöm Hór-em-hebtől, mint a tiszteletbeli legyezősúr a szükséges, de alacsonyrendű embertől, aki valósággal Fáraó fölé tartja a legyezőt, amikor az kikocsizik. Az ilyesmi méltóságomon aluli. De az én dolgom, hogy Fáraó elé álljak a reggeliteremben az udvar többi címzetesével és méltóságával együtt, s az isteni fenséget kellemes hangon az üdvözlőhimnusszal köszöntsem: “Réhez vagy hasonló”, s a legválogatottabb cikornyákba keveredjem, mint például: “Nyelved mérleg, ó, Neb-ma-ré, és ajakad pontosabb, mint Thot mérlegének nyelve”; vagy efféle túlzásokkal biztatgassam, mint: “Ha így szólsz a vízhez: menj föl a hegyre! - földagad az óceán, alighogy szóltál.” Ezen a szép és tárgytalan módon beszélek, távol minden szükségtől. Mert a dolgom tiszta formaság és céltalan cikornya, amely a királyi a királyságban. Ennyivel adózom önelégültségemnek.

- Rendkívül találó - felelte Eni -, ha egyben az igazság is megkapja ezzel adóját, s szavaidnál kétségen kívül ez az eset, ó, férjem. De úgy hiszem, az udvari cikornya és a cikornyás beszéd a reggeliteremben csupán arra szolgál, hogy az isten tárgyias gondjait, mint kutak, emlékművek és aranyügyletek, országos fontosságuk miatt tisztelet és hódolat mezébe öltöztesse, és az efféle dolgokért való gond az igazán királyi a királyságban.

E szavakra Petepré egy ideig összeszorított szájjal tartózkodott megint a válaszadástól, miközben köténye hímzett szalagzsinórjával játszadozott.

- Hazudnom kellene - mondta végül könnyű sóhajjal -, ha azt akarnám állítani, hogy te, kedvesem, fölülmúlhatatlan ügyességgel veszel részt csevegésünkben. Íme most, ügyes átmenettel a világi-fogható dolgokhoz, Fáraóra és az udvarra tereltem a beszédet. De ahelyett, hogy elkapnád a labdát, és megkérdeznél például, kinek rángatta meg ma Fáraó füle cimpáját kegyének esetleges jeléül a reggeli fogadás után, a trónteremből távoztunkkor, bántó oldalösvényre térsz, és sivatagi kutakról és bányákról elmélkedsz, amelyekről pedig, magunk közt szólva, kedves barátnőm, szükségképpen még kevesebb fogalmad van, mint magamnak.

- Igazad van - válaszolta Eni, s fejét csóválta hibáján. - Bocsáss meg! Túlságosan is nagy volt kíváncsiságom, hogy halljam, kit cibált meg ma Fáraó. Így hát más, félrekanyargó szavak mögé rejtettem. Értsd meg jól: halasztgatni akartam az érdeklődést, mert a halasztgatást az ékes beszéd szép és fontos elemének tartottam. Ki rontana ajtóstul a házba, s mutatná ki egyenest, mi a szándéka? De ha már megengeded a kérdést: nem magad voltál esetleg, ó, férjem, akit az isten távozás közben megérintett?

- Nem - mondta Petepré -, nem én voltam. Gyakran voltam már én is, de ma nem én voltam. Azonban amit mondtál, úgy hangzik... nem is tudom, hogy. Úgy hangzik, mintha hajlamos volnál arra a véleményre, hogy Hór-em-heb, a végrehajtó testőrparancsnok nagyobb lenne nálam az udvarnál és az országokban...

- A Láthatatlanra, házasbarátom! - szólt a nő riadtan, és férje térdére tette fölgyűrűzött kezét, amelyet az úgy nézett, mintha egy madár telepedett volna oda. - Beteg elméjű lennék és a javulás reménye nélkül meghabarodott, ha csak egy pillanatra is...

- Csakugyan úgy hangzott - ismételte a férj sajnálkozó vállrándítással -, noha valószínűleg szándékod ellenére. Körülbelül olyan lenne ez, mintha azt gondolnád... milyen példát is mondjak? Mintha azt gondolnád, hogy egy pék Fáraó udvari pékműhelyéből, aki az isten és házanépe számára valósággal süti a kenyeret és fejét a kemencébe dugja, nagyobb volna, mint a királyi sütőház Nagy Elöljárója, Fáraó fősütője, kinek “Menfe hercege” a címe. Vagy mintha azt gondolnád, hogy én, aki természetesen semmi gondot nem vállalok, csekélyebb volnék itt a házban, mint Mont-kav, az ispánom, vagy még inkább mint az ő ifjú szája, a szíriai Ozarszif, aki a gazdaságot vezeti. Ezek találó hasonlatok...

Mut megvonaglott.

- Engem találnak és érnek, hogy megvonaglom alattuk - mondotta. - Te látod ezt, és nagylelkűen nem alkalmazol más büntetést. Elismerem hát, mennyire összekuszáltam beszélgetésünket halogató hajlamommal. De csillapítsd kíváncsiságomat, amelyet rejtegetni akartam, csillapítsd, amint a vért csillapítják, s tudasd velem, kinek jutott ma a trónteremben a kedveskedés!

- Nofer-rohunak, a királyi kincsesház kenetmesterének - felelte amaz.

- Ah, hát ennek a hercegnek? S körülvették őt?

- Udvari szokás szerint körülvették, s gratuláltak neki. Pillanatnyilag a figyelem középpontjában áll, és fontos volna, hogy a mi lakománkon is látható legyen, amelyet a legközelebbi holdnegyedben akarunk adni. Döntő fontosságú lenne ez a lakoma fényének s házaménak szempontjából.

- Kétségtelen! Meg kell hívnod valami nagyon szép irattal, amelyet csakugyan szívesen olvas a benne foglalt megszólítások miatt, mint például: “Urának kedveltje”, “Urának jutalmazottja és bennfentese!”, s ezenkívül ajándékot is kell házába küldened válogatott szolgával. Nagyon valószínűtlen, hogy Nofer-rohu akkor lemondjon.

- Magam is azt hiszem - mondta Petepré. - Persze az ajándéknak is válogatottnak kell lennie. Mindenfélét előhozatok, hogy válogassak köztük, s még ma este elkészíttetem a levelet a megszólításokkal, amelyeket csakugyan szívesen olvas. Tudnod kell, gyermekem - folytatta -, hogy ezt az ünnepi lakomát rendkívül szépre tervezem, hogy beszéljenek róla a városban, sőt híre más, távolabbi városokba is eljusson: mintegy hetven vendéget akarok és bőségesen kenetet, virágot, zenészeket, ételt és bort. Egy nagyon csinos intelem-múmiát is beszereztem, amelyet ez alkalommal körülhordatunk, másfél rőfös szép darab; megmutathatom neked, ha előre akarod látni: a koporsó arany, a halott pedig ébenfából való, és az “ünnepeld meg a napot!” homlokára írva áll. Hallottál már a babilóni táncosnőkről?

- Melyekről, férjem?

- A városban ilyen külföldi nők vándortársulata tartózkodik. Ajándékokat ajánlottam föl nekik, hogy az ünnepi lakománál mutassák maguk. Azok szerint, amit róluk jelentenek nekem, idegenszerűen szépek, és mutatványaikat csengettyűvel és agyagból való kézidobbal kísérik. Azt mondják, mozdulataik újszerűek és ünnepélyesek, a szemükben különös düh lángol tánc közben, valamint gyengédségeik tanúsításakor. Azt hiszem, föltűnés és siker kíséri majd társaságunkban szereplésüket és ünnepünket.

Eni elgondolkodónak látszott; szemét lesütötte.

- Gondolsz rá - kérdezte némi hallgatás után -, hogy Amun első papját, Beknehonszt is meghívod ünnepedre?

- Kétségkívül és föltétlenül - felelte Petepré. - Beknehonszt? Magától értetődik. Miért kérded?

- Úgy hiszed, fontos a jelenléte?

- Hogyne lenne fontos! Beknehonsz nagy.

- Fontosabb, mint Bábel lányaié?

- Miért állítsz ilyen összevetés és választás elé, kedvesem?

- A kettő nem fog összeférni, férjem. Figyelmeztetlek, hogy választanod kell. Ha a babilóni lányokat Amun főpapja előtt táncoltatod ünnepeden, meglehet, hogy szemük idegenszerű dühét fölülmúlja a düh Beknehonsz szívében, és hogy föláll s szolgái után kiált, és elhagyja a házat.

- Lehetetlen!

- Inkább valószínű, barátom. Nem fogja tűrni, hogy a Láthatatlant megsértsék szeme láttára.

- Táncosnők táncával?

- Külföldi táncosnőkével, holott Egyiptom gazdag szépségben, és még a külföldieknek is juttat belőle.

- Annál inkább gyönyörködhet maga az újban és ritkában.

- A komoly Beknehonsznak nem ez a véleménye. Ellenszenve a külföldi iránt rendíthetetlen.

- De a te véleményed ez, remélem.

- Az én véleményem uramé és barátomé - mondta Eni -, mert miként sérthetné az isteneink tisztességét!

- Az istenek tisztessége, az istenek tisztessége - ismételte a férj vállát rángatva. - Be kell vallanom, hogy sajnos lelki hangulatom sötétedni kezd beszéded miatt, noha ékes nyelvelésünknek nem lehet ez a célja és értelme.

- Elcsüggednék - felelte Mut -, ha ez lenne eredménye gondoskodásomnak éppen a te lelkedért. Mert micsoda hangulata lenne akkor, ha Beknehonsz haragjában szolgái után kiáltana és elhagyná ünnepedet, hogy a két ország beszélne erről a taglócsapásról?

- Nem lehet olyan kicsinyes, hogy elkeserítse holmi divatos szórakozás, és olyan merész, hogy ilyen taglócsapást mérjen Fáraó barátjának homlokára.

- Ő elég nagy ahhoz, hogy kicsiny alkalom is nagy dolgokra terelje gondolatait, és igenis, csapást mér Fáraó barátjának homlokára, mielőtt vele tenné ezt, azaz intő jelül az ő számára. Amun gyűlöli az idegen feslettséget, amely megbomlasztja a kötelékeket, s az ősi jámbor népi rend megvetését, mert az elerőtleníti az országokat, és megfosztja a birodalmat a jogartól. Ez Amun gyűlölete, amint mindketten tudjuk, és akarata, hogy kemény népi erkölcs uralkodjék Kéme földjén, mint egykoron, s az ország fiai hazafiak legyenek. De te éppúgy tudod, mint én, hogy ott - és Mut-em-enet napnyugat felé mutatott, a Nílus égtája felé s a folyó túlpartjára, ahol a palota állt -, hogy ottan túl más és lazább napértelem uralkodik és kedvelt Fáraó gondolkodói között: On értelme a háromszög élén, Atum-Ré mozgékony értelme, a kiterjeszkedésre és megegyezésre hajlamos, amelyet Atonnak neveznek, nem tudom, milyen elerőtlenítő helyesléssel. Vajon nem kell-e Beknehonsznak megbosszankodnia Amunban, hogy tulajdon fia is a feslettséget pártolja, és kísértő gondolkodóinak megengedi, hogy idegen léhasággal velejéig elpuhítsák az ország népét? Fáraót nem szidalmazhatja. Hanem majd benned szidalmazza, és tüntet Amun mellett, megmérgelődvén, mint egy felső-egyiptomi leopárd, ha megpillantja Bábel leányait, s föl fog ugrani és szolgái után kiáltani.

- Úgy beszélsz, kedvesem - felelte a férj -, mint egy fölvágott nyelvű punti szajkó, aki sokszor hallotta és utánakotyogja, ami nem az ő agyában született. Velejéig elpuhítja és ősi szokás és idegen léhaság - ez Beknehonsz elkedvetlenítő szótára, amelyet itt ismételgetsz lélekállapotom látható elsötétítésére, mert amikor jöttél, azt hittem, veled nyílik alkalmam meghitt csevegésre és nem vele.

- Csak emlékeztetlek fölfogására, amelyet ismersz, hogy súlyosabb zavartól megóvjam lelkedet. Nem mondom, hogy Beknehonsz fölfogása az én fölfogásom.

- Pedig az. Amikor beszélsz, őt hallom, de nem igaz, hogy fölfogását úgy adod elő, mint valami tőled idegent, amihez nincs közöd, hanem a magadévá tetted, és velem szemben vele értesz egyet, a kopasszal, ez a csúf viselkedésedben. Talán nem tudom, hogy ki-be jár nálad, s minden holdnegyedben vagy még gyakrabban meglátogat? Csöndes bosszúságomra történik ez, mert nekem nem barátom, és ki nem állhatom csökönyös szótárával. Természetem és lelki hangulatom szelídebb, finomultabb és elnézőbb napértelem után kívánkozik, ezért vagyok szívemben Atum-Réé, a nyájas istenségé, mindenekelőtt pedig azért, mert Fáraóé vagyok s az ő udvaronca, Fáraóé, aki engedi, hogy gondolkodói gondolkodva kutassák e pompás isten nyájas-nagyvilági napértelmét. Te azonban, házastársam és nővérem isten és ember előtt, hogyan viszonylasz e viszonyokhoz? Ahelyett, hogy velem tartanál, azaz Fáraóval és udvarának érzületével, Amunnal tartasz, a mozdulatlannal, a vasfejűvel, az ő pártjához csatlakozol énellenem, és egy gyékényen árulsz a nyájasság nélküli isten legfőbb kopaszával, s nem gondolod meg, milyen csúf dolog engem megbántani és cserbenhagyni.

- Hasonlatokkal élsz, uram - mondta Eni halk, haragtól elszorult hangon -, amelyek nem éppen ízlésesek: eléggé csodálatos a te olvasottságod mellett. Mert hiányos vagy nagyon rossz ízlésre vall azt mondani, hogy egy gyékényen árulok a prófétával, és ezáltal cserbenhagylak téged. Sántító hasonlat ez, meg kell mondanom, s szokatlanul félretaláló. Fáraó az atyák tanítása és a nép ősi-jámbor hite szerint Amun fia, ezért semmi esetre sem sérted meg udvaronci kötelességedet, ha számba veszed Amun szent napértelmét, még ha csökönyösnek ítéled is, s csekély áldozatul helyezed elébe a magad s vendégeid kíváncsiságát egy nyomorultul ünnepélyes tánc iránt. Ennyit rólad. Én pedig egészen, minden tisztességemmel és jámborságommal Amunénak vallom magam, mert templomának és ágyasházának arája vagyok, s az istennő ruhájában táncolok előtte, ez minden dicsőségem és gyönyörűségem, és semmi másom nincs, életem egyetlen öröme ez a tiszteleti állás - te pedig veszekszel velem, amiért hű maradok az úrhoz, az én istenemhez és természetfölötti férjemhez, és égrekiáltóan rossz hasonlatokat használsz ellenem.

S fölemelte redőzött ruháját, s lehajolva eltakarta vele ábrázatát.

A testőrezredes rendkívül kínosan érezte magát. Megborzadt, és elhűlt benne a vér, mert a legmélyebben rejlő, kíméletesen elhallgatott dolgok fenyegettek azzal, hogy iszonyatosan és életet eltiprón szóba kerülnek. Karját még mindig szétterpesztve a padtámlán, meredten húzódott még hátrább az asszony elől, s riadtan és bűntudatos zavarral nézett a síró nőre. “Mi történik? - gondolta. - Kalandos és hallatlan dolog, s nyugodalmam a legnagyobb veszélyben forog. Túlságosan messzire mentem. Napvilágra tártam jogos önzésemet, ő azonban árnyékba borította a magáéval - mégpedig nemcsak a beszélgetést, hanem szívemet is árnyékba borították szavai, s most szánalom és bánat vegyülnek benne rémülettel könnyei miatt. Igen, szeretem őt; könnyei, melyek megrémítenek, éreztetik velem, s vele is szeretném éreztetni azzal, amit mondok.” S miközben karját leeresztette a támláról, s a nő fölé hajolt, anélkül persze, hogy érintette volna, némi fájdalommal mondotta:

- Láthatod, kedves virágom, mert tulajdon szavaidból kiviláglik, nem azért szóltál hozzám, hogy Beknehonsznak, a prófétának csökönyös fölfogására emlékeztess, holott nem osztozol benne, hanem az csakugyan a tiéd is, és szíved az ő pártján áll ellenemben, mert nyíltan és egyenesen szemembe mondod: “Egészen Amuné vagyok.” Csakugyan oly nagyon sántít-e hát hasonlatom, és tehetek-e az ő ízléséről, amely túlságosan keserű számomra, aki a férjed vagyok?

Eni elvonta a ruhát arca elől, és ránézett.

- Féltékeny vagy istenre, a Láthatatlanra? - kérdezte eltorzult ajakkal. Drágakőszeme, amelyben gúny és könny vegyült, közvetlenül a másiké előtt volt, s gonoszul villant belé, úgyhogy az megijedt, s gyorsan fölemelkedett aláhajlásából. “Vissza kell vonulnom - gondolta. - Túlságosan messzire mentem, s így vagy úgy meg kell hátrálnom nyugalmam s a ház békéje végett, amely most váratlanul, úgy tűnik föl, borzalmas veszélyben forog. Hogyan lehet, hogy hirtelen ily fenyegetett helyzetben kell látnom, s hogy egyszerre oly ijesztők lettek asszonyom szemei? Minden jónak látszott s biztonságos-kiegyenlítettnek.” S némely hazatérésére emlékeztetett, amikor megjött az udvartól vagy utazásról, s első kérdése mindig így hangzott az üdvözlésére siető ispánhoz: “Minden rendben van? Az úrnő jókedvű?” Mert szívének mélyén mindig titkos gond lakott a ház nyugalma, méltósága és biztonsága miatt, sötét sejtelem, hogy mindez gyenge s veszélyeztetett lábon áll, s amint Eni haragosan síró szemébe nézett, rádöbbent, hogy a veszély mindig ott is volt, s hogy néma félelme valamiképpen iszonyú teljesedéssel fenyeget.

- Nem - mondta -, szó sincs erről, s visszautasítom azt, amit kérdezel és állítsz, hogy féltékeny lennék Amunra, az úrra. Nagyon jól tudom, mi a különbség a között, amivel a Láthatatlannak, s a között, amivel a férjnek tartozol, s mivel az az érzésem, hogy a képes beszéd, amelyet a nemes Beknehonsszal folytatott bizalmas érintkezésedre alkalmaztam, nem túlságosan tetszik neked; továbbá, mivel mindig készségesen kerestem az alkalmat rá, hogy örömet szerezzek neked, tehát szolgálatodra visszavonom hasonlatomat a gyékényről, mintha nem is használtam volna, s tekintsük eltűntnek szavaim táblájáról. Nos, meg vagy elégedve?

Mut ott hagyta a könnyeket szemében, hogy száradjanak föl maguktól, mintha mit sem tudott volna róluk. Férje hálát várt lemondásáért, ám ő nem volt hálás.

- Ez igen kevés - mondta a fejét ingatva.

“Látja, hogy behúzom a nyakam, s aggódom a ház békéjéért - gondolta Petepré -, s nő módjára alaposan kihasználja a helyzetet. Inkább nő általánosságban, mint különösképp egy és az enyém, s ez nem is csoda, bárha mindig kínos némileg az általános és megszokott asszonyi együgyű-ravasz igazolódását a magunk asszonyán látni. Csaknem siralmas és nevetséges ez s bosszantó izgalma a szellemnek, hogy önkéntelenül észreveszi, s megjegyzi, miként hiszi valaki, hogy a saját feje és csalafintasága szerint cselekszik és viselkedik, nem látva, hogy csupán a megszégyenítően általánosat ismétli. De hát mit használ ez most nekem? Gondolkodni kell rajta, s nem beszélni róla. Beszélni miattam akár a következőket is lehet.” És folytatva így felelt:

- Hogy egyáltalában igen kevés, az nem áll, de csakugyan igen kevés abból, amit mondani akartam. Mert nem szándékozom ennyivel beérni, hanem örömödet még fokozni kívántam annak kijelentésével, hogy beszélgetésünk folyamán föladtam azt a gondolatot, hogy a bábeli táncosnőket meghívjam az ünnepre. Nem kívánok egy magas polcon s hozzád közel álló férfiút megsérteni ítéleteiben, amelyeket előítéleteknek is tekinthetünk, de ezzel még nem semmisítettük meg őket. Az ünnep ragyogó lesz a jövevények nélkül is.

- Ez még mindig igen kevés, Petepré - mondta az asszony, s néven nevezte férjét, aki úgy érezte, hogy ezáltal ismét nyugtalan figyelemre kényszerül.

- Hogyan? - kérdezte. - Még mindig igen kevés? Mihez képest igen kevés?

- A kívánatoshoz képest. A megkövetelhetőhöz képest - felelte Mut föllélegezve. - Van, aminek másként kell, másként muszáj lennie ebben a házban, hogy ne legyen a botránkozás háza a jámborok szemében, hanem a példaadásé. Te vagy csarnokainak ura, és ki az, aki meg ne hajolna úr mivoltod előtt? Ki kívánná el lelkedtől nyájasságát és finomságát annak a lekötelező napértelemnek, amely szerint élsz, s amely betölti szokásaidat? Jól megértem, hogy nem lehet egyszerre akarni a birodalmat is meg a romlatlan ősiséget is, mert az idők folyamán ebből támadt amaz, s más az élet a gazdag birodalomban, mint az ősi-jámbor népi rendben. Ne mondd, hogy nem értem meg az időt és az élet változását. De mindennek megvan s meg kell legyen a mértéke, s egy kevés a szent atyai szigorúságból, amely a birodalmat s gazdagságát létrehozta, életben kell hogy maradjon, s mindig tiszteletben álljon benne, hogy szégyenletesen el ne pusztuljon, s a jogart ki ne csavarhassák az országok kezéből. Tagadod ezt az igazságot, avagy tagadják talán Fáraó bölcsei, akik bölcselkedve merülnek el Atum-Ré mozgékony napértelmében?

- Az igazságot senki sem tagadja - felelte a legyezősúr -, és akadhat, akinek kedvesebb, mint akár a jogar. A sorsról beszélsz. A kor gyermekei vagyunk, s úgy hiszem, még mindig méltóbb hozzánk a kor igazsága szerint élni, amelyből születtünk, mint ha próbálunk egy időtlen idők előtti igazság szerint cselekedni s a romlatlan ősiség bolondját játszani, miközben megtagadjuk tulajdon lelkünket. Fáraónak sok zsoldos serege van, ázsiai, líbiai, núbiai, még hazai is. Ők majd megvédik a jogart, amíg a sors megengedi. Mi pedig éljünk őszintén.

- Az őszinteség kényelmes - mondta Mut -, tehát nem nemes. Mi lenne az emberekből, ha mindegyikük csak őszinte lenne, és természetes ösztönei számára az igazság méltóságát akarná igényelni, minden szándék nélkül a megjavulásra és önlegyőzésre? A tolvaj is őszinte, a részeges is, aki a csatorna szennyében hempereg, és a házasságtörő is. De vajon rájuk hagyjuk-e, ha igazságukra hivatkoznak? Te őszintén akarsz élni, férjem, mint korod gyermeke, s nem az ősiség szerint. De ahol mindenki ösztönének igazsága szerint él, vad ősiség van ott, és a fejlett kor az egyén korlátozását kívánja magasabb érdekből.

- Miben kívánod, hogy megjavuljak? - kérdezte Petepré aggodalmasan.

- Semmiben, férjem. Te változhatatlan vagy, és eszembe sem jut, hogy szentül mozdulatlan állandóságodat megbolygassam benned. S távol áll tőlem, hogy szemrehányást tegyek neked, amiért semmire sincs gondod a házban és udvarban, s egyáltalában sehol a világon, csak az evésre és ivásra; mert ha nem így volna természeted szerint, mindenesetre így lenne állásod szerint. Szolgáidnak keze elvégzi helyetted a te részedet, amint elvégzi majdan a sírban is. A dolgod csupán, hogy alkalmazd a szolgákat, sőt még ennyi sem, hanem csak hogy alkalmazd azt, aki a szolgákat alkalmazza, helyettesedet, hogy szándékod szerint vezesse házadat, Egyiptom egyik nagyjának házát. Csak ez vár rád, s a dolog a legelőkelőbben könnyű, de mégis ez a fődolog. Hogy ne téveszd el s ne mutass hamisan ujjaddal, minden ezen múlik.

- Sok körforgás óta, melyeket nem is számlálok, Mont-kav házam ispánja, jó lélek, aki engem szeret, ahogy illik, s teljesen átérzi, milyen csúnya dolog lenne engem megsérteni. Amennyire számadásaiból látni lehet, sohasem csalt meg komolyan, s a házat úri módon vezette, ahogy nekem kedvemre való. Talán ő a boldogtalan, aki elégedetlenségedet magára vonta?

Eni kicsinylőn mosolygott ezen a kibúvón.

- Éppúgy tudod - felelte -, mint én és mint egész Véze, hogy Mont-kavot veseféreg gyötri, és egy idő óta éppoly kevéssé foglalkozik a dolgokkal, mint te. Helyében más intézkedik, akit szájának neveznek, s akinek fölnövekedését erre a polcra sohasem gondolták volna lehetségesnek. S ez még nem elég, azt is mondják, hogy az úgynevezett száj Mont-kav előrelátható elhunyta után egészen s végképp helyére lép, s te mindenedet kezére adod. Te dicséred ispánodat, hogy átérzi, mivel tartozik méltóságodnak. Engedd meg bevallanom, hogy én hiába keresem cselekedeteiben ezt az érzést.

- Ozarszifra gondolsz?

Mut lehajtotta fejét.

- Különös kifejezés - mondta -, hogy rá gondolok. Bár adná a Láthatatlan, hogy ne lenne, s így ne lehetne rágondolni, ahelyett, hogy elöljáród hibája folytán megszégyenítő módon ezt kelljen tennem. Mert a vesebajos azt, akit megneveztél, vándorkalmároktól gyermekkorában megvásárolta, s ahelyett, hogy alacsonyságához és nyomorult származásához méltón tartotta volna, nagyra nevelte s hatalmat adott neki a házban, alája rendelte a cselédeket, a tiéidet éppúgy, mint az enyéimet, s elérte, hogy te, uram, oly magától értetődőn beszélsz a rabszolgáról, ami engem szégyenkezésre késztet, s ami ellen egész valóm föllázad. Mert ha elgondolkoztál és azt mondtad volna: “Úgy látom, azt a szíriait érted, a nyomorult Retenuból, azt a héber szolgát”, úgy természetes és illő lett volna. De hogy hová jutottunk, éppen ez a szólásforma mutatja, amely úgy hangzik, mintha a szolga rokonod lenne; bizalmasan nevén nevezed, és azt kérded tőlem: “Ozarszifra gondolsz?”

Most ő is kimondta nevét nagy erőfeszítéssel, ami titkon boldoggá tette, s amit szívesen gyakorolt volna. A misztikus szótagok, amelyek halálra és megistenülésre emlékeztettek, s számára a végzet minden érdekességét rejtették, zokogva csuklottak föl ajkán, s igyekezett sírásának fölháborodott színt adni, miközben, mint előbb, ruháját arca elé vonta.

Potifár megint őszintén megijedt.

- Mi az, mi az, drágám? - szólt, fölébe nyújtva kezét. - Megint könnyek? Nem értem, miért! Megneveztem a szolgát, ahogy ő nevezi magát s mindenki őt. Nem a név a legrövidebb jelzés, hogy megértessük egymással, kiről van szó? Látom, gyanúm helyes volt. A kánaáni ifjú van az eszedben, aki mint pohárnokom és fölolvasóm szolgál, mégpedig, nem tagadom, csöndes megelégedésemre. Nem elég ok-e már az is számodra, hogy kegyesen gondolj rá? Megszerzésében nincs részem. Mont-kav, akinek teljhatalma van, hogy szolgákat alkalmazzon és elbocsásson, vásárolta őt évekkel ezelőtt tisztes kereskedőktől. Azután pedig úgy fordult, hogy vizsgára tettem egy beszélgetésben, amikor virágokat poroztatott kertemben, és föltűnően kellemesnek találtam, akit az istenek a test és szellem jótevő adományaival ajándékoztak meg, mégpedig figyelemre méltó összhangban. Mert szépsége úgy tűnik föl, mint természetes megjelenülése értelme bájának, ez viszont mint a látható egy másféle, láthatatlan nyilvánulási formája, s így remélem, elnézed, hogy “figyelemre méltónak” mondom, mert ez az ítélet helyénvaló. Származása sem akármilyen, mert ha úgy tetszik, fogantatását akár szűzinek is lehet nevezni, de mindenesetre annyi bizonyos, hogy nemzője valami pásztorkirály és istenfejedelem volt, s hogy a gyermek szép sorban élt mint megajándékozott, miközben atyja nyájainál fölnövekedett. Persze aztán sokféle aj-baj lett tápláléka, s akadtak emberek, akik lépteinek sikerrel vetettek hurkot. De szenvedésének története is figyelemre méltó; van benne szellem és ötlet, vagy amint mondani szokás, van keze-lába, s hasonló összefonódást mutat, mint ahogy az ifjú szerencsés külseje és értelme tűnik föl egyugyanannak: mert noha megvan a tulajdon valósága is, de azonkívül vonatkozásban áll és megegyezik egy magasabb elrendeltséggel is, úgyhogy nehezen tudnád az egyiket megkülönböztetni a másiktól, egyik tükröződik a másikban, és mindent összevéve az ifjat vonzó kétértelműség lebegi körül. Amikor látnivaló volt, hogy a vizsgát nem állotta meg rosszul előttem, pohárnoknak és fölolvasónak adták mellém, az én közreműködésem nélkül, irántam való szeretetből, amint érthető is, és bevallom, az ifjú nélkülözhetetlenné vált számomra ezekben a szerepekben. Viszont azonban, minden közreműködésem nélkül, széles áttekintést is szerzett a gazdaság dolgaiban, amiközben betű szerint kitűnt, hogy amit csak tesz, a Láthatatlan mindenhez szerencsét ad általa - nem tudom másként mondani. S miután most nélkülözhetetlenné lett számomra és a ház számára, mit akarsz, mit tegyek vele?

Valóban, mit lehetett itt akarni és csinálni, miután ő így nyilatkozott? Elégedetten nézett körül s mosolyogva azon, amit mondott. Alaposan biztosította, jól körülsáncolta magát, és a fenyegető követelést eleve szörnyűségnek bélyegezte, véteknek az iránta való szeretet ellen, ami egyszerűen el sem gondolható. Nem is gyanította, hogy az asszony alig vetett ügyet szavainak gát és bástya jelentésére, hanem titkon mint mézesbort szürcsölte, s hogy még mindig ruhájába görbedve, mély, mohó feszültségben egy szemernyit se szalasztott el abból, amit ura József dicséretére mondott. Ez alaposan csökkentette a szavaknak szándékolt óvó hatását, és különös módon nem akadályozta meg, hogy Mut az erkölcsös-okos szándékhoz, amellyel jött, a legtisztességesebben hű ne maradjon. Fölegyenesedett, és így szólt:

- Fölteszem, uram, hogy a szolga érdekében elmondtad a leghatásosabbat, ami némi joggal csak elmondható. Nos hát, ez nem elég, gyenge lábon áll Egyiptom istenei előtt, és amit jóságosan hallattál velem ilyen-amolyan összefonódásról szolgád személyében és vonzó kétértelműségéről, az nem számít a kívánatossal s azzal a követeléssel szemben, amit Amun az én szám által akar félreérthetetlenül kinyilvánítani. Mert én is száj vagyok, nemcsak az, akit te nélkülözhetetlennek mondasz a magad és a ház számára - nyilvánvaló meggondolatlansággal; mert hogyan is lehetne egy jöttment idegen nélkülözhetetlen az emberek országában és Petepré házában, amely áldásház volt, mielőtt ez a megvásárolt növekedni kezdett benne? Sohasem lett volna szabad megtörténnie, hogy megnövekszik benne. Ha már megvásárolták a fiút, a földeken és robotban lett volna a helye, ahelyett, hogy az udvaron tartják, sőt serlegedet bízzák rá, valamint füledet a könyvek csarnokában, megnyerő képességei miatt. Mások a képességek, és más az ember: a kettőt el kell választani. Annál rosszabb, ha egy alacsonysorsúnak képességei vannak, úgyhogy végül elfelejtheti természetes alacsonyrendűségét. Hol vannak azok a képességek, amelyek egy alacsonysorsú fölemeltetését igazolják? Erre kellett volna ispánodnak, Mont-kavnak gondolnia, aki közreműködésed nélkül, amint hallom, engedte az alacsonyt megnövekedni és elburjánozni házadban, minden jámbor lélek szomorúságára. Meg fogod engedni neki, hogy még halálában is dacoljon az istenekkel és ujjával a habirra mutasson mint utódjára, holott házadat szégyenbe dönti a világ előtt, és tősgyökeres háznépedet az alacsony keze alá alacsonyítja, hogy fogukat csikorgatják?

- Drágám - mondta a kamarás -, mennyire tévedsz! Szavaidból ítélve tájékozatlan vagy, mert szó sincs fogaknak csikorgatásáról. Házam népe szereti Ozarszifot, kicsinye és nagyja egyaránt, a tálalóasztal írnokától le a kutyapecérig és legutolsó szolgálódig, és egyáltalában nem szégyell engedelmeskedni neki. Nem tudom, honnan veszed az értesülést, hogy itt a házban fogakat csikorgatnak nagysága miatt, mert az értesülés teljesen hamis. Sőt ellenkezőleg, mind pillantását keresi, és vidám vetélkedéssel igyekeznek megtenni a magukét, ha elhalad közöttük, s barátságosan csüggnek ajkán, miközben utasításokat ad. Igen, még azok, akiknek miatta kellett visszalépniök tisztjüktől, mert ő lépett helyükbe, még azok sem néznek ferdén rá, hanem nyíltan és egyenest, annyira ellenállhatatlanok képességei. Éspedig miért? Mert ezekkel egyáltalában nem úgy áll a dolog, ahogy te mondod, és elsősorban ezen a ponton mutatkozol egészen tájékozatlannak. Mert szó sincs róla, hogy e képességek megzavaró függelékei volnának személyének, és elválaszthatók lennének tőle. Hanem elválaszthatatlanul egyek vele és egy áldottfejűnek adományai, úgyhogy azt lehetne mondani, meg is érdemli őket, ha ez nem jelentene ismét helyt nem álló elválasztást személy és képesség között, és ha természetes képességeknél érdemről egyáltalán szó lehetne. És ezért van az, hogy az emberek szárazföldi és vízi utakon már messziről megismerik őt, meglökik egymást, és örvendezve mondják: “Ott megy Ozarszif, Petepré első szolgája, Mont-kav szája, a kitűnő ifjú - ura ügyeiben jár el, melyeket szokása szerint kedvezően fog elintézni.” Továbbá azért van, hogy míg a férfiak nyíltan és egyenest néznek rá, a nők ferdén és szemük szögletéből, ami tudomásom szerint ezeknél éppen olyan jó jel, mint a nyílt tekintet amazoknál. És ha a városban és az utcákon mutatkozik, a boltok előtt, akkor, úgy hallom, a szüzek többnyire fölhágnak a falakra és tetőkre, aranygyűrűket dobálnak rá ujjaikról, hogy pillantását magukra irányítsák. De nem irányítják.

Eni leírhatatlan elragadtatással figyelt. El nem mondható, mennyire megmámorosította József magasztalása, kedveltségének elbeszélése; az öröm tűzfolyóként futkosott ereiben, keblét hullámoztatta, lélegzését zokogásszerű kurta és fojtott lihegéssé változtatta, fülét pirosra festette, s csak nagy üggyel-bajjal tudta ajka megállni, hogy legalább boldogan el ne mosolyodjék arra, amit hallott. Az emberbarát nem győzi eléggé fejét csóválni ennyi fonákságon. Úgy kellett, hogy József dicsérete a nőt az idegen rabszolgával szemben érzett gyöngeségében, ha szabad így mondani, megerősítse, e gyöngeséget büszkesége előtt igazolja, még mélyebben belémerítse, s képtelenné tegye megvalósítani szándékát, amellyel jött, tudniillik, hogy megmentse életét. És ez ok az örömre? Örömre nem, de gyönyörre: nagy különbség, amibe az emberbarát fejcsóválva kell hogy belenyugodjék. Különben Eni szenvedett is, ahogy illik. A hír a nők sanda leskelődéséről, s hogy gyűrűket dobálnak Józsefre, emésztő féltékenységgel töltötte el, ismét megerősítette gyöngeségében, és egyben kétségbeesett gyűlöletet keltett benne mindazok ellen, akik gyöngeségének osztályosai. Hogy ezek a megdobált pillantását nem tudták magukra irányítani, kissé megvigasztalta, és segítségére volt, hogy továbbra is értelmes lény módjára viselkedjék. Ezt mondotta:

- Hadd tekintsek el attól, barátom, hogy nem túlságosan gyöngéd tőled, ha Véze szüzeinek illetlen viselkedésével szórakoztatsz, akármennyi is az igazság ezekben a híresztelésekben, amelyeket talán csak maga hiú hősük terjeszt, vagy olyanok, akiket ígéretekkel megnyert magának. - Sokkal kevésbé esett nehezére így beszélni arról, akit immár menthetetlenül szeretett, mint hinni lehetne. Teljesen gépiesen tette, mintha csak beszéltetne valakit, aki nem is ő maga, és dallamos hangja üres kongással szólt eközben, ami megfelelt arcvonásai merevségének, tekintete tétovaságának, és aminek hazug csengését nem is titkolta. - A fődolog - folytatta ilyen módon -, hogy le- és visszapattan rólam szemrehányásod, mintha a ház ügyeiben tájékozatlan volnék, s jobb lenne, ha nem is tetted volna meg. Szokásod, hogy semmit sem vállalsz magadra, hanem idegen és távoli szemmel nézel mindenre, egy s más kételyt vegyíthetne tudomásodba afelől, ami körülötted történik. Az igazság az, hogy a szolga elhatalmasodása tieid fölött heves gyűlöletet és elterjedt csüggedést okoz. Ékszerládáid elöljárója, Dudu nem is egyszer, hanem sokszor emelt szót előttem ebben az ügyben, és keservesen panaszkodott, mennyire sérti a jámborérzésűeket a tisztátalannak uralma...

- Nos - nevetett Petepré -, nagyszerű szövetségest kerestél ki, kedves virágom, fontos férfiút, ne vedd rossz néven! Dudu, ez a vakarcs, ökörszem, pöffeszkedő, ez a fertályember és nevetségesen kurta fajankó! Hogy a csodába eshetne latba szava ebben vagy akármi dologban!

- Most nincs szó személyének méreteiről. Ha szava oly megvetésre méltó és ítélete oly súlytalan, hogyan tehetted meg őt ruhatárosodnak?

- Ez inkább csak tréfa volt - mondta Petepré -, és csupán nevetség végett adnak udvari törpéknek ilyen szép hivatalt. Testvérkéjét, a másik pojácát egyenesen vezírnek csúfolják, amit talán mégsem lehet egészen komolyan venni.

- Felesleges, hogy én tegyelek figyelmessé a különbségre köztük - felelte a nő. - Elég jól ismered azt, és épp csak ebben a pillanatban nem akarsz róla tudomást venni. Inkább szomorú, hogy leghűségesebb és legméltóságosabb szolgáidat nekem kell védelmembe vennem hálátlanságod ellen. Dudu úr, eltekintve kissé kurta termetétől, méltóságos, komoly és derék férfiú, aki egyáltalán nem érdemli meg a pojáca nevet, és akinek szava és ítélete a háznak s a ház becsületének dolgában igenis latba esik.

- Eddig ér nekem - jegyezte meg a testőrezredes, miközben tenyere élével vonalat húzott lábaszárán.

Mut hallgatott egy darabig.

- Gondold meg - mondta aztán összeszedve magát -, hogy te különösképp magasra és toronyszerűre nőttél, férjem, úgyhogy Dudu alakja szemedben nyilván csekélyebb, mint másokéban, például felesége, Cezet, az én szolgálóm és gyermekei szemében, akik ugyancsak a szokásos nagyságúak, és szerető tisztelettel néznek föl nemzőjükre.

- Haha, fölnéznek!

- Szándékosan használtam a szót, magasabb, költői értelemben.

- No lám - gúnyolódott Petepré -, tehát már költőien fejezed ki magad Dudu kedvéért. Úgy hiszem, panaszkodtál, hogy illetlenül szórakoztatlak. Figyelmeztetlek, hogy te már jó ideje egy fölfuvalkodott hülye dicséretével szórakoztatsz engem.

- Éppúgy más tárgyra is térhetünk - mondta Eni engedékenyen -, ha ez kínos számodra. Nincs szükségem arra a férfiúra, akire beszélgetésünk rátévedt, hogy támogassa önmagáért is háromszorosan helytálló kérésemet, amelyet hozzád kell intéznem, s neked sincs az ő tiszteletre méltó tanúságára szükséged, hogy megértsd: kérésemet teljesítened kell.

- Kérésed van hozzám? - kérdezte Petepré. “Tehát mégis - gondolta, nem minden keserűség nélkül. - Hát mégis valami többé vagy kevésbé terhes kéréssel jött. A remény, hogy csupán társaságom vonzotta, tévesnek bizonyult. Ennek következtében eleve nem nagy jóindulattal nézem kérését.”

- És miféle kérésed? - kérdezte.

- A következő, férjem: hogy az idegen rabszolgát, akinek nevét nem ismétlem, távolítsd el háztól és udvartól, amelyben hamis kegy és bűnös hanyagság folytán elburjánozhatott, és amelyet a példaadás háza helyett a botránkozás házává tett.

- Ozarszifot? Háztól és udvartól? Hová gondolsz?

- A jóra és igazra gondolok, férjem. Házad tisztességére gondolok, Egyiptom isteneire és arra, hogy mivel tartozol nekik - s nem csupán nekik, hanem magadnak és nekem is, házastestvérednek, aki az anya díszében, fölszentelten és megőrzötten a csörgődobot veri Amun előtt. Mindenre gondolok, és kétségen felül bizonyos vagyok róla, hogy téged is csupán figyelmeztetnem kell, hogy gondolataid azonosak legyenek az enyéimmel, és kérésemet haladéktalanul teljesítsd.

- Hogy Ozarszifot... Drágám, ezt nem lehet, ezt verd ki a fejedből, ezt meggondolatlanul kérted és csupán szeszélyből, ezt a gondolatot sehogy sem fogadhatom gondolataim közé, idegen közöttük, és valamennyi a legnagyobb fölháborodással fordul ellene. “No tessék - gondolta bosszús megütközéssel. - Ez tehát a kérés, amiért ezen az órán hozzám jött, látszólag csupán a célból, hogy ékes szavakkal nyelveljünk. Éreztem, hogy ez következik, s a magam részéről mégsem jöttem rá mindvégig, annyira ellenére van jogos önzésemnek, és sajnos, nagyon is távol attól, hogy csupán számára tűnjék föl nagynak, számomra pedig nem; mert megfordítva, szerencsétlen módon nyilván ő gondolja kicsinynek és könnyen teljesíthetőnek, nekem azonban a legnagyobb mértékben kellemetlen. Nemhiába éreztem nyomban veszélyeztetve kényelmemet. De milyen kár, hogy semmi módon nem tudok örömet szerezni neki, mert nem szívesen gyűlölöm.”

- Csakugyan sajnálatos, virágocskám - mondotta -, az ifjú személye ellen táplált előítéleted, amely ilyen helytelen kérésre indít. Nyilván csak holmiféle szitkokból és rágalmakból tudsz róla, melyeket korcsszülöttek terjesztenek felőle, nem pedig a magad tapasztalata alapján kiváltságos lényéről, amely őt, bármilyen ifjú is, véleményem szerint még magasabb polcra tehetné alkalmassá, mint amilyen javaimnak elöljárósága. Nevezd barbárnak és rabszolgának - betű szerint joggal teszed, de elég neked a jog, ha az nem jog szellem szerint is? Hát az a szokás és igazság országunkban, hogy aszerint becsüljük az embert, szabad-e vagy nem szabad, idevaló vagy idegen, és nem inkább aszerint, hogy szelleme sötét és tanulatlan-e, vagy megvilágosította a szó, és megnemesítette varázsereje? Mi a gyakorlat, és mi az atyák szokása földünkön ebben a tekintetben? Ez a szolga pedig tiszta és vidám beszédében, szava szépen választott és kellemesen hangzó, keze ékesen ír, és a könyveket úgy olvassa, mintha maga beszélne önmagától, a szellemtől hajtva, úgyhogy a könyvek gondolata és bölcsessége mintha mind belőle áradna és az övé lenne, és az ember csak bámul. Amit kívánok, az annyi, hogy végy tudomást tulajdonságairól, bánj vele kegyesen, és nyerd meg barátságát, amelyre sokkal inkább szükséged lenne, mint azéra a pöffeszkedő korcséra...

- Nem akarok tudomást venni róla, sem kegyesen bánni vele - mondta Eni mereven. - Úgy látom, tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a szolga dicséretével végeztél. Még mindig van hozzátennivalód. Most azonban beleegyező szavadat várom szentül jogosult kérésemre.

- Nem áll ily szó rendelkezésemre, minthogy kérésed tévedésből fakad. Helytelen úton jár, és nem is egy vonatkozásban teljesíthetetlen - csak az a kérdés, hogy meg tudom-e ezt értetni veled; ha nem tudom, úgy hiszem, ezzel sem lesz teljesíthetőbb. Már mondottam, hogy Ozarszif nem akárki fia. Gazdagítja a házat, amelynek értékes szolgája; ki tudná elszánni magát, hogy kiűzze belőle? Balga megrablása volna a háznak és durva jogtalanság ellene, aki ment minden hibától és a legfinomultabb szellemű ifjú, úgyhogy fölmondani neki és se szó, se beszéd kiutasítani őt a házból páratlanul kínos eljárás lenne, amire senki sem vállalkozna egykönnyen.

- Félsz a rabszolgától?

- Félek az istenektől, akik vele vannak, mert kezében mindent sikerre juttatnak, s kellemessé teszik őt a világ szemében - hogy miféle istenek, azt nem tudom megítélni, de erőteljesen nyilatkoznak meg benne, az bizonyos. Hamarosan elűznéd az afféle gondolatokat, hogy a robot vermébe vessük, vagy kíméletlenül túladjunk rajta, ha nem vonakodnál annyira jobban megismerni őt. Mert bizonyos vagyok róla, hogy gyorsan megkedvelnéd és szíved meglágyulna az ifjú irányában, hiszen nem is egy hasonlóság akad a te életed és az övé között, és ha szívesen látom magam körül, ez azért van, hidd el, mert gyakran rád emlékeztet...

- Petepré!

- Azt mondom, amit mondok, és azt gondolom, ami korántsem értelmetlen. Vajon te nem vagy-e fölszenteltje és megőrzöttje az istennek, aki előtt táncolsz mint szent ágyasa, és nem viseled-e büszkén az emberek előtt fölszentelt áldozati díszét? Nos, az ifjú is, tőle magától tudom, ilyen díszt visel, láthatatlant, mint amilyen a tiéd; úgy látszik, valami örökzöldet kell elképzelnünk, amely a fölszentelt ifjúság és megőrzöttség jelképe, mint ahogy mindenesetre csavaros nevében kifejezésre jut, mert övéi ezt a növényt nenyúljhozzámnak nevezik. Így hallottam ezt tőle, nem minden csodálkozás nélkül, mert újat mondott számomra. Hiszen tudtam Ázsia isteneiről, Attiszról és Asrátról és a termékenység Baáljairól. Az ifjúnak és övéinek azonban olyan istene van, akit nem ismertem, és akinek féltékenysége meglepett. Mert a Magányos hűségre vágyik, és híveivel vérnászban jegyezte el magát - elég sajátságos. Elvben valamennyien viselik a növényt, és mind megőrzött jegyesei istenüknek. De közülük egyet még különösképp kiválaszt, mint teljes áldozatot, hogy a fölszentelt ifjúság díszét kifejezetten hordja, és a féltékeny számára megőriztessék. És, képzeld, ilyen kiválasztott Ozarszif! Tudnak valamiről, mondotta, amit bűnnek neveznek és a bűn kertjének, és még állatokat is eszeltek ki, amelyek a kert lombjai közül leselkednek, és amelyek elképzelhetetlenül csúfak: számuk három, nevük Szégyen, Bűn és Gúnykacaj. Két irányban kérdezlek hát: lehet-e jobb szolgát és háznagyot kívánni, mint azt, aki annyira a hűségre született, és oly eredendőn féli a bűnt, mint ő? Továbbá: túloztam, amikor hasonlóságról beszéltem közted és az ifjú között?

Ah, mennyire megijedt Mut-em-enet e szavakra! Ha emésztő fájdalmat okozott hallani a szüzekről, akik gyűrűkkel dobálták meg Józsefet, semmiség volt ez, sőt szinte gyönyörűség a hideg tőrhöz képest, amely átjárta őt, mikor megtudta az okot, amiért a város lányai nem bírták tekintetét magukra irányítani. Szörnyű félelem lepte meg, mintegy megsejtése annak, mennyit fog szenvedni miatta, és leplezetlen gyötrelem festette fehérre fölfelé fordított arcát. Próbáljuk csak meg helyzetébe képzelni magunkat, amely egyebeken kívül még nevetségesnek is tűnt föl! Miért küzd és harcol hát itt Potifár makacsságával, ha ez igazat mond? Ha az üdvösség szemfölnyitó álma, amelyet álmodott, s amely ideűzte, hazudott? Ha az, akitől életét s uráét, a címzetes parancsnokét megmenteni igyekezett, elígért, féltékenyen őrzött és megtartott teljes áldozat? Milyen tévúttól félt hát, hogy rátéved? Nem volt ereje hozzá, és azt hitte, nem is szabad megtennie, hogy kezével elfedje szemét, amely a semmibe meredve látni vélte a kert három állatát: a Szégyent, Bűnt és Gúnykacajt; e legutolsó hiénaként nyerített feléje. Elviselhetetlen volt. “El, el - gondolta szédülten -, most aztán igazán el vele, akiről hazudnak az üdvösség álmai, szégyenletes, szörnyen szégyenletes álmok, hiszen hiába, ah, egészen hiába vetném rá ujjamnak gyűrűjét! Igen, helyes a harc, és tovább kell harcolnom, csak most igazán, ha így áll a dolog vele! De hát hiszem-e s nem remélem-e titkon inkább győzedelmeskedő bizalommal, hogy az én üdvre vágyásom erősebbnek fog bizonyulni, mint az ő eljegyzettsége, hogy vágyam legyőzi ezt, s ő követni fogja tekintetemet, s elcsitítja véremet? Vajon nem remélem és félem-e oly erővel ezt, amelyet alapjában ellenállhatatlannak tartok? Nos hát, akkor csak annál világosabb, hogy el kell pusztulnia szemem elől s el a házból, mert életemről van szó. Itt ül a férjem kövér karjával, mint egy torony; Dudu, a nemző törpe csak lábszáráig ér. Testőrezredes. Tőle és elhatározásától várhatom üdvöm és menekvésem, csupán tőle!” S mintegy menekülésként a lomha férjhez, akin először próbálhatta ki üdvre vágyásának erejét, újra megszólalt, és csengő, zengő hangon így felelt:

- Engedd meg, hogy ne foglalkozzam szavaiddal, s ne feleljek vitázva, barátom, visszaverésük céljából. Hiábavaló lenne. Amit mondasz, nem alkalmas a vitára, sőt egyáltalán nem is kell mondanod, hanem csupán ennyit: “Nem akarom.” Mindez semmi más, mint hajthatatlanságod leple és hasonlatköntöse, és csak elhatározásaid ércből való szilárdsága, gránitnál keményebb akaratod tárul elém hatásosan belőle. Hogyan küzdenék civódó, tehetetlen szóharcban ellene, holott szeretem, és asszony módra gyengéden csodálom? Most azonban a másikra várok, ami kevés vagy semmi lenne enélkül, de ettől nyeri kivételes becsét: teljesítő engedékenységedre várok. Ezen az órán, amely nem olyan, mint más órák, ezen a kettesben töltött, várakozással teli órán, amelyen eljöttem hozzád kérésemmel, férfiúi akaratod le fog ereszkedni hozzám, és eleget tesz kívánságomnak, mondván: “Eltávoztatom a botrányt a háztól, és megfosztom hivatalától Ozarszifot, kitaszítom és túladok rajta.” Hallhatom ezt tőled, uram és férjem?

- Mondtam, hogy nem hallhatod ezt tőlem, drágám, minden jó szándékom ellenére, hogy neked örömet szerezzek. Nem taszíthatom el Ozarszifot, és nem adhatok túl rajta, nem akarhatom ezt, az akarat ehhez nem áll rendelkezésemre.

- Nem akarhatod? Így hát akaratod a te urad, nem pedig te vagy ura akaratodnak?

- Gyermekem, ez szőrszálhasogatás. Hát van különbség köztem és akaratom között, hogy az egyik lenne az úr, a másik a szolga, s egyik rendelkezhetne a másikkal? Rendelkezz egyszer te akaratoddal, és akard, ami merőben ellenedre van, sőt iszonyú számodra!

- Megteszem - felelte a nő hátravetett fejjel -, ha magasabbról van szó, a becsületről, a büszkeségről és a birodalomról.

- Itt egyikről sincs szó, vagy inkább amiről mindenesetre szó van, az a józan ész becsülete, az okosság büszkesége és a méltányosság birodalma.

- Ne gondolj ezekre, Petepré! - kérte a nő csengő-bongó hangon. - Gondolj az órára, az egészen ritka órára és a várakozásra, amellyel hozzád jöttem, megbontva a rendet és kényelmességed ellenére! Lásd, térded köré kulcsolom karom, és így kérlek: hallgass meg hatalmaddal, férjem, ez egyszer, hadd távozzak megvigasztalódva.

- Bármily kellemes is számomra szép karjaidat térdem körül érezni - felelte Petepré -, mégis lehetetlen kérésed teljesítenem, és csak karod lágysága okozza, hogy oly lágy szemrehányásom, amelyet amiatt kell tennem, hogy ily kevéssé kíméled nyugalmamat, és, úgy látszik, többé egyáltalán nem érdekel jóllétem. De jóllehet nem érdekel, mégis tájékoztatlak róla némileg, négyszemközött, ezen az egészen ritka órán. Tudd meg - mondta némileg titokzatosan -, hogy ragaszkodnom kell Ozarszif jelenlétéhez, nem csupán a ház érdekében, amelyet gyarapít, vagy mert az ifjú oly kedvemre olvassa a bölcsek könyveit, mint senki más. Hanem még más okból is rendkívül fontos jóllétem érdekében. Ha azt mondom, hogy a bizalom jó érzését kelti bennem, nem mondtam eleget: valami nélkülözhetetlenre gondolok. Szelleme gazdag leleményű ilyen és amolyan vigasztalásban; de a fődolog, hogy naponta és óránként talál szavakat, személyemet illetően, amelyek engem önmagam előtt szép fényben mutatnak be, isteni fényben, szívemet bátorsággal töltik el magamat illetően, hogy úgy érzem...

- Hadd küzdjek meg vele - mondta Eni, még szorosabban kulcsolva férje térdét -, s hadd üssem ki a nyeregből őt, aki csak szép szavakkal tud bátorságot önteni beléd és benned önbizalmat kelteni! Én jobban értek ahhoz. Alkalmat adok rá, hogy csakugyan megbátorítsd szívedet, önmagadtól, saját hatalmadból, amennyiben teljesíted ennek az órának várakozását, és visszaadod a sivatagnak a rabszolgát. Mert milyen jól fogod majd magad érezni, férjem, ha teljesíted kérésemet, és megvigasztalva távozom tőled!

- Azt hiszed? - kérdezte Petepré hunyorogva. - Halld hát! Megparancsolom, hogy ha ispánom, Mont-kav kileheli lelkét (mert közel jár hozzá), ne Ozarszif álljon utódként a ház élére, hanem másvalaki, például Hamat, a tálalóasztal írnoka. Ozarszif pedig maradjon a házban.

Mut fejét rázta.

- Ezzel semmit sem tettél érdekemben, barátom, és bátorításod és önbizalmad érdekében sem. Mert ennyivel csak félig vagy még kisebb részben lenne teljesítve kívánságom s kielégítve várakozásom. Ozarszifnak mennie kell a házból.

- Akkor hát - szólt Petepré gyorsan -, ha ez nem elég neked, ajánlatomat is visszavonom, és az ifjú kerül a ház élére.

Az asszony leoldotta karját.

- Ez az utolsó szavad?

- Sajnos, nem áll más rendelkezésemre.

- Akkor hát megyek - lehelte Mut és fölállt.

- Nem tehetsz mást - felelte Petepré. - Mindent összevéve mégis kedves óra volt. Ajándékot fogok küldeni neked, hogy megörvendeztesselek, elefántcsontból való balzsamtartót, amelynek faragása halakat, egereket és szemeket ábrázol.

Mut hátat fordított, és az oszlopívek felé indult. Egy pillanatra megállt ott, ruhájának néhány redőjét fogva kezébe, melyet az egyik törékeny oszlopnak támasztott, homlokát kezébe hajtva, arcát a redőkbe rejtve. Senki sem látott e redők mögé és Mut elrejtett arcába.

Azután tapsolt és kilépett.

Három beszélgetés

E beszélgetés följegyzése után most már olyan mélyen jutottunk alá történetünkben, hogy ismét folytathatjuk azon a magasabb ponton, ahol előrelátón, futólagosan céloztunk arra a különös csillagképre, amellyé az élet kaleidoszkópjában a körülmények vetődtek. Mert azt mondottuk ott: ugyanakkor, amidőn az úrnő láthatólag komoly erőfeszítéseket tett, hogy Józsefet eltávolítsa Potifár házából, amire eddig Dudu, a házastörpe törekedett, az apró ruhatáros szép szavakkal kezdett Józsefnek hízelegni, és alázatos barátjának mutatta magát, nemcsak őelőtte, hanem az úrnő előtt is, akinek most mindenképp dicsérte és magasztalta az ifjat. Pontosan így volt; egy szóval sem mondottunk ott többet a kelleténél. Az oka pedig az volt, hogy Dudu megértette és észrevette, mi történik Mut-em-enettel, és miből ered törekvése, hogy az ifjú Ozarszifot eltávolítsa szem elől: fölfedezte nappal-rokon képessége folytán, mely kicsinységének megadatott, és amelyet, minél furcsábban állt neki, annál buzgóbban tisztelt és gyakorolt, úgyhogy ezen a téren csakugyan agyafúrt hozzáértőnek és szakembernek számított, s ebben a szférában minden előfordulható iránt jó szimata s érzéke volt - noha különben éppen e fontos adománya kisebbítette törpeértelmét és bölcsességét.

Hamarosan rájött tehát, hogy hazafias panaszaival József növekedése miatt mit idézett elő, vagy legalábbis segített előidézni úrnőjénél - jóval előtte döbbent rá, mint ez maga; mert kezdetben az asszony büszke tudatlansága, amely még nem gondolt óvatossági rendszabályokra, segített benne, később pedig, amikor már annak szeme is fölnyílott, a megszállott és megzavarodott általános képtelensége, hogy az emberek előtt eltitkolja állapotát. Amint tehát Dudu fölismerte, az úrnő a legjobb úton volt, hogy föltartóztathatatlanul, nyomorultul és természete egész komolyságával belészeressen férje külföldi testi-lelki szolgájába: és a törpe kezét dörzsölte örömében. Nem várta és nem látta előre ezt, de úgy gondolta, a jöttmentet mélyebb verembe ejtheti, mint amit különben ásni lehetne számára; és így máról holnapra Dudu oly szerepre szánta el magát, amelyet utána is gyakran játszottak, de amelyet valószínűleg ő sem első ízben játszott (hiszen már mélyen benne járt az emberiség korszakaiban), hanem amelynek megvalósításában és beteljesítésében, akármily kevéssé vagyunk is tájékozottak elődeiről, gyaníthatólag már jól kitaposott nyomokon haladt: mint sanda jóakaró és kárhozatos hajlamok hírhordója kezdett a törpe lótni-futni József és Mut-em-enet között.

Szavait ügyesen kezdte megmásítani úrnője előtt, abban a mértékben, ahogy előbb csak gyanítva, majd teljes bizonyossággal megismerte szívét. Mert most az úrnő hívatta magához abban az ügyben, amely miatt valamikor ő tolakodott hozzá, hogy előadja panaszait, és magától kezdett vele a botrányról beszélni, amit a törpe kezdetben annak jeléül vett, hogy az asszonyt megnyerte gyűlöletének, és föltüzelte bosszúja érdekében. De csakhamar jobban megértette szimatjával, mert Mut igen különösen kezdett szólani.

- Elöljáró - mondta (a törpe nagy örömére egyszerűen így nevezte őt, noha csak alsóbb felügyelő volt, mégpedig a ruháké és ékszereké) -, elöljáró, magamhoz hívattalak az ágyasház egyik ajtónállójával, akihez egy núbiai szolgálót küldtem, mert hiába vártam, hogy magadtól megjelensz tanácskozásaink szükséges folytatására abban az ügyben, amelyet azért nevezek így, mert ügyesen te irányítottad rá figyelmemet. Enyhe szemrehányásokat kell tennem neked, kíméletesen egyrészt érdemeidre, másrészt törpeségedre való tekintettel, hogy magadtól és saját jószántadból nem jelentkeztél ismét ez ügyben, hanem gyötrelmesen várni hagytál; mert a várakozás általában nagy gyötrelem, hozzá méltatlan egy rangombeli nőhöz, s így még gyötrelmesebb. Hogy ez az ügy szívemet rágja, tudniillik a külföldi ifjúé, akinek nevét kénytelen voltam megjegyezni, mivel, amint hallom, Ozirisz-Mont-kav helyett a ház ispánja lett, és mindnyájatok, vagy legalábbis legtöbbetek örömére mint az áttekintés ura jár-kel a gazdaságon át szépségében - hogy amint mondom, ez a szégyen és gyalázat szívemet rágja, annak örülnöd kellene, törpe, mert panaszaiddal magad okoztad ezt, és te hívtad föl figyelmemet a botrányra, amely békémet különben talán nem zavarta volna, most pedig éjjel-nappal rágondolok. Te pedig, miután ügyesen fölhívtad figyelmemet, nem jössz magadtól hozzám, hogy beszélj velem róla, amint szükséges, hanem egyedül hagysz szomorúságommal, s végül érted kell küldenem s parancsszerűen szemem elé rendelnem téged a kínos eset megbeszélésére, mert semmi sem gyötrelmesebb, mint egyedül maradni ilyen ügyben. Ezt magadnak is tudnod kellene, barátom, mert mit tehetsz egyedül és a szövetséges úrnő nélkül gyűlöleted tárgya ellen, aki mindenképp annyira előnyben van veled szemben, hogy gyűlöletedet ellene, ruhatáros, bármennyire is méltányolom, tehetetlennek kell nevezni. Az úr kegyében, aki téged ki nem állhat, ő megingathatatlanul áll, mivel értékessé tudta magát tenni ésszel és varázslattal, és mert istenei mindent sikerre visznek kezében. Hogyan tehetik ezt? Én nem tartom isteneit olyan erősnek, kivált itt, az országokban, ahol elvégre is idegenek és nem tisztelik őket, hogy véghez tudják vinni, amit ő véghezvitt, amióta hozzánk került. Benne magában kell lenniök a képességeknek, amelyek ehhez segítették, mert enélkül az ember nem nő és serdül föl a legalacsonyabb rabszolgasorból mindenek felügyelőjévé és az ispán utódjává, és világos, hogy te, törpe okosság dolgában éppoly kevéssé érsz föl hozzá, mint külső kegyeltség dolgában, mert műveltsége és modora, úgy látszik, mindenkit meghódít, bármily kevéssé tudjuk is ezt te meg én megérteni. Mindenki szereti és pillantását keresi, nemcsak a ház cselédsége, hanem a nép is, a szárazföldi és vízi utakon éppúgy, mint a városban, sőt azt hallottam, hogy föltűnésekor mindenféle némberek a tetőkre kapaszkodnak, hogy megbámulják és ujjaik gyűrűivel megdobálják kívánkozásuk jeléül. Ez már az iszonyúság teteje, és különösen ezért vártam türelmetlenül a beszélgetésre veled, elöljáró, hogy tanácsodat halljam, miként lehetne meggátolni efféle szégyentelenséget, vagy a magam tanácsát közöljem. Mert ma éjjel, miközben nem jött szememre álom, azt mérlegeltem, nem lehetne-e, ha a városba megy, nyilasokat adni melléje, akik elkísérjék, és az ekként viselkedő nőszemélyeknek nyilat lőjenek arcukba, határozottan és éppen az arcukba - és arra az eredményre jutottam, hogy mindenesetre és föltétlenül így kell tenni és ilyen rendszabályokat kell hozni; és mivel most végül megjelentél, megbízlak, hogy azonnal add ki az utasítást az én felelősségemre, noha nem kell rögtön megnevezned engem, hanem úgy tehetsz, mintha a tanács és ötlet a te fejedben született volna, s büszkélkedhetsz vele. Legföljebb neki magának, Ozarszifnak mondhatod meg, hogy én, az úrnő akartam, hogy az asszonyok arcába nyilazzanak és hallgasd meg, mit felel majd erre, vagy miként nyilatkozik rendszabályomról; azután pedig jelentsd nekem, mit mondott, mégpedig magadtól és azonnal, anélkül hogy parancsot kelljen küldenem megjelenésedre, miután a várakozás kínját szenvedtem, s a bánatot, hogy ily nehéz ügyben egyedül hagytál. Mert sajnos, úgy látszik, ruhatáros, elhanyagolod ezt az ügyet, míg én Amunért fáradozom. Amint Beknehonsz őszentsége és te akartátok, átkulcsoltam férjemnek, Peteprének, a testőrezredesnek térdét, és fél éjjel küzdöttem vele, hogy vessen véget ennek a botránynak, miközben terhére voltam kényelmének, s megaláztam magam, de kérésem meghiúsult gránitnál erősebb akaratán, és vigasztalás nélkül s egyedül távoztam. Érted pedig, törpe, egyik követet a másik után kell küldenem, hogy jöjj és segíts nekem, például azzal, hogy a szégyenletes ifjúról, a ház dudvájáról és viselkedéséről ezt és azt jelentsed nekem: miként feszít újonnan kicsalt méltóságában, s milyen szavakat ejt társairól és az uraságról, például rólam, az úrnőről, és hogyan nyilatkozik felőlem beszéd közben. Hogy ellene fordulhassak és legyőzhessem növekedését, ismernem kell őt, és tudnom, mint vélekedik rólam beszédében. A te lomhaságod folytán azonban nem kapok hírt erről, ahelyett, hogy mozognál és ravaszkodnál, és esetleg rábírnád, hogy közeledjen hozzám, tiszteletét téve és kegyemet keresve, s így alaposabban megvizsgálhatnám és kifürkészhetném a varázst, amivel megzavarja és megnyeri magának az embereket; mert valami titok lappang itt, és győzelmének oka megfejthetetlen. Vagy talán te, ékszerek őre, meg tudod érteni és mondani, mit találnak rajta? Éppen ezért küldtem érted, hogy veled, tapasztalt férfiúval megbeszéljem ezt, s már korábban is föltettem volna a kérdést, ha korábban jössz, törpe. Talán olyan rendkívüli termetre és alakra? Szó sincs róla, éppen olyan, mint sok más, akkora, mint általában a férfiak, nem olyan kicsi természetesen, mint te, de viszont korántsem olyan daliás, mint férjem, Petepré. Azt lehetne mondani, nagysága éppen megfelelő, de mi elképesztőt mondunk ezzel? Vagy olyan erős, hogy öt véka gabonát vagy még többet tud kivinni a csűrből, és ezzel hat a férfiakra, a nőket pedig egészen elkápráztatja? Ez sem áll, testi ereje középszerű, megint csak éppen megfelelő, s ha meghajlítja karját, az izmok férfiúi jele nem duzzad föl durván és kérkedőn, hanem ízlésesen mérsékelt módon domborodik, ahogy épp emberinek nevezhetjük, avagy akár isteninek... Ah, barátom, így van ez. De hát hány ezer esetben van ugyanígy, s mennyire jogosulatlan ennek következtében győzelme! Igaz, fej és arc ad az alaknak értelmet és értéket, s méltányosan el kell ismerni, hogy szeme szép ívboltja alatt és sötét éjszakájában szép akkor is, ha tágra nyíltan néz vele, s akkor is, ha bizonyos, kétségtelenül előtted is ismert módon, amit fátyolosan hamisnak s álmatagnak lehetne nevezni, összehúzni támad kedve. No de a szája, hogyan érthető, hogy ezzel hat az emberekre, és amint hallom, éppen szájnak nevezik, a ház Legfőbb Szájának? Ez érthetetlen, és valami megfejtésre váró titok lappang itt, mert ajka inkább duzzadt, és a mosoly, amellyel ékesíteni tudja, úgyhogy foga kiragyog közte, csak nagyon kevéssé magyarázza meg belehabarodásotokat, még ha hozzá is vesszük az ügyes szavakat, amik kibuggyannak rajta. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy varázsának titka elsősorban szájáé, s erről kellene lelesni, hogy annál biztosabban fogjuk meg saját hálójában a vakmerőt. Ha szolgáim nem árulnak el, és segítségükre nem kell gyötrelmesen várakoznom, akár magamra is vállalom, hogy kifürkésszem mesterkedéseit és elbuktatom. Ha pedig ellenáll, tudd meg, törpe, hogy megparancsolom az íjászoknak, fordítsák meg fegyverüket, s lőjék nyilaikat az átkozott arcába, szemének sötét éjszakájába s szájának kárhozatos gyönyörűségébe!

Dudu méltósággal figyelt az úrnő különös szavaira, felső ajkának peremét előretolva az alsó fölé, kis tenyerét füle mögé illesztve érdeklődése jeléül, amely korántsem volt színlelt; és jártassága a nemzés terén képessé tette, hogy meg is értse azokat. S amikor megismerte úrnője szívét, nem túlságosan gyorsan, hanem lassacskán megváltoztatta szavait előtte, egyik hangról a másikra siklott, ma másként beszélt Józsefről, mint tegnap, de azért hivatkozott tegnapi szavaira, mintha azok éppolyan kedvezőn hangzottak volna (holott mindenesetre már kissé enyhébb, de még sokkal megvetőbb értelműek voltak), s általában arra törekedett, hogy mindazt, amit az ifjú háznagyról eddig elmondott, az ellenkezőjére, az epét színmézre fordítsa. Minden józanfejűt undorított volna az efféle durva csalafintaság, és felbőszítette volna az emberi értelem lebecsülése, amely benne arcátlanul megnyilvánult. De a nemzés szelleme megtanította Dudut, mi mindent el lehet hitetni a Mut-em-enet állapotában levő emberekkel, és szemérmetlenül meg is tette - annak pedig már annyira bódult és elbutult volt a feje attól, ami benne főtt, hogy meg sem tudott botránkozni ekkora szemtelenségen, sőt inkább még hálás volt a törpének köpenyegforgatásáért.

- Legnemesebb asszony - mondta a törpe -, ha legalázatosabb híved tegnap nem jelent meg előtted, hogy a fölvetődőt és folyamatban levőt megbeszélje veled (mert tegnapelőtt itt voltam, amint mindjárt emlékezni fogsz, ha eszedbe juttatom, s csak a szent buzgóság, mellyel magad is részt veszel ez ügyben, mutatja nagyobbnak távolmaradásom idejét), ez csupán azért történt, mert a kamarási tisztemmel járó elfoglaltságok túlságosan igénybe vettek, anélkül hogy gondolataimat akár csak átmenetileg is elvonták volna az ügytől, mely néked - tehát nekem is - olyannyira szíveden fekszik, és Ozarszifot, az új ispánt illeti. Főruhatárosi teendőim, ezt nem hibáztathatod, kedvesek s drágák nekem, szívemhez nőttek, mint minden kötelesség és teher, ami kezdetben csupán ennyi volt, s aztán idővel mindinkább szívbéli hajlandóságunk tárgya lesz. Így az az ügy és komoly tennivaló is, amely miatt alázatos szolgádnak nemegyszer volt szerencséje veled tanácskozhatni. Hogyan is ne zárnék örökre szívembe olyan gondot, amely alkalmat ad rá, hogy veled, úrnő, naponként vagy csaknem naponként szót válthassak, híva vagy hívatlan? És hogyan is lehetne, hogy a hálát e magasztos élvezetért át ne vigyem gondom tárgyára is, s őt is szívembe ne zárnám már csak azért is, amiért megadatott neki, hogy gondod tárgyává emelkedhessék? Nem is lehet ez másként, és szerencsére szolgád elmondhatja, hogy e tárgyra, azaz a kérdéses személyre sohasem gondolt másként, csak mint olyanra, aki méltó rá, hogy megemlékezzél róla. Sérelem és igazságtalanság Duduval szemben azt hinni róla, hogy az öltözőszoba szép szolgálata akár csak egy órára is elvonhatja attól, hogy titkon azt az ügyet fontolgassa és ápolja, amelyben asszonya részt venni engedi. Mert emlékezzünk meg az egyikről, és ne feledkezzünk meg a másikról, ez volt mindig az én jelmondatom, földi és isteni dolgokban egyaránt. Nagy isten Amun, nagyobb már nem is lehetne. De azért megtagadnánk a tiszteletet és táplálékot az ország más isteneitől, sőt olyanoktól, akik csaknem az azonosságig rokonok vele, s megnevezték magukat előtte, mint például Atum-Ré-Horahte, az alsó-egyiptomi Onban? Már amikor legutóbb abban a kegyben részesültem, hogy fenséged előtt beszélhettem, próbáltam kifejezni, jóllehet még csak ügyetlenül s félresikerülten, milyen nagy, bölcs és nyájas isten ez, mennyi találmány dicséri, például az óra és az évek időmutatója, amely nélkül állatokhoz lennénk hasonlók. Ifjúkoromtól kezdve kérdem halkan magamban, s újabban már hangosan kérdem, hogyan vehetné rossz néven Amun az ő kápolnájában, ha ennek az oly fölséges lénynek, kinek nevével a magáét egyesítette, nyájas és nagyvonalú gondolatait szívünkbe fogadjuk. Vajon Beknehonsz őszentsége nem első prófétája-e mind az egyiknek, mind a másiknak? Ha úrnőm a csengő-bongó dobot veri Amun előtt, ágyasaként a szép ünnepen, akkor többé nem Mut a neve, mint hétköznapokon, hanem Háthor, aki Atum-Ré szarvas és korongos szent házastestvére és nem Amuné. Ezt mérlegelve, leghűségesebb szolgád sohasem szűnt meg ezt a szívügyet ápolni, s közeledni a virágzó ifjúhoz, Ázsia sarjához, aki ifjú ispánná s gondod tárgyává emelkedett közöttünk, hogy kifürkéssze őt, s ezúttal jobban és találóbban beszélhessen róla előtted, mint amennyire a legutóbbi alkalommal minden fáradozása ellenére sikerült. Mindenben elragadónak találtam, addig a határig, amelyet a természet rendje von egy magamfajta férfiú tetszése elé. Másként áll a dolog a tetőkön és falakon megjelenő fehérnéppel, de úgy láttam, hogy a mi barátunknak nem sok vagy éppen semmi kifogása sem lenne megnyilazásuk ellen, és e tekintetben, úgy látszik, semmi ok sincs a fegyverek megfordítására. Mert olyasmit hallottam tőle, hogy csak egyvalakinek van joga ránézni s őt szemügyre venni, s eközben szemének boltja alól éjsötéten nézett rám, előbb tág és csillogó, azután pedig fátyolosan ravasz pillantással, a maga érdekes módján. Noha ebben a megjegyzésben útmutatást lehet találni arra nézve, miként gondol rád, mégsem elégedtem meg ennyivel; s miután megszoktam, hogy az embereket hozzád való viszonylatukban becsüljem és ítéljem meg, a beszélgetést az asszonyi bájra tereltem, és férfiasan föltettem a kérdést, kit tart a legszebbnek, akivel valaha találkozott. “Mut-em-enet, a mi úrnőnk - mondotta - a legszebb itt és messze földön. Mert hetedhét országban nem lehet találni bájosabbat.” És közben orcáját Atum-pirosság öntötte el, melyet csak ahhoz hasonlíthatok, amely e percben a tiédet színesíti, hízelgek magamnak azzal, hogy örömödben alázatos hívednek fürgeeszűségén ebben a szívügyben. Mert nem értem be ennyivel, hanem még arra a kívánságodra is gondoltam, mielőtt még kimondtad volna, hogy az új ispán gyakrabban tegye tiszteletét előtted, s állja meg vizsgádat, hogy rájöjj a varázsra, kifürkészd szájának titkát, amire én természetemnél fogva hívatlannak érzem magam. Nyomatékosan intettem őt és bátorítattam tétovaságában, hogy közeledjék hozzád, ó, asszonyom, minél szorgalmasabban; annál jobb, s csókolja meg előtted szájával a földet, amely tűrni fogja a csókot. Erre elnémult. De az Atum-pirosság, amely közben már eltűnt arcáról, gyorsan fölszökött ismét, és ezt aggodalma jelének tekintettem, hogy elárulja magát neked, s kiszolgáltatja titkát. Mindemellett meggyőződtem róla, hogy intésemet követni fogja. Noha, mellékes, milyen eszközökkel, ebben a házban fölébem nőtt és az élen áll, de éveim és hivataloskodásom ideje szerint én vagyok az idősebb, s bátran és nyíltan beszélek az efféle ifjúval, mint ahhoz az őszinte férfiúhoz illik, aki vagyok, s aki ekként asszonyom kegyeibe ajánlja magát.

Ezzel Dudu, csutakkarocskáját vállból lelógatva, rendkívül illedelmesen meghajtotta magát, megfordult, peckes léptekkel Józsefhez ment, és ezekkel a szavakkal üdvözölte:

- Mély tiszteletem, ó, házunk szája!

- No, Dudu - felelte József -, idejössz hát hozzám és becses tiszteletedet hozod? Hogy lehet ez? Mert nemrég még nem akartál velem enni, és szóban és tettben kimutattad, hogy nem vagy irántam különösen kegyes.

- Kegyes? - kérdezte Cezet férje hátraszegett fejjel. - Mindig kegyesebb voltam hozzád, mint sokan, akik hét éven át nagyon kegyesnek mutatták magukat, csakhogy én nem fitogtattam annyira. Zárkózott, meggondolt férfiú vagyok, aki barátságával s odaadásával nem akaszkodik rögtön mindenkinek nyakába a szép szeméért, hanem vizsgálódva a háttérben marad, és legalább hét évig érleli bizalmát. De ha aztán megérett, akkor vakon lehet bízni hűségemben, és próbára teheti a próbáratett.

- Nagyon szép - felelte József. - Örülök, hogy megnyertem hajlandóságodat, anélkül hogy nagy költségekbe vertem volna magam.

- Verted vagy nem - válaszolta a kicsike elfojtott bosszúsággal -, ezentúl mindenesetre építhetsz szolgálatkészségemre, mely elsősorban az isteneknek szól, kik láthatóan veled vannak. Én jámbor ember vagyok, aki tiszteli az istenek pártállását, és kinek-kinek erényét szerencséje szerint becsüli. Az istenek kegye meggyőző. Ki volna olyan nyakas, hogy saját véleményét tartósan ellene szegezze? Dudu nem oly ostoba és korlátolt, s ezért vagyok tetőtől talpig a tiéd.

- Ezt szívesen hallom - mondta József -, és gratulálok okosságodhoz. Ezek után azonban utunkra engedhetjük egymást, mert hí a munka.

- Úgy látom - makacskodott Dudu -, hogy az ifjú ispán úr még nem tudja teljes értéke és jelentősége szerint becsülni nyilatkozatomat, amely ajánlatszámba vehető. Különben nem akarnál továbbállni munkádra, mielőtt ajánlatom értelmét és fontosságát mérlegelted volna, és tudomást szereztél volna az előnyökről, amelyeket nyújt neked. Mert bízhatsz bennem, és hűségem és fortélyom mindenben szolgálatodra áll: a gazdálkodás dolgaiban éppúgy, mint személyed és boldogságod tekintetében, és építhetsz a világfi Dudu alapos tapasztalataira, a hátsó utak járásában éppúgy, mint a kémlelés, a titkos kihallgatás, a követség, a pletykahordás és a magasabb hírszolgálat minden csínja-bínjában, nem is szólva hallgatagságáról, amilyen nemes és törhetetlen nincs még egy a földön. Remélem, hogy szemed kezd már megnyílni ajánlatom jelentőségét illetően?

- Sohasem volt vak ez irányban - biztosította József. - Alaposan félreértesz, ha azt hiszed, hogy nem ismerem föl barátságod rendkívüli súlyát.

- Szavaid megnyugtatnak - mondta a törpe -, de annál kevésbé a hang, amelyen előadod őket. Ha fülem nem csal, bizonyos merevséget hallok ki belőle és olyan tartózkodást, amely szememben inkább az elmúlt időkhöz illik, és amelynek nincs többé helye közted és köztem, mert én a magam részéről teljesen lemondtam róla. A te részedről is fáj, mint sértő igazságtalanság, mert neked épp annyi időd volt, hogy megérlelje bizalmadat irántam, mint amennyi az enyém megnövekedésére adatott, azaz hét esztendő. Bizalom bizalom ellenében. Látom, nekem még hozzá kell adnom, s még mélyebben vonnom téged a magaméba, hogy te is befogadj a tiédbe, félretéve ridegségedet. Tudd meg hát, Ozarszif - mondta, és tompította hangját -, elhatározásom, hogy szeresselek és testtel-lélekkel szolgálatodra álljak, nem csupán istenfélelemből ered. Emellett s hogy őszinte legyek, döntő mértékben egy földi, bárha az istenekhez nagyon közel álló személy kívánsága és utasítása is latba esett... - S hunyorogva elhallgatott.

József nem tudta elfojtani a kérdést:

- Ugyan, kié?

- Kérdezel? - felelte Dudu. - No jó, éppen feleletemmel vonlak legbenső bizalmamba, hogy viszonozzad azt. - Lábujjhegyre állt, kezecskéjét szájához emelte, és így suttogott:

- Az úrnőé.

- Az úrnőé?! - mondta József túlságosan gyorsan és éppoly halkan, s lehajolt az ágaskodóhoz. Sajnos, így volt: a törpe tudta, milyen szót kell kimondania, hogy társában heves kíváncsiságot keltsen a társalgás iránt. József szíve, amelyet odahaza Jákób már rég a halál biztonságában hitt, amely azonban itt Egyiptom országában tovább járta útját, kitéve az élet veszedelmeinek, elakadt kebelében - néma önfeledtségben állt egy pillanatig, hogy aztán, a szív ősrégi szokása szerint, annál gyorsabb ütemben pótolja, amit mulasztott.

József különben nyomban ismét fölegyenesedett, és ezt parancsolta:

- Vedd el a kezed a szádról! Beszélj halkan, de a tenyeredet ereszd le! - Ezt mondotta, hogy senki se lássa, hogy titkai vannak a házastörpével - nem bánta, hadd legyenek, de irtózott a titok külső kifejezésétől.

Dudu engedelmeskedett.

- Mut, igen, Mut, az úrnő - erősítette meg -, az első és igazi. Magához hívatott érdekedben, és ezeket a szavakat mondotta: “Elöljáró úr! (Bocsáss meg, Mont-kav istenné válása óta te vagy itt az elöljáró, s te költöztél a bizalmas különhelyiségbe, minthogy én ezután is csak méltóságosan korlátozott értelemben vagyok az. Az úrnő szép hízelgéssel mégis így szólt hozzám.) Elöljáró úr - mondta -, visszatérve az ifjú Ozarszifra, a ház új ispánjára, akiről már nemegyszer cseréltünk gondolatokat, úgy látom, itt a pillanat, hogy férfiúi ridegségedet és vizsgálódó tartózkodásodat, amellyel több éven át, mintegy hét esztendeje lehet már, álltál vele szemben, most végre félretedd, és elszánd magad szolgálatára, amit szíved mélyén már régóta meg kívánsz tenni. Mérlegeltem az aggodalmakat, amelyeket hébe-hóba szükségesnek láttál elém tárni szüntelen növekedése ellen a házban, de most már végérvényesen elvetettem őket az ifjú nyilvánvaló erényei miatt, s annál szívesebben és könnyebben, mivel kifogásaidat idők folytán magad is egyre tétovábban és lanyhábban adtad elő, és alig tudtad és akartad már titkolni, hogy a szeretet régóta kezd kihajtani kebeledben iránta. Ezentúl - így akarom - ne tégy magadon erőszakot, hanem szolgáld őt hű és hajlandó szívvel, ez nekem, az úrnőnek is szívügyem. Mert hogy a ház legjobb szolgái őszintén hajoljanak egymás felé, és a ház javára szövetséget kössenek, az mindennél jobban szívemen fekszik. Köss hát, Dudu, ilyen szövetséget az ifjú ispánnal, és mint tapasztalt férfiú légy ifjúságának támasza, tanácsadója, követe és útmutatója - ez szívügyem. Mert ő okos ugyan, és az istenek többnyire szerencsét adnak általa mindenhez, amit tesz, de egyben-másban éppen ifjúsága akadály és veszedelem. Hogy előbb a veszedelemről szóljunk: ifjúságához nagy szépség járul, mely szabályos termetében, valamint fátyolos szemében és telt formájú szájában egyként megnyilvánul, úgyhogy ha hét országot megjárnánk, sem akadnánk hasonlóan jó külsejű ifjúra. Azt parancsolom neked, hogy személyeddel fedezd őt a tűrhetetlen kíváncsiság ellen, s ha a városban jár, szükség esetén íjászok védő csapatát add melléje, mely a tolakodó hajigálást a tetőkről és falakról nyílzáporral viszonozza, megmentésére. De hogy mindjárt ezután az akadályokra térjünk, úgy látszik, ifjúsága némely tekintetben túlságosan félénkké és bátortalanná teszi, s ennélfogva megbízásodat arra is ki akarom terjeszteni, hogy légy segítségére kishitűségének leküzdésében. Például túlságosan ritkán, jóformán sohasem mer elém, úrnője elé lépni, s velem elbeszélgetni a fölvetődő és folyamatban levő megvitatására. Ezt nem szívesen látom, mert egyáltalában nem vagyok olyan, mint férjem, Petepré, aki elvből semmit sem vállal magára, hanem úrnőként szívesen részt veszek a gazdaság ügyeiben, és mindig panaszkodtam, hogy Mont-kav, az istenné vált ispán hamis tiszteletből vagy uralomvágyból teljesen kizárt belőlük. Ezen a téren némileg kedvezőbb helyzetet vártam a főhivatalban beállt változástól, de eleddig ebben a reményemben csalódottnak látom magam, s megparancsolom, barátom, hogy légy tapintatos közvetítő köztem és az ifjú ispán között, s vedd őt rá, küzdje le ifjúi félénkségét, s gyakrabban közeledjék hozzám ennek és amannak megbeszélésére. És éppen ezt tekintsd főcéljául a szövetségnek, amelyet vele kötsz, mint ahogy én, Mut-em-enet, szövetséget kötök veled. Mert miatta elkötelezlek téged, és ezt hármas szövetségnek is lehetne nevezni, közted, köztem és közötte.” Ezek azok a szavak - fejezte be Dudu -, amelyekkel az úrnő hozzám szólt, s amelyeknek ismétlésével, ifjú ispán, legbensőbb bizalmamba fogadtalak, hogy te is viszonozd azt. Mert most nyilván jobban megérted, mit jelent ajánlatom, amely szerint vakon szolgálatodra állok, és kész vagyok hármas szövetségünk értelmében minden titkos hátsó utat megjárni kedvedért.

- No, jó - felelte József halkan és erőltetett nyugalommal. - Meghallgattalak, ékszerládák elöljárója, és tiszteletből az úrnő iránt, aki általad szólt, legalábbis így kell hinnem, és tiszteletből irántad, kitanult világfi iránt is, mert nem volna illendő elmaradnom mögötted simaságban és higgadtságban. Látod, nem nagyon hiszek benne, hogy te a jövőben kegyes hajlandóságú leszel irántam: nyíltan megvallva, mesterkedésnek és ravasz ámításnak tartom, ne vedd rossz néven. És én sem szeretlek, barátom, nem vet föl a rajongás személyed iránt, sőt mondhatnám: inkább ellenszenves vagy nekem. De meg akarom mutatni, hogy érzéseimnek nem vagyok kevésbé világfi-ura, mint te, s hideg ésszel tudom kormányozni őket. Magamfajta ember nem járhat mindig egyenes úton; néha-néha a görbétől sem szabad félnie. És nemcsak a jámborak lehetnek a magamféle barátai, hanem furfangos kémeket és besúgókat is nagyvilági hidegséggel ki kell használnia. Ezért óvakodom tőle, hogy elutasítsam ajánlatodat, Dudu mester, s készségesen elkötelezlek, és szolgálatomba fogadlak. Szövetségről ne beszéljünk; a szó nincs ínyemre közted és köztem, még ha az úrnőt is belé kell értenünk. De amit ki tudsz kémlelni a házban és városban, azt kémleld csak mindig ki, majd megpróbálom hasznát venni.

- Ha bízol hűségemben - válaszolta a nyomorék -, akkor mindegy nekem, hogy külszínnek vagy szívből jövőnek tartod. Nem kell, hogy a világ szeressen: szeret odahaza feleségem, Cezet, és két sikerült gyermekem, Ezezi és Ebebi. De a nagyságos úrnő szívügyemmé tette, hogy szövetséget kössek veled, s ifjúságodban támaszod, tanácsadód, követed és útmutatód legyek, ahhoz a magam részéről ragaszkodom - s meg leszek elégedve, ha építesz rám, akár szívből, akár világi számításból. Ne felejtsd el, amit az úrnő kívánságáról besúgtam neked, hogy szeretné, ha a ház ügyeibe bizalmasabban beavatnád, mint Mont-kav, s gyakrabban elbeszélgetnél vele! Van valami üzeneted erre, amivel visszaküldhetnél?

- Egyelőre semmi - felelte József. - Elégedj meg annyival, hogy átadtad a magadét, és bízd rám, hogy számot vessek vele.

- Ahogy akarod. De még kiegészíthetem hűséges besúgásomat - mondta a törpe. - Mert az úrnőtől olyasmit hallottam, mintha ma alkonyatkor szép kedélyének megnyugtatására a kertben óhajtana sétálni, s fölsétálni a dombra, a csöndes kerti házba, hogy itt gondolatainak találkát adjon. Akinek beszélnivalója lenne vele s előadni való kérése és híre, az hasznára fordíthatja a nem mindennapi kegyet, s ugyancsak a szellős házikóban jelentkezhet kihallgatásra.

Ezt egyszerűen hazudta Dudu. Az úrnő semmi hasonlót nem mondott. De elhatározta, hogy ha József lépre megy, hazugsága folytatásaként nevében meghívja az úrnőt a házikóba, és így titkos cselt sző. S nem is állt el szándékától, noha a megkísértettnél kevés sikere volt.

Ugyanis József csupán szárazon tudomásul vette a besúgást, anélkül hogy készségesen nyilatkozott volna róla, miként akarja hasznát venni, és az ékszerek őrének hátat fordított. De szíve kalapált, ha nem is oly gyorsan, mint előbb (mert pillanatnyi mulasztását már rég behozta), de mégis nagyon erős dobogással, és a történet nem titkolhatja és tagadhatja el, hogy örült s el volt ragadtatva attól, amit az úrnőről hallott, valamint attól is, amire az alkonyat óráján vállalkoznia módjában állt. Gondolhatjuk, milyen nyomatékos volt keblében a hang, amely suttogva óvta attól, hogy kihallgatásra jelentkezzék; és senkit sem lephet meg, ha azt hallja, hogy ez a suttogás nyomban kívüle és mellette is fölhangzott ismerős tücsökhangon. Mert amikor Dudu beszéde után fölkereste a házat, hogy a bizalmas különhelyiségben elmélkedjék, Sze’enh-ven-nofer... és a többi, Manócska-Sepszesz-Bész volt az, a gyűrt ruhás mandragórácska, aki vele lopózott, és így suttogott föl hozzá:

- Ne tedd meg, Ozarszif, amit a gonosz atyafi tanácsol neked, soha-soha ne tedd meg!

- Hogy kerülsz ide, barátocskám? - kérdezte József kissé megütődve. Aztán megkérdezte, miféle lesben-résben bújt el már megint, hogy tudja, mit beszélt Duduval.

- Semmifélében - felelte az emberke -, de szemem törpeélességével messziről láttam, amint leparancsoltad a másik kezét szája elől, de csak miután gyorsan lehajoltál titkos szavaihoz. Erről már tudta kicsi bölcsességem, kinek nevét nevezte meg előtted.

- Igazi eleven ördög vagy! - felelte József. - És most nyilván szerencsét kívánni lopóztál ide a szép fordulathoz, hogy az úrnő magát az ellenséget, aki régóta panaszkodik rám, küldi hozzám, ami félreérthetetlenül azt jelenti, hogy végre mégis kegyelmet találtam előtte, és az ügyeket velem kívánja megbeszélni? Lásd be, hogy ez pompás fordulat, és örvendezz velem, hogy ma alkonyatkor módomban áll kihallgatásra jelentkezni a kerti házacskában, mert én végtelenül örülök! Különben nem mondom, hogy jelentkezni szándékozom, szó sincs róla, hogy el lennék rá határozva. De hogy módomban áll és választhatok, meg akarom-e tenni vagy sem, annak rendkívül örülök, és ehhez szerencsét kívánhatsz, babszem!

- Ah, Ozarszif - sóhajtott a kicsike -, ha nem akarnád megtenni, nem volnál oly vidám a választás miatt, és örömöd intés a kicsi bölcsességnek, hogy inkább jelentkezni szeretnél! Ehhez kívánjon szerencsét a törpe?

- Különös kis locsogás ez - korholta József -, és haszontalan cirpelés, amivel traktálsz. Irigyled az ember fiától, hogy örül szabad akaratának, s méghozzá olyasmiben, aminek sohasem hitte volna, hogy örülhet. Emlékezzél velem együtt, s gondolj vissza az időben arra a napra és órára, amikor az úr megvásárolt az istenné vált útján, ez pedig Hamat, az írnok útján kútbéli atyámtól, a midjáni öregtől, és egyedül maradtunk az udvaron: én, te és majmod, tudsz-e róla még? “Vesd földre magad!” - utasítottál zavaromban, és ekkor a gumievők vállán magasan és fenségesen elvonult idegen úrnője a háznak, amely megvásárolt, s a hordszékről alácsüngette liliomkarját, amint ujjaim között láttam. A semmibevevés vakságával tekintett rám, mint holmi tárgyra, és a fiú úgy tekintett rá, mint istennőre, a hódolat vakságával. De azután Isten úgy akarta és intézte, hogy mint forrásnál megnövekedjem ebben a házban hét éven át, és az egész cselédség fölébe kerüljek; míg a vesebajos örökébe nem lépek, és az élre nem állok. Így magasztalódott föl bennem az Úr, az én Istenem. Csak egy homályfolt volt boldogságom korongján, és érce csak egy tekintetben volt salakos: az úrnő ellenem fordult Beknehonsz őszentségével, Amun papjával és Duduval, a házasgörccsel együtt, és én már annak is örültem, ha sötét pillantást vetett rám, az is jobb, mint semmilyen. És most lásd: vajon nem boldogságom tiszta teljesülése-e s egészen mentes minden salaktól, amikor most földerült pillantása velem szemben, és érezteti velem ifjú kegyelmét, valamint kívánságát, hogy különkihallgatáson beszélje meg velem az üzleti ügyeket? Ki gondolta volna azon az órán, amikor így suttogtál a fiú felé: “Vesd földre magad!”, hogy egy nap szabad választása lesz jelentkezni vagy nem jelentkezni? Engedd meg hát, barátom, hogy örüljek ennek!

- Ah, Ozarszif, örülj, ha majd elhatároztad, hogy kitérsz a találka elől, előbb ne!

- Minden mondatodat “ah”-hal kezded, kis vakarcs, ahelyett hogy “ó”-val és örömujjongással kezdenéd. Mit kesergsz, rémüldözöl és aggodalmaskodsz? Megmondtam neked, hogy hajlamosabb vagyok a házacskában meg nem jelenni. Csakhogy azzal is baj van, elvégre is az úrnő az, aki üzenetet küldött, azt is lehet mondani: elsősorban úrnő, s ez fontos körülmény. Magamféle emberhez élelmesség és hűvösen számító agy illik. A magamfélének gondolnia kell érdekeivel, és nem szabad kicsinyesen visszariadnia, hogy üstökön ragadja az alkalmat, amely erősítésére kínálkozik. Gondold meg, mennyire javára válna s milyen értékes támasza lenne állásomnak e házban a szövetség az úrnővel s a közeli viszony hozzá! Azután pedig: mondd hát, ki vagyok én, hogy az úrnő kívánságát és utasítását igennel és nemmel megítéljem, és a magam elhatározásával fölébe emelkedjem? Noha a ház fölött állok, mégis a ház alá tartozom, mint megvásárolt és szolga. Ő pedig itt az első és igazi, a ház asszonya, és engedelmességgel tartozom neki. Nem lehet senki az élők között s a holtak között sem, aki kárhoztathatná, ha vakon és szolgahűséggel teljesítem parancsát, sőt inkább magamra vonnám az elevenek és holtak kárhoztatását, ha másként tennék. Mert nyilvánvalóan túlságos korán kerültem volna föl parancsolónak, ha még engedelmeskedni sem tudnék. Ezért kezdtem kérdezni magam, vajon nincs-e igazad, Bészecske, ha kifogásolod örömöm a szabad választáson. Mert talán egyáltalában nem is áll ez módomban, és föltétlenül jelentkeznem kell?

- Ah, Ozarszif - zizegett a hangocska -, hogyan is ne mondanék “ah”-ot, “ah”-ot és “hah”-ot, amikor így beszélsz, és ennyi lárifárit összehordsz nyelveddel! Jó, szép és okos voltál, amikor hozzánk kerültél mint hetedik portéka, és megvásárlásod érdekében foglaltam állást a gonosz koma ellen, mert a kicsiny, de tiszta bölcsesség első pillantásra fölismerte értékes és áldásos voltodat. Szép vagy ma is és alapjában jó, de a harmadikról jobb, ha hallgatok! Nem kell-e szívszakadva hallgatni téged, ha korábbi időkre gondolok? Okos voltál máig, okosságod igazi s csalhatatlan volt, s gondolataid egyenes úton jártak, emelt fővel és vidáman, egyedül szellemednek szolgálva. De alig érte orcádat egy lehelet a tűzbika lélegzetéből, akitől a kicsike mindennél jobban fél a világon, már olyan buta lettél, mintha isten elvette volna eszedet, buta, mint egy szamár, hogy az embernek kedve volna ostorral kergetni a város körül, s gondolataid négykézláb járnak s nyelvüket lógatják, nem a szellemet szolgálva többé, hanem a gonosz ösztönt. Ah, ah, milyen szégyen! Szalmacséplés, csűrés-csavarás és hamis okoskodás, erre törekednek csak a nyomorultak, hogy szellemed az ösztön igájába csalják. És még a kicsikét is meg akarod csalni, amikor szánalmas ravaszsággal hízelegsz neki, hogy igaza volt, ha kárhoztatta örömödet a szabad választás miatt, mert végeredményben nincs is benne részed, mintha nem éppen ez volna számodra igazán az öröm! Ah, ah, milyen rendkívül szégyenletes és nyomorult ez! - És Manócska keservesen sírni kezdett, kezecskéjét töpörtyűarca elé emelve.

- Nonono, kis bőgőmasina - szólt József megütődve. - Vigasztalódj, és ne sírj tovább! Meghasad az ember szíve, ha ilyen kétségbeesettnek lát téged, s hozzá holmi hamis okoskodás miatt, ami az ember szavai közé keveredik! Könnyű neked mindig helyesen okoskodni, és tisztára szellemed szerint gondolkozni; de légy oly jó, és ne szégyenkezz ilyen szörnyűségesen a megtévedt miatt, aki egyszer-egyszer elveszti fejét.

- Ez megint csak a te jóságod - mondta a kicsike még mindig zokogva, és ünneplője gyűrött batisztjával megtörölgette szemét -, amely megszánja törpekönnyeimet. Ah, kedvesem, csak szánnád meg magadat is, és minden erődből üstökön ragadnád az okosságot, hogy meg ne szökjön előled éppen akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá! Lásd, én kezdettől fogva láttam, ha nem is akartál engem megérteni, és megbutultál aggodalmas susogásommal szemben - láttam, hogy a rosszabbnál is rosszabb származhat a gonosz koma panaszaiból Mut, az úrnő előtt, s minden veszélynél veszedelmesebb! Mert gonosz volt a szándéka, de ilyen gonosznak maga sem szánta, s a szerencsétlen úrnő szemét kárhozatosan megnyitotta számodra, én szépségem és jóságom! Te pedig behunyod a magadét a sírverem előtt, amely mélyebb, mint az első, hová az irigy testvérek taszítottak, miután szétszaggatták koszorúdat és fátyladat, ahogy nekem annyiszor elbeszélted? Nem lesz midjáni izmáelita, aki kihúzzon ebből a veremből, melyet a csúf házaskoma ásott neked, amikor az úrnő szemét megnyitotta számodra! Most a szentséges rád nyitja szemét, és te is rá a magadét, s ebben az ijesztő szemjátékban a tűzbika rejtőzik, aki fölégeti a mezőket, hogy nyomában nem marad más, mint hamu és sötétség!

- Ijedős természetű vagy, szegény emberke - felelte József -, és lelkecskédet törpe-rémképekkel kínozod! Mondd meg végre, micsoda zöldségeket képzelsz az úrnőről, csak azért, mert észrevett engem! Amikor kis tacskó voltam, önhittségemben azt gondoltam, mindenki, aki csak meglát, rögtön jobban kell hogy szeressen, mint saját magát - ilyen zöldfülű voltam. Ez juttatott a verembe, de immár mögöttem van a verem s az efféle ostobaság. Úgy látszik, közben tebeléd bújt miattam, és zöldségeket képzelsz. Az úrnő szeme még sohasem nyílt rám másként, mint szigorúan, s az enyém rá másként, mint tisztelettel. Ha számadást kíván tőlem a házvezetésről és vizsgára akar tenni, ezt mindjárt a te miattam való nagyzolásod szerint értelmezzem? Pedig ez nem is éppen hízelgő rám nézve, mert nyilván azt képzeled rólam, hogy amint a kisujjamat nyújtom az úrnőnek, már el vagyok veszve. De én nem vagyok ilyen ijedős, és nem szándékozom egyhamar a verem fia lenni, ha kedvem volna fölvenni a harcot a te tűzbikáddal, azt gondolod, semmi fegyverem nem lenne, hogy szembeszálljak vele, és szarvánál ragadjam? Csakugyan, nagy zöldségeket képzelsz rólam! Eredj, táncolj és tréfálj az asszonyok előtt, és vigasztalódj meg! Valószínűleg nem fogok jelentkezni kihallgatásra a házacskában. De teljestermetű lévén, magamnak kell a dolgot mérlegelnem, és megoldást találnom: hogyan kössem össze az egyik okosságot a másikkal, és hogyan ne sértsem meg az úrnőt, de kárhozatos hűtlenséget se kövessek el, sem elevenekkel szemben, sem holtakkal, sem... De ezt te nem érted, pöttömke, mert nektek, gyermekeknek a harmadik annyi, mint a második. Halottaitok istenek, és isteneitek halottak, és nem tudjátok, mi az: az eleven Isten.

Így beszélt József a kis vakarcshoz; nagy fölényesen. De hát nem tudta-e, hogy maga is halott és megistenült volt, Ozarszif, az elköltözött József? Nyíltan megvallva, épp ennek a mérlegelésére akart egyedül maradni zavartalanul - ennek és a gondolatilag vele elválaszthatatlanul összeforrt istenmerevségnek, amely a nőstény keselyűt várja.

A kígyó ölelésében

Milyen semmis, a világ időmélyéhez hasonlítva, a visszapillantás tulajdon életünk múltjára! És az egyes-esetre és személyes-intimre beállított szemünk mégis éppoly álmatag-ködösen vesz kezdetébe és távolába, mint a nagyvonalúra irányított szem az emberiség életének messzeségébe, meghatva a benne ismétlődő egység észrevételétől. Mint ahogy az emberiség maga, mi sem tudunk napjaink kezdetéig, születésünkig vagy éppen még messzebbre visszahatolni: az öntudat és emlékezés első pirkadása előtti homályban rejtőzik az - a kicsiny pillantás számára éppúgy, mint a nagyéra. De mindjárt szellemi tevékenységük kezdeténél, amikor belépünk a kultúréletbe, ahogyan egykor az emberiség, a magunk első zsenge járulékát formálva és kínálva hozzá, egy magasabb segítő szeretetre találunk, amely amaz egységet - s hogy az mindig ugyanaz - vidám csodálkozásunkra megérezteti és fölismerteti: a megpróbáltatásnak, mámorosan pusztító és megsemmisítő hatalmak betörésének eszméje ez egy higgadt és minden reményét a higgadtság méltóságára és szerény boldogságára alapító életbe. A nóta a kivívott, látszólag biztosított békéről és a biztos építményt nevetve elsöprő életről, az úrrálevésről és legyőzetésről, az idegen isten eljöttéről ugyanaz volt kezdetben, mint ami az idők közepén. És egy életőszön, amely rokonszenvezőn merül el az emberiség tavaszába, kénytelenek vagyunk az egység jeléül megint csak ahhoz a régi szeretethez folyamodni.

Mert Mut-em-enet, Potifár asszonya is, kinek kedvelték hangját, ha énekelt, ez a korai és távoli is, akit az elbeszélés szelleme barátságosan közelünkbe varázsol, megpróbáltatott és legyőzött volt, az idegen isten menádáldozata, és életének művészi épületét ugyancsak halomra döntötték az alvilág hatalmai, akiket nem ismerve, úgy hitte, kigúnyolhat - holott ők voltak azok, akik gúnyt űztek minden vigasztalásból. Az öreg Huijnak könnyű volt követelnie, hogy ne legyen liba s a víztől terhes fekete föld madara, amely a nedves mélységben a hattyúi erő rászállásáért és termékenyítéséért gágog, hanem holdtiszta papnő, ami nem kevésbé nőhöz méltó. Ő maga iszapos testvérhomályban élt, és ügyefogyott lelkiismeret-furdalásból a sejtett világújulás miatt fiát a fény udvaroncává csonkította, kérdezetlenül emberi nullává becstelenítette, és az ősanya nevét viselő asszonynak így adta szigorú férjül: ám lássák, gyengéd kímélettel mint támogathatják egymás méltóságát. Tagadhatatlan, hogy az emberi méltóság a férfiúi és női kettős nemi változatában valósul meg, úgyhogy ha valaki egyik sem a kettő közül, egyben az emberiségen is kívül áll - s honnan nyerjen akkor emberi méltóságot! A neki szóló támogatási kísérletek persze azért rendkívül tiszteletreméltók, mert hiszen ilyenkor valami szellemiről és ennélfogva - meg kell adni - mindenesetre és kétségtelenül valami elsőrendűen emberiről van szó. Mégis, akármilyen keserű is az igazság, annak bevallását kívánja, hogy minden szellemi-gondolati csupán gyengén, nehézkesen és kevéssé tartósan pótolhatja az örök-természetest. Milyen keveset ér a szokás tisztelettel teljes elfogadása, a társadalmi megegyezések a hús mély, homályos és hallgatag öntudatával szemben; mily nehezen csalhatja meg ezt szellem és gondolat, azt már e történet tavaszán, Ráhel nagy zavara alkalmából megismertük. Mut pedig, fejedelmi nővére itt alant, kapcsolata révén a napkamarással éppúgy kívül állt az asszonyi-emberin, mint férje a férfiúi-emberin; léte a nemén belül éppoly üres és testileg becstelen volt, mint Potifáré a magáén belül; és az isteni megbecsülés, amelytől homályos tudomásáért erről kiegyenlítést várt, sőt többet, mint kiegyenlítést, éppoly szellemi-ingatag valami volt, mint a sok elégtétel és kárpótlás, amelyet testes férje keresett mokány viselkedésével mint kocsihajtó és vízi vadász, s József okos hízelkedéssel épp ebbeli bátorságát tudta tulajdonképpeni férfiasságnak föltüntetni, noha egészen erőszakolt volt, és Petepré a sivatagban és mocsárban alapjában állandóan a mélázásra vágyott könyvescsarnokában - tehát a szellemire a maga tisztaságában és nem tettre váltott alakjában.

De itt nem Potifárról van szó, hanem Enijéről, az istenfeleségről, és szellemi és testi tisztesség közötti kínos csapdába szorultságáról, amiben most ijedten látta magát. Két távoli eredetű fekete szem, egy kedvesnek és túlságosan buján szeretettnek szeme fogta meg őt, és megrendülése e szempár előtt lényegében nem volt más, mint az utolsó és utolsó előtti pillanatban kitörő ijedelem, hogy megmentse vagy inkább megnyerje testének becsületét, női emberségét, ami azonban azt jelentette, hogy szellemi és isteni megbecsülését, minden fennköltet, amire oly sokáig alapozta létét, áldozatul kell dobnia.

Álljunk itt meg, és fontoljuk jól meg a dolgot! Fontoljuk meg vele együtt, aki növekvő kínnal és gyönyörrel éjjel-nappal erre gondolt! Igazi-e a csapda, és megfosztja-e becsületétől, szentségétől az áldozatot? Ez volt a kérdés. Azonos-e a fölszenteltség a tisztasággal? Igen és nem; mert az eljegyzettség állapotában bizonyos ellentétek megszűnnek, és a fátyol, a szerelem istennőjének e jelvénye a tisztaságnak és egyben föláldozásának is jelvénye, az apácának jelvénye éppúgy, mint a ringyónak. A kor és egyházi szelleme ismerte a fölszenteltet és makulátlant, a kedésát, aki “igéző” volt, azaz utcai kéjnő. Övé volt a fátyol; és “makulátlanok” voltak ezek a kedésák, amint az állat is az, amelyet éppen makulátlansága miatt szánnak áldozatul az ünnepen. Fölszentelt? Az a kérdés, kinek és mire. Akit Istárnak szentelnek föl, annak tisztasága csak az áldozat egy állomása és fátyol, amely szétszaggatásra van szánva.

A küszködve szerelmes nő gondolataival gondolkodunk itt együtt, és ha Manó törpécske, bármily idegenül és félénk ellenségességgel áll is a nemiséggel szemben, kilesi őket, nyilván sírva fakadt volna siralmas ravaszságán ezeknek az ösztönt és nem a szellemet szolgáló gondolatoknak. Könnyű volt sírni neki, aki csak békaporonty és táncoló bolond volt, és mit sem tudott az emberméltóságról. Mutnak, az úrnőnek azonban testi tisztessége forgott kockán, és így oly gondolatokra volt utalva, amelyek amazt lehetőleg megbékítsék isteni tisztességével. Kímélet és rokonszenv illeti hát meg őt, még ha némi célszerűség játszott is közre; mert a gondolatok ritkán születnek önmagukért. És az övéi kivételesen nehéz helyzetben voltak; mert nő voltára ébredése érzékeinek papnői-dámai álmából nem hasonlított amaz ős és előképszerű ébredéséhez a királyi gyermeknek, kinek gyermeki békességét a mennyei fenség megpillantása emésztő szerelem kínjává és kéjévé riasztotta. Nem érte az a mindenesetre végzetes szerencse, hogy oly magasan rangján felül álljon szerelmese (ahol is végezetül számítani kell a legfelsőbb féltékenységre, sőt tehénné változásra is), hanem az a szerencsétlenség, hogy - fogalmai szerint - mélyen rangján alul állt, és egy rabszolga és senkifia, egy megvásárolt ázsiai szolgaportéka tanította meg a szenvedélyre. Ez keservesebb próbája volt úrhölgybüszkeségének, mint amiről a történelem valaha is tudósított. És sokáig akadályozta benne, hogy önmagának megvallja érzését, és amikor odáig jutott, hogy mégis megtegye, boldogságába, amit a szerelem mindig okoz, a megaláztatásnak íze vegyült, amely a vágyat mélységes kegyetlenségével oly iszonyúvá tudja fokozni. A célzatos gondolatok, melyekkel a megaláztatást helyénvalónak próbálta föltüntetni, körüllebegték azt a mérlegelést, hogy a kedésa és templomi céda sem választhatja ki szerelmesét, hanem bárkinek, aki isteni díját ölébe veti, ölébe kell vetnie magát. De mennyire nem volt helyén ez a helyénvalóság, és milyen erőszakosan kellett e passzív szerepet a magáénak tekintenie! Mert hiszen a választó, hódító, vállalkozó fél volt, még ha szerelmi választása nem egészen önként, hanem Dudu panaszainak irányítása szerint történt is - így volt akár számosabb éveinél, akár úrnői helyzeténél fogva, s természetes, hogy e viszonyban övé volt a szerelmi kezdeményezés és kihívás, hiszen még csak az kellett volna, hogy a megkívánás és első lépés a rabszolgától induljon ki, s az magától emelje föl hozzá szemét, úgyhogy ő lett volna a követő, az engedelmeskedő, és érzése csak alázatos válasz a másikéra! Nem, ezt soha! Büszkesége ebben az ügyben mindenáron magának követelte az úgyszólván férfiúi szerepet - ami lényegében ismét nem sikerülhetett. Mert akárhogy csavarják is a dolgokat, mégiscsak az ifjú szolga volt az, akarva vagy nem akarva, egyszerű létezésénél fogva, aki nyűgöző álmából asszonyiságát fölébresztette, és ezzel, bárha tudtán és akaratán kívül, úrnőségének urává lett, úgyhogy az asszony gondolatai őt szolgálták, és reményei az ő szemén csüngtek, félve, hogy észreveszi, mennyire vágyna asszonya lenni, és reszketve egyben, hogy viszonzatlan ne hagyja megvallhatatlan vágyait. Mindent összevéve, édességgel iszonyatosan átitatott megaláztatás volt ez. De hogy ne legyen annyira az, és azért is, mert a szerelem ösztöne, amely valójában független értéktől és méltóságtól, mindig igazságos értékelésre törekszik, és arra, hogy tárgyának méltóságát a lehető legkedvezőbb színben lássa: Eni is szerette volna a szolgát, kinek úrnője akart lenni a szerelemben, fölemelni szolgaságából, alacsony sorsával szembeállította becsületességét, okosságát s a házban elfoglalt helyzetét, s megpróbálta, egyébként Dudu ösztönzésére, még a vallást is segítségül hívni, amennyiben hajlamának érdekében, “az ösztön igájában”, mint a gúnyvezír mondotta volna, eddigi urától, a szigorú népi Amuntól a nyájas, terjeszkedni szerető és az idegenekhez kegyes oni Atum-Réhez fordult, és ily módon magát az udvart, a királyi hatalmat is szerelme támogatására használta föl, ami azzal az előnnyel járt töprengő lelkiismeretére nézve, hogy ezzel szellemben közeledett férjéhez, Fáraó barátjához, az udvaronchoz, és őt, akit pedig egyre forróbban vágyott megcsalni, bizonyos értelemben gyönyörének pártosává tette...

Így küzdött és harcolt Mut-em-enet vágyai ölelésében, mint egy istenküldötte kígyó testi hurkolásában, aki körülfonta, és lihegésig elfojtotta lélegzését. Ha meggondoljuk, hogy egyedül és támasz nélkül kellett küzdenie, és Dudun kívül, akivel azonban mindig csak félig kimondott és megvallhatatlan szavakat váltott, senkinek sem tárhatta föl szívét - legalább kezdetben nem (mert később minden gátlása megszűnt, és egész környezetét őrülete részesévé tette), ha meggondoljuk továbbá, hogy vérének tüze egy féltékenyen őrzötthöz sodorta, akinek magasabb tekinteteket kellett számba vennie, s a hűség és gőg, egyszóval: a választottság lombját hordta hajában, úgyhogy a megkísértésnek nem akart és nem tudott engedni, s ha azt is hozzátesszük, hogy e kínszenvedés három éven át tartott, József Potifár házában tartózkodásának hetedik évétől a tizedikig, s akkor sem elégült ki, hanem csak megöletett - akkor el kell ismernünk, hogy “Potifár feleségének”, akit a nép szája szégyentelen csábítónak és gonosz csalétkének nevez, eléggé nehéz sorsa volt, s legalább az a rokonszenv megilleti, mely ama belátásban gyökerezik, hogy a megpróbáltatás eszközei magukban hordják büntetésüket, s már önmagukon keresztül többet szenvednek tőle, mint amennyit szerepük sorsszerűsége folytán megérdemelnének.

Az első év

Három év: az elsőben megpróbálta szerelmét eltitkolni előtte, a másodikban megismertette vele, a harmadik évben fölkínálta neki.

Három év: és napról napra kellett és szabad volt látnia őt, mert egymás közelében éltek Potifár udvarán, lakótársként, ami az őrületnek mindennapi táplálékot adott, és nagy jótétemény volt, de egyben nagy kín is. Mert a kell és szabad szerepe a szerelemben nem oly szelíd, mint az elszenderülésnél, még az utolsónál is, amikor József csillapító szavai a szabadot tették a kell helyére, hogy megbékéltessék Mont-kavot. Inkább kínnal és zavarral teli kusza ellentét, mely áhított-átkozott módon hasadást okoz a lélekben, úgyhogy a szerelmes éppoly szívből átkozza, hogy látnia kell a kedvest, mint amily boldogan áldja, hogy látnia szabad, és minél hevesebben szenved a legutóbbi találkozás következményeitől, annál sóvárabban keresi a legközelebbi alkalmat, hogy látással tüzelje vágyát - és éppen akkor, amikor ez már lohadni kezd, aminek pedig hálásan örülni jó oka volna a betegnek. Mert csakugyan előfordul, hogy a szerelem tárgyát valahogy kedvezőtlen fényben mutató viszontlátás némi csalódást, kiábrándulást és elhidegülést von maga után, amit annál örömestebb kellene fogadnia a szeretőnek, minthogy a maga szenvedélyének lohadása, nagyobb szellemi szabadságot adván, növeli képességét, hogy hódítson, és azt éreztesse a másikkal, amitől maga szenved. A cél az volna, hogy szenvedélyének ura és parancsolója legyen, ne pedig áldozata, mert a másik megnyerésének lehetőségét jelentékenyen növeli a magunk érzésének hanyatlása. Erről azonban a szerelmes mit sem akar tudni, és a visszanyert egészség, frissesség és hetykeség előnyeit, melyek pedig oly cél felé vezető előnyök, aminél magasabbat nem ismer, semmibe veszi a kár mellett, melyet érzésének lehűlése folytán szenvedni vél. Mert ez az üresség és sivárság hasonló állapotába löki, mint amilyet a mámorkeresőnek okoz a kábítószer megvonása, s minden erejével arra törekszik, hogy megint föllángoló hatások visszaállítsák az előbbi állapotot.

Így áll a dolog a kellel és szabaddal a szerelmi őrület terén, amely minden őrület közül a legnagyobb, úgyhogy az őrület lényegét és áldozatának viszonyát hozzá legjobban ezen ismerhetjük meg. Mert a megszállott, bármennyire sóhajtozik is szenvedélyének súlya alatt, nemcsak képtelen nem kívánni azt, hanem arra is erőtlen, hogy azt kívánja, bár képes volna rá. Tudja jól, hogy huzamos viszont nem látás esetén bizonyos idő alatt, amely talán szégyenletesen rövid lenne, meg tudna szabadulni szenvedélyétől; de éppen ettől, a feledéstől iszonyodik mindenekfölött - mint ahogy minden búcsúfájdalom titkos sejtelmén alapszik az elkerülhetetlen feledésnek, amely miatt, ha már itt van, többé nem tudunk fájdalmat érezni, s épp ezért siratjuk meg előre. Senki sem látta Mut-em-enet arcát, amikor a hiábavaló küzdelem után férjével, Peteprével, József eltávolításáért, az oszlophoz támaszkodva, ruhája redőibe rejtette. De sok, sőt minden ama feltevés mellett szól, hogy ez az arc elrejtettségében örömtől sugárzott, mert továbbra is szabad lesz látnia ébresztőjét, és nem kell őt elfelednie.

Éppen az ő számára minden ezen múlt, és irtózása a válástól és a belőle szükségszerűen következő feledésből, a szenvedély kihunyásától különösen heves volt, mert az ő korabeli nők, kiknek vére későn ébredt, és a rendkívüli alkalom nélkül talán sohasem ébredt volna föl, a szokottnál erősebb hévvel adják át magukat érzésüknek, az elsőnek és utolsónak, s inkább meghalnának, semhogy fölcseréljék ezt az új, fájdalmasan boldog életet korábbi nyugalmukkal, melyet most sivárságnak neveznek. Annál jobban kell értékelni, hogy a komoly Mut a józan ész kedvéért mindent megtett, hogy lomha férjénél elérje vágyképének eltávolítását: ha kicsikarhatja belőle e kedvességet, áldozatul hozta volna érzelmeit. De megmozgatni és fölébreszteni Peteprét semmiképp nem lehetett, mert tetőtől talpig címzetes parancsnok volt; és hogy mindenben az igazsághoz ragaszkodjunk, Eni titkon már előre tudta és számításba vette ezt, s ekképpen becsületes küzdelme férjével tulajdonképpen arra szolgált, hogy a megtagadással szabadságot nyerjen szenvedélye s a benne rejlő végzet számára.

A házastársi találkozás után a nyugati csarnokban csakugyan szabadnak tekinthette magát; és ha ezután még oly sokáig zabolázta vágyakozását, azt inkább büszkesége, mint kötelességérzése parancsolta. Amikor a három beszélgetés napján naplementekor a kertben a kéjlakocska lábánál József elé lépett, magatartása tökéletesen úrnői volt, és csak a legélesebb szem láthatta volna egy-egy pillanatra gyöngeség és gyöngédség némi átcsillanását. Dudu ugyanis titkos tervecskéjét nagyon okosan és ravaszul vitte véghez. Józseftől elválva az úrnőhöz sétált, s közölte vele, hogy az új ispán örömest számot ad neki a háztartásról, s nagy súlyt vet rá, hogy ezt zavartalanul, négyszemközt tehesse, ahol s amikor az úrnőnek tetszik. Azonkívül tudatta szándékát, hogy ma alkonyat idején fölkeresi a kerti kéjlakocskát, hogy fölülvizsgálja a belső berendezés és a falfestmények állapotát. Dudu ezt a második hírt az elsőtől függetlenül adta elő, miután közben egészen másról beszélt, és tapintatosan az úrnőre bízta, hogy az egyiket vonatkozásba hozza a másikkal. De minden agyafúrtsága sem akadályozta meg, hogy az összekerítés ezúttal csak félig sikerüljön, minthogy mindkét fél csak félig tette meg a kellő lépéseket: József ugyanis a szabad választás lehetőségei között középutat eszelt ki s választott, amennyiben nem kereste föl a kéjlakot, csupán a domb lábáig sétált a kertben, hogy utánanézzen, aminek amúgy is már itt lehetett, sőt itt kellett legyen az ideje, minden rendben van-e a fák és a szegélyező virágágyak körül; és Mutnak, az úrnőnek szintén nem volt kedve fölfáradni a dombra, de arra nem látott okot, hogy holmi törpehírek, amelyek futólag súrolták fülét, eltérítsék, mint ahogy bizonyossággal emlékezett, már reggel óta föltett szándékától: mert ma, napszállat óráján, rövid ideig Petepré kertjében akart sétálni, hogy lássa a nap szép tüzét tükröződni a kacsatóban, mégpedig szokása szerint két belső szolgáló kíséretében, akik nyomon követték.

Így találkozott ekkor ispán és úrnő a sétaút vörös homokján, és találkozásuk a következőképpen játszódott le:

Amikor József megpillantotta a hölgyeket, szent rémület ült ki arcára, szája hódolatteljes “Ó”-ra csucsorodott, és fölemelt kézzel, meghajolva s hintázó térddel hátrálni kezdett. Mut kígyózó szája viszont futó, könnyedén mosolygó s bizonytalanul meglepett és kérdő “Ah?”-ra nyílt, de szeme szigorú és sötét pillantású maradt - maga is továbbmenve még, engedte, hogy József néhány szertartásos, hátráló lépést tegyen, és aztán földre mutató, kis kézmozdulattal intett, hogy álljon meg. Ő is megállt, s mögötte a sötét bőrű kísérőlányok is, akiknek hosszúra festett szeme örömtől csillogott, mint mindenkié a ház népéből, aki meglátta Józsefet, és akiknek fekete és gyapjas, alul rojtokba csavart hajából kivillantak a fülüket ékesítő nagy zománckorongok.

Nem volt ez olyan viszontlátás, amely a szemben állók bármelyikének is kijózanító csalódást okozott volna. A fény ferdén, színesen és előnyösen hullt alá, a kioszk és nádas tó kerti színpadát telítetten tarka árnyalatokba merítette, bevilágította az út míniumvörösét, föllobbantotta a virágok tüzét, kedvesen ragyogtatta meg a fák reszkető lombozatát, és az emberi szemekbe hasonló csillogást varázsolt, mint a tó tükrére, melyen a hazai s külföldi kacsák szinte égi és nem valóságos kacsáknak látszottak, s mintha festve és lakkozva lettek volna. Égieknek látszottak az emberek is e fényben, s mintha festve lettek volna, gyarlóságtól és tökéletlenségtől megtisztult egész személyük, nemcsak csillogó szemük; istenekhez és sírszobrokhoz hasonlítottak, megfestve és megszépítve a fény kegyelmétől, s örömük telhetett egymás látásában, amint szépen színezett arcuk tükrös szemével egymásra néztek.

Mut boldog volt, hogy ily tökéletesnek láthatja azt, akit most már tudatosan szeretett; mert a szerelem mindig igazolásra szomjazik, és idegesen érzékeny minden hiánnyal szemben, amelyet a szeretett lény képén fölfedez, de ujjongva hálás a látszat minden kedvezéséért; s noha a szeretett lény nagyszerűsége, amelyet a maga kedvéért éberen vigyáz, nagy fájdalom is számára, mert mindenkié, mindenkinek látható, és állandóan az egész világot teszi félelmes és nyugtalanító vetélytárssá - e fájdalom mégis mindennél drágább neki, s tőrét erősen szorítja szívéhez, gondosan ügyelve, hogy élét a kép elhomályosulása és megcsorbulása el ne tompítsa. József megszépüléséből Eni nagy örömmel következtethette, hogy vele is ez történt, és remélhette, hogy maga is nagyszerűnek tűnik föl József szemében, noha józanul-függőleges fényben nem volt már egészen olyan, mint kora ifjúságában. Nem tudta-e, hogy a hosszú, nyitott fehér gyapjúköpeny, amelyet (mivel tél felé járt az idő) boglárral széles nyakéke fölé csatolva hordott vállán, fenségessé tette megjelenését, s hogy keble fiatalos keménységgel feszíti szűk szabású, lenn vörös üvegcsillámmal szegett ruhájának batisztját? Ide nézz, Ozarszif! A ruhát vállpántok tartották vállán, s Eni nagyon is tudatában volt annak, hogy nemcsak ápolt s szinte márványból faragott karját hagyja szabadon, hanem csodálatos lábai sudarát is tökéletesen láttatja! Nem volt-e ez elég ok rá, hogy emelt fővel járjon a szerelem kertjében? Így is tett. Úgy tett büszkeségében, mintha nehezére esne fölvonni szemhéját, és ennélfogva hátra kellett vetnie fejét, hogy kitekintsen alóla. Szorongó szívvel gondolt rá, hogy arca, melyet ez alkalommal aranybarna paróka keretezett, széles és kövekkel kirakott, fejét nem egészen körülérő homlokpánttal, nem a legfiatalosabb már, és árnyékos orcáival, nyeregorrával és mély zugú szájával nagyon is önkényes-egyéni. De az a gondolat, hogy arcának elefántcsont-sápadtságában mily pompásak lehetnek festett ékkőszemei, megerősítette reményét, hogy karjának, lábának és keblének hatását ez az arc nem fogja csökkenteni.

Büszkén és szorongva szépsége tudatában, tekintett a másikéra - Ráhel fiáéra, egyiptomi viseletében, amely különben minden úriassága mellett is kertiesen kényelmes volt. Mert fejét nagyon gondosan kikészítette, és különösen csinosan hatott, ahogy kicsiny füle mellett, a selymesen fekete, bordázott fejkendő alól, mely annak jeléül, hogy hajviselet akar lenni, alul fürtökbe göndörödött, kikandikált egy csücske a fehér vászonsapkának, melyet takarosan alatta viselt. De a parókán és egy nyakgallérból és karperecekből álló zománckészleten, valamint egy nádból és aranyból font lapos láncon kívül, rajta szkarabeusszal, csupán keskeny csípője körül hordott egy mindenesetre igen elegáns szabású, térdig érő kettős kötényt, melynek sziromfehérségétől nagyon kellemesen ütött el fölékesített felsőtestének a ferde fényben bronzossá mélyült bőrszíne: e tökéletesen arányos, gyengéd-erős ifjúi testé, amely légtől hűsítve és színesen megvilágítva mintha nem is a hús világába, hanem Ptah megtestesült gondolatainak tisztább világába tartozott volna - s aminek lelket adott az okosan pillantó fő, melyhez tartozott, s mellyel együtt a szépség és bölcsesség önmagát és minden nézőt gyönyörködtető egységét váltotta valóra.

Büszke-szorongó érzésekkel nézett vissza rá Potifár asszonya, sötét s az övéihez képest széles vonásaira, nyájas éjszakájába Ráhel szemének, melynek átható pillantását a fiúban az értelem kifejezése tette férfiassá; egyszerre látta vállának érces aranyfényét, karcsú karját, melynek hajlása mérsékelt-emberi módon domborította ki izmait, mert kezében sétabotot tartott - és anyásan gyönyörködő gyengédséggel, legbensejéig meghatva s asszonyi kínjától kétségbeesett lelkesedésre ragadtatva, szíve legmélyéről fölzokogott, oly rohamosan és hevesen, hogy a feszülő finom szövet alatt keble láthatóan megremegett, és csak abban reménykedhetett, hogy úrnői megjelenése ezt a zokogást teljesen valószínűtlenné teszi, s József, bármennyire szemmel látható is, mégsem tarthatja valónak.

Ilyen körülmények között kellett megszólalnia, és ezt oly erőfeszítéssel tette, hogy szégyenkezett, amiért oly nagy hősiességébe kerül.

- Úgy látom - mondta hűvösen -, a ráérő nők nagyon rosszkor járnak ezen az úton, mert akadályozzák a ház fölött állónak hivatalos lépteit.

- A ház fölött - felelte József nyomban - csak te állsz, úrnő, mint hajnali és estéli csillag, akit Istárnak neveztek anyám országában. Ráérő az is, mint minden isteni, melynek nyugalmas fényébe mi, dolgozók föltekintünk, üdülést keresve.

Az asszony az engedékeny helyeslés kézmozdulatával és mosolyával köszönte meg a szavakat. El volt ragadtatva, és egyben sértette az elkapatottság, amellyel József a bók közben nyomban itt teljesen ismeretlen anyját emlegette, s hozzá mardosó féltékenységet érzett az anyával szemben, aki szülte, nevelte, lépteit irányította, nevén nevezte, elsimította haját homlokából, és a tiszta szeretet jogán megcsókolta.

- Kitérünk utadból - mondta - én és szolgálóim, akik, mint mindig, ma is kísérnek, hogy föl ne tartóztassuk az elöljárót, aki kétségkívül még a sötétség beállta előtt meg akar győződni róla, hogy Petepré kertje táján rend van-e, és talán a domb tetején álló házikót is meg akarja vizsgálni.

- Kert és kerti ház - felelte József - kevéssé érdekelnek, amíg úrnőm előtt állok.

- Én azt hiszem, nagyon is érdekelhetnek téged mindenkor, és gondviselésed elsősorban őket illethetné a gazdaságban - válaszolta Mut (és milyen ijesztően édes és kalandos volt már az is, hogy beszélt hozzá, “én”-t és “téged”-et mondhatott, s a kétlépésnyi téren át, mely testüket elválasztotta egymástól, elküldhette hozzá a szólító szavak kapcsolatot, egyesülést teremtő leheletét) -, mert tudjuk, hogy szerencsédnek itt van eredete. Hallottam, hogy e házacskában szolgálhattál először mint Néma Szolga, és a fáskertben esett rád első ízben Petepré tekintete, amikor virágokat párosítottál.

- Így volt - nevetett József, és nevetése a nő szívébe vágott, mint valami könnyelműség. - Úgy volt, ahogy mondod, nagyságos asszony! Petepré pálmái között végeztem a szél hivatalát a vajákos utasításai szerint, akit nem is tudom, hogy neveznek, vagy inkább nem merem ismételni előtted, mert nevetségesen parasztos név és nem a te úrnőfüled számára való...

Mut mosoly nélkül nézett a tréfálkozóra. Hogy az nyilván nem is sejtette, mily kevéssé van kedve a tréfára, és miért oly kevéssé, az módfelett jó és szükséges volt, de nagyon fájdalmas is. Ám higgye tréfát elhárító komolyságát ellenkezése utolsó maradékának növekedése ellen, de észre kell hogy vegye.

- A kertész utasítása szerint - folytatta József - a szélnek segítettem itt a kertben, amikor Fáraó barátja erre járt, és megparancsolta, hogy beszéljek, s mivel szerencsém volt előtte, sok minden kezdődött ezen az órán.

- Az emberek - tette hozzá Mut - a te javadra éltek és haltak.

- Minden a Láthatatlan műve - felelte József, olyan megjelöléssel illetve a Legmagasabbat, amellyel nem keltett botránkozást. - Dicsőség nevének! De gyakran kérdem magamban, hogy nem érdememen felül ért-e támogatása, és titkon aggódom ifjúságom miatt, amelynek ilyen tisztet kell viselnie, hogy itt járok-kelek mint a ház elöljárója és legöregebb szolgája, és nem sokkal lehetek több húsznál. Őszintén szólok előtted, nagy úrnő, noha nemcsak te hallasz, és természetesen nem egyedül jöttél a kertbe, hanem udvarhölgyeid kíséretében, rangod szerint. Ezek is hallanak, és akarva, nem akarva tudomásul veszik, hogy az ispán panaszkodik ifjúsága miatt, és kételkedik érettségében magas tisztségére. Mit bánom! Tudomásul kell vennem jelenlétüket, és miattuk semmivel sem lehet kisebb hozzád való nyíltságom, fejemnek és szívemnek, kezemnek és lábamnak úrnője.

Megvannak előnyei annak is, ha az ember alacsonyabbrendűbe szerelmes, aki alávetett helyzetben van, mert állapota oly szavakra kényszeríti őt, melyek boldoggá tesznek, még ha nem is szívből jönnek.

- Mindenesetre magától értetődő - felelte az úrnő, és még úrnőibb tartást öltött -, hogy nem sétálok kíséret nélkül, ez nem fordulhat elő. De szólj, és ne aggódj, hogy leleplezed magad Hecesz és Me’et, komornáim előtt, mert az ő fülük az én fülem. Mit akarsz mondani?

- Csak ennyit, úrnő: számosabbak jogaim, mint éveim, és szolgádnak nem volna szabad csodálkoznia, sőt méltányosan meg kellene értenie, ha sebes fölemelkedését az ispáni hivatalra nemcsak tetszés, hanem visszatetszés és némi ellenkezés is kísérné itt a házban. Volt egy atyám, aki szíve jóságában fölnevelt: Uziri-Mont-kav, és bár adná a Láthatatlan, hogy élne még, mert ifjúságomnak jobban esett, és boldogabbnak mondhattam magam, amikor még csak szája és jobbkeze voltam, mint most, hogy átlépte az öröklét urainak pompás csarnokaiba vivő titokzatos kapukat, és én egyedül maradtam több gonddal és bajjal, mint éveim száma, és nincs senkim a világon, akitől tanácsot kérjek éretlenségemben, és aki segítene viselni a terhet, amely földre roskaszt. Petepré, a mi nagy urunk, éljen soká, legyen ép és egészséges, de mindenki tudja, hogy ő semmit sem vállal magára, csak eszik és iszik, és vitézül legyőzi a vízilovat, és ha elébe járulok az elszámolásokkal és könyvelésekkel, így szól: “Jó, jó, Ozarszif barátom, rendben van. Úgy látom, följegyzéseid hibátlanok, és fölteszem, hogy nem akarsz megrövidíteni, mert tudod, mi a bűn, és van érzéked iránta, milyen különösen csúf dolog lenne megkárosítani engem. Ezért hát ne is untass velük!” Így szól a mi urunk az ő nagyságában. Áldás fejére! - Mosolyt keresett úrnője arcán utánzása nyomán. Egészen apró kis árulás volt, melyet elkövetett, noha a legnagyobb szeretettel és tisztelettel, halk kísérlet, hogy az úr háta mögött tréfás egyetértésbe kerüljön az úrnővel. Azt hitte, elmehet eddig, anélkül hogy megtörné a szövetséget. Később is sokáig hitte, hogy eddig és amaddig veszély nélkül elmehet. De az egyetértés mosolya elmaradt. És tetszett neki, és egyben kissé megszégyenítette. Így folytatta:

- Én pedig itt állok ifjan, egyedül és oly sok kérdéssel és felelősséggel, ami fölvetődik a termelés és kereskedés, a gyarapítás és a puszta fenntartás dolgaiban. Amint az imént elébed kerültem, nagyasszonyom, fejem tele volt a vetésidő gondjaival. Mert a folyam apad, és közeledik a szép gyászünnep, amikor fölkapáljuk a földet, s az istent elássuk a sötétségbe, és árpa és búza alá szántunk. Az most a kérdés, és az jár szolgád fejében mint újító javaslat, hogy vajon Potifár földjein, azaz a folyó szigetén nem kellene-e sokkal több durrát vetni árpa helyett, mint eddig: szerecsenkölest gondolok, gyöngykölest, azaz fehéret; mert barna durrát már bőségesen vetettünk takarmánynak, és a lovak szeretik is, és jót tesz a szarvasmarháknak, az újítás kérdése azonban az, hogy nem kellene-e nagyobb mértékben foglalkozni a fehérrel, és nagy területeket bevetni vele emberi táplálékul, hogy az udvar népe jó kenyérmaggal táplálkozzék lencse és árpakása helyett, és hasznos módon erősödjék. Mert kalászának magva rendkívül lisztes, és a föld zsírja itatja át termését, úgyhogy a munkásoknak kevesebb kell belőle, mint árpából és lencséből, s hamarább és jobban jóllakathatjuk őket. El se mondhatom, mennyire foglalkoztatja ez fejemet, és amikor közeledni láttalak, úrnő, az esteledő kertben kíséreteddel, lelkem mélyén azt gondoltam és azt mondtam magamnak, mint valami idegennek: “Nézd, egyedül vagy éretlenségedben a ház gondjaival, és nincs senkid, akivel megoszthasd azokat, mert az úr semmit sem vállal magára. De ott lépked az úrnő szépségében, két komorna kíséretében, ahogy rangja parancsolja. Nyisd meg előtte szívedet, és beszélj vele az újítás miatt és a durraköles dolgában, akkor megtudod véleményét, és szép tanácsa támogatni fogja ifjúságodat!”

Eni elpirult, részben örömében, részben zavarában, mert mit sem tudott a szerecsenkölesről, és fogalma sem volt róla, hogy jó lenne-e többet ültetni belőle. Némi zavarral mondta:

- A kérdés érdemes a megvitatásra, ez kézenfekvő. Gondolkozni fogok róla. Alkalmas a sziget földje az újításra?

- Milyen meggondoltan érdeklődik az én úrnőm - felelte József -, és mennyire nyomban fején találja a szöget mindenben! A talaj eléggé mély, és mégis erős szívvel kell néznünk a kezdet balsikerei elé. Mert a földmunkások még nem ismerik eléggé az emberi táplálkozásra szolgáló fehér mag művelését, hanem csak a barnáét, mely pusztán takarmányozásra alkalmas. Mit gondol az én úrnőm, mennyi fáradságba kerül, míg a néppel odáig jut az ember, hogy a földet oly alaposan kapálja meg, amint azt a fehér durra kívánja; vagy amíg megérteti, hogy ez nem bírja el a gazt, mint a barna. Ha a nép nem ügyel a gyökérhajtásokra, nem sikerül a dolog, és táplálék helyett csupán takarmányt nyerünk.

- Nehéz lehet ezzel az értelmetlen néppel - mondta az úrnő, és nyugtalanságában hol elpirult, hol elsápadt, mert minderről semmit sem tudott, és a legnagyobb zavarban keresgélt megfelelő választ, mert hiszen ő akarta, hogy József megbeszélje vele a gazdaság dolgait. Lelkiismerete mélyén szégyenkezett szolgája előtt, és nagyon megalázottnak képzelte magát, amiért az ispán oly komoly és tiszteletre méltó dolgokról beszél vele, mint az emberi táplálék termesztése, ő pedig semmi másról nem tud, mint hogy szerelmes belé, és kívánja őt.

- Nagyon nehéz - ismételte titkos remegéssel. - De mindenki azt mondja, hogy te jó munkára és kötelességük pontos teljesítésére tudod serkenteni az embereket. Így hát valószínűleg sikerülni fog megtanítanod őket erre az újításra is.

József pillantásából azt olvasta ki, hogy nem is hallja fecsegését, és örült ennek, jóllehet ugyanakkor borzasztóan sértette is. Az ifjú valódi gazdagondokba merülten állt ott.

- A köles bugája - mondotta - nagyon erős és hajlékony. Jó kefét és seprűt lehet belőle csinálni, és így még mindig marad valami házi használatra s eladásra, ha az aratás nem is sikerül.

Az asszony fájdalmasan és sértődötten hallgatott, mert észrevette, hogy az ispán most már egyáltalán nem gondol rá, és önmagával beszélget a söprűkről, amelyek persze tiszteletre méltóbbak az ő szerelménél. De József legalább észrevette, hogy az úrnő hallgat, megijedt, és mindenkit megnyerő mosolyával így szólt:

- Bocsáss meg, úrnő, a prózai társalgásért, amivel vétkesen untatlak! Csak éretlen egyedüllétem a sok felelősséggel okozza ezt, s mert annyira vágyakoztam veled tanácskozni.

- Nincs mit megbocsátanom. Az ügy fontos, és a söprűkészítés lehetősége mérsékli a kockázatot. Ez ötlött eszembe azonnal, amikor az újítást szóvá tetted előttem, és az üggyel tovább akarok foglalkozni gondolatban.

Nem tudott nyugton megállani a lábán, annyira űzte valami innen, József közeléből, holott ez a közelség mindennél drágább volt számára. Régi ellentmondás ez a szerelmesek szívében: a közelség keresése és kerülése. Ősrégi a hazug beszéd is tisztes dolgokról tisztességtelen szemekkel, melyek keresik és kerülik egymást, s eltorzult szájjal. A félelem, hogy a másik megtudhatja, hogy köles és söprű helyett csak egyre gondol: hogyan tehetné kezét az ifjú homlokára, és hogyan csókolhatná meg sóvárgó anyaisággal, s egyben a szörnyű vágy, hogy megtudja és meg ne vesse miatta, hanem osztozzon vágyában; ez és nagy tudatlansága takarmány és táplálék felől, ami mégiscsak tárgya volt a beszélgetésnek, mely számára csupán szerelmes és hazug beszéd volt (de hogyan hazudjon az, aki az ürügyet, a látszattémát nem ismeri, és gyámoltalan csűrés-csavarásra van ítélve!) - mindez kimondhatatlanul megalázta és kimerítette, forrósággal és hideggel öntötte el, és páni menekülésre kényszerítette.

Nyugtalan lábai távozni akartak, míg szíve egy helybe szögezte, a szerelmesek ősrégi zavarával. Szorosabban vonta össze köpenyét vállán, és elfúlt hangon mondta:

- Más órában és más helyen, elöljáró, folytatjuk majd. Az este közeleg, s úgy érzem, mintha könnyedén remegnék hűvösétől. (Csakugyan futó remegés fogta el, nem remélhette, hogy egészen el tudja rejteni, és vigyáznia kellett, hogy külső okokkal igazolja.) Megígérem, hogy gondolkozni fogok az újításon, és megengedem, hogy te legközelebb ismét előadd az úrnőnek az ügyet, ha nagyon egyedül érzed magad vele ifjúságodban... - Sohasem kellett volna ezt a szót kimondania; elfúlt torkában, mert e szó már csak Józsefről szólt és semmi másról; egyértelmű-kifejezőbb szó volt ama “te” helyett, mely az egész látszatbeszélgetést átszőtte, és annak igazi tartalmát alkotta, a férfi varázsának szava, a nő anyai vágyakozásának szava, tele gyöngédséggel és fájdalommal, úgyhogy összeszorította a torkot, és suttogásban halt el. - Üdv neked - suttogta még, és tovamenekült roskadozó térddel, komornái élén, a hódolattal köszönő ifjú mellett.

Nem csodálkozhatunk eléggé a szerelem gyöngeségén, és nem tudunk eleget foglalkozni különösségével, ha nem mint ócska banalitást vesszük szemügyre, hanem mint újdonságot, elsőt és egyszerit, mert mind a mai napig újra és újra csakugyan az. Egy ily nagy, előkelő, fölényes, gőgös és nagyvilági dáma, aki mindeddig hűvösen istengőgjének “én”-érzésébe zárkózott - és most egyszerre a “te” csapdájába került, az ő szempontjából nézve egészen méltatlan “te”-nek, annyira elgyöngülten és úrnőségét annyira feladva került belé, hogy már-már alig volt ereje legalább a szerelem úrnőjének és az érzés merész kezdeményezőjének szerepét megtartani, hanem máris rabszolgája lett a rabszolga “te”-nek, amikor erőtlen térddel, vakon, remegve, csapongó gondolatokkal tovamenekült, csapongó szavakat mormolva óvatosság nélkül a komornák előtt, akiket pedig óvatosságból és büszkeségből vitt magával a légyottra:

- Elvesztem, elvesztem, elárultam magam, elárultam magam, el vagyok veszve, el vagyok árulva, mindent észrevett, szemem hazugságát, vergődő lábamat, és hogy remegtem, mindent látott, most megvet, vége van, meg kell halnom. Több durrát kell vetni, a gyökérhajtásokat nyesni, a bugákból jó söprű lesz. Mit is mondtam? Áruló dadogást, kinevetett, szörnyű, meg kell ölnöm magam. Legalább szép voltam? Ha szép voltam a fényben, minden csak félannyira rossz, és nem kell megölnöm magam. Vállának arany érce... Ó, Amun, kápolnádban! “Fejemnek és szívemnek, kezemnek és lábamnak úrnője”... Ó, Ozarszif! Ne szólj így hozzám száddal, miközben szívedben mulatsz dadogásomon és térdem erőtlenségén! Remélek, remélek... ha el is veszett minden, és meg is kell halnom e szerencsétlenség után, mégis remélek, és nem esem kétségbe, mert nem minden rossz, van jó is, nagyon sok jó, mivel úrnőd vagyok, fiú, és így kell hozzám szólnod, oly édesen, mint ahogy tetted: “Fejem és szívem úrnője”, még ha csak szólásmondás és üres udvariasság is. De a szavak erősek, nem lehet büntetlenül szavakat mondani, nyomot hagynak bennünk, bárha lélek nélkül szóltunk is, lelkéhez szólnak annak, aki kimondta őket, és ha hazudsz velük, varázsuk mégis az ő értelmük szerint változtat rajtad, hogy már nem egészen hazudnak, amikor kimondtad őket. Ez nagyon jó és reményteljes, mert a szavak, szolgácska, amelyeket úrnődnek kell mondanod, jó talajjá művelik lelkedet, méllyé és porhanyóvá szépségem vetése számára, ha szerencsém szépnek mutatott előtted a fényben, és szavaid szolgaérzése szépségemmel együtt üdvöt és gyönyört hoz, mert imádat csírázik ki belőle, amely csak a bátorításra vár, hogy vággyá legyen, mert így van ez, fiúcska, az imádat, ha bátorítják, vággyá lesz... Ó, én romlott nőszemély! Gyalázatos kígyógondolataim! Gyalázat fejemre és szívemre! Ozarszif, bocsáss meg, ifjú uram és megváltóm, életem hajnali és estéli csillaga! Milyen rosszul sikerült ma ez a találkozás vergődő lábam hibájából, minden elveszettnek látszik! De mégsem fogom még megölni magam, és nem küldök mérges kígyóért, hogy keblemre helyezzem, mert sok remény kecsegtet még. Holnap, holnap és mindennap! Nálunk marad, a ház élén marad, Petepré nem egyezett belé, hogy továbbadja, mindig látnom kell, minden nap új reményekkel kel föl. “Majd folytatjuk máskor, elöljáró. Gondolkozni fogok a dolgon, és megengedem, hogy legközelebb ismét előadd.” Ez helyes volt, gondoskodni a legközelebbi alkalomról. No lám, milyen meggondolt voltál, Eni, őrületedben is, hogy gondoskodtál kapcsolatról! Újra el fog jönni, és ha félénkségében késlekedik, elküldöm hozzá Dudut, a törpét, hogy figyelmeztesse. Akkor majd jóváteszek mindent, ami ma rosszul sikerült, és fölényes méltósággal, teljesen nyugodt lábbal találkozom vele, s csak módjával, amikor épp jólesik, nyújtok egy kis bátorítást imádatának. Talán e legközelebbi alkalommal nem is fogom olyan szépnek találni, úgyhogy szívem lehűl iránta, és elfogulatlanul tudok mosolyogni és tréfálkozni, s fölszítom benne a tüzet irántam anélkül, hogy magam szenvednék?... Nem, ó, nem, Ozarszif, ne legyen így, kígyógondolatok ezek, és szívesen szenvedek érted, uram és üdvösségem, mert gyönyörűséges vagy, mint egy elsőszülött bika...

Ez a csapongó beszéd, amiből Hecesz és Me’et, a két komorna csodálkozva kapott el egyet-mást, csak egyike volt a sok száznak, mely elröppent Mut, az úrnő ajkáról az év folyamán, mikor még titkolni próbálta József előtt szerelmét; és a megelőző párbeszéd a szerecsenkölesről is csupán példa a számos hasonló közül, melybe különböző órákon és különböző helyeken bocsátkoztak: ugyancsak a kertben, az ágyasház kútudvarában vagy éppen fönn a kerti lakban, ahová azonban Eni sohasem jött kíséret nélkül, mint ahogy József is magával hozott egy-két írnokot, akik papirostekercset, bemutatásra váró számlákat, terveket és kimutatásokat vittek utána. Mert mindig gazdásági dolgokról folyt közöttük a szó, élelmezésről, földművelésről, kereskedésről és háziiparról, amiről az ifjú ispán számot adott az úrnőnek, vagy tanítgatta, vagy tanácsára szorulónak mutatta magát; ez volt beszélgetéseik látszattárgya, és el kell ismerni - noha némileg kétkedő mosollyal -, József súlyt vetett rá és igyekezett, hogy az ürügyet valóságos tartalommá változtassa, az asszonyt komolyan foglalkoztassa a ház dolgaival, s megnyerje őszinte érdeklődését irántuk, jóllehet mindenesetre személye iránt érzett hajlandóságának alapján.

Holmi gyógyító kúra volt ez: az ifjú József a nevelő szerepében tetszelgett. Véleménye (így vélte) az volt, hogy az úrnő gondolatait a személyesről a tárgyira kell irányítani, szemeiről gondjaira, és ily módon lehűteni, kijózanítani és meggyógyítani őt, úgyhogy társaságának és kegyének dicsőségét, előnyét és gyönyörűségét megnyerje ugyan, de elkerülje a verembe esés veszedelmét, amivel az aggodalmas Manócska fenyegette. Nem tehetjük, hogy ne lássunk bizonyos nagyképűséget az ifjú ispán e nevelőkúrájában, amellyel meg akarta zabolázni úrnőjének, egy olyan asszonynak lelkét, mint Mut-em-enet. Hogy komolyan leküzdje a verem veszedelmét, hasonlíthatatlanul biztosabb út lett volna kerülni az úrnőt és megtagadni tőle pillantását, ahelyett hogy nevelő szándékú összejöveteleket rendezzen vele. Ha Jákób fia az utóbbi megoldást választotta, ezzel gyanút kelt, hogy a kúra csak köntörfalazás volt, és szándéka, hogy az ürügyet tisztesen valóságos tartalommá tegye, maga is ürügye volt immár nem a tiszta szellemet, hanem az ösztönt szolgáló gondolatainak.

Ez volt mindenesetre gyanúja vagy inkább kicsiny és éles-bölcs fölismerése Manócskának, a gnómnak; és nem is titkolta József előtt, hanem szinte naponként kezecskéjét tördelve könyörgött neki, ne alacsonyítsa le magát szószátyárkodással és fondorkodással, hanem legyen olyan okos, mint amilyen jó és szép, és meneküljön a mindent elpusztító tűzbika lehelete elől. Hiába, teljestermetű barátja, az ifjú ispán okosabb akart lenni. Mert aki joggal szokott rá, hogy bízzék eszében, arra nézve nagy veszedelemmé lesz a megszokott bizakodás, ha esze elhomályosodik.

Dudu, az erélyes törpe is előírás szerint játszotta eközben szerepét: az álnok hírvivő és romlásra spekuláló besúgó szerepét, aki ide-oda jár a kettő között, kik vétkezni szeretnének, idepislog, odahunyorít, ideint és odakacsint, hozzád hajol, elhúzza száját, s anélkül, hogy kinyitná, zacskót csinál szája szögletéből, ahonnét elernyesztő kerítőhíreket ömleszt. Nem ismerte elődeit és utódait, csak játszotta szerepét, úgyszólván mint első és egyetlen, aminek mindenki szereti magát tartani minden életszerepben, mintha saját leleménye szerint és saját szakállára játszana - de mégis azzal a méltósággal és biztonsággal, amelyet az éppen színre lépő és a világosságban ágáló játékosnak nem vélt elsősége és egyetlensége ad meg, hanem amelyet ellenkezőleg, abból a mélyebb tudatból merít, hogy valami örök-szabályszerűt testesít meg újból, s akármilyen utálatosan, de a maga módján mégis példásan viselkedik.

Ekkor még nem járt mellékúton, amely szintén a szerepjátszás tartozéka, és a szorgosan ide-oda járt úttól elágazva, egy harmadik helyre visz, mégpedig Potifárhoz, az érzékeny úrhoz, hogy árulkodjék, és gyanút csepegtessen fülébe bizonyos összejövetelek miatt. Még nem tartott itt, s pillanatnyilag még nem érezte az esetet elég érettnek, hogy elinduljon ezen az ugyancsak kitapodott úton. Sehogy sem tetszett neki, hogy minden alkalomszerzés ellenére, amiben buzgólkodott, s minden elferdített üzenet ellenére, amit az út két végén szája szöglete zacskójából elhullatott, az ifjú ispán és az úrnő jóformán sohasem beszélgettek egyedül, hanem szinte kivétel nélkül tisztes fedezettel; és amit beszélgettek, szintén nem nyerte meg tetszését: József nevelő irányú kúrája ellenére volt, és bosszantotta, noha éppúgy, mint tiszta kis komája, fölismerte benne az ösztönt szolgáló köntörfalazást. A gazdasági tárgyalás, úgy hitte, lassítja a dolgok kívánatos fejlődésének menetét, és még az is aggasztotta, hogy József módszerének esetleg eredménye lehet, s csakugyan megtisztítja s tárgyilagossá teszi az úrnő gondolatait, úgyhogy elterelődnek a lényegről. Mert az úrnő most a tisztes törpe előtt is gyakran beszélt gazdasági dolgokról, termelésről és kereskedésről, olajárakról és viaszárakról, fejadagról és elraktározásról, és ha napértelmét nem is kerülte el, hogy az úrnő mindezzel csupán gondolatait leplezi, s titkon Józsefről beszél rajtuk keresztül, aki kioktatta bennük, mégis bosszankodott, és ide-oda járva, mindkétfelé bátorító üzeneteket szórt el, amelyek így szóltak egyfelől: az ifjú elöljáró gyakran szomorkodik, mert noha abban a kegyben részesül, hogy a nap fáradalmai után vagy közben az úrnővel lehet, és megfürösztheti lelkét szépségében, de mindig csak az átkozott házi dolgokról beszélhet vele, ahelyett hogy üdítőbbet s személyesebbet hozhatna szóba. Másfelől pedig: az úrnő panaszkodik, s megparancsolta neki, Dudunak, hogy az ifjú ispánnal is közölje keserűségét, amiért ez oly helytelenül él a kihallgatás kegyével, s mindig csak a gazdaságról beszél, s nem végre már egyszer magáról, hogy csillapítsa vonzódó tudásszomját személye, előbbi élete, nyomorult hazája, anyja felől, s hogy tulajdonképpen miként is áll a dolog szűzi születésével és pokolraszállásával és föltámadásával. Az olyan hölgy, mint Mut-em-enet, mondta, magától értetődőn kíváncsibb az efféle dolgokra, mint a papírragasztásról vagy a szövőszék ellátásáról szóló előadásokra, és ha az elöljáró haladásra törekszik Mutnál, az úrnőnél, haladásra egy legfőbb cél felé, mely magasabb és nagyszerűbb a házban eddig elért minden célnál, akkor szedje össze magát, és kevésbé fás dolgokról beszéljen.

- Bízd csak ezt rám, a célt és az eszközt is - felelte József barátságtalanul. - Beszélhetnél nyílt szóval is, nem pedig a pofazacskódból, nem szeretem én az ilyesmit, és kívánatos lenne, ha jobban ragaszkodnál a tárgyilagossághoz, Cezet férje. Ne feledd, közted és köztem csak külsőleges és nem bensőséges a viszony! Mindenesetre mondd csak el, amit összekotortál a házban és városban. De baráti tanácsokra nem biztattalak.

- Gyermekeim fejére! - esküdözött Dudu. - Szövetségünk értelmében elmondtam neked, amit az úrnő keserű sóhajairól tudok fás előadásaid miatt. Nem Dudu, aki tanácsol, hanem ő és sóhajai némi pikantéria után.

Ebben azonban felénél is több hazugság volt, mert arra a javaslatra, hogy amennyiben rá akar jönni az ispán varázsára és el akarja buktatni, közelebb kell férkőznie személyéhez, nem pedig megengedni, hogy elsáncolja magát hivatal és üzlet mögött, Mut így felelt:

- Nekem jólesik és megnyugtatóan hat lelkemre, ha hallok róla, mit csinál, amikor nem látom őt.

Nagyon jellemző válasz, s megható is, ha úgy vesszük, mert leleplezi a szerető nő irigységét arra, ami a férfi életét kitölti, a csupán érző lény féltékenységét a tárgyi tartalomra, ami a szeretett életterét nagy részben igénybe veszi, és átérezteti egy csupán az érzésnek szentelt élet fájdalmas tétlenségét. A nő törekvése, hogy részt vegyen ilyen tartalmakban, általában ebből a féltékenységből ered, még ha azok nem is gyakorlati-gazdasági, hanem szellemi természetűek.

Mutnak, az úrnőnek tehát “jólesett”, hogy József bevezeti ebbe a tárgykörbe, hozzá még látszat és szín szerint azért, hogy ifjúságában tanácsot kérjen tőle. És különben is milyen mindegy, miről szólnak a szeretett lény szavai, amikor az ő hangja az, amely bennük cseng, az ő ajkai alakítják, az ő szép tekintete kíséri értelmezőn azokat, és közelléte úgyis átmelegíti és átitatja a legridegebb s legszárazabb tárgyat is, mint ahogy a nap és víz melegíti s átitatja a földet. Így minden beszélgetés szerelmi beszélgetéssé lesz - és igazán tisztán nem is lehetne semmiképp folytatni, mert akkor csupa “én” és “te” szótagból állana, és túlságos egyhangúságba fúlna, amiért is szükségszerűen mindig más tárgyakat kell beszéd közben segítségül hívni. Ezenkívül, amint keresetlen válaszából kitűnt, Eni a beszélgetés anyagát megbecsülte, mert lelkének ez volt tápláléka a sivár és szomorúan reménytelen napokon, mikor József üzleti úton volt a folyón föl vagy alá, és sem az asztalnál nem válthattak “pillantásokat”, sem látogatást az ágyasházban, vagy a találkozást egyebütt nem várhatta vágyódó aggódással. Ilyenkor ebből az anyagból táplálkozott, fölelevenítette szívében, és sok vigaszt merített abból, hogy tudja, milyen ügyben tartózkodik a kedves ebben és ebben a városban és falvaiban, ezen a vásáron vagy azon a piacon, s a tétlen érzés asszonyi nyomorúságában legalább meg tudja nevezni a tárgyi tartalmat, amely József férfinapjait betölti. Azt sem tudta megállni, hogy el ne dicsekedjék tudásával gágogó asszonytársai előtt, meg a szolgálók és Dudu előtt, amikor az tisztelgett nála.

- Az ifjú ispán - mondotta - lement a folyón Neheb városába, ahol Nehbet ünnepét ülik, két uszályhajóval, tele dumpálma és balanitfa gyümölcsével, fügével és hagymával, fokhagymával, dinnyével, aguruborkával és ricinusmaggal, amit az istennő szárnya alatt el akar cserélni fára és szandálbőrre, mert Peteprének erre van szüksége műhelyei számára. Az elöljáró velem egyetértésben olyan percet választott e hajóútra, amikor a főzelék ára magas a kereslet folytán, a bőré és fáé pedig nem olyan nagyon magas.

És hangja sajátságosan csengett és szárnyalt e szavaknál, úgyhogy Dudu hangfogóvá dudorította kezecskéjét feje mellett, és azt mérlegelte, vajon nem léphet-e hamarosan a Potifárhoz vivő mellékútra, hogy árulkodjék...

Minek beszéljünk többet erről az évről, amikor Mut büszkeségből és szeméremből még iparkodott eltitkolni József előtt szerelmét, s a külvilág előtt is rejtegette, vagy rejtegetni vélte? Túljutott a harcon érzésével a rabszolga iránt, tehát a harcon önmagával, amelyet egy darabig hevesen vívott, és amely boldog-boldogtalanul érzése javára dőlt el. Már csak azért harcolt, hogy titokban tartsa megszállottságát az emberek és a kedves előtt; lélekben azonban a csodálatos új érzésnek annál korlátlanabbul és elragadtatottabban, mondhatni: annál együgyűbben adta át magát, minél ismeretlenebb volt ez ideig előtte, a nagyvilági szent és hűvös holdapáca előtt, minél tovább tartott, míg részese lett ennek a megérintésnek és fölriasztásnak, és minél mélyebb idegenséggel emlékezett az előbbi, szenvedéllyel még meg nem áldott időre, amelynek szárazságát és kietlenségét már alig tudta visszaidézni, s amelybe visszahullani szendergéséből fölriasztott asszonyiságának minden erejével irtózott volna. Az a mámorító fölfokozódás, amelyet az övéhez hasonló életnek a szerelemmel való telítettség ad meg, éppoly ismert, mint amennyire elmondhatatlan; ám a hála, a gyönyör és kín ez áldásért célt keres, és megint csak abban találja meg, akiből minden kiindul, vagy kiindulni látszik. Csoda-e hát, hogy az elteltség vele, melyet még a hála is növel, istenítéssé lesz? Több ízben megfigyelhettük, hogy József futó, bizonytalan pillanatokban mások szemében félig-meddig vagy valamivel még inkább istennek tűnt föl. De lehet-e ezeket a hangulatokat és káprázatokat “istenítésnek” nevezni? Milyen eltökéltség, mekkora tettre kész lelkesedés rejlik e szóban, ahogyan a szerelem logikája érti! Elég merész és különös logika. Aki ilyet tud tenni életemmel, úgymond, aki ezzel az izzással és didergéssel, ezzel az ujjongással és ezekkel a könnyekkel támaszt föl holtomból, isten kell hogy legyen, nem lehet másként. Pedig az semmit sem tett, hanem minden magából a megszállottból fakad. Csakhogy ez nem hiszi, hanem a maga lelkendezéséből és hálaimáiból faragja ki a másiknak istenképét. “Ó, mennyei napokra ébresztő eleven érzés! Te tetted gazdaggá életemet, íme, virágzik!” Ez volt például Mut-em-enet egyik hálaimája vagy valamelyiknek töredéke, amelyet Józsefhez intézett, térdre esve nyoszolyája lábánál s a gyönyör lázában dadogva, amikor senki sem látta. De ha élete ily gazdagságban és virágzásban állott, akkor hát miért volt oly közel hozzá nem is egyszer, hogy a núbiai szolgálót mérges kígyóért küldje, s a kígyót keblére helyezze; miért adott egy ízben csakugyan megbízást, úgyhogy a vipera a gyékénykosárkában már ott is volt, és Mut csak az utolsó pillanatban állt el mégis szándékától? Nos, mert azt gondolta, hogy a legutóbbi találkozásnál mindent elrontott, s nemcsak csúnya volt, hanem még ahelyett, hogy kegyes nyugalommal állt volna elébe, tekintettel és remegéssel elárulta szerelmét - egy öreg és csúf nő szerelmét -, ami után már csak a halál jöhet: büntetésül számára és annak számára, aki majd halálából tudhatja meg titkát, melynek rossz megőrzéséért választja most a halált!

Zűrzavaros, képtelen logikája a szerelemnek. Ismerjük mindezt, s nem nagyon érdemes beszélni róla, mert hiszen ősrégi, Potifárné idejében is rég ősrégi volt már, s csak az előtt tűnik föl vadonatújnak, aki, mint most ő, elsőként s egyetlenként hatalmába esve, éppen most tapasztalja ki. Így suttogott: “Hallga, muzsikaszó!... Fülem mellett hang borzong el kéjesen.” Ismerjük ezt is. A túlérzékeny önkívület hallási csalódásai ezek, melyek szerelmesek és vallási rajongók fülét ütik meg néha, s jellemzők a két állapot közeli rokonságára és elhatárolhatatlanságára, csakhogy az egyikben több az isteni, a másikban az emberi elem. Ismerjük, s teljesen fölösleges bővebben szólni róluk, a szerelem ama lázas éjszakáit is, amelyek csupa kurta álomból állanak, de mindegyikben ott van a Másik, aki hidegnek s gyanakvónak mutatkozik, megvetőn elfordul - boldogtalan és megsemmisítő találkozások az ő képével, de az elszunnyadó lélek fáradhatatlanul újra és újra folytatja a láncot, melyet hirtelen s levegőért kapkodó ébredések, fölülések, mécsgyújtások szakítanak meg: “Ti istenek, istenek, hogyan lehetséges ez! Hogyan lehetséges annyi kín!...” S vajon átkozza-e ezeknek az éjeknek előidézőjét? Szó sincs róla. Ha a reggel föloldja a kínpadról, s kimerülten ül ágya szélén, a maga helyéről így suttog tova az övéhez:

- Köszönöm, üdvösségem! Boldogságom! Csillagom!

Az emberbarát fejét rázza az irtózatos szenvedés ilyen viszonzásán; úgy érzi, megtévesztették, és némiképp nevetségessé tették könyörületében. Ahol azonban a kínok előidézése nem emberi, hanem isteni értelmet nyer, ott ez a fajta viszonzás lehetséges és természetes. És miért nyer ilyen értelmet? Mert különös előidézés ez, amely az “én”-re és a “te”-re oszlik, láthatólag ehhez van kötve, de ugyanakkor amabban is van: egy külső és egy belső, egy kép és egy lélek egyesülése és egybefonódása - olyan nász tehát, amelyből csakugyan istenek születtek már, s amelynek megnyilvánulásait nemhiába nevezik isteninek. Valaki, akit az okozott nagy szenvedésekért áldunk, nyilván csak isten lehet és nem ember, mert különben átkoznunk kellene. Nem lehet megtagadnunk tőle bizonyos meghatározottságot. Valaki, akitől napjaink boldogsága és nyomorúsága oly mértékben függ, mint ahogyan az a szerelemben szokott, az istenek rendjébe tartozik, ez világos; mert a függőség mindig az istenérzés forrása volt és marad. De ki átkozta valaha istenét? Lehet, hogy megpróbálta. De akkor az átok olyanná válik és szó szerint úgy hangzik, mint föntebb láttuk.

Ennyit az emberbarátnak magyarázatul, ha nem is megnyugtatásul. Egyébként nem volt-e a mi Eninknek még különös oka is rá, hogy szerelmeséből istent csináljon? Mindenesetre volt: amennyiben istenítése megszüntette a megaláztatás érzését, amely különben az idegen rabszolga iránti gyengéjétől elválaszthatatlan lett volna, s amellyel sokáig harcban állt. Alászállott isten ő, szolga alakban, csupán leplezhetetlen szépségéről és vállának aranyércéről fölismerhető - gondolatainak világában valahol erre bukkant, rábukkant szerencsére, mert ez volt megszállottságának magyarázata és igazolása. A remény azonban, hogy teljesül a boldogító álom, amely fölnyitotta szemét, és amelyben a másik elcsitította vérét, ez a remény a távolabbi elképzelésből és messzibb híradásból táplálkozott, amelyre, ki tudja, honnét, ugyancsak ráakadt magában: abból az elképzelésből és hírből, hogy isten megárnyékozhat halandót. Lehetséges, hogy ez elképzelés különösségében és a hozzá való visszanyúlásban rejlett valami abból a félelemből, amelyet a férj közlései József fölszenteltségéről és megtartottságáról, fejének díszéről keltettek benne.

A második év

Mikor pedig eljött a második év, valami meglazult és engedni kezdett Mut-em-enet lelkében, úgyhogy lassacskán megismertette szerelmét Józseffel. Nem tehetett mást többé; nagyon is szerette őt. Egyidejűleg, ugyanezen lazultság következtében, környezete egyes tagjait is kezdte vallomásszerűen beavatni megszállottságába - nem éppen Dudut, mert erre először is, amint Eni alapjában jól tudta, napértelménél fogva már rég nem volt szükség, másodszor pedig, a lazulás ellenére, gőgje tiltotta, hogy neki valljon; közöttük inkább fönnmaradt a megegyezés, hogy a botránkoztató rabszolga varázsára kell rájönni, hogy “elbuktassák” - a szólam nem változott, és napról napra egyértelműbb lett mindkettőjük száján. Két közelében levő nőtársának azonban, akiket hirtelen, külön-külön, bizalmasává tett, noha eddig sohanem voltak bizalmasai, s akik ezzel nem kevéssé érezték magukat megtisztelve: Meh-en-Vezehtnek, egy kicsiny, vidám, nyitott hajjal és áttetsző ingben járó ágyasnak, s egy vén gumievőnek, a festőtégelyekkel foglalkozó belső rabnőnek, kinek neve Tabubu volt - haja szürke, bőre fekete, és keble, mint az üres tömlő -, e két nőnek öntötte ki szívét suttogva Eni, miután viselkedésével kényszerítette őket, hogy hízelegve megkérdezzék; mert fitogtatott elmerengéssel addig sóhajtozott és mosolygott, s viszont vonakodott a beszédtől, míg ezek az asszonyok, egyik az udvar vízmedencéjénél, másik az öltözködőasztalnál megrohanták kérésükkel, hogy árulja el nekik kedélyállapotának okát, mire ő még sokáig kényeskedett és húzódozott, de aztán, mámoros nyelvvel, borzongástól rázva az ugyancsak borzongók fülébe súgta megszállottságának vallomását.

Noha azok már előbb is sejtettek egyet-mást, most összecsapták kezüket, elfedték vele arcukat, megcsókolták Mut kezét, valamint lábát is, és mindkettő fojtott búgásba és turbékolásba fogott, amiben ünnepélyes fölindulás, meghatottság és gyöngéd aggodalom keveredett, körülbelül úgy, mintha Mut azt közölte volna velük, hogy áldott állapotban van. A nők csakugyan így fogták fel ezt a szenzációs női ügyet, a nagy hírt, hogy Mut, az úrasszony a szerelem állapotában van. Valami tevékenységi láz fogta el mindkettőt, vigasztalón és szerencsét kívánva csacsogták körül az áldottat, testét simogatták, mintha drága-veszedelmes tartalom tartályává vált volna, és minden módon tudomására adták rémült elragadtatásukat a fordulat és nagy változás, a titokzatossággal, édes csalással és a hétköznap cselszövő fölajzottságával teli asszonyi örömidő beköszöntésén. A fekete Tabubu, aki értett a néger földek mindenféle gyanús mesterkedéseihez s tilos és névtelen istenségek megidézéséhez, nyomban bűbájoskodni akart, hogy az ifjat mesterségesen megigézze, s kéjes zsákmányként az úrnő lábához vesse. De ezt Mai-Szahménak, a fejedelemnek lánya akkor még iszonyattal utasította el, amiben nemcsak Kús leányáénál magasabb műveltségi foka, hanem érzésének minden aggályos volta melletti tisztessége is fölényesen megnyilvánult. Meh, az ágyas a maga részéről viszont egyáltalán nem gondolt varázseszközökre, mert legkevésbé sem tartotta fontosnak alkalmazásukat, és a dolgot, eltekintve persze veszélyességétől, rendkívül egyszerűnek látta.

- Boldog asszony - mondta -, miért sóhajtozol? Nem a ház portékája és rabszolgája-e a szépséges, még ha élén áll is, s téged illető tulajdon kezdettől fogva? Ha kívánod, csak szemöldököddel kell intened, s a legnagyobb tisztességnek fogja tekinteni, ha lábát összeteheti a tiéddel, s fejét a tiéddel, hogy jó dolgod legyen.

- A Láthatatlanra, Meh! - suttogta Mut, eltakarva magát. - Ne beszélj ilyen leplezetlenül, mert nem tudod, mit mondasz, s szétpattan a szívem! - Azt hitte, nem szabad haragudnia az ostobára, akit, némi irigységgel, a szerelemtől és sóvár bűntől mentnek és szabadnak tudott, s így megvolt a joga, hogy jó lelkiismerettel, vidáman beszéljen lábakról és fejekről, bármily elviselhetetlen zavart keltett is ez benne. Ezért folytatta:

- Látszik, hogy sohasem kerültél ilyen állapotba, gyermekem, és hasonló érzés sohasem lepett és szállt meg, hanem mindig csak nyalakodtál és karattyoltál nővéreiddel Petepré ágyasházában. Különben nem mondanád szemöldökömről, hogy csak intenem kell vele, hanem tudnád, hogy megszállottságom az ő rabszolgaságát és az én úrnőségemet egyaránt megszünteti, sőt talán ellenkezőjére fordítja, úgyhogy inkább én csüngök reszketve az ő pompás rajzú szemöldökein, vajon közük sima és barátságos-e, vagy zavartan s gyanakodva elsötétülnek ellenem. Látod, te sem vagy jobb, mint Tabubu, a maga alacsonyságában, aki fölteszi rólam, hogy néger varázslatot űzök vele az ifjú megejtése végett, s hogy a szerelem testi zsákmánya legyen, maga sem tudná, miként. Szégyelljétek magatokat, tudatlanok, akik tanácsaitokkal tőrt vertek szívembe, s megforgatjátok a sebben! Mert úgy beszéltek és tanácsoltok, mintha ő csupán test volna és nem egyben lélek és szellem is - ezek előtt azonban a szemöldök parancsa nem több az igéző varázsnál, mert mindkettőnek csak a testen van hatalma, és csak ezt kerítenék meg számomra, egy meleg holttetemet. Ha valaha tulajdonom volt, és szemöldököm parancsát leste, megszállottságom visszaajándékozta teljes szabadságát, balga Meh, és úrnőségemet boldogan veszítettem el, s most én viselem az ő igáját, örömöm és kínom az ő eleven lelkének szabadságától függ. Ez az igazság, és eleget szenvedek miatta, hogy nem hozhatom napvilágra, hanem napvilágnál fonák módon ő még mindig szolga, és én parancsolok neki. Mert amikor feje és szíve, keze és lába úrnőjének nevez, nem tudom, vajon mint szolga szól-e így, szokás szerint, vagy talán mint eleven lélek. Az utóbbit remélem, de ugyanakkor kétkedem is benne. Figyelj ide! Ha csak száját nézem, mindenesetre és szükségből hallgatnék arra, amit parancsintésről és varázslatról mondtok, mert a száj testi. De ott van szemének szép éjszakája is, csupa szabadság és lélek, s ah, ettől a szabadságtól különös módon félek, mert azt jelenti, hogy ő szabad a vágytól, amely engem vesztemre sötét kötelékében tart, s vidám gúnyt űz belőle - nem éppen belőlem, nem, hanem a vágyból, úgyhogy megszégyenít és megsemmisít, mivel szabadságának csodálata csak növeli vágyamat, és annál sötétebb kötelékkel vesz körül. Érted ezt, Meh? És ez még nem elég, szeme haragjától is félnem kell és megvetésétől, mert amit iránta érzek, az csalás és árulás Peteprével, az udvaronccal szemben, aki az ő ura és az enyém, és akiben ő hűségesen élesztgeti a bizalom jó érzését - én pedig föltenném róla, hogy megalázza az urat az én szívemhez simulva? Szeme mindezzel fenyeget, és most láthatod, hogy nemcsak szájáról van szó, és hogy ő nem csupán test! Mert egy test nincs beállítva viszonylatokba és láncolatokba, amelyek meghatározzák őt és viszonyunkat hozzá, s ezt meg is nehezítik, mindenféle tekintettel és következtetésekkel terhelik, s illem, becsület és erkölcsi parancs ügyévé teszik, megnyirbálva vágyunk szárnyait, úgyhogy a földön gubbaszt. Mennyit gondolkodtam ezeken a dolgokon, Meh, éjjel és nappal! Mert a test szabad és magányos, vonatkozásoktól ment, s a szerelemben csak testek kellenének, hogy szabadon és magányosan szárnyaljanak az üres térben, s tekintet és következmény nélkül karolják át egymást, csukott szemmel, száj a szájon. Ez lenne a boldogság - és mégis olyan boldogság, amely nem kell nekem. Mert hogyan kívánhatnám, hogy szerelmesem csupán vonatkozásoktól ment test legyen, holttetem és nem eleven? Nem tehetem ezt, mert nemcsak száját szeretem, szemét is szeretem, sőt azt mindenekfelett, és ez okból van ellenemre tanácsotok, türelmetlenül utasítom el mindkettőt magamtól.

- Ezt nem értem - mondta Meh, az ágyas -, milyen finnyásan nézed a dolgokat. Azt hittem, ha kívánod őt, egyszerűen csak össze kell tennetek a lábatok és fejetek, hogy jó dolgod legyen.

Mintha végül is nem ez lett volna Mut-em-enet, a szép Mutemóne vágyott célja! A gondolat, hogy lába, melynek topogni kellett, ha Józseffel együtt volt, az övéhez simulva pihenhetne - éppen ez az elképzelés lelke mélyéig megrázta és föllelkesítette, és hogy Meh-en-Vezeht ilyen keresetlen szavakba foglalta, anélkül mindenesetre, hogy csak távolról is annyit gondolt volna közben, mint Mut, még növelte bensejében azt a lazaságot, amelynek már közlékenysége asszonytársaival is jele volt, és az ifjú ispánnak kezdte elárulni gyöngeségét és megejtettségét tettben és szóban.

Ami a tetteket illeti, gyermekes és alapjában megható éreztetések voltak, az úrnő figyelmességei a szolga iránt, melyeknek túlságosan rikító szimbolikájához nem volt könnyű Józsefnek megfelelő arcot vágni. Egy napon például - és ezután gyakrabban is - az úrnő a gazdasági kihallgatás alkalmával ázsiai viseletben fogadta Józsefet, gazdag redőjű ruhában, melynek anyagát az élők városában, egy szakállas szíriai boltjában vásároltatta, és amelyet Heti, a rabszolga-szabónő nagy szorgalommal készített el. Tarka volt, mint az egyiptomi ruhák soha, s mintha két hímzett gyapjúkendő, egy kék meg piros lett volna összecsavarva, és a hímzéseken kívül még minden szélén színes szegélydísz vonult, nagyon gazdagon és külföldiesen. Eredeti stílusú hajtóka fedte vállát, és az ugyancsak tarkán hímzett fejkendő fölé, melyet e divat hazájában szanipnak neveznek, Eni a szokásos fátylat vetette, amely csípőig és még mélyebben hullt alá. Így kiöltözve tekintett Józsefre ólomfénytől s egyben aggódó-hamiskás várakozástól kitágult szemével.

- Milyen idegenszerűnek és pompásnak látlak, magas úrnő - mondta József hökkent mosollyal, mert megértette a ruha jelentését.

- Idegenszerűnek? - kérdezte Eni ugyancsak mosolyogva, erőltetetten, gyengéden és zavartan. - Inkább ismerősnek, gondolom, és hazád lányaihoz hasonlónak kell látszanom előtted ebben a ruhában, amelyet a változatosság kedvéért vettem föl ma, ha erre célzol.

- Csakugyan ismerős a ruha - mondta az lesütött szemmel - és a ruha szabása, de rajtad kissé még idegenszerű.

- Nem találod, hogy jól illik nekem és előnyös? - kérdezte a nő bátortalan kihívással.

- Még nem szőtték meg azt az anyagot - felelte József tartózkodón - és nem szabták ki azt a ruhát, amely ne szolgálná szépségedet, még ha szőrzsák lenne is, parancsolóm.

- Nohát, ha egészen mindegy és egyre megy, hogy mit hordok, akkor hiába fáradtam ezzel a ruhával. Pedig látogatásod tiszteletére vettem föl és viszonzásul számodra. Mert te, retenubeli ifjú, egyiptomiasan öltözködöl közöttünk, udvarias alkalmazkodással szokásainkhoz. Azt gondoltam, én sem maradhatok el mögötted, s cserébe anyáid viseletében találkoztam veled. Így hát ünnepélyes módon ruhát cseréltünk. Mert az ilyen cserében régtől fogva van valami ünnepélyes, ha férfiak női ruhába öltöznek és a nő a férfi ruhájába, és a különbségek megszűnnek.

- Hadd jegyezzem meg erre nézve - felelte József -, hogy ez a szokás és szolgálat engem nem vonz különösen. Mert van benne valami mámorszerű és az istengondolat megszűnése, amelynek atyáim nem örülnének.

- Így hát tévedtem - mondta Eni. - Mi újság a házban?

Mélyen meg volt sértve, mert úgy látszott, József nem érti meg (holott megértette), milyen áldozatot hozott neki és a tulajdon érzésének, amikor ő, Amun gyermeke, a Hatalmas ágyasa és szigorúságának párthíve a külföldiességnek hódol ruhában, mert külföldi, akit szeret. Édes volt számára az áldozat, és boldogságot érzett, hogy politikai fölfogását megtagadja József kedvéért; és most nagyon boldogtalan volt, amiért az ilyen lanyhán vette tudomásul. Egy más ízben szerencsésebben járt, noha jelképes cselekedete még nagyobb önmegtagadásról tanúskodott.

Lakószobája, ágyasházi visszavonultságának kedvenc helye egy sivatagra nyíló kis csarnok volt, amelyet így lehetett nevezni, mert fakeretes ajtói tárva-nyitva álltak, és a kilátást két oszlop tagolta föl, melyeknek a párkányzat alatt egyszerű kerek fejük volt, négyszögű kőlappal, de lent talapzat nélkül álltak a küszöbön. A kilátás egy udvarra nyílt, jobb felől alacsony, fehér épületekkel, melyeknek lapos teteje alatt volt az ágyasok lakása, s melyekhez egy magasabb, oszlopos, saroktoronyszerű építmény csatlakozott. Emögött vállmagasságú agyagfal vonult keresztben, úgyhogy kívül földet nem, csak eget lehetett látni. A kis terem finom és egyszerű volt, nem különösen magas, az oszlopok hosszú árnyéka feketén hullt padozatára; a falakat és a mennyezetet egyszerű citromszínű vakolat fedte, s csak ez alatt futott körül egy sápadt színekkel festett díszszalag. A helyiségben nemigen volt több, mint a háttérben egy kecses nyugágy, rajta párnák és előtte bőrök. Gyakran várt itt Mut-em-enet Józsefre.

Ez az udvaron szokott megjelenni, tenyerét a helyiség és az ott pihenő asszonyok felé emelve, számadástekercseit egyik karja alá szorítva. Azután az úrnő megengedte neki, hogy belépjen és beszéljen előtte; egy napon azonban József rögtön észrevette, hogy valami megváltozott a szalonban, ezt jelentik az asszony pillantásai, melyek ugyanolyan boldogan elfogódott kifejezéssel sugárzottak feléje, mint akkor, amikor Eni a szíriai ruhát viselte; ám ő úgy tett, mintha semmit sem látna, választékos szavakkal üdvözletet mondott, és máris üzletről kezdett beszélni, míg az asszony nem figyelmeztette:

- Nézz körül, Ozarszif! Mi újat látsz nálam?

Joggal nevezhette újnak, amit látni lehetett nála. Szinte hihetetlen volt: a szoba hátsó falánál nyitott oltárszekrényben, szövettel fedett asztalon Atum-Ré aranyozott szobrocskája állt!

A szemhatár ura félreismerhetetlen volt: ugyanolyan, mint írásjegye; magasra vont térddel ült egy kis négyszögű emelvényen, vállán sólyomfejével s afölött még a hosszúkás napkoronggal, amelyből elöl az ureuszkígyó fölfútt feje és hátul kacskaringós farka nyúlt ki. Az oltár mellett egy háromlábon nyeles füstölőlábasok álltak, valamint tűzcsiholó eszköz és tömjéngolyócskák egy csészében.

Csodálatos és szinte hihetetlen! Amellett mélyen megható és gyermekesen vakmerő, mint a nő megnyilatkozási vágyának eszköze és jelbeszéde! Mut, az úrnő a sokmarhás ágyasházból, a koscsillagzatú birodalmi isten énekesnője és szent táncosa, politikus főtarfejűjének bizalmasa, népi-jámbor-megőrző napértelmének párthíve - a tágas szemhatár urának, akit Fáraó bölcsei bölcselkedve fürkésztek, ázsiai napistenek nagyvilági-nyájas pillantású és idegenszerető testvérének, az oni Ré-Horahte-Atonnak a háromszög élén, legbelsőbb szobájában szentélyt emelt! Így fejeződött ki szerelme, ebbe a nyelvbe menekült - a mindkettőjük, egyiptomi nő és héber fiú számára közös tér és idő nyelvébe. Hogyan is ne értette volna József? Már rég megértette, és dicsérnünk kell megilletődését ebben a percben: amit érzett, ijedelemmel és aggodalommal vegyült öröm volt. Ezért csüggesztette le fejét.

- Látom áhítatodat, úrnőm - mondta halkan. - Némileg megijeszt. Mert mi lesz, ha Beknehonsz, a nagy meglátogat, és meglátja, amit én látok?

- Nem félek Beknehonsztól - felelte Eni remegő diadallal -, Fáraó nagyobb!

- Sokáig éljen épségben és egészségben - mormolta József gépiesen. - De te - folytatta ismét nagyon halkan - Epet-Ezovet uráé vagy.

- Fáraó az ő tulajdon fia - válaszolta az asszony olyan gyorsan, hogy látni lehetett: fölkészült. - Nekem se lehet megtiltani, hogy azt az istent szolgálhassam, akit Fáraó szeret, s akinek kifürkészését megparancsolta bölcseinek. Hol van régibb, nagyobb isten az országokban? Olyan ő, mint Amun, és Amun olyan, mint ő. Amun az ő nevével nevezi magát, és szól: “Aki engem szolgál, Rét szolgálja.” Így én is Amunt szolgálom, ha őt szolgálom.

- Ahogy gondolod - felelte József halkan.

- Füstöljünk neki - mondta az úrnő -, mielőtt a ház ügyeivel foglalkoznánk.

És kézen fogta Józsefet, és a szobor elé vezette, a háromlábhoz és az áldozati eszközökhöz.

- Vess rá tömjént - parancsolta (“szenter neter”, mondta Egyiptom nyelvén, azaz: isteni illatot) -, és gyújtsd meg, légy oly szíves!

De József vonakodott.

- Nem helyes, úrnő - mondta -, hogy bálványnak füstöljek. Ez tilos az enyéim között.

Ekkor az úrnő némán ránézett, oly leplezetlen fájdalommal, hogy József ismét megijedt, mert a tekintetében ez állt: “Nem akarsz velem füstölni annak, aki megengedi nekem, hogy szeresselek téged?”

Onra gondolt, aki a csúcson lakozik, a tanítónak és a nagy-próféta-atyának szelíd tanaira, kinek mosolya azt jelentette, hogy aki Horahténak áldoz, egyúttal a maga istenének is áldoz a háromszög értelmében. Ezért így felelt az asszony pillantására:

- Szívesen leszek segítőd, ráteszem és meggyújtom a tömjént, és ministrálok az áldozásnál.

És terebintusgyanta-golyócskákat helyezett a serpenyőbe, tüzet csiholt és lángot gyújtott, és átnyújtotta Eninek az edény nyelét, hogy füstöljön. És miközben az tömjént füstölt Atum orra előtt, maga fölemelte kezét, és fönntartással imádta a Türelmest, számítva a kíméletes elnézésre. Eni keble pedig pihegve emelkedett ettől a jelképes cselekedettől a ház ügyeiről szóló egész következő előadás alatt.

Ilyenek voltak a tettek, amelyekkel Eni megvallotta vágyakozását József előtt, de szegény a szavakat sem tudta tovább elhallgatni. Igen, sóvárgása, hogy tudtára adja a kedvesnek éppen azt, amit sokáig életre-halálra el akart rejteni előle, a lazulás bekövetkezte után túlsúlyba került; és mivel ezenfölül az ide-oda járó Dudu állandóan arra biztatta és tüzelte, hogy a tárgyilagos társalgást személyes útra terelje, s ezzel rájöjjön a gazfickó furfangjára és “elbuktassa” őt - így hát örökké lázas kézzel tépdeste a beszélgetés háztartási leplét, fügefalevelét, hogy lehántsa róla, és a “te” és “én” valósága és mezítelensége tűnjön elő - nem is sejtve, milyen megrémítő gondolatkapcsolások fűződnek József számára a “lemeztelenítés” eszméjéhez: kánaáni gondolatkapcsolatok, tele intelemmel a meg nem engedettől és mindenfajta mámoros szégyentelenségtől, melyek visszavisznek a kezdet helyére, ahol mezítelenség és megismerés döntő találkozásához ért, és e találkozásból a különbség jó és rossz között megszületett. Mut számára idegen volt az efféle hagyomány, és minden érzéke ellenére szégyen és becsület iránt nem tudta mélyebben megérteni a bűn eszméjét, amelynek még szóképe is hiányzott szótárából, s mindenekelőtt legkevésbé sem szokván meg, hogy ezt az eszmét éppen a mezítelenséggel kösse össze, nem tudhatta, milyen személye-előtti-vérében-örökölt Baál-rémületet kelt a beszélgetés lemeztelenítése az ifjúban. Valahányszor ez maga elé vonta a tárgyilagosság ruháját, a nő elvonta róla, és kényszerítette, hogy a gazdaság dolgai helyett önmagáról, életéről és előéletéről beszéljen, anyjáról kérdezte, akit az ifjú már régebben említett előtte, érdeklődött közmondásos kedvességéről, és innen már csak egy lépés volt a csinosság és szépség Józsefnek jutott személyes örökségéig, amelyet mosolyos szavakkal első ízben megemlíteni, azután pedig mély és bensőséges hangon magasztalni s szenvedélyesen dicsőíteni Eni nem vonakodott tovább.

- Ritkán - mondta öblös karosszékében hátratámaszkodva, amely egy oroszlánbőr farkos végén állott, a ragadozó feje pedig tátongó torokkal József lábánál feküdt -, ritkán - felelte a másik előző mondatára, míg lábát erőltetett nyugalommal rakta keresztbe a párnázott zsámolyon -, nagyon ritkán történik, hogy hallunk beszélni valakiről és megkapjuk személyének leírását, és ugyanakkor a leírást magyarázó kép előttünk állva szemlélteti ezt a valakit. Különös, sőt csodálatos, hogy miközben róluk hallok, rám szegeződve láthatom annak a kedvesnek, az anyajuhnak szemeit barátságos éjszakájukban, a szempárt, amelyről a nyugatról jött férfiú, atyád, a várakozás hosszú ideje alatt lecsókolta a türelmetlenség könnyeit; mert nemhiába mondtad, hogy olyannyira hasonlítasz a hosszanvárthoz, hogy az tovább élt benned halála után, és atyád egymásban szeretett benneteket, anyát és fiút. Igen, az ő szemével nézel rám, Ozarszif, miközben leírod rendkívüli szépségét. Én pedig sokáig nem tudtam, honnan kaptad szemedet, mely, amint hallom, szárazföldi és vízi utakon mindenütt megnyeri az emberek szívét; eddig, ha szabad magam így kifejeznem, elszakított jelenség volt számomra. De jóleső és kellemes, hogy ne mondjam: vigasztaló megismerkedni eredetével és történetével egy jelenségnek, amely szívünkhöz szól.

Nem szabad csodálkoznunk, hogy az ilyen szavak nyomasztók voltak. A szerelem betegség, még ha csak olyan is, mint a terhesség és a szülés fájdalma, tehát úgyszólván egészséges betegség, de mint amaz is, egyáltalán nem veszélytelen. Az asszony agya nem volt tiszta, és noha mint művelt egyiptomi nő világosan, sőt irodalmian és a maga módján értelmesen fejezte ki magát, megkülönböztető képessége az elviselhető és elviselhetetlen között mégis nagyon megcsökkent és elködösödött. Ami még súlyosbította, vagy voltaképp megbocsáthatóvá tette a dolgot, az úrnő korláttalansága volt, aki általában megszokta, hogy azt mondja, amit akar, biztos lévén benne, hogy amit mondani kedve van, természetszerűleg sohasem ütközhet az előkelőségbe és jó ízlésbe, amiben egészséges napjain csakugyan bízhatott. Most azonban elmulasztotta számba venni állapotát, amely egészen új volt, és ezt is alárendelte megszokott korláttalanságának a beszédben, aminek eredménye csak idétlenség lehetett. Nincs is semmi kétség, hogy József idétlennek, sőt sértőnek érezte ezt, nemcsak amiért az asszony elárulta gyengéjét, hanem a maga szempontjából is bántalomnak érezte. Még az volt a legkevesebb, hogy nevelő szándékú kúrája, melyet a karja alatt hordott számadástekercsek jelképeztek, mindinkább zátonyra jutott. Az igazán lehangoló számára éppen ez a büszke korláttalanság volt, mellyel az úrnő szólásszabadságát az új viszonyokra is alkalmazta, és kétértelmű bókokat mondott szeméről, mint aminőket a szerelmes férfi mond kisasszonyának. Gondoljuk meg, hogy az “úr” szó női változatban, tehát az “úrnő” névben az eredeti férfias elem mindig túlsúlyban marad. Egy úrnő testileg úr asszony alakban, szellemileg pedig uralkodásra termett asszony, így hát bizonyos kettősség, amelyben inkább a férfiasság eszméje a túlnyomó, sohasem hiányzik az “úrnő” névből. Másrészt a szépség szenvedőlegesen női sajátság, amennyiben vágyat ébreszt, és a csodálat, a megkívánás és a hódítás férfias-cselekvő motívumait lopja annak keblébe, aki szemléli, úgyhogy fordított úton a szépség is létrehozza ama kettősséget, mégpedig a női elem túlsúlyával. József a kettősség területén semmi esetre sem volt idegen. Szellemében ott élt a tudat, hogy Istár személyében egy szűz és egy ifjú egyesült, és hogy abban, aki fátyolt cserélt a szűzzel, Tammúzban, a pásztorban, a testvérben, fiúban és férjben ugyanez a jelenség ismétlődik, úgyhogy tulajdonképpen összesen négyen vannak. De ha ezek az emlékezések távolra és idegenbe nyúltak is, és már csak játékká váltak, József tulajdon szférájának és valóságának tényei ugyanezt bizonyították. Izráel, az atya szellemi neve tágabb jelentésében ugyancsak kettős értelemben volt szűzi, jegyese lévén Urának, Istenének mint ara és mint vőlegény, férfi és nő. És maga a Magányos, a Féltékeny? Nem atyja és anyja volt-e a világnak egyszerre, kétarcúan, férfi a napvilágnak fordított orcája szerint, de nő a másik, a sötétbe pillantó szerint. Igen, nem Isten természetének e kétfélesége volt-e az az adottság, ami Izráel viszonyának nemi kettősségét megszabta hozzá, és kiváltképp Józsefét, ami nagyon menyasszonyi, nagyon női volt?

Igaz, igaz. A figyelmes olvasó azonban bizonyára észrevette, hogy József önérzésében egy idő óta bizonyos változások történtek, amelyek kényelmetlenné tették számára, hogy tárgya legyen egy olyan úrnő csodálatának, megkívánásának és hódításának, aki bókokat mond neki, mint legény a kisasszonynak. Ez sehogy sem tetszett neki, és természetes megférfiasodása, amely nemcsak huszonöt évének eredménye volt, hanem hivatali állásának és sikerének is, amellyel az egyiptomi gazdasági élet egy tekintélyes részét fölügyelete és ellenőrzése alá vetette, könnyen érthetővé teszi, miért nem volt többé kedvére. De ami könnyen érthető, még nem egészen érthető; kényelmetlen érzésének még több oka is volt: s ezek a gyermek József megférfiasodásán alapultak, melyeknek jelképe a holt Ozirisz fölébresztése a fölötte lebegő nőstény keselyű által, amely Hóruszt foganja tőle. Kell-e rámutatnunk e kép pontos egyezésére a valóságos körülményekkel, például azzal a körülménnyel, hogy Mut is, amikor Amun előtt táncolt mint az isten ágyasa, keselyű-fejfedőt viselt? Semmi kétség: ő maga, a megszállott volt az oka e megférfiasodásnak, mely kezdte magának követelni a megkívánás és hódítás feladatát, és illetlennek érezte, hogy az úrnői bókokat fogadja.

Ezért József ilyen esetekben csak némán nézte az asszonyt magasztalt szemével, azután tekintetét a tekercsekre fordította a karjai alatt, és tisztelettel megkérdezte, hogy e személyes kitérés után áttérhetnek-e az ügyek megbeszélésére. Mut azonban, akit irtózásában az ügyektől a fölbujtó Dudu is megerősített, úgy tett, mintha semmit se hallott volna, és tovább követte vágyát, hogy Józseffel megismertesse szerelmét. Nem egyetlen jelenetről beszélünk itt, hanem a második szerelmi év számos, egymáshoz igen hasonló esetéről. Megigézve és korláttalanul nemcsak szeméről, hanem termetéről, hangjáról, hajáról is elragadtatott szavakat ejtett, anyját, a kedvest választva kiindulásul, és csodálkozott az elváltoztató öröklődésen, amely az ott női jellegű formai és alkati előnyöket férfiú alakban és hangszínben ruházta át a fiúra. Mit tehetett József? El kell ismerni, hogy kedves és jó volt az asszonyhoz, és barátságosan lelkére beszélt; sőt azt is látjuk, hogy józan utalásokban keresett menedéket mindannak csúf voltára, amit az asszony csodált, és ily módon akarta kijózanítani.

- Hagyd el, úrnő - mondotta -, és ne beszélj így! Mit akarsz ezekkel az előnyökkel, melyeknek ennyi figyelmet és érdeklődést szentelsz? Alapjában siralmasak! Csakugyan jó megemlékezni arról - és emlékeztetni rá azt is, aki esetleg jobb véleményen van -, amit úgyis tud mindenki, de gyöngeségből hajlamos elfelejteni: milyen hitvány anyagból áll mindez, ameddig áll, mert hiszen nagyon is állandótlan, Isten legyen irgalmas hozzá! Gondold meg, hogy e haj nemsokára nyomorúságosan elhullik, és elhullanak e most még fehér fogak is. E szem vérből és vízből álló kocsonya, mely ki fog folyni, mint ahogy az egész látszatszépség arra van ítélve, hogy elfonnyadjon és gyalázatosan megsemmisüljön. Lásd, úgy vélem becsületesnek, ha ezeket a meggondolásokat nem tartom meg egészen magamnak, hanem neked is rendelkezésedre bocsátom őket, amennyiben azt hiszed, hogy hasznodra lehetnek.

Eni azonban nem hitte ezt, és állapota teljesen alkalmatlanná tette arra, hogy nevelni lehessen. Nem haragudott meg Józsefre az intelmek miatt; örült, hogy nem szerecsenkölesről és más nyomasztó tisztes dolgokról van szó, hanem a beszélgetés olyan területén mozog, amelyen nőiességében otthon érezte magát, úgyhogy lába nem kívánkozott menekülni.

- Milyen különösen beszélsz, Ozarszif! - felelte, és ajka szinte körülsimogatta a nevet. - Borzalmas és hamis, amit mondasz -, azaz azért hamis, mert borzalmas; mert ha igaz és vitathatatlan is gondolati tartalma szerint, de sehogy sem állja meg helyét a szív és lélek előtt, és ezek számára valóban semmi más, mint csengettyűcsilingelés. Mert nagyon téves azt hinni, hogy az anyag mulandósága ok a forma megvetésére, ellenkezőleg, ok a csodálatra, mert csodálatunkba oly meghatódás vegyül, mely teljesen hiányzik abból, amivel az ércből és kőből való, anyagában állandó szépségnek adózunk. Hasonlíthatatlanul elevenebb hajlandóságunk a szép élő iránt, mint a Ptah műhelyéből származó szobrok maradandó szépsége iránt, és hogyan akarod arra tanítani a szívet, hogy az élet anyaga hitványabb és gyalázatosabb, mint utánzatainak maradandó anyaga? Soha-soha szív nem tanulja meg és nem fogadja be e tanítást. Mert a maradandóság halott, és csak a holt maradandó. Hiába illesztenek Ptah szorgos tanítványai villámfényt szobraik szemébe, hogy szinte néznek, mégsem látnak téged, csak te látod őket, létükkel nem rezonálnak rád, mint egy “te”, amely “én” és hozzád hasonló. Megható azonban csak a hozzánk hasonlók szépsége. Ki jönne valaha kísértésbe, hogy egy műhelyből kikerült maradandó figurának homlokára tegye kezét, és megcsókolja száját? Látod, mennyivel elevenebb és megindultabb a hajlandóság a mulandó élő iránt! Mulandóság! Miért és mi célból beszélsz róla előttem, Ozarszif, s miért intesz nevével? Vajon azért hordják-e körül a múmiát a teremben az ünnep végeztével, hogy arra intsen: minden halandó? Nem, éppen ellenkezőleg! Mert homlokára írva ez áll: “ünnepeld meg a napot!”

Jó és csakugyan kitűnő válasz - mármint a maga nemében, Eni megszállottságában, melynek az egészséges napokból megmaradt okosság megvesztegető ruhájául szolgált. József csak sóhajtott, és nem mondott többet ellent. Úgy gondolta, megtette a magáét, és nem hangoztatta többé minden testinek mélyebb iszonyúságát a fölszín alatt - fölismervén, hogy a megszállottság úgysem hallgat rá, és hogy “szív és lélek” semmit sem akar tudni róla. Más dolga is volt, mint megvilágítani az asszony előtt, hogy vagy az élet káprázat, mint a műhelyek képmásainál, vagy a szépség, mint a pusztulásra ítélt emberfiánál, és hogy az igazság, melyben élet és szépség valóban és káprázat nélkül egy, egy más síkba tartozik, és gondolatainkat efelé irányítani az egyedül helyes. Így például elég baja volt azzal, hogy elhárítsa az ajándékokat, melyekkel az asszony újabban el akarta halmozni - a szerelmesek ősi és mindenkor élénk hajlamából, mely az istenné emelt lénytől való függőség érzésében, az áldozathozás, fölékesítő bálványozás és ostromló megvesztegetés ösztönében gyökerezik. S ez még nem minden. A szerelmi ajándék a tulajdonba vétel és lefoglalás célját is szolgálja, és még azt is, hogy a kedvest a világgal szemben a hozzátartozás bélyegével jelölje meg, s a többé-nem-kaphatóság egyenruhájába öltöztesse. Ha az én ajándékomat viseled, az enyém vagy. A legalkalmasabb szerelmi ajándék a gyűrű: aki adja, tudja jól, mit akar, és aki elfogadja, annak is tudnia kell, mi történik vele, és hogy minden gyűrű látható szeme egy láthatatlan láncnak. Így állítólag szolgálatai jutalmául és amiért a gazdasági ügyekbe bevezette, Eni elfogódott arccal egy rendkívül értékes, metszett kövű szkarabeuszgyűrűt ajándékozott Józsefnek, hozzá idők folyamán még más ékszereket is, mint arany csuklóperecet és tarkaköves nyakgallért, sőt előkelően kidolgozott egész ünneplőruhákat is: azaz mindezt neki akarta “ajándékozni”, és mindannyiszor megpróbálta, hogy ártatlan szavakkal ráerőszakolja. József azonban, miután egyet-mást tiszteletteljesen elfogadott, előbb gyengéd és kérő szavakkal, majd ridegebben visszautasította a többit. És e holmik voltak azok, amelyek ráeszméltették helyzetére, úgyhogy fölismerte.

Amikor ugyanis, egy neki szánt ünneplőruhát elutasítván, kurtán ennyit mondott: “Elég nekem az én ruhám és ingem” - világosan fölismerte, mi játszódik itt le. Önkéntelenül úgy felelt, mint Gilgames, midőn Istár szépsége miatt ostromolta és unszolta: “Jöjj, Gilgames, egyesülj velem, s ajándékozd nekem gyümölcsödet!” - miközben kérése teljesítésének esetére számos pompás ajándékot helyezett kilátásba. Az ilyen ráemlékezés éppannyira megnyugtató, mint amennyire megrémítő. “Emlékszem!” - gondolja az ember, és az örökkönlevőt, a mitikusan megőrzöttet és a történésnek több mint valóságát, azaz igazságát érzi át, s ez fölöttébb megnyugtató. De egyben megrémítő is látni magát, amint szerepet játszik egy ünnepi álarcosjátékban, egy így és így esett istentörténetben, amit most előadnak, és úgy érzi, mintha álmodna. “Úgy, úgy - gondolta József, a szegény Mutot szemlélve. - Anu parázna lánya vagy valóságodban, és talán magad sem tudod. Szidalmazni foglak, és fölhánytorgatom sok szeretődet, akiket szerelmeddel sújtottál, és egyiket denevérré változtattad, a másikat tarka madárrá, a harmadikat vad kutyává, úgyhogy őt, a nyájak pásztorát tulajdon bojtárai űzték el, és kutyái martak bundájába. »Hasonlóan járok én is« - ezt kellene mondanom a játék szerint. Miért beszélt így Gilgames, és sértett meg téged, úgyhogy Anuhoz rohantál dühödben, és rávetted, küldje a tüzet fújtató égi bikát az engedetlen ellen? Most tudom, miért; mert benne megértem magam és őt magamon keresztül. Úrnői bókjaid miatt kellemetlenül érezve magát így szólt, és tárta szűziességét eléd, miközben szemérmességgel övezte föl magát udvarlásod és ajándékaid ellen, szakállas Istár!”

József szemérmességéről

Amidőn József, az agyagtáblák olvasója szemünk láttára ily módon egyesíti a maga és elődje gondolatait, megadja számunkra a vezérszót valaminek taglalására, amely egyben elszámolás és összefoglalás is, és amelyet abban a meggyőződésében, hogy a szép tudományoknak tartozunk vele, itt iktathatunk be legjobban: a “szemérmesség” vezérszavát. Ez a fogalom József alakjával az évezredek folyamán visszavonhatatlanul összeforrt, klasszikus-elválaszthatatlan jelzője lett: “a szemérmes József”, vagy éppen, szimbolikus tipikusba átvive, “egy szemérmes József” az a kényes-kedves formula, amelyben emléke tovább él az ő napjaitól oly mély szakadék által elválasztott emberiség között; s történetének fontos és megbízható újraépítésénél úgy hisszük, nem tettük meg a magunkét, ha megfelelő helyen e sokat hánytorgatott szemérmesség szétszórtan említett motívumait és alkotórészeit a maguk tarkabarkaságában össze nem gyűjtjük, és a szemlélő számára, akit érthető részvétből Mut-em-enet szenvedései iránt nyilván bosszant József makacssága, a lehető leghatásosabban áttekinthetővé nem tesszük.

Nem szorul magyarázatra: szemérmességről sohasem beszélhetünk ott, ahol hiányzik a cselekvő szabadság, például címzetes ezredeseknél és elkontárkodott napkamarásoknál. Hogy József csonkítatlan és eleven ember volt, magától értetődő előföltétel. Különben is tudjuk, hogy érettebb éveiben királyi pártfogással egyiptomi házasságot kötött, amelyből két fiúgyermeke, Efráim és Manasse született (még majd találkozunk velük). Mint férfi tehát nem tartotta magát szeméremben, hanem csak ifjúságának idején, melynek eszméjétől a szemérmességé (fiatal férfiaknál is beszélhetünk erről) számára különösképpen elválaszthatatlan volt. Világos, hogy szüzességét József csak addig őrizte meg, amíg föladását a tiltottság, a megkísértés és a bűnbeesés hangsúlya kísérte. Később, amikor ennek többé semmi fontossága nem volt, habozás nélkül levetette szemérmességét, úgyhogy a klasszikus jelző nem illik rá élethossziglan, hanem csak időlegesen.

El kell hárítanunk azt a félreértést is, mintha ifjúi szemérmessége a vidéki tökfilkóé s a szerelmiekben ügyefogyott tuskóé volna - suta esetlenség következménye, aminek gondolatát egy vállalkozó temperamentum könnyen összeköti a “szemérmesség”-ével. Hogy Jákób féltett kedvence szerelmi vonatkozásban fajankó vagy halvérű lett volna, olyan föltevés, amely bajosan fér össze azzal a képpel, amit mindjárt kezdetben kaptunk róla, s amit az atya aggodalmas szemével szemléltünk: amint tudniillik a tizenhét éves fiú a kútnál a szép holddal enyelgett s szépelgett előtte. Híres szemérmessége valóban annyira nem a tehetségtelenség szüleménye volt, hogy éppen ellenkezőleg, inkább a világnak teljes átitatásán a szerelem szellemével s a világhoz való kölcsönös viszonyán alapult, valami mindenbe-szerelmességen, és ezt az átfogó megjelölést azért érdemli meg teljes mértékben, mert nem állt meg a földi határoknál, hanem mint illat, gyengéd színezet, mint megfoghatatlan jelentés, hallgatólagos alap minden vonatkozásban, a legborzongatóbb-szentben is jelen volt. Hogy ilyen volt, éppen abból ered a szemérmesség.

Próbáltuk meghatározni régebben Isten eleven féltékenységének jelenségét a félreérthetetlen szenvedélyes megpróbáltatások alkalmából, amelyekkel az egykori pusztai démon még az emberi szellemmel kötött szövetségben nyilvánuló kölcsönös megszentelés igen előrehaladott állapotában is a féktelen érzelmi bujaság és bálványozás tárgyait üldözte, amiről Ráhel sokat tudott volna beszélni. Már akkor, eleve megmondottuk, hogy József, az ő gallyacskája sokkal jobban meg fogja érteni Istennek ezt az elevenségét, és simulékonyabban is vet vele számot, mint Jákób, érzéssel teli nemzője. Nos hát szemérmessége mindenekelőtt ennek a megértésnek és számottevésnek a kifejezése volt. Természetesen fölfogta, hogy szenvedése és halála - akármily távoli célja is lett légyen még - büntetése volt Jákób büszke érzésének, egy királyi kiválasztó hajlam utánzásának, amelyet nem lehetett tűrni - s a legmagasabb féltékenységből eredt, amely a szegény öreg ellen irányult. Ennyiben József megpróbáltatása csak az atyának szólt, és csupán folytatása volt Ráhelénak, akit Jákób sohasem szűnt meg forrón szeretni, tudniillik a fiúban. De a féltékenységben kettős értelem rejlik, a vonatkozás kétféle lehetősége. Lehetünk féltékenyek egy tárgy miatt, mert valaki, akinek egész érzésére igényt tartunk, túlságosan szereti azt; vagy lehetünk féltékenyek egy tárgyra, mert szenvedélyesen magunknak választottuk, és egész érzését magunknak kívánjuk. Egy harmadik lehetőség az, hogy a kettő összeesik, és tökéletes féltékenységgé egyesül - és Józsefnek alapjában igaza volt, amikor a maga esetének tökéletességet igényelt. Véleménye szerint ő nemcsak és nem is elsősorban Jákób megbüntetésére szaggattatott szét és ragadtatott el - vagy mégis túlnyomóan azért e megbüntetés céljából, mert maga természetfölötti kiválasztó kedv, roppant hatalmú vágyakozás és féltékeny megtartottság tárgya volt: mégpedig oly értelemben, amiről Jákób aggodalmasan sejtett egyet-mást, amely azonban a maga megállapodott és efféle furfangosságot még föl nem érő atyaértelmétől távol állt. Mindenesetre számolunk vele, hogy hasonló elképzelés, a viszonynak ilyen hangsúlyozottsága teremtő és teremtmény között még az újkori érzést is súlyosan megzavarhatja és sértheti; mert tőlünk éppoly távol áll, mint a megállapodott atyai észtől. De ennek az eszmének is megvan a maga helye az időben és fejlődésben, és lélektanilag nem kétséges, hogy nem egy ránk maradt, valamely felhő védelmében lejátszódó termékenyítő párbeszédben a Láthatatlan (mert az Ő neve most már mindig ez volt) és tanítványa és kedvence között határtalan pikantéria nyilvánult meg, ami József fölfogását a dolgokról lényegében igazolja, és valószínűségét tisztán személyes méltóságától teszi függővé, amiről nem akarunk vitatkozni.

- Én tisztán tartom magam - hallotta egykor Benjámin, a kicsike az Adonisz-berekben imádott bátyja szájából, és ez éppúgy vonatkozott orcájának tisztán tartására a szakálltól, mely tizenhét évének különös szépségét megrontotta volna, mint a külvilághoz való viszonyára, amely korántsem egy fajankó megtartóztatása volt és maradt. Nem jelentett mást, mint óvatosságot, istenokosságot, szent figyelembevételt, amiben a szörnyű erőszaktétel élménye, amikor széttépték koszorúját és fátylát, még csak jobban megerősíthette; és legyünk meggyőződve róla, hogy a vele járó gőg minden sanyarú komorságot távol tartott ettől az óvatosságtól. Nincs itt szó sötét-nyomorú önsanyargatásról, amelynek ösztövér képében látja az ifjúkori felfogás csaknem mindig a szemérmességet. Hogy van egy vidám, sőt pajkos szemérmesség is, azt végül is ez a fölfogás sem tagadhatja; és ha már bizonyos tiszta és hetyke szellemiség Józsefet hajlamossá tette erre, a szent és büszke eljegyzettségnek boldogsága végképp megkönnyítette számára azt, ami másnak iszonyú teher. Mut, az úrnő Meh-en-Vezehttel, az ágyassal folytatott beszélgetésében panaszos szót ejtett a gúnyról, amelyet az ifjú ispán szemében vélt látni - a vágyakozót megszégyenítő gúnyról a vágy sötét bilincsein. Ez nagyon helyes megfigyelés volt, mert a három állat közül, amelyek József közlése szerint a hálóvetőlány kertjét őrizték, a Szégyen, Bűn és Gúnykacaj közül ő ez utóbbihoz állt legközelebb, de nem szenvedőlegesen, az állat áldozataként, amint tulajdonképpen értette, hanem ő maga kacagott gúnyt, és ez volt az, amit az asszonyok a tetőkön és falakon megláttak szemében, amikor utánalestek. Vitathatatlan, hogy előfordul ilyen magatartás a szerelmi kéj szférájával szemben; magasabb elkötelezettség és szellemi választottság tudata létrehozhatja. Aki azonban ebben fölfuvalkodottságot lát az emberi ellen, és kárhozatosnak tartja, ha valaki a szenvedélyt nevetséges színben látja, az tudja meg, hogy történetünk közeledik azokhoz az órákhoz, amikor József arcáról eltűnt a mosoly, és hogy életének második katasztrófáját, elbukásának megismétlődését éppen az a hatalom okozta, amelytől, ifjúi gőgjében azt hitte, adóját megtagadhatja.

Ez volt az első ok, amiért József nem akart kéjelegni Potifár asszonyával: Isten jegyese volt, okos kíméletet tanúsított, számot vetett a különös fájdalommal, amelyet a hűtlenség okoz a magányosnak. A második ok is szorosan ehhez az elsőhöz kapcsolódott, mintegy tükörképe volt, és úgyszólván ugyanaz földibb-polgáribb alakban: s ez a napnyugatra távozott Mont-kavval kötött szövetségben biztosított hűség volt Potifár, a kényes úr, a közvetlen környezetben legmagasabb iránt.

Az egyáltalán Legmagasabb azonosítása és játékos fölcserélése a viszonylag s a maga körében legmagasabbal, amint az Ábrám-unokának fejében kialakult, föltétlenül képtelenségnek látszik az újkori fölfogás számára, sőt szinte fölháborítónak. Mindazonáltal el kell fogadnunk és magunkévá tennünk, ha tudni akarjuk, mi járt e korai (noha másfelől késői) fejben, amely gondolatait ugyanazzal az értelmi méltósággal, nyugalommal és magátólértetődéssel gondolta el, mint mi a magunkéit. Nem lehet másként, mint hogy a napkamarásnak és Mut címzetes férjének húsos, de nemes személye a maga mélabús önzésében ez előtt az álmodozó fej előtt úgy tűnt föl, mint alsóbb megfelelése és testi ismétlődése atyái asszonytalan és gyermektelen magányos-féltékeny Istenének, akivel szemben játékos azonosításban és nem minden alkalmazott hasznossági meggondolás nélkül a legkomolyabban el volt szánva kíméletes emberhűséget tanúsítani. Ha hozzávesszük ehhez a szent fogadalmat, amelyet Mont-kavnak tett halála óráján, hogy az úr érzékeny méltóságát legjobb tudása szerint támogatja és nem engedi csúffá tenni, annál jobban megérthetjük, miért látszottak a szegény Mut már alig elhallgatott kívánságai égető kísértésnek számára, hogy megtudja, mi a Jó és Rossz, és megismételje Ádám balgaságát. - Ez volt a második ok.

Ami a harmadikat illeti, elég annyit mondani, hogy fölébredt férfiassága nem akart egy úrnő férfias hódítása által tűrőn asszonyivá alacsonyodni, nem célja, hanem nyila akart lenni a kéjnek - ebből eleget érthetünk. És könnyen következik ebből a negyedik, mivel ez szintén gőgjét illeti, csakhogy szellemi gőgjét.

József visszaborzadt attól, aminek Mut, az egyiptomi asszony megtestesülése volt szemében, és amivel vérét elkeverni örökölt-büszke tisztasági parancs tiltotta: az országnak, ahová eladták, aggságától, a tartamtól, amely ígéret nélkül, kietlen változhatatlanságban, holtan, vadul és a várakozástól megfosztva dermedt a jövőbe, de mégis készült, hogy fölemelje mancsát és a tanakodva előtte álló ígéretgyermeket keblére ragadja, hogy az megnevezze a nevét előtte, akármilyen is természete. Mert az ígéret nélküli aggság egyben bujaság is volt, ifjú vérre szomjazó, főként olyanra, amely nemcsak évei szerint ifjú, hanem különösképpen még jövőnekválasztottsága szerint is. Erről az előkelőségéről József alapjában sohasem feledkezett meg, amióta mint senki és semmi, mint a nyomorúság rabszolgagyermeke az országba jött, és minden vele született hajlékony világiassága ellenére, amellyel az iszap gyermekei között forgolódott, akiknek országában sokra akarta vinni, megőrizte a távolságot, és legbensőbb fönntartással élt, jól tudván, hogy végső sorban nem szabad közösséget vállalnia a megvetett földdel, mert amikor a végső ponthoz ért, megérezte, milyen szellem gyermeke és milyen atyának fia.

Az atya! Ez volt az ötödik ok - ha ugyan nem az első és mindenekfölött álló. Nem tudta az összetört aggastyán, aki szomorú megszokással gyermekét védettnek hitte a halálban, nem tudta, hogy az hol él és hol tölti napjait, már egészen idegen testi ruhába öltözve. Ha megtudná, összeesne és kővé meredne bánatában, annyi bizonyos. Ha József a harmadikra gondolt a három álommotívum: elragadtatás, fölemeltetés és magautánhozatás közül, sohasem titkolta el lelkében, milyen ellenállást kellene legyőzni Jákóbban, mert ismerte méltóságteljesen szenvedélyes előítéletét “Micrájim” ellen, atyai-gyermeki irtózását Hágár országától, az utálatos Egyiptomtól. A szót egészen hibásan értelmezve, a jó öreg a Kéme nevet, ami a fekete termőföldre vonatkozott, Hámból vezette le, az atyagyalázó és szemérmetlen nevéből, és az ország fiainak szörnyűséges bolondságairól illem és erkölcs dolgában túlcsapongó elképzelései voltak, melyeket József mindig az egyoldalúság gyanújával hallgatott, és mióta itt élt, gyermekmeseként megmosolygott; mert az itteniek bujasága sem volt rosszabb, mint másoké, és honnan is lett volna kedvük ezeknek a nyögve adózó robotos-parasztocskáknak és hivatalosan hajkurászott vízmerítőknek, akiket József kilenc éve ismert, hogy különösképp szodomita módon viselkedjenek? Röviden, az öreg feje tele volt ünnepélyes ostobaságokkal Egyiptom fiainak életmódjáról, mintha úgy élnének, hogy Isten gyermekeinek még a haja is égnek kell hogy álljon ekkora paráznaság láttára.

Mégis József volt az utolsó, aki szemet hunyt volna az igazság előtt, ami Jákób erkölcsi visszautasításában rejlett az állat- és halottimádók országával szemben, s ebben az időben nem egy jámbor és kemény szó kísértett fejében, melyet az aggódó öreg mondott előtte emberekről, akik kedvük szerint összeteszik ágyukat a szomszédéval, és kicserélik asszonyaikat; asszonyokról, akik vásárra mennek, s ha megkívánnak egy ifjat: egyszerűen melléje feküsznek, fogalmuk sem lévén a bűnről. József tudta, milyen szférából meríti az atya ezeket az aggasztó képeket: Kánaán szférája volt ez, s iszonyú kavargású és istenbölcsesség-ellenes kultuszáé, a dalostánc, önátadás és aulazaukaula Molok-őrületének szférája, ahol a termékenységbálványok előtt ünnepi párzódühvel paráználkodnak, és paráznaságban utánozták őket. József, Jákób fia nem akart a Baálok módjára paráználkodni: ez volt a hét okból az ötödik, amiért megtartóztatta magát. A hatodik kézenfekvő, de illik, hogy már csak részvétből is rámutassunk mellesleg a szomorú végzetre, amely szegény Mut szerelmi vágyakozását sújtotta; tudniillik, hogy az, akihez kései reményeit fűzte, olyan fényben látta őt, az atyai tanok folytán mitikusan annyira félreértette és gyengédségének kiáltásába olyan kietlen megkísértést hallott bele, ami úgyszólván teljesen hiányzott belőle, hiszen Eni gyöngéjének József iránt kevés köze volt a Baál-őrülethez és aulazaukaulához, mély és becsületes fájdalom volt szépsége és ifjúsága után, bensőséges vágy, éppoly tisztességes és tisztességtelen, mint mindenki másé, és semmivel sem paráznább, mint amilyen általában a szerelem. Ha később elfajult és elvette az úrnő eszét, ebben csak a bánat volt bűnös a hétszeres okú megtartóztatás miatt, amellyel szembe találta magát. A balsors úgy akarta, hogy szerelme ne azon múljék, ami volt, hanem amit Józsefnek jelentett, és ez hatodsorban nem egyéb volt, mint a “szövetség Seóllal”.

Értsük meg jól. József szellemi-elvi szemléletében egy esetre vonatkozóan, melyben okosan és tapintatosan akart viselkedni, magán semmi foltot nem ejtve és semmit el nem rontva, a dadogó kánaáni Baál-őrület ellenséges-kísértő eszméjéhez, mint legnagyobb tehertétel, még valami jellegzetesen egyiptomi járult: a halál és a holtak tisztelete tudniillik, ami semmi más nem volt, mint a Baál-szajhálkodás itteni formája, s aminek megtestesítőjét látta József, Mut szerencsétlenségére, az udvarló úrnőben. Az ősintelmet, a kezdeti-első nemet, amely József számára halál és kicsapongás keverékgondolata, az alvilágival és alvilágiakkal kötött szövetség gondolata fölött lebegett, a legsúlyosabbnak kell képzelnünk: e tilalom ellen tenni, ebben “vétkezni”, ezen a kínos ponton hibát elkövetni valóban annyi volt, mint mindent elrontani. Mint beavatottak s a dolgokban jártasak, megpróbáljuk a távolabb állókkal is megértetni az ő gondolkodásmódját, mely a belőle keletkező komoly gátlásokkal együtt egy későbbi értelem számára ugyancsak bogarasnak tűnhetik föl. És mégis maga az atyák megvilágosodott értelme volt az, ami abban szembehelyezkedett a szégyentelen értelmetlenség kísértésével. Nem mintha Józsefnek nem lett volna érzéke és megértőképessége az értelmetlen iránt; az aggódó öreg odahaza jól tudta ezt. De hát nem kell-e ismernünk a bűnt ahhoz, hogy bűnözhessünk? Bűnözni nem lehet szellem nélkül; sőt ha úgy vesszük, a szellem semmi más, mint érzék a bűn iránt.

József atyáinak Istene szellemi isten volt, legalábbis létének célja szerint, ami végett szövetséget kötött az emberekkel; az egyesülésnek, amelyben megszentelődni akarása kapcsolódott az emberével, sohasem volt köze az alvilághoz és a halálhoz, a termékenység-éjben lakozó semmiféle értelmetlenséghez. Az emberben ébredt annak tudatára, hogy az ilyesmi iszonyatos számára, amint viszont az ember őbenne ébredt erre a tudatra. József, mialatt jó éjt kívánt a haldokló Mont-kavnak, csillapítón részt vett halálgondjaiban, és vigasztalón megbeszélte vele, milyen lesz a másik élet, és miként találkoznak ismét és örökké, mert együvé tartoztak az itteni történetben. De ez csupán a haldokló nyugtalanságának tett barátságos engedmény volt, jótékony szabadszelleműség, mellyel pillanatnyilag eltekintett a tulajdonképpeni törvénytől: minden túlvilágira pillantás szigorú és kíméletlen elutasításától, ami az atyáknak és a bennük megszentelődött Istennek eszköze volt, hogy e határozata által a legélesebben elhatárolódjanak a szomszédság holttetem-isteneitől templomsírjaikban és halálmerevségükben. Mert csak összehasonlítás útján ismerünk magunkra és tudjuk meg, mik vagyunk, hogy egészen azzá legyünk, aminek lennünk kell. Így Józsefnek, a jövőbeli férjnek és atyának sokszor elbeszélt és eldalolt szemérmessége nem volt elvi-önsanyargató visszautasítása a szerelmi és nemzési területnek, ami rosszul is egyezett volna meg az ősatyának tett ígérettel, hogy megsokasodnak magvai, mint a föld pora, hanem csupán vérének örökölt parancsa volt, hogy ezen a területen az istenbölcsességhez tartsa magát, és ne engedje közelébe a szarvas őrületét, az aulazaukaulát, ami szemében a holtak tiszteletével elválaszthatatlan lelki-logikai egységet alkotott. Mut szerencsétlensége pedig az volt, hogy udvarlásában József a halál és paráznaságkomplexum kísértését, Seól kísértését látta, melynek engedni mindent elrontó lemeztelenítés lett volna.

Itt van tehát a hetedik és végső ok - a végső abban az értelemben is, hogy a többit mind magában foglalta, és alapjában mind erre a félelemre lyukadt ki: a “lemeztelenítés”. Ez a motívum fölhangzott már, amikor Mut beszélgetésükről le akarta vetni a tárgyi ürügy fügefalevelét, de itt még egyszer szemügyre kell vennünk értelmi vonatkozásainak ünnepélyes sokrétűsége és messze ható következményei szempontjából.

Elég különös sorsa van egy-egy szó értelmének, jelentésének, amikor különbözőképp törik meg a szellemben, ahogy a fény egységét bontja a felhő a szivárvány színeire. Ilyenkor elég, hogy e törések egyike szerencsétlen módon a kárhozatosság gyanújába kerüljön és átokká legyen, s a szó ezzel minden jelentésében rossz hírű lesz, és minden értelmében iszonyat, s már csak arra alkalmas, hogy iszonyúságokat jelöljön meg, és arra van ítélve, hogy minden lehetséges borzalom neve legyen - mintha, mivel a vörös átkos szín, a sivatag színe, a gyilkos csillag színe, átkozottá lenne az egész, bontatlan égi fény vidám ártatlansága. A meztelenség és lemeztelenítés gondolata eredetileg nem volt híján ártatlanságnak és vidámságnak; semmi vöröset és átkozottat nem lehetett észrevenni rajta. De amióta az a kínos eset történt Noéval a sátorban és Hámmal és ennek gonosz fiacskájával, Kánaánnal, úgyszólván örökre ütődést kapott, vörös és hírhedett lett ebben a fénytörésben, s ezáltal teljesen vörössé vált: egyáltalában nem volt másra alkalmas, mint hogy minden iszonyatosságot ezzel a névvel jelöljenek, mint ahogy minden vagy majdnem minden iszonyúság magától ezt a nevet ölti fel, és ebben ismer magára. Az aggodalmas Jákób viselkedése akkor a kútnál - csaknem kilenc éve már ennek -, amidőn fiának szigorúan megtiltotta a mezítelenséget, amellyel ez a szép holdnak akart válaszolni - ez a viselkedés nagyon tanulságosan mutatja kínos elsötétülését egy eszmének, amely önmagában oly derűs, mint egy ifjú mezítelensége a kútnál. A lemeztelenítés egyszerű és csakugyan testi értelmében eleinte teljesen aggálytalan volt, és oly semleges, mint az ég fénye; csak átvitt jelentésében, mint Baál-őrület és egy közeli rokonnak halálosan vérbűnös szemlélése lett vörössé a fogalom. Most azonban úgy állt a dolog, hogy az átvitt jelentés vörössége visszacsapott az ártatlan-eredetire, és ezt a kölcsönös megvilágítás oda-visszahullásában végezetül oly vörössé tette, hogy minden vérbűn neve lett, éppúgy a véghezvitté, mint a csupán szemmel és vággyal megvilágosítotté, úgyhogy végül minden tilos és átokkal sújtott az érzéki gyönyör és testi egyesülés területén, különösen azonban - mégpedig ismét emlékeztetésül Noé meggyalázására - a fiú betörése az atya jogaiba a “lemeztelenítés” nevet kapta. És ez még nem elég, itt új azonosítás és névbeli összevonás történt, amennyiben Rúben ballépését, az atyai ágy megsértését a fiú által, kezdték az egészre érteni, és kezdett minden meg nem engedett tekintet, vágy és tett - érzés, sőt jóformán név szerint is - atyagyalázásnak számítani.

Ez volt József gondolkodásmódja - így kell elfogadnunk. Amit a halottak országának szfinxe meg akart vele tétetni, az atyalemeztelenítés volt az ő szemében - és vajon nem volt-e csakugyan az, ha meggondoljuk, milyen sötét jelentésű volt az öreg számára odahaza az iszap országa, és mennyire megrémült volna, ha megtudja, hogy gyermeke az örök megőrzöttség helyett ilyen kísértés közepette él? Az ő szeme láttára, melyet barnán, gondtól feszülten, finom, mirigyes petyhüdtségében József most is magán érzett, követne el lemeztelenítést, és otrombán megfeledkeznék magáról, mint Rúben tette, aki elveszítette az áldást nekizúdulásáért?

Az áldás azóta Józsefen volt, és most otromba nekizúdulással játssza el, a kétértelmű mancsos állattal tréfálkozva, mint ahogy egykor Rúben tréfálkozott Bilhával? Ki csodálná, hogy belső válasza e kérdésre így hangzott: “Semmi áron!” Ki csodálná, ismételjük, ha számba veszi, milyen összetett és azonosításokkal terhes az atyagondolat és ekképpen az atyagyalázás gondolata is József szemében? Még a leginkább életrevaló és szerelmiekben legotthonosabb ember sem találhatja mesébe illőnek ezt a “szemérmességet”, amely a legegyszerűbb istenóvatosság parancsolta elhatározásban állott, hogy el ne kövesse a leggorombább és a jövőnek legjobban ártó hibát, mely egyáltalában elkövethető.

Ez volt a hét ok, amiért József semmi áron sem akarta követni úrnőjének szenvedélyes hívását. Itt van előttünk mind együtt számra és súlyra, és bizonyos megnyugvással tekinthetjük át valamennyit, ami ugyan abban az ünnepi órában, amelyet most ülünk, még nem helyénvaló, mivel József semmiképp sincsen még túl a kísértésen, és ahogy a történet eredetileg önmagát elbeszélte, ezen az órán még egyáltalán nem lehetett tudni, épen kerül-e ki belőle. Alapjában nem történt baj, József végül is kikászálódott a csávából - mi már tudjuk. De hogyan merészkedhetett ilyen messzire? Miért tette túl magát tiszta kis barátjának susogó intelmein, aki már látta a lába előtt megnyíló vermet, és miért szűrte össze a levet a fallikus babszemmel, aki a kerítő kábító szavait öntötte elébe pofazacskójából? Egyszóval: miért nem kerülte inkább az úrnőt, mint hogy idáig juttassa a dolgot kettőjük között, ahová tudvalevőleg jutott? Bizonyos kacérkodás volt ez a világgal és kíváncsi rokonszenv a tilossal; azonkívül bizonyos gondolati hozzátapadás halotti nevéhez és isteni állapotához, amely benne rejlett; valami magabiztos hetykeség is volt, bizakodás, hogy messze elmerészkedhet a veszedelmes talajon - szükség esetén még mindig visszafordulhat; s mint dicséretesebb fonákja ennek, a próbatétel akarása, a becsvágy is volt, hogy hadd járjon rá a rúd, ne kímélje magát, s menjen el a végsőkig, s aztán annál győzelmesebben kerüljön ki a megkísértésből - hogy az erény bravúrját vigye véghez, s drágább legyen így az atyai szellemnek, mint holmi óvatos-könnyű próbatétel után... Talán még titkos tudata is volt pályafutásának és e pálya elkanyarodásának, megsejtése annak, hogy a kisebb körforgásban ismét beteljesedőben van az út, s megint verembe kell jutnia, s ezt úgysem kerülheti el, ha teljesedni akar, ami meg van írva a tervek könyvében.

HETEDIK FEJEZET: A VEREM

Édes levélkék

Mondtuk és látjuk, hogy Potifár asszonya megszállottságának harmadik és József ott-tartózkodásának tizedik évében kezdte fölkínálni szerelmét Jákób fiának, mégpedig növekvő hévvel. Lényegében a második év “megismertetése” és a harmadik “fölkínálása” között a különbség nem olyan nagy; ez tulajdonképp már benne foglaltatott amabban, a határok elmosódnak egyik és másik között. De mégis van határ, s ezt átlépni, a puszta udvarlásról és sóvár pillantásokról, ami persze már maga is ostromlás, áttérni a valóságos felszólításra, csaknem annyi önlegyőzésébe került az asszonynak, mint amennyibe került volna legyőzni gyöngéjét és lemondani a szolgától remélt gyönyörről - de valamivel mégiscsak kevesebbe; mert különben nyilván ezt a másik önlegyőzést választotta volna.

Nem ezt tette; ahelyett, hogy szerelmét győzte volna le, büszkeségét és szégyenérzését győzte le, ami elég nehéz volt, de valamivel mégis könnyebb - egy hajszálnyival könnyebb már azért is, mert e legyőzésben nem állt egyedül, mint vágya legyőzésének esetében állt volna, hanem segítségre lelt Dudunál, a nemző-törpénél, aki ide-oda járt-kelt közte és Jákób fia közt, mint hite szerint első és egyetlen, és sok méltóságossággal játszotta a sanda jóakaró, tanácsadó és követ szerepét, s mindkét részen teli pofával szította a tüzet. Merthogy itten éppenséggel két tűz volt és nemcsak egy, hogy József nevelő szándékú kúrája, amellyel indokolni akarta, miért nem kerüli az úrnőt, és miért áll csaknem napról napra előtte, lárifári volt és merő szamárság, mivel valójában, tudva vagy nem tudva, már rég pólyaszéttépő istenállapotban volt, azt természetesen Dudu éppoly jól megértette, mint a remegő Manócska; mert ezen a területen az ő esze és szakértelme nemcsak utolérte a kis komáét, hanem fölül is múlta.

- Ifjú ispán - mondta az útnak ezen a végén -, eddig értettél hozzá, hogyan csináld meg szerencsédet, ezt meg kell hogy adja az irigység is, amelyet én nem ismerek. Fölébe kerültél azoknak, akik fölötted voltak, kétségkívül tisztességes, de szerény származásod ellenére. A bizalmas különhelyiségben alszol, és a jövedelmet gabonában, kenyérben, sörben, libában, vászonban és bőrben, amelyet Uziri-Mont-kav élvezett egykor, most te élvezed. Mindezt piacra viszed, mert képtelen vagy elfogyasztani, gyarapítod vagyonodat, és úgy látszik, megalapoztad életedet. De amit az ember megalapozott, azt gyakran le is rombolja, és amit emelt, az gyakran le is omlik, ha nem tudja megőrizni és megszilárdítani szerencséjét, és nem ért hozzá, hogy megrendíthetetlen alapokat rakjon alá, melyeken örökké áll, mint egy templomsír. Az is gyakran megtörténik viszont, hogy valakinek már csak egyvalami hiányzik szerencséje megkoronázásához, beteljesítéséhez és örök megrendíthetetlenségéhez, és csak a kezét kellene kinyújtania utána, hogy megragadja. De akár félénkségből és megriadtságból, akár lomhaságból vagy éppen gőgből nem teszi meg a balga, kezét ruhájába csavarja, s csökönyösen a világért sem nyújtaná ki, hogy betetőzze szerencséjét, hanem elszalasztja, megveti és szélnek ereszti. És mi a következmény? A szomorú következmény az, hogy egész szerencséje és minden nyeresége semmivé lesz és a földdel egyenlővé, úgyhogy helyét sem ismeri meg, mert megvetette azt az egyet. Mert ezzel elrontotta dolgát a hatalmakkal, melyek kísérni akarták szerencséjét és mint betetőzést a maguk szép kegyét fűzni hozzá, hogy örökké tartson, így azonban, megvetve és megsértve, fölháborodnak, mint a tenger, hogy tekintetük lángot lövell, és szívük olyan homokfergeteget kavar, mint a keleti hegység, s nemcsak elfordulnak az ember szerencséjétől, hanem ellene fordulnak teljes dühükkel, és földig rombolják, ami nem nagy erőfeszítésükbe kerül. Nem kétlem, hogy tudod, mennyire szívemen viselem én, tisztes férfiú, a te szerencsédet - mindenesetre nemcsak a tiédet, hanem éppúgy azét is, akire szavaim, mint remélem: félreérthetetlenül céloznak. De ez mindegy: az ő szerencséje a tiéd, és a tiéd az övé; ez az egyesülés boldog igazság már régóta, és most már csak arról van szó, hogy a valóságban kéjesen beteljesedjék. Mert ha meggondolom és elképzelem lelkemben, milyen kéjt szerezne neked ez az egyesülés, elszédülök magam is, zömök férfiú. Nem beszélek a hús gyönyöréről, először is szeméremből, és másodszor, mert természetes, hogy az igen nagy lesz az illető selymes bőre és remek teste következtében. Amiről beszélek, az a lélek kéje, amely ama másikat mérhetetlenné fokozza, és abban a gondolatban áll, hogy te, aki bizonyára tiszteletre méltó, de egészen szerény és idegen származású vagy, a két ország legszebb és legnemesebb asszonyát zárhatod karodba és lihegő sóhaját hallhatod érted, mintegy jeléül annak, hogy te, a homok és nyomorúság fia fölébe kerültél Egyiptomnak, amely alattad sóhajtozik. És mivel fizetsz ezért a kettős gyönyörért, amelynek egyik lángja egészen hallatlanná tudja izzítani a másikat? Semmivel, sőt magad kapsz érte jutalmat, mégpedig szerencséd többé meg nem rendíthető állandósulásában, miután csakugyan urává és parancsolójává emelkedsz e háznak. Mert akié az úrnő - mondta Dudu -, az valójában az úr. - És csutakkarocskáját fölemelte, mint Potifár előtt, és csókot dobott a földnek, annak jeléül, hogy már eleve megcsókolja azt József előtt.

Ez pedig, akármily idegenkedve hallgatta is az aljas és fölöttébb közönséges kerítőbeszédet, mégis meghallgatta, úgyhogy nem nagyon illett arcához a gőg, amellyel felelt:

- Szeretném, törpe, ha nem beszélnél olyan sokat a saját szakálladra, és nem fejtegetnéd a tulajdon csodálatos ötleteidet, amelyeknek kevés közük van a tárgyhoz, hanem megmaradnál követi és jelentői tisztednél. Ha van valami közölni- és átadnivalód magasabb helyről, tedd meg. Ha nincs, akkor hordári hivatásodnak legjobban úgy felelhetnél meg, ha elhordod magad.

- Nagy hibát követnék el - felelte Dudu -, ha idő előtt hordanám el magam, és mielőtt átadnám az üzenetet. Mert van valami átadni- és kézbesítenivalóm. A magasabb követtől és jelentőtől nem tagadható meg, hogy kissé kihímezze, földíszítse és megvilágítsa a maga szavaival az üzenetet.

- No és mi ez? - kérdezte József.

És a gnóm fölnyújtott hozzá valamit, egy papiruszlevélkét, keskeny cédulát, egészen keskeny és hosszúkás formájút, melyre Mut, az úrnő néhány szót festett...

Mert az út másik végén a ravasz kópé így beszélt:

- Helyetted, nagy úrnő, leghűbb szolgád (akin magamat értem) bosszankodik a dolgok és ügyek mozgásának és előrehaladásának tempóján, amely bizony nyúlós és akadozó. Nevezettnek belsejét bánattal és méreggel csikarja ez miattad, mert szépséged nyilván szenved tőle. Nem mintha talán látnám szenvedését - isten ments, teljes fényében pompázik, és igazán annyira gazdag, hogy akár jóval kevesebb is lehetne, s még mindig sugározva múlná felül az általános-emberit. Ezzel nincs baj. De ha szépséged nem is, becsületed - és ezzel az enyém is - szenved a körülmények folytán és ama tényállás miatt, hogy te a ház élén álló ifjúval, aki Uzarszifnak nevezi magát, akit azonban én szívesen neveznék “Nefernefru”-nak, mert hiszen mindenesetre a “szépek szépe” ő... Ugye, tetszik neked a név? Én találtam ki a te használatodra, tulajdonképpen nem is kitaláltam, hanem úgy kaptam el fülemmel, hogy rendelkezésedre bocsássam; mert sokszor nevezik így őt a házban s a szárazföldi és vízi utakon, valamint a városban, az asszonyok is főként így hívják a tetőkön és a falakon, akiknek viselkedése ellen még mindig nem lehetett tenni semmi érdemlegest... De hadd folytassam jól megfontolt beszédemet! Mert alázatos hívednek méreg rágja a máját becsületed miatt, hogy ezzel a Nefernefruval oly lassan közeledel célodhoz, amely tudvalevőleg abban áll, hogy ellesd varázsát és elbuktasd, és megnevezze nevét előtted. Pedig én már elintéztem és keresztülvittem nálad és nála, hogy úrnő és szolga ne közeledjék többé egymáshoz írnokok és komornák fedezete alatt, hanem minden feszesség s terhes formaság nélkül társalogjanak két száj és négyszemközt, ahol lehet. Ez javítja a kilátásokat, mármint arra, hogy végül a szolga egy nagyon csöndes és édes órán megnevezi nevét, és neked elakad a lélegzeted a diadal kéjétől a gonosz fölött s mindenki fölött, akit csak szája és szeme megigéz. Mert oly módon fogod lepecsételni száját, hogy elhal rajta a kellemes beszéd, s kivívod, hogy mindenkit elvarázsoló szeme megtörik a megadás gyönyörében. De az a nehézség, hogy a fiú ellenszegül az általad való legyőzetésnek, és nem engedi, hogy te, úrnője elbuktasd, ami az én szememben közönséges lázadás és olyan szemérmesség, amit Dudu nem habozik szemérmetlennek bélyegezni. Mert mi ez? Hogyan? Te, Amun gyermeke, a Déli Ágyasház virága le akarod győzni őt, és megadásra hívod föl, ő pedig, a habir amu, az idegen rabszolga és a mélység fia dacoskodik, nem akarja, amit te akarsz, és gazdasági locsogás, és számvetés mögé bújik előled? Ez igazán tűrhetetlen. Ez Ázsia isteneinek, az adóköteleseknek lázadása és szemtelen méltánytalansága Amun, az úr ellen az ő kápolnájában. Így változtatta el a ház botránya orcáját és mivoltát, amely kezdetben csak a rabszolga megnövekedésében állt a házban. Most azonban Ázsia isteneinek nyílt forradalma lett belőle, akik nem akarják leróni Amunnak a köteles adót, amely ennek az ifjúnak megadása formájában fizetendő előtted, Amun gyermeke előtt. Ide jutottunk. Én idejében intettelek. De, nagyságos asszony, az Igazság téged sem tud egészen tisztára és fehérre mosni a bűntől ebben az iszonyúságban, hogy a cselekmény ennyire elakad és nem moccan. Mert semmiképp sem mozdítod előre, és lányos finomságodban megengeded az ifjúnak, hogy ürügyek és fondorlatok által kijátssza Amunt, az istenek királyát, és dacoljon vele hónapról hónapra. Ez borzasztó. De éppen lányosságodnak tulajdonítható, hogy ezekben a dolgokban nincs kellő keménységed és érett tapasztalatod. Bocsásd meg derekas szolgádnak a megjegyzést, mert csakugyan honnan is volna meg benned az, aminek hiányát panaszlom? Amit tenned kellene, az lenne, hogy a bujkálót teketória nélkül magad elé állíttatod, és kereken fölszólítod az adózásra és magamegadásra, hogy ne csúszhasson ki ujjaid közül. Ha szóbelileg ezt nem is teheted meg lányosságból, nohát akkor ott van az írásbeliség és édes levélke útja, amelyet meg kell értenie, ha elolvassa, akár akarja, akár nem - például így szólhatna: “Le akarsz ma győzni ostábla-játékban? Hadd játsszunk akkor kettesben a táblán!” Ilyesfélét neveznek édes levélkének, amiben kemény érettség szólalhat meg lányos virágnyelven és válhat érthetővé. Hadd adjak írószerszámot, és írd, amit mondok, hogy átadhassam neki, és végül előrejusson a cselekmény Amun dicsőségére!

Így beszélt Dudu, a derék törpe. És Eni elfogódottságában és lányos engedékenységében az e területen járatos tekintélye előtt, utasítása szerint kiállította a cédulát, úgyhogy József most olvashatta, és mivel nem tudta elrejteni Atum-pirosságát, amely közben arcába szökött, bosszúságában a reflex miatt nyersen elkergette a levélhordót, köszönet nélkül. De minden aggodalmas suttogás ellenére, amivel más oldalról ostromolták, hogy semmi szín alatt se engedjen a kétértelmű kihívásnak, mégis engedett, és az oszlopcsarnokban Ré-Horahte szobra alatt kettesben ostáblázott az úrnővel, miközben egyszer “víz alá” nyomta őt, egyszer pedig maga került víz alá, úgyhogy győzelem és legyőzetés kiegyenlítődött, és az ütközet eredménye nulla maradt - Dudu nagy csalódására, aki még mindig akadozni látta a cselekményt.

Azért kijátszotta a végső kártyát, elintézte és elérte, hogy megint így szólhasson pofazacskójából Józsefhez:

- Magas helyről van kézbesítenivalóm.

- Mi az? - kérdezte József.

Erre a törpe fölnyújtott hozzá egy keskeny cédulát, amelyről el lehet mondani, hogy kétségbeesett lökéssel vitte tovább a cselekményt, mert a szót, amit mi a felismerés szavának neveztünk, mivel nem egy szajha, hanem egy megszállott szava volt, nyíltan és félreérthetetlenül tartalmazta már - még ha azzal a körülírással is, amit az írásbeliség mindenbe belevisz: kivált az egyiptomi írás, melyet a levélíró természetesen alkalmazott, és amely a magánhangzókat némán elmellőző jelbeszédének ékes tömörségével mindenüvé elszórt, a fogalmi osztályokat szűkösen fölidézett mássalhangzókra bízó jelképeivel mindig is kissé bűvös rébusznak, virágos félig elhallgatásnak és ötletes szórejtvények álarcosjátékának hatott, úgyhogy édes levélkék fogalmazására csakugyan a lehető legalkalmasabb volt, és a legleplezetlenebb is elmés-szellemes színt nyert általa. Mut-em-enet közlésének döntő része, amit mi csattanójának neveznénk, három hangjelből állott, amelyet néhány más, ugyancsak csinos jel előzött meg, és amelyhez egy oroszlánfejes nyugágy futtában fölvázolt képjele csatlakozott, rajta fekvő múmiával. A rébusz a következőképpen festett:

és azt jelentette: “feküdni”, vagy azt is: “hálni”. Mert Kéme nyelvén ez egy szó; “feküdni” és “hálni” ugyanúgy íródik; és a keskeny cédula egész sora, alatta egy keselyű képével, aminek jelentése “Mut” volt, világosan és leplezetlenül így hangzott: “Jöjj, s háljunk együtt egy órát.”

Micsoda dokumentum! Aranyat érő, megkapó és tiszteletet keltő, bárha kétes, nyomasztó és rossz ízű is. Ősi alakjában látjuk itt, eredeti fogalmazásban és az egyiptomi nyelv megszabta ruhában a vágyakozó ajánlat szavát, melyet Potifár felesége a hagyomány szerint Józsefhez intézett - először ebben az írásos alakban intézte hozzá Dudu, a nemző-törpe rábeszélésére, aki pofazacskójából diktálta a szavakat. De ha mi is megindulunk láttán, hát még hogy megrendült egész testében József, amikor kibetűzte! Sápadtan és riadtan bújtatta a papiruszt tenyerébe, és a megfordított légycsapóval kergette el Dudut. De az üzenet, az édes kívánság, a szerelemúrnő sóvárgó-ígérő csábítása ott volt nála, és noha Józsefet igazában már alig lepte meg, mégis lelke mélyéig megrázta, és úgy fölkavarta vérét, hogy féltenünk kellene a hét ellenok visszatartó erejét, ha, egészen a történet jelenvaló ünnepi órájának igézetében, nem ismernénk kimenetelét. De József, akivel e történet akkor esett meg, amikor eredetileg elbeszélte önmagát, csakugyan egészen az ünnep jelenvaló órájában élt, nem tudott túltekinteni rajta, és egyáltalán nem lehetett bizonyos a kimenetel felől. A történet függőben volt azon a ponton, ahol tartunk, és abban a pillanatban, amikor megtörtént a döntés, egy hajszálon múlt, hogy a hét ok csakugyan csődöt nem mondott, s József bűnbe nem esett - éppen úgy balra is dőlhetett volna, mint jobbra. József mindenesetre ismerte tulajdon elhatározását, hogy nem követi el a nagy bűnt, és semmi áron sem rontja el viszonyát Istennel. De a töpörtyű Manónak igaza volt, amikor barátja örömében szabad választásán jó és rossz között fölismerte az örömöt magán a rosszon, s nemcsak a rossz választásának lehetőségén; mindenekelőtt pedig az ily be nem vallott, hanem csupán a szabad választás gyönyörűségének magyarázott hajlam a rosszhoz azzal a másik hajlandósággal jár, hogy megcsalja önmagát a rosszat illetően, és megzavart ésszel esetleg éppen a jót sejtse benne. Isten annyira dédelgette Józsefet - egyáltalában szándékában volt-e, hogy e büszke és édes kéjt, ami kínálkozott számára, amit talán éppen Ő kínált neki, sajnálja tőle? Nem volt-e ez a kéj talán éppen tervezett eszköze a fölemeltetésnek, amelynek várása töltötte be az elragadott életét, s amely fölemelkedése folytán a házban immár odáig haladt, hogy az úrnő rávetette szemét, s a maga édes nevével kívánta megnevezni neki egész Egyiptom földjét, s őt úgyszólván a világ urává tenni? Hol van az az ifjú, aki, ha szerelmese nekiajándékozza magát, ne tartaná ezt egyenlőnek a világ urává emelkedésével? És nem éppen az volt-e Isten szándéka Józseffel, hogy őt a világ urává tegye?

Látjuk, milyen kísértéseknek volt kitéve most már amúgy sem egészen józan értelme. Jó és rossz nem sok híján teljesen összekavarodott szemében; akadtak pillanatok, amikor kísértésben volt, hogy a rosszat jónak értelmezze, és noha a képjel a “feküdni” mögött a múmiaalak révén alkalmas volt rá, hogy fölnyissa szemét, milyen területről jő a kísértés, és ha enged neki, megbocsáthatatlan fejbekólintást követ el az ellen, aki nem az ígéret nélküli tartam múmiaistene, hanem a jövő Istene - Józsefnek mégis minden oka megvolt rá, hogy kételkedjék a hét ok erejében és az eljövendő ünnepi órák lefolyásában, és ne vonja el fülét kicsi barátjától, aki suttogva könyörgött, ne menjen többé az úrnőhöz, ne fogadjon el több keskeny cédulát a gonosz komától, és félje a tűzbikát, aki hamarosan hamuvá változtatja leheletével az egész kacagó mezőt. Vitathatatlanul könnyebb volt mondani, mint megtenni Józsefnek, hogy kerülje az úrnőt, mert az úrnő úrnő, s ha hív, menni kell. De mégis milyen szívesen tartja fönn magának az ember a rossz választásának lehetőségét, kéjeleg ebben a szabadságban, és játszik a tűzzel, akár elbizakodó bátorságból, amely merészeli szarván ragadni a bikát, akár könnyelműségből és titkos gyönyörből - ki tudna különbséget tenni!

A fájós nyelv (játék és utójáték)

Eljött a harmadik évnek az az éjszakája, amikor Mut-em-enet, Potifár felesége nyelvébe harapott, mert iszonyú volt vágyakozása, hogy tiszteletbeli férje ifjú háznagyának elmondja azt, amit rejtvényszerűen már megírt, de ugyanakkor büszkeségből és szégyenből meg is akarta tiltani nyelvének, hogy így szóljon hozzá, s a rabszolgának fölkínálja vérét, csillapítás végett. Mert ez az ellentmondás rejlett úrnői szerepében, hogy egyfelől iszonyú volt így szólni és a szolgának fölkínálni húsát és vérét az övé ellenében, de másfelől mégis az ő dolga volt, s őt illette, mint férfias és úgyszólván szakállas szerelmi kezdeményezőt. Ezért harapott nyelvébe éjszaka, fölül és alul, úgyhogy csaknem átharapta, és másnap a fájdalmas gátlás miatt selypített, mint egy kisgyerek.

A levélke átnyújtása után néhány napig nem akarta látni Józsefet, és elrejtette előle arcát, mert nem mert az övébe nézni, miután írásban fölszólította a megadásra. De éppen közelének nélkülözése érlelte meg vágyát, hogy a varázsírással már elmondottakat tulajdon szájával is kimondja; a vágy az ifjú jelenléte után abban a vágyban öltött alakot, hogy kimondja előtte a szót, amelyet a rabszolga-kedves nem mondhatott ki, úgyhogy ha valaha meg akarja tudni, vajon József szíve szerint való-e ez a szó, kénytelen ő maga, az úrnő kimondani, s fölkínálni neki húsát és vérét abban a hő reményben, hogy kívánsága az ő titkos kívánságával találkozik, s a szót az ő ajkáról tépi le. Úrnő-szerepe szégyentelenségre kárhoztatta; de azért éjszaka már eleve megbüntette magát, nyelvébe harapva, úgyhogy most éppen csak a legszükségesebbet mondhatja el, amennyire a büntetés után még tudja, azaz selypítve kisgyermek módra, ami egyben menedék is, mert a végső merészségnek ártatlan és gyámoltalan színt ad, és az otrombát meghatóvá teszi.

Józsefet gazdasági kihallgatásra és utána ostáblázásra rendelte magához Dudu útján, és az Atum-szalonban fogadta abban az időben, amikor az ispán Potifár csarnokában befejezte fölolvasó-szolgálatát, egy órával ebéd után. Eni kijött elébe abból a szobából, ahol aludt, s amikor elébe lépett, József első ízben vagy tudatosan első ízben vette észre azt, amit mi is ezen az órán jegyzünk meg, tudniillik hogy az asszony mennyire megváltozott megszállottsága óta, és amint ebből következtetnünk kell, megszállottsága folytán.

Sajátságos változás volt ez, amelynek jellemzése és leírása azzal a veszéllyel jár, hogy az olvasó megütődik rajta, vagy nem ért meg bennünket, és mióta József fölismerte, neki is bőséges anyagot adott a csodálkozásra és elmélyült elmélkedésre. Mert az élet nemcsak a szellemben mély, hanem a testben is. Nem mintha az asszony megöregedett volna ez időben; ettől megóvta a szerelem. Talán szebb lett? Igen is, nem is. Inkább nem. Sőt határozottan nem - ha szépségen a tisztán csodálatra méltót és boldogítón tökéleteset értjük, a nagyszerűség szobrát, amelyet karjainkba zárni mennyei lenne, de nem csábít erre, sőt föl sem kelti ezt a gondolatot, mert a legtisztább érzékhez, a szemhez szól, nem pedig a szájhoz és kézhez - amennyiben egyáltalán szól valamihez. Érzéki teljességében is az ilyen szépségben van valami elvont és szellemi: magáértvalósága és a jelenséget megelőző eszme hangsúlyozódik benne; a szépség nem nemének terméke és eszköze, hanem megfordítva: neme a szépség anyaga és szerszáma. Női szépség lehet a nőiségben megtestesült szépség, a nőiség mint a szépnek kifejezése. De mi történik, ha szellem és anyag viszonya megfordul, és női szépség helyett inkább szép nőiségről beszélhetünk, a nőiség lévén a kiindulás és főgondolat, és a “szép” a jelzője, ahelyett hogy a “női” volna a szépség jelzője? Mi történik, kérdezzük, ha a nem a szépséget anyagként kezeli, megtestesülvén benne, úgyhogy a szépség mint a nőiség kifejezése szerepel és hat? Világos, hogy ilyenkor egészen másfajta szépségről van szó, mint amit fönnebb ünnepeltünk - gyanús, hátborzongató szépségről, amely már-már a csúfhoz közelít, és amellett gonoszul a szép vonzásával és érzéki hatásával rendelkezik, mégpedig a nemiség erejénél fogva, amely a helyébe lép, fölváltja, és nevét is magának követeli. Ez tehát nem szellemi tisztességű szépség többé, mely a nőiségben nyilvánul, hanem olyan szépség, amiben a nőiség nyilvánul, a nemiség átütése, boszorkányszépség.

Ez a mindenesetre ijesztő szó nélkülözhetetlennek mutatkozik a változás jellemzésére, amelyen egy idő óta Mut-em-enet teste keresztülment. Megható és egyben izgató, gonosz és megragadó változás volt, boszorkányossá változás. Magától értetődik, e szó belső megvalósításától távol kell tartani a szipirtyószerűség képzetét - távol kell tartani, ismételjük, de azért jól tesszük, ha nem kapcsoljuk ki egészen. Bizonyos, hogy egy boszorkány nem okvetlenül szipirtyó. És mégis, a legelragadóbb boszorkánynál is megállapítható némi szipirtyószerűség, elkerülhetetlenül a képhez tartozik. Mut új teste a boszorkányosság, nemiség és szerelemvágy teste volt, tehát egy csöpp szipirtyószerű is vegyült belé, noha ez az elem legföljebb a tagok soványságának és bujaságának egymásra találásában nyilatkozott meg. Hamisítatlan szipirtyó volt például a fekete Tabubu, a festékestégelyek felügyelője, tömlőhöz hasonló keblével. Mut különben kecses-szűzies keblét viszont megszállottsága nagyon erőssé és pompássá fejlesztette, roppant szerelemgyümölccsé lett, melynek duzzadó előretörésébe némi halvány szipirtyószerűséget csupán az az ellentét lopott, amit törékeny lapockáinak soványsága, sőt kiaszottsága mutatott. Maga a váll finom, keskeny, szinte gyermekesen-megható volt, és a karok teltsége nagyon megapadt, csaknem vékonyak lettek. Egészen másként állt a dolog a combokkal, amelyek ismét, mondhatni: meg nem engedhető ellentétben a felső végtagokkal, kelleténél erősebbé és virágzóbbá fejlettek, olyanformán, hogy az az elképzelés, amint egy seprűnyélhez simulnak, amelyen meggörnyedve, vékony karocskákkal belékapaszkodva egy kiszáradt hátú és duzzadó keblű nő nyargal a magasba - ez az elképzelés, mondjuk, nemcsak közeli volt, hanem elháríthatatlanul föltolult. Ehhez járult még a fekete bodrokkal övezett arc, ez a nyerges orrú, beesett arc, amelyben már rég ott rejlett, de csak most jutott teljes kifejeződésre az az ellentét, mely csak itt érdemli meg igazán nevét: az egészen boszorkányos ellentét a szem szigorú, sőt fenyegetően sötét kifejezése és a mély zugú száj kígyózása között - ez a megkapó ellentét, mely csúcspontjára jutva, betegesen álarcszerű feszültséget adott az arcnak, amit valószínűleg az összeharapdált nyelvben égő fájdalom is erősített. Az okok között pedig, amiért beléharapott, ott szerepelt az is, hogy tudta, ettől selypíteni fog, mint egy ártatlan gyermek, és ez a gyermekselypítés talán megszépíti és elleplezi új testének önmaga előtt is jól ismert boszorkányosságát.

Gondolható, milyen elfogódottságot érzett e változás okozója a megpillantásánál. Csak ekkor ötlött föl benne a sejtelem, milyen könnyelműen cselekedett, amikor tiszta kis barátjának könyörgését eleresztette füle mellett, és nem kerülte inkább az úrnőt, hanem odáig engedte jutni a dolgot, hogy az hattyúi szűzből boszorkánnyá lett. Tudatára ébredt nevelőkúrája balgaságának, és most először kezdett derengeni benne, hogy viselkedése nem kevésbé bűnös új életének ebben a helyzetében, mint a testvérekkel szemben a régiben. Ez a belátás, amely sejtelemből idővel teljes megismeréssé érett, sok későbbit megvilágít.

Egyelőre rossz lelkiismerete és izgatott megindulása az úrnő átváltozásán szerelmes szipirtyóvá a mély hódolat, sőt imádat mögé rejtőzött, amellyel üdvözölte őt és beszélt előtte, miközben akarva, nem akarva tovább követte bűnösen ostoba gyógyító tervét és magával hozott számadástekercsek segítségével az ágyasház szükségleteiről és ellátásáról ilyen meg ilyen élelmi- és élvezeti szerekkel, továbbá szolgák elbocsátásáról és alkalmazásáról beszélt egy ideig. Ez megakadályozta, hogy rögtön észrevegye az úrnő nyelvének sebes fogyatkozását; mert az csak hallgatta túlzottan feszült arckifejezéssel, és csaknem semmit se szólt. De amikor leültek ostáblázni a szépen faragott játékasztalkához, ébenfa és elefántcsont nyugágyra az asszony, ökörlábú taburettre az ispán, fölállították a fekvő oroszlán alakú köveket, és megegyeztek a játékszabályokban, nem lehetett elkerülni, hogy József, még nagyobb zavarára, észre ne vegye az úrnő selypítését; és miután néhányszor észrevette, és nem kételkedhetett tovább, gyöngéden érdeklődni bátorkodott, és így szólt:

- Mi ez, úrnő, és mint lehet ez? Úgy rémlik, mintha kissé selypítenél beszéd közben?

És meg kellett hallani a választ, hogy az asszonynak “fál a nelve; éjszaka megfáldította és a nelvébe harapott, ne tölődjön vele az elöljáró”!

Így beszélt - beszédének fájdalmas hiányosságait és gyerekességeit a mi nyelvünkön adjuk vissza, nem az övén, de azon is megfelelőképp hangzott; és József, mély rémülettel, elhúzta a kezét a játéktól, és egyetlen követ sem akart addig megmozdítani, amíg az úrnő nem ápolja magát és nem vesz valami balzsamot a szájába, rögtön meg kell parancsolni a vajákos Hun-Anupnak, hogy keverjen gyógyító írt. Eni azonban mit sem akart tudni erről, és gúnyosan szemére vetette az ifjúnak, hogy kibúvót keres s meg akar hátrálni a játszma elől, amely mindjárt a megnyitásnál nagyon kedvezőtlenül alakult számára, úgyhogy víz alá kerül, s ezért a játék megszakításában és a gyógyszerésznél keres menedéket. Röviden, sebzett gyermekgügyögéssel és nyomasztó incselkedéssel ott tartotta a székén, mert nyelve tehetetlenségéhez akaratlanul jól illett kifejezésmódja, és egészen úgy beszélt, mint egy kisbaba, miközben szenvedő s feszült arcára az együgyű báj kifejezését akarta felölteni. Nem utánozzuk tovább, amint osztábláról és lépészről és menekvészről pöszmögött, mert azt a látszatot kelthetné, mintha ki akarnánk gúnyolni, amikor szívében halál volt, és egész büszkeségét és szellemi tisztességét készült odadobni túlságos vágyában, hogy testének tisztességét megnyerje érte, teljesülésében gyógyító álmának, amelyet álmodott.

Annak, aki e vágyat beléoltotta, ugyancsak halálosan elszorult a szíve, és joggal. Nem mert fölpillantani a tábláról, és ajka rángott, mert bántotta lelkiismerete. Mégis értelemmel játszott, nem tudott másként, s nehéz lenne megmondani, hogy ő uralkodott-e értelmén, vagy az rajta. Az asszony is húzgálta a köveket, fölemelte, letette, de olyan kótyagosan, hogy hamarosan nemcsak menthetetlenül és tökéletesen kikapott, hanem még észre sem vette és céltalanul továbblépegetett, míg József mozdulatlansága észre nem térítette, s aztán túlfeszült mosollyal meredt alá zűrzavaros vereségére. József a beteg pillanatnak értelmesen higgadt és udvarias szavakkal akart segítségére sietni, abban a téves hitben, hogy ezzel meggyógyíthatja, rendbe hozhatja s megmentheti; ezért nyugodtan így szólt:

- Elölről kell kezdenünk, úrnő, most vagy máskor, mert ez a játszma nem sikerült, bizonyára mert ügyetlenül nyitottam meg, és nem tudunk továbbjutni, amint látod: te nem, mert én nem, és én nem, mert te nem - mindkét részről elrontottuk a játékot, úgyhogy felesleges beszélnünk akár győzelemről, akár vereségről, mert mindkét játékosnak kijut mindkettő...

Az utóbbi szavakat már akadozva és színtelenül mondta, csak azért, mert már benne volt, s nem azért, mert a helyzet megmentését és megbeszélését remélhette, mivel közben már megtörtént a baj, és az asszony feje és arca Józsefnek az ostábla szélén fekvő karjára hanyatlott, úgyhogy arany- és ezüstpúderrel beporzott haja félretolta a nyugvó oroszlánokat a táblán, és az ifjú karját verdeste lázas dadogásának és kétségbeesett selypítésének forró lehelete, amit tiszteletből nyomorúsága iránt nem akarunk utánozni a maga beteg gyermekességében, de amely értelme vagy értelmetlensége szerint következőképp hangzott:

- Igen, igen, nem tudunk továbbjutni, nem jutunk tovább, elrontottuk a játékot, és nincs más hátra, mint megadnunk magunkat egymásnak, Ozarszif, te szép isten a messzeségből, te hattyúm és bikám, forrón és nagyon és örökké szeretett kedvesem, hogy vesszünk el együtt és elmerüljünk a kétségbeesett boldogság éjszakájába! Mondd, mondd hát és szólj szabadon, hiszen nem látod arcomat, mivel karodon fekszik, végre a te karodon, és elveszett ajkam húsodat és véredet súrolja, miközben kér és imádkozik hozzád, hogy valld meg szabadon, anélkül, hogy szemembe néznél, vajon megkaptad-e édes levélkémet, amelyet írtam neked, mielőtt nyelvembe haraptam, hogy ne kelljen elmondanom, amit írtam, és amit mégis el kell mondanom neked, mert úrnőd vagyok, és engem illet kimondani a szót, amelyet te nem mondhatsz ki, s amelyre már rég semmivé lett okból nem meríthetsz bátorságot. De én nem tudom, szívesen mondanád-e ki, ez az én szívbéli fájdalmam, mert ha tudnám, hogy nagyon szívesen mondanád, ha tehetnéd, akkor boldogan letépném ajkadról a szót, és kimondanám mint úrnő, noha csak selypítve és susogva, arcomat karodba rejtve. Mondd, megkaptad a törpétől levelemet, amelyben megírtam, és elolvastad benne? Örültél, hogy látod kézjegyemet, és véred lelked partjára csapott-e mind, a boldogság hullámaként? Szeretsz-e, Ozarszif, szolgaalakot öltött isten, égi sólymom, ahogy én szeretlek, már rég, már rég gyönyörben és kínban, és ég-e véred az enyém után, mint ahogy enyém ég a tiéd után, úgyhogy meg kellett festenem a levelet hosszú harc után, megigézve arany válladtól és attól, hogy mindenki szeret, mindenekelőtt azonban isteni pillantásodtól, amely elváltoztatta testem, és kebelemet szerelemgyümölccsé növelte? Hálj velem! Add, add nekem ifjúságod és szépséged, és én olyan gyönyört adok érte, amilyent álmodban sem érzel, tudom, mit mondok! Tapadjon össze fejünk és lábunk, hogy szertelenül jó dolgunk legyen, és haljunk egymásba, mert nem bírom tovább elviselni, hogy itt és ott éljünk, külön-külön!

Így beszélt az asszony, egészen elragadtatva; és nem utánoztuk, miként hangzott könyörgése a valóságban széthasadozott nyelvének selypítése folytán, miközben minden egyes szótag fájón hasított belé, ám ő mégis az egészet egy szuszra selypítette el József karján, mert a nők sok fájdalmat elviselnek. De tudni kell, el kell képzelni és most már örökre megjegyezni, hogy a félreismerés szavát, a hagyomány tömör szavát, nem ép szájal és felnőttként mondta ki, hanem fájdalmas nyilallások közepette és a kisgyermek nyelvén, úgyhogy így pöszmögött: “Hájj vejem!” Mert azért bánt el úgy nyelvével, hogy így legyen.

És József? Ott ült és átgondolta a hét okot, átgondolta előre és hátra. Hogy vére nem csapott széles hullámban lelke partjára, azt nem állítjuk, de hét ellenok volt, s mind keményen helytállt. Dicséretére legyen mondva, nem hivatkozott rájuk, és nem játszotta a fölháborodottat a boszorkánnyal szemben, amiért megkísértette, hogy összetűzzön Istennel, hanem szelíd és jó volt hozzá, és szerető tisztelettel próbálta vigasztalni, noha, amint mindenkinek be kell látnia, ez nagyon veszedelmes volt rá nézve; mert hol végződik a vigasztalás ilyen esetben? Még karját sem húzta el nyersen a suttogás párás tüze és az ezzel járó ajaklökések elől, amelyek karjára hulltak, hanem nyugodtan ott hagyta, ahol volt, míg az asszony el nem dadogott mindent, s kicsit még tovább is, így szólván:

- Úrnő, az istenért, mit keres arcod itt, és mit beszélsz seblázadban! Térj magadhoz, kérlek, elfeledkezel magadról és rólam! Mindenekelőtt: a szobád nyitott, gondold meg, megláthatnak bennünket, egy törpe vagy egy teljestermetű, és kileshetik, hol van fejed... bocsáss meg, nem tűrhetem, ha megengeded, el kell hogy vonjam karom, és megnézem, hogy odakinn...

Úgy tett, amint mondta. Mut azonban, nagy hévvel, ugyancsak fölemelkedett a helyéről, ahonnan eltűnt József karja, és magasra nyúlva, villámló szemmel és hirtelen telizengésű hangon olyan szavakat kiáltott, amelyek megtaníthatták rá a szolgát, kivel van dolga, és mit várhat attól, aki az imént még összetörten könyörgött, most pedig mintha karmait emelte volna nőstény oroszlánként, és pillanatnyilag még csak nem is selypített; mert ha akarta s vállalta a fájdalmat, kényszeríteni tudta nyelvét, s így hibátlan kiejtéssel, vadul kiáltotta:

- Hadd legyen nyitva a csarnok és nyitva a kilátás az egész világ előtt rám és rád, akit szeretek! Félsz? Én nem félek sem istenektől, sem törpéktől, sem emberektől, hogy együtt látnak veled, és kikémlelik közösségünket. Hadd jöjjenek, csak jöjjenek seregestül, és lássanak! Rongyként lábukhoz vetem félénkségemet és szemérmemet, mert egyik sem más előttem: rongy és hitvány lom a mi kettőnk közösségéhez és lelkemnek mindent feledő nyomorúságához képest! Én félnék? Magam vagyok csak félelmes szerelmemben! Ízisz vagyok, és aki felénk néz, ahhoz odafordulok tőled, és oly félelmetes pillantást vetek rá, hogy halálra sápad azon nyomban!

Így beszélt Mut, a nőstény oroszlán, egészen megfeledkezve sebéről és a fájdalom nyilallásáról, amit minden egyes erőszakos szó okozott. De József összehúzta a függönyt az oszlopok közt, a szobák előtt, és így szólt:

- Hadd legyek meggondolt helyetted, mert én előre tudom, mi lenne itt, ha kikémlelnének, és számomra szent kell hogy legyen az, amit te oda akarsz vetni a világnak, amely nem méltó rá, s arra sem méltó, hogy meghaljon pillantásod dühétől.

De amikor az elfüggönyözés után ismét odalépett az asszonyhoz a szoba homályában, az nem volt már nőstény oroszlán, hanem ismét selypítő gyermek, és amellett ravasz, mint a kígyó, ellene fordította, amit tett, és édesen rebegte:

- Bezártál minket, te gonosz, s árnyékba borítottál a világ előtt, hogy ne védhessen meg rosszaságodtól? Ah, Ozarszif, milyen rossz vagy, hogy olyan kimondhatatlan fájdalmat okoztál nekem, és úgy elváltoztattad testemet és lelkemet, hogy nem ismerek többé magamra! Mit szólna hozzá anyád, ha tudná, mit teszel az emberekkel, s mit művelsz velük, hogy nem ismernek magukra? Ilyen szép és ilyen gonosz lenne az én fiam, és benned kell látnom az én szép, gonosz fiamat, a napfiút, akit szültem, és aki délben összeteszi fejét és lábát anyjáéval, hogy újból nemzze vele önmagát? Ozarszif, szeretsz-e, miképp az égen, úgy a földön is? Lelkedet festettem-e le, miközben a cédulát festettem, amelyet hozzád küldtem, és megborzongtál-e szíved mélyéig, amikor olvastad, mint ahogy én is végtelen kéjben és szégyenben borzongtam, amikor írtam? Ha elámítsz száddal, és fejed és szíved úrnőjének nevezel, hogyan érted ezt? Azért mondod, mert így illik, vagy igazán bensőségesen? Valld be itt a homályban! A kétség kínjának annyi éjszakája után, amelyen egyedül feküdtem nélküled, és vérem tanácstalanul kiáltott érted, meg kell hogy gyógyíts, és meg kell hogy válts, én választottam; ismerd be, a szép hazugság szavával szóltál, hogy ezzel megvalld az igazságot, hogy szeretsz!

József: Legnemesebb asszony, nem úgy... Igen, úgy, amint mondod, csak kíméld magad, ha kegyes vagy hozzám, amint hinni szeretném, kíméld magad, és kímélj engem, ha kérnem szabad, mert elviselhetetlenül hasogatja szívemet, amint sebzett nyelved szavakra kényszeríted ahelyett, hogy balzsamban pihentetnéd - s mily kegyetlen szavakra! Hogyan is ne szeretnélek téged, téged, úrnőm? Térdre borulva szeretlek, és térdemen kérlek, hogy irántad való szeretetemnek ne kutasd ily kegyetlenül alázatát és bensőségét, jámborságát és édességét, hanem hagyd kegyesen kifürkészhetetlenül elemeit, amelyek együtt alkotják a gyöngéd és drága egészet, s ez nem érdemli meg, hogy a kutató kegyetlenség szétválassza és szétsodorja, mert kár lenne érte! Nem, légy türelemmel, s hadd mondjam végig... Különben olyan szívesen hallgatod, ha beszélek előtted egy vagy más ügyben, hallgass hát meg jóságosan ebben is! Mert a jó szolga szereti urát, ha csak valamennyire is nemes, s ez rendben van. De ha most az úr nevéből az úrnőé és egy kedves asszonyé válik, édesség és nyájas bensőség hatol belé a változás folytán, és a szolga szeretetét is áthatja ez a nyájasság - alázat és édesség, azaz imádó gyöngédség az, amit “bensőségnek” neveznek, és átkozott a kegyetlen, aki szétsodró kutatással és szeme gonosz pillantásával megbántja, ne váljon üdvére! Mindenesetre azért nevezlek fejem és szívem parancsolójának, mert így kívánja a szokás és így illik, szólásszerűen teszem. De hogy milyen édes a szólás számomra, s mily szerencse fejemre és szívemre nézve, hogy így illik, azt borítsa gyengéd hallgatás, s legyen titok. Vajon kegyes és elég bölcs-e tőled, hogy hallgatni nem tudón megkérdezel, miként értem, és ha felelek, csak hazugság és bűn között lehet választásom? Hamis és kegyetlen választás ez, nem akarom ismerni! És amire térdre hullva kérlek, az, hogy légy jó és kegyes a szív életéhez!

Az asszony: Ó, Ozarszif, szörnyű vagy szavaid szépségében, amely az emberek szemében isteninek mutat, és mindenkit megnyer számodra, engem azonban kétségbeesésbe taszít ügyességével! Rettentő isten az ügyesség, a szellem és a szépség gyermeke - a borúsan szerető szív számára halálos elragadtatás! Hallgatni-nem-tudásnak szidod bensőséges kérdésemet, de milyen hallgatni-nem-tudó vagy te ékesszóló válaszodban - holott a szépségnek hallgatnia kellene, és a szív kedvéért nem beszélni, hallgatásnak kellene lenni a szép körül, mint az abodui szent sír körül, mert a szerelem hallgatag, mint a halál, éppen a hallgatásban egyek, és a beszéd sérti őket. Bölcs kíméletet kívánsz a szív élete iránt, és láthatólag az ő pártján vagy ellenem és szétsodró kutatásom ellen. De ez fordított világ, mert éppen én vagyok az nyomorúságomban, aki a szív életéért küzdök, miközben lázasan kutatom! Mit is tehetnék mást, kedvesem, és hogyan segíthetnék magamon? Úrnőd vagyok neked, az én uramnak és üdvözítőmnek, akiért égek, és nem kímélhetem szívedet, sem szeretetedet nem hagyhatom kifürkészetlenül, mert kár érte. Kutató kegyetlenséggel kell rátámadnom, mint a szakállas férfi támad a gyönge szűzre, aki nem ismeri magát, és ki kell csikarnom alázatától a megadást és jámborságától a kéjt, hogy fölbátorodjék, és benne támadjon az a gondolat, hogy velem hálj, mert ebben foglaltatik a világ minden üdve, hogy ezt tedd velem, a boldogság vagy pokolkín kérdése ez. Pokolkín lett számomra, hogy tagjaink külön vannak itt és ott, és ha csak a térdedről beszélsz, amelyen állva kérsz engem, nem tudom, mire, kimondhatatlan féltékenység fog el térded miatt, hogy a tiéd és nem az enyém is, és közel kell lennie hozzám, és velem kell hálnod, vagy meghalok és elpusztulok!

József: Édes gyermekem, ez nem lehetséges, térj észre, ha szolgádnak kérnie szabad, és ne fúrd magad ebbe a gondolatba, mert komolyan kárhozatos! Túlságosan fontos, betegesen fontos neked, hogy ez megtörténjék, hogy por a porral együtt legyen, mert pillanatnyilag talán édes lenne, de hogy megérné a gonosz következményeket, és mind a bánatot, ami utána jön, azt csak esztelenségedben hiszed a tett előtt, lázas ítélettel. Lásd, ez nem jó, és senkinek sem válhat javára, ahogy rám támadsz szakállas módon, és mint úrnő kéjt követelsz szeretetemtől; ebben iszonyúság van, és nem illik a mi napjainkhoz. Mert szolgaságom még nem süllyesztett annyira, és az a gondolat, amelyre fölhívod figyelmemet, nagyon jól támadhat bennem is - nagyon is jól, biztosítalak, csak éppen nem szabad megvalósítanunk, nem egy okból, egynél sokkal több okból, egész halom okból, annyiból, mint amennyi a csillag a bika képében. Értsd meg jól: nem szabad beleharapnom a drága almába, amelyet kínálsz, hogy gonoszságot együnk, és mindent elrontsunk. Ezért beszélek, és nem hallgatok, nézd el nekem jóságodban, gyermekem; mert mivel nem szabad veled hallgatnom, beszélnem kell, és a vigasztalás szavait keresnem, hiszen, drága úrnő, minden gondom a te vigasztalásod.

Az asszony: Késő, Ozarszif, már késő a te számodra és mindkettőnk számára! Nem vonulhatsz többé vissza, és én sem tehetem, eggyé olvadtunk. Nem függönyözted-e el a szobát, és nem zártál-e bennünket együvé a homályba a világ előtt, úgyhogy egy párrá lettünk? Nem mondod-e már: “mi” és “minket”, “megláthatnak bennünket”, s nem vonod-e magad és engem édes egységgé e gyönyörű szavacskákban, e szójeleiben minden gyönyörnek, amit ígérek neked, s ami már bennünk beteljesült, úgyhogy a megvalósítás nem ad többé semmi újat, miután kimondtuk: “mi”, mert már titkunk van egymással a világ előtt, s kettesben elvonultunk előle titkunkkal, így hát nincs más hátra, mint hogy megvalósítsuk...

József: Nem, hallgass, gyermek, nem így van, és erőszakot követsz el a dolgokon, ellent kell mondanom! Hogyan, önfeledtséged kényszerít, hogy becsületed kedvéért elfüggönyözzem a szobát, s ne láthassák az udvarról, hol a fejed - és te most úgy forgatod, hogy már minden mindegy, és mintha már meg is történt volna, mert titkunk van, és be kellett vele zárkóznunk? Ez nagyon igazságtalan, mert nekem semmi titkom nincs, csak a tiédet fedezem: csak ebben az értelemben kerülhet szóba “mi” és “minket”, és ezzel egyáltalában semmi sem történt, aminthogy a jövőben sem szabad semminek történnie egy egész csillagképnyi sokaságú okból.

Az asszony: Ozarszif, édes hazug! Nem akarod tudomásul venni közösségünket és titkunkat, holott az előbb magad vallottad be, hogy amit kéjt keresve megvilágosítottam előtted, azt magadtól is világosan látod? Erre mondod, gonosz, hogy nincs titkod velem a világ előtt? Nem ugyanúgy gondolsz-e rám, mint ahogy én gondolok rád? Hát még miként gondolnál rám és arra, hogy hamarosan velem hálsz, ha tudnád, milyen kéj vár rád az égi istennő karjában, aranyos napfiú! Hadd mondjam el hát és hadd ígérjem füledbe, elrejtve a világ elől, mély homályban, mi vár rád! Mert sohasem szerettem még, és sohasem fogadtam férfit ölemre, soha a legkevesebbet sem adtam oda szerelmem és gyönyörűségem kincséből, hanem egészen neked tartottam meg a teljes kincset, és szerfölött gazdaggá teszlek vele, ahogyan álmodni sem tudnád. Figyelj rá, mit súgok: érted alakult s változott át testem, Ozarszif, s lett szerelemtestté tetőtől talpig, úgyhogy ha velem hálsz és nekem ajándékozod ifjúságodat és szépségedet, nem fogod elhinni, hogy földi asszonnyal hálsz, hanem, szavamra, az istenek kéjét fogod érezni az anyával, feleséggel és nővérrel, mert lásd, ez vagyok én! Én vagyok az olaj, amely sót kíván tőled, hogy a lámpa magasra lobogjon az éjszakai ünnepen! Én vagyok a mező, amely szomjúságában érted kiált, férfiúi nedvvel hömpölygő áradat, anyád bikája, hogy duzzadva lépj fölébe, és egyesülj velem, mielőtt elhagynál, szép isten, s nálam felejtsd lótuszkoszorúdat a nedves mélyben! Hallgasd csak, hallgasd, mit súgok! Mert minden szavammal mélyebben vonlak közös titkunkba, s már rég nem vonulhatsz vissza, egyek vagyunk a legmélyebb titokban, úgyhogy semmi értelme elutasítanod azt, amit megvilágosítok előtted.

József: De kedves gyermekem! Bocsáss meg, így nevezlek, mert mindenesetre most már közös titkunk van zavarodottságod folytán, amely miatt éppen el kellett függönyöznöm a szobát, de megvan a maga jó oka, hétszeres oka, hogy elutasító választ kell adnom arra, amit csábítón világossá teszel előttem, mert mocsaras mélység, ahová csábítani akarsz, s ahol burjánzik ugyan az üres nád, de nem terem kenyér, és ha belőlem házasságtörő szamarat akarsz csinálni, magadból pedig tüzes szukát, hogyan is ne védenélek akkor magad ellen, s hogyan ne őrizkedném a megalázó átváltozástól? Gondold meg, mi lenne, ha bűnünk utolérne és fejünkre szállna? Engedjem odáig jutni a dolgot, hogy megfojtsanak, és szerelemtestedet a kutyák elé vessék, vagy legalábbis az orrodat levágják? El sem lehet képzelni. A szamárnak pedig számtalan ütleg jutna, ezer botütés ostoba becstelenségéért, ha ugyan nem a krokodilusnak adnák. Ezek a fenyítések várnának ránk, ha tettünk fölibénk kerekedne.

Az asszony: Ah, gyáva fiú, ha csak álmodni tudnád is, milyen sűrített kéj vár rád mellettem, nem gondolnál azon túl, és kinevetnéd az esetleges büntetéseket, amelyek, akárhogy mérlegeljük, semmiféle arányban nem állnak ahhoz, amit velem élveznél!

- No látod, kedves barátnőm - mondta József -, mennyire lealáz zavarodottságod, s átmenetileg az emberméltóság alá alacsonyít; mert ennek előnye és kiváltsága éppen az, hogy a pillanaton túl gondol, és mérlegeli, mi következik utána. Nem is félek csöppet sem...

Az elhomályosított szobában álltak szorosan egymás mellett, és fojtott hangon, de lázasan beszéltek egymáshoz, mint akik valami nagyon fontos dolgon vitatkoznak, magasra vont szemöldökkel és fölindult, kipirult arccal...

- Nem is félek, csöppet sem - folytatta József - a téged vagy engem érő esetleges büntetéstől, ez a legkevesebb. Hanem Peteprétől, a mi urunktól, tőle magától félek, és nem büntetésétől, mint ahogy Istentől sem a rossz miatt félünk, amivel sújthat, hanem önmaga miatt, istenfélelemből. Tőle kaptam minden fényemet, s ami vagyok a házban és országban, azt mind neki köszönhetem - hogyan merészelnék hát elébe lépni és szelíd szemébe tekinteni, miután veled háltam, még ha nem is kellene büntetésétől félnem? Hallgass rám, Eni, és szedd össze eszedet, az istenért, értsd meg, mit mondok, mert szavaim fönnmaradnak, és ha történetünk elterjed és az emberek szájára kerül, idézni fogják ezeket. Mert minden, ami történik, történetté válhat és “szép beszélgetés”-sé, és könnyen lehet, hogy mi is közös történetben vagyunk. Azért vigyázz magadra, és csínján bánj mondáddal, hogy ne légy benne rémalak és a bűn anyja! Sok és bonyolult dolgot mesélhetnék, hogy ellenálljak neked és a tulajdon vágyamnak; de az emberek szája számára, amennyiben odakerül, csak ezt a néhány hiteles-együgyű szót mondom, amelyet minden gyermek megérthet, és így szólok: íme, az én uram mindent az én kezemre bízott, és nincsen olyan nagy az ő házában, amit tőlem megtiltott, hanem csak téged, mivelhogy te felesége vagy. Hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot, és hogyan vétkezném az Isten ellen? Ezeket a szavakat mondom néked minden időkre a kéj ellen, amit egymásban találnánk. Mert nem vagyunk egyedül a világon, hogy egyszerűen élvezhetnénk egymás húsát és vérét, hanem itt van Petepré is, a mi nagyurunk az ő magányosságában, akit nem bánthatunk meg, ahelyett hogy lelki szolgálatát látnánk el, ilyen cselekedettel, érzékeny méltóságát meggyalázva és a szövetséget megtörve. Gyönyörünknek útjában áll, és ezzel vége.

- Ozarszif - suttogta az asszony selypítve, egészen közel hozzá, és nekikészülődött, hogy javaslatot tegyen -, Ozarszif, drágám, akinek rég titka van már velem, hallgass rám, és értsd meg jól a te Enidet... Meg fogom őt...

Ez volt az a pillanat, amelyben igazában kitűnt s napfényre derült, miért és mi végett harapott Mut-em-enet tulajdonképpen nyelvébe, és milyen rég előkészített választ akart megható gyámoltalansággal és fájdalmas kedvességgel elselypíteni: nem főképp és végképp csak az ajánlat szavát - vagy ha főképp, de nem végképp, mert a végső és tulajdonképpeni, amiért ezt tette és elkövette, hogy úgy beszéljen, mint egy kicsi gyerek, az a barátságos javaslat volt, amelyet e percben tett, kék eres, tarka gyűrűs kezének szép műremekét József vállára téve, kezére pedig arcát hajtva, miközben édesen, előretolt ajakkal selypítette:

- Med fodom őt ölni.

József hátrapattant, mert gyermekességében szörnyű volt e szó, sohasem gondolta volna és sohasem tette volna föl az asszonyról, noha csak az imént látta oroszlánkarmait emelődni, és hallotta lihegését: “Borzalmasan egyedül vagyok!”

- Medölhetjük őt - hízelgett a nő, a hátráló után simulva - ész ejtehetjük az útbój, mi van abba, sólymocskám? Semmi tekintetben nincs ebben semmi, mert mit gondolsz, nem csinál-e Tabubu egy hunyorításomra színtelen főzetet vagy titkos erejű kristályport, hogy kezedbe adjam, s te borába szórod, amelyet iszik, hogy húsát melegítse, ám ha megissza, észrevétlenül kihűl, és hála a néger föld konyhaművészetének, senki sem vesz észre rajta semmit, s nyugatra hajóznak vele, úgyhogy eltűnik a világból, és gyönyörűségünknek mi sem áll többé útjába? Engedd ezt megtennem, kedvesem, és ne szegülj ellene egy ilyen ártatlan rendszabálynak! Nem halott-e húsa amúgy is már életében, s van-e valami haszna e világon, vagy csak burjánzik mint haszontalan tömeg? Hogy mennyire gyűlölöm ezt a lomha húst, mióta szívemet érted marcangolja a szerelem, s tulajdon húsom szerelemtestté lett, azt nem tudom elmondani, csak elsikoltani. Ezért, édes Ozarszif, oltsuk ki melegét, egyáltalában semmi sincs abban. Vagy jelent számodra valamit, ha egy üres ördöggombát leütsz botoddal, egy undok pöfeteget és taplót? Ez nem cselekvés, csupán hanyag mozdulat... Ha pedig sírba hull, s a ház megszabadul tőle, akkor szabadok és magunk leszünk, boldog szerelemtestek, menten minden függéstől, s tekintet és következmények nélkül ölelhetjük egymást, száj a szájon. Mert helyesen mondod, istenfiú, hogy útjában van gyönyörünknek, és nem szabad vele megbántanunk, méltánylom aggodalmadat. De éppen ezért lásd be mégis, hogy ki kell oltanunk melegét, és eltennünk őt láb alól, hogy ne legyen ok az aggodalomra, s többé ne bántsuk meg ölelésünkkel! Nem érted, kicsikém? Képzeld csak el, milyen nagy lesz boldogságunk, ha lehull s nincs többé a pöfeteg, s mi egyedül maradunk a házban, te pedig ifjúságodban a ház ura lész. Te leszel az, mert én vagyok az úrnő, s aki az úrnővel hál, az az úr. S gyönyört iszunk éjszaka, és nappal is együtt pihenünk bíborpárnánkon nárdusillatban, miközben koszorús fiúk és leányok pengetik előttünk a húrokat, és bájos fintorokat vágnak, mi pedig szemlélődve s fülelve álmodozunk az éjről, amely eltelt, s arról, amely következik. Mert én odanyújtom neked a serleget, amelyből aranyperemének egyugyanazon helyén iszunk, s miközben iszunk, mindkettőnk szeme arról a kéjről beszél, amit tegnap éjjel élveztünk, és arról, amit ma éjszakára tervezünk, és lábunk összesimul...

- Nem, figyelj, Mut, a sivatag völgyében! - mondta erre József. - Szabadíts meg gonosz szavaidtól... Itt azonban tulajdonképpen az kell, hogy én szabadítsalak meg téged a gonosztól, amely belőled szól, és amely nyilvánvalóan megszállott, nem lehet másként! Nem törődsz mondáddal, meg kell vallani, és minden időkre szajhát csinálsz magadból, kinek neve “a bűn anyja”. Gondold meg, hogy talán, sőt valószínűleg közös történetben vagyunk, és szedd össze magad egy kicsit! Nekem is, látod, össze kell szednem magam kéjes unszolásod ellen, noha ezt megkönnyíti számomra a rémület, amelyet őrült ajánlatod kelt bennem, hogy megöljük Peteprét, az én uramat és a te címzetes férjedet. Ez iszonyú! Még csak az hiányzik, hogy azt mondd, együtt vagyunk a titokban, mert belevontál gondolatodba, és az most már, sajnos, az enyém is. De gondom lesz rá, hogy megmaradjunk a gondolatnál, és ne tegyük történetté. Kedves Mut! Sehogy sem tetszik nekem az az élet, amelyet magad mellett szánsz nekem itt a házban, miután megöltük urát, hogy egymást élvezhessük. Ha elképzelem, miként lakozom veled a gyilkosság házában mint szerelemrabszolgád, és uraságomat onnan nyerem, hogy az úrnővel hálok, meg kell vetnem magam. Ne viseljek mindjárt bisszuszból szőtt női ruhát, és majd minden éjjel odarendelsz magadhoz kéjelegni engem, a fióka-urat, aki megölte veled az atyát, hogy az anyával hálhasson? Mert pontosan így lenne: Potifár az én uram, atyám nekem, és ha veled laknék a gyilkosság házában, olyan lenne, mintha anyámmal laknék. Ezért kedves, jó gyermekem, a legbarátságosabban kérlek, vigasztalódj, és ne szánj nékem ilyen nagy gonoszságot!

- Bolond! Gyermeteg bolond! - felelte az asszony énekhangon. - Milyen kisfiúsan viselkedsz szerelmi félénkségedben, amelyet meg kell törnöm hódító úrnőként! Mindenki anyjával hál, nem tudod? A nő a világ anyja; fia a férfi, és minden férfi anyjával nemz. Kezdetbelieken kell kezdenem? Ízisz vagyok, a nagy anya, és keselyű-fejfedőt viselek! Mut az anyanevem, és te is meg fogod nevezni magadat, bájos fiú, az édes nemző világéjszakában...

- Nem, nem! - mondott ellent József hevesen. - Nem helyes, amit gondolsz és kijelentesz; helyesbítenem kell véleményedet! A világ atyja nem anya fia, és nem valamely úrnő szerelméből úr. Az övé vagyok, és az ő színe előtt élek, mint az atya fia, és egyszer s mindenkorra kijelentem: nem akarok ilyen módon vétkezni Isten ellen, az Úr ellen, akié vagyok, hogy meggyalázzam és megöljem az atyát, és egyesüljek az anyával, szégyentelen vízilóként... Gyermekem, ezzel távozom. Kedves úrnő, engedelmedet kérem. Nem akarlak zavarodottságodban magadra hagyni, bizonnyal nem. Szavakkal foglak vigasztalni és megenyhíteni, amennyire csak tudlak, mert ezzel tartozom neked. Most azonban engedelmet kell kérnem tőled és távoznom, hogy gondját viseljem uram házának.

S ezzel otthagyta. Mut még utánakiáltott:

- Azt hiszed, megszabadulhatsz tőlem? Azt gondolod, megmenekültünk egymástól? Tudod, tudok már a te féltékeny Istenedről, akinek jegyese vagy, és akinek koszorúját hordod! De én nem félek az idegentől, és szét fogom szaggatni koszorúdat, akármiből is van, téged pedig borostyánnal koszorúzlak helyette és szőlővenyigével szerelmünk anyaünnepére! Maradj, drágám! Maradj, szépek szépe, maradj, Ozarszif, maradj! - És elhanyatlott és sírt.

József széthúzta a függönyt, és gyorsan útjára ment. A függöny redői közé azonban, amint kiléptekor szétcsapta jobbra és balra, egy-egy törpe csavarodott, az egyiknek neve Dudu, a másiké Manócska-Sepszesz-Bész; mert itt találkoztak össze, két oldalról lopakodva, és ott álltak egymás mellett a résnél, egyik kezükkel térdükön, a másikkal fülük mögött, buzgón hallgatózva, egyik gonoszságból, másik reszkető félelemből, és közben-közben egymásra vicsorogtak, és kölcsönösen fenyegetőztek öklöcskéjükkel, hogy elzavarják egymást innét, ami nem kevéssé akadályozta őket a leskelődésben; de helyéről egyik sem tágított.

Most József háta mögött, kigabalyodva a redők közül, sziszegve rontottak egymásnak; öklöcskéjüket halántékukhoz emelték, és elfúlt dühvel szórták a szitkot egymásra, halálos gyűlölettel ellenséges törpeségükben és természetük különbözősége folytán.

- Mi keresnivalód van itt? - fújt az egyik, Dudu, Cezet férje. - Te farmatring, te kukac, te csökevész görcs! Ide kell lopakodnod a hasadékhoz, ahol csupán nekem van keresnivalóm jog és kötelesség szerint, és nem mozdulsz egy tapodtat sem, akármint figyelmeztetlek, hogy tűnj el innét, te ebihal és szomorú füstölt hering! Úgy elagyabugyállak, hogy holtan maradsz itt, te pondró, te szörnyszülött, te nyomorult féreg! Itt kell ólálkodnod és leskelődnöd, te vakarcs, és falaznod uradnak és nagy barátodnak, a széppofájúnak, a nádifattyúnak, a hitvány zsibárunak, amelyet idehoztál a házba, hogy meggyalázza, és fölülkerekedjék benne az országok szégyenére, s végül még az úrnőt is szajhává tegye...

- Ó, ó, te tekergő, te címeres, ármányos szörnyeteg! - cirpelte a másik, és pofácskáján ezer ráncot szántott a düh, a balzsamkúp félrecsúszott fején. - Ki fülel és leselkedik itt, hogy kikémlelje, amit ördögi módon maga indított el hajtogatva és bujtogatva, és most itt gyönyörködik a hasadéknál a nagyok kínjában és bajában, hogy mint mennek tönkre szégyenletes terve szerint, ki más, mint te, ocsmány tökfejű, nagyszájú és nyársat nyelt lovag - aj, aj, ah, ah! Te madárijesztő és ugrifüles, világcsúfja, akin minden törpe, csak egy óriás, te két lábon járó hímvessző, undok kurafi...

- Várj csak! - viszonozta amaz tajtékozva. - Várj csak, te senkifia és semmiházi, te üres dió, haszontalan bibasz! Ha nem kotródsz azonnal innen, ahol Dudu őrködik és vigyáz a ház becsületére, ezen nyomban megcsúfollak férfibunkómmal, te nyomorult keszegvalagú, hogy megemlegeted! És hogy milyen csúfság vár rád, féreg, ha most megyek Petepréhez és besúgom neki, mi történik itt a homályban, és micsoda szavakat suttog az ispán az úrnőnek az elfüggönyözött szobában, az külön tekercsen van fölírva, s majd olvashatod nemsokára! Mert te hoztad őt a házba, a semmirekellőt, és kicsi okoskodással addig locsogtál a boldogult ispán előtt és dicsekedtél emberen és árun és emberárun átlátó törpe éleslátásoddal, míg ő intelem ellenére megvásárolta a rongyosoktól a rongyot, és alkalmazta a házban, hogy meggyalázza az úrnőt, és Fáraó nagy heréltjét fölszarvazza. Te vagy a bűnös ebben a disznóságban, elsősorban eredendően te! Méltó vagy a krokodil torkára, s hogy elébe tálaltassál mint köríték és ínyencfalat, amikor fölszolgálják majd neki kebelbarátodat, kékre verve és megkötözve...

- Ah, te ocsmány rágalmazó - rikácsolt Manócska reszketve és egészen ráncosan a dühtől -, te mocskos szájú, akinek szavai nem az eszéből jönnek, hanem egészen máshonnan szállnak föl, és tajtékzó moslék valamennyi! Csak merj hozzám nyúlni, és próbáld csak a legkisebb csúfságot ejteni rajtam, szegény töpörtyűn, majd megérzed körmöcskéimet dugópofádon és szemgödrödben, mert élesek, és a tisztának is van fegyvere a lator ellen... Én, a kicsike lennék oka a bajnak és nyomorúságnak odabent? Az a gonosz dolog, az a sóvár nyomorúság az oka, amiben úgy peckeskedsz jártasságoddal, amit ördögien irigységed és gyűlöleted szolgálatába állítottál, hogy barátomnak, Ozarszifnak csapdája legyen. De hát nem látod-e, te kanegér, hogy pórul jártál, és hogy az én szépem nem esett bűnbe? Ha már leselkedned kellett, nem vetted észre, hogy olyan állhatatos volt, mint akit a misztériumokba avatnak, és hősként helytállt mondájáért? Mit figyeltél meg egyáltalában a hasadéknál és mit leshettél ki fültanúként, amikor minden törpefinomság kiveszett belőled, és kakaskodásod teljesen eltompította eszedet? Szeretném tudni, mit akarsz, és mit tudsz besúgni az úrnak Ozarszifról, amikor süket leffentyűid bizonyára semmi okosat sem fogtak föl figyelőhelyeden...

- Ohó! - sivította Dudu. - Cezet férje még fölveszi veled a versenyt, hitvány pimasz, finom hallás és élesfülűség terén, hát még ha arról van szó, amiben olyannyira járatos, és amiből te, cirpelő csökevény, mit sem értesz! Nem turbékolt és enyelgett eleget odabenn a finom párocska, nem dürögött és ficánkolt szerelmi viszketegében? Ehhez én értek, és nagyon jól megfigyeltem, hogy a rabszolga “kedves gyermekem”-nek és “drágám”-nak nevezte az úrnőt, ez pedig azt “sólyom”-nak és “biká”-nak a legédesebb hangon, és hogy minden részletre nézve megegyeztek, miként élvezi majd egyik a másiknak húsát és vérét. No, látod-e, hogy Dudu megállja a helyét mint fültanú? De a legértékesebb, amit kihallgattam a hasadéknál, az, hogy gerjedelmükben összeesküdtek Petepré halálára, és kitervelték, mint ütik le bottal...

- Hazudsz! Hazudsz! Láthatod, hogy csupán durva esztelenséget vettél ki leshelyeden, és kétségtelen félreértés, amit Peteprével közölni akarsz kettőjükről! Mert az én ifjú barátom merő jóságból és nyájasságból nevezte gyermekének és barátnőjének az úrnőt, hogy vigasztalja zavarodottságában, és jámboran megtagadta és visszautasította, hogy akár csak egy ördöggombát is leüssön botjával. Egyenesen csodálatra méltóan viselkedett korához képest, és ennyi kéjes unszolás ellenére mindeddig a legkisebb foltot sem engedte történetére esni...

- És azért azt hiszed, sárgacsőrű - támadt rá Dudu -, hogy most már nem tudom bepanaszolni és tönkretenni az úrnál? Ez éppen a finomság és az én tromfom a játékban, amelyből te, fajankó, mit sem értesz, hogy egyáltalában nem fontos, miként viselkedik a taknyos, kissé jámborabban vagy paráznábban, hanem minden azon múlik, hogy az úrnő fülig belé van bolondulva és gabalyodva, és semmi sem kívánatosabb neki a világon, mint hogy vele csókolózzék - már ez magában is halál, és akármit tesz, meg nem menekülhet. A rabszolga, akibe az úrnő belehabarodik, máris és mindenképp a krokodilusé, ez a tőr és ez a csapda. Mert ha hajlandó az úrnővel csókolózni, már kezemben is van. Ha pedig vonakodik, ezzel csak tüzeli az asszony hóbortját, és egyre rosszabbá teszi, úgyhogy így is, úgy is a krokodilusé lesz, de legalábbis a borbélykésé, amely majd elveszi kedvét a csókolózástól, és az úrnőt kigyógyítja hóbortjából szerelmesének megkurtításával...

- Ah, te elvetemült, te szörnyeteg! - rikácsolta Manócska. - Terajtad tűnik ki és mutatkozik meg egyszer s mindenkorra, milyen szörnyűség születik és döcög a világban, ha a törpenemzedék valamely tagja nem jámbor és finom, törpekötelesség szerint, hanem férfiúi méltósággal van megáldva; akkor bizonyosan olyan gazember lesz, mint te, undorító kakukktojás!

Mire Dudu azt felelte: ha a borbélykés elvégezte dolgát, Ozarszif legalább annál jobban illik majd hozzá, a kócbélűhöz. És a tirpe-törpe sógorok még jó néhányszor egymásnak ugrottak epés civódással, míg az udvar népe össze nem szaladt köréjük. Akkor szétfutottak, az egyik, hogy Józsefet beárulja az úrnál, a másik, hogy figyelmeztesse: mindenesetre és tőle telhetőleg óvakodjék a tátongó veremtől.

Dudu panasza

Mint mindenki tudja, Potifár, gyanított fölfuvalkodottsága miatt, ki nem állhatta Dudut, amiért Uziri-Mont-kav is mindig bosszúsan tekintett a derekas kis emberre; és említettük már azt is, hogy az udvaronc ékszerládikóinak elöljáróját lehetőleg távol tartotta magától, alig engedte színe elé, és a belső szolgálatban közvetítőket állított kettőjük közé: teljestermetűeket, akik egyrészt alakjuknál fogva alkalmasabbak voltak, hogy a hústoronyra ráadják az ékszert és ruhát, Dudunak meg létrára lett volna szüksége hozzá, másodszor pedig éppen teljestermetűségük folytán kevesebb súlyt vetettek bizonyos természetes adományokra és naperőre, és nem fújták föl akkora tisztességgé, mint Dudu, aki élethossziglan meglepetést és fontosan megkülönböztető büszkeséget érzett miatta.

Ezért a csutak számára nem volt könnyű, hogy a mellékúton, amelyre rátérni szorgos ide-oda járkálás után ispán és úrnő között végre jónak látta, célhoz érjen, tudniillik az úrhoz, s világosságot gyújtson benne: egyáltalában nem sikerült ez mindjárt ama civakodás után a gúnyvezírrel az elfüggönyözött szalon előtt, és nem napok, hanem hetek hosszat kellett várakoznia, jelentkeznie, hogy kihallgatásra bocsássák - ő, az elöljáró a belső rabszolgákat meg kellett hogy vesztegesse vagy meg is fenyegesse, hogy ezt és azt az ékszert vagy ruhadarabot egyszerűen nem fogja kiadni nekik, és nem veszi ki a ládából, s így az úr előtt bajba és kellemetlenségbe keverednek, ha ismételten és sürgetve nem értesítik őt, hogy Dudu nagyon súlyos házi ügyben beszélni akar és kényszerül előtte -, egész holdnegyed hosszat kellett tehát ily módon fáradoznia, könyörögnie, toporzékolnia és intrikálnia, míg megkapta a kegyet, amelyre annál hevesebben vágyakozott, mert azt hitte, ha most megkapja és kihasználja, ezentúl nem lesz előtte semmi nehézség, mivel az a szolgálat, amit urának akart tenni, örökre meg kell hogy nyerje számára ennek szeretetét és kegyét.

Végül is a jóember ajándékokkal lekenyerezett két fürdős rabszolgát, hogy ezek minden korsó víznél, amelyet a prüszkölő úr mellére és hátára öntenek, váltakozva ezt a mondást hajtogassák: “Urunk, emlékezz meg Duduról!”, és ezt az intelmet még akkor is ismételjék, amikor a csuromvíz hústorony a mélyített medencéből a padló mészkő kockáira lép, hogy beillatozott törülközőkkel megszáríttassa magát - s eközben is fölváltva mondogassák: “Emlékezz meg hát, urunk, a várakozó Duduról!”, amíg ez kelletlenül meg nem parancsolta: “Jöjjön és beszéljen!” Erre jelt adtak a kenő és dögönyöző rabszolgáknak, akik a hálószobában várakoztak, és ugyancsak meg voltak vesztegetve, és ezek beengedték a törpét a nyugati csarnokból, ahol már majd meghalt türelmetlenségében, a hálófülke szobájába: Dudu tenyerét magasra emelte a dögönyözőpad felé, amelyen Fáraó barátja elnyúlott, hogy húsát a szolgák keze alá adja, és törpefejét alázatosan félrehajtotta fölemelt karocskái között, egy szót várva Petepré szájából vagy egy pillantást szeméből; de sem ezt, sem azt nem kapta meg, mert a kamarás csak halkan nyögdécselt a szolgák erőteljes markolása alatt, akik nárdusolajjal gyömöszölték vállát, csípőjét és combját, a vastag női karokat, a hájas mellet, és nagy testén ülő kicsiny és nemes fejét is a másik oldalra fordította a bőrvánkoson Dudu üdvözlése elől - ami erre nézve igen sértő volt; de reményteljes ügye érdekében nem volt szabad elcsüggednie és bátorságát veszítenie.

- Tízezer évet kívánok halálod után - szólalt meg -, aki az emberek élén állsz, az uralkodó harcosa! Négy korsót belsőrészeidnek és múmiádnak alabástromkoporsót!

- Köszönöm - felelte Petepré. Babilóni nyelven mondta ezt, mintha közülünk valaki “merci”-t mondana, és hozzátette: - Soká akar ez itt beszélni?

“Ez itt” keserves volt. De Dudu ügyének reményteljessége nem engedte, hogy bátorsága alábbhagyjon.

- Nem sokáig, uram, fényes napunk - felelte. - Inkább tömören és magvasan.

És Petepré kis kezének intésére egyik lábával előrelépett, csutakkarocskáit hátrakulcsolta, és alsó ajkát beszíva, a felsőt méltóságos tetőként fölébe tolva, megkezdte előadását; jól tudta, hogy nem fejezheti be a két dögönyöző jelenlétében, hanem Petepré hamarosan kiadja az útjukat magától is, hogy titokban hallgassa őt.

Beszédének fölépítését ügyesnek lehetne nevezni, ha kissé tapintatosabb lett volna. Min aratási isten dicséretével kezdte, akit bizonyos helyeken mint a legmagasabb naperő különös megjelenülését tisztelnek, de Amun-Ré előtt meg kellett nevét neveznie, és mint Amun-Min vagy Amun-Ré eggyé vált vele, úgyhogy Fáraó éppen olyan jól beszélhetett “Min atyám”-ról, mint “Amun atyám”-ról: kiváltképpen koronázási és aratási ünnepen, ahol Amun Min jellege lépett előtérbe, és ő lett e termékeny isten, a sivatagi vándorok védelmezője, bozontos tollazattal és nemzőerőtől meredve, az ithüfallikus nap. Őt idézte tehát Dudu nagy méltóságosan, és őrá hivatkozott, miközben az úr elnézéséért könyörgött, hogy mint magas állású házhoztartozó és az urasági ruhásládák írnoka, szolgálati buzgóságát, háztartási gondját nem korlátozza hivatalának szorosabb kötelmeire, hanem mint férj és atya, két ilyen és ilyen nevű megtermett gyermek szülője, akikhez, ha a jelek nem csalnak, és Cezet asszonynak férje keblén tett vallomása szerint nemsokára egy harmadik csatlakozik - hanem tehát mint a háznak és emberállományának gyarapítója és Min fenségének (illetőleg Amunnak Min jellegében) különösen jámbor híve, figyelmét az egészre irányítja, mégpedig éppen az emberi termékenység és sokasodás szempontjából, a háznépe között örvendetesen előforduló minden házasságot és gyermekáldást, lakodalmat, megtermékenyülést és lebetegedést saját felügyelete, könyvelése és védelme alá helyezve, amennyiben a ház népét ezekben a dolgokban tanáccsal látja el, serkenti és tulajdon személyében a buzgóság és szilárd rend példáját tárja elébük. Mert a felettesek példaadásán sok múlik itt - mondta Dudu -, nem a legfelsőbbekén természetesen, mivel ezek érthető módon, mint egyáltalán semmivel, ezzel sem tudnak és akarnak törődni. Annál fontosabb és szükségesebb tehát, hogy idejében elhárítsanak mindent, ami a példaadáson felülemelkedett csúcsonlevőket szent nyugalmukban zavarhatná, és méltóságukat netán épp ellenkezőjére fordíthatná. A csaknem legmagasabbak azonban az ő meggyőződése szerint kötelesek az alacsonyak számára jó példával elöljárni, mind a buzgóságban, mind a rendben. Vajon a szóló e pontig találkozik-e az úrnak, a mi napunknak tetszésével?

Petepré vállat vont, és áthemperedett a hasára, hogy a dögönyözőknek hatalmas hátát nyújtsa kezelésre, de azután fölemelte finom fejét és megkérdezte, mit jelentenek a szavak a nyugalom megzavarásáról, valamint a méltóságról és ellenkezőjéről.

- Főszolgád nyomban rátér erre is - felelte Dudu. És beszélt Mont-kavról, a boldogult ispánról, akit életében jó szándék vezérelt, és idejében elvette egy hivatalnok gyermekét, és atya is lett, vagyis lett volna általa, ha a dolgok nem fordulnak balul, és buzgóságát meg nem hiúsítja a sors, úgyhogy elbátortalanodva özvegyemberként fejezte be életét, miután mindenesetre megmutatta jóakaratát. Ennyit róla. Most pedig Dudu a szép jelenről szeretne beszélni, szépről, amennyiben az elköltözött egyenrangú, vagy ha nem is egyenrangú (mivel idegenről van szó), de szellemi képességekben semmivel sem alábbvaló utódot talált, és a ház élén egy határozottan jelentékeny ifjút látunk - neve különös ugyan kissé, de arca megnyerő, szava kellemes és ravasz -, röviden, egy kétségkívül kitűnő individuumot.

- Hülye! - mormolta Petepré keresztbe tett karján, mert semmi sem látszik előttünk ostobábbnak, mint olyasvalaminek a magasztalása, aminek valódi értékelését csupán a magunk számára szeretnénk fönntartani.

Dudu úgy tett, mintha nem hallotta volna. Lehet, hogy az úr azt mondta: “hülye”, de erről semmit sem akart tudni, mert meg kellett őriznie bátorságát és jókedvét. - Nem is lehet eléggé magasztalón említeni - mondotta - a szóban forgó ifjú megvesztegető és elvakító, sőt egyeseket zavarba ejtő képességeit, mert éppen ezek súlyosbítják azt a gondot, amit miatta kell táplálni a ház rendjének és boldogulásának tekintetében, melynek élére általuk került.

- Mit karattyol ez itt? - mondta Petepré kissé fölemelkedve és elfordítva fejét, mintha a gyömöszölőkhöz szólna. - Az elöljáró képességei veszélyeztetik a ház rendjét?

“Karattyol” éppen olyan keserves volt, mint az ismételt “ez itt”. De a törpe nem zavartatta magát.

- Más körülmények között - folytatta -, mint a sajnos fennállók, egyáltalán nem veszélyeztetnék, hanem áldására válhatnának a háznak, ha megkapnák vagy jobban mondva már korábban megkapták volna azt a zabolázást és törvényes korlátozást, amelyre az ilyen képességeknek - mint megnyerő arc, ravaszság és kellemes beszéd - szükségük van, hogy nyugtalanságot, forrongást, bomlást ne okozzanak körükben.

És Dudu elpanaszolta, hogy az ifjú elöljáró, kinek vallási viszonyai persze teljesen homályosak, vonakodik Min fenségének megadni a köteles adót, hogy magas tisztjében nem házasodik meg, és nem hajlandó származásának megfelelő ágyastársi kapcsolatra lépni például az ágyasház babilóni rabnőjével, Istár-ummival, és az udvart gyermekekkel gyarapítani. Ez káros és rossz; ez aggodalmat keltő; ez veszedelmes. Mert ezáltal nemcsak az illem szenved kárt, hanem a buzgalom és rend felsőbb példája is elmarad, különösen pedig, harmadrészt, ezen a módon az ifjú ispán csábító képességei, melyeket senki sem vitat el, nélkülözik a korlátozást és jótékony közömbösítést, amire pedig oly nagy szükség volna - és lett volna már régen -, hogy ne hassanak föltüzelően, fejeket elcsavaróan, értelmet megzavarón, röviden: szerencsétlenséget okozva maguk körül, és nem csupán a maguk körében, hanem magasan efölé emelkedve is.

Szünet. Petepré gyúratta magát, és nem válaszolt. Vagy-vagy! - magyarázta Dudu. Az efféle ifjút vagy meg kell házasítani, hogy képességei ne vadul és kárhozatosan gyújtogassanak, hanem a házasság kikötőjében korlátozást és közömbösítést nyerjenek a világgal szemben - vagy még jobb lenne működésbe helyezni a miskárolókést, és ezzel idézni elő az üdvös közömbösítést, hogy a legmagasabb személyek megőriztessenek nyugalmuk megzavarásától és tisztességüknek és méltóságuknak ellenkezőjére fordulásától.

Ismét hallgatás. Petepré hirtelen hátára fordult, úgyhogy a masszőrök, akik dolgoztak rajta, egy pillanatra tanácstalanul álltak, levegőben maradt kézzel, és fejét a törpe felé emelte. Végigmérte tetőtől talpig kétszer is, rövid út volt ez szemének, és futólag átpillantott egy székre, amelyen ruhája, szandálja, legyezője és más holmija hevert. Azután megint visszafordult, homlokát karjára hajtva.

A borzalom hidegét árasztó bosszúság, valami fölháborodott rémület töltötte el, amint az ellenszenves vakarcs a nyugalmát fenyegette. Ez a hiú szörnyszülött nyilván tudott és vele is tudatni akart valamit, amit, ha igaz, mindenesetre neki is szükséges tudnia, de amit neki tudtára adni, úgy érezte, durva szeretetlenség. “Minden rendben van a házban? Nem történt semmi? Az úrnő jókedvű?” Nyilván erről van szó, s ez itt nyilván, kérdezetlenül, kellemetlen választ akar rá adni. Gyűlölte őt - mindenekelőtt őt, tulajdonképpen mást nem is volt hajlandó gyűlölni -, egyelőre számba sem véve az igazság kérdését. Most tehát el kell küldenie a dögönyözőket, és négyszemközt maradnia a férfias becsületőrzővel, hogy az fölizgassa becsületérzését, akár igazsággal, akár puszta rágalmakkal. A becsület: gondoljuk csak meg, mit jelent abban az összefüggésben, amiről itt kétségkívül szó volt. A nemi becsület, a kakasbecsület, ami abban áll, hogy az asszony hű legyen a férfihoz, díszkakassága elismeréséül, amelynek semmi fogyatkozása, s amely mellett a nő oly szép kielégülést talál, hogy egyáltalán eszébe se jut mással tartani, s egy harmadik csábítgatása a jól ellátott számára még csak kísértést sem jelent. Ha mégis így történik, s a nő mással szűri össze a levet, ez mindennek ellenkezőjéről tanúskodik: nem megbecstelenítés esete forog fenn, a kakas kappanná, fölszarvazott férjjé lesz, akinek egy gyöngéd kéz nevetséges agancsot rak homlokára, s hogy mentse a menthetőt, párbajban keresztül kell szúrnia azt, akinél az asszony jobb sorsát kereste, sőt leghelyesebb mindjárt őt is megölni, hogy hatásos vérengzésével a maga szemében és a világéban helyreállítsa férfiúi tekintélyét.

A becsület. Peteprének nem volt becsülete. Testileg meg volt fosztva tőle, állapota szerint nem ismerte ezt a kakasdíszt, s iszonyú volt számára, ha mások, mint nyilvánvalóan ez a becsületvakarcs is, nagy dolgot akartak belőle csinálni helyette. Ellenben volt szíve, mégpedig olyan, amely képes az igazságosságra, azaz: a mások igazának átérzésére; de sebezhető szív is, mely számít a mások kíméletes ragaszkodására, sőt szeretetére, s melynek az árulás keservesen kell hogy fájjon. A szünetben, mialatt a dögönyözők ismét megkezdték munkájukat hatalmas hátán, s ő arcát kövér asszonykarjába rejtette, gyors egymásutánban suhant át agyán egy s más a két embert illetően, akiknek szeretetére és hűségére valóban oly erősen számított, hogy azt kellett mondani, szerette őket: Mut volt az egyik, címzetes felesége, akit persze kissé gyűlölt is a szemrehányás miatt, amelyet az ugyan szóval nem tehetett meg, de puszta létével mégis megtett, és aki előtt ennek ellenére nemcsak önmagáért, hanem szívből jövőn szeretett volna kedvesnek és hatalmasnak mutatkozni; József volt a másik, a kellemes ifjú, aki jobb érzést tudott kelteni benne, mint a bor, és akinek kedvéért az asszony kérésével szemben a nyugati csarnokban sajnálatára nem akart és nem tudott kedvesnek és hatalmasnak mutatkozni. Petepré sejtette némiképp, mit tagadott meg akkor; magunk közt szólva ez a sejtelem, tudniillik hogy az okok, melyeknél fogva Mut József elűzését kívánta tőle, ürügyek s álcázások voltak, és hogy a követelést saját magától félve s férje becsületéért intézte hozzá, már ama házastársi párbeszéd közben földerengett benne. De mivel a becsülettől meg volt fosztva, kevesebbet jelentett számára a félelem, mint az, hogy az erősítő hatású ifjút magáénak tudja. Utóbbit kívánta jobban, és a nőt átadva sorsának, maga idézte föl, hogy azok ketten nála jobban kívánják egymást, és elárulják őt.

Ezt be is látta. Fájt neki, mert volt szíve. De belátta, mert e szív igazságosságra hajlott - noha talán csak kényelme végett, és mert az igazságosság megszabadít a haragtól és a becsület bosszúvágyától. Jól érezte, hogy ez méltóságának legbiztosabb menedéke is. Úgy látszott, a kellemetlen becsületőrző azt akarja közölni vele, hogy méltóságát árulás veszélyezteti. Mintha, gondolta, a méltóság nem lenne többé méltóság, ha fájdalmasan el kell lepleznie fejét az árulás elől. Mintha az elárult nem lenne méltóságosabb, mint az áruló! De ha nem az, mert bűnt követett el és kihívta az árulást, akkor még mindig ott van az igazságosság, hogy a méltóság fölismerje benne bűnét és a másik fél igazát, és megújuljon benne.

Petepré, az eunuch tehát igazságos akart lenni, azonnal és már eleve, akármit fog is hallani a becsületizgató szájából. Az igazságosság mindig szellemi a becsület testiségével ellentétben, és mivel ez nem volt meg benne, amarra volt utalva. A szellemire épített a két ember dolgában is, akik, amint az izgató és besúgó láthatólag kérdezetlenül közölni kívánja, együtt követtek el árulást ellene. A szellem erős biztosítékai tartották húsukat igézetben, úgy tudta, mert megőrzöttek voltak mindketten és szellemben együvé tartozók: a túlságosan is kárpótolt asszony, Amun ágyasa, templomának jegyese, aki az istennő szoros öltönyében táncolt előtte - és a féltékenyen őrzött ifjú, a választottság koszorújával hajában, a nenyúljhozzám-fiú. Talán úrrá lett fölöttük a hús? A rémület hidege futotta el erre a gondolatra, mert a hús ellensége volt, akármilyen toronyként halmozódott is rajta, és mindannyiszor, ha hazaérkezve megkérdezte: “Minden rendben van? Nem történt semmi?” - tudat alatti aggodalmat érzett, hogy a hús valamiképp úrrá lett közben a kíméletesen biztonságos, de mégis megbízhatatlan szellemi igézeten, amelyben a ház nyugodott, és valami iszonyú zavart okozott. A hideg borzalom azonban bosszúsággal párosult, mert minek kell mindent megtudnia, és miért nem lehet őt békében hagyni? Ha háta mögött az a két fölszentelt a hús hatalmába került, és titkuk van előtte, akkor éppen a titkosságban, a csalásban még mindig elég kímélő szeretet nyilvánul, amiért hálásnak kell lennie. Viszont kimondhatatlanul haragudott erre a fondorkodó és fontoskodó gnómra, aki rá akarta tukmálni kéretlen tudását, és közönséges támadást akart intézni nyugalma ellen mint a becsület fölfuvalkodott bajnokocskája.

- Hamarosan elkészültök? - kérdezte. Ez a dögönyözőknek szólt, akiket el kellett küldenie, mert az árulkodó kujon kényszerítette rá, és nem szívesen küldötte el, de mégis kénytelen volt eltávolítani őket. Tökfejű emberek voltak ugyan, sőt butaságukat szándékosan növelték, hogy annak mértéke közmondásosan megegyezzék nyers foglalkozásukkal, és csakugyan olyan buták lettek, mint a dögönyözők. De ha eddig bizonyosan semmit sem értettek és ezentúl sem egykönnyen értenék meg, mégsem tehette Petepré, hogy zaklatója néma kívánsága elől kitérjen, és négyszemközt ne maradjon vele. Annál jobban haragudott rá.

- Nem mentek el, amíg készen nem vagytok - mondta -, és ne siessetek különösképpen. De ha készen vagytok, adjátok lepedőmet, és lassacskán kotródjatok.

Soha életükben nem értették volna meg, hogy akkor is menniük kellene, ha nem lennének készen. De mivel csakugyan elkészültek, a lepedőt ráterítették az úr hústömegére, nyakig, mindössze kétujjnyi magas homlokukra borultak, és szétterpesztett könyökkel, egyenletes kacsázással, amely már magában is meggyőzően szemléltette szándékos és tökéletes butaságukat, eltakarodtak.

- Lépj közelebb, barátom! - mondta a kamarás. - Lépj oly közel, amennyire akarsz, és amennyire jónak tartod annak szempontjából, amit közölni akarsz velem, mert úgy látszik, olyasmiről van szó, aminél nem látod tanácsosnak, hogy távol állj tőlem, s kiáltanod kelljen, inkább olyasmi lehet, ami suttogó bizalmasságban hoz közel bennünket, és ezt javára írom, akármiről is van különben szó. Értékes szolgám vagy, kicsiny ugyan, jóval a közepes alatt, és ebben a tekintetben bolondos teremtmény, de méltóságos és fontos tudsz lenni, és olyan tulajdonságokkal rendelkezel, amelyek igazolják, hogy hivatalodon felülemelkedve a ház egészét veszed tekintetbe, és magad alá rendeled termékenységének rendjét. Nem emlékszem ugyan, hogy ezzel megbíztalak és ezzel a tisztséggel fölruháztalak volna - nem. De utólag megerősítelek benne, mert kénytelen vagyok elismerni hivatottságodat. Ha jól értettem, szeretet és kötelesség késztet, hogy könyvelésed és felügyeleted terén nyugtalanító észrevételeidet, az izgága rendetlenség eseményeit jelentsd?

- Mindenesetre! - felelte József ellenfele nyomatékkal e beszédre, amelynek sértő szúrásait különben bátorító jellege miatt lenyelte. - Aggódó szolgahűség hozott színed elé, hogy téged, urunk és napunk, olyan veszélytől óvjalak, amely sürgőssége folytán megérdemelte volna, hogy kérésemhez képest már előbb magad elé bocsáss, mert könnyen, minden pillanatban késő lehet az óvás.

- Megrémítesz.

- Ezt fájlalom. És mégis szándékom, hogy megrémítselek, mert a veszedelem rendkívül fenyegető, és szolgád minden éleslátása ellenére, amellyel élt, nem mondhatja meg bizonyosan, vajon nincs-e máris késő, és megcsúfoltatásod nem befejezett tény-e. Ebben a lehetséges esetben legalább annyiban nincs késő, hogy még életben vagy.

- Halál fenyeget?

- Mindkettő, gyalázat és halál.

- Szívesen látom az egyiket, ha a másikat nem kerülhetem el - szólt Petepré előkelőn. - És merről fenyegetnek e gonosz dolgok?

- A veszélyforrás sejtetésében - felelte Dudu - egészem félreérthetetlenségig mentem. Csak a félelem a megértéstől magyarázná, hogy mégsem értettél volna meg.

- Hogy milyen csúf helyzetben vagyok - válaszolta Petepré -, azt szemtelenséged mutatja. Ez nyilván megfelel nyomorúságomnak, és nincs más hátra, mint hogy dicsérjem buzgó hűségedet, amelyből ered. Belátom, hogy félelmem a megértéstől leküzdhetetlen. Segíts túl rajta, barátom, és mondd el az igazságot, köntörfalazás nélkül, hogy félelmem számára ne legyen semmi lehetőség elbújni előle!

- Jó - felelte a törpe, miközben egyik lába helyett a másikat tolta előre, és öklét csípőjére helyezte. - Helyzeted az, hogy Ozarszif, az ifjú ispán korlátlan vadsággal bujtogató képességei feleségednek, Mut-em-enet úrnőnek keblében tüzet gyújtottak, és a lángok füstje és pattogása már becsületednek gerendáit nyaldossa, amelyek már-már összeroskadnak, és életedet is maguk alá temetik.

Petepré magasabbra húzta a lepedőt, amely befedte, állára és szájára, egészen orráig.

- Azt akarod mondani - kérdezte a lepel alól -, hogy úrnő és ispán nemcsak szemet vetettek egymásra, hanem életemre is törnek?

- Mindenesetre! - felelte a törpe, és erőteljes lökéssel másik öklét tette csípőre. - Ilyen helyzetbe jutott egy férfiú, aki az imént még olyan nagy volt, mint te.

- És miféle bizonyítékod van - kérdezte tompán az ezredes, miközben szájával mozgatta a lepedőt - erre a szörnyű vádra?

- Éberségem - adta meg Dudu a választ -, szemem és fülem, az élesség, melyet megfigyelőképességemnek ad a buzgóság a ház becsületéért, legyenek tanúi, sajnálatra méltó úr, nyilatkozatom kínos és szörnyű igazságának. Ki mondhatná meg, melyik a kettő közül - mert e rang szerint oly végtelenül különböző személyekről így kell most beszélni: “a kettő”, ezt kell mondani -, melyik vetette előbb szemét a másikra? Szemük találkozott, és bűnösen egymásba merült, ennyi az egész. Tisztában kell lennünk afelől, nagyúr, hogy Mut a sivatag völgyében magányos ágyú asszony; és ami az ispánt illeti, ő meg lángot szít maga körül. Melyik szolgának kellene, hogy kétszer intsen ilyen úrnő? Ez oly szeretetet és hűséget tételezne föl az úrnő urához, amely nyilván nem a legmagasabb ispáni hivatalban, hanem csak az utánakövetkező elöljárói poszton található... Bűn? Mit használna kikutatni, melyik emelte előbb szemét a másikra, és kinek agyában fogant meg először a gazság? Az ifjú ispán bűne nem csupán abban áll, amit tett, hanem már puszta létében és jólétében itt a házban, ahol képességei szabadon gyújtogatnak, sem a házastársi ágy, sem a miskárolókés által nem korlátozva, és ha az úrnő lángra gyúl szolgája iránt, ez a szolga személyére és fejére hull, és bűne ugyanaz, mintha erkölcstelen merényletet követett volna el a tisztaságoson - eszerint kell bánni vele. Most azonban sajnos így áll a dolog, és sajnos idejutottunk: ők ketten a legbujább egyetértésben vannak. Édes levélkéket váltanak, melyekbe magam is betekintettem, úgyhogy tanúságot tehetek tikkasztó hevükről. Gazdasági megbeszélések ürügye alatt hol itt, hol ott találkoznak: a női szalonban, ahol az úrnő a szolga kedvéért Horahte szobrát állította föl, a kertben és a domb házacskájában, sőt az úrnő tulajdon szobájában is itt a házban - mindezeken a helyeken titokban érintkezik a párocska, és közöttük már régen nem tiszteletre méltó dolgokról van szó, hanem együttlétük csupa nyelvelés, turbékolás és forró suttogás. Mennyire jutottak ebben és ott tartanak-e már, hogy egymás húsát és vérét élvezték, úgyhogy a megelőzés elkésett volna és csak a bosszúról lehetne még szó, azt teljes és föltétlen bizonyossággal nem tudom megmondani. Amit azonban minden isten előtt és előtted, megalázott úr, életemre mondhatok mint biztos igazságot, mert tulajdon fülemmel hallottam a hasadéknál, az az, hogy turbékolva megbeszélték, mint vernek fejbe botokkal, amíg meg nem halsz, és itt a házban, amelyből elgyilkoltak, mint adják át magukat a gyönyörnek virágos ágyon mint úr és úrnő.

E szavak után Petepré teljesen fejére húzta a leplet, semmit sem lehetett többé látni belőle. Így maradt meglehetős ideig, úgyhogy Dudu már kezdte soknak találni, noha kezdetben örömmel látta, mint hever ott az úr alaktalan tömegként, szégyenével borítva s eltűnve alatta. Ám az egyszerre csípőig visszacsapta a lepedőt, és félig fölemelkedve a törpe felé fordult, s kis fejét kezébe támasztotta.

- Hálás köszönet mindazért - mondotta -, szekrényeim elöljárója, amit eruáltál számomra (“eruálni” idegen szó volt, babilóni nyelven) becsületem megmentése érdekében, illetőleg annak megállapítására, hogy az már elveszett, és már talán csak puszta életemet menthetem - nem magáért az életért, hanem a bosszúért kell megmentésére gondolnom, melynek szolgálatában mostantól kezdve rettenetesnek kell lennem. Az a veszedelem fenyeget, hogy a büntető gondolatok közepette elfeledkezem az éppoly fontosakról a hálát és díjat illetően, amivel neked tartozom közléseidért. Rémületem és haragom ezek miatt egyenlő bámulatommal szereteted és hűséged teljesítményén. Igen, bevallom meglepetésemet, noha mérsékelnem kellene, tudom jól; mert hányszor ér bennünket a legjobb jelentéktelen oldalról, ahol tiszteletünk és bizalmunk révén nemigen szereztünk érdemet! Mégis, nem tudom előtted elfojtani hitetlenkedő csodálatomat. Torzszülött fajankó vagy, fura törpe-pojáca, aki tisztségét inkább tréfából, mint komolyan kapta, félig nevetséges, félig undorító bibasz, s fontoskodásod még csak emeli mindkét tulajdonságodat. Nem a hihetetlennel határos-e olyan körülmények között, vagy talán e határt túl is lépő, hogy sikerült neked a ház énutánam legmagasabb lakóinak titkos életébe behatolnod, és például elolvasnod az édes levélkéket, amelyeket panaszod szerint ispán és úrnő váltottak? Nem kell-e vagy nem szabad-e kételkednem ezeknek a papirosoknak létezésében, amíg úgy látom, a hihetetlennek körébe tartozik, hogy módod lett volna beléjük tekinteni? Ehhez, kedvesem, be kellett lopnod magad a kiválasztott bizalmi személy bizalmába, akinek feladata volt e leveleket továbbítani, és külsődnek tagadhatatlan rondaságát tekintetbe véve, hogyan is gondolhatnám ezt csak némileg is valószínűnek?

- A félelem - felelte Dudu -, hogy szégyenedet és siralmas lealacsonyításodat el kell hinned, szegény úr, okokat kerestet veled a gyanakvásra bennem. Emellett nagyon rossz okokat választasz, reszkető félelemből az igazságtól, amely persze feléd oly gúnyosan nyomorult pofát mutat, hogy érthető reszketésed. Lásd be, milyen gyenge lábon áll kételkedésed! Nem kellett a kiválasztott bizalmi személy bizalmába lopnom magam, aki a buja leveleket továbbította, mert ez a kiválasztott személy én magam voltam.

- Kolosszális! - mondta Petepré. - Te továbbítottad a leveleket, te kicsiny és nevetséges törpe? Respektusom előtted láthatóan kezd növekedni, már puszta kijelentésedre is; de még jó nagyot kell nőnie, mielőtt kijelentésedet csakugyan elhiszem. Annyira bízik hát benned az úrnő, és olyan baráti lábon állsz vele, hogy így rád bízza boldogságát és bűnét?

- Mindenesetre! - válaszolta Dudu, miközben hetykén lábat és öklöt váltott. - És nem csak hogy kézbesíttette velem a leveleket, hanem egyenest én diktáltam nádba őket. Mert ő mit sem tudott édes levélkékről, és nekem, a világfinak kellett megtanítanom erre a gyöngéd eszközre.

- Ki gondolta volna! - csodálkozott a kamarás. - Egyre jobban belátom, mennyire lebecsültelek, és respektusom előtted gyorsan és föltartóztathatatlanul növekszik. Úgy gondolom, azért tetted ezt, hogy végletekig vigyék a dolgot, és lássad, mennyire megy az úrnő bűnében.

- Magától értetődik - hagyta helyben Dudu. - Szeretetből és hűségből irántad, megalázott úr, cselekedtem így. Itt állnék-e különben és elmondanám-e neked, hogy bosszúra indítsalak?

- De miképpen nyerted meg - érdeklődött Potifár - a magad skurrilis és ellenszenves megjelenésével az úrnő bizalmas barátságát, és miként lettél titkának tudója?

- Egyidejűleg történt - felelte a törpe. - Mindkettő egyszerre. Mert mint minden jóérzésű, magam is búslakodtam és megmérgelődtem Amunban az idegen furfangos növekedésén a házban, és bizalmatlan voltam hozzá szívének ravaszsága miatt; el kell ismerned, joggal, mivel nyomorultul megcsal most téged, és meggyalázza becsületes ágyadat, úgyhogy, miután halmozva kapta tőled a jót, a székváros és nemsokára a két ország csúfjává tesz téged. Bánatomban és gyanakvásomban tehát panaszkodtam feleséged, Mut előtt a botrány és jogtalanság miatt, és fölhívtam figyelmét a nyomorult személyre. Mert kezdetben nem akarta megérteni, melyik szolgádat gondolom. De azután keserves panaszaimra feltűnően csavaros módon válaszolt, különös sikamlóssággal beszélt, és az aggódás köpenyege alatt egyre tüzesebben nyilatkozott, úgyhogy megértettem, egyszerűen a szolgára vágyott ölében, és beléhabarodott, mint egy konyhalány. Idejutott büszkesége a szolga létezésének bűnéből, és ha nem magamfajta férfiú veszi kezébe a dolgot s melléje áll okosan, hogy azután az aljas tervet a kellő pillanatban meghiúsítsa, odavolna a becsületed. Ezért amidőn asszonyod gondolatait ily sötét utakon láttam settenkedni, magam is utánuk settenkedtem, mint tolvaj az éjszakában, akit fülön csípnek, ha lop, s az édes levélkék ötletét adtam neki, hogy próbára tegyem, és lássam, mennyire van már, és mire képes még. És aggodalmas várakozásaimat mind fölülmúlva láttam: mert a vak bizalom segítségével, amellyel megajándékozott, mert azt hitte, mint járatos világfi, gyönyörének szolgálatába állok, rémülten döbbentem rá, hogy az elvetemülten gyújtogató ifjú ispán már csakugyan mindenre képessé tette a nemes hölgyet, és hogy nemcsak méltóságodat, hanem életedet is egészen közeli veszély fenyegeti.

- Úgy, úgy - mondta Petepré -, te hívtad föl rá figyelmét és te adtad az ötletet, értem. Ennyit tehát az úrnőről! De hogy az ispán bizalmát is sikerült megnyerned, az fogyatékos külsődet tekintetbe véve sehogy sem fér fejembe, teljességgel lehetetlennek tartom.

- Hitetlenséged - felelte Dudu -, megvert úr, le kell hogy tegye a fegyvert a tények előtt. Félelmednek tulajdonítom az igazságtól, egyébként pedig szentül különös állapotodnak, amelynek, be kell látnod, ezt az egész szerencsétlenséget köszönhetjük, és amely képtelenné tesz, hogy megismerd és megértsd az emberekét: mert vélekedésük embertársukról és hajlandóságuk hozzá, akár nagy, akár közepes termetű; attól a készségtől függ, amellyel vágyaikat és sóvárgásukat szolgálják. Csupán e készség álarcát kellett felöltenem, és finoman felajánlanom szolgálataimat az ispánnak mint világfiasan diszkrét postása az ő és az úrnő vágyainak, s már lépre csaltam a sárgacsőrűt, s oly bizalmas lábon álltam vele, hogy többé semmit sem titkolt előttem, és ezentúl nemcsak a legpontosabban tudtam ellenőrizni és figyelemmel kísérni a párocska gonosztevő játékát, hanem látszólagos pártfogásommal még növeltem és tüzeltem is, hogy lássam, mire képesek és a bűnösség milyen pontjáig mennek el, s aztán a végső ponton lecsapjak rájuk. Ez a rend őrének gyakorlata, amiben mintaszerű vagyok. Mert türelmes settenkedéssel sikerült lelepleznem vélekedésüket is, amelyet tápláltak, és a figyelemre méltó szempontot, mely játékuknak alapja volt: ugyanis hogy aki az úrnővel hál, az az úr. Tudnod kell, szegény úr, hogy ez az ő parázna-gyilkos hipotézisük, amelyről naponta beszélnek, és amelyből, ezt saját szájukból tudom, a jogot és magasabb igazolást származtatják, hogy leüssenek a bottal és kipusztítsanak a házból, s elgyilkolásod után rózsás ünnepet üljenek mint úrnő és szerelemúr. De amikor idáig juttattam őket, és mint bizalmasuk ezt a végső elszánást hallottam szájukból, akkor a kelevényt érettnek láttam a fölszúrásra, s eljöttem hozzád, a meggyalázotthoz, akihez nyomorúságában is hű vagyok, hogy eláruljam őket, és lecsapjunk rájuk.

- Ezt tesszük - mondta Petepré. - Rettenetesen elbánunk velük, te, kedves törpe és én, és bűnük visszaszáll fejükre. Mit gondolsz, mit tegyünk velük, és milyen büntetés látszik elég fájdalmasnak és gyalázatosnak előtted, hogy azzal sújtsuk őket?

- Az én szívem lágy - felelte Dudu. - Legalábbis a mi Mutunkkal, a szép bűnözővel szemben, mert magányos ágya érthetővé tesz egyet-mást, és mivel hibája rád is rossz fényt vet, magunk közt szólva, nincs jogod túlságosan nagy hűhót csapni vele. Azonkívül, amint mondtam: ha az úrnő belebolondul egy szolgába, a szolgát kell elővenni, mert puszta létezésével ő a bűnös a malőrben, és bűnhődnie kell. De iránta is lágyszívű vagyok, és egyáltalán nem követelem, hogy megkötözve a krokodilusnak adják, amint megérdemelné szerencséje és malőrje miatt. Mert Dudu nem annyira bosszúra vágyik, mint inkább biztosító intézkedésre, amely véget vet a gyújtogatásnak, és csupán azért kell megkötözni őt, hogy a miskárolókés elvégezze dolgát, és gyökerestül kiirtsuk a veszélyt, s ekképpen lehetetlenné tegyük Mut-em-enetnél, és szép termetének ne legyen többé értelme az asszony szemében. Szívesen hajlandó vagyok magam elvégezni a megbékítő cselekményt, ha előzőleg összekötözik.

- Nagyon derék - mondta Petepré -, hogy erre is hajlandó vagy, miután oly sokat tettél már érettem. Nem gondolod, kicsikém, hogy ezáltal nem is egy tekintetben igazság tétetnék a világon, amennyiben ez az intézkedés előnyös helyzetbe juttatna téged a megrövidítettel szemben, mégpedig oly előnybe, amely különös figurádnak elégtételt adna az ő szép termetéért?

- Ez nagyon találó - felelte Dudu -, s mellesleg ezt is meg lehet említeni, nem tagadom. - És karocskáit keresztbe tette, fél vállát előretolta, hetykén előrevetett lábát a levegőben hintáztatni kezdte, és növekvő vidámsággal ingatta fejét ide-oda, vidor pillantásokat vetve.

- Mit gondolsz továbbá - folytatta Petepré -, a ház élén nyilván nem maradhat meg, miután így elintézted őt s ezt tetted vele?

- Semmi esetre sem - nevetett Dudu, tovább folytatva fenti viselkedését. - A ház élére, hogy az egész cselédségnek parancsoljon, nem való ráncba szedett bűnös, hanem teljes képességű férfiú, aki derekasan tudja képviselni az urat minden ügyletben, és el tud járni helyette minden dologban, amelyet az nem akar és nem tud magára vállalni!

- És így mindjárt tudnám is az előléptető jutalmat - tette hozzá az ezredes -, amellyel derekasságod megjutalmazhatom, s meghálálhatom hűséges spicliszolgálatodat és besúgásodat, amellyel megmentettél szégyentől és haláltól.

- Remélhetőleg! - kiáltotta Dudu, túláradó jókedvvel. - Remélem, tudod, hol van Dudu helye, és tisztában vagy a hála és utódlás felől. Mert nem mondasz sokat avval, hogy megóvtalak szégyentől és haláltól, valamint szép, bűnöző úrnőnket is. Csak tudja meg, hogy én könyörögtem érte nálad ágyának magányossága miatt, és én mentettem meg életét, úgyhogy csupán az én kegyem és kegyelmem folytán lélegzik! Mert ha akarom, és hálátlanságra találok nála, tetszésem szerint és bármikor kikürtölhetem a városban és az országban szégyenét és bűnét, úgyhogy te mégis kénytelen lennél megfojtani őt és hamuba temetni finom testét, vagy legalábbis levágott orral és füllel visszaküldeni övéinek. Azért legyen esze a botornak, a szegény latornak, és drágakőszemét fordítsa az értelmetlenné lett szép fiúról Dudura, az értelmes vigasztalóra, az úrnő urára, a tetterős ispánkára!

E szavak közben Dudu egyre vidorabb pillantásokat vetett kétoldalt a levegőbe, vállát-véknyát vonogatta, lábacskáin szökdécselt, és egészen úgy viselkedett, mint a dürgő kakas a fán, akire rájött, és aki vakon és süketen önmagába zavarodva kering. De úgy is járt, mint ez, amikor a vadász meglepi. Mert hirtelen, egy ugrással Petepré, az úr talpon termett a lepedő alól, egészen meztelenül, a hústorony, kicsiny fejével - egy második ugrással a széknél volt, melyen holmija hevert, és fölkapta díszbuzogányát. Ezt az ékes tárgyat és parancsnoki jelvényt vagy hasonmását már láttuk kezében: az aranyozott bőrrel bevont, henger alakú, fenyőtoboz végű botot, aranylombbal koszorúzva, a hatalom jelképét és tulajdonképpen életfétist is, és asszonyoknak való kultikus tárgyat. Az úr hirtelen meglóbálta, és Dudu válla közé és hátára zúdította, és úgy elpáholta vele, hogy a törpe egészen más okokból, mint az elébb, se nem látott, se nem hallott, és malacként visított.

- Aj, aj! - sivalkodott, összecsukló derékkal. - Ó, jaj! Fáj, meghalok, vérzek, összetörik a csontocskám, kegyelmezz a hűségesnek! - De nem kapott kegyelmet, mert Petepré kiáltozva: “Nesze, nesze! Nesze neked, pimasz pernahajder, fő kujon, aki bevallotta minden csalafintaságát!” - kérlelhetetlen ütlegeléssel sarokról sarokra kergette a hálószobában, míg a hűséges végül rátalált az ajtóra, lábacskáját elagyabugyált nyaka közé kapta, és elrohant.

A fenyegetés

A történet arról tudósít, hogy Potifár felesége mindennap “azt mondogatá” Józsefnek, és csábította, hogy vele háljon. Ő tehát alkalmat adott rá? A fájdalmas nyelv napja után sem kerülte az asszony közelét, hanem továbbra is összejött vele különböző helyeken és különböző napszakokban? Így tett. Így kellett tennie, mert Mut volt az úrnő, női úr, és tetszése szerint rendelhette és idézhette maga elé. Azonkívül pedig József meg is ígérte neki, hogy nem hagyja el zavarodottságában, hanem szavakkal vigasztalja, amint csak tudja, mert ezzel tartozik neki. Ezt belátta. Bűntudat kötötte az asszonyhoz, és szívében elismerte, hogy az ő vétke, ha a dolgok odáig jutottak, ameddig jutottak, és hogy gyógyító kúrája vétkes lárifári volt, melynek következményeit most már viselnie és lehetőség szerint enyhítenie kell, bármilyen veszedelmes és kilátástalanságig nehéz is ez a föladat. Dicsérjük tehát, hogy a megpróbáltatott szeme elől nem vonta el magát, hanem “mindennap”, vagy tegyük föl: csaknem mindennap kitette magát a tűzbika leheletének és újra meg újra vakmerőn odakínálta homlokát a legerősebb kísértéseknek, amelyek egy ifjút valaha egyáltalában értek? Mindenesetre, föltételesen és egyfelől. Indítóokai között akadtak dicséretre méltók, ezt el kell ismerni. Dicséretet érdemel a bűntudat és lelkiismeret-furdalás, amely ösztökélte; továbbá a bátorság, amellyel a nagy bajban is bízott Istenben és a hét okban; s ha akarjuk, a dac is, mely viselkedésének kezdett egyik eleme lenni, és azt követelte tőle, hogy értelmének erejét összemérje az asszony őrületével: mert hiszen ez azzal fenyegette őt és azt helyezte kilátásba, hogy széttépi koszorúját, amelyet József Isten kedvéért visel, és a magáéval koszorúzza meg helyette. József ezt szemtelenségnek ítélte, és itt mindjárt megmondhatjuk, egy és más hasonló szempont is hozzájárult, hogy az ügyet egyenesen Isten és Egyiptom istenei között fölmerülőnek érezze - éppen úgy, mint ahogy az asszony számára idővel a becsvágy Amunért vágyának egyik motívuma lett, vagy azzá tették mások, és így megérthetjük, sőt méltányolhatjuk, hogy az ispán nem tartotta megengedhetőnek a kibúvást, hanem inkább szükségesnek, hogy helytálljon, és Isten dicsőségére a végsőkig kitartson.

Mindez szép. De mégsem olyan egészen zavartalanul szép, mert más oka is volt, amiért József követte az asszonyt, találkozott vele és elébe állt, és amit, mint ő maga is nagyon jól tudta, nem lehet dicsérni: nevezzük ezt kíváncsiságnak és könnyelműségnek, nevezzük húzódozásnak, hogy a rossznak választását végképp föladja, vágynak, hogy egy ideig még szabad legyen a választás jó és rossz között, ha nem is azzal a szándékkal, hogy a rossz javára dőljön el... S talán, akármily komoly és veszedelmes volt is a helyzet, az is jólesett neki, hogy az úrnővel négyszemközt “gyermekem”-ező lábon álljon, amire az asszony szenvedélye és önfeledtsége följogosította? Alantas gyanú! De egészen bizonyosan ez sem jogosulatlan viselkedésének jámborabb, álmatagabb magyarázatai mellett: tudniillik magasan csapongó és mélyen megragadó gondolata mellett holttá levésének és megistenülésének Uzarszifként és az ezzel járó szent készenlétben állásnak, amelyen persze ismét a szamárrá válás átka lebegett.

Elég az hozzá, továbbra is járt az úrnőhöz. Kitartott mellette. Elszenvedte, hogy a nő folytonosan unszolja, és azt mondogassa: “Hálj velem!” Elszenvedte, mondjuk, mert nem volt tréfa és kicsiség az iszonyúan sóvárgó mellett ott maradni, jóságosan vigasztalni, és amellett a hét ellenokot mindig teljes erejében szem előtt tartani a nő vágyakozásának elhárítására, amelyet pedig a maga isteni halálállapotánál fogva bizonyos mértékben viszonzott. Csakugyan, hajlandók vagyunk Jákób fiának elnézni viselkedése kevésbé dicséretes indítóokát is, ha meggondoljuk, milyen bajban volt a boldogtalannal, aki naponként olyannyira unszolta, hogy egy-egy pillanatra megértette Gilgamest, aki végül is dühében és szorongatottságában a bika kitépett tagját vágta Istár arcába.

Mert a nő túlment minden határon, és egyre kevésbé válogatós eszközökkel ostromolta őt, hogy tegyék össze fejüket és lábukat. Az ajánlatra, hogy gyilkolják el az urat a házból s azután mint úrnő és szerelemúr szép ruhákban és virágok között éljenek benne gyöngyéletet, mindenesetre nem tért vissza, mert látta, hogy ez ötlet az ifjú szemében rendkívül visszataszító, és félnie kellett, hogy ismételgetésével jóvátehetetlenül elriasztja őt. Mámorosan zilált állapota sem akadályozta meg annak belátásában, hogy Józsefnek természetesen és napnál világosabban igaza volt, ha határozottan vonakodott megbarátkozni ezzel a vad gondolattal, és föltétlenül jogában állt fölháborodottan visszautasítani egy olyan ajánlatot, amit megismételni gyógyult nyelvvel, mely nem selypített többé gyermekesen, magának az asszonynak is igen nehéz lett volna. De azzal az érvvel, hogy semmi értelme, ha József megtagadja magát tőle, hiszen úgyis titkuk van már egymással, és legjobb lenne azt mindjárt boldogan beteljesíteni, újra meg újra ostromolta, valamint a kimondhatatlan gyönyörök ígéretével, amelyeket szerető karja közt fog lelni, mivel egyedül csak neki őrizte meg magát; s minthogy József ezekre az édes ajánlkozásokra mindig csak ezt mondotta: “Gyermekem, nem szabad”, kezdte őt férfiasságába vetett kételyekkel ingerelni.

Nem mintha ezt különösen komolyan vette volna - ez aligha volt lehetséges. De az ispán viselkedése bizonyos alaki és elméleti jogot adott neki erre a gúnyra. József nem állhatott elő a hét okkal; legtöbbjük érthetetlen lett volna Mut számára; és amit helyettük mondott, az sületlennek és pipogyának, sőt egyenesen keresett kifogásnak hatott. Mit kezdhetett az asszony nyomorúsága és szenvedélye azzal az erkölcsi igével, amelyet József egyszer s mindenkorra, amennyiben e történés történetté lenne, válaszul akart adni az emberek szájába: hogy ugyanis ura mindent kezére bízott, és semmit sem tiltott meg tőle házában, hanem csak őt, mivelhogy ő a felesége, hogy követhetné hát el ezt a nagy gonoszságot, s vétkezne vele? Üres fecsegés volt ez, amely nem állta meg helyét Mut-em-enet nyomorúságával és szenvedélyével szemben, és még ha közös történetben szerepelnének is, az asszony meg volt győződve róla, hogy a világ mindenkor jogosnak fogja ítélni, ha egy olyan pár, mint ő és József, fittyet hányva a testőrezredesnek és címzetes férjnek, összeteszi fejét és lábát, és hogy mindegyiküknek több gyönyörűsége lesz ebből, mint az erkölcsi igékből.

Mit mondott József különben? Ilyesfélét:

- Azt akarod, hogy hozzád jöjjek éjjel és veled háljak. De a mi Istenünk, akit te nem ismersz, többnyire éppen éjszaka nyilatkozott meg az atyáknak. Ha most meg akarna előttem nyilatkozni az éjszakában és így találna, mivé lennék?

Ez gyermekes volt. Vagy így szólt:

- Félek Ádám miatt, aki oly kicsiny bűnért kiűzetett a kertből. Hát még milyen büntetés érne engem?

Az asszony ezt éppoly silánynak ítélte, mint mikor József így felelt:

- Te ehhez nem értesz. Rúben testvérem elvesztette elsőszülöttségét nekizúdulása folytán, és az atya nekem adta azt. Ismét elvenné tőlem, ha meghallaná, hogy te szamarat csináltál belőlem.

Természetesen ez rendkívül gyengének, sőt nyomorúságosnak tetszett az asszony előtt, és József nem csodálkozhatott, ha az e hajuknál fogva előráncigált kifogásokra a fájdalom és a düh könnyei között adta tudomására, hogy kezdi azt hinni, és másra már nem is gondolhat, mint hogy a koszorú, amelyet visel, egészen egyszerűen a tehetetlenség szalmakoszorúja. Ismételjük, nem gondolta komolyan, és nem is gondolhatta komolyan azt, amit mondott. Inkább kétségbeesett kihívás volt ez férfibecsületéhez, és a tekintet, amellyel József válaszolt, megszégyenítette és egyben fölhevítette őt, mert még elevenebben és világosabban fejezte ki azt, amit József a következő szavakba foglalt:

- Úgy gondolod? - mondta keserűen. - Akkor hát hagyjuk! De ha úgy volna, amiként véled, könnyű dolgom lenne, és a kísértés nem volna sárkányhoz és ordító oroszlánhoz hasonló. Hidd el, asszony, gondoltam már rá, hogy véget vetek szenvedésednek és a magaménak, olyan állapotot öltve, mint amilyenbe tévesen te helyezel, és úgy téve, mint az ifjú egyik történetetekben, aki a kardnád éles levelével csonkította meg magát, és a folyóba vetette a megvádoltat a halak étkéül, hogy ártatlanságát bizonyítsa. De nekem nem szabad így tennem, éppoly nagy bűn volna, mintha megadnám magam, és Isten se venné így többé hasznomat. Hanem ő azt akarja, hogy épen és teljesen maradjak fenn.

- Irtózatos! - kiáltotta Mut. - Ozarszif, hová gondolsz? Ne tedd meg, kedvesem, gyönyörűségem, szörnyű siralom lenne! Nem gondoltam komolyan, amit mondtam! Szeretsz, szeretsz, korholó pillantásod és bűnös szándékod elárul! Ó, jöjj, édesem, és válts meg, csillapítsd patakzó véremet, amelyért oly nagy kár!

De József így válaszolt:

- Nem szabad.

Erre Eni megdühödött, és kínzással és halállal kezdte fenyegetni. Ennyire jutott, és komoran erre gondoltunk, amikor azt mondottuk, hogy egyre kevésbé válogatós eszközökkel ostromolta Józsefet. Az ifjú csak most tudta meg, kivel van dolga, és mit jelentett Mut zengő kiáltása: “Csak én vagyok félelmetes szerelmemben!” Az óriásmacska fölemelte mancsát, és szörnyű fenyegetéssel ágaskodtak ki karmai bársonyhüvelyükből, hogy széttépjék őt. Ha nem engedelmeskedik neki, mondta az asszony, és oda nem hagyja isteni koszorúját, hogy a gyönyörűség koszorúját fogadja érte, akkor meg kell hogy semmisítse őt, és meg is teszi. Nyomatékosan kéri, vegye szavait komolyan és nem puszta ijesztésnek, mert amint láthatja, ő mindenre képes és mindenre kész. Be fogja panaszolni Petepré előtt amiatt, amitől vonakodik, és erénye ellen elkövetett rablótámadással fogja vádolni. Följelenti, hogy erőszakot követett el rajta, és a legnagyobb kéjt érzi majd vádja közben, s úgy tudja játszani a meggyalázottat és beszennyezettet, hogy senki sem kételkedhetik állításában. Szava és esküje, ebben bizonyos lehet, többet ér még az övénél ebben a házban, és semmiféle tagadás nem fog segíteni. Azonkívül meg van győződve róla, hogy József egyáltalában nem is fog tagadni, hanem némán magára vállalja a bűnt; merthogy az úrnő idáig jutott, s a kétségbeesésnek ilyen dühéig, abban ő a bűnös szemével, szájával, arany vállával és szerelmének megtagadásával, és be kell látnia, hogy egészen mindegy, milyen vádba öltöztetjük a bűnt, mert minden vád igaz lesz a bűn igazsága által, és elkészülhet rá, hogy halált fog érte szenvedni. De olyan halál lesz ez, amely némaságát megbánatja vele, s talán szerelmének kegyetlen megtagadását is. Mert a Petepréhez hasonló emberek különösen leleményesek a bosszúállásban, és a kéjencre, aki leteperi az úrnőt, olyan halál vár, amelynek válogatottsága párját ritkítja.

És most elmondta neki, miként fog meghalni panasza alapján - kiszínezte részben zengő énekhangon, részben pedig közel hajolva füléhez halk suttogással, amelyet gyengéd szerelmi súgás-búgásnak lehetett volna hinni.

- Ne reméld - suttogta -, hogy röviden végeznek veled, letaszítanak a szikláról, vagy föllógatnak a levegőbe fejjel lefelé, úgyhogy a vér hamarosan agyadra tolul, és csöndesen elhunysz. Nem lesznek hozzád ily kegyelmesek a botütések után, melyekkel mindenekelőtt ronggyá tépik hátadat Petepré ítélete szerint. Mert szívében olyan homokförgeteg keletkezik, mint a keleti hegység, ha bevádollak az erőszaktétellel, és kaján dühe határtalan lesz. Szörnyű dolog a krokodilusoknak adatni és tehetetlenül megkötözve heverni a nádban, ha a ragadozó sóváran közeleg és rád hemperedik nedves hasával, combodon vagy válladon kezdve lakomáját, úgyhogy vad kiáltásaid zabálókedvének nyögésével keverednek, hiszen senki sem hallja vagy nem akarja hallani az odavetettet. Így történt másokkal is, tudjuk, némi fölületes, nem sokat jelentő részvét el is fogott egyeseket, s aztán nem törődtek tovább vele, hiszen nem a saját húsukról volt szó. De most te vagy az, és a te húsod az, amelynek az állat nekilát, itt vagy ott kezdve - talán tested közepén, és akkor fojtsd el embertelen kiáltásodat, amely föltör melledből, ne kiálts utánam, kedvesem, aki ott akartalak csókolni, ahová a nedves hasú undok fogai marnak! De talán másmilyenek lesznek a csókok. Talán háton fekve kifeszítik szép testedet a földön, kezedet és lábadat lefogják vaskapcsokkal, és gyúlékony anyagokat raknak testedre, s meggyújtják, úgyhogy lassú lángon üszkösödik meg húsod, olyan kínok között, amelyeket senki el nem tud képzelni, s elfúlva rimánkodó jajveszékeléssel csupán te magad fogsz érezni, mindenki más csak nézőjük lesz. Így lehet, kedvesem, de talán úgy is, hogy elevenen két nagy kutyával együtt verembe vetnek, amelyet gerendákkal és földdel fednek be, és ismét senki se tudja elképzelni, magad se, amíg a rádváróból valóság nem lesz, mi történik idővel ott a sötétben hármótok között. És tudsz a csarnok ajtajáról és az ajtó csapjáról? Vádamra te leszel az, aki imádkozik és hangos panaszkiáltásokat hallat, mert az ajtócsap szemébe fúródik, és az ajtó fejében forog, valahányszor a bosszúállónak úgy tetszik, hogy átmenjen rajta. Ez csak egynéhány a büntetések közül, amelyek bizonyosan várnak rád, ha kimondom vádamat ellened, amire végső kétségbeesésem esetén el vagyok szánva; te pedig nem tudod majd tisztázni magad eskümmel szemben. Légy részvéttel magadhoz, Ozarszif, és add nekem koszorúdat!

- Úrnőm és barátnőm - felelte József -, igazad van, nem fogom tisztázni magam, ha neked úgy tetszik, hogy ilyen módon befeketíts uram előtt. De a büntetések között, amelyekkel fenyegetsz, Peteprének választania kell; mindet nem tudja kiszabni rám, hanem csak egyet, ami máris korlátozása az ő bosszújának és az én szenvedéseimnek. De még ezen a korlátozáson belül is körülhatárolja szenvedésemet az emberileg lehetséges, és akár szorosaknak, akár tágasaknak nevezzük ezeket a határokat, mégsem tudja átlépni őket a szenvedés, amely véges. A kéjt és szenvedést, mindkettőt mérhetetlennek fested, de túlozol, mert mindkettő meglehetősen hamar az emberi lehetőségek határaiba ütközik. Mérhetetlennek csupán a hibát lehetne nevezni, amelyet elkövetnék, ha elrontanám dolgom Istennel, az Úrral, akit te nem ismersz, úgyhogy nem tudhatod, mi az és mit akar jelenteni: Istentől elhagyottság. Ezért, gyermekem, nem tudok kívánságodnak eleget tenni.

- Átok okosságodra! - kiáltotta Mut énekhangon. - Átok rá! Én, én nem vagyok okos! Ostoba vagyok a mérhetetlen vágyakozástól húsod és véred után, és megteszem, amit mondok! A szerelmes Ízisz vagyok én, és pillantásom halál. Vigyázz, vigyázz magadra, Ozarszif!

A hölgyvendégség

Ah, milyen nagyszerűnek látszott a mi Mutunk, amint József előtt állt, és harangozó hangon fenyegette! Holott gyenge és gyámoltalan volt, mint egy gyermek, irgalmatlan volt méltóságával és mondájával szemben, és most már kezdett fűt-fát beavatni szenvedélyébe és nyomorúságába, amibe az ifjú miatt jutott.

A dolog így állt: nemcsak Tabubu, a gumievő és Meh-en-Vezeht, az ágyas ismerte immár szerelmét és búbánatát, hanem Renenutet is, Amun főmarhamesterének felesége, valamint Neit-em-het, Fáraó főfürdősének neje és Ahveré, Kakábunak, a királyi ezüstkamrák írnokának hitvese is, röviden az összes barátnők, az egész udvar, a fél város. Az elfajulás ijesztő jele volt, hogy Mut, amidőn szerelmének harmadik éve is eltelt, szégyen és gátlás nélkül mindenkinek elmesélte, s az egész világot kíméletlenül azzal foglalkoztatta, amit kezdetben oly gőgösen és szemérmesen őrzött kebelében, hogy inkább meghalt volna, semhogy magának a kedvesnek vagy akárki másnak bevallja. Igen, nemcsak Dudu, a méltóságos törpe lépte túl a határt ebben a történetben, hanem Mut, az úrnő is ezt tette, mégpedig önuralmának, sőt jólneveltségének teljes föladásáig. Megpróbáltatott és mélyen megszállott volt, egészen kilépett önmagából, nem tartozott többé a művelt világhoz, és eltávolodott szabályaitól, merev tekintettel futott a hegyek közt, készen rá, hogy vadállatoknak nyújtsa keblét, vadvirágkoszorús, zihálva ujjongó thürszosz-lengető menád lett. Hova jutott végül is ezen az úton? Magunk közt s már előre megvallva, oda, hogy nem átallott a fekete Tabubuval vajákolásba bocsátkozni. De most még nem tartunk itt. Egyelőre részvevő csodálkozással csak azt figyelhetjük meg, hogy szerelmét és vigasztalatlan vágyakozását mindenfelé kifecsegte, és nem tudta magában tartani sem kicsiny, sem nagy előtt, úgyhogy szívfájdalma hamarosan az egész háznép beszédtárgya lett, és a szakácsok kavarás és kopasztás közben s a kapuőrök a téglapadon tespedve így szóltak egymáshoz:

- Az úrnő nagyon odavan az ispánért, de az nem akar. Jó kis muri!

Mert az ilyesmi efféle alakot ölt az emberek fejében és nyelvén a siralmas ellentét folytán, amely a vak szenvedélynek magáról alkotott szentül komoly és fájdalomtól megszépült elképzelése és a józanokban keltett hatása között fennáll, akiknek szemében képtelensége és fogyatékos akarata a magarejtésre botrány és nevetség, mint a részeg az utcán.

Történetünk valamennyi elbeszélése, persze a számunkra legtekintélyesebb, de egyben legszűkszavúbb kivételével: a Korán, a tizenhét perzsa ének, mely róla szól, a csalódott Firdauszi költeménye, amelyre aggsága napjait fordította, és Dzsámi késői finomult változata - mindezek s az ecset és ceruza számtalan ábrázolásai egyaránt tudnak a hölgyvendégségről, melyet Potifár első és igazi asszonya adott ez időben, hogy barátnőivel, No-Amun előkelő hölgyeivel szenvedését megismertesse és megértesse, nővéreinek részvétét és irigységét megnyerje. Mert a szerelem, akármilyen vigasztalan is, nem csupán átok és ostor, hanem mindig nagy kincs is egyben, amelyet nem szívesen rejtünk véka alá. A dalokba nem egy tévedés csúszik, és nem egy helytelen változat és cikornya kerül, amennyiben az édes szépség, amit keresnek, a szigorú igazság rovására megy.

Ami azonban a hölgyvendégség esetét illeti, igazat mondanak; és ha itt a kellemes hatás kedvéért el is térnek ismét attól a formától, amelyben a történet eredetileg önmagát elbeszélte, sőt eltéréseikkel egymást hazudtolják meg, mégsem dalnokaik ennek az eseménynek kitalálói, hanem maga a történet vagy Potifár felesége személyesen, a szegény Eni, aki nagy ravaszul kieszelte és véghezvitte, noha ez megszállott állapotával a legkülönösebb, mégis legigazoltabb ellentétben állt.

A mi számunkra, akik ismerjük a szemfölnyitó álmot, amelyet Mut-em-enet a három szerelemév kezdetén álmodott, az összefüggés közte és kitalálása közt, s a gondolatmenet, amely azt a szomorúan tréfás ötletet adta neki, hogy barátnői szemét is fölnyissa, teljesen érthető; és az álom valósága (hiszen igazságjegyei szembeötlők) a legjobb bizonyítéka a hölgyvendégség történeti hitelességének és annak, hogy a hozzánk legközelebb álló és legméltóbb hagyomány csupán szűkszavúsága miatt hallgat róla.

A hölgyvendégség előjátéka az volt, hogy Mut-em-enet megbetegedett. Az a pontosan meg nem határozható betegség volt ez, amelybe minden történet hercegei és királylányai esnek, ha viszonzatlanul szeretnek, és amely rendszerint “megcsúfolja a leghíresebb orvosok tudományát is”. Mut ebbe a betegségbe esett, mert így van ez előírva, mert így illett és kellett, és az illőnek és kellőnek nehezen állnak ellen; másodszor pedig, mert legfőbb vágya volt (és az egyéb történetek hercegei és királylányai kórságának is, úgy látszik, ez a főmotívuma), hogy föltűnést keltsen, izgalomba ejtse környezetét, és megkérdezzék - nyomatékosan, halálos fontossággal és általánosan megkérdezzék, mert egyes, többé-kevésbé őszintén aggodalmas kérdésekre már előbb alkalmat adtak a változások, amelyeken egy idő óta külseje átment. Azzal a forró vággyal betegedett meg, hogy a világot megpróbáltatásával, József iránti szerelme boldogságával és kínjával foglalkoztassa, merthogy egyébként, szigorúan tudományos értelemben, nem sok alapja volt ennek a betegségnek, már abból is kiviláglik, hogy amikor eljött a hölgyvendégség ideje, Mut könnyedén föl tudott kelni betegágyából, hogy betöltse háziasszonyi szerepét: ami különben nem is csoda, mert ez az összejövetel bizonyára már eleve benne volt betegsége tervében.

Mut tehát komolyan, bárha meghatározatlan módon beteg lett, és ágynak esett. Két divatos orvos kezelte, Amun könyvesházának doktora, akit már az öreg ispánhoz, Mont-kavhoz is elhívtak, és még egy másik templomi bölcs; nővérei az elzártak házából, Petepré ágyasai ápolták; és barátnői a magas Háthor-rendből és Amun Déli Ágyasházából látogatták. Tiszteletüket tették Renenutet, Neit-em-het, Ahveré és sok más hölgy. Eljött gyaloghintójában Nez-ba-met, a rendfőnöknő, neje a nagy Beknehonsznak, ki “valamennyi felső- és alsó-egyiptomi isten papjainak elöljárója” volt. És valamennyien, egyesével vagy kettesével és hármasával a megszállott ágyánál ülve, sajnálkoztak és bőségesen ömlő szavakkal kérdezősködtek, részben szívből, részben hidegen, puszta udvariasságból vagy éppen kárörömmel.

- Eni, kinek hangja kedves, ha dalol! - szóltak. - A Láthatatlanra, mi van veled, és milyen szomorúságot okozol nekünk, te gonosz? Oly igaz, mint ahogy a király él, már régóta nem az vagy, aki voltál, hanem mindnyájan, akik szívünkön viseljük sorsodat, a fáradtság jeleit figyeljük meg rajtad, és oly változásokat, amelyek ha természetesen nem is árthattak szépségednek, mégis valamennyiünkben gyöngéd aggodalmat keltenek. Talán csak nem rontott meg gonosz pillantás? Valamennyien láttuk és forró könnyek közt közöltük egymással, hogy a fáradtság lefogyás alakjában jelentkezik nálad, amely ugyan tested nem minden részét sorvasztja - inkább egyes tagjaid még virulóbbak lettek, de mások annál soványabbak: például orcád nagyon beesett; szemed is kezd mereven tekinteni, és híres kígyózó ajkadra szenvedés telepedett. Mindezt láttuk mi, szívecskéid, és sírva tárgyaltuk meg. Most azonban fáradtságod odáig fokozódott, hogy le kellett feküdnöd, se nem eszel, se nem iszol, és a betegség megcsúfolja az orvosok tudományát. Valóban, amikor erről hallottunk, nagy rémületünkben nem tudtuk, hová legyünk! Kérdésekkel ostromoltuk a könyvesház bölcseit, Te-Hort és Pete-Basztetet, orvosaidat, és azt válaszolták, tudományuk már-már kimerült, és szinte tanácstalanok. Még csak egynéhány orvosságot tudnak, amelyek eredményt ígérnek, mert fáradtságod minden írt megcsúfolt. Valami nagy bánat lehet, amely rág és emészt, mint az egér rágja a fa gyökerét, úgyhogy az megbetegszik. Amun nevében, kincsecském, igaz ez, csakugyan emésztő bánatod van? Nevezd meg szívecskéid előtt, mielőtt az átkozott drága életedre törne!

- Föltéve, hogy volna is - felelte Eni gyönge hangon -, mit használ, ha megnevezem előttetek? Ti, jóságosak és részvevők, nem tudtok megszabadítani tőle, és valószínűleg nincs más hátra, mint hogy belépusztuljak.

- Így hát igaz - kiáltottak a barátnők -, s csakugyan ilyen bánat az, ami kifáraszt? - És magasan szárnyaló szavakkal csodálkoztak a hölgyek, miként lehetséges ez. Egy ilyen nő, mint ő! Az országok krémjéhez tartozó, gazdag, varázsosan szép és irigyelt a birodalom asszonyai között! Minek lehet híján? Milyen kívánságokról kell lemondania? Mut barátnői nem értették a dolgot. Esdekelve kérdezték, részben szívből, részben csak kíváncsiságból, kárörömből és izgalomhajhászásból, és az elfáradt Mut sokáig kitért kérdéseik elől, bágyadtan s reménytelenül megtagadott minden fölvilágosítást, hiszen úgysem segíthetnek rajta. Végül is azonban - no, hát jó - kijelentette, hogy választ ad valamennyiüknek együtt, egy trécselő-uzsonna és asszonyvendégség keretében, amelyre legközelebb teljes számban meghívja őket. Mert ha akár étvágy nélkül is eszik valamit, egy kis madármájat és némi főzeléket, remélhetőleg gyűjt annyi erőt, hogy fölkeljen ágyából éppen abból a célból, hogy barátnői előtt leleplezze változásának és fáradtságának okát.

Amint mondta, úgy is tett. Már a legközelebbi holdnegyedkor - nem volt messze az újév és a nagy Opet-ünnep, amikor Potifár házában olyan döntő esemény történik majd - Eni csakugyan meghívta őket erre az uzsonnára, a sokszor, de nem mindig helyesen megénekelt hölgyvendégségre Petepré ágyasházának helyiségeiben: szélesebb körű délutáni összejövetel volt ez, amelynek Nez-ba-met, Beknehonsz neje és első háremhölgy jelenléte adott kivételes fényt, és amelyen nem volt hiány sem virágban és kenetben, sem hűvös, részben bódító, részben csak frissítő italokban, sem mindenféle süteményben, befőtt gyümölcsben és szálazó édességekben, amiket kedvesen szűk ruhás szolgálók hordtak körül, fekete varkoccsal hátul és fátyollal arcukon - oly változat, amilyet még nem láttak, és amely nagy tetszést aratott. S a kútudvaron bájos zenekar játszott: hárfázó, lantverő és kettősfuvolát fúvó lányok, leheletfinom, bő ruhákban, amelyeken áttetszett a szőttes öv ágyékukon; a hölgyek nagy része laza csoportokban itt telepedett le, részben székeken és zsámolyokon ülve a megrakott asztalok között, részben tarka terítőkre térdelve. De az ismert oszlopos szalon is, amelyből különben Atum-Ré szobra már eltűnt, tele volt vendégekkel.

Mut barátnői bájos és művészies látványt nyújtottak: koponyájukról illatos zsír olvadozott balzsamosan szélesre oldott, fürtökbe csavart hajukba, melyet fülönfüggőik aranykarikái vágtak át, tagjaik kellemesen barnák voltak, csillogó szemük halántékukig ért, orrocskájuk csupa büszkeséget és jókedvet árult el, és gallérjuk és karpereceik fajansz- és drágakőmintái, az édes mellecskéket tartó szövetek, melyek mintha a nap aranyából vagy holdfényből lettek volna szőve, a legújabb divatról tanúskodtak. Lótuszvirágot szagolgattak, nyalánkságokat kínáltak egymásnak, és csicsergőn tereferéltek magas vagy durvább-mélyebb hangon, ami ezen a földövön szintén előfordul nőknél - Nez-ba-metnek például, Beknehonsz nejének ilyen hangja volt. A közeli Opet-ünnepről trécseltek, a Szent Háromság nagy körmenetéről bárkáiban és kápolnáiban, szárazon és vízen, a Déli Ágyasház isteni lakomájáról, amelyen ők, a hölgyek táncolni, dobot csörgetni és énekelni fognak Amun előtt, mint kedvelt hangú ágyasai. A téma fontos és szép volt; és ezen az órán mégiscsak ürügyül és nyelvelő unaloműzésül szolgált, hogy kitöltse a várakozás idejét, amíg Mut-em-enet, a vendéglátó meg nem adja a választ, és izgalmas módon nem tudatja velük fáradtságának okát.

Ő is ott ült közöttük a vízmedencénél, fájdalmasan, gyengén mosolygott megkínzott kígyószájával, és pillanatára várt. Álomszerűen és álompéldára tette meg intézkedéseit, hogy fölvilágosítsa a barátnőket, és álomszerű volt bizonyossága, hogy az intézkedés sikerül. Ez a vendégség tetőpontjával esett egybe. Pompás gyümölcsök várták sorukat virággal díszített kosarakban: illatos aranygolyók, telis-tele üdítő nedvvel bolyhos héjuk alatt, indiai vércitromok, kínai almák, csupa ritkaság; és mellettük csinos kések voltak a hámozáshoz előkészítve, berakott kékkőnyéllel és fényesre csiszolt bronzpengével, amelyeknek a háziasszony különös figyelmet szentelt. Mert rendkívül élesre köszörültette és fenette őket - olyan élesre csakugyan, hogy soha a világon ilyen éles késecskék még nem voltak. Olyan vékonyra és hajszálélesre voltak csiszolva, hogy mégoly sörtés szakállát is könnyen leborotválhatta volna bárki velük - de ajánlatos volt közben a legélénkebb figyelem, mert ha csak egy pillanatra is elálmodozott vagy megremegett volna, bizonyos lehetett a legkellemetlenebb balesetről. Nagyszerű volt a késecskék élessége - szinte veszélyes; az ember úgy érezte, csak közelítenie kell ujja hegyét a pengéhez, és már kibuggyan a vére. És ez volt minden előkészület? Szó sincs róla. Még pompás kikötői bor is volt ott, édes tüzű ciprusi, étkezés utánra való, a narancs mellé; és a kalapált aranyból és ónmázas, festett agyagból készült szép kelyheket, amelyek majd befogadják, a kútudvaron és oszlopos szalonban éppenséggel elsőnek osztották szét a vendéglátó intésére a takaros szolgálóleányok, akiken nem volt más, mint tarka öv a csípőjük körül. De vajon ki tölti majd a sziget borát a serlegekbe? Ugyancsak a takarosok? Nem, az úrnő ítélete szerint ez nem volna méltó se a vendéglátóhoz, sem a vendégekhez - Mut másként rendelkezett.

Ismét intett, és szétosztották az aranyalmákat, a drágalátos késecskéket. Mindkettőt elragadtatott csiripeléssel fogadták: dicsérték a gyümölcsöt, dicsérték a kecses evőeszközt is, mégpedig éppen kecsességét, mert legfőbb sajátságát nem ismerték. Valamennyien azonnal hámozni kezdtek, hogy az édes bélhez jussanak; de tekintetük erről a kéjes foglalkozásról csakhamar másfelé irányult és emelkedett.

Mut-em-enet megint intett, és aki a színtéren megjelent, az a bor pohárnoka volt: József. Igen, őt rendelte a szerelmes úrnő erre a szolgálatra, s őt választotta, hogy maga töltsön a ciprusi borból a barátnőknek, de egyéb intézkedéseibe nem avatta be, úgyhogy József nem tudta, milyen tanulság céljából szolgál föl. Tudjuk jól, hogy fájt az úrnőnek félrevezetni őt a titkolózással, és célzatosan visszaélni személyével; de nagyon sarkallta a vágy, hogy barátnőit fölvilágosítsa, és szívét megértesse velük. Ezért választotta Józsefet, és amikor az ifjú minap megint kíméletesen vonakodott vele hálni, így szólt hozzá:

- Akkor legalább tedd meg a szívességet, Ozarszif, és holnapután, a hölgyek ünnepén légy magad a kilencszeresen jó alaszkiai pohárnoka, jósága jeléül, továbbá annak jeléül, hogy legalább egy kicsit szeretsz, és annak jeléül is, hogy vagyok valaki ebben a házban, mert az élen álló szolgál ki engem és vendégeimet.

- Természetesen, úrnő - felelte József. - Szívesen megteszem, és a legnagyobb örömmel leszek pohárnokod, ha neked úgy tetszik. Mert testtel-lélekkel szolgálatodra és rendelkezésedre állok minden tekintetben, kivéve a bűnt.

Így tehát Ráhel fia, Petepré ifjú ispánja váratlanul megjelent a gyümölcsöt hámozó hölgyek között az udvaron, fehér és finom ünnepi öltözetben, tarka mükénéi boroskorsóval karján, köszönt, elloccsantott, és körbejárva kezdte a kelyheket megtölteni. Láttára azonban a hölgyek valamennyien, azok is, akik alkalomadtán már találkoztak vele, s azok is, akik még nem ismerték, nemcsak a hámozásról feledkeztek meg, hanem úgyszólván önmagukról is, és képtelenek voltak másra, mint hogy a pohárnokot nézték, miközben a csalfa késecskék megtették kötelességüket, és a hölgyek, ahányan voltak, mind rettenetesen megvágták ujjukat - észre sem véve mindjárt a beszennyező balesetet, mert az ily túlontúl éles penge vágását alig lehet érezni, kivált amikor annyira másra figyel az ember, mint Eni barátnői.

Némelyek ezt a gyakran leírt jelenetet apokrifnak és a megesett történethez nem tartozónak bélyegzik. Helytelenül; mert a jelenet igaz, és minden valószínűség mellette szól. Ha meggondoljuk, hogy egyrészt korának legszebb ifjáról, másrészt pedig a legélesebb késecskékről van szó, melyeket a világ valaha látott, akkor kétségtelen, hogy az esemény nem folyhatott le másként, tudniillik vértelenebbül, mint ahogy csakugyan lefolyt, és hogy az álomszerű biztonság, amellyel Mut e lefolyásra számított és azt előre látta, tökéletesen jogosult volt. Fájdalmas arcával, e sötét és kígyózó álcával nézett az előidézett szerencsétlenségre, a némán fejlődő vérfürdőre, amelyet először csak ő maga vett észre, mert a hölgyek kéjes elragadtatással bámészkodó arca az ifjút követte, aki lassacskán távolodott az oszlopos szalon irányában, ahol, mint Mut teljes joggal vélte, ugyanez a jelenet fog megismétlődni. Csak amikor a kedves eltűnt szem elől, szólalt meg kajánul aggodalmas hangon a csöndben:

- Szívecskéim, mi történt veletek? Véretek omlik!

Szörnyű látvány volt. Mivel a fürge kis kések sokakat ujjnyi mélyen megsebeztek, a vér nemcsak szivárgott, hanem ömlött és patakzott; a kezecskéket az aranyalmákkal együtt egészen ellepte és összemaszatolta a vörös nedv, rikítóan átitatta a ruhák sziromfehér anyagát a hölgyek ölében, tócsákat alkotott benne, s a lábacskákra, a padlóra csöpögött. Micsoda siralom, micsoda jajveszékelés, sivalkodás és szemforgatás támadt, midőn Mut-em-enet álnokul csodálkozó figyelmeztetése észre térítette őket! Egyesek, akik nem tudtak vért látni, kivált a sajátjukat nem, már-már elájultak, és az erre-arra ugrándozó takaroskáknak citvorolajjal és illatos üvegcsével kellett őket üggyel-bajjal élesztgetni. Általában minden szükséges megtörtént most, és a takarosok tálakkal, törülközőkkel, ecettel, tépéssel és csíkokra hasított vászonnal ugráltak körül, úgyhogy az uzsonna egyszerre kórház és kötözőhely képét öltötte, itt éppúgy, mint az oszlopos csarnokban, ahová Mut-em-enet egy pillanatra szintén benézett, hogy megállapítsa, vérben úszik-e ott is minden? Renenutet, a főmarhamester felesége a legsúlyosabban sebesültek közé tartozott, és átmenetileg csaknem el kellett ölni kezecskéjét, a sárgára sápadó kezet szorosan elkötve az általános életfolyamatból, hogy vérzése elálljon. Nez-ba-met, Beknehonsz mély hangú neje is csúnyán megsebesült. Ruhája odavolt, és hangosan szitkokat szórt, nem lehetett tudni, kire, míg két lányka, egy fekete meg egy fehér, vigasztalva ápolgatta.

- Legdrágább főnöknő és ti mind, szívecskéim - szólt Mut-em-enet képmutatón, amikor némileg ismét helyreállt a nyugalom és rend -, hogy történhetett és miként eshetett meg, hogy ily kárt tettetek magatokban, és ilyen vörös esemény csúfolta meg hölgyünnepemet? Csaknem elviselhetetlenül kínos a háziasszonynak, hogy ilyesmi ért házamban benneteket... de miként is lehetséges? Hiszen előfordul, hogy ez vagy az megvágja magát hámozás közben... de mind egyszerre s némelyek egészen csontig? Ez még nem fordult elő, mióta élek, és nyilván egyedülálló marad az országok társasági történetében, legalábbis reméljük. De vigasztalódjatok meg, édeseim, és mondjátok, az istenért, hogy történhetett ez?

- Hagyd el - felelte a többi nő nevében Nez-ba-met basszus hangján. - Hagyd el, Enti, mert most már hagyján, noha a vörös Szété lettek a délutáni ruhák, és némelyikünk még sápadt az érvágástól. Ne búslakodj! Jót akartál, föltesszük, és fogadónapod minden részletében fashionable. De jó adag meggondolatlanság volt abban, édesem, amit közben elkövettél; nyíltan beszélek és mindnyájunk nevében. Képzeld csak magad helyzetünkbe! Meghívtál minket, hogy leleplezd előttünk okát fáradtságodnak, mely megcsúfolja az orvosok tudományát, és váratsz bennünket a leleplezésre, úgyhogy már amúgy is idegesek vagyunk, és kényszeredett fecsegés mögé rejtjük kíváncsiságunkat. Láthatod, mindent nyíltan a természetes igazság szerint és finnyáskodás nélkül mondok el mindnyájunk nevében. Aranyalmákat szervíroztatsz; nagyon szép, nagyon dicséretes. Fáraó sem eszik ilyet mindennap. De éppen amikor meg akarjuk hámozni, elrendeled, hogy ez a pohárnok érzékeny körünkbe lépjen... akárki is, fölteszem, hogy ifjú ispántok, akit “Nefernefru”-nak neveznek szárazföldi és vízi utakon, és eléggé szégyenletes, hogy az ember hölgy létére kénytelen egyetérteni a gátak és csatornák népének ítéletével és ízlésével, de itt nem lehet szó ízlésről és vitáról, mert az ifjú feje-teste valósággal mennyei, és amikor már magában is sokkszerűen hat, ha ennyi, amúgy is ideges nő közé hirtelen egy ifjú lép be, még ha kevésbé gyönyörű is - hogyan kívánod, hogy ne reszkessen meg egész testünk, és ne lábadjon könnybe szemünk, ha ilyen isteni kölyök jelenik meg a színen, és korsóját kelyhed fölé hajtja? Nem kívánhatod, hogy ilyenkor még a hámozásra figyeljünk, és ujjainkat óvjuk a fenyegető veszedelemtől! Kellemetlenséget és sok vesződséget okoztunk neked vérünkkel, de nem hallgathatom el a szemrehányást, kedves hangú Eni, hogy magad vagy hibás a malőr miatt, sokkot okozó rendelkezéseiddel.

- Úgy van! - kiáltott Renenutet, a főmarhamesterné. - El kell viselned, kedvesem, a szemrehányást, mert vaskos bohózatot rendeztél itt, amelyre sokáig fogunk emlékezni - csak azért nem haraggal, mert ártatlanságodban nem gondoltál semmi rosszra. De éppen ez az, kincsem, hogy teljesen hiányzott belőled a kímélő megfontolás, és magadnak kell tulajdonítanod a vörös baleset kellemetlenségét, ha igazságos akarsz lenni. Nem kézenfekvő-e, hogy ily nagyszámú hölgytársaság meggyűlt nőiessége visszahat az egyes nőkre, és szélsőségesen érzékennyé teszi őket? Ilyen körbe eresztesz váratlanul egy férfiút, és hozzá milyen pillanatban? A hámozás pillanatában! Édesem, hogyan maradhatott volna az vértelen, ítéld meg magad! S hozzá még aki jött, ez a pohárnok volt, ez az ifjú ispán, ez az isteni kölyök! Egészen elszédültem láttára... kimondom, ahogy van, és nem teszek lakatot a számra, mert olyan óra ez, és olyanok a körülmények, amikor szív és száj megárad, és fölszabadultnak érezzük magunk, hogy ez egyszer mindent nyíltan kimondjunk. Olyan asszony vagyok, akinek igazán van érzéke a férfiakhoz, és mivel ezt amúgy is tudjátok, egyszerűen csak meg akarom említeni, hogy férjemen, a marhaigazgatón kívül, aki legszebb férfikorában van, még ismerem azt a bizonyos testőrtisztet és Honszu házának ifjú áldozárát, aki az én házamnak is áldoz néhány órát, úgyis tudjátok. De mindez nem akadályozza meg, hogy a férfiakkal szemben mindenkor úgyszólván en garde legyek, és egykönnyen elragadtassam magam... különösen a pohárnokokat kedvelem. Egy pohárnokban mindig van valami isteni, mindig kicsit az istenek kedvence - nem tudom, miért érzem így -, hivatala és működése okozza. No de éppen ez a Nefertem és kék lótusz, ez a cukorbaba a korsójával... édeseim, egészen odavoltam! Határozottan azt hittem, egy istent látok, és jámbor gyönyörűségemben szinte úgy éreztem, forog velem a világ. Csupa szem voltam, és miközben szemeztem, a hámozókésecskével összekaszaboltam ujjam húsát, és patakokban ontottam véremet, anélkül, hogy éreztem volna, annyira magamon kívül voltam. De ez még nem is a teljes szerencsétlenség, mert bizonyos vagyok benne: valahányszor a jövőben gyümölcsöt hámozok, emlékezetemben fölmerül a te ördöngös pohárnokfiúd képe, és ismét csontig vagdosom magam elmerültségemben, úgyhogy egyáltalán nem is merek többé héjas gyümölcshöz nyúlni, holott szenvedélyesen szeretem, ezt okoztad, drágaságom, meggondolatlan rendelkezéseddel!

- Igen, igen! - kiáltottak a hölgyek valamennyien, a kútudvariak is, az oszlopos szalonbeliek is, akik Nez-ba-met és Renenutet szavaira átjöttek. - Igen, igen! - kiáltoztak összevissza magas és mély színezetű hangon. - Így van, így volt, helyesen mondták a szónokok, csaknem elvéreztünk valamennyien az isteni pohárnok okozta hirtelen zavarodottságunkban, és ahelyett, hogy fáradtságod okát megnevezted volna, amiért meghívtál minket, ezt a komédiát játszottad előttünk, Eni!

Ekkor azonban Mut-em-enet énekhangja teljes erőre kapott, és így kiáltott:

- Ostobák! Nemcsak megneveztem, meg is mutattam előttetek halálos fáradtságomnak és minden kínjaimnak okát! Legyen szemetek számomra is, ha csupa szem voltatok őiránta! Csak néhány szívdobbanás hosszat láttátok őt, és máris megsebeztétek magatok, úgyhogy még most is mind sápadtak vagytok a vörös nyomorúságtól, amelybe megpillantása taszított benneteket. Nekem pedig naponta és óránként kell vagy szabad látnom őt... mihez kezdjek ebben az örökös nyomorúságban? Kérdezem: hová legyek? Mert ez a fiú, ti vakok, akiket hiába tettem látóvá, férjemnek háznagya és pohárnoka, ő az én nyomorúságom és halálom, az ő szeme és szája sebzett meg halálosan, úgyhogy, nővéreim, piros véremet elontom érte keservemben, és meghalok, ha ő el nem csitítja. Mert ti csak ujjatokba vágtatok láttára, nekem azonban szépsége iránt érzett szerelmem szívemet hasította meg, úgyhogy el kell véreznem! - Így dalolt Mut megtörő hangon, és beteges zokogással székére roskadt.

Képzelhető az asszonyünnepi izgalom, amelyet ez a leleplezés a barátnők karának okozott! Éppúgy fogadták a nagy hírt, mint előzőleg Tabubu és Men-en-Vezeht, hogy Mut szerelemállapotban van, s nagymértékben ugyanazt tették a megpróbáltatottal, mint azok ketten: körülfogták, simogatták, és sokhangú, megindult kerepeléssel egyszerre szerencsét kívántak, és részvétüket fejezték ki. A tekintetek azonban, amelyeket közben titkon váltottak, és a szavak, melyeket egymásnak súgtak, még egészen mást is kifejeztek, mint gyengéd részvétet: bosszús csalódást azon, hogy nincs szó semmi különösről, és ez az egész nagyigényű szívfájdalom közönséges szerelem egy szolga iránt; továbbá csöndes rosszindulatot és általános féltékenységet minden férfidologban; mindenekelőtt pedig kárörvendő elégtételt, hogy Mut, a gőgös és szűzi, a holdtiszta Amun-ara idősödő napjaira így járt, és így megpróbáltatott a legközönségesebb módon, hogy egy csinos szolga után kell epedeznie, és még csak eltitkolni se tudja ezt, hanem lesüllyedését közönséges női szintre gyámoltalanul kiszolgáltatja mindenkinek, és jajveszékel: “Hová legyek?” Ez hízelgett a barátnőknek, ha nem is kerülte el figyelmüket, hogy kiszolgáltatottságából és nyilvános vallomásából még mindig a régi gőg szólt, amely az egészen közönségeset, most, hogy Mut éli át, mint valami különös eseményt és világrengető ügyet akarja feltüntetni, ami a barátnőket ismét bosszantotta.

De ha mindez mellesleg ki is fejeződött a hölgyek kölcsönös pillantásaiban, ünnepi örömük a szenzáció és a szép társadalmi botrány miatt mégis elég nagy volt, hogy nővérük megpróbáltatása szívből jövő részvétet és női együttérzést keltsen bennük, úgyhogy köréje sereglettek, átkarolták, pergő szóáradattal vigasztalva ünnepelték, és boldognak mondották az ifjút, akinek megadatott, hogy ilyen érzéseket ébresszen úrnője kebelében.

- Igen, édes Eni - kiáltották -, fölvilágosítottál bennünket, és tökéletesen megértjük, hogy nem csekélység egy női szívnek, ha napról napra kell vagy szabad látnia ilyen isteni fickót, nem csoda, hogy végre-valahára te is szerelemállapotba kerültél! Szerencsés flótás! Ami annyi éven át egyetlen férfinak sem sikerült, azt megtette az ő ifjúsága, s megdobogtatta a szent szívét! Álmodni sem mert volna róla a szolgafiú, de íme, a szívnek nincsenek elfogultságai, nem néz rangra és módra. Nem fejedelem fia és nem tiszt, nem is titkos tanácsos ez az ifjú, csupán férjednek háznagya, de meglágyította szívedet, ez az ő rangja és ez az ő címe, és hogy hozzá még külföldi is, ázsiai, úgynevezett héber, ez még külön pikantériát ad a dolognak, s bizonyos extravaganciát. Hogy örülünk, drágánk, és milyen kő esett le szívünkről, hogy bánatodnak és fáradtságodnak nincs egyéb oka, mint hogy lángra lobbantál egy szép ifjú iránt! Bocsáss meg, ha nem féltünk tovább, és inkább őt kezdjük félteni, mert az aggodalomra itt nincs más ok, mint hogy a szolgát megkótyagosítja a megtiszteltetés; különben az eset egyszerű!

- Ah - zokogott Mut -, ha tudnátok! De nem tudjátok, s én tudtam, hogy még soká nem fogjátok tudni és nem fogjátok érteni, hiába nyitom föl szemeteket. Mert sejtelmetek sincs róla, miképpen áll vele a dolog, s milyen féltékeny rá az isten, akinek gyermeke, és akinek koszorúját viseli, úgyhogy nagyobbra tartja magát, semhogy nekem, egyiptomi nőnek véremet elcsitítsa, és lelkének nincs füle hívó kiáltásom számára! Ah, nővéreim, mennyivel jobban tennétek, ha nem az ő túlságos megtiszteltetettsége miatt aggódnátok, hanem minden aggodalmatok nekem szólna, mert meg kell halnom isten-ridegségétől!

A barátnők erre kérdésekkel ostromolták e ridegség közelebbi és további részletei felől, és nem akartak hinni fülüknek, hogy a szolga nem dagad a megtiszteltetéstől, hanem megtagadja az úrnő kívánságát. A pillantások, amelyeket váltottak, némi kajánságot is elárultak, mert úgy gyanították, hogy az ő Enijük kissé idősecske a szép fiúnak, és az jámbor kifogásokat keres, mert nem kívánja őt; és némelyik azzal hízelgett magának, hogy bezzeg őt jobban kívánná; de az uralkodó állásfoglalás mégis az őszinte fölháborodás volt az idegen szolga nyakasságán, és különösen Nez-ba-met, a főnöknő emelt szót basszus hangján, és az esetet ebben a tekintetben botrányosnak és tűrhetetlennek nyilvánította.

- Már csak mint nő is - mondotta - melletted állok, drágám, és átérzem bánatodat. Ezenkívül azonban nézetem szerint az eset politikai jellegű is, egyházi és birodalmi ügy, mert ennek a takonypócnak vonakodása (bocsáss meg, te szereted őt, de én őszinte haragomban nevezem így, nem azért, hogy megbántsalak érzéseidben), elzárkózása, hogy lerója előtted ifjúságának adóját, kétségkívül a társadalmi rendet veszélyeztető engedetlenségre vall, ami ugyanaz, mintha egy retenui vagy föníciai város Baálja Amun ellen lázadna, és megtagadná tőle a köteles adót, amit természetesen azonnal büntető hadjárat követne, még ha költségei fölül is múlnák az adó értékét, Amun becsületének megóvására. Ebből a szemszögből nézem bánatodat, kedvesem, és alighogy hazaérek, megbeszélem a kánaánita lázadásnak e szembeötlő esetét férjemmel, valamennyi felső- és alsó-egyiptomi isten papjainak elöljárójával, és megkérdezem, ő milyen rendszabályt tart alkalmasnak, hogy gátat vessünk a rendetlenségnek.

Ezzel az eredménnyel ért véget, pergő terefere közben, ez az oly híressé vált és most végre valóságos és igazi lefolyása szerint elbeszélt hölgyvendégség, amely által Mut-em-enet elsősorban azt érte el, hogy boldogtalan szenvedélyéről városszerte beszéltek: oly siker, amelyen néha-néha, világosabb pillanatokban, hirtelen maga is megrémült, de amiben viszont, érzésének növekvő elfajulása folytán, mámoros kielégülést is talált, mert a legtöbb szerelmes azt hiszi, hogy nem méltányolják eléggé érzését, ha nem foglalkozik vele az egész világ, még ha gúnyosan és csúfondárosan is: dobra kell verni titkát. A barátnők is gyakrabban jöttek most beteglátogatásra, egyenként vagy egynéhányan, hogy bánata felől érdeklődjenek, vigasztalják és tanácsot adjanak, amelyek azonban oly ostobán hangzottak a valóságos, olyannyira különös tényekkel szemben, hogy a beteg csak vállát vonogatta, és csak ennyit tudott válaszolni: “Ah, gyerekek, csak locsogtok és okoskodtok, és egyáltalában nem értitek ezt a különös esetet” - amire Véze hölgyei viszont megmérgelődtek, és így szóltak egymás közt: “Ha azt hiszi, túlságosan magas nekünk ez a dolog és valami egészen különös, amelyet tanácsunk föl nem érhet, akkor fogja be a száját, és ne foglalkoztasson bennünket folytonosan ezzel az afférral!”

Aki azonban személyesen még eljött és elöl-hátul csapatok kíséretében elvitette magát Potifár ágyasházába, az a nagy Beknehonsz volt, Amun első prófétája, akit felesége értesített a történetről, és aki nem volt hajlandó félvállról venni a dolgot, hanem el volt szánva, hogy a legmagasabb érdekek szempontjából foglalkozzék vele. A hatalmas tarfejű egyházi államférfiú bitorolt párducbőrében kijelentette Mutnak, miközben kifeszítve bordáit és magasra emelve állát, hosszú léptekkel döngött föl-alá az asszony oroszlános széke előtt: minden személyes és csupán morális szempontot ki kell kapcsolni ennek az esetnek megítélésére, amely az erkölcsi törvény és a társadalmi rend szempontjából természetesen kárhozatos, de ha már így áll a dolog, magasabb mérték szerint kell végigvinni. Mint pap, lelkiatya és a jámbor fegyelemőre s nem utolsósorban mint a jó Petepré barátja és udvari tiszttársa, meg kell hogy rója a figyelmet, amelyet Mut erre a fiúra fordít, és elleneznie kell a vágyakat, amelyeket az kelt benne. De a külföldi viselkedésében mutatkozó nyakasság, és vonakodása, hogy lerója adóját, elviselhetetlen az egyház számára, amelynek oda kell hatnia, hogy az ügy Amun dicsőségére a leggyorsabban tisztázódjék. Ezért ő, Beknehonsz, tekintet nélkül az egyénileg kívánatosra vagy kárhozatosra, arra inti leányát, Mutot, és parancsolón követeli tőle, hogy mindent, a legvégsőt is kövesse el a makrancoskodó leigázására, nem a maga elégtételére, noha ez is vele jár - persze papi helyeslése nélkül -, hanem az egyházéra, és szükség esetén a vonakodót karhatalmi elővezetéssel kell engedelmességre bírni.

Hogy Mut lelkének jólesett ez az egyházi útmutatás és magasabb fölhatalmazás a ballépésre, hogy ebben helyzetének megerősítését látta szerelmesével szemben, elszomorító világossággal mutatja, hová jutott - ugyanaz az asszony, aki nemrég még, műveltségi fokával egybehangzón, boldogságát és fájdalmát az ifjú eleven lelkének szabadságától tette függővé, és akinek érzései tanácstalanságában immár oly mélyre süllyedtek, hogy a hőn áhított kedves templomrendőri elővezetésének gondolatában bizonyos kétségbeesett és torz gyönyörűséget lelt. Igen, megérett rá, hogy Tabubuval vajákoljon.

De József előtt sem maradt titokban Amun templomának állásfoglalása ebben az ügyben, mert hű Bész-em-hebkéjének egyetlen rés és lik sem volt annyira szűk, hogy bele ne fért volna, s a nagy Beknehonsz látogatása közben Mut-em-enetnél titkon jelen ne legyen, s finom törpefülével ki ne hallgassa, mit rendelt a tarfejű az úrnőnek, hogy a hírt azon frissiben megvigye védencének. Ez meghallgatta, és a hír rendkívülien megerősítette abban a nézetében, hogy ez az ügy erőpróba Amun nagyhatalma és az Úristen között, és hogy semmi esetre és semmi áron, akármily kevéssé egyezik is meg ez a szükségesség Ádám-vágyával, az ő Ura-Istene nem húzhatja a rövidebbet.

A szuka

Így történt hát, hogy Mut-em-enet, a büszke, elfajultságában és a szerelmi szenvedéstől megzavartan olyan cselekedetre szánta rá magát, amelyeket nemrég még előkelőn elutasított magától, hogy Tabubunak, Kús leányának műveltségi fokára süllyedt, és hajlandó volt tisztátlan rejtelmeket űzni vele: mégpedig megjuhászító szerelmi varázs céljából áldozni egy förtelmes alvilági istenségnek, akinek nevét nem is ismerte, és nem is akarta ismerni - Tabubu egyszerűen “a szuka” névvel illette, és ennyi elég volt.

A néger nő azt ígérte, hogy ezt az éji kísértetet, ezt a vad megérát és gonosz démont varázslóművészetével Mut úrnő vágyainak pártolásába és szolgálatába állítja, és Mut végre is beleegyezett - jeléül, hogy már lemondott a kedves lelkéről, és örülne, ha csak testet, tehát egy meleg tetemet tarthatna karjai közt, vagy ha nem is örülne, szomorúan kielégülne; mert varázsolás és megboszorkányozás által természetesen csak a testet és tetemet lehet megjuhászítani s valakinek karjába hajtani, nem pedig a lelket, s a vigasztalanság magas foka kell hozzá, hogy azzal vigasztalódjék, s a gondolattal, hogy a szerelmi kielégülés főképpen a test ügye, s a lélekről isten nevében még mindig könnyebben lemondhat, mint fordítva, bármily szomorú kielégülés is az, amit a tetem ad.

Hogy Mut-em-enet végül hozzájárult a gumievő vénasszony alacsonyrendű javaslataihoz, és hajlandó volt vele vajálkodni, egyébként tulajdon testének állapotával, szipirtyószerűségével is összefüggött, amelynek, mint láttuk, teljesen tudatában volt, s melynek föltűnő jegyei, úgy hitte, megadják neki a céhbeliség hitelét, s szinte kihívják, hogy mineműségét efféle cselekményekkel igazolja. Nem szabad elfelednünk, hogy új teste a szerelem terméke és képződménye volt, azaz: fájdalmasan vágyakozó fölfokozódása Mut asszonyiságának; ahogy általában a boszorkányos nem más, mint fölfokozott és tilos izgalmassággal végletekig hajtott asszonyiság; amiből nemcsak az következik, hogy a boszorkányság mindig elsősorban, sőt kizárólagosan női ügy és intézmény volt, és férfi boszorkánymesterekről alig tudunk, hanem természetszerűleg még az is, hogy a szerelem mindig elsőrendű szerepet játszott benne, mindig középpontja volt minden boszorkánykodásnak, és hogy a szerelemvarázs sajátképpen minden mágia lényegének, a vajákolók természetes főtevékenységének tekinthető.

Mut testiségének könnyedén szipirtyószerű jellege, amit köteles gyöngédséggel meg kellett állapítanunk, szintén hozzájárulhatott, hogy hivatást és bizonyos mértékben elhivatást érzett a boszorkánypraktikákra s arra, hogy Tabubunak megengedje az aggályos áldozati- és varázscselekmény megkezdését érette, mert az isteni lény, akinek ez szólt, a néger nő szavai szerint maga volt a szipirtyószerűség, isteni szipirtyó és szipirtyóistennő, kiben minden visszataszító elképzelés magasabb összefoglalását és megvalósulását kellett látni, amelyeknek bármi közük lehetett a szipirtyósággal, a legmocskosabb természetű szörny, a főszipirtyó. Vannak ilyen istenek, és kell lenniök, mert a világnak is van olyan oldala, amely merő undokság és vérmocsok, s látszólag kevéssé alkalmas az istenítésre, de éppúgy, mint a vonzóbbaknak, szüksége van az örök képviseltetésre és szimbolizáltatásra, a szellemi megtestesítésre, úgyszólván vagy a személyes átszellemítésre; és így fordulhat elő, hogy az isteninek neve és természete a szörnyűségesbe csap, s szuka és úrnő eggyé válik, mivel éppen a szukaságról van szó, ami az úrnői karakterhez lényegében hozzátartozik - amiként Tabubu a mocskos feslettség foglalatáról, amelyet segítségül kívánt hívni, csakugyan mint “szuka nagyságos asszonyról” beszélt.

A fekete nő úgy vélte, elő kell készítenie Mutot arra, hogy a tervezett mesterkedés stílusa és jellege távol áll majd az előkelő hölgy társadalmi szokásaitól; finomságától eleve bocsánatot kért ezért, és könyörgött, hogy az ügy és a cél érdekében ezúttal tűrje el a közönséges hangot, ami most mindenesetre uralkodni fog, mivelhogy “szuka nagyságos asszony” nem ismer és nem ért mást, és a pimasz szavak nélkül nem lehet megférni vele. Amit kavarnak, nem lesz nagyon tiszta, közölte tervezgetve - mert a hozzávalók részben inkább gusztustalanok -, és közben bizony szitkozódni és hetvenkedni is kell; az úrnő készüljön el erre, és kellő pillanatban ne botránkozzék meg, vagy ha ezt tenné, legalább ne mutassa, mert az ilyen varázsolás éppen abban különbözik az istentisztelettől, amihez szokva van, hogy erőszakosan, elbizakodottan és rettenetesen kell véghezvinni: nem is az ember elhatározásával és ízlése szerint, hanem a megidézett és megjelenésre kényszerített szemtelen természetét érvényesítve, a szuka úrnőét, kinek szolgálata csak trágár lehet, s akinek főszipirtyósága önként meghatározza a cselekmény szükségszerűen alacsony tisztességfokát. Végül is, vélte Tabubu, valami különösen előkelő hang úgysem illik olyan szertartáshoz, amelynek célja az ifjú megigézése és tisztára testi engedékenységre bírása a szerelemben.

Mut elsápadt, és ajkába harapott e szavakra, részben műveltség okozta rémületében, részben gyűlöletből a ringyó iránt, aki már magára a bájolásra is rábírta, és most, amikor vállalta a közreműködést, sértő módon ennek az elhatározásnak aljasságára is figyelmeztette. Nagyon régi tapasztalata az embernek, hogy a csábító, kivált az, aki szintje alá csábítja, ha szerencsésen már odalenn vannak, még azzal a galádsággal is, amellyel most egyszerre az új s még szokatlan szintről beszél, megrémíti és csúffá teszi őt. A büszkeség azt kívánja ilyenkor, hogy aggodalmát és zavarát ne mutassa, hanem így feleljen: “Akármilyen is idelenn - tudtam, mit tettem, amikor elhatároztam, hogy követlek.” És körülbelül így nyilatkozott Mut is, miközben dacosan vállalta ezt az eredetileg tőle annyira idegen elhatározást, hogy a kedvest varázslással juhászítsa meg.

Néhány napig még türtőztetnie kellett magát: először, mert a fekete papnőnek előkészületeket kellett tennie, és nem volt valamennyi hozzávaló mindjárt kéznél, hiszen nemcsak oly hátborzongató s máról holnapra meg nem kapható dolgokra volt szüksége, mint egy elsüllyedt hajó kormánya, akasztófa fája, rothadó hús, megölt gonosztevők ilyen-amolyan testrészei, hanem mindenekelőtt némi hajra József fejéről, amelyet Tabubu előbb csellel és megvesztegetéssel kellett hogy megszerezzen a ház borbélyműhelyében; másodszor pedig be kellett várni a teliholdat, hogy e kétértelmű, napviszonyában női, földvonatkozásában pedig férfiúi csillag, amely e kettős értelménél fogva a világegyetem bizonyos egységét biztosítja, s halandó és halhatatlan közt tolmácsként szerepel, teljes hatásával biztosabbá s kilátásosabbá tegye mesterkedésüket. Az igézésben Tabubun, az áldozópapnőn és Mut úrnőn, a folyamodón kívül részt kellett még venni egy szerecsen lánynak kisegítőként, az ágyas Meh-en-Vezehtnek nézőként. Színhelyül az ágyasház lapos tetejét szemelték ki.

Akár félt, akár sóvárgott, vagy türelmetlen szégyennel félősen sóvárgott: minden nap eljön egyszer, és nagy nappá lesz, mert meghozza azt, ami már közelgett. Eljött Mut-em-enet reményteljes lealázódásának egy napja is, amelyen keserves szükségből elárulta műveltsége fokát, s aljasságba keveredett. Mert elérkeztek a nap órái is, mint előbb a napok, és lepergett egyik a másik után; s amidőn leáldozott a nap, emléke elhalványodott, a föld sötétségbe burkolózott; és a hold hihetetlen nagyságban emelkedett a sivatag fölé, kölcsönfényével pótolva a büszke önfényt, amely letűnt, sápadt fájdalomvarázsának kétes derengésével váltva föl a harsány napot; amidőn lassan kisebbedve a világ zenitjére lebegett, az élet elnyugodott, és Potifár házában is ki-ki fölvont térddel és megbékélt arccal csüngött az álom kebelén - akkor itt volt az óra, és a négy nő, aki egyedül virrasztott női-titkos terveivel az éjszakában, találkozhatott a tetőn, ahol Tabubu segítőjével már mindent előkészített az áldozásra.

Mut-em-enet, fehér köpennyel vállán és égő fáklyával kezében, oly gyorsan sietett föl a ház lépcsőin, melyek a kútudvarról az alacsony felső emeletre s onnan összeszűkülve a tetőre vittek, hogy társnője, Meh, ki szintén fehéren világító fáklyát vitt, alig tudta követni. Nyomban, amint hálószobáját elhagyta, Eni futni kezdett, a szövétneket feje fölé emelve s fejét hátravetve, meredt szemmel és nyitott szájjal, miközben jobbjával fölragadta ruháját.

- Miért rohansz, drágaságom? - suttogott Meh. - Kifogy a lélegzeted, félek, megbotlasz, állj meg, bánj óvatosan a lánggal.

De Petepré első és igazi asszonya lihegve felelte:

- Rohannom kell, rohannom és futnom, és elfúlt iramodással kapaszkodnom fölfelé - ne akadályozz, a szellem parancsa visz, Meh, és ezért kell hogy rohanjunk!

Így zihálva, tágra meredt szemmel meglóbálta a lángot feje fölött, úgyhogy néhány szál szurkos len tüzesen szikrázott tova, és a teljesen kifúlt társnő riadtan kapott a keringő rúd után, hogy kikapja kezéből. Mut pedig nem engedte, s a veszély így még nagyobb lett. Ez már a tetőre vivő fölső lépcsőn történt, és Mut itt a tusakodás folytán csakugyan megbotlott s lezuhant volna, ha Meh karjába nem kapja; és a két nő így tántorgott összefonódva s a fáklyával hadonászva, a keskeny ajtón keresztül ki az éji lapos tetőre.

Szél fogadta őket és a papnő érdes hangja, aki itt már magához ragadta a szót. Mostantól kezdve folytonosan, hallgatás nélkül, nagyhangúan, hatalmaskodón és gorombán ő vitte a szót, és hősködésébe néha a keleti sápadt sivatag felől sakálok üvöltése s távolabbról egy kóbor oroszlán tompán rezgő bömbölése keveredett. A szél nyugatról fújt, az alvó város, a folyam felől, amelyben ezüst vonaglással tükröződött a magas hold, a holtak partja és hegyei felől. Sziszegve fogódzott meg itt fönn az errefelé nyíló kürtőkbe, deszkaellenzőkbe, melyeknek az volt a rendeltetésük, hogy friss levegőt vezessenek a házba. Néhány kúp alakú gabonatartó is volt a tetőn, de ma még több tárgy és berendezés is a megszokottakon kívül: a tervezett művelet kellékei, köztük olyanok, melyeknek jót tett, hogy szél fújt: mert háromlábakon és a földön kékesen rothadó húsdarabok hevertek, amelyek bűzleni szerettek volna, s valahányszor elült a szél, azonnal bűzlöttek is.

Ami még a komor cselekményhez oda volt készítve, azt a vak is tudhatta s láthatta lelki szemével, vagy az is, aki körül se néz és semmit sem akar látni, mint Mut-em-enet, aki most is, később is félig nyitott, legörbült szájal és kitágult szemmel csak elmeredt ferdén fölfelé a semmibe. Mert Tabubu, övig csupaszfeketén, ősz gubanccal feje körül, melybe belétúrt a szél, szipirtyókeble alatt kecskebőrrel övezve (ugyanígy volt öltözve ifjú segítője is), mindent kimondott, ami ott volt, gyors lefetyeléssel, miközben szájából két magányos agyar meredt ki, és mindent előszámlált nagy hangon, név és haszon szerint.

- Itt vagy hát, asszony! - szólt hadonászva és mutogatva, amikor úrnője a tetőre támolygott. - Üdvöz légy, menedékkereső, te megvetett, szegény epedő, foglalat, amelyből hiányzik a drágakő, szerelmes szotyka, lépj a tűzhelyhez! Vedd, amit adok! Végy sószemeket kezedbe, és akassz babért füledre, azután kuporodj ide a tűzhelyhez, melynek likából láng lobog a szélben; a te javadra lobog, siralmas asszony, hogy bizonyos mértékben segítsen rajtad.

- Beszéltem! Beszéltem már idefönn akkor is hatalmas papnőként, mielőtt jöttél. Most tovább beszélek, hangosan és közönségesen, mert nem illik ide a finnyásság, ameddig ezzel küszködünk itt, szégyentelenül néven kell nevezni a dolgokat, minek folytán téged is, esedező, hangosan epekedő rongynak nevezlek és megvetett ribancnak. Ott ülsz, sóval a markodban és babérral füleden? Ugyanígy társnőd is ott guggol melletted az oltárnál? Akkor hát kezdjük az áldozást, papnő és ministráns! Mert minden kész a lakomához, ékesség és hibátlan ajándékok.

- Hol az asztal? Ott van, ahol van, szemben a tűzhellyel, illőn fölékesítve lombbal és ággal, borostyánnal és levelekkel, amit szeret ő, a megidézett, a már közelgő - szereti a hüvely sötétjét, amely lisztes magvakat rejt. Ezért koszorúzza ez az asztalt, és ékesíti az állványokat, amelyeken hívogatón bűzlik az eledel. Oda van támasztva a redves kormány az asztalhoz? Oda. És másfelől mit látunk? Egy gerendát látunk a keresztfából, amelyre a gonosztevőt fölmagasztalják - tiszteletedre; kietlen, aki szívesen kapaszkodsz az elvetemültekbe, és csábításodra támaszkodik az asztalhoz. De magából a fölakasztottból semmit sem adunk neked gyönyörűségedre, egy fület vagy egy ujjat? Nagy tévedés! Szép szurokdarabok között egy rothadó ujj díszíti az asztalt és a fickó fejének porcogós füle, viasszerűen, csorgó vértől ragadósan, gusztusod szerint és csalétkül számodra, gonosz lélek. Ám az a csomó haj az áldozóasztalon, az a fénylő, egyenletes színű haj nem a lator fejéről való, más fejekről származik, távoli és közeli fejekről, de itt szépen együtt van távoli és közeli, és illatozni fog neked, ha segítesz rajtunk, éj asszonya, akit idézünk!

- Csönd legyen hát, és senki se mukkanjon! Rám tekintsetek, akik a tűzhelynél ültök, és ne máshová, mert nem lehet tudni, melyik oldalról oson elő! Áldozati csöndet parancsolok. Oltsd ki ezt a fáklyát is, maca! Úgy. Hol van a kétélű? Itt. És a kuvasz? Még a földön hever, fiatal hiénához hasonlón, megbilincselt karommal és bekötött, nedves orral, mely oly szívesen túr minden mocsokban. Adjátok először az aszfaltot! Feketés darabokban veti a bátor papnő a lángba, hogy ólmos füstje tompán füstölögjön feléd, áldozati illatként, alvilági istennő! Most az italáldozatot, a kancsókat helyes sorrendben: vizet, tehéntejet és sört - öntök, ontok, áldozok. Az italban, a pocsolyában, a bugyborgó tócsában áll most fekete lábam, midőn elvégzem a kutyaáldozatot, mely elég utálatos, de nem mi, emberek választottuk számodra; mi csak azt tudjuk: semmi sem kedvesebb neked.

- Ide a szaglászóval, a becstelen bestiával, hasítsuk fel torkát! Most vágjuk föl hasát, és kezünket merítsük forró belei közé, amelyek feléd gőzölögnek a holdas éj hűvösében. Vértől maszatosan, csüngő zsigerekkel emelem feléd áldozó kezemet, amelyet képmásoddá tettem. Így üdvözölve hívlak még jámboran és illendően áldozati lakomára, minden éjlakó főnöknője! Egyelőre még udvariasan és ünnepélyesen kérünk, végy részt kegyesen a lakomán, és a hibátlan ajándékokat fogadd el. Hajlandó vagy kérésünk iránt? Mert különben, tudd meg, a papnő ellened fordul és testednek ront, s erőteljesebben támad rád értőn vakmerő kényszerítéssel. Közelegj! Akár egy hurokból ugrasz ide, akár vajúdó asszony mellén ültél, vagy öngyilkos némberekkel enyelegtél, akár vértől mocskosan jössz, hullák közül csatangolva erre, ahol kísértettél és mardostál, akár keresztútról vonz ide a mocsok, miután beteg kéjjel kapaszkodtál az elvetemültbe...

- Ismerlek-e, s ráismersz-e magadra szavaimban? Közelebbről s jobban érlek-e már a küzdelemben? Veszed-e észre, hogy tudok tetted-vettedről, leírhatatlan szokásaidról, kimondhatatlan ételedről és italodról és minden feneketlen kéjencségedről? Vagy öklöm még tudósabban és pontosabban ragadjon meg, és szájam hagyja a végső kíméletet is, megnevezve legundokabb lényedet? Rémalaknak szidlak, te szuka és szajha, gennyes szemű éji lidérc. Boszorkánygomba, maszatos pokolcsoroszlya, dögtelepek lakója, ahol csúszol és mászol és csámcsogva dögcsontokat rágcsálsz. Mialatt meggebed, te csalod ki az akasztottból az utolsó kéjt, és nedves öllel a kétségbeeséssel bujálkodsz - s hozzá ijedős vagy, kicsapongástól legyöngült és elernyedt, minden fuvallat megremegtet, kísértetet látsz, s gyáván érzékeny vagy minden éjszakaival szemben. Legszörnyűbb szörny! Ismerlek-e? Megnevezlek-e? Kezemben vagy-e? Beléd látok-e? Igen, ő az! Fölhasználta a percet, amikor a holdat egy felhősáv sötétítette el! Jövetelét hirdeti a ház előtt szörnyen csaholó kutya! A láng lobogva csap föl a tűzhelyről! Nézd csak, görcsbe esett az esedező társnője! Milyen irányban forgatja szemét? Amerre szeme fordul, onnan közeledik az istennő!

- Úrnő, köszöntünk! Fogadd kegyesen! Úgy adjuk, ahogy tudjuk. Segíts, ha megörvendeztet a tisztátalan lakoma és a hibátlanul ronda ajándék! Segíts ennek az epedőnek, megvetettnek! Egy ifjú miatt sóhajtozik, aki nem akarja azt, amit ő. Segíts, amennyire tudsz, segítened kell, bűvös körömben vagy! Gyötörd ide a makacskodó testét, gyötörd az epedő ágyába, maga se tudja, miként, és hajlítsd nyakát e nő keze alá, hogy végre beszíhassa az ifjúság fanyar illatát, ami után sóvárog!

- Most a levágott hajat, gyorsan, mafla!

- A szerelemáldozatot, a tűzvarázst végzem most az istennő színe előtt. Ah, ékes fürtök, a távoli fejről és a közeliről, a csillogók és lágyak! Testi hulladékok, anyagminta - én, a papnő összecsavarom, összefonom, összebogozom, összepárosítom mind véres áldozó-kezemben sokszorosan és bensőségesen, és így ejtem a láng közé, amely gyors sercegéssel emészti meg... Miért torzul el fájdalmas-kelletlenül az arcod, esedező? Talán undorít a tűz szarus, rossz szaga? Ez a te anyagod, finnyáskám, az ellángolt test illata, ilyen szagú a szerelem! Ezzel vége! - mondta durván. - A szertartást a legjobban végeztük. Legyen örömöd és élvezeted szép ifjadban! A szuka úrnő neked adja, hála Tabubu művészetének, amely megérdemli jutalmát.

Az alacsonyrendű félrevonult, abbahagyta a fennhéjázást, keze hátával megtörölte orrát a munka után, és áldozattól mocskos kezét egy vízmedencébe mártotta. A hold tisztán világított. Meh, az ágyas ismét magához tért rémület okozta önkívületéből.

- Itt van még? - érdeklődött reszketve.

- Kicsoda? - kérdezte Tabubu, aki úgy mosta fekete kezét, mint az orvos holmi véres beavatkozás után. - A szuka? Légy nyugodt, asszony, már elpárolgott. Egyáltalán nem jött szívesen, s csak azért kellett rendelkezésemre állnia, mert olyan szemtelenül tudok vele elbánni, s oly találón bírom lényét szavakba foglalni. Nem is képes itt semmit művelni azon kívül, amire én kényszerítem, mert rontást elhárító szerek háromságát ástam a küszöb alá. De a kényszerítésnek eleget fog tenni, ez nem kérdéses. Hiszen elfogadta az áldozatot, és az összefont haj tűzvarázsa is köti.

Itt Mut-em-enet, az úrnő mélyen fölsóhajtott, és fölemelkedett a tűzhely elől, ahol eddig kuporgott. A kutyadög mellé lépett fehér köpenyében, füle mellett még ott volt a babér, kezét összekulcsolta fölemelt álla alatt. Mióta megütötte orrát József és a maga elkevert hajának égett szaga, félig nyílt álarc-szájának szögletei még keservesebben lehúzódtak, mintha nehéz súlyok vonnák alá, és szomorú látvány volt, ahogy most megszólalt ez a száj, mereven s búsan egymás fölé mozgó ajkakkal, és az énekhang panaszba kezdett a magasság felé:

- Halljátok, tisztább szellemek, mennyire szerettem volna, ha rámosolyogtok nagy szerelmemre Ozarszif, a héber ifjú iránt. Halljátok és lássátok, hogy fáj a szívem a bukásomban, és milyen halálosan nyomorult vagyok iszonyúan nehéz elfordulásomban, amelyre akarva, nem akarva el kellett határoznom magam, mert nem volt más hátra a te úrnőd, a kétségbeesett asszony számára, Ozarszif, édes sólymom! Ah, ti tisztábbak, milyen nyomasztón nehéz és gyalázatos ez az elfordulás és ez a lemondás! Mert lemondtam az ő lelkéről, amikor végül szorultságomban beleegyeztem a juhászító varázsba... lemondtam lelkedről, Ozarszif, kedvesem: milyen siralmasan keserű ez a lemondás a szerelem számára! Lemondtam szemedről nagy fájdalommal, nem tehettem mást, nem maradt más választása a tanácstalannak! Holt és lezárt lesz a te szemed ölelésünkben, és csak duzzadt ajkad marad az enyém... számtalanszor megcsókolom lealacsonyult gyönyörben. Mert mindennél drágább nekem a te szájadnak lehelete, ez igaz, de még ennél is, a mindenségnél is drágább lenne, napfiú, lelkednek tekintete, ez az én mélyről fakadó panaszom! Halljátok, tisztább szellemek! A néger varázs tüze mellől kiáltok föl hozzátok mélységes keserűségemben. Lássátok, miként kényszerültem szerelmemben én, a magasabb rendű nő önmagam alá süllyedni, odaadván boldogságomat a gyönyörért, hogy legalább ez legyen az enyém... ha már tekintetének boldogsága nem, legalább szájának gyönyöre! De hogy mennyire fáj a szívem e lemondás közben, azt nem akarja elhallgatni a fejedelem lánya, hanem hangosan elpanaszolom nektek, tisztábbak, mielőtt részem lesz a mesterségesen elővarázsolt kéjben, és lelketlen gyönyört élvezek édes tetemével! Adjátok meg a reményt süllyedtségemben, ti szellemek, és azt a roppantul titkos hátsó gondolatot, hogy gyönyör és boldogság végül is talán nem lesz egészen elválasztható és egymástól távol tartható, és talán amabból, ha elég mély lesz, kivirágzik emez is, és a gyönyör ellenállhatatlan csókja közben a halott fiú fölnyitja szemét, hogy lelkének tekintetével ajándékozzon meg, és így esetleg kijátszhassuk a varázsfeltételt! Ezt a csöndes hátsó gondolatot hagyjátok meg lealáztatásomban, tisztább szellemek, akikhez panaszolkodom, és ne tagadjátok meg a reményt erre a kijátszásra...

És Mut-em-enet fölemelte karját, és heves-huzamos zokogás közepette társnőjének, az ágyas Mehnek nyakába borult, aki levezette a tetőről.

Újév napja

A hallgatók türelmetlensége, hogy megtudják, amit már mindenki tud, kétségtelenül csúcspontjára hágott. Íme, itt az óra, hogy kielégítsük, a történet nagy ünnepi órája és fordulópontja, mely azóta áll fönn, amióta megszületett, és először beszélte el önmagát: az óra és a nap, amikor József, három éve Potifár udvarnagya, tíz esztendeje tulajdona csak üggyel-bajjal kerülte el a legdurvább hibát, amelyet elkövethetett volna, és a tüzes kísértésből éppen csak hogy nagyobb baj nélkül szabadulhatott - miközben persze élete a kisebb körforgásban ismét beteljesült, és megint a verembe jutott, a maga hibájából, amint készségesen elismerte, viselkedésének büntetéséül, mely kihívó könnyelműségében, hogy ne mondjuk: vétkességében előbbi életéhez túlságosan is hasonlított.

Minden okunk megvan rá, hogy párhuzamot vonjunk az asszonnyal szemben elkövetett bűne és ama régi bűne között, amellyel testvérei ellen vétkezett. Ismét túlságosan messzire ment abbeli vágyában, hogy az embereket “meghökkentse”, szeretetreméltóságának hatását, aminek örvendeni s amit Isten nagyobb dicsőségére kihasználni és növelni jó joga volt, ismét könnyelműen engedte elburjánozni, veszedelmesen elfajulni és feje fölé nőni: előbbi életében e hatás a gyűlölet negatív alakját öltötte, most pedig a szerelmi szenvedély túlságosan is pozitív és ezért ismét romlásba döntő alakját. Elvakultan éppúgy elősegítette egyiket, mint a másikat, és félreértve az asszony elhatalmasodó érzéseinek önmagában támadó visszhangját, még a nevelőt is akarta játszani - ő, aki nyilvánvalóan maga is nagyon rászorult még a nevelésre. Nem tagadható, hogy ez a bűn büntetésért kiáltott; közben persze csöndes somolygással kell megjegyeznünk, hogy ez a jogos hamarsággal bekövetkező büntetés mennyire csak arra irányult, hogy további szerencséjét szolgálja, amely az elpusztultnál sokkal nagyobb és ragyogóbb lett. Vidító hatású a bepillantás, amelyet az esemény egy legfelsőbb lelki életbe lehetővé tesz. Régi gyanú, a történet előjátékai és előkészítő állomásai közé nyúlik vissza, hogy a teremtmény hibássága mindannyiszor éles elégtétel ama magasabb körök számára, amelyeknek kezdettől fogva ajkán lebeg a szemrehányás: “Mi hát az ember, hogy annyira törődsz vele?” - A Teremtőt pedig zavarba hozza, mert kénytelen a Szigorúság Birodalmának megadni a magáét, és szabadjára engedni a büntető igazságosságot: érezhetően nem annyira a maga jószántából, mint inkább olyan erkölcsi nyomás alatt cselekedve, amely alól nem vonhatja ki magát. A mi példánk nagyon élvezetesen mutatja, milyen csodálatosan ért hozzá a legfőbb Jóság és Hajlandóság, hogy méltóságosan engedjen ugyan a nyomásnak, egyúttal azonban a Sértődöttség és Szigorúság Birodalmát is kijátssza művészetével, amely gyógyít, amikor sújt, és a szerencsétlenséget megújult szerencse termőtalajává teszi.

A döntés és fordulat napja Amun-Ré látogatásának nagy ünnepnapja volt a Déli Ágyasházban, a Nílus-áradás kezdetének napja, a hivatalos egyiptomi újév. Jegyezzük meg, a hivatalos; mert a természetes, az a nap, amikor a szent körbeforgás csakugyan visszatért önmagába, a Kutya-csillag ismét megjelent a reggeli égen, és a vizek dagadni kezdtek, korántsem esett össze ezzel: ebben a tekintetben Egyiptom országában, amely a rendetlenséget különben olyannyira megvetette, csaknem mindig rendetlenség uralkodott. Előfordult ugyan az idők folyamán, az emberek és királyi házak életében, hogy a természetes újév összeessen a kalendáriumbelivel; de ezután ezernégyszázhatvan évre volt szükség, hogy az egyezésnek ez a szép esete ismét bekövetkezzék, és körülbelül negyvennyolc nemzedék múlt el anélkül, hogy hasonlót élne meg, amibe különben szívesen beletörődtek volna, ha nincs más gondjuk. Annak az évszázadnak, amelyben József élte egyiptomi életét, szintén nem adatott meg, hogy lássa e szépséget, valóság és hivatalosság egybeesését, és Kéme fiai, akik ekkor sírtak és kacagtak a nap alatt, tudomásul vették, hogy ez már így van - ez volt a legkisebb gondjuk. Gyakorlatilag szintén nem úgy állt a dolog, hogy éppen akkor jött volna el Semu, az aratóévszak, amikor az áradásévszak, Ahet, az újesztendő kezdődött; hanem a téli évszak, Peret, amelyet másként a vetés idejének is neveztek, folyt ekkor, és ha Kéme fiai nem is találtak ebben semmit, mert az a rendetlenség, amely még ezer esztendeig kell hogy tartson, már rendnek számít, József, belső ellenkezésénél fogva Egyiptom életszokásaival szemben, mindig nevetségesnek érezte a dolgot, és a természetellenes újév ünnepén csak úgy vett részt, ahogy az idelentiek létében és életében egyáltalában: fönntartásosan és azzal az elnézéssel, amelyet odaföntről a maga világi részvétele számára is biztosítottnak hitt. Mellesleg mondva, elismerésre és csodálatra méltó, hogy valaki ennyi kritikai tartózkodás mellett attól a világtól, amelybe került, s e világ fiai között, kiknek egész magatartását alapjában őrültségnek ítéli, mégis annyi komolyságot tanúsít, hogy közöttük oly magasra juthat, mint József, és számukra annyi elismerésre méltót cselekszik, mint amennyit neki adatott cselekednie.

De akár komolyan veszi a tartózkodó szellem, akár nem, a hivatalos Nílus-áradás napját egész Egyiptomban, különösen azonban Novet-Amunban, a százkapus Vézében olyan ünnepélyességgel ülték meg, amelyről csupán legnagyobb és legkavargóbb állami, népi és nemzeti ünnepeink alapján alkothatnak fogalmat. Kora hajnaltól kezdve az egész város talpon volt, és hatalmas embertömegét - tudvalevőleg százezernél jóval nagyobb volt számuk - még hatalmasan növelte a folyón alá és föl zarándokló vidékiek özönlése, akik azért jöttek, hogy Amun Nagy Napját a birodalmi isten székhelyén üljék meg, s a városiak közé vegyülve, tátott szájjal és egy lábon ugrálva bámulják, amit az állam fenséges látnivalókban nyújt, hiszen e pompának kellett a súlyos adók alatt nyögő korbácsolt robotosokat egy sereg esztendő minden szürke nyomorúságáért kárpótolnia, s az újonnan kezdődő év korbácscsapásaira hazafiasan megerősítenie - jöttek izzadó tömegben, orrukban égett zsír és heggyé halmozott virágok illatával, s megtöltötték az ünnepnapra ételek és italok iszonyú tömegével ellátott templom színesen ragyogó, alabástrommal kövezett, sátorponyvával fedett, jámbor énekkel teli előudvarait, hogy ez egyszer megtömjék hasukat az isten költségére vagy tulajdonképpen a felsőbb hatóságokéra, amelyek egész évben nyúzták és zsarolták őket, ma azonban tékozló jósággal mosolyogtak, és jobb tudomásuk ellenére is abban a képzelődésben ringatózzanak, hogy most már mindig így lesz, ezzel a fordulattal beköszönt az öröm és gyönyörűség ideje, az ingyen sör és sült libák aranykora, és az adóösszeíró, a pálmavesszőt vivő núbiaiak kíséretében, többé sohasem rémíti a robotos parasztocskát, hanem ezentúl mindennap úgy élhet ez, mint maga Amun-Ré temploma, amelyet tudniillik bomlott hajú részeg asszonynak képzeltek, aki napjait ünnepek közt pazarolja, mivel az istenek királyát ő rejti méhében.

Valóban, alkonyat felé már egész Véze olyan részeg volt, hogy összevissza kurjongatott és tántorgott, és sok ostobaságot követett el. De a kora reggel és a délelőtt szép csodái idején, amikor Fáraó kivonult, hogy “Atyjának méltóságát fogadja”, mint a hivatalos kifejezés hangzott, és Amun híres ünnepi menete megindult a Níluson Opet rezit, a Déli Ágyasház felé, a város még friss szemű és ujjongásában mértéktartó volt, vidám áhítatában és jámbor kíváncsiságában fogékony a kibontakozó állami és egyházi pompa iránt, melynek rendeltetése az volt, hogy a város fiainak és vendégeinek szívét a mindennapi türelem és a haza iránti büszkén megfélemedett odaadás új erőforrásaival töltse meg, és e rendeltetésnek éppúgy megfelelt, mint korábbi királyok zsákmánnyal terhes megtérése núbiai és ázsiai hadjáratokból, amelyeknek győzelmi jeleneteit a templomfalak mélydomborművei örökítették meg, és amelyek Egyiptom országát naggyá tették, noha a robotosok nehéz korbácsoltatása mindenesetre ez időtől kezdődött csak igazán.

Fáraó koronásan és kesztyűsen vonult ki a fenséges naptári napon, fölkelő napként ragyogva lépett elő palotájából és magasan lebegő, mennyezetes hordszékén, strucctollas legyezők alatt, súlyos illatú tömjénfelhőbe burkolva, melyet a jó isten felé fordulva, előtte lépkedő tömjénezők lengettek köréje, haladt atyja házába, hogy szépségét szemlélje. Az olvasópapok hangját túlharsogta az ugrabugráló nézőtömeg ujjongása. Dobosok és kürtösök zajongtak a menet élén, melyben királyi rokonok, méltóságok, Egyetlen és Valóságos Barátok csoportjai, valamint egyszerűen a király barátai lépkedtek, s melynek hátvédjét hadijelvényes, hajítódárdás és csatabárdos katonák alkották. Élj addig, míg Ré, Amun békéje! De hol volt jobb állni és a port nyelni, nyakat tekergetni, szemet mereszteni, itt vagy inkább Karnakban, Amun repkedő zászlós házánál, ahová végül minden áramlott? Mert az isten is eljött ma, elhagyta legszentebb sötétkamráját óriási sírja legvégső végében, előudvarok, udvarok és egyre csöndesebb és alacsonyabb csarnokok mögött, és a sajátságosan alaktalan, gubbaszkodó lábú átvonult valamennyin, egyre magasabb és színpompásabb helyiségeken, kosfejjel ékes bárkáján, elfátyolozott kápolnája szent rejtettségében, hosszú rudakon hordva, huszonnégy, keményített kötényű tarfejű vállán, tömjénfüst és legyezősuhogás közepette, ki a fénybe és zsibongásba, a fiú elébe.

A fontos látnivalók közé tartozott a ludak röpülése, az ősidők óta őrzött hagyomány, amely a találkozás szép helyén, azaz a templom előtti téren játszódott le. Milyen szép és vidám volt ez a hely! Az isten fejdíszével koronázott aranyárbocokon tarka lobogók röpködtek. Virágok és gyümölcsök hegyei halmozódtak az áldozóasztalokon a Szent Háromság, atya, anya és fiú szekrénykéi előtt, s itt álltak Fáraó elődeinek, Felső- és Alsó-Egyiptom királyainak szobrai, melyeket a napbárka négy őrségbe osztott matrózai hoztak elő.

Aranyemelvényeken magasodva a nép fölé, arcukat elfordítva, kelet, nyugat, észak és dél felé papok bocsátották szélnek a négy égtáj irányában a vadmadarakat, hogy mindenki istenének megvigyék a hírt: Hórusz, Uziri és Ezet fia mind a fehér, mind a vörös koronát fejére helyezte. Mert a halálbannemzett a jelentésnek ezzel a módjával élt egykor, mikor az országok trónjára lépett, és számtalan öröméven át ünnepélyesen megismételték a cselekményt, miközben tudósok és nép különböző mérlegelések alapján sokféle következtetést vontak le a követek röptéből a közösség és az egyén sorsára.

S a ludak röpülése után milyen szépek voltak Fáraó titkos műveletei ezen a helyen! Áldozott az őskirályok képei előtt. Aranysarlóval levágott egy kéve tönkölyt, amelyet egy pap nyújtott oda, s a kalászokat hála- és kérésképpen atyja elébe tette. Hosszú nyelű serpenyőből isteni illatot loccsantott, miközben előimádkozók és előénekesek tekercseikből zsolozsmáztak. Az isteni fenség azután székére ereszkedett, és mozdulatlan tartással fogadta az udvar áldáskívánságait, melyeket ritka és magas röptű szavakba foglaltak, vagy a megjelenésében akadályozott előkelők csavaros gratulálólevelek alakjában juttattak el hozzá: a legmagasabb gyönyör minden hallgatónak.

Ez még csak az első szakasza volt az ünnepségnek, melynek szépsége nőttön-nőtt. Mert most a Nílushoz vonult a Szent Háromság, bárkáik ismét magasba lengtek, mindegyik huszonnégy tarfejű vállán; és Fáraó fiúi szerénységgel gyalog ment, egyszerű emberként, atyja, Amun bárkája mögött.

Az egész tömeg a folyó irányába vetette magát, körülnyüzsögve a három isteni csoport menetét, amelyet elöl, mindjárt a harsonások és dobosok mögött az első főpap, a kacagányos Beknehonsz vezetett. Énekszó szállt, tömjén füstölt, legyezők lebegtek. A partra érve három hajó vette föl a szent bárkákat; mindegyik széles és hosszú, sugárzó szépségű, de a leggyönyörűségesebb Amuné volt, cédrusfából, amelyet Retenu fejedelmeinek, amint mondták, maguknak kellett a cédrushegységben vágniuk és a hegyeken átszállítaniuk - ezüsttel kiverve, de a nagy trónmennyezet tiszta arany közepén, valamint a zászlóárbocok és obeliszkek is előtte, orrán és farán kígyós koronával ékítve és különböző halottszobrocskákkal és szent jelképekkel megrakva, amelyeknek legtöbbjét a nép már rég nem ismerte s megnevezni se tudta volna, oly rettenetesen óeredetűek voltak ezek a jelképek, ami azonban nem gyöngítette a tiszteletet irántuk, sem az örömöt miattuk, hanem inkább erősítette.

A Nagy Háromság díszhajói uszályok voltak, amelyek nem maguk eveztek, hanem kisebb gályák és parti hajósok vontatták őket kötélen, és vitték föl a folyón a Déli Ágyasházhoz. A vontatólegénység közé kerülni nagy kegy volt, amelyből a szerencsés a következő évben gyakorlati előnyöket élvezett. Egész Véze, kivéve a halálos betegeket és teljesen elaggottakat (mert a csecsszopókat anyjuk elvitte hátán vagy mellén), tehát hatalmas embertömeg hömpölygött a parton az uszályok nyomában, az isteni hajósmenetet kísérve és maga is menetté sorakozva. Egy himnuszokat éneklő Amun-pap vezette őket; utána az isten katonái következtek pajzzsal és hajítóhusánggal; kitörő nevetéssel üdvözölt, tarkán fölcicomázott négerek táncoltak dobolva, fintorogva, és mindenféle részben trágár tréfákat űzve mögöttük (mert tudták, hogy megvetik őket, és bohókásabbnak mutatták magukat, mint amilyenek természettől fogva voltak, hogy hízelegjenek a nép róluk táplált groteszk elképzeléseinek); mindkét nembeli zenélő kereplőkkel és szisztrumokkal, virágfüzéres áldozati állatok, harci kocsik, zászlóvivők, lantjátékosok, magasabb rangú papok szolgasereggel követték őket, és daloló, ütemesen tapsoló városi és falusi polgárok vonultak velük.

Így értek örvendezve és ujjongva a folyóparti oszlopos házhoz; az istenvivő hajók kikötöttek, a szent bárkákat ismét vállra vették és új processzióban, dobok és harsonák hangja mellett, a születés pompás házába vitték, ahol térdhajtások, vonaglások és áglengetés közepette fogadták és kísérték be Amun földi ágyasai, a magas Háthor-rend fátyolköntös hölgyei, akik most a szent férj előtt (azaz az elfüggönyözött kajütjében) körülgöngyölt guggoló bábu előtt táncoltak, kézidobot vertek, és énekeltek általánosan kedvelt hangjukon. A nagy újévi látogatás volt ez Amun háremében, amit bőséges lakomával ünnepeltek, halomba hordott étel- és italáldozatok fölajánlásával, véget nem érő tiszteletadásokkal és mély értelmű, noha nagyobbrészt már mindenki számára érthetetlen formaságokkal, az ölelés és lebetegedés házának legbensejében, bensejében és benseje előtt, tarka mélydomborművekkel és írásjelekkel teli termeiben, rózsaszínű gránit papirusz-oszlopfolyosóin, ezüstberakásos sátorcsarnokaiban és a nép előtt is nyitott szoborudvarain. Képzeljük el, hogy estefelé az isteni menet éppoly ragyogóan és ujjongón, mint ahogy jött, vízen és szárazon ismét visszatért Karnakba; vegyük hozzá, hogy a templomi eszem-iszom, a vásári zsibaj, a népmulatságok és színjátékok, melyekben álarcos papok istenmondákat adtak elő, egész napon át véget nem értek, s akkor képet kapunk újév napjának szépségéről. Estére a nagyváros teljes gondtalanságban és az aranykorba vetett sörmámoros hitben ringatózott. Az isteni vontatóhajósok koszorúsan, olajjal kenve és tökrészegen vonultak az utcákon át, és körülbelül mindent megtehettek, amit akartak.

Az üres ház

Szükséges volt az Opet-ünnepnek és a hivatalos Nílus-áradás napjának lefolyását, noha csak halvány körvonalakban, ábrázolnunk, hogy a hallgatóságot megismertessük a nyilvános keretekkel, amelyek között történetünknek, a magánjellegűnek és a tulajdonképpeninek ünnepi órája lejátszódott. Elég e keretek nagyjában való ismerete hozzá, hogy megérthessük, mennyire igénybe volt véve e napon Petepré, az udvaronc. Hiszen őfelsége a palotabeli Hórusz közvetlen kíséretéhez tartozott, akinek egyetlen napon és pótnapon se kellett annyi papi kötelességet teljesítenie, mint ma - a közvetlen kísérethez, mondjuk, azaz a Király Egyetlen Barátaihoz. Mert ezen az újév reggelen valósult meg fölemeltetése a ritka udvari rangra: az előléptetés oly köszöntések közepette történt, amelyeket csakugyan szívesen olvasott. A címzetes parancsnok egész nap házon kívül tartózkodott, amely különben is üres volt, mint a főváros minden háza; mert amint említettük, mindenütt csak béna nyomorékok és a halálhoz közel állók maradtak a házakban. Az utóbbiakhoz tartoztak a szent szülők is a felső emeleten, Huij és Tuij; útjuk semmi körülmények közt nem vitt tovább, mint a kert kis dombjáig és az itt levő kéjlakocskáig, idáig is már csak ritkán. Merthogy egyáltalában még éltek, szinte természetellenes volt; már tíz körforgás óta minden órában készen álltak lelkük kilehelésére, és még mindig itt tengődött a mezei egér és a mocsári hód, vakráncával az asszony és óezüst szakállacskájával az ember, testvérségük homályában; talán mivel némely öregek általában mindig tovább élnek és elkerülik a halált, mert erőtlenek meghalni; talán mivel féltek az alsó királytól és a negyvenkét szörnyűnevűtől elkontárkodott megbékítő tettük miatt.

Ők tehát a házban maradtak, a felső emeleten gyermekszolgálóikkal, két balga kis lánykával, akik a régebbiek helyére léptek, amikor ezek idővel elvesztették zsenge finomságukat; különben a ház és udvar éppoly kihalt volt, mint a többiek. - Csakugyan kihalt volt? Kénytelen vagyunk még egy kicsiny, de fontos helyesbítést tenni ürességére vonatkozóan: Mut-em-enet, Potifár első és igazi asszonya is otthon maradt.

Mennyire megütközik ezen, aki a nap kereteivel ismerős! Nem vett részt hát nővéreinek, Amun ágyasainak ünnepén. Nem ringatózott táncban, fején szarvakkal és napkoronggal, Háthor szűk ruhájában, nem zengett föl kedvelt hangja az ezüstkereplő csörgésére. Lemondott a főnöknőnél, és kimentette magát a rend magas védnöknőjénél, Tejénél, az istenfeleségnél, mégpedig ugyanarra az állapotra hivatkozva, mint egykor Ráhel, amidőn a tevealomba rejtett teráfokon ült, és nem akart fölállni Lábán előtt: sajnos, üzente, éppen ezen a napon gyengélkedik, diszkrét női értelemben; és a magas rangú hölgyek nagyobb megértést tanúsítottak akadályoztatása iránt, mint Potifár, akinek szintén megmondta, és aki, nem lévén érzéke az emberi dolgokhoz, éppoly értetlenül rökönyödött meg, mint annak idején Lábán, az agyagtuskó. “Hogyan, hogy gyöngélkedsz? A fogad fáj, vagy migréned van?” - kérdezte az előkelő társaság naiv orvosi kifejezésével az általános közérzet ideges bágyadtságára. És amikor az asszony végül világosabban fejezte ki magát, nem akarta elismerni, hogy ez elég ok a távolmaradásra. “Ez nem számít - mondta ugyanúgy, mint Lábán, ha emlékszik az olvasó. - Ez nem szemmel látható betegség, amely miatt le lehet mondani az ünnepet. Van, aki félholtan is odavánszorogna, hogy ne hiányozzék, te pedig ilyen természetes és rendben levő ügy miatt akarsz lemaradni.” “Nem kell a betegségnek természetellenesnek lennie, barátom, hogy az embert megkínozza” - felelte Eni, és választást adott, hogy férje vagy a nyilvános ünnepség alól menti föl, vagy a privátvendégség és szűkebb körű összejövetel alól, amellyel itt a házban fejezik majd be az újévet, és ünneplik a kamarás kinevezését “Egyetlen Barát”-tá. Mindkettőn megjelennie, magyarázta, lehetetlenség. Ha ebben az állapotában részt vesz az ünnepi táncban, estére össze lesz törve, és kerülnie kell a házimulatságot.

Petepré végül is kedvetlenül beleegyezett, hogy napközben kímélje magát, s így este elláthassa háziasszonyi tisztét - kedvetlenül, mert rossz sejtelmei voltak, ezt teljes bizonyossággal állíthatjuk. Az udvaronc kellemetlenül érezte magát, nagyon furcsállotta az asszony magányos otthon maradását a házban és udvaron állítólagos indiszpozíciója miatt; nem szívesen látta ezt, rossz előérzettel látta - nyugalma és a szellemi igézet biztonsága szempontjából, amelyben a ház nyugodott, és korábban haza is tért az ünnepségről, mint amennyire az esti vendégség miatt szükséges lett volna, a szokott és bizakodva kimondott, alapjában azonban aggodalmas kérdéssel ajkán: “Minden rendben van? Az úrnő jókedvű?” - hogy most végre titkon mindig várt, szörnyű választ kapjon.

E szavak már a jövőre utalnak, mert hiszen, hogy Renenutettal, a főmarhamester nejével szóljunk, amúgy is tudunk mindent, és feszültségről legfeljebb a közelebbi részletek tekintetében lehet szó. Senkit sem fog meglepni az a kijelentés sem, hogy Petepré kedvetlenségében és nyugtalanságában része volt Józsefre irányuló gondolatainak is, és hogy felesége gyengélkedésével és otthon maradásával összefüggésben rá gondolt és az ő hollétére. Ezt tesszük mi is, amikor nem minden aggodalom nélkül, a hét ok ellenállóereje miatt, megkérdezzük: hogy vajon ő is otthon maradt-e?

Nem maradt otthon; nem is igen tehette, és szokásaival s elveivel feltűnést keltő ellentétben állott volna. Tudjuk, hogy az egyiptomi József, ki tíz esztendeje ragadtatott a holtak országába s huszonhét évével tősgyökeres egyiptomi lett - polgári személyiségében, ha szellemében nem is -, és három éve, már egészen egyiptomi testben élt, úgyhogy a József-külsőt immár egyiptomi anyag töltötte be és vitatta magáénak, tudjuk, hogy alkalmazkodva, noha belsőleg tartózkodón, mégis mint az egyiptomi év gyermeke és részese, bolondos szokásaikat és bálványünnepeiket barátságos-világiasan, jóllehet mértékkel és némi iróniával együtt ünnepelte velük, bízván abban, hogy majd szemet huny az ember, aki a borjút erre a mezőre hozta. Az újév ünnepe, a nagy Amun-nap elsőrendű alkalom volt az ilyen szabadszelleműségre, az élni és élni hagyni alkalmazására; Jákób fia éppúgy megülte, mint bárki más idelenn, ünneplőben járva-kelve kora reggeltől, sőt - jelképesen, a népszokás tiszteletére s csak épp hogy mutassa - kicsit többet is ivott a kelleténél. De persze csak a későbbi órákban, mert előbb szolgálati kötelezettségei voltak. Mint egy magas rangú méltóság udvarmestere, a kíséret kíséretében részt vett a királyi menetben a szemhatár nyugati házától Amun Nagy Lakásáig és onnan a vízi menetben az Opet-templomig. Az isteni család visszatérése már nem folyt le olyan szabályosan, mint útja a folyón föl; külön lehetett válni, és József, akárcsak ezer más, mint csellengő kíváncsi töltötte a napot, s mint mindenféle templomi búcsú, áldozólakoma és vallásos színjáték látogatója - mindenesetre azzal a gondolattal, hogy estére, sőt tulajdonképpen már késő délután, a cselédséget megelőzve, idejekorán ismét otthon kell lennie, hogy mint a gazdaság feje és az áttekintésért felelős férfiú eleget tegyen kötelességének, és a hosszú tálalóhelyiségben (ahol egykor a tálalóasztal írnokától átvette a frissítőt Huij és Tuij számára) és a vendégek ebédlőtermében meggyőződjék, minden készen áll-e az újévi lakomához és az előléptetés megünnepléséhez.

Gondolatban és szándékában fontosnak ítélte, hogy ezt az ellenőrzést és vizsgálatot egyedül, zavartalanul, a még üres házban végezze, mielőtt az alája rendelt személyzet, írnok- és szolgasereg az ünnepről hazatér. Így illik ez, gondolta József, és elhatározásának indokolásául és támaszául közmondásokat forgatott fejében, amelyek tulajdonképpen nem is léteztek, hanem maga költötte őket erre a célra, ám úgy téve, mintha jellegzetes népi bölcsességről volna szó, mint például: “Nagy állapot - arany robot”; “Magas állás - gonddal hálás”; “A rangban felső - a gondban első”, és más efféle aranyszabályokat. Mindezeket azóta gondolta ki és mondogatta magában, amióta útközben, a vízi menetben megtudta, hogy úrnője gyengélkedése miatt lemondott részvételéről a Háthor-táncban, és egyedül maradt odahaza - mert amíg ezt nem tudta, nem gondolt versikékre, sem arra, hogy ezek a népi bölcsesség szülöttei, és maga sem tudott arról, amit most annál világosabban fölismert, hogy e szállóigék értelmében tisztesség szerint elsőnek kell a szolganép előtt az üres házba hazatérnie, hogy az előkészületekről számot vegyen.

Magában ezt a fordulatot használta: “számot venni”, noha kissé baljelentésű szavaknak érezte ezeket, és egy belső hang azt tanácsolta, kerülje őket, mert veszedelmesek. Általában József mint becsületes ifjú ember, tisztában volt vele, hogy a régi példabeszédek követése nagy, lélekrázó veszedelmet jelent számára, amely nemcsak mint veszedelem lesz lélekrázó, hanem örvendetes módon nagy alkalomként is. Alkalom? Mire? Arra, suttogó Manócska, hogy így vagy úgy, végképpen eldöntsünk egy ügyet, amely becsületbeli üggyé lett Isten és Amun között, szarvánál ragadjuk a bikát, és Isten nevében mindent kockára tegyünk. Erre van itt, reszkető barátocskám a nagy, lélekrázó alkalom, és minden más csak kicsiny locsogás. “Álmodik még a szolga - az úrnak már van dolga”: ilyen velős és ódon-méltóságos bölcsességeket követ József, az ifjú ispán, és ebben sem haszontalan törpecirpelés, sem úrnőjének veszedelmes magányossága nem zavarhatja meg.

Gondolatmenete annyit mindenesetre elárul, hogy nincs ok a biztonság érzésében ringatóznunk miatta. Ha nem ismernénk a történet kimenetelét, mivel annak idején már végig elbeszélte magát, és ez itt csupán ünnepélyes ismétlése és újramondása, úgyszólván templomi színjáték, az aggodalom verejtékcseppeket csalhatna homlokunkra! De mit is jelent “ismétlés”? Az ünnepélyes ismétlés a különbség megszüntetése “volt” és “van” között; és amilyen kevéssé volt biztos akkor, amikor a történet önmagát elbeszélte, a cselekménynek ezen az óráján, hogy hőse úgyszólván baj nélkül viszi el az irháját, és nem ront el inkább mindent, mivel Istennel rontja el dolgát, éppoly kevéssé van most és itt helyén a fölényeskedő gondtalanság. Az asszonyok panasza, akik a szép istent eltemették a barlangban, nem hangzik kevésbé metszőn, mivel eljön az óra, amikor majd föltámad. Mert most halott és széttépett, és a történés minden ünnepi óráján megilleti teljes tisztessége és méltósága jelenvalóságának siralomban és örömben, örömben és siralomban. Vajon nem ünnepelte-e meg Ézsau fölfuvalkodottan a maga tisztességének óráját, és nem járt-e peckesen a lábát hányva, hogy siralom és nevetség volt hencegése? Merthogy üvöltenie és sírnia kelljen, számára még nem haladt oly előre a történet. Ugyanígy a mi számunkra sem haladt még mindig oly előre, hogy József gondolatmenetére és bölcs versikéire az aggódás verejtéke ne lepné el gyöngyözve homlokunkat.

Elég egy pillantást vetnünk Potifár ünnepiesen árva házába, hogy még hevesebb legyen homlokunk verejtékezése. Vajon az asszony, aki egyedül maradt odahaza, és akinek osztályrészül jutott, hogy a bűn anyját játssza, nem tart-e legizzóbb bizakodásának ünnepi órájánál? Ki hiszi azt, hogy kevésbé van elszánva, mint Jákób fia, mindent kockára tenni, és nincs-e meg rá minden oka, hogy szenvedélyének keserves-boldog diadalában bizonyos legyen - nincs-e meg minden alapja a forró-komor reményre, hogy ifját nemsokára ágyában ölelheti? Hiszen vágya nemcsak hogy a legmagasabb egyházi helyről kapott fölhatalmazást, nemcsak hogy Amun tisztességének és naperejének védelme alatt áll, hanem teljesülésére odalentről is kezességet nyert, az undok pokolvarázslat útján, mellyel a fejedelem leánya persze a maga műveltségi foka alá szállt, de amelynek lealacsonyító feltételeit titkon amúgy is kijátszani reméli, azzal az asszonyi-ravasz megfontolással, hogy test és lélek mégsem választható annyira külön a szerelemben, és az édes testi ölelésben majd csak sikerülni fog az ifjú lelkét is meghódítani hozzá: a kéjhez a boldogságot is. Mivel a történet újratörténik szavainkban, Potifár felesége itt és most éppúgy, mint “akkoron” (ami mosttá vált), kötve van a történés órájához, és a jövőről mit sem tudhat. De hogy József eljön hozzá az üres házba, azt tudja - szívből bizonyosnak érzi. A szuka úrnő “odagyötri” hozzá - azaz József útközben megtudja: Mut nem vesz részt az ünnepen, egyedül maradt a csöndes házban, és a gondolat hatalmas, és egyre hatalmasabb lesz benne, hogy hazatérését olyan időpontra tegye, amikor ez a jelentőséges és rendkívüli állapot még fönnáll. És noha csupán a szuka műve lesz, ha ez a gondolat elhatalmasodik rajta és irányítja lépéseit - József, így elmélkedett a vágyakozó Mut, mit sem tud a szukáról és Tabubu alantas praktikáiról; azt fogja hinni, önmagából ered a sürgető gondolat, hogy Muthoz menjen az üres házba, “valami” ellenállhatatlanul arra készteti, hogy az asszonyt magányosságában fölkeresse, és ha ezt hiszi, ha a gondolatot a magáénak tartja és meggyőződése szerint saját elhatározásából cselekszik, nem lesz-e a csalódás ekképpen máris lelke valóságává, és nem játszották-e ki ezen a ponton máris a főszipirtyót? “Valami hajt” - mondja az ember; de mi ez a “valami”, hogy meg tudná különböztetni önmagától, és cselekedetéért olyasmire háríthatná a felelősséget, ami nem önmaga? Önmaga bizony az! Ő az a “valami”, vágyával együtt. Talán nem ugyanaz, ha azt mondjuk: “akarom”, vagy ha azt mondjuk: “Valami akarja bennem”? S kell-e egyáltalán azt mondanunk: “akarom”, hogy megtegyük? A cselekvés ered-e az akaratból, s nem inkább az akarat nyilvánul meg a cselekvésben? József el fog jönni, és abból, hogy eljön, tudja majd meg, hogy akart és miért akart eljönni. Ha pedig eljön, ha meghallja és megérti a nagy alkalom hívását, akkor minden eldőlt, akkor győzött Mut, és borostyánnal fogja ifját koszorúzni és szőlővenyigével.

Így csapongnak Potifár feleségének mámorosan kiélesedett gondolatai. Szeme természetellenesen nagy és ugyancsak túlságosan ragyogó, mert az elefántcsont pálcikával sok stíbiumfestéket kent szemöldökére és pilláira. Ragyogásukban sötéten és elveszetten tekintenek e szemek, de a száj győzelmes bizakodással szüntelenül mosolyogva kígyózik. Közben ajka alig észrevehető szívó és rágó mozgásban van, mert mézzel kevert tömjénporból készült kicsiny golyócskákat szopogat lehelete kedvéért. A legvékonyabb királyi vászonból való ruhát öltött, amelyen áttetszik enyhén boszorkányos szerelemteste, és amelynek redőiből, valamint az asszony hajából finom ciprusparfüm árad. Az úr házának női szobájában van most, abban a számára fönntartott helyiségben, amelynek egyik fala a hétajtós és csillagos-padlós előcsarnokéval közös, a másik Petepré északi oszlopcsarnokáéval, ahol az úr Józseffel a könyveket szokta olvasni. A budoár egyik sarka a fogadó- és ebédlőteremmel érintkezik, amely a család ebédlőjével szomszédos, és ahol ma este Petepré új udvari rangjának tiszteletére ünnepélyes lakomát tartanak. Mut nyitva hagyta szobájának ajtaját az északi csarnok felé, és a két ajtónak egyike is, melyek onnan a fogadóterembe visznek, nyitva áll. Ezekben a helyiségekben jár-kel a bizakodva várakozó, kinek otthoni magányosságában csak a két öreg osztozik, aki a felső emeleten várja utolsó leheletét. Előfordul, hogy menyük, Eni ide-oda jártában megemlékezik a szent szülőkről egy-egy tekintettel, amelyet túlságos ragyogásában sötét drágakőszeme a festett mennyezet felé küld. Gyakran visszatér a csarnokból és teremből a maga szobájának derengésébe, ahová a fény magasan fekvő ablakok áttört kőcirádáin keresztül hull be, s végighever a zöld kővel borított nyugágyon, miközben arcát vánkosai közé rejti. A szoba füstölőállványain fahéj és mirhagyanta izzik, s parazsuk illatos gőze a nyitott ajtókon át a társalgócsarnokba, a fogadóterembe húzódik.

Ennyit Mutról, a varázslóról.

Fordítsuk vissza tekintetünket Jákób halott fiára. A ház népét megelőzve hazaérkezett; ezt amúgy is tudjuk. Megjött, és ebből észrevehette, hogy meg akart jönni, vagy hogy valami hajtotta a hazatérésre - mindegy! A körülmények sem zavarhatták meg kötelessége teljesítésében és véleményében, hogy rá vár, s az ő dolga szórakozását mindenkinél előbb megszakítani, és figyelmét ismét a ház felé fordítani, amelynek élére állították. Mindenesetre huzakodva és hosszabb halogatással, mint gondolnánk, látott neki oly sok közmondással támogatott és kijelölt kötelessége teljesítésének. A ház ugyan néptelen még, de nem sok híja, hogy csakhamar a többiek is hazatérjenek az ünnepről, legalábbis azok, akik nem kaptak kimenőt estére, hanem szolgálatot kell teljesíteniük a házban és udvaron - alig egy téli-óra vagy még kevesebb hiányzott már csak, hozzá számításba kell venni, hogy a téli-órák sokkal rövidebbek, mint a nyár órái ebben az országban.

A napot egészen másként töltötte, mint a várakozó: napfényben és lármában, a bálványünnep tarka kavargásában. Pillái mögött a díszmenetek, színjátékok, csődületek képei tolongtak. Ráhel-orrában az égőáldozatok, virágok, a sok izgatott örömugrándozás és zabálás közepette fölhevült ember szaga ült. Dobok és kürtök lármája, ütemes taps és heves reményboldogság zsivaja töltötte meg fülét. Evett és ivott, és túlzás nélkül legjobban azzal a megállapítással jellemezhetjük állapotát, hogy egy ifjúé volt, aki a veszedelemben, amely egyúttal alkalom is, inkább hajlandó volt az alkalmat látni, mint a veszedelmet. Kék lótuszkoszorú volt a fején, és külön egy szál virág a szájában. Tarka légycsapójának fehér lószőrét csuklóból válla köré csapkodva, így dúdolva maga elé: “A csürhe a has bolondja - uráé az élet gondja” - abban a hitben, hogy ez jellegzetes népi hagyomány, és ő maga csak a dallamot találja ki hozzá. Így érkezett napszálltakor urának házába, kinyitotta az öntött bronzajtót, áthaladt az előcsarnok csillagkép-mozaikján, és belépett az emelvényes díszterembe, ahol már előre minden szépen és dúsan el volt rendezve Petepré estélyére.

József, az ifjú ispán azért jött, hogy az előkészületek tökéletességét fölülvizsgálja; ellenőrizze, nem érdemel-e feddést Hamat, a tálalóasztal írnoka. Körüljárt az oszlopos teremben a székek, asztalkák, tartójukba állított boros amforák, gyümölccsel és süteménnyel gúlaszerűen megrakott tálalók között. Utánanézett a lámpáknak, e koszorús, virágfüzéres és ételízesítő-szelencés asztalnak, és csörömpölt egy keveset a pohárszékek aranyserlegei közt, rendbe tologatva őket. És amikor egy ideig szakértően így tevékenykedett s egyszer-kétszer csörömpölt is, hirtelen összerezzent, mert némi távolságból hangot hallott, csengő ércű énekhangot, amely nevét kiáltotta, a nevet, amelyet ő adott magának ebben az országban:

- Ozarszif!

Soha életében nem felejtette el ezt a pillanatot, amikor az üres házban a távolból megütötte fülét a név zengése. Ott állt, karja alatt a légycsapóval, kezében az aranyserleggel, melynek fényét vizsgálta, és amelyekkel mindenesetre némileg csörömpölt is, és fülelt, mert úgy rémlett neki, azt hiszi, nem jól hallott. De ez csak úgy rémlett, hiszen nagyon is sokáig várt serlegeivel fülelő mozdulatlanságban, mivel nagyon sokáig nem hangzott föl ismét a kiáltás. Végül azonban megint dallamosan átzengett a termeken:

- Ozarszif!

- Ímhol vagyok - felelte. De mivel hangja rekedt volt és fölmondta a szolgálatot, megköszörülte torkát, és ismételte:

- Hallom!

Egy darabig ismét csönd volt, s ő mozdulatlanul várt. Ekkor pedig zengő-bongó szavakat hallott:

- Te vagy tehát, Ozarszif, akinek mozgását a teremben hallom, és mindenkit megelőzve hazatértél az ünnepről az üres házba?

- Te mondtad, úrnő - felelte József, helyükre állítva a serlegeket, és a nyitott ajtón át Petepré csarnokába lépett, hogy kényelmesebben szólhasson a jobb felől szomszédos szobába.

- Igen, így van, már itt vagyok, hogy számot vegyek a házban. Kié a gond, sokról lemond. Bizonyára ismered ezt az aranymondást, és mivel uram a ház fölé helyezett, és semmivel sem törődik, csak az evés-ivással, mert bizalommal mindent az én kezem alá adott, semmit sem tiltva el tőlem, és betű szerint nem akarván nagyobb lenni nálam a házban - a szolgahadnak még némi szabadságot adtam, hogy élvezze ki, magamhoz azonban illőbbnek találtam, ha lemondok a nap további örömeiről, hogy idejében visszatérjek a házba, a mondás szerint: “Tömegé az öröm, magadé az üröm!” Különben nem akarom dicsérni magam előtted, mert nem olyan sokkal jöttem meg a többiek előtt, és szóra alig érdemes előnyöm előttük, nem sokat érek vele, és jóformán minden pillanatban hazaáradhatnak a többiek, és megtérhet Petepré is, az isten Egyetlen Barátja, a te férjed és az én nemes uram...

- És amikor utánanézel mindennek a házban - zendült föl a hang a homályos szobában -, utánam nem nézel, Ozarszif, holott hallottad, hogy egyedül maradtam itthon, és szenvedek? Lépj be a küszöbön át hozzám!

- Szívesen megtenném - felelte József -, és a küszöbön át meglátogatnálak, úrnő, ha az ünnepi teremben nem volna még számos apróság teljes rendetlenségben, ami gyors áttekintésemet kívánja...

De a hang csak zengett:

- Lépj be hozzám! Az úrnő parancsolja!

És József a küszöbön át belépett hozzá.

Az atyai arc

Itt elhallgat a történet. Azaz: hallgat a jelenlegi megfogalmazás és ünnepi előadás, mert amidőn eredetileg történt és önmagát beszélte el, semmi esetre sem hallgatott, hanem továbbhaladt ott benn a homályos szobában, mint izgatott beszélgetés vagy éppen olyan értelemben vett párbeszéd, hogy mindkét résztvevő egyszerre beszélt, amire azonban mi a gyöngédség és emberi tapintat fátyolát vetjük. Akkoron ugyanis önmagában és tanúk nélkül történt, most és ma pedig nagy közönség előtt játszódik le - döntő különbség tapintatérzésünk számára, senki sem tagadhatja. Kiváltképpen József volt az, aki egyáltalában nem hallgatott, s akinek nem is volt szabad hallgatnia, hanem egy szuszra beszélt hihetetlenül folyékonyan és ügyesen, miközben szellemének egész báját és okosságát harcba vetette az asszony vágyakozása ellen, hogy kiverje azt fejéből. Azonban épp itt van tartózkodásunk fő oka. Mert eközben ellentmondásba bonyolódott - vagy inkább bonyolult ellentmondás keletkezett, az emberi érzést nagyon igénybe vevő és kínosan érintő: ellentét test és szellem között. Igen, az asszony kimondott és elhallgatott válaszai közben a hús föllázadt a szellem ellen, úgyhogy a legfogékonyabb és legokosabb szavak közben szamárrá lett; és milyen megrázó, az elbeszélő kíméletére igényt tartó ellentét ez: a beszédes bölcsesség, amely szörnyen meghazudtolva a test által a szamár képét ölti!

Az asszony számára a halott isteni állapot, amelyben József elmenekült (mert tudjuk, hogy sikerült elmenekülnie), különös okot szolgáltatott a kétségbeesésre és az őrjöngő csalódás dühére; mert vágyakozása már ott látta őt maga előtt férfiúi készenlétben, és a siralom- és örömkiáltás, amellyel az odahagyott a kezében maradt ruhadarabot (tudjuk, hogy az ifjú ruháinak egy részét otthagyta) az elragadtatott fájdalom paroxizmusában gyalázta és dédelgette - az egyiptomi asszonynak ez az újra és újra elsikoltott kiáltása így hangzott: “Me’eni nahtef!” - “Láttam erejét!”

Ami azonban Józsefet képessé tette, hogy elszabaduljon és elmeneküljön az asszony elől az utolsó, a legvégső pillanatban, az volt, hogy meglátta az atyai arcot - a történet minden részletesebb leírása így tudósít, és itt mint igazságot erősítjük meg ezt. Így történt: amidőn, minden szónoki ügyessége ellenére, már-már elragadtatta magát, megjelent előtte az atya képe. Tehát Jákób képe? Bizonnyal az övé. De nem volt ez határozott-személyes vonású kép, amelyet a térben itt vagy ott látott. Inkább lelkében és lelkével látta: intő és emlékeztető kép volt, az atya képe tágabb és általánosabb értelemben - Jákób vonásai Potifár atyai vonásaival keveredtek benne, s egyben a szerényen elmúlt Mont-kav is hasonlított hozzá, és végeredményben és e hasonlóságokon túl még sokkal hatalmasabb vonásokat is viselt. A barna és csillogó atyai szem, amely alatt petyhüdten-finom mirigyduzzanat húzódott, aggodalmas-fürkészően tekintett Józsefre.

Ez mentette meg; vagy inkább (értelmesen akarunk ítélni, és nem egy szellemjelenésnek, hanem neki magának javára írni megőrzetését), vagy inkább ő mentette meg magát, szellemében fölidézve az intő képet. Kiszabadította magát egy helyzetből, amelyet nagyon is előrehaladottnak kell neveznünk, s amely nagyon is közel járt a legyőzetéséhez - az asszony elviselhetetlen bánatára, amint igazságosan megosztott részvéttel hozzá kell tennünk -, és még szerencse volt, hogy testi fürgesége nem maradt el folyékony beszéde mögött, mert így egykettőre ki tudott gabalyodni kabátjából (a “köpenyből”, a “felsőruhából”), amelynél fogva a kétségbeesett szerelmi gyötrődés vissza akarta tartani, és ha kevéssé ispáni állapotban is, mégis el tudott rohanni a csarnokon, a fogadótermen, az előszobán keresztül.

Mögötte a szerelmi csalódás őrjöngött, félig már üdvözülten - “Me’eni nahtef!” -, de mégis elviselhetetlenül megcsalatva. Borzasztóan bánt el a kezében maradt, még forró ruhadarabbal: csókkal borította, könnyével itatta, fogával szaggatta, lábbal megtaposta a gyűlöltet és édest, és nem másként tett vele, mint egykor a testvérek a fiú fátylával Dótán völgyében. “Drágám! - kiáltotta. - Hová szöksz előlem? Maradj! Ó, boldog fiú! Ó, gyalázatos szolga! Átok rád! Halál rád! Árulás! Erőszak! Fogjátok meg a kéjencet! A becsületgyilkost! Segítség! Az úrnő segítségért kiált! Egy szörnyeteg támadt rám!”

No lám. Gondolatai - ha lehet gondolatokról beszélni ott, ahol csak düh és könny kavargott - vádba csaptak, mellyel Józsefet nemegyszer fenyegette, amikor félelmetes lett vágyában, és oroszlánként fölé emelte mancsát: a gyilkos vádba, hogy iszonyatosan megfeledkezett magáról úrnőjével szemben. A vad emlékezés föltámadt az asszonyban, megrohanta őt, minden erejéből ezt sikoltotta, ahogy az ember sokszor próbál hangerővel adni valóságot a valótlannak - és igazságos részvéttel örülünk, hogy a megsértett fájdalma erre a kibúvóra talált, olyan kifejezésre bukkant, amely hamis volt ugyan, de a fájdalomhoz méltó borzalmasságában alkalmas rá, hogy mindenkit megrémítsen, és sértettsége bosszúért lihegő védelmezőkre találjon. Üvöltve rikácsolt.

Az előcsarnokban már voltak emberek. A nap lehanyatlott, és Petepré személyzete nagyrészt már megtért az ünnepről az udvarra és házba. Így tehát még szerencse, hogy a menekülőnek, mielőtt kiért a csarnokba, volt némi ideje és tere összeszedni magát. A szolganép fülelve, rémülettől dermedten állt, mert az úrnő kiáltásai hangzottak, és noha az ifjú ispán kimért léptekkel lépett elő a díszteremből és fegyelmezett tartással haladt el közöttük, mégis szinte lehetetlen volt összefüggést nem keresni megfogyatkozott ruházata és a szobából hangzó kiáltozás között. József szerette volna jobb felől levő szobáját, a “bizalmas különhelyiséget” elérni, hogy rendbe hozza magát: mivel azonban szolgák álltak útjában, no meg a vágy is elhatalmasodott benne, hogy a házból a szabadba jusson, rézsút és a nyitott bronzajtón keresztül az udvarra sietett, ahol nagy hazatérő nyüzsgés uralkodott, mert éppen most érkeztek meg a hárem elé a gágogó ágyasok gyaloghintói, akik az elzártak háza írnokainak és núbiai herélteknek felügyelete alatt végignézhették a nap látnivalóit, és most díszkalitkájukba visszahozták őket.

Hova legyen a menekvő a maga bajával? Fusson ki a nagykapun, amelyen keresztül egykor bevonult? De azután hova? Ezt maga sem tudta, és örült, hogy van még tér az udvaron, ahol mehet-mehet, mintha valahová menne. Érezte, hogy valaki meghúzza ruháját; Manócska volt, a töpörtyűcske, aki bútól gyűrten cirpelt föl hozzá: - Kiégett a mező! Elperzselte a bika! Hamu! Hamu! Áh, Ozarszif! - Ez körülbelül félúton volt a főépület és a külső falak kapuzata között. József megfordult, a ruháján csüngő kicsikével. Az asszony hangja utolérte, az úrnőé, aki fehéren állt a ház kapuja előtt a lépcső tetején, emberekkel körülvéve, akik a csarnokból áradtak utána. Kinyújtotta karját József felé, és karjának meghosszabbításaként emberek futottak ugyancsak kinyújtott karral feléje. Megragadták és visszavezették az udvar népe közé, amely összefutott a ház előtt: kézmívesek, ajtó- és kapuőrzők, az istálló, a kert, a konyha szolgái és az ezüstkötényes kiszolgálószemélyzet közé. A ruhájába csimpaszkodó vinnyogó törpét maga után húzta.

És Potifár felesége címzetes férjének részben mögötte, részben előtte az udvaron összegyűlt szolgaseregéhez ekkor tartotta azt a híres beszédét, amely mindenkor az emberiség megvetését hívta ki, és amelyet mi is, akik különben részvéttel vagyunk Mut-em-enet ügye és híre iránt, kénytelenek vagyunk kárhoztatni - nem állításainak valótlansága miatt, melyek a valóság ruhájaként még csak megjárták, hanem demagógiája miatt, amelyet nem restellt izgatásra használni.

- Egyiptomiak! - kiáltotta. - Kéme gyermekei! A folyam és a fekete föld fiai! - Mi célja volt ennek? Közönséges emberek voltak, akikhez fordult, és e percben hozzá még csaknem valamennyien némileg ittasak. Igazszülöttségük Hápi gyermekeiként, amennyiben ez egyáltalán fönnállott, mert közöttük kúsi szerecsenek és káldeus nevű emberek is akadtak, természetes érdem volt, amiről nem tehettek, és ami nem is használt nekik legkevésbé sem, ha mulasztást követtek el a ház szolgálatában: hosszú szíjakkal alaposan összeverték akkor hátukat, tekintet nélkül előkelő születésükre. S most egyszerre ezt a körülményt, amely különben annyira háttérbe szorult, és amelynek az egyesek számára semmiféle gyakorlati életérvénye nem volt, fellengző-hízelgő módon tudatukba idézték, mert szükség volt önérzetükre, közösségi büszkeségük fölhorkanására egy ellen, akit meg kellett semmisíteni. A fölhívás különös volt szemükben, de nem tévesztette hatását, annál kevésbé, mert fogékonyságukat az árpasör szesze is emelte.

- Egyiptomi testvérek! (Most egyszerre testvérek! Velőig átjárta őket a szó, rendkívül élvezték.) Látjátok úrnőtöket és anyátokat, Petepré első és igazi asszonyát? Láttok-e a ház küszöbén, és ismerjük-e mi egymást, én és ti? - “Mi” és “egymást”! Ez hájjal kenegette szívüket, az emberkéknek jó napjuk volt ma. - De ismeritek-e ezt a héber ifjút is, aki félig mezítelenül áll itt a nagy naptári estén, mert elvesztette felsőruháját, amelyet itt tartok a kezemben... Megismeritek őt, akit ispánként rendeltek fölétek, az ország fiai fölé, az országok egyik nagyjának háza fölé? Lám, a nyomorúság földjéről lejött Egyiptomba, Uziri szép kertjébe, Ré székébe, a jó szellem szemhatárára. Idehozták hozzánk a házba az idegent - “Hozzánk”! Már megint! -, hogy csúfot űzzön belőlünk és meggyalázzon bennünket. Mert iszonyú dolog történt: egyedül ültem lakosztályomban, egyedül a házban, mert gyengélkedésem miatt kimentettem magam Amun előtt, és egyedül őriztem az üres házat. Az elvetemült kihasználta ezt, és bejött hozzám a héber szörnyeteg, hogy kedve szerint bánjon velem és meggyalázzon: az úrnővel akart hálni a szolga - kiáltotta rikácsolva -, erőszakkal velem hálni! Én azonban nagy szóval kiáltottam, amikor ezt akarta tenni, és meg akart alázni szolgavágya szerint. Kérdezlek benneteket, egyiptomi testvérek, hallottátok-e, amint teljes erővel kiáltok ellenkezésem és borzadó védekezésem bizonyítékául, ahogy a törvény követeli? Hallottátok! De mivel a parázna is hallotta, hogy lármát csapok és fennszóval kiáltok, lelohadt gonosztevő bátorsága, és kitépte magát felsőruhájából, amelyet bűnjelként itt tartok kezemben, és amelynél fogva vissza akartam tartani, hogy megragadjátok, és bűnevégezetlen elmenekült tőlem, úgyhogy tisztán állok előttetek, hála kiáltásaimnak. Ő pedig, aki mindnyájatok fölött s e ház fölött áll, itt áll most az erőszaktevő, akinek fejére visszaszáll bűne, és aki fölött ítélni fognak, amint hazatér férjem, az úr. Kalodába a kezét!

Így hangzott Mut nemcsak valótlan, hanem, sajnos, bujtogató beszéde. És Potifár udvari népe elképedve s tanácstalanul állt, s fejüket, amit már amúgy is elhomályosított a templomi ingyensör, még jobban megzavarta az, amit hallottak. Nem hallották-e és tudták-e mindnyájan úgy, hogy az asszony bolondul a szép elöljáró után, ő pedig vonakodik? És most hirtelen kiderül, hogy ő támadt az úrnőre, és erőszakosan akart eljárni vele szemben? Fejük szédült a sörtől és a történettől, mert semmi sem vágott össze, és az ifjú ispánt mind szívből szerették. Az igazi mindenesetre kiáltott; ezt mindnyájan hallották, és mindnyájan ismerték a törvényt, hogy egy nő ártatlanságának bizonyítéka, ha hangosan kiált a becsületét érő támadás közben. Hozzá még az ispán felsőruháját is kezében tartotta; az csakugyan egészen úgy festett, mintha zálogul maradt volna nála, amikor az ifjú elmenekült; a héber rabszolga pedig ott állt, fejét mellére horgasztva, és egyetlen szót sem szólt.

- Mit késlekedtek? - kiáltott egy tisztes férfiúi hang, Dudu hangja, a törpe-úré, aki kikeményített, előreálló ünneplőkötényében szintén jelen volt. - Nem halljátok a borzalmasan megsértett és csaknem csúffá tett úrnő utasítását, hogy tegyétek kalodába a héber fiút? Itt van, e, magammal hoztam a fát. Mert amint meghallottam a törvényszerű kiáltásokat, rögtön tudtam, miről van szó és merről fúj a szél, és tüstént elhoztam a fát a korbácsoskamrából, hogy kéznél legyen. Tessék! Ne bámészkodjatok, tegyétek bele gaz kezét az elvetemültnek, akit egykor megfontolt tanács ellenére és üresfejű javaslatra megvásároltak, és aki elég sokáig uraskodott az igazszületésűek fölött! Az obeliszkre! Most majd a kínzó- és kivégzőkamrába kerül!

Dudunak, a házastörpének jó órája volt ez, és ki is élvezte. A cselédségből is akadt kettő, aki elvette kezéből a béklyófát, és Sepszesz-Bész sírás-rívása közben, amin még most is nevetni kellett, rákapcsolták József csuklójára: orsó alakú, középen réssel ellátott tuskó volt ez, amelyet föl lehetett csapni és ismét lecsappantani, úgyhogy a bűnös keze, a résbe szorítva, tehetetlenül le volt fogva, s még a fa súlya is lehúzta.

- Vessétek a kutyaólba! - parancsolta Mut rettentően fölzokogva. És azután a földre kuporodott, ahol állt, a nyitott kapu előtt, és József ruháját maga mellé helyezte.

- Itt ülök - hangzott dallamos szava a sötétedő udvar fölött - a ház küszöbén, a vádlott ruhadarab mellettem. Lépjetek mind hátra tőlem, és senki se tanácsolja, hogy lenge ruházatom miatt visszatérjek a házba, s elkerüljem a meghűlést a leszálló estében. Süket lennék efféle kérésekre, mert itt akarok ülni zálogom mellett, míg Petepré meg nem érkezik, és elégtételt nem kapok a szörnyűséges sérelemért.

Az ítélet

Nagy minden óra, mindegyik a maga színezete szerint, akár büszke, akár nyomorult. Amikor Ézsau dicsekedhetett és lábát hányhatta, akkor persze jól ment neki, diadalórája volt. De amikor kirohant a sátorból - “Átkozott! Átkozott!” - és lecsücsült, hogy mogyoró nagyságú könnyeket ontson, akkor talán kevésbé nagy és ünnepélyes volt az óra a bozontos számára? Figyeljetek! Ez most Petepré legkeservesebb ünnepi órája, melyre különben mindenkor várt: a szárnyas-, a víziló-, valamint a sivatagi vadászatokon és régi jó szerzők olvasása közben is homályosan mindig el volt készülve rá, csupán részleteit nem ismerte, amelyek azonban nagymértékben tőle függtek, amikor odáig jutott a dolog - és lám, nemessé formálta őket.

Fáklyák fényében érkezett, kocsisa, Neternaht tartotta a gyeplőt - ahogy mondtuk, korábban, mint az esti vendégség miatt okvetlenül szükséges lett volna, sejtelmei alapján. Éppolyan hazatérés volt, mint sok más, amelyeknél mindannyiszor rosszat várt szívében, csakhogy ezúttal valóban odáig jutott a dolog. “Minden rendben van a házban? Az úrnő jókedvű?” Ezt éppen nem lehetett mondani. Az úrnő tragikus ábrázattal ül házad küszöbén, és jó érzést keltő pohárnokod kalodában fekszik a kutyaólban.

Úgy, úgy, tehát ebben az alakban lett valóság. Viseljük tehát terhét! Hogy Mut, felesége valahogy borzasztóan ül az ajtó előtt, azt már messziről látta. Mégis, amikor leszállt parádéskocsijáról, odavetette a szokott kérdéseket, amelyekre azonban ezúttal senki sem válaszolt. Akik lesegítették, csak fejüket lógatták és hallgattak. Úgy, úgy, éppen úgy történt, ahogy mindig várta, még ha az óra egyes részletei nem is alakultak gyanítása szerint. Legyezővel és díszbuzogánnyal egyik kezében ment föl a lépcsőn a gyengéd Rúben-torony a kuporgóhoz, míg elvezették fogatát, és az emberek illő távolságban várakoztak a fáklyákkal bevilágított udvaron.

- Mit jelent ez a kép, kedves barátnőm? - kérdezte, udvarias-óvatosan. - Itt ülsz lenge ruhában ilyen átjáróhelyen, s ott van melletted valami, amit nem értek?

- Így van! - felelt Mut. - Halvány, erőtlen szavakkal írod ugyan le, mert sokkal hatalmasabb és iszonyatosabb ez a kép, mint ahogy te, férjem ábrázolod. Lényegében azonban helyes megállapításod: itt ülök, és itt van mellettem valami, amit borzasztó lesz most megértened.

- Légy benne segítségemre! - válaszolta Petepré.

- Itt ülök - mondta az asszony - ítéletedet várva a legiszonyúbb bűn felett, amelyet valaha ezek az országok és valószínűleg minden népek birodalmai láttak.

A kamarás egy bajhárító ujjmozdulatot tett, és feszülten várt.

- Eljőve hozzám - dalolta Mut - a héber szolga, akit nékünk hoztál, hogy engemet megszégyenítene. Könyörögtem hozzád a nyugati csarnokban, és átkulcsoltam térdedet, hogy taszítsd el az idegent, akit közénk hoztál, mert nem vártam tőle semmi jót. Hiába, a rabszolga drága volt neked, és vigasztalás nélkül bocsátottál el. Most az elvetemült rám támadt, és paráználkodni akart velem üres házadban, s már férfiúi készenlétben is állt rá. Nem hiszel nekem, és nem tudod fölfogni a szörnyűséget? Akkor hát lásd ezt a tanújelet, és magyarázd, ahogyan kell! Erősebb a jel a szónál, nem lehet csűrni-csavarni és kételkedni benne, mert a tárgyak kétségbevonhatatlan nyelvét beszéli. Nézd! Rabszolgád ruhája-e ez a ruha? Vizsgáld meg jól, mert ez a jel tisztára mos előtted. Amikor kiáltottam a szörnyeteg erőszakoskodására, megijedt és elmenekült tőlem, én azonban megragadtam ruháját, és ő ijedtében kezemben hagyta. Borzalmas bűnének bizonyítékát tartom szemed elé; amellett menekülésének bizonyítékát és kiáltásomnak bizonyítékát. Mert ha nem menekül, nem fogom meg ruháját; ha pedig nem kiáltok, nem menekül. Ezenfölül pedig egész házad népe tanúm, hogy kiáltottam, kérdezd meg az embereket!

Petepré meghajtott fővel állt, és hallgatott. Azután fölsóhajtott, és így szólt:

- Nagyon szomorú történet.

- Szomorú? - ismételte Mut fenyegetőn.

- Azt mondtam: nagyon szomorú. Sőt több: irtózatos, s még súlyosabb megjelölést is keresnék, ha szavaidból meg nem érteném, hogy hála a lélekjelenlétednek és törvényismeretednek, aránylag még enyhén zajlott le, és nem jutott el a végsőkig.

- S a gyalázatos szolga számára nem keresel semmilyen megjelölést?

- Elég annyi, hogy gyalázatos. Mivel az egész ügyben az ő viselkedéséről van szó, a “nagyon szomorú” megjelölés elsősorban természetesen erre vonatkozik. És éppen ma este, annyi este között kell hogy ez a szörnyűség érjen, Egyetlen Baráttá emeltetésem szép napjának estéjén, amikor hazatérek, hogy Fáraó szeretetét és kegyét egy kis estéllyel ünnepeljem meg, amelyre hamarosan itt lesznek a vendégek. Ismerd el, kegyetlen csapás!

- Petepré! Emberi szív lakozik testedben?

- Miért ez a kérdés?

- Mert ebben a leírhatatlan órában új udvari címedről tudsz beszélni, és arról, hogyan fogod megünnepelni.

- Hiszen csak azért tettem, hogy az óra leírhatatlanságát éles ellentétbe helyezzem a nap dicsőségével, és így annál jobban kiemeljem leírhatatlanságát. Nyilvánvalóan a leírhatatlan természetében rejlik, hogy nem lehet róla beszélni, hanem másról kell beszélni, hogy ki lehessen fejezni.

- Nem, Petepré, nincs benned emberi szív!

- Kedvesem, mondok neked valamit: vannak körülmények, amelyek között egyenesen üdvös az emberi szívnek bizonyos kihagyása az illető érdekében éppúgy, mint a körülmények érdekében, melyeken úrrá lenni az emberi szív túlságos beavatkozása nélkül talán sokkal jobban sikerül. Mi történjék hát most ebben a nagyon szomorú és iszonyatos ügyben, amely elékteleníti ünnepnapomat? Késlekedés nélkül jóvá kell tenni és el kell intézni, mert először is tökéletesen megértem, hogy erről a lényegében lehetetlen helyről mindaddig nem óhajtasz fölkelni, míg teljes elégtételt nem kaptál az elmondhatatlan kellemetlenségért, amely ért. Másrészt pedig mindennek maradéktalanul tisztázódnia kell, mielőtt megérkeznek vendégeim, ami hamarosan megtörténik. Tehát azonnal házi ítéletet tartok, amellyel, hála a Láthatatlannak, igen röviden végezhetek, mivel kedves barátnőm, itt egyedül a te szavad érvényes, és más egyáltalán nem eshet latba, úgyhogy az ítéletet gyorsan kimondhatom. Hol van Ozarszif?

- A kutyaólban.

- Gondoltam. Hozzák elém. Hívják le a szent szülőket a felső emeletről az ítéletre, még ha aludnának is! Gyűljön össze az udvar népe Magas Székem előtt, melyet itt akarok fölállítani, ahol az úrnő ül, hogy csak akkor emelkedjék föl, miután ítéltem!

A parancsoknak sietve eleget tettek, s az egyetlen nehézség abban állt, hogy Huij és Tuij, a szülői testvérpár kezdetben vonakodott a helyszínen megjelenni. Mert zsenge szolgálóik értesítették őket a botrányról: tölcsér alakúra csücsörített szájjal tudatták az indakarúak az eseményt, amelyhez hasonlóra az öregek, éppúgy, mint engesztelésfiuk, a fény udvaronca titkon régóta elkészültek, és most féltek és nem akartak jönni, mert ezeknek a dolgoknak a vizsgálatában ízelítőjét érezték az ítéletnek az alsó király előtt, és mindkettő túlságosan gyengefejűnek ismerte magát ahhoz, hogy igazolásuk érveit össze tudják még hozni, és bizony nem tudnának többet mondani, mint annyit: “Mi jót akartunk.” Ezért azt üzenték, végső leheletükre várnak, és házi ítéletre már nem alkalmasak. De fiuk, az úr haragos lett, még lábával is dobbantott, és azt követelte, hogy okvetlenül támogattassák le magukat, akárhogyan is vannak; mert ha ki akarják lehelni lelküket, az a hely, ahol Mut, az ő menyük panaszkodva és igazságot követelve ül, a legalkalmasabb arra.

Így hát lejöttek a kapu elé, az ápoló gyermekekre támaszkodva: reszketeg ezüstszakállával az öreg Huij, rettentően bicegő fejjel; csüggedt mosollyal mintegy kutatóan ide-oda emelve nagy, fehér arcának vak hasadékait az öreg Tuij, és Petepré bírói széke mellé kellett állniok, miközben eleinte nagy izgalommal állandóan ezt motyogták: “Mi jót akartunk!”, de azután megnyugodtak. Mut, az úrnő zálogával és bűnjelével a szék zsámolya mellett ült, amely mögött egy vörös ruhás szerecsen ingatta a legyezőt, és fáklyavivők álltak a csoport oldalán. Fáklyák világították be az udvart is, ahol a szolgasereg állt, mármint azok, akiknek nem volt kimenőjük; és elöl Józsefet vezették kezén a kalodával a lépcső elé, akinek köténye mellől Sze’enh-ven-nofre... és a többi, a kicsike nem tágított, mint ahogy Dudu is méltóságosan jelen volt, abban a biztos reményben, hogy jó órája még egyre szebb lesz: a két törpe a bűnös két oldalán állt.

Petepré gyorsan és hivatalosan szólt finom hangján:

- Ítélőszéket tartunk, de a dolgunk sietős. Téged idézlek, Íbiszfejű, aki az emberek törvényét írod, te fehér majom a mérleg mellett; téged, Maát úrnő, aki az igazságot őrzöd strucctollaidnak ékességében. A könyörgőáldozatot, amellyel nektek tartozunk, majd utólag végezzük el, jótállok érte, és megtörténtnek tekinthetitek. Most sürget az óra. Ítéletet hirdetek a ház fölött, amely az enyém, és így beszélek.

Miután ezt fölemelt kézzel elmondotta, hanyagabb tartást öltött a Magas Szék egyik sarkában, könyökére támaszkodott, és kicsiny kezét könnyedén mozgatta a támlán, miközben folytatta:

- A sűrű intézkedések ellenére, amelyeket ez a ház tesz a gonosz ellen, bajhárító jelmondatainak és hasznos igéinek áthatolhatatlansága dacára sikerült a rossznak falai közé hatolnia, és átmenetileg megtörnie a béke és gyengéd kímélés szép igézetét, amelyben nyugodott. Nagyon szomorúnak és iszonyúnak kell ezt neveznünk, annál is inkább, minthogy a gonosz éppen azon a napon pattant ki, amelyen Fáraó szeretetének és kegyének engem az Egyetlen Barát rangjával és pompás címével méltóztatott fölékesítenie, amelyen tehát, így gondolhattuk volna, az emberek részéről csupa kedvesség és jótékony szerencsekívánás ér, nem pedig a megingó rend szörnyűsége. De akárhogy is legyen! Titkon már régen rág a ház szép rendjén a védelmen átfurakodott baj, hogy összedöntse azt, és beteljesedjék a fenyegető írás szava, hogy a gazdagok szegények, a szegények gazdagok és a templomok puszták lesznek. Mondom, már régen rágcsált titokban a gonosz, rejtve a többség, de nem az úr szeme elől, aki apja és anyja a háznak egyszerre, mert szemének pillantása a holdsugárhoz hasonló, amely teherbe ejti a tehenet, és szavának lehelete a szélhez, amely fáról fára viszi a virágport az isteni termékenység jeléül. Mivel azonban létének öléből fakad minden kezdés és folytatás, mint a lépből a méz, figyelmét nem kerüli el semmi, ha mégannyira el is van rejtve a többség szeme elől, az ő tekintete átlát rajta. Tudjátok meg ezt a rendzavarás alkalmából! Mert nagyon is jól ismerem a mendemondát, amely nevemhez fűződik, tudniillik hogy semmit sem vállalok magamra e földön, kivéve az evést és ivást. Ez azonban üres locsogás és tévedés. Mindent tudok, tudjátok meg. És ha a félelem az úrtól és a rettegés átható szemétől megerősödve kerül ki e rendzavarásból, amely felett most ítélni fogok, azt mondhatjuk, hogy minden szomorúsága ellenére megvolt a jó oldala is.

Orrához emelt egy jó illattal telt malachit fülesüvegcsét, melyet nyakgallérja fölött láncocskán viselt, és miután fölüdült, következőképpen folytatta:

- Így hát régóta ismerem az utakat, melyeken a befurakodott gonosz ebben a házban járt. De azoknak útjai sem maradtak titokban előttem, akik fennhéjázó csalafintasággal előmozdították azt, és irigységből és gyűlöletből útját egyengették, és nem csupán ezt tették, hanem elárulták a bejutás és befurakodás titkát a házba, minden elhárító ige ellenére. Ezek az árulók itt állnak székem előtt egykori ékesség- és ládafelvigyázóm törpe személyében, kinek neve Dudu. Ő maga ismerte be előttem minden gonoszságát, miként eresztette be a mohó szerencsétlenséget, és miként mutatott neki utat. Érje hát el az ítélet! Távol legyen tőlem, hogy erejében büntessem meg, amelyet a nap urának szeszélye egyesített korcs alakjával, ehhez nem akarok nyúlni. Vágassék ki nyelve az árulónak.

- A fél nyelve - javította ki magát undorodva és elutasítón intve kezével, amikor Dudu hangos jajongásban tört ki. - Mivel azonban - tette hozzá - megszoktam, hogy ékköveimet és ruháimat törpeőrizetben tudjam, és nem kívánatos, hogy szokásaim ez eltévelyedés folytán kárt szenvedjenek, kinevezem házam másik törpéjét, Sze’enh-ven-nofre-Neteruhotep-em-Per-Arcunt az öltözőszoba írnokává, ezentúl ő kezelje ládáimat.

Manócska, Józsefért cinóberszínűre sírt orrocskájával gyűrött arcában, egyet ugrott örömében. Mut, az úrnő pedig fölemelte fejét Petepré székéhez, és foga közt suttogta:

- Miféle ítéleteket mondasz, férjem?! Mindez alig érinti a dolgok lényegét, és egészen mellékes! Mit gondolnak majd bíráskodásodról, és hogyan kelek föl valaha is erről a helyről, ha így ítélkezel?

- Csak türelem! - válaszolta Petepré éppoly halkan, lehajolva hozzá székéről. - Sorjában mindenki megkapja igazságát és ítéletét itt, és bűne utoléri a bűnöst. Ülj csak nyugodtan! Hamarosan fölkelhetsz innen, oly elégedetten, mintha magad ítélkeztél volna. Mert érted ítélkezem, kedvesem, de az emberi szív túlságos beavatkozása nélkül; ennek csak örülhetsz! Mert ha ez akarna ítélkezni a maga szertelenségében, örök megbánás lenne a vége.

Miután ezeket a szavakat maga elé mormolta halkan, ismét fölegyenesedett, és így szólt:

- Szedd össze bátorságod, Ozarszif, egykori ifjú ispánom, mert most rád térek, és te is meghallod ítéletedet, amelyre talán már régóta vársz aggodalmasan; büntetésed súlyosbításául hosszabbítottam meg mesterségesen a várakozás idejét. Mert keményen akarok veled bánni, és keserves büntetést szántam neked, nem számítva azt, amely tulajdon lelkedből fakad, mert hiszen három csúf nevű állat lesz ezentúl sarkadban: ha jól tudom, Szégyen, Bűn és Gúnykacaj a nevük. Ezek okozzák érthető módon, hogy lehorgasztott fejjel és földre sütött szemmel állsz székem előtt, amit nem most veszek észre először, mert nem eresztettelek el titkos tekintetem elől az egész kínzó várakozási idő alatt, amelyet rád szabtam. Mélyen lehorgasztott fejjel állsz a kalodában és hallgatsz, mert hogyan is ne hallgatnál, amikor senki sem kér tőled igazolást, és az úrnő az, aki ellened tanúskodik hozzáférhetetlen szavával, amely magában is döntő volna, holott ezenkívül megszégyenítően fekszik itt kabátodnak tanújele, amely a tárgyak kétségbevonhatatlan nyelvét beszéli, elbizakodottságodat hirdetve, mely végül is odáig juttatott, hogy az úrnőre támadtál, és amikor kérdőre akart vonni, ruhádat keze között kellett hagynod. Kérdezlek: mi értelme volna az úrnő szavával és a tárgyak egyértelmű beszédével szemben bármit is szólnod védelmedre?

József hallgatott, és még mélyebbre horgasztotta a fejét.

- Nyilván semmi - felelte Petepré a maga részéről. - El kell némulnod, mint a báránynak, amely elnémul a nyíró előtt; nem tehetsz ma semmi mást, akármily fürgén és kellemesen beszélsz is különben. Köszönd azonban törzsed istenének, ama Baálnak vagy Adónnak, aki bizonyára a lebukó naphoz hasonló, hogy megóvott elbizakodottságodban, és nem engedte, hogy lázadásod a végsőkig vidd, hanem kitaszított ruhádból, köszönd neki, mondom, mert különben ezen az órán már a krokodilusé lennél, vagy lassú tűzhalál lenne osztályrészed, ha ugyan nem a csarnok ajtajának csapja. Efféle büntetésekről persze nem lehet szó: mivel a legrosszabbtól megóvattál, nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezeket mérjem rád. Ne kételkedj azonban benne, hogy ennek ellenére keményen akarok elbánni veled, és halld ítéletemet a várakozás szándékosan meghosszabbított ideje után! Tömlöcbe vetlek téged, ahol a király foglyai sínylődnek, Cavi-Rében, a szigetvárban, a folyó közepén; mert ezentúl nem vagy az enyém, hanem Fáraóé, s királyi rabszolga leszel. A tömlöctartó kezére adlak téged, akivel nem lehet tréfálni, és akiről föltehető, hogy látszólag oly jóleső modorod nem egyhamar vesztegeti meg, hogy legalábbis eleinte keserves dolgod lesz a tömlöcben. Különben a tisztviselőt még külön levélben fogom tájékoztatni, amelyet elküldök neki, s amelyben megfelelően szándékozlak jellemezni. Erre a büntetőhelyre, ahol sohasem nevetnek, vitetlek holnap hajón, és többé nem látod orcámat, miután nyájas évek hosszú során át közel állhattál hozzám, serlegemet tölthetted, és fölolvashattad a jó szerzőket. Ez bizonnyal fájdalmas lesz számodra, és nem csodálkoznék, ha mélyen lesütött szemed most tele volna könnyel. Akárhogy is van, holnap erre a nagyon szigorú helyre vitetlek. A kutyaólba nem kell most visszatérned. Ezt a büntetést már kiállottad, és inkább Dudu lesz az, aki ott tölti az éjszakát, míg holnap meg nem metélik nyelvét. Te ellenben, mint rendesen, a bizalmas különhelyiségben alhatsz, amely azonban ma éjszakára a “büntetőőrizet különhelyisége” nevet kapja. Ugyanígy, miután kezed kalodában van, az igazságosság azt kívánja, hogy Dudut is ellássuk ugyanilyennel, ha ugyan van még egy a házban. De ha csak egy van, akkor azt Dudu viselje. Szólottam. A házi ítéletnek vége. Mindenki foglalja el a helyét a vendégek fogadására!

Senki sem fog csodálkozni a híradáson, hogy ezeknek az ítéletmondásoknak hallatára valamennyien, akik az udvaron voltak, homlokukra borultak, és kezüket fölemelve, szelíd és bölcs parancsolójuk nevét kiáltották. József is hálásan leborult, maga Huij és Tuij is, az ápoló gyermekek támogatásával, arcra borulva tisztelegtek fiuk előtt, s ha Mut-em-enet, az úrnő felől kérdeztek - ami őt illeti, ő sem volt kivétel: látták, amint lehajol az ítélőszék zsámolya fölé, és homlokát elrejti férje lábánál.

- Nincs mit köszönnöd - mondta ez -, barátnőm. Örülnék, ha sikerült volna elégtételt szolgáltatnom neked ebben a megpróbáltatásban, és kedvedben járnom hatalmamban! Most lépjünk be a fogadóterembe, hogy kitüntetésem napját ünnepeljük. Mert mivel okosan egész nap a házat őrizted, megkímélted magad estére.

Így bukott alá József a verembe és tömlöcbe másodízben. De hogy miként kelt ki ebből az üregből magasabb életre, azt jövendő énekek fogják elmondani.

NEGYEDIK KÖNYV
JÓZSEF, A KENYÉRADÓ

ELŐJÁTÉK A FELSŐ RENDEKBEN

A Felső Körökben és Rendekben, mint hasonló alkalmakkor mindig, nagy volt ekkoriban a fullánkosan-szelíd elégtételérzés és a sunyi káröröm, amit találkozáskor szemérmesen lesütött pillák alól kiröppenő tekintetek és kerekdeden lebiggyesztett ajkak jeleztek. Megint betelt a mérték, végére ért a nyájasság, esedékessé vált az igazságtevés, s Ő nagyon is kívánsága és terve ellenére, a Szigorúság Birodalmának kényszerítésére (amelynek felfogása szerint a világ különben egyáltalában nem állhatott meg, mert a puszta nyájasság és könyörületesség túlságosan lágy talajára amúgy sem lehetett volna felépíteni), fenséges bánatba merülve látta, hogy kénytelen közbelépni és rendet teremteni, letaszítani, megsemmisíteni és megint csak elsimítani - mint a vízözön idején, a kénköves eső napjaiban, amikor a lúgtó elnyelte a kárhozat városait.

Nos, az igazságtevés nem volt olyan stílű és terjedelmű, nem volt oly ádáz méretű, mint a nagy megbánás rohamának és az egyetemes vízbefojtásnak idején, vagy akárcsak az időben, amikor Szodoma férfiai elferdült szépérzékük következtében kettőn közülünk kicsi híján elviselhetetlen vámot vettek. Nem maga az emberiség jutott a mocsárba és verembe, vagy egy embercsoport, amely útját égbekiáltóan megrontotta, hanem csupán egy, mindenesetre különösképpen csinos és szerénytelen, előszeretettel, nyomatékossággal, és messzire menő tervekkel különösképpen számon tartott egyes esetéről volt szó a fajtának, amelyet nyakunkba varrtak, a Körökben és Rendekben nagyon is jól ismert szeszélyes gondolatmenet következtében, ami elejétől fogva keserűséget keltett, és jogos várakozást, hogy a keserűség csakhamar annak osztályrésze lesz, aki a sértő elgondolást elkövette és elindította. “Az angyalok - így hangzott a gondolatmenet - képünkre teremtettek, ámde nem termékenyek. Ellenben az állatok, lám, termékenyek, de nem hozzánk hasonlók. Teremtsük meg az embert, az angyalok képmását, aki mégis termékeny!”

Abszurdum. Több mint felesleges, mert tévúton járó, bogaras és bánattal-keserűséggel vemhes. Nem voltunk “termékenyek”, semmi esetre sem. A Fény Kamarásai és csöndes Udvaroncok voltunk mindannyian, és a történet egykori érintkezésünkről az emberek leányaival nem egyéb alaptalan pletykánál. De mindent tekintetbe véve, és akármiféle állatfeletti és érdekes mellékjelentésekkel telített is amaz állati előny, a “termékenység” képessége - mi, “terméketlenek” semmi esetre sem ittuk, mint a vizet, a jogtalanságot, s Ő meglátná, hova jutna termékeny angyalfajzatával: talán még addig a belátásig is, hogy az önuralmát megőrző és tulajdon gondtalanságát bölcsen biztosító mindenhatóság méltán örökre megbolygathatatlan maradhatott volna a mi biztos létezésünk mellett.

A mindenhatóságnak és a korláttalanságnak az életrehívásban, a kigondolásnak és a puszta “legyen”-nel való megvalósításnak természetesen megvoltak a maga veszélyei - a mindentudóság sem volt feltétlenül elegendő, és nem tudta tökéletesen elhárítani a tévedéseket és határozott félresiklásokat ezeknek az abszolút képességeknek gyakorlása közben. Puszta nyugtalanságból, puszta tevékenységi ösztönből az “ez után még azt is”, és “az angyalok és az állatok után az angyalállatot is”, puszta vágyából meggondolatlanság történt, megszületett a nyilvánvalóan kétes és zavarba ejtő - amelyet aztán, éppen azért, mert oly tagadhatatlan tévalkotás volt, tiszteletre méltó makacssággal még különösen szívén is viselt, és a mennybelieket mélyen sértő érdeklődéssel tüntetett ki Alkotója.

Vajon csak úgy magától, saját szakállára jutott ez a kellemetlen életrehívás az eszébe? A Körök és Rendek körében olyasféle kéz alatti s tenyér mögötti gyanítások keltek szárnyra, amelyek tagadták ezt az önállóságot - bizonyíthatatlan, de nagyon is valószínűsíthető gyanítások, amelyek szerint az egész a nagy Semáéltól indult ki, aki ekkoriban, tüzes bukása előtt, még nagyon közel állott a Trónhoz. Az ötlet nagyon is rá vallott - mégpedig miért? Mert neki volt fontos, hogy a Gonoszt, legsajátabb gondolatát, amelyet senki más nem gondolt és nem ismert, életre keltse és hozza, s mert a világrepertórium gazdagítása a Gonosszal semmi más módon nem volt elérhető, mint éppen az ember létrehozásával. A termékeny állatoknál Semáél nagy ötletéről, a Gonoszról nem lehetett szó - annál kevésbé nálunk, terméketlen istenmásainál. Hogy a világra jöjjön, ahhoz éppen az a teremtmény volt szükséges, amelyet Semáél gyaníthatóan javasolt: isten képmása, aki egyúttal termékeny, tehát ember. Különben semmiképpen nem volt itt szó a teremtő mindenhatóság kijátszásáról, hiszen Semáél, szokásos nagyvonalúságával, egyáltalában nem hallgatta el az ajánlott teremtői művelet következményeit, azaz a Gonosz életrehívását, hanem kereken és vadul kimondotta - természetesen a Körök gyanítása szerint -, s utalt a Teremtő lényének jelentékeny gyarapodására elevenségben: gondoljunk csak a kegyelem és irgalmasság gyakorlására, az ítéletre és jóvátételre, az érdem és bűn, a jutalom és büntetés lehetőségére, azaz egészen egyszerűen a Jó keletkezésére, amely a Gonoszéval kapcsolatos; mert annak ekkor még csakugyan a lehetőségek ölében kellett ellentétére várnia, mielőtt valósággá válhatott volna, s általában a teremtés maga is lényegében a szétválasztáson alapult, s rögtön a fény és sötétség szétválasztásával kezdődött, úgy, hogy a Mindenhatóság következetesen cselekedett, amikor ettől a pusztán külsőleges szétválasztástól továbbhaladt, hogy az erkölcsi világot megalapítsa.

A Körök és Rendek között széltében-hosszában elterjedt a vélemény, hogy ezek voltak az érvek, amelyekkel a nagy Semáél hízelgőn a trón elé állt, hogy javaslatainak megnyerje - valóban igen-igen ravaszdi javaslatok voltak azok, vihogtatóan ravaszdik, s csapdajellegűek minden nyíltságuk ellenére is, ami csupán köpönyege volt a csalafintaságnak és gonoszságnak, melyre a Rendek nem minden rokonszenv nélkül tekintettek. Semáél gonoszsága pedig a következőben állt: ha a termékenység adományával megáldott állatok nem teremtődtek Isten hasonlóságára, akkor pontosabban véve mi, udvari istenképmások sem teremtődtünk akként, mert viszont mi hál’istennek tökéletesen mentek vagyunk a termékenységtől. A tulajdonság, amelyek köztük és köztünk oszlanak meg, istenszerűség és termékenység, magában a Teremtőben eredetileg egyesítve voltak, és csakugyan az Ő képére kellene teremtődnie annak a lénynek, amelyet Semáél javasolt, s amelyben ez az egyesülés ismét létrejönne. Azonban éppen ezzel a lénnyel, tehát az emberrel jönne világra a Gonosz.

Nem vihogtató tréfa ez? Éppen az a teremtmény, amely, ha úgy vesszük, a Teremtőhöz leginkább volt hasonló, hozta magával a Gonoszt. Isten, Semáél tanácsára, tükröt alkotott benne, amely legkevésbé sem volt hízelgő, s amelyet aztán bosszúságában és zavarában többször is szeretett volna porrá zúzni, de csak nekifogott, a végsőkig sohasem ment el - talán azért, mert nem tudta elszánni magát, hogy az egyszer fölidézettet ismét a nemlétbe taszítsa vissza, s az elhibázott kedvesebb volt szívének, mint a sikerült; talán azért, mert nem akarta elismerni, hogy végképp elhibázott lehessen valami, amit Ő oly nagymértékben saját hasonlatosságára teremtett; végül talán azért, mert a tükör az önmegismerés eszköze, s mert egy bizonyos Abirám vagy Ábrahám nevű emberfiában kellett ama kétes teremtménynek öntudatosodnia, hogy Isten önmegismerésének eszköze legyen.

Ezek szerint az ember Isten önmaga iránti kíváncsiságából született, amit Semáél okosan tételezett föl róla, és tanácsával ki is használt. Bosszúság és zavar volt a szükségszerű és tartós következmény - különösképpen azokban az éppen nem ritka esetekben, mikor a Gonosz hetyke intelligenciával és talpraesett vitázókészséggel párosult, mint már Káinnál, a testvérgyilkosság megalapítójánál, akinek beszélgetése a Teremtővel a tett után a Körökben elég pontosan ismert és sokat emlegetett volt. Nem éppen méltóságos eredménnyel járt a kérdés az Éva-fiúhoz: “Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére hozzám kiált a földről, mely megnyitotta száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a kezedből.” Mert Káin így felelt: “Testvéremet, bármilyen szomorú, kétségtelenül agyonütöttem. De hát ki alkotott olyannak, amilyen vagyok, olyan mértéktelenül féltékenynek, hogy adott esetben mozdulataimért nem felelhetek, és nem tudom többé, mit cselekszem? Nem vagy magad is féltékeny Isten, és nem a magad képére teremtettél? A gonosz indulatot ki helyezte belém a tetthez, amelyet tagadhatatlanul elkövettem? Azt mondod, hogy te magad viseled az egész világ terhét, és bűneinek terhét nem akarod viselni?” Nem rossz. Mintha Káin vagy Kájin előzőleg Semáéltól kért volna tanácsot, amire különben a heves vérű rókának talán nem is volt szüksége. A felelet nehéz lett volna, nem maradt más hátra, csak az eltiprás vagy a bosszankodó jókedv. “Fuss! - hangzott a parancs. - Eredj utadra! Bujdosó és vándorló légy a földön, de megjelöllek mindazonáltal, hogy hozzám tartozol, és senki agyon nem üthet.” Röviden, Káin, hála talpraesettségének, ép bőrrel megmenekült; büntetésről egyáltalában nem is lehetett szó. Magát a bujdosást és vándorlást sem kellett komolyan venni, mert Káin Nód földjén telepedett meg, az Édenen túl keletre, s nyugodtan nemzette gyermekeit, amihez sürgős szükség is volt rá.

Más alkalmakkor, mint tudjuk, lesújtott a büntetés, és a “leghasonlóbb” teremtmény megszégyenítő viselkedésén való fenséges bánatában megtörtént a borzasztó közbelépés - mint ahogy jutalmazás is történt, borzasztó jutalmazás, azaz: túlzott, kicsapongó és korláttalan jutalmazás -, gondoljunk csak Énok vagy Hánok esetére, és a hihetetlen, magunk között már azt mondhatjuk: fékevesztett jutalmazásra, melyben a fiú részesült. A Körökben az a természetesen csak a legnagyobb óvatossággal kicserélt nézet uralkodott, hogy büntetés és jutalom tekintetében odalenn nem megy minden a legigazságosabban, és hogy a Semáél tanácsára alapított erkölcsi világ irányításában nincs meg a szükséges komolyság. Nem sok híja, néha egyáltalában semmi híja se volt, hogy a Körökben így ítéljenek: Semáél sokkal komolyabban veszi az erkölcsi világot, mint Ő.

Nem lehetett eltitkolni, noha titkolni- és lepleznivaló lett volna, hogy a némely esetben igazán mértéktelen jutalmazások erkölcsi leplei és ürügyei voltak olyan áldásadásoknak, amelyeket valójában csak az elfogultság és egyéni hajlandóság tett érthetővé, és amelyek az erkölcsi világgal nem voltak összeegyeztethetők. És a büntetések? - Például Egyiptom országában most megtörtént a büntetés és kiegyenlítés, láthatólag nem szívesen és fájdalmasan, szemlátomást csak az erkölcsi világ kedvéért. Valaki, egy kedvenc, egy elkapatott, egy álmok álmodója, egy gyümölcske annak a törzséről, aki rájött a gondolatra, hogy az önismeret eszköze legyen, verembe, lyukba, börtönbe került, már másodízben, mivel ostobasága elburjánzott, és most a szerelmet engedte elburjánozni és fejére nőni, mint azelőtt a gyűlöletet; kellemes volt megbüntetését látni. De vajon mi, a környezet nem estünk-e tévedésbe, amikor a kénköves esőnek ezt a módját elégtételérzéssel fogadtuk?

Magunk közt szólva: mi alapjában nem estünk tévedésbe. Egy percre sem. Jól tudtuk, vagy legalábbis teljes bizonyossággal gyanítottuk, hogy a szigorúságot itt csak a Szigorúság Birodalmának kedvéért gyakorolják, hogy a büntetést, az erkölcsi világnak ezt a kellékét zsákutca nyitására használják, melynek csak egy földalatti kijárata van a napvilágra; hogy ha szabad ezt mondani, a büntetéssel visszaélnek mint további fölemeltetés és kedvezés eszközével. S amikor mi elsurranva egymás mellett csöndesen lesütöttük sugaras pillánkat, s kerekdedre csücsörített ajkunkat kifejezően lebiggyesztettük, az ennek a belátásnak következtében történt. A büntetés mint a még nagyobb nagyság eszköze - ez a Legmagasabb Helyről jövő tréfa visszafelé is fényt derített az eltévelyedésekre és orcátlanságokra, amelyek a büntetést “kikényszerítették”, és okát szolgáltatták, fényt, amely nem éppen az erkölcsi világ fénye volt; mert ezek az eltévelyedések és orcátlanságok is, akárki követte el őket, Isten tudja, hogy ki, azután újabb és mértéktelen fölemelkedés eszközeinek és elősegítőinek bizonyultak.

A környezet tagjai úgy hitték, meglehetősen tájékozottak ezekben a mesterfogásokban, hála némi, jóllehet korlátozott részességüknek a mindentudóságban, amellyel persze már csak tiszteletből is nagy óvatossággal, sőt önmegtagadással és takargatással éltek. Nagyon halk hangon lehet és kell ehhez hozzátenni, hogy azt hitték, még többet is tudnak: távoli dolgokról, lépésekről, vállalkozásokról, szándékokról, üzelmekről, titkokról, s hiba lenne mindezt udvaronclocsogásként semmibe venni, de persze mindezeknek említése csak hang nélkül történhetett, még suttogásról sem lehetett szó, hanem csupán olyasféle közlésről és megbeszélésről, ami az elhallgatással határos: gyenge rebbenéséről az ajkaknak, a szemernyit gonoszkodón lebiggyesztett ajkaknak. Miféle hírek, dolgok, tervek voltak ezek?

A jutalmazásnak és büntetésnek sajátságos, természetesen nem bírálható, de mégis feltűnőnek nevezhető alkalmazásával függnek ezek össze, a kedvezés, előszeretet, kiválasztás egész komplexumával, amely az erkölcsi világot, a Gonosz és ezáltal a Jó létrehozásának, röviden az ember teremtésének e következményét kérdésessé tette. Összefüggtek továbbá annak a nem teljesen bizonyított, de eléggé megalapozott és alig mozdított ajakkal terjeszett hírrel, hogy Semáél ösztönzése és buzdítása a “hasonló” teremtmény, tehát az ember megalkotására nem az utolsó volt, amelyet a Trón elé juttatott; hogy a kapcsolatok a Trón és a Bukott Angyal között nem szűntek meg teljesen, vagy egy napon ismét fölvétettek - nem lehet tudni, hogyan. Nem lehet tudni, hogy vajon a környezet háta mögött Ő vállalkozott-e utazásra a mocsárba, hogy ott eszmecserébe bocsátkozzék, vagy pedig ellenkezőleg, a Száműzöttnek nyílt, talán ismételten is alkalma, hogy elhagyja lakóhelyét, és ismét szólhasson a Trón előtt.

Mindenesetre abban a helyzetben volt, hogy gonosz csúffátevésre számító régebbi tanácsát újabbal egészítse ki, és folytathassa, azonban most is, valószínűleg éppúgy, mint akkor, csupán provokációjáról és felbátorításáról volt szó a csírájukban már meglevő, de tétovázó gondolatoknak és vágyaknak, amelyeknek nyilván még segítő rábeszélésre volt szükségük.

Hogy jól megértsük, mi készült s fejlődött itt, vissza kell emlékeznünk a most folyó történet előzményeinek és előjátékainak bizonyos adataira és híradásaira. Nem másra gondolunk, mint a “lélek regényére”, amelyet annak idején a rendelkezésre álló szavakkal röviden már elmondottunk: az emberi őslélekre, amely, mint az alaktalan anyag, maga is a kezdeti princípiumok egyike volt, s amelynek “bűnbeesése” minden elbeszélhető történés meghatározó alapja. Itt igazán teremtésről lehet beszélni; mert nem abban állt-e a bűnbeesés, hogy a lelket bizonyos melankolikus érzékiség fogta el, ami egy felső világhoz tartozó ősprincípiumnál mélyen meglepő és megrendítő, s elhatalmasodott rajta a vágy, hogy az alaktalan, sőt alaktalansághoz szívósan ragaszkodó anyagot szerelemmel hassa át, s ezáltal alakzatokat hívjon belőle életre, amelyekben érzéki gyönyörűsége telhetik? S nem a Legmagasabb volt-e az, aki ebben az erejét messze meghaladó szerelmi küzdelemben segítségére sietett, s megteremtette a történés elbeszélhető világát, a formák és a halál világát? Részvétből tette eltévelyedett és bajba jutott hozzátartozója iránt - oly megértésből, amelynek alapján kettőjüknek bizonyos alkati és érzelmi rokonságára lehet következtetni, s ahol következtetni lehet, ott kell is következtetni, még ha a következtetés merésznek és talán káromlásszerűnek tetszhet is, mert ugyanakkor eltévelyedésről is szó van.

Vajon kapcsolatba hozható Vele az eltévelyedés gondolata? Ilyen kérdésre csak harsány nem lehet a válasz, s ez lett volna a válasza a környezet minden Körének s Rendjének is - mindenesetre ajkacskájuk diszkrét biggyesztésével kísérve. Kétségtelenül túlzó és elsietett vélekedés volna magát az eltévelyedésben való irgalmas-teremtői segítő részvételt ugyanígy eltévelyedésnek értelmezni. Elhamarkodott volna azért, mert a formák véges élet- és halálvilágának megteremtésével a világ előtti és világon kívüli istenség méltóságán, szellemiségén, fenségén, korlátlanságán még a legcsekélyebb csorba sem esett, vagy éppen csak egy nagyon csekély, s így eltévelyedésről a szó szoros és eredeti értelmében eddig még komolyan beszélni nem lehet. Kissé másképp állt a dolog azokkal a gondolatokkal, tervekkel, vágyakkal, amelyek, most csak sejthető módon a levegőben lógtak, s titkos párbeszédekben kerültek a szőnyegre Semáéllal, miközben ez úgy tett, mintha azt hinné, a Trón előtt egészen új gondolatot vet föl saját felelősségére, holott nyilván pontosan tudta, hogy ugyanezzel a gondolattal félig-meddig és egyelőre még teljes csendben már ott is foglalkoztak. Valószínűleg annak a tévedésnek egyetemességére számított, hogy ha ketten ugyanarra a gondolatra jönnek, az a gondolat csak jó lehet.

Céltalan lenne továbbra is köntörfalazni, és félénken kerülgetni a dolgot. Amit a nagy Semáél, egyik kezével állát fogva, a másikat szónokiasan kinyújtva a Trón felé, javasolt, az a Legmagasabb testté válása volt, megtestesülése egy még nem létező, de létrehívandó választott népben a föld egyéb mágikus-hatalmas és testies-eleven népi és törzsi istenségeiknek mintájára. Nem véletlenül ejtjük ki itt az “eleven” szót; mert a mocsár fő érve, éppúgy, mint annak idején az ember teremtésének javaslatánál, az elevenségben való gyarapodás volt, amelyre a szellemi, világon kívüli és világ feletti Isten a tanács követése esetén számíthatna - csupán sokkal erőteljesebb és testiesebb értelemben. Azt mondjuk: fő érve; mert az okos mocsárnak volt több is, és több-kevesebb joggal feltételezte, hogy ott, ahol előadta érveit, azok titkon már anélkül is valamennyien megpendültek, és csak bátorításra vártak.

Az érzelmi terület, amelyre hatni kívántak, a becsvágy volt - s szükségszerűen a lefokozódás becsvágya, lefelé irányított becsvágy; mert a Legfelső esetében, ahol fölfelé való becsvágy elgondolhatatlan, csak lefelé való lehetséges; a hasonulás, az olyannak-lenni-mint-a-többiek becsvágy, a rendkívüliség feladásának becsvágya. A mocsár számára gyerekjáték volt a megszégyenítő elvontság és általánosság csömörére hivatkozni, amely elkerülhetetlen kísérője kellett hogy legyen a szellemi-természetfeletti világisten önmaga összehasonlításának a népi és törzsi istenségek mágikus érzékiségével, és amely éppen ezért keltette föl az erőteljes lefokozódásnak és korlátozódásnak, életformája érzékibb fűszerezettségének becsvágyát. A szellemi általánosérvényűség némileg vékonypénzű magasztosságát fölcserélni egy isteni népszemély húsból-vérből-való lényére, és azzá lenni, ami a többi isten, ez volt a legmagasabb hely titkos igyekezete és habozó mérlegelése, amelyet Semáél ravasz tanácsával fölbátorított - és vajon nem megengedhető-e, ha annak megértetésére, hogyan kísértetett meg Ő, és hogyan engedett a kísértésnek, párhuzamként a lélek regényét, szerelmi kalandját az anyaggal s “melankolikus érzékiségét”, amely e kalandba vitte, röviden bűnbeesését rángatjuk elő? Valójában nem is igen van itt mit előrángatni: a párhuzam magától tolul föl, kiváltképp a résztvevő-teremtő segítség folytán, amely akkor is az eltévelyedett lelket támogatta, s amelyből a nagy Semáél nyilvánvalóan merítette rosszhiszemű bátorságát a tanácsra.

A tanács legbelső magva természetesen rosszhiszeműség és égő vágy volt a zavarkeltésre; mert ha az ember már általában és magában is állandó zavar forrása volt a Teremtő számára, a helyzet elviselhetetlenségét most csúcspontjára fokozta az Ő testi egyesülése egy bizonyos emberi törzzsel, az elevenné válásnak az a módja, amely végeredményben biológiai testté válásra vezetett. A mocsár nagyon is jól tudta, hogy a lefelé való becsvágynak, a kísérletnek olyanná kell lenni, mint a többi isten, azaz: törzsi istenné és népszeméllyé, tehát a világisten és a törzsnép kapcsolatának sohasem lehet jó vége - vagy csak hosszú kerülő utak, zavarok, csalódások és keserűségek után lehet annyira-amennyire jó vége. Nagyon is jól tudta, amit kétségkívül a tanácsra hallgató is eleve tudott, hogy a törzsszeméllyé válás biológiai elevenségének kalandos epizódját, a földi párákkal itatott, egy néptest életfolyamába ágyazott, mágikus eljárásokkal szolgált, ápolt, serkentett és erőben tartott istenlét kétes, jóllehet testi gyönyöreit szükségszerűen követnie kell a töredelmes megértés és önmagára eszmélés, az efféle dinamikus korlátozódásról való lemondás, a túlviláginak a túlvilágba való visszalendülése, az újból felvett mindenhatóság és szellemi általánosérvényűség világpillanatának. Amit azonban Semáél - és csakis ő - szívében táplált, az az a gondolat volt, hogy ezt a világfordulattal egyértelmű megtérést és hazatérést bizonyos, az ősgonosz számára nagyon örvendetes megszégyenülés kísérje.

Véletlenül vagy nem véletlenül ugyanis a népszeméllyé válásra választott és létrehívott törzs olyan volt, hogy egyfelől a világisten, amikor a néptörzs személye és istene lett, nem csupán fölényét vesztette el a föld más népi isteneivel szemben, egyenlővé válván velük, hanem hatalomban és dicsőségben alaposan alájuk is süllyedt, amiben a mocsárnak öröme tellett. Másfelől pedig a lefokozódás népi istenné, a biológiai életélvezés egész kísérlete kezdettől fogva a választott törzs jobb meggyőződése, mélyebb belátása ellenére történt, s az önmagára eszmélés és megtérés, a túlvilági fölény újbóli biztosítása az evilági istenek fölött éppen e törzs intenzív szellemi segítségével vált lehetővé. Ez volt az, ami Semáél gonoszságát csiklandozta. E sajátságos törzs istenszemélyéül szolgálni egyfelől nem volt különös gyönyör; a többi népi isten között, amint mondani szokás, e minőségben nem hordhatta éppen fenn az orrát. Itt elkerülhetetlen volt a háttérbe szorulás. Másfelől pedig, s ezzel összefüggésben, az emberi teremtmény általános sajátossága, hogy Isten önmegismerésének eszköze legyen, e törzsnél különös élességgel jelentkezett. Vele született a türelmetlenül igyekvő gond Isten természetének megállapítására; kezdettől fogva eleven csíraként élt benne az Alkotó világonkívüliségének, egyetemességének és szellemiségének átlátása, tehát hogy ő a világ tere, de a világ nem az ő tere (éppen úgy, mint ahogy az elbeszélő a történet tere, de az nem az ő tere, s ez teszi lehetővé, hogy elmondja) - fejlődésképes csíra, amely arra volt hivatva, hogy idővel és nagy erőfeszítések árán Isten valódi természetének teljes megismerésévé bontakozzék ki. Föl szabad tennünk, hogy éppen ezért történt meg a “kiválasztás”, hogy a tanácsot kapó a biológiai kaland végét éppolyan jól tudta, mint a ravasz tanácsadó, és hogy tehát ő maga tudatosan idézte elő az úgynevezett megszégyenítést és megleckéztetést? Talán kénytelenek vagyunk erre a feltevésre. Semáél szemében az esemény érdekessége mindenesetre abban állt, hogy a választott törzs ezt titkosan s csírájában kezdettől fogva úgyszólván jobban tudta, mint népi istene, s érőben levő értelmének minden erejét arra fordította, hogy méltatlan helyzetéből visszasegítse Őt a túlvilági-általánosérvényű szellemibe - az már persze csak a mocsár bizonyítatlan állítása, hogy a visszatérés a bűnbeesésből az ősi, tiszteletre méltó állapotba csak ezzel a megfeszített emberi támogatással volt lehetséges, és a visszatérő tulajdon eszközeivel sohasem történhetett volna meg.

A környezet Köreinek előzetes tudomása aligha érhetett ilyen távlatokba: csupán rebesgetésekre telt belőle a titkos találkozásokról Semáéllal és az ott folyó megbeszélésekről, és arra volt jó, hogy az angyali fanyalgást a “leghasonlóbb” teremtmény miatt általában a születőben levő választott törzs ellen külön-ingerültséggé élezze ki - óvatos kárörömre volt jó a kis vízözön és kénköves eső miatt, amelyet Ő nagy bánatára kénytelen volt e törzs egyik különös és messze nyúló szándékokkal felruházott gallyacskájára bocsátani, persze azzal a rosszul leplezett céllal, hogy a büntetés is előresegítse.

Mindez a szájbiggyesztésben és a csaknem észrevehetetlen fejmozdulatban fejeződött ki, amellyel a Körök fölbillentve irányították egymás figyelmét oda, ahol a gallyacskát, hátán összekötözött karral, egy evezőkkel fölszerelt vitorlás bárkában vitték Egyiptom vizén lefelé, a fogságba.

ELSŐ FEJEZET: A MÁSIK VEREM

József ismeri könnyeit

József maga is a vízözönre gondolt, a fenti és alanti megfelelés törvénye szerint. A gondolatok találkoztak, vagy ha úgy tetszik, nagy távolságban párhuzamosan haladtak - ám az emberi gally idelenn, a Jeór hullámain, nehéz élmények szellemi kényszere alatt, sokkal nagyobb nyomatékkal és eszmetársító erővel gondolt minden büntető megpróbáltatás ősképére és mintájára, mint ahogy a fájdalmatlan és élménytelen, mindössze finoman pletykálkodó sereg odafenn valaha is képes lett volna.

Erről nyomban beszélünk részletesebben. Az elítélt meglehetősen kényelmetlenül feküdt egy lécezett rekeszben, mely egy akácfából készült és szurokkal bevont fedélzetű kisebb teherhajón töltötte be a kajüt és a rakodótér szerepét: úgynevezett ökörgályán, amelyhez hasonlón régebben mint az áttekintés tanítványa és ispánhelyettes maga is nyilván sokszor szállította a ház áruit a piacra, a folyón föl vagy le. A hajó legénysége négy evezősből állt, akiknek, ha a szél szembefútt vagy elült, és az ingatag kettős árbocot lebocsátották, a hajóorr párkányán állva neki kellett feszülniök a lapátoknak, hátul egy kormányosból és Petepré két egészen alárendelt házicselédjéből, akik kísérők voltak, de matrózmunkát is kellett végezniök az alattság körül, és a vizet is kellett kémlelniők. Főnökük Hamat volt, a tálalóasztal írnoka, akire a hajó parancsnokságát bízták s az őrizetbevett elszállítását Cavi-Rébe, a szigettömlöcbe. Testén hordta a lepecsételt levelet, amelyet az úr megtévedt udvarmestere ügyében a börtön elöljárójához, egy csapatparancsnokhoz és “a győzedelmes hadsereg parancsírójához”, név szerint Mai-Szahméhoz intézett.

Az utazás hosszú volt, és nehezen telt - Józsefnek a másikra, a korábbira kellett gondolnia, amikor, immár hét és három éve, első ízben utazott ezen a folyón, megvásárlójával, az öreggel, továbbá Mibzámmal, vejével, Eferrel, öccsével, és Kédárral és Kedmával, fiaival, s Menféből, a körülgöngyöltek városából kilenc nap alatt érkeztek No-Amunba, a királyi városba. De most messze Menfén túl, sőt az arany Onon és Per-Baszteten, a macskák városán túl hajóztak vissza és alá, mert Cavi-Ré, a szigorú cél mélyen lenn volt Szét és a Vörös Korona országában, tehát Alsó-Egyiptomban, már a deltánál, a mendeszi vidék egyik folyamágában, amelyet ott Dzsedetnek hívtak, és hogy az iszonyú bakvidék volt az, ahová Józsefet vitték, még különösen aggodalmas érzéssel párosította a ránehezedő általános nyomottságot és csüggedést, de viszont emelkedett sorsérzéssel és a gondolatok mély értelmű játékával is kísérte.

Mert Jákóbnak és az igazinak a fia soha életében nem tudott leszokni a játékról, férfiként, ki éveinek számát már huszonhétre tette, éppoly kevéssé, mint éretlen gyermekként. A játék legkedvesebb és legkecsesebb formája pedig az összejátszás volt számára, s ha figyelmesen ellenőrzött életében elég sok összejátszó körülmény akadt, amelyek áttetszőnek mutatkoztak magasabb megfelelésre, József már boldog volt, mert az áttetsző körülmények sohasem lehetnek egészen sötétek.

Az övéi valóban elég sötétek voltak; értő gyásszal gondolt rájuk, miközben összekötözött könyökkel feküdt gyékényén a kajütrekeszben, melynek tetejére a legénység útiélelmét rakták föl: dinnyét, kukoricát és kenyeret. Helyzete egy rég-ismert-borzalmasnak visszatérése volt: ismét gyámoltalanul hevert kötelékeiben, mint egykor három szörnyűséges, fekete holdnapon át a kerek mélységben, a kútgödör százlábúi és pincebogarai között, saját piszkával mocskolva be magát, mint a birka; s noha állapota enyhébb és kevésbé fogott volt, mint akkor, mert a kötelékeket úgyszólván csak a forma és illem kedvéért alkalmazták, és az arra használt kötéldarabot elnézésből és önkéntelen kíméletből meglehetősen lazán csomózták meg, azért a zuhanás nem kevésbé mély és kábító volt, az életfordulat nem kevésbé hirtelen és valószínűtlen: az apakedvencével, becegyerekkel, aki mindig csak örömolajjal kente magát, úgy elbántak akkor, hogy álmában se hitte volna soha lehetségesnek; s most a Holtak Földjén már nagyon magasra emelkedett Uzarszif, az áttekintés kifinomult élethez, választékos kultúrához, királyi vászonból való redős ruhákhoz szokott ura, a bizalmas különhelyiség lakója, akivel így bántak el - ő is úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna.

Nem volt többé szó redőzött finomságról, divatos felsőkötényről és drága ujjas köpenyről (ami immár beszédes “bizonyítékká” lett) - egy rabszolga-ágyékkötő, nem más, mint amilyet a hajó legénysége viselt, ez volt minden, ami megillette. Nem volt többé szó elegáns parókáról, sem zománcgallérokról, karperecekről és nyakláncokról nádból és aranyból. Mindez a szép kultúra elfoszlott, s szegényes díszéül nem maradt más, mint a nyakában bronzszínű zsinóron lógó amulett, amelyet atyái országában viselt, és amellyel tizenhét éves korában verembe jutott. A többit “letette” - József ezt a jelentős szót használta magában, az összejátszás szavát, mint ahogy maga a dolog is összejátszó és szomorú rend és megfelelés dolga volt: helytelen lett volna mell- és kardísszel utazni oda, ahová utazott; mert itt volt a fátyol levetésének s az ékességek levetésének órája, a pokolraszállás órája. Egy ciklus körbejárt, egy gyakran betelő kisebb, de egy nagyobb, az azonosakat ritkábban visszahozó is: mert a körfutások egymásba futnak, középpontjuk közösségében.

Egy kis év futott önmagába vissza, egy napév, olyan értelemben tudniillik, hogy az iszaplerakó ár ismét lefutott, és (nem naptár szerint, de praktikus valóságban) megint itt volt a vetés ideje, a kapának és az ekének, a föld felhasogatásának ideje: ha József fölemelkedett gyékényéről, és ha - amit Hamat, a felvigyázó néha kénytelen volt megengedni - hátára font kézzel, mintha jószántából tartaná ott, a hangröpítő és kiáltásokkal teli folyami légben, a szurkos fedélzeten sétálgatott, vagy egy kötéltekercsre ült, látta, hogyan végzik a parasztok a part menti termőföldön a feltörés és magvetés komoly, veszedelmes, óvatossági és engesztelési rendszabályokkal körülvett munkáját - a gyász munkáját, mert a vetésidő gyászidő, a gabonaisten eltemetésének, Uziri eltemetésének ideje a sötétbe és csak sokára reményteljesbe, a sírás ideje -, és József is sírt egy keveset a magot temető parasztocskák láttán, mert őt is megint eltemették a sötétbe és csak nagyon sokára reményteljesbe, annak jeléül, hogy egy nagy esztendő is megfordult, és meghozta az ismétlést, az élet megújulását, a mélységbeszállást.

A mélység volt az, ahová az Igazi Fiú leszállt, Étura, a föld alatti juhakol, Arallu, a halottak birodalma. A kútgödrön keresztül az alsó országba, a halálmerevség országába jutott; és ott most ismét bórba és fogságba szállt alá, Alsó-Egyiptomba - mélyebbre nem szállhatott. A fekete hold napjai jöttek el ismét, nagy napok, amelyek évekké lesznek, és amelyek alatt az alvilág hatalmában van a Szépséges. Elfogyatkozott és meghala; de három nap múlva ismét föl fog támadni. A mélység kútjába zuhant alá Attar-Tammúz mint esti csillag; de bizonyos volt, hogy mint hajnali csillag megint kikel majd belőle. Ezt nevezik reménynek, ami igazán édes ajándék. És mégis van benne valami tilalmas, mert megrövidíti a szent pillanat méltóságát, és elébe vág a körforgás ünnepi óráinak, amelyek még nincsenek itt. Minden órának megvan a maga tisztessége, és nem él jól az, aki sohasem tud kétségbeesni. Józsefnek ez volt a nézete. Reménye mintegy legbizonyosabb tudás volt; de ő a pillanat gyermeke volt, és sírt.

Ismerte könnyeit, Gilgames sírta el azokat, amikor visszautasította Istár vágyát, és az “sírással sújtotta”. Alaposan kimerítette a sok átélt gyötrelem, az asszony miatt elszenvedett szorongattatás, a nehéz válság, amiben kicsúcsosodott, a mindent megváltoztató életösszeomlás, és az első napokban egyáltalában nem kért engedélyt Hamattól, hogy Egyiptom országútjának tarka úti forgatagában sétálhasson a fedélzeten, hanem magányosan feküdt gyékényén, kuckójában, és álmatag gondolatokat szőtt. Táblára írt verseket álmodott:

Istár, az őrjöngő Anuhoz szárnyalt, az istenek királyához, bosszút követelt. “Teremtsd meg az égi bikát, amely széttapossa a világot, orrlikai tüzes leheletével fölperzseli a földet, kiszárítja és megrontja a mezőket!”

“Megteremtem az égi bikát, Asirta úrnő, mert nagy a te sérelmed. És pelyvaévek jönnek, szám szerint hét, az éhség évei, taposásának és perzselésének következtében. Gondoskodtál bőséges élelemről, fölhalmoztál ennivalót, hogy átvészeljük az ínség éveit?”

“Gondoskodtam élelemről, fölhalmoztam ennivalót!”

“Akkor hát megteremtem és elküldöm az égi bikát, mert nagy a te sérelmed, Asirta úrnő!”

Különös eljárás! Ha Aséra meg akarta rontani a földet Gilgames ridegsége miatt, és az aszályt hozó égi bikára vágyott, kevés értelme volt élelmet fölhalmozni, s ezzel elébe vágni a hét pelyvaévnek, amely a bika műve lett volna. Azonban elég annyi, hogy így tett, és a kérdésre igennel felelt, mert a bosszuló bikára áhítozott; és ami Józsefnek az egészben tetszett és ami foglalkoztatta, az éppen a gondoskodás volt, amelyről az istennő még dühében sem feledkezett meg, ha meg akarta kapni tüzes bikáját. Gondoskodás, előrelátás az álmodó számára jól ismert és mindig is fontos eszme volt - még ha gyermekként gyakran vétkezett is benne. Azonkívül majdnemhogy uralkodó gondolata volt az országnak, amelyben mint forrás mellett növekedett, Egyiptomnak, amely aggodalmas ország volt, szüntelenül nagyban és kicsinyben gondolkozó, hogy varázsjelekkel és mondásokkal hiánytalanul biztosítsa minden lépését és minden cselekvését a leselkedő gonosz ellen; és miután oly régóta volt már egyiptomi, s húsa és ruhája már merőben egyiptomi anyagból állt, az előrelátás és gondoskodás helyi gondolata mélyen lelkébe vésődött, ahol azonban más módon is öröktől fogva otthonos volt. Tulajdon-eredeti hagyományában is mindkettőnek mély gyökerei voltak, hiszen a bűn csaknem egyet jelentett az elmulasztott előrelátással: ostobaság volt és nevetni való ügyetlenség az Istennel való bánásmódban; a bölcsesség viszont előrelátás és biztosító gondoskodás. Vajon Noé-Utnapistimet nem azért hívták a nagyeszűnek, mert előre tudta, hogy jön a vízözön, és megelőzte, azaz ládát épített? A bárka, a nagy láda, az Arón, amelyben a teremtés átvészelte a vízár idejét, József számára minden bölcsesség alappéldája és ősképe volt, azaz: minden tudatos gondoskodásé. Így aztán Istár nekikeseredésén, a perzselő taposóállaton és az élelemhalmozáson át, amellyel elhárítják az ínséget, gondolatai, szükséges párhuzamban felsőbb gondolatmenetekkel, a nagy vízözönhöz értek, s a kicsire is könnyekkel gondolt, amely őt árasztotta el, mert ha nem is volt oly ostoba, hogy elárulja Istent, és egészen elrontsa nála a dolgát, mégis bűnös volt az előrelátás hiányában.

Mint az első veremben, egy nagy esztendővel előbb, most is töredelmesen belátta vétkességét, s fájt a szíve az atyáért, Jákóbért fájt a szíve, s keservesen szégyellte magát előtte, amiért így megjárta, s az elragadtatás földjén ismét a verembe került. Mily szép fölemeltetés nőtt már ki az elragadtatásból, s hogy elpusztult és semmivé lett megint az egész fogyatékos bölcsessége folytán, úgyhogy a harmadik, azaz a magautánhozatás beláthatatlan hosszú időre elhalasztódott! József ugyancsak össze volt zúzva szívében, s bocsánatot esdeklett az “atyától”, akinek képe az utolsó pillanatban óvta meg őt a legrosszabbtól. Azonban Hamattal, a tálalóasztal írnokával, őrzőjével szemben, aki gyakorta melléje telepedett, hogy elbeszélgessen vele, részben unalomból, részben hogy élvezze az egykor magasan fölébe emelkedettnek romlását - Hamattal szemben nagyon fennhéjázónak és magabízónak mutatkozott, s vigyázott, hogy észre ne vegye rajta a csüggedésnek akár csak nyomát is. Sőt, amint látni fogjuk, a dolgoknak a maga módján való beállításával néhány napi utazás után arra is rá tudta venni, hogy leoldja kötelékét, és szabadon engedje járni-kelni, noha félő volt, hogy ezáltal őriző-kötelességét megszegi, és súlyos vétséggel terheli magát.

- Fáraó életére! - mondotta Hamat, miközben a kajütrekeszben leült József gyékénye mellé. - Mi lett belőled, egykori ispán, s mennyire lebuktál mindnyájunk alá, akiknek egykor oly gyorsan fölébe kerekedtél! Hihetetlen, és fejét csóválja, aki megpillant. Úgy fekszel itt, mint egy líbiai hadifogoly vagy mint a nyomorult Kús fia, megkötözött könyökkel, holott az imént még mint a Ház-felett-levő peckeskedtél, s most úgyszólván a torkába löknek a fölfalónak, Amente kutyájának. Atum, On ura könyörüljön rajtad! Ó, hogy a hamuba buktál - hogy a ti hitvány szíriai szavajárástokkal éljek, amelyet önkéntelenül átvettünk tőled -, de Honszura, ezentúl semmit át nem veszünk tőled, egy darab kenyeret sem vesz el tőled a kutya sem, oly elbukottan fekszel itt! Mégpedig miért? Merő könnyelműségből és feslettségből. A nagyot akartad játszani ilyen házban, és nem tudtad megfékezni paráznaságod nyers mohóságát sem, fajtalan vágyad éppen a szent úrnőre áhítozott, aki csaknem Háthorral egylényegű - a szemtelenség égre kiált. Sohasem felejtem el, mint álltál ott a házi ítéletnél az úr előtt, s csak fejedet lógattad, mert egyetlen szót sem találtál mentségedre, s nem tudtad lemosni magadról a bűnt, hogyan is tudtad volna, mikor oly kiáltóan vallott ellened a megtépázott köntös, amelyet az úrnő kezében hagytál, miután hiába akartad őt hatalmadba keríteni és meghágni, s amellett még nyilván rendkívül ügyetlen is voltál - siralmas eset minden tekintetben! Emlékszel, hogyan jöttél hozzám először az éléskamrába, hogy frissítőt kérj a felső emelet tisztes aggjai számára? Milyen fennhéjázón viselkedtél, amikor intettelek, hogy ne borítsd az italt a vének lábára, és bizonyos mértékben megszégyenítettél, úgy téve, mintha ilyesmi nálad nem fordulhatna elő. No, most a magad lábaira borítottál valamit, hogy tapadnak és ragadnak, boldogtalan! Tudtam én, hogy nem tudod majd sokáig tartani a tálcát. S miért nem tudod? Barbárságod miatt! És mert csupán sivatagi nyúl vagy a nyomorult Cahi zabolátlanságával, nem pedig az emberek országának mértékletességével és életbölcsességével, és nem tudod igazában megszívlelni bölcs mondókáinkat, amelyek azt tanítják, hogy ki-ki kedve szerint tréfálkozhat a világban, de nem férjes asszonyokkal, mert az életveszélyes. De te vak mohóságodban és ész nélkül magára az úrnőre vetetted magad, s még örülhetsz, hogy nem változtattak nyomban halottszínűre - mindenesetre ez az egyetlen ok, amiért még örülhetsz!

- Légy szíves, Hamat, a könyvesház növendéke - szólt József -, és ne beszélj olyasmiről, amiből semmit sem értsz! Borzasztó, ha ilyen finom és nehéz eset, ami túlságosan kényes a nagy tömeg számára, az emberek szájára kerül, hogy mindenki azon köszörülheti a nyelvét, és tücsköt-bogarat összebeszélhet róla - igazán elviselhetetlen és kiállhatatlan, nem is annyira a személyek miatt, mint inkább az ügy miatt, egyszerűen kár érte. Durva és tapintatlan tőled, és nem vall Egyiptom kultúrájára, hogy így beszélsz előttem, nem azért, mert tegnap elöljáród voltam, aki előtt hétrét görbedtél, ezt hagyjuk most. De gondold meg, hogy én sokkal tájékozottabb vagyok a magam és az úrnő ügyében, mint te, akinek füléhez az egésznek csak a szele jutott - miért tartasz hát nekem oktató előadást az esetről? Továbbá meglehetősen nevetséges, hogy te mesterségesen ellentétet állítsz föl az én húsom nyers mohósága és Egyiptom mértékletessége között, holott ez az ország az egész világon a bujaság hírében áll; és mikor te illetlenül “meghágás”-ról beszéltél, rám vonatkoztatva ezt a szót, nyilván inkább a bakra gondoltál, amelyhez lefelé úszunk, és amelynek Egyiptom lányai odaadják magukat, amikor ünnepét üli. Ezt nevezem mértékletességnek és értelemnek, csakugyan! Mondok neked valamit: lehetséges, hogy a jövőben még szó lesz rólam, mint az egyetlenről, aki megőrizte tisztaságát ama nép között, amelynek gerjedelme a szamarak és csődörök gerjedelméhez volt hasonló - ez az, ami lehetséges. Lehetséges, hogy a világ lányai egykor még megsiratnak nászuk előtt, fürtjeiket ajánlva föl nekem és siratódalra gyújtva, amelyben ifjúságomat siratják, és hirdetik az ifjú történetét, aki megállta ugyan helyét az asszony lázas sürgetésével szemben, de ezáltal elvesztette jó hírét és életét. Ilyesféle, miattam születő szokásokat képzelek el, amíg itt fekszem, és mindent meggondolok. És most mérlegeld, mily kevéssé hathatnak rám kijelentéseid sorsomról és helyzetemről! Mit álmélkodsz, nem minden gyönyör nélkül, szerencsétlenségemen? Petepré rabszolgája voltam, ő vásárolt meg. Most Fáraó rabszolgája vagyok, ítélete szerint. Még több lettem, mint aki voltam, megnövekedtem. Miért nevetsz olyan bambán? No jó, pillanatnyilag lefelé megyek. De egészen tisztesség és ünnepélyesség nélkül való-e ez a lefelé menés, s nem olyannak látszik-e ez az ökörgálya, mint Uziri bárkája, amikor lefelé halad, hogy megvilágítsa az alsó juhaklot, s üdvözölje a barlangok lakosait éjszakai útján? Én meghökkentően hasonlónak látom, tudd meg! Ha azt gondolod, most búcsút veszek az elevenek országától, ebben igazad lehet. De ki mondja azt, hogy orrom nem az élet füvét fogja-e szagolni, s hogy holnap nem emelkedem-e föl a világ szélén, mint ahogy a vőlegény jő elő kamrájából, oly ragyogón, hogy ostoba szemedet könnyek marják?

- Ah, egykori ispán, látom már, ugyanaz maradtál a nyomorúságban is, csak az a kár, hogy senki se tudja, mit jelent nálad az “ugyanaz”; mert a tarka labdákhoz hasonló az, melyeket a táncosnők fölhajítanak kezükből és ismét elkapnak, és az ember nem tudja őket megkülönböztetni egymástól, hanem csillogó ívet lát csak a levegőben. Mitől vagy ilyen nagyralátó, sorsod és helyzeted ellenére; azt csak az istenek tudják, akikkel érintkezel, hogy a jámbor nevet is, borzong is egyszerre, s a bőre borsózik, mint a liba bőre. Ne légy már olyan szemtelen, hogy menyasszonyokról fecsegsz, akik hajukat emlékezetednek áldozzák egykoron, ami csak egy istennel történhetik meg, s ezt a ladikot, amely csupán gyalázatodnak ladikja, Uziri estéli bárkájához hasonlítod - adná a Láthatatlan, hogy csak a bárkát hasonlítanád össze! De te belefűződ a szót: meghökkentően - “meghökkentően”, mondod, hasonlít a ladik ahhoz a bárkához, és az egyszerű lélekben ezzel azt a gyanút kelted, hogy végül is csakugyan úgy van, és netalán csakugyan Ré vagy, amikor Atum a neve, és az éjszaka bárkájába száll - ez okozza a libabőrt. De hadd mondjam meg, nemcsak a nevetés és borzongás okozza, hanem, mégpedig túlnyomóan, a bosszúság, a felháborodás és az epe is fennhéjázásod miatt, és amiért szemtelenül a Legmagasabb tükörképe akarsz lenni, és vele akarod magad összetéveszteni, úgyhogy úgy beszélsz, mintha az is volnál, s a te lényed az övével csillogó ívet alkotna a levegőben a bosszúsan hunyorgó szem előtt. Akárki előállhatna és ugyanígy cselekedhetne, de tisztességes ember nem teszi, hanem tiszteli és imádja a Magasságost. Ideültem melléd, részben részvétből, részben unalomból, hogy kissé szórakozzunk, de ha azt adod tudtomra, hogy Atum-Ré vagy és Uziri, a nagy, bárkájában, akkor inkább magadra hagylak, mert káromlásod fölforralja bennem az epét.

- Tégy, amit akarsz, könyvesház és éléskamra Hamatja! Nem könyörögtem neked, hogy ülj ide mellém, mert éppoly szívesen vagyok egyedül, talán még valamicskével szívesebben is, és nélküled is tudok szórakozni, amint magad is észreveheted - ha pedig te is tudnál úgy szórakozni, mint én, nem ültél volna ide mellém, de nem is néznél olyan ferde szemmel a szórakozásra, amelyet én nem sajnálok magamtól, de te sajnálsz tőlem. Látszólag jámborságból sajnálod, de valójában csak rosszindulatból, s a jámborság csupán fügefalevél, amelyet rosszindulatod maga elé tart - bocsáss meg a tőled távol eső hasonlatért! Hogy az ember szórakozzék, s ne tengesse életét, mint az ostoba barom, végeredményben ez a fődolog, s hogy milyen magasröptű a szórakozása, erről van szó. Nincs egészen igazad, ha azt mondod, hogy akárki előállhat és úgy csinálhat, mint én, mert épp hogy ezt nem tudja akárki - nem azért, mert a tisztesség gátolja, hanem mert nincs benne semmi összhang a Legmagasabbal, és megtagadtatott tőle, hogy szívből odaadhassa magát -, nem adatott meg neki, hogy az égi élet földi mását élje, ugyanazt virágnyelven, mint ahogy mondani szokás. A Legmagasabban egész másvalakit lát az, s joggal, mint önmagában, s csak unalmas hallelujázással tudja tisztelni. De ha meghittebb magasztalás szavát hallja, elzöldül az irigységtől, és hamis könnyekkel lép a Legmagasabb képe elé: “Ó, bocsáss meg, én Magasságosom, a káromlónak!” Bizony, ízetlen viselkedés ez, éléskamrák Hamatja, nem kellene neked is így tenned. Inkább add ide az ebédemet, mert itt az óra, és éhezem.

- Ezt kétségkívül meg kell tennem, ha itt az óra - felelte az írnok. - Nem hagyhatlak éhen veszni. Élve akarlak Cavi-Rében kézre adni.

Ugyanis, mivel József könyöke meg volt kötözve, és így nem használhatta kezét, Hamatnak, őrzőjének kellett őt táplálnia, nem tehetett egyebet. Mellette kuporogva, saját kezűleg kellett szájába dugnia a kenyeret, és ajkához emelnie a kupa sört, és József egyetlen étkezésnél sem mulasztott el megjegyzéseket fűzni ehhez.

- Lám, itt kuporogsz, hosszú Hamat, és etetsz engem - mondotta. - Nagyon kedves tőled, jóllehet fanyalgó arcot vágsz hozzá, és szemmel láthatóan nem szívesen teszed. Egészségedre iszom ezt a kupa sört, de kénytelen vagyok arra gondolni, mennyire lecsúsztál, hogy itatnod és papiztatnod kell engem. Tetted-e ezt valaha, amíg elöljáród voltam, és hajladoztál előttem? Ki kell szolgálnod engem, ahogyan sohasem ezelőtt, tehát úgy látszik: én több lettem, és te kevesebb. Itt van íme, a régi kérdés, ki nagyobb és fontosabb: az őrző-e vagy az őrizett. Kétségkívül emez. Mert vajon nem őrzik-e a királyt is szolgái, és nem mondják-e az Igazról: “Angyali parancsot kaptak, hogy őrizzenek téged útjaidon?”

- Mondok valamit - felelte végül Hamat, néhány nap elteltével -, jóllaktam vele, hogy jóllakassalak téged, amikor kitátod a csőröd, mint a csókafióka a fészekben, mert azonkívül csőröd bosszantó beszédekre is tátod, amelyek még sokkal jobban sértenek. Egyszerűen leveszem kötelékedet, hogy ne légy olyan gyámoltalan, s nekem ne kelljen tovább szolgádnak s angyalodnak lennem, ez nem írnoki munka. Ha közeledünk rendeltetési helyedhez, majd megint rád adom, s a felügyelődnek, Mai-Szahménak, a csapatkapitánynak megkötözve adlak át, ahogyan illik. De meg kell esküdnöd, nem közlöd a felügyelővel, hogy útközben szabad voltál, és hogy kötelességem ellenére elnézőn bántam veled; különben hamuba bukom.

- Ellenkezőleg. Azt fogom neki mondani, hogy kegyetlen őrizőm voltál, és szöges korbáccsal büntettél napról napra!

- Ostobaság, ez megint felesleges túlzás lenne! Nem tudsz mást, mint ugratni az embert. Végül is nem tudom, mi áll a pecsétes levélben, amelyet testemen hordok, és bizonytalan vagyok afelől, mi szándékkal vannak veled. Épp ez a legrosszabb, hogy sohasem tudja senki, mi szándékkal vannak veled. A fogház urának pedig azt mondd, hogy mérsékelt keménységgel és emberies kérlelhetetlenséggel bántam veled.

- Így teszek - mondta József, és könyöke fölszabadult, amíg nem jutottak mélyen alá Uto, a kígyó és a hétkarúvá ágazó folyó országába, a dzsedeti kerületbe és Cavi-Ré szigetbörtön közelébe - akkor Hamat ismét megkötözte könyökét.

A börtön elöljárója

József büntető tömlöce és második verme, ahová körülbelül tizenkét napi utazás után érkezett, s amelyben a megfelelésekhez igazodó számítása szerint három évet kell eltöltenie, mielőtt feje fölemeltetnék, örömtelen épületek szabálytalan alakú tábora volt, amelyek a mendeszi Nílus-ágból kiemelkedő szigetnek csaknem egész területét elfoglalták: kockaszerű, udvarokat és folyosókat alkotó kaszárnyák, istállók, raktárak és kazamaták tömkelege, egyik sarokban fölmagasló migdál-citadellával, amelyben a börtön elöljárója, a foglyok felügyelője, a helyőrség parancsnoka, Mai-Szahme, “a győzedelmes hadsereg írnoka” székelt, s középen egy Vepvavet-templom tornyával, melynek lobogódísze a szemnek egyetlen vigasztalása volt az egész kietlenségben - az egészet jó húsz rőf magas kőfal vette körül égetetlen téglából, kiugró szegletbástyákkal és kereken előrenyúló védőerkélyekkel. A kiszállóhely és kapubejárat, amelynek mellvédje mögött őrök állottak, valahol oldalt volt, és Hamat, az ökörgálya magas orrára állva, már messziről a katonák felé lobogtatta levelét, s a kapu elé érve odakiáltotta, hogy egy fegyencet hozott, akit a csapatparancsnoknak és a tábor urának személyesen kell átadnia.

Zsoldosifjak, azaz ne’árin - a sémita nyelvekből önállótlanul fabrikált katonai elnevezés -, dzsidások, akik elöl, a kötényüknél szív alakú bőr védőlapot, hátukon pedig pajzsot hordtak, kaput nyitottak a menetnek, és beeresztették őket - Józsefnek úgy tetszett, mintha megvásárlóival, az izmáelitákkal bocsátanák be most megint Cel határerőd kapuboltja alatt. Akkor ifjú volt, félénken állt Egyiptom csodái és borzalmai előtt. Most ismerte e csodákat és borzalmakat, szőröstül-bőröstül egyiptomivá válva - fenntartva fenntartását persze, amelyet elragadtatása földjének bolondságaival szemben megőrzött magában -, s az ifjúi állapotból jó darabot haladt már a férfikorba. De most kötélen vezették, mint Hápit, Ptah eleven megtestesülését menfei templomának udvarán, Egyiptom országának foglya volt, mint ama bikaisten; mert Petepré két embere tartotta köteleinek végét, és úgy vezették maguk előtt, mögöttük Hamattal, aki a kapu alatt egy alantas botos tisztnek tett jelentést - ez adta a parancsot a bebocsátásra, s aztán egy magasabb rangúhoz utasította, aki buzogányával közeledett az udvaron át. Ez elvette a levelet, megígérte, hogy átadja a parancsnoknak, s fölszólította őket, hogy várjanak.

Így hát vártak, miközben a katonák kíváncsi pillantásokat vetettek feléjük, egy kis udvarnégyszögön, két vagy három száradt, csak egészen fenn zöld üstökű pálmafa szerény árnyékában, melyeknek vöröses, gömbölyű gyümölcsei szanaszét hevertek a tő gyökerei között. Jákób fia elgondolkozott. Petepré szavaira gondolt a tömlöctartóról, akinek kezére adja: hogy olyan férfiú, aki nem ismeri a tréfát. Érthető aggodalommal, feszülten várt a férfiúra, de azt is meghányta magában, hogy a címzetes parancsnok valószínűleg egyáltalában nem is ismeri őt, és csupán tömlöctartói hivatala miatt ítéli a tréfát nem ismerőnek, ami mindenesetre valószínű, de nem szükségképpeni következtetés volt. Aggodalma abban a gondolatban keresett megnyugvást, hogy mindenesetre ember, akivel dolga lesz - és szemében ez minden körülmények között valamiféle megközelíthetőséget és összeférhetőséget jelentett, tehát hogy akármennyire tömlöcmesternek született is az a férfiú, vagy akármilyen érzéketlenné cserzette is a hivatala, isten nevében egy vagy más módon s valamilyen oldalról mégiscsak lehet vele tréfálni.

Aztán József ismerte is Egyiptom fiait, amely a halottmerevség és istensírok országa volt ugyan, de e sötét háttér ellenére mégis telve gyermekességgel és ártatlansággal, s tudta, hogy meg lehet velük lenni. Továbbá ott volt a levél is, amelyet a várnagy éppen olvasott, s amelyben Potifár kitaszított személyéről tájékoztatta abból a célból, hogy azt “megfelelően jellemezze”. József bízott benne, hogy ez a jellemzés nem túlságosan elijesztő, és nem éppen az a szándéka, hogy a férfiú legborzalmasabb tulajdonságát ellene ingerelje.

De tulajdonképpeni és általános bizakodása, mint áldáshordozóknál rendszerint, belőle sem áradt ki a világba, hanem önmagára s természetének szerencsés titkaira hajolt vissza. Nem mintha még a vak önhittség gyermeteg fokán átalkodott volna meg, amikor azt gondolta, hogy az embereknek jobban kell őt szeretniök önmaguknál. De amiben még mindig hitt, az volt, hogy megadatott neki világot és embereket arra kényszeríteni, hogy legjobb és legfényesebb oldalukat fordítsák feléje - ami, mint látjuk, inkább önmagában, mint a világban való bizakodása volt. Mindenesetre a kettő, énje és a világ, felfogása szerint vonatkozásban állt egymással, s bizonyos értelemben egyet jelentett, minthogy a világ nem egyszerűen a világ volt, függetlenül tőle, hanem éppen az ő világa, és ezáltal lehetősége nyílt azt jóvá és barátságossá alakítani. A körülmények hatalmasak voltak; de József hitt benne, hogy a személyes sors módosíthatja őket, s az egyes elrendeltetése többet jelent a körülmények általánosan elrendelő hatalmánál. Ha, mint Gilgames, fájdalmas-vidám embernek nevezte magát, ezt abban az értelemben tette, hogy lényének vidám rendeltetését sok fájdalom keresztezheti ugyan, de másfelől viszont nem hitt olyan fájdalomban, amely elég fekete és homályos lehet ahhoz, hogy legsajátabb fénye vagy Istennek benne gyúlt fénye előtt teljesen át nem tetszőnek bizonyuljon.

Ilyen volt József bizakodása. Jól-rosszul megnevezve, Istenbe vetett bizakodás volt, s ezzel vértezte föl magát, hogy a fegyháznagynak, Mai-Szahménak arcába tekintsen, amely elé nem túlságosan sok idő múltán őreivel csakugyan odaállt, miután egy alacsony, fedett folyosón át a citadellatorony lábához és e dacos építmény kapuja elé vezették őket, amelyet újabb, domború sisakos őrség őrzött, s melynek rácsa odaérkezésük után nemsokára megnyílt a kapitány személye előtt.

A kapitányt Vepvavet fő házipapja, egy ösztövér tarkoponyájú kísérte, akivel mostanig ostáblázott. Ő maga zömök termetű, negyven év körüli férfiú volt, páncélingben, amelyet nyilván ez alkalommal viselt először, s amelyre kis ércoroszlánok voltak pikkelyszerűen fölvarrva, barna parókában; kerek szeme nagyon sűrű, fekete szemöldök alatt csillogott, szája kicsi volt, s pirosbarna arcát szakállborosta sötétítette el, mint alsókarját a szőr. Sajátságosan nyugodt, sőt álmos s amellett mégis okos kifejezésű volt ez az arc, s a kapitány szava is nyugodtnak, sőt monotonnak hangzott, amint a harcias istenség prófétájával előlépett a kapu alatt, beszélgetésbe merülve, amely nyilván még a játszma körül forgott, s melynek befejezését a jövevényeknek ki kellett várniuk. Kezében a legyezősúr fölbontott levéltekercsét tartotta.

Megállt, s a levelet megint szétnyitotta, hogy beleolvasson, s mikor orcáját ismét fölemelte, József úgy érezte, több ez, mint egy férfiú orcája; sötét körülmények képe, átderengő istenfénnyel, éppen az az arculat, amelyet az élet a fájdalmas-vidám ember felé mutat; mert a fekete szemöldök fenyegetően összehúzódott, a kis száj körül pedig mosoly játszott. De csakhamar mindkettő ismét eltűnt arcáról, mosoly és komolyság egyaránt.

- Te vezetted a hajót, amely Vézéből idehozott benneteket? - fordult magasra vont szemöldöke alatt kerek pillantással, nyugodt, színtelen hangon Hamathoz.

Mikor ez igent mondott, Józsefre nézett.

- Te vagy Petepré, a nagy udvaronc egykori háznagya? - kérdezte.

- Én vagyok az - felelte József egész egyszerűen.

És a válasz mégis kihívó volt. Ezt felelhette volna: “Te mondád”, vagy: “Uram az igazságnak tudója”, vagy virágosabban: “Maát szól szájadból”. Azonban az egyszerűen, de komoly mosollyal kimondott “én vagyok az” először is némileg illetlen volt, mert följebbvaló előtt nem beszélt az ember “én” formában, hanem ezt mondta: “A te szolgád”, vagy egészen lealázkodón: “Ez a szolga itt”; azonkívül pedig az “én” a feleletben nyugtalanító szerepet játszott összefüggésben az “az”-zal, amely azt a határozatlan gyanút keltette, hogy több foglaltatik benne, mint puszta háznagyság, amelyet a kérdésre meg kellett volna erősíteni, tehát kérdés és felelet nem egészen fedték egymást, hanem ez utóbbi túlment az előbbin, és újabb kérdésre csábíthatott: “Mi vagy te?”, vagy esetleg: “Ki vagy te?”... Röviden, az “én vagyok az” távolról csengő, régtől ismert és a nép körében elterjedt formula volt - a magamegismertetés formulája, a hírüladó elbeszélésben és istenmondákban ősidőktől kedvelt aktusé, amellyel a képzelet önkéntelenül bizonyos fajta, egymással rokon következmények és kísérő cselekmények csoportját kapcsolja össze, a szemlesütéstől a megdöbbent térdrerogyásig.

Még Mai-Szahme nyugodt arca is, oly férfiúnak arca, aki nem látszott hajlamosnak a megrettenésre, könnyű zavart és zavarodottságot árult el, s kicsi, szép ívű orrának hegye kissé elszíntelenedett.

- Úgy, úgy, te vagy hát az - mondotta, s ha e pillanatban nem is tudta már egészen pontosan, hogy maga is tulajdonképpen hogyan értette ezt az “az”-t, ehhez az álmatag feledékenységhez az is hozzájárulhatott, hogy aki ott állt előtte, a legjobb külsejű huszonhét esztendős ifjú volt a két országban. A szépség hatása erős; okvetlenül valami különös, csöndes rettenetet ver föl a legnyugodtabb lélekben is, amely különben nem ismeri a megrettenést, s alkalmas rá, hogy a komoly mosollyal kimondott “én vagyok az” értelmét az álmatagba tolja át.

- Úgy látszik, könnyelmű madár vagy - folytatta a kapitány -, s ostobaságodban és meggondolatlanságodban kicseppentél a fészekből. Ott éltél fenn, Fáraó városában, ahol minden olyan érdekes, és az életed véget nem érő ünnephez lehetett volna hasonló, s teljesen értelmetlenül idekerültél a legmérhetetlenebb unalomba. Mert ez a legmérhetetlenebb unalom helye - mondotta, és egy pillanatra ismét fenyegetően összehúzta szemöldökét, de mintha ez már vele járna, a félmosoly is ismét megjelent szája körül. - Nem tudtad - folytatta -, hogy idegen házban nem kell az asszonyok után forgolódni? Nem olvastad a Halottak könyve bölcs mondásait és a szent Imhotep intelmeit és vélekedését?

- Ismerem mind - felelte József -, mert hangosan és magamban számtalanszor olvastam őket.

De a kapitány, noha feleletet várt, nem hallgatott oda.

- Az aztán ember volt - mondta kísérője, a házipap felé fordulva -, jó útitárs az életre, Imhotep, a bölcs! Orvos, építőmester, pap és írnok, mindez volt, Thutanh-Dzsehuti, Thot eleven képe. Én, megvallom, tisztelem őt, s ha tudnék megijedni - de hát talán azt kell mondanom: sajnos, nem tudok, túlságosan nyugodt vagyok hozzá -, valószínűleg megborzadnék ennyi egyesített tudomány előtt. Végtelen ideje halott már Imhotep, az isteni - hozzá hasonló csak az előidőkben s az országok hajnalán akadt. Dzsószer, az őskirály volt parancsolója; bizonyosan ő építette királyának örök házát, a lépcsőzetes piramist Menfe közelében, amely hat emelet magas, megvan százhúsz rőf, de a mészköve rossz, a mienk sem sokkal rosszabb odaát fenn a bányában, ahol a fegyencek dolgoznak; a mesternek nem volt jobb a keze ügyében. Az építés azonban csak mellékes része volt tudományának és művészetének, ismerte minden kulcsát-lakatját Thot templomának. De ugyanakkor gyógyítómester is volt és a természet beavatottja, a szilárdnak és folyékonynak ismerője, enyhülést szerző kezű és nyugodalmat adó minden hánykolódónak. Mert ő maga bizonyosan nagyon nyugodt volt, nemigen hajlamos a megrettenésre. S hozzá nád is volt isten kezében, bölcsesség írnoka - mindkettő együtt, nem pedig ma orvos, máskor írnok, hanem egyik a másikban, és ugyanakkor ez is, az is, amit hangsúlyozni kell, mert véleményem szerint ez igen nagy érték. Az orvostudomány és írnokság előnyösen kölcsönözhet fényt egymástól, s ha kéz a kézben járnak, mindegyik jobban jár. Egy orvos, akit az írástudomány is áthat, okosabb vigasztalója lesz a hánykolódóknak; az írnok pedig, aki ért a test életéhez és szenvedéseihez, a nedvekhez és erőkhöz, a mérgekhez és pirulákhoz, ugyancsak felülmúlja azt, aki minderről mit sem tud. Imhotep, a bölcs ilyen orvos és ilyen írnok volt. Isteni férfiú; tömjént kellene gyújtani neki. Azt hiszem, ha kissé még tovább lesz halott, meg is teszik. Mindenesetre ő is Menfében élt, ebben az ösztönző hatású városban.

- Nem kell szégyenkezned előtte, kapitány - felelte a főpap, akihez szavait intézte. - Mert a csapatszolgálat kára nélkül te is gyakorolod a gyógyító tudományt, jót teszel azokkal, akik hánykolódnak és fetrengenek, azonkívül formára és tartalomra nézve egyaránt nagyon megnyerően írsz, nyugalomban egyesítve mindezeket az ágazatokat.

- A nyugalom még nem minden - felelte Mai-Szahme, és kerek szemű, okos arcának higgadtsága kissé szomorúra fordult. - Talán szükségem lenne egyszer a rémület villámára. De hát honnan csaphatna az le itt? És ti? - szólt hirtelen felhúzott szemöldökkel és fejét ingatva Petepré két rabszolgájához, akik József kötelékének végét tartották. - Mit csináltok itt? Szántani akartok vele, vagy lovacskát játszani, mint a kisgyerekek? Hogy robotoljon itt elöljárótok, ha a tagjai meg vannak kötözve, mint a vágómarhának? Oldjátok föl, tökfilkók! Itt keményen kell dolgozni Fáraóért, a kőbányában vagy az építkezésnél, nem pedig megkötözve heverészni. Micsoda értelmetlenség! Ezek az emberek - fordult ismét magyarázón a lelkiatyához - abban az elképzelésben élnek, hogy a börtön olyan hely, ahol az emberek béklyóban hevernek. Mindent szó szerint vesznek, ez a szokásuk, és a szólásmódhoz tartják magukat, mint a gyerekek. Ha azt mondják valakiről, hogy fogságba vetették a király foglyai közé, rendületlenül hiszik, hogy csakugyan valami lyukba lökték, amely tele van éhes patkányokkal és lánccsörgéssel, és a rab ott lopja Ré napját. A kifejezésmód és valóság ilyen fölcserélése megfigyelésem szerint a műveletlenség és alacsonyrendűség legfőbb ismertetőjele. Gyakran találkoztam vele a nyomorult Kús gumievőinél és földjeinek parasztocskáinál is, de a városokban már nem annyira. Tagadhatatlan van bizonyos költészet ebben a szószerint-vevésben, az együgyűség és a mese költészete. Amennyire látom, kétféle költészet van: egyik a népi együgyűségből, másik az írástudók szelleméből fakad. Kétségkívül az utóbbi a magasabb rendű, de az a véleményem, hogy barátságos kapcsolatban kell állnia az előbbivel, és szüksége van erre a tápláló talajra, mint ahogy a felsőbbrendű élet minden szépségének és még Fáraó pompájának is nagy, ínséges élet televényföldjére van szükségük, hogy afölött virágozzanak, és a világ csupa ámulat legyen.

- Mint a könyvesház növendékének - mondta Hamat, a tálalóasztal írnoka, aki közben igyekezett saját kezűleg szabaddá tenni József könyökét -, nincs semmi részem a szólásmód és valóság fölcserélésében, és csak a forma kedvéért, a pillanat kedvéért gondoltam helyesnek, ha a foglyot béklyóban adom át neked, kapitány. Ő maga igazolhatja, hogy már az út legnagyobb részén megkíméltem a kötelékektől.

- Akkor csak értelmesen cselekedtél - válaszolta Mai-Szahme -, nevezetesen különbség van gonosztett és gonosztett között, és gyilkosság, lopás, csempészés, adók megtagadása vagy elsikkasztása az adószedők részéről egészen másként tekintendő, mint eltévelyedések, amelyeknél nő van a dologban, s amelyek ilyeténképpen diszkrét megítélést kívánnak.

Félig ismét kigöngyölte a levelet, és belepillantott.

- Amint látom - mondotta -, itt asszonyhistóriáról van szó, s nem lennék katonatiszt s a királyi istállók növendéke, ha az effajta cselekvényt a csőcselék becstelenségeivel keverném össze. Noha a szólásmód és valóság között különbséget nem tenni és mindent szó szerint venni a gyermeteg alacsonyrendűség jele, néha-néha jobb körökben is elkerülhetetlen az efféle fölcserélés; mert ha mindenesetre fenn is áll a tétel, hogy idegen házban ne forgolódj az asszonyok után, mivel ez veszedelmes, mégis megteszik, mert más a bölcsesség és más az élet; és éppen veszedelmessége teszi az ügyet bizonyos mértékben tisztessé. Azonkívül a szerelmi kalandhoz ketten kellenek, ami a bűnösség kérdését mindig kissé általánossá teszi, és ha kifelé kétségtelenül tisztázottnak látszik is, mivel az egyik fél, természetesen a férfi az egész bűnt magára veszi, mégis tanácsos némán különbséget tenni szólásmód és valóság között. Ha azt hallom, hogy a férfi elcsábította a nőt, magamban csak mosolygok, mert nevetségesnek látszik a dolog, s azt gondolom: te Nagy Háromság! Hiszen tudjuk, kinek a feladata és művészete a csábítás az isten napjai óta, nem épp a miénk, ostobáké. Ismered a két testvér történetét? - fordult egyenesen Józsefhez, kerek, barna szemével fölpillantva rá, mert jóval kisebb volt nála és kövérkés. Sűrű szemöldökét is fölvonta, amennyire tudta, mintha ezzel próbálná kiegyenlíteni a különbséget.

- Ismerem jól, kapitány - felelte a kérdezett. - Nemcsak hogy többször is föl kellett olvasnom uramnak, Fáraó barátjának, le is kellett írnom számára, ékes írással, fekete és vörös tintával.

- Sokszor le fogják még írni - mondta a parancsnok -, kitűnő történet és mintaszerű, nemcsak előadására nézve, amely meggyőző, noha nyugodt megfontolással az események egy része hihetetlennek látszik, mint például az, hogy a királyné egy szájába repülő babérfaforgácstól esik teherbe, ami túlságosan is ellentmondó az orvosi tapasztalatoknak, semhogy minden további nélkül elfogadhassuk. Ennek ellenére a történet mintaszerű és mintegy az élet öntőmintája, s amikor például Anup asszonya az ifjú Batához dől, mert erősnek érzi és így szól hozzá: “Jöjj, teljék örömünk egymásban kis ideig! Két ünneplő ruhát csinálok neked”, és amikor Bata odakiált testvérének: “Jaj nekem, mindent elrontott az asszony!”, és a kardnád levelével szeme láttára levágja férfitagját, s a halaknak veti eledelül, az megragadó. Később a helytálló események hihetetlenekké torzulnak, de mégis fölemelő, amikor Bata Hápi bikává változik, és így szól: “Csodálatos Hápi leszek, és az egész ország ujjongani fog”, és megismerteti magát; és szól: “Én vagyok Bata! Lám, még élek, és isten szent bikája vagyok.” Ezek persze kusza kiáltások; de a teremtő képzeletnek mily különös öntőformájába öntődik néha a kavargó élet!

Egy darabig hallgatott, és kicsi száját kinyitva egy kevéssé, nyugodt orcájával figyelmesen nézett a semmibe. Akkor megint beleolvasott kissé a levélbe.

- Gondolhatod, atyám - mondta, a tarkoponyájúhoz emelve fejét -, hogy az efféle szaporulat bizonyos mértékben frissítő változatosságot jelent számomra e megerősített hely egyformaságában, ahol a magamfajta, eredetileg nyugodt férfiút az a veszély fenyegeti, hogy álomszuszék lesz. Akiket rendszerint elébem hoznak, részben már elítéltként, részben ideiglenes őrizetre, amíg az igazság mérlege még inog, s ügyük még függőben van, mindenféle sírrablók, útonállók és zsebmetszők, nem alkalmasak arra, hogy legyőzzék ezt a veszélyt. Olyan eset, amelynél a vétség a szerelem területén mozog, mindenesetre pezsdítően válik ki. Mert afelől nem lehet semmi kétség, s amennyire tudom, a legeltérőbb gondolkodású idegen népek is egyetértenek ebben, hogy ez a terület a legérdekesebbek, legszellemesebbek és legtitokzatosabbak közé tartozik az emberélet lehetőségei között. Kinek ne volna meg a maga meglepő és eszmélkedésre méltó tapasztalata Háthor birodalmában? Beszéltem neked valaha első szerelmemről, mely egyúttal a második is volt?

- Soha, kapitány - mondta a házipap. - Az első egyúttal a második? Csodálkozom, hogy ez is megtörténhetett.

- Vagy a második még mindig az első - folytatta a parancsnok. - Ahogy tetszik. Még mindig vagy ismét vagy mindörökké, ki volna bizonyos a helyes szóban? Nem is ez a fontos.

És Mai-Szahme nyugodt, szinte álmos arckifejezéssel, karját keresztbe fonva, miközben a levéltekercset hóna alá tolta, fejét oldalt hajtva, vastag szemöldökét barna golyószeme fölött kissé fölvonva, kerekre nyíló ajkát mértékkel és komolyan mozgatva, József és őrzői előtt, Vepvavet papja és egy sereg körülálló s most közelebb lépő katona előtt egykedvű hangon mesélni kezdett:

- Tizenkét esztendős voltam akkor, és a királyi istállók írnokiskolájában a tanulóház növendéke. Inkább kicsi és testes voltam, amilyen ma is vagyok, és ami mértékem és állapotom egész életemre a halál előtt és után; de szívem és szellemem fogékony volt. Egy nap megláttam egy lányt, amikor egyik iskolatársamnak, testvérének délben kenyeret és sört hozott; mert anyjuk beteg volt. Imezibnek hívták a fiút, Amenmózisznak, egy hivatalnoknak a gyermeke volt. Nővérét pedig, aki a porciót hozta, három kenyeret és két korsó sört, Betinek nevezte, amiből az gyaníthattam, hogy Nehbet a neve, s mikor Imezibet megkérdeztem, kiderült, hogy így is van. Mert érdekelt a neve, minthogy ő maga is érdekelt, s nem tudtam elfordítani róla a szemem, ameddig csak ott volt: sem hajfonatáról, sem keskeny szeméről, sem ív alakú szájáról, s különösképpen nem karjairól, amelyek ruhátlanok és csupaszok s karcsún teltek voltak, épp ahogyan szép - a legnagyobb hatást tették rám. De napközben még nem tudtam, milyen hatást tett rám Beti, hanem csak éjszaka tudtam meg, amikor a hálóteremben társaim között feküdtem, ruháim és szandálom mellettem, fejem alatt pedig, fölemelésére, az íróeszközökkel és könyvekkel teli zsák, előírás szerint. Mert a könyvekről álmunkban sem volt szabad megfeledkeznünk, mialatt nyomtak bennünket. Mégis megfeledkeztem róluk, s álmaim egészen függetlenítették magukat nyomásuktól. Ugyanis részletesen és a legnagyobb életszerűséggel azt álmodtam, hogy eljegyeztek Nehbettel, Amenmózisz leányával; apánk-anyánk megbeszélte egymással, s így nemsokára házastestvérem és asszonyom lesz, úgyhogy karja az enyémen fekszik. Módfelett örültem ennek, úgy, ahogy életemben sohasem örültem még. Belsőrészeim örömtől emelkedtek a megállapodás miatt, amely azzal pecsételődött meg, hogy szüleink felszólítására összedugtuk orrunkat, ami igen kellemes volt. De az álom olyan elevennek és természetesnek tetszett, hogy semmivel sem maradt e tekintetben a valóság mögött, és különösmód még az éjszaka elmúltával, az ébredés és mosakodás után sem jöttem rá csalóka voltára. Sem azelőtt, sem azután nem fordult elő velem, hogy az álom ébredés után is ennyire elevenségének bűvöletében tartott, és hogy ébren is tovább hittem benne. A reggel néhány óráján át még szilárdan és boldogan azt képzeltem, hogy eljegyeztek a leánykával, Betivel, s csak lassan, amikor már a tanteremben ültem, s a tanító ösztönzésül hátba vágott, vesztettem el belsőrészeim boldogságát. A kijózanodáshoz az átmenet az a gondolat volt, hogy a megállapodást és orrunk összedugását csak álmodtam ugyan, de azonnali megvalósításának semmi sem áll útjában, s csak meg kell kérnem szüleimet, hogy Beti szüleivel egyezzenek meg ügyünkben, mert egy darabig még úgy éreztem, hogy ez a kívánság ilyen álom után egészen természetes, és senki sem csodálkozhat rajta. Csak később, lassacskán, hideg csalódással józanodtam ki annyira, hogy belássam, annak a megvalósítása, amit én már oly valóságosnak hittem, puszta vágykép, s a dolgok állása szerint teljesen lehetetlen. Hiszen én nem voltam egyéb, mint iskolás gyerek, akit úgy vertek, mint a papiruszt, s aki még egészen kezdetén áll írnoki és katonatiszti pályafutásának, hozzá még kicsi és kövér alkatú ebben és a halál utáni életben, s eljegyzésemet Nehbettel, aki vagy három évvel volt nálam idősebb, s mindennap hozzámehetett egy hivatalban és méltóságban engem messze túlszárnyaló férfiúhoz, az álombeli boldogság elszálltával magam is kész nevetségnek ítéltem.

- Tehát lemondtam egy gondolatról - folytatta az elöljáró nyugodtan elbeszélését -, amely nem is ötlött volna fel bennem, ha álmomban nem mutatkozik a szép valóság képében, s folytattam tanulmányaimat az istállók tanulóházában, gyakran buzdítva hátbavágásokkal. Húsz évvel később, amikor már rég a győzedelmes hadsereg parancsírójává növekedtem, három társammal együtt útra küldtek Szíriába, a nyomorult Herbe, lovakat sorozni és kiválogatni, amelyeket adóképp szedtünk, s teherhajókon küldtünk Fáraó istállóiba. Akkor Hazati kikötőjéből a leigázott Szekmembe és egy városba kerültem, amelynek neve, ha jól emlékszem, Pes-Seán volt, s helyőrsége a mieinkből állt, s ezeknek hadnagya társaságot hívott össze odavalósiakból és remonda-írnokokból, s boros-koszorús estélyt adott szép kapujú házában. Egyiptomiak voltak ott és a város előkelői, férfiak és nők. Ekkor megláttam egy lányt, aki a háziasszony részéről rokonságban volt ezzel az egyiptomi házzal, anyja amannak testvére lévén, és szolgáival és szolgálóival látogatóba jött ide messze Felső-Egyiptomból, ahol szülei éltek, az első vízesés táján. Mert atyja igen gazdag szueneti cserekereskedő volt, aki a nyomorult Kazi áruit, elefántcsontot, párducbőrt és ébenfát vitte Egyiptom piacaira. Amikor most megláttam a lányt, az elefántcsont-kereskedő lányát ifjúsága fényében, másodszor esett meg velem életemben az, ami először oly sok évvel annak előtte történt a fiúk tanulóházában, vagyis szemem nem tudtam róla elfordítani, olyan kivételes hatást tett kedélyemre, és csodálatos pontossággal tért vissza annak a rég ellobbant eljegyzési álomnak boldogságíze, úgyhogy megpillantásakor ugyanolyan módon emelkedtek föl örömömben belsőrészeim. De féltem tőle, jóllehet katonának nem szabad félnie, s hosszabb időn át még érdeklődni se mertem iránta, nem kérdeztem nevét s hogy kicsoda a lány. Amikor mégis megtettem, megtudtam, hogy Nehbetnek leánya, Amenmózisz leányának, aki kevéssel azután, hogy láttam s álmomban eljegyeztem magam vele, a szueneti elefántcsont-kereskedő neje lett. A lány azonban - Nofrurénak hívták - vonásaiban semmit sem hasonlított anyjára, sem hajfonatainak s bőrének színében, hanem egészében határozottan sötétebb színezetű volt nála. Legfeljebb kellemes termete emlékeztetett Nehbetére; de hát hány szűznek van ugyanilyen alakja! Mégis, amint megláttam, ugyanazok a mélyreható érzések ébredtek föl bennem, amelyeket annak idején tapasztaltam és azóta sem ismertem, úgyhogy azt lehet mondani, már anyjában szerettem őt, mint ahogy anyját újraszerettem benne. Sőt, lehetségesnek tartom, s bizonyos mértékben számítok is rá, hogy ha újabb húsz esztendő múlva véletlenül találkozom Nofruré lányával, anélkül, hogy tudnám, ki, szívem késlekedés nélkül ismét az övé lesz, mint ahogy már anyjáé és nagyanyjáé volt, s mindig és örökké ugyanaz a szerelem lesz az.

- Csakugyan különös kalandja ez a szívnek - mondotta a házipap, s kíméletesen elsiklott a furcsaságon, hogy a kapitány ily nagy nyugalommal és egyhangúsággal előadja itt ezt a történetet. - De ha az elefántcsont-kereskedő lányának megint lánya lenne, kár volna, ha nem a te gyermeked lenne, mert ha fiúálmod a könyveszsák fölött nem is lett valóság, Nehbet visszatérésekor vagy szerelmed visszatérésekor hozzá a valóság is megkaphatná a magáét.

- Ó, nem - felelte Mai-Szahme fejét rázva -, olyan gazdag és szép lány és ilyen zömök termetű remonda írnok: hogyan is illene össze? Egy őrgrófnak lett felesége, vagy valakinek, aki Fáraó lábánál áll, a kincsesház elöljárójának, a kitüntetés aranygallérjával nyaka körül, ez már így van jól. Azt se feledjük el, hogy egy lánnyal, akinek már anyját szerettük, bizonyos fokig atyai viszonylatban vagyunk, úgyhogy a vele való házastársi kapcsolatnak belső meggondolások állanak útjában. Aztán olyas gondolatokat, amilyenekre célzol, háttérbe szorított nálam az is, amit a kaland különösségének nevezel. E különösség tekintetbevétele megakadályozott olyan elhatározásokban, melyeknek következménye lett volna, hogy első szerelmem unokája saját gyermekem legyen. S vajon feltétlenül kívánatos volna ez? Megfosztott volna a várakozástól, amelyben most élek, hogy tudniillik egy nap találkozom Nofruré lányával és Nehbet unokájával, anélkül, hogy tudnék róla, s hogy ő is csodálatos hatással lesz rám. Így lehetőségem van arra, hogy öregebb napjaimra reméljek még valamit, holott ellenkező esetben visszatérő szívbéli élményeimnek sora talán idő előtt lezáródott volna.

- Meglehet - helyeselt tétován az isten szolgája. - A legkevesebb azonban, amit tehetnél, hogy anya és leánya történetét, illetve történetedet velük papírra vetnéd, s nádaddal kellemes formát adnál neki gyönyörködtető irodalmunk gyarapítására. A hősnő harmadik megjelenését s szerelmedet iránta véleményem szerint egyéni leleményből toldhatnád hozzá, s úgy ábrázolhatnád, mintha az is már megtörtént volna.

- Már történtek hozzátoldások - felelte a kapitány nyugodtan -, s hogy beszélgetés közben olyan folyékonyan tudtam előadni a történetet, éppen onnan van, mert megtörténtek az írásbeli előkészületek. A nehézség csak az, hogy ha a találkozást is belé akarom szőni Beti unokájával, írásom időpontját a jövőbe kell helyeznem, és így magamat is idősebb korba képzelnem, s ettől az erőfeszítéstől visszariadok, noha egy katona semmiféle erőfeszítéstől nem riad vissza. Főképpen azonban kételkedem benne, hogy túlságos nyugodtságom folytán bele tudom-e lopni elbeszélésembe azt a megindító hatást, ami például a két testvér mintaszerű történetének sajátja. Ahhoz pedig túlságosan becses nekem a téma, hogy kitegyem az elfuserálásnak. Pillanatnyilag különben - szakította meg szavait rosszallóan - elővezetés és fölvétel van itt. Hány teherhordó állatra van szükség - kérdezte, miközben lehetőleg fölülről lefelé Józsefhez fordult - véleményed szerint, hogy ötszáz kőfaragónak és cipelőnek a bányában, valamint tisztjeinek és felügyelőinek az élelmet elszállítsák?

- Tizenkét ökör és ötven szamár - felelte József - a megfelelő szám erre a célra.

- Mindenesetre. És hány embert rendelnél a kötélhez, ha egy négy rőf hosszú, két rőf széles és egy rőf magas kőtömböt öt mérföldre kellene vonszolni a folyóhoz?

- Az útegyengetőkkel és a vízhordókkal, akik az utat nedvesítik a csúsztatók alatt, s a gerendák vivőivel együtt, amelyeket időnként alá kell fektetni - felelte József -, kereken száz embert rendelnék oda.

- Miért éppen százat?

- A tömb terhes - felelte József -, s ha már nem ökröket fogunk elébe, hanem embereket, mert az ember olcsóbb, akkor megfelelő számban kell odaállítani őket, hogy útközben az egyik vontatócsoport fölválthassa a másikat a kötél mellett, és a munkások között ne forduljon elő haláleset megrekedt izzadtság folytán, vagy ne emeljék meg magukat egyesek, hogy lélegzetük elakad, s maródikat hozzunk haza, akik hánykolódnak és fetrengenek.

- Ezt mindenesetre jobb elkerülni. De elfelejted, hogy mi nemcsak ökrök és emberek között választhatunk, hanem tetszés szerinti számban állanak rendelkezésre a vörös föld mindenféle barbárai, líbiaiak, puntiak és szíriai sivataglakók.

- Akit kezedre adtak - felelte József kimérten -, maga is ilyen eredetű, ugyanis egy pásztorkirály gyermeke Felső-Retenuból, ahol azt Kánaánnak hívják, s csupán idelopták Egyiptom országába.

- Minek mondod ezt nekem? Benne van a levélben. És miért nevezed magad gyermeknek, ahelyett, hogy azt mondanád: fia? Önbecézés és önszeretet érződik benne, s nem illik egy elítélthez, még ha vétke nem is becsületbe vágó, hanem kényes területen követte el. Úgy látszik, félsz, hogy mivel a nyomorult Cahi földjéről eredsz, a legnehezebb tömbök elé fogatlak, míg izzadságod megreked, és száraz halált halsz. Éppoly tolakodó, mint ügyetlen kísérlet ez, hogy az én gondolataimat gondold. Rossz börtönigazgató volnék, ha nem tudnék mindenkit a maga képességei és a maga tapasztalatai szerint fölhasználni és alkalmazni. Válaszaidból világosan kitűnik, hogy egykor egy előkelő háza fölött álltál, s értesz valamit az iparhoz. Ha lehetőleg kerülni szeretnéd, hogy az emberek megemeljék maguk, még ha nem is Hápi és a fekete föld gyermekei, akarom mondani: fiai, az nincs a tulajdon szándékaimmal ellentétben, és gazdaságos gondolkozásra vall. Mint felügyelőt foglak foglalkoztatni a bányában egy csapat fegyenc fölött, vagy esetleg belső szolgálatban és az irodában; mert te bizonyára másoknál gyorsabban ki tudod számítani, hogy egy ilyen meg olyan nagyságú csűrben hány köböl tönköly fér el, vagy mennyi gabona kell ennyi meg ennyi sör főzéséhez, és mennyi kell ennyi meg ennyi kenyér sütéséhez, hogy megállapíthassuk a kellő csereértéket és hasonlókat. Nagyon kívánatos lenne - tette hozzá fölvilágosításképpen Vepvavet szájfelnyitója számára -, hogy ebben az irányban némi könnyebbséghez jussak, s ne kelljen mindennel magamnak törődnöm, hanem több időt szentelhessek kísérleteimnek, hogy a három-egyazon szerelem kalandját gyönyörködtető s talán megindító módon papírra vethessem. Ti vézeiek - szólt József kísérőihez -, most elkotródhattok, s visszahajózhattok ár ellen, de északi széllel. Vigyétek magatokkal a köteleket is, valamint üdvözletemet Fáraó barátjának, uratoknak!... Memi! - adta ki végül a parancsot a buzogányosnak, aki a jövevényeket elébe vezette. - Jelölj ki ennek a királyi rabszolgának, aki mint igazgatósági segéd fog robotolni, egy szobát magánzárkául, s adj neki felsőruhát és kezébe botot, felügyelői tiszte jeléül. Akármily magasan állt is már, most lehozatta magát hozzánk, és Cavi-Ré vasfegyelméhez fog alkalmazkodni. De amit magasállásúként magával hozott, azt könyörtelenül kihasználjuk, mint ahogy kihasználjuk az alacsonyállásúak testi erejét. Mert az nem az övé többé, hanem Fáraóé. Adj neki enni!... Viszontlátásra, atyám - búcsúzott a házipaptól, és visszafordult tornya felé.

És ez volt József első találkozása Mai-Szahméval, a börtön elöljárójával.

Jóság és okosság

Vigasztaljon hát benneteket, mint Józsefet is, a tömlöctartó különössége, akinek kezére adta őt ura. Sajátságosan és megnyerőn mérsékelt férfiú volt a maga egyhangúságában, és a mindent megvilágosító elbeszélés az előbbiekben nemhiába hogy cseppet sem sietett elfordítani fénykévéjét egyszer s mindenkorra zömök kis alakjáról, hanem inkább elég sokáig rajta nyugtatta, hogy legyen időtök emlékezetetekbe vésni eleddig szinte ismeretlen emberségességét; mert - ami ugyancsak majdnem ismeretlen - nem jelentéktelen szerep és szolgálat volt számára kijelölve abban a történetben, amely itt hajszálra híven, úgy, ahogy a valóságban megtörtént, ismét lejátszódik. Miután ugyanis Mai-Szahme néhány éven át József felett állt mint robotfelügyelője, még sokáig állt mellette is, oldalán, s vett részt vidám és nagy események ünneprendezésében, amelyeknek pontos és méltó elbeszélésére a múzsa adjon erőt nekünk.

Ennyit erről egyelőre. De ha a hagyomány a börtön elöljárójára ugyanazt a formulát alkalmazza, mint Potifárra, tudniillik hogy “semmire sem vala gondja”, úgyhogy nemsokára minden, ami a veremben történik vala, József által történék, ezt helyesen értsük, és egészen más jelentésben, mint a nap-udvaronc és szent hústorony esetében, aki azért nem vállalt semmi gondot magára, mert címzetes nem igaziságában az emberiségen kívül maradt, és lénye hozzáférhetetlen zártságában minden valóssággal szemben idegenül állt, és dolgát puszta formalitásnak mondta, Mai-Szahme ellenben teljesen valóságos férfiú volt, aki, ha nagyon nyugodtan is, de melegen vállalta sok mindennek, kiváltképpen pedig az embereknek gondját; mert buzgó orvos volt, aki mindennap korán fölkelt, hogy utánanézzen, mi távozott a beteg katonák és fegyverencek alfeléből, akik a maródipajtában feküdtek, és Cavi-Ré citadellatornyában biztos helyen levő szolgálati szobája valóságos laboratórium volt, dögönyöző és dörzsölő szerekkel, gyógyfüves üvegekkel, fiolákkal és kenőcsös tégelyekkel, tömlőkkel, lombikokkal és párologtató medencékkel felszerelve, ahol a kapitány, ugyanazzal az álmos-okos tekintetű arccal, amellyel József fölvételénél a három szerelem történetét elbeszélte, részben “Az emberek javára” című könyv s más, régi tapasztalatokat összegyűjtő tankönyvek segítségével készítette szereit a belek kiöblítésére, főzeteit, labdacsait és borogatópépeit vizeletrekedés, nyakdaganatok, hátgerinc-merevedés és szívláz ellen, de ahol olvasva és gondolkozva olyan általános, az egyes esetek fölé boltozódó problémákon is elmélkedett, mint hogy vajon mennyi a száma a szívből az emberi test egyes tagjaihoz párosan futó ereknek, amelyek eldugulásra, megkeményedésre és gyulladásra olyannyira hajlamosak, s gyakran az orvosságot se akarják átereszteni, valóban csak huszonkettő, vagy tulajdonképpen, aminek elfogadására egyre inkább hajlott, negyvenhat; továbbá, hogy a testben levő férgek, amelyeket szirupjaival próbált kiölni, bizonyos betegségek okozói-e, vagy jobban átgondolva, következményei, amennyiben egy vagy több ér elrekedésénél daganat képződik, amely nem talál utat a kitisztulásra, úgyhogy elrohad, és eközben, mint ahogy másként várni nem is lehet, férgekké változik.

Nagyon jó volt, hogy a kapitány vállalta e dolgok gondját, mert noha ostáblapartneréhez, a Vepvavet-paphoz hivatalból közelebb állt volna ez a tevékenység, mint hozzá, a katonához, de viszont ennek ismeretei a test természetét illetően nem sokkal többre mentek, mint az áldozati állatok megszemlélése és istennek tetsző levágása, és gyógymódjai túlságosan egyoldalúan mindig csak varázslásra és bűvös mondókákra korlátozódtak, ami kétségkívül szükséges elem, ha valamelyik szerv, akár a lép, akár a hátgerinc megbetegedése vitathatatlanul arra vezethető vissza, hogy ezt a testrészt a maga külön védőistensége akarva vagy nem akarva elhagyta, és ellenséges démonnak adta át a teret, amely most bomlasztó munkáját űzi benne, s megfelelő ráolvasással kell távozásra kényszeríteni. A házipap azonkívül egy pápaszemes kígyóval is, amelyet egy kosárban őrzött, s nyakát megnyomva varázsbottá tudott változtatni, elért bizonyos eredményeket, ami Mai-Szahmét is arra indította, hogy az állatot néhanapján kölcsönkérje. Általában azonban kipróbált meggyőződése volt, hogy a mágia önmagában és teljesen elkülönülve ritkán hathat, hanem a profán ismeretek és eszközök anyagi támasztékára szorul, hogy ezeket áthassa, átitassa, és általuk érje el hatását. Így például a rengeteg bolha ellen, amelyektől Cavi-Rében mindenki szenvedett, a főpap mondókái soha vagy csak annyira átmenetileg használtak valamit, hogy a megkönnyebbülés csalódás is lehetett; s a gyötrelem csak akkor csökkent, amikor Mai-Szahme, mindenesetre mondókák kíséretében, bőséges lúgos vizet locsoltatott szét, s azonkívül mindenütt szétmorzsolt bebetnövénnyel kevert faszenet szóratott el. Ő volt az is, aki elrendelte a raktáron levő élelmiszerkészletek befödését macskahájjal, tudniillik egér ellen, amely csaknem annyi volt, mint a bolha. Nyugodt megfontolása az volt, hogy az egerek azt hiszik, magának a macskának a szagát érzik, és ijedtükben odahagyják a készleteket, s így is lett.

Az erőd maródiszobája mindig tele volt sebesültekkel és betegekkel, mert a robot kemény volt a folyótól befelé öt mérföldnyire levő kőbányában, amint ezt József is hamar megtanulta, amikor ismételten odakinn kellett töltenie néhány hetet, s a csákányozásnál, ledöngölésnél, faragásnál és elszállításnál a katonák és fegyencek egy szakasza felett felügyelnie. Mert egyiknek sem volt jobb dolga, mint a másiknak, s Cavi-Ré helyőrségét, egyiptomiakat és idegeneket, ha nem teljesítettek éppen őrszolgálatot, nem használták semmi másra, mint a fegyenceket, s ők is éppúgy érezték közben az ösztökélő botot, mint azok. Mindenesetre a sebesüléseket, kimerülést és az izzadság megrekedését náluk valamivel könnyebben elismerték, s visszavitelüket a várkórházba kissé hamarabb elrendelték, mint az elítélteknél, akiket a végsőkig, azaz az összeroskadásig hajszoltak tovább, mégpedig a harmadik összeroskadásig, mert az első és a második elvileg színlelésnek számított.

Különben e tekintetben József felügyelősége alatt némileg enyhült a helyzet - először csak az ő szakaszánál. Később azonban, mikor beteljesült az ige, hogy az elöljáró mindazokat a foglyokat, kik a tömlöcben valának, József kezébe adá, s mikor ez kiment a bányába holmi felügyelőnek, s a parancsnok közvetlen helyettesének látszott, az enyhülés általános lett. Mert József Jákóbra gondolt, távoli atyjára, akinek számára halott volt: mennyire megvetette az mindig az egyiptomi dologházat, s bevezette, hogy már a második összerogyás után kiállították a munkást, s visszavitték a szigetre; merthogy az első színlelésnek számít, ahhoz ragaszkodtak, még ha mindjárt belehalt is.

A kórházpajtából tehát sohasem fogytak ki a hánykolódók és fetrengők: egyiknek valamelyik csontja tört el, a másik “nem tudott többé lenézni a hasára”, vagy testét földagadt légy- és szúnyogcsípések borították mint leprafoltok, vagy a gyomra lötyögött erre-arra, ha az ember rátette ujját, mint az olaj a tömlőben, vagy a kőportól kapott gennyes szemgyulladást; és mindezeknek az eseteknek gondját a kapitány vállalta, s egyiktől sem rettent meg, s mindegyik számára tudott írt, hacsak nem maga a halál volt, akivel szembekerült. A törött csontokat kis deszkalapok közt sínbe tette, a beteg képtelenségét, hogy lenézzen a hasára, lágy pépes borogatással igyekezett leküzdeni, a csípések dudorát libazsírral kenegette, amelybe jótevő növényport kevert, a gyomor kínos ide-oda lötyögése ellen a ricinuscserje bogyóinak rágását rendelte sörrel, s a sokféle szembetegségre volt egy jó bibloszi kenőcse. Egy kis vajákolást is űzött közben, a gyógyszerek erősítésére és a befurakodott démon szorongatására; de ez nem annyira mondókákban és a megmeredt pápaszemes kígyóval való érintésben nyilvánult, mint inkább Mai-Szahme személyes ráhatásában, amely a nyugalom hatása volt, és a betegben megnyugvássá változott, úgyhogy többé nem félt betegségétől, ami csak ártalmára volt, hanem fölhagyott a hánykolódással, és önkéntelenül a kapitány arckifejezését vette föl: csücsörített ajkát könnyedén megnyitva és szemöldökét okos egykedvűséggel fölhúzva. Így feküdtek a betegek, és nyugodalmasan néztek a gyógyulás vagy a halál elébe; mert Mai-Szahme hatása megtanította őket arra, hogy ettől se rettenjenek meg, s akinek arcát már hullaszín borította, még az is, megbékélten, az orvos higgadt arckifejezését utánozta, és értelmesen fölvont szemöldöke alatt nyugodt szájjal várta az élet utáni életet.

Így hát nyugalom és meg nem rettenés hatotta át azt a kórházat, amelyben József néha az elöljáró oldalán, sőt kezére is járt; mert a bányafelügyelettől ez csakhamar visszahívta a belső szolgálatba, s a szólást, hogy a tömlöctartó a tömlöc foglyait mind József kezébe adá, úgyhogy ami ott történik vala, minden őáltala történik, úgy kell érteni, hogy Potifár egykori udvarmestere hamarosan, alig fél évvel odaszállítása után, szinte önmagától és külön kinevezés nélkül az irodában az áttekintés urává és az egész erődnek tápláló atyjává növekedett, amennyiben minden irat és számadás, ami, mint mindenütt az országban, itt is végtelenül sok készült, a rozs, olaj, árpa és vágómarha beszerzését s az őrszemélyzet és fegyencek közti szétosztását, Cavi-Ré sörfőző- és péküzemeit, sőt a Vepvavet-templom bevételeit és kiadásait, s a faragott kövek elszállítását és miegyebet illetően az ő kezén ment keresztül, nagy megkönnyebbülésére azoknak, akik eddig ezekkel a dolgokkal foglalkoztak, s egyedül ő tartozott számot adni a térparancsnoknak, ennek a nyugodt férfiúnak, kihez való viszonya kezdettől fogva barátságosan indult, s idővel a legkellemesebbé vált.

Mert Mai-Szahme megerősítve látta József szavát, mellyel az első kihallgatás alkalmával válaszolt neki, a magamegismertetés ősi-drámai szavát, amely keresztülhatolt nyugalmán, és egészen kivételesen, noha tág és pontatlan értelemben, megrettentette, úgyhogy maga is érezte, amikor az orra hegye kissé elhalványodik; és e megrettenésért a kapitány bizonyos mértékben még hálás is volt annak, aki hozzásegítette; mert nyugalma mélyen kívánkozott e megrettenésre, amelyre okos szerénységével nem tartotta magát méltónak, és várt rá, mint ahogy Nehbet újból való megjelenésére unokájában és harmadik megrendülésére is várt. Érzése is pontatlan és nehezen kifejezhető volt a szó igazságával szemben, amellyel József megismertette magát, és hogy hogyan kellett érteni az “az”-t az “én vagyok az” mindig megrettentő formulájában, nem tudta volna megmondani, de tudatára sem jutott annak, hogy nem tudta volna megmondani, mert egyáltalában nem tartotta szükségesnek vagy kívánatosnak számot adni róla. Ez a különbség az ő kötelességei vagy a mieink között. Mai-Szahme a maga korai, noha másfelől már nagyon késői idejében teljesen föl volt oldva ilyen számadás alól, és a legnagyobb nyugalommal, jóllehet megfelelő rettenettel is, arra korlátozódott, hogy sejtsen és higgyen. Az őshíradás úgy fejezi ki ezt, hogy az Úr kiterjeszté Józsefre az ő kegyelmességét, és kedvessé tevé őt a tömlöctartó előtt. Ezt az “és”-t úgy lehetne magyarázni, hogy a kegyelem, amelyben Isten Ráhel fiát részesítette, éppen abban állt, hogy tömlöctartója megkedvelte. Ez azonban kegyelmet és kedveltséget nem egészen helyes viszonyba állítana. Nem úgy volt, hogy Isten abban a kegyelemben részesítette Józsefet, hogy kedvezően hangolta iránta a kapitányt; hanem a rokonszenv és bizalom, egyszóval: a hit, amelyet József megjelenése és viselkedése mindenkiben keltett, eredt inkább egy jó ember csalhatatlan érzékéből az isteni kegyelem, azaz: maga az isteni iránt, ami ezzel a fegyenccel volt - mint ahogy csakugyan a jó ember képessége és egyenesen ismertetőjele, hogy okos áhítattal megérzi az istenit, s ez az a tény, ami a jóságot és okosságot egészen rokonnak s voltaképpen egyugyanannak mutatja.

Minek gondolta hát Mai-Szahme Józsefet? Valami igazinak, az igazinak, a régenvártnak, új idők hozójának - egyelőre csak abban a szerény érdemben, hogy ez az érdekes okokból ide száműzött ifjú az unalmas helyre, ahol a kapitánynak esztendők óta s ki tudja, meddig még, szolgálatot kell teljesítenie, az uralkodó unalom bizonyos megszakítását hozza; de hogy Cavi-Ré parancsnoka a szólásmód és valóság fölcserélését oly élesen elítélte és mint alacsonyrendűséget elvetette, talán éppen onnan eredt, hogy ő maga is ludas volt a fölcserélésében, és ha nem vigyázott eléggé, rosszul tudott különbséget tenni képletes és tulajdonképpeni között. Más szóval: elég volt neki néhány halk sejtetés, emlékeztetés és utalás a jelenség vonásai között, hogy már a sejtettnek teljességét és valóságát pillantsa meg benne, és ez József esetében a régenvártnak és üdvösséghozónak alakja volt, aki eljön, hogy véget vessen a réginek és unalmasnak, és az emberiség ujjongása közepette új korszakot kezdjen. Az alak körül azonban, akire József halkan emlékeztetett, az isteninek nimbusza lebeg - és ez ismét olyan gondolat, amely magában rejti a kísértést, hogy fölcseréljük a képletest a tulajdonképpenivel, a tulajdonságjelzőt azzal, akinek tulajdonságát jelzi. S ez a kísértés olyan tévútra vezető? Ahol az isteni van, ott van isten - vagy amint Mai-Szahme mondta volna, ha egyáltalában mond valamit, s nem inkább csak sejt és hisz, ott van egy isten: mindenesetre elkendőzve, amit kifelé, sőt gondolatban is respektálni kell, még ha az elkendőzés ebben az önkéntelenül nagyon csinos és szép külsőben hiányos és mondhatni, nem egészen sikerült elkendőzés is. Mai-Szahme nem lett volna a Fekete Föld fia, ha nem tudja, hogy vannak istenek képmásai, lelkes istenképmások, akik a nem-lelkesektől, élettelenektől gyökeresen különböznek, s mint isten eleven képmásai tartanak igényt tiszteletre, így Hápi, a menfei bika, s maga Fáraó is, palotája szemhatárában. Jártassága e dolgokban nem kevéssé járult hozzá sejtéseihez, melyeket József természete és megjelenése felől táplált - s mi már tudjuk, hogy ez cseppet sem igyekezett az efféle sejtelmeket eloszlatni, ellenkezőleg, szerette az embereket meghökkenteni.

Az írószoba és a levéltár számára József megjelenése valóságos áldás volt; mert bármennyire igaztalanul hangzott is a kapitány megvádolása, hogy semminek gondját nem vállalja magára, az irodai rend, amely pedig a thébéi fölöttes hatóságok szemében oly fontos volt, mint maga is tudta, valóban megsínylette nyugodt szenvedélyeit, az orvoslást és az írogatást, ami veszélyeztette hivatali tekintélyét, és alkalomadtán már éppoly udvarias, mint kellemetlen köntörfalazással írt dorgáló leveleket eredményezett a fővárosból. Éppen ebben a vonatkozásban bizonyult József a régen várt jövevénynek, a fordulat hozójának és az “én vagyok az” emberének. Ő volt az, aki rendet teremtett a papirosok között, aki Mai-Szahme szenvedélyesen kuglizó hivatalnokait megtanította, hogy a parancsnok magasabb elterelődése nem ok arra, hogy az iratokat ők is hagyják beporosodni, hanem ellenkezőleg, annál buzgóbban kell azokkal foglalkozniok, és aki gondoskodott róla, hogy olyan számadások és jelentések kerüljenek a fővárosba, amilyeneket a felső hatóságok csakugyan szívesen olvastak. Felügyelő-pálcája varázsbottá merevedett kobrakígyó lett kezében; csak meg kellett vele érintenie egy kúp alakú csűrt, hogy gondolkodás nélkül kijelenthesse: “Negyven zsák emer fér bele”; s ha azt kellett eldönteni, mennyi tégla szükséges egy rakodó építéséhez, csak homlokához érintette botját, és megmondta: “Ötezer tégla kell hozzá.” Egyszer csakugyan úgy is volt, máskor nem egészen úgy. De hogy egyszer olyan feltűnő volt az egyezés, az későbbi pontatlanságokra is rávetítette fényét, és az emberek úgy látták, mintha most is minden egyeznék.

Röviden, József nem hazudott a kapitánynak, mikor azt mondotta: “én vagyok az”, és kiderült, hogy a gazdaság és könyvvezetés annak sem látja kárát, ha Mai-Szahme ráadásul még a toronyban, gyógyszeres kamrájában és írószobájában is gyakran megkívánja jelenlétét. Mert a kapitány maga körül szerette látni, és nem csupán olyan kérdéseket vitatott meg vele, mint az erek száma, és hogy vajon a férgek okai vagy következményei-e a betegségnek, hanem a két testvér meséjének pompázatos leírásával is foglalkoztatta finom papiruszon, fekete és vörös tintával, mint ahogy József egykori urának is tette, s erre nemcsak ékes kézírása miatt, de személy szerint és sorsának következtében is különösen alkalmasnak ítélte. Mert az újonnanjött különösen mint a szerelem bűnhődője volt szemében érdekes - e terület iránt, amely minden gyönyörködtető irodalom fő küzdőtere is, a parancsnok mély és meleg, jóllehet nyugodt érdeklődést tanúsított; és hogy Jákób fiának mennyi időt kellett Mai-Szahme privát óhajai miatt az irodai szolgálattól elvonnia, a szolgálat károsodása nélkül, abból is látható, hogy a várnagy órák hosszat tanácskozott vele, miképpen kellene elkezdenie három-egy szerelme történetének, amely részben még a várakozás ügye volt, gyönyörködtető és lehetőleg megrázó, hogy ne mondjuk: megrettentő módon való papírra vetését, aminél a legfőbb és sokat meghányt-vetett nehézség abban állott, hogy a várt esemény előre és egyúttal való fölvétele kedvéért legalább hatvanéves öregember szemléletével kellene elbeszélni a történetet, ami viszont a kívánt s az író természetes nyugalma folytán már amúgy is veszélyeztetett megrázó hatásra káros lehetne.

De József saját kalandja, amely börtönbe juttatta, története a kamarás asszonyával, szintén tárgya volt Mai-Szahme irodalmi érdeklődésének, és József elmondott neki mindent, a megszállottnak lehető kímélésével, de a tulajdon elkövetett hibáit nem kímélve, s azokkal a hibákkal azonosítva őket, amelyekkel azelőtt testvérei ellen s így atyja, a pásztorkirály ellen vétkezett, ami aztán lépésről lépésre visszavezette ifjúságának és eredetének történetébe, s a kapitány okos, kerek szemének idegenszerű és igen elmosódó betekintést engedett segédje, Ozarszif fegyenc megjelenésének hátterébe, hiszen már e csodálatos és nyilván célzásokból képzett név is tetszett neki, és a jó ember gyöngédségével mondta ki, noha sohasem tartotta a jövevény valóságos nevének, hanem elejétől fogva játékos álnévnek és az “én vagyok az” puszta körülírásának.

Potifár feleségének történetét a gyönyörködtető irodalom szellemében szívesen papírra vetette volna, és Józseffel gyakran elbeszélgetett a módokról és eszközökről, hogy miként lehetne legjobban megvalósítani a tervet. De mindig az történt, hogy írás közben a két testvér mintaszerű történeténél lyukadt ki, és még egyszer leírta ezt, amin aztán kísérletei meghiúsultak.

Sok-sok nap telt el így, és csaknem egy év forgott már körül, amióta Ráhel elsőszülöttje Cavi-Rébe érkezett, amikor ebben a fogházban olyasmi történt, ami csupán részjelensége volt súlyos eseményeknek a nagyvilágban, és ha nem is nyomban, de valamivel később rendkívüli változásokat hozott József számára, s Mai-Szahme, barátja és robotfelügyelője számára is.

Az urak

Egy napon ugyanis, amikor József a megszokott reggeli órában néhány hivatalos irattal beállított a felügyelő toronylakásába, hogy elszámoljon, ami ugyanúgy szokott lefolyni, mint Petepré s Mont-kav, az öreg ispán között, és rendesen egy “rendben van, rendben van, kedvesem”-mel végződött, Mai-Szahme ez alkalommal még csak rá se nézett a számlákra, hanem egy kézmozdulattal elhárította őket, s kivételesen magasra vont szemöldökein, valamint a szokottnál tágasabbra fölnyitott ajakán nyomban látni lehetett, hogy különös esemény foglalkoztatja, s természetes nyugalmának határai közt felindult volt.

- Erről majd máskor, Ozarszif - mondta a papirosokra vonatkozóan. - Most nincs itt a kellő pillanat. Vedd tudomásul, hogy fogházamban nem minden áll ugyanúgy, mint tegnap és tegnapelőtt. Napkelte előtt valami történt, és bekövetkezett a legnagyobb csöndben és halkan átadott külön parancsra. Tudd meg, hogy beszállítás volt itt... s elég kellemetlen. Két személy érkezett az éj leple alatt, ideiglenes őrizetre és biztonságba helyezésre... szokatlan személyek, azaz: magas állású személyek, amivel azt akarom mondani: egykor és nemrég még magas állású személyek, lebukott és csávába került személyiségek. Te is lebuktál, de ők sokkal mélyebbre buktak, mivel sokkal magasabban állottak. Vedd tudomásul, amit mondtam, s közelebbieket inkább ne kérdezz!

- De hát kik azok? - kérdezte mégis József.

- A nevük: Medzsedszu-Ré és Bin-em-Véze - felelte a felügyelő szégyenlősen.

- Ugyan! - kiáltott József. - Miféle nevek ezek! Így senkit sem hívnak!

Oka volt a csodálkozásra, mert Medzsedszu-Ré azt jelentette: “Akit gyűlöl a napisten”, és Bin-em-Véze: “Utálatos Thébében”. Különös szülők lettek volna, akik fiaiknak ilyen nevet adnak.

A kapitány nem nézett Józsefre, hanem valami főzettel bajlódott.

- Azt hittem - felelte -, tudod, hogy az embereket nem szükségszerűen hívják úgy, ahogy nevezik magukat, vagy időlegesen hívják őket. A körülmények alakítják a nevet. Ré maga is változtatja a magáét állapotai szerint. Ahogyan én neveztem őket, úgy hívják az urakat papírjaikban és a parancsokban, amelyeket rájuk vonatkozóan kézhez vettem. Így hívják őket a periratokban, amelyeket függőben levő ügyükben vezetnek, s körülményeik szerint most önmagukat is így nevezik. Ennél jobban már nem kell értened a dolgot.

József gyors mérleget csinált. A forgó gömbre gondolt, a felülre, amely visszatér, és ismét fölemelkedik a fordulatnál, a pólus és ellenpólus cserélődésére, a körforgásra gondolt. “Akit gyűlöl az isten”, az nem volt más, mint Mer-szu-Ré, “Akit szeret az isten”; és “Utálatos Thébében”, az “Kedves Thébében”, Nefer-em-Véze volt. Potifár barátsága folytán pedig eléggé tájékozott volt Fáraó udvarában és a Merimat-palota barátai között, hogy emlékezzék: Mer-szu-Ré és Nefer-em-Véze - díszítő címzésekkel különben egészen elborított - neve volt Fáraó legfőbb süteménykészítőjének, a fősütőnek, ki a “menfei herceg” címet viselte, és a tálalóasztalok írnokai fölött álló elöljárónak, a főpohárnoknak, “Abodu grófjának”.

- Azoknak valódi neve - mondta -, akiket kezedre adtak, nyilván így hangzik: “Mit eszik az én uram?” és “Mit iszik az én uram?”

- No jó, no jó - felelte a kapitány. - Neked csak egy csücsköt kell mutatni, és mindjárt az egész köpönyeg a tiéd, vagy azt hiszed, hogy a tiéd. Tudd, amit tudsz, és ne kérdezz a közelebbiekről.

- Mi történhetett? - kérdezte mégis József.

- Hagyd ezt! - válaszolta Mai-Szahme. - Azt mondják - szólt, miközben félrenézett -, hogy krétadarabokra akadtak Fáraó kenyerében, és legyeket találtak a jóságos isten borában. Hogy az ilyesmi a legfelsőbbre hárul, s hogy vizsgálati állapotba helyezik őket az efféle állapotnak megfelelő néven, azt magad is gondolhatod.

- Krétadarabokat? Legyeket? - ismételte József.

- Napkelte előtt - folytatta a kapitány - erős fedezettel hozták őket hajón, amely gyanús jelét hordta orrán és vitorláján, és szigorú, noha tisztességes megőrzés végett átadták őket az eljárás idejére, míg kiderül bűnösségük vagy ártatlanságuk. Kellemetlen, felelős ügy. A keselyűházikóban helyeztem el őket, tudod, itt jobbra a hátsó falnál, amelynek széttárt szárnyú keselyű van az ormán, és éppen üres... mindenesetre üres, nincs az ő igényeiknek megfelelően berendezve, ott ülnek kora reggel óta némi keserű sör mellett egy-egy közönséges katonaszéken, s a keselyűház semmi más kényelmet nem nyújt. Nehéz ügy ez, és senki meg nem mondhatja, hogyan végződik, vajon hamarosan halottszínűre válnak, vagy a jóságos isten őfelsége ismét fölemeli fejüket. Ennek a bizonytalanságnak megfelelően kell velük bánnunk, és eddigi rangjukat bizonyos korlátok között s különben lehetőségeink szerint számba venni. Téged teszlek inasukká, aki naponta egyszer vagy kétszer utánuk néz, s inkább csak a forma kedvéért, kívánságaik iránt érdeklődik. Ilyen uraknak legfontosabb a forma, és ha csak érdeklődsz is kívánságaik iránt, már megkönnyebbülnek, az aztán már kevésbé fontos, hogy a kívánságaikat teljesítik-e. Benned van elég tapintat és savoir vivre - mondta egy akkád kölcsönszóval -, hogy érintkezzél velük, s egyrészt előkelőségüknek, másrészt gyanússáguknak megfelelően kezeld őket. Az én hadnagyaim vagy túlságosan gorombák, vagy túlságosan alázatosak lennének. És az irányelv: megtartani a helyes középutat. Véleményem szerint komor színezetű tiszteletadás lenne helyénvaló.

- A komorságnak - mondta József - nem vagyok éppen ura és mestere. A tiszteletadás talán kissé gúnyos színezetű lehetne.

- Úgy is jó - felelte a kapitány -, mert ha így érdeklődsz kívánságaik iránt, mindjárt észreveszik, hogy ez inkább tréfa, s hogy természetesen itt nem kapják meg azt, vagy csak jelképesen, amihez szokva vannak. Az bizonyos, hogy nem maradhatnak ülve a katonaszékükön a puszta házikóban. Két fekvőhelyet kell nekik beállítani fejtámasztóval, s ha nem két, hát egy karosszéket lábvánkossal, hogy legalább fölváltva beleülhessenek. Továbbá, te kell hogy vezírük légy: “Mit eszik az én uram?” és vezírük: “Mit iszik az én uram?”, és igényeiket félig-meddig teljesítsed. Ha libasültet kívánnak, adj nekik roston sült gólyát. Ha kalácsot kívánnak, adj nekik édesített kenyeret. S ha bort kérnek, kapjanak egy kevés szőlőlevet. Minden tekintetben közepes előzékenységet kell mutatnod, és a jelképességre helyezned a súlyt. Menj most mindjárt hozzájuk, és tégy náluk valamilyen színezetű tiszteletadással látogatást. Holnaptól kezdve tedd meg ezt minden reggel és este.

- Hallom és engedelmeskedem - mondta József, s lement a toronyból a fal melletti keselyűházikóhoz.

Az ott álló őrök fölemelték előtte tőrüket, és paraszti arcukkal rávigyorogtak, mert kedvelték. Aztán eltolták az ajtó elől a nehéz fareteszt, és József belépett az urakhoz, akik gyomrukra hajolva ültek támlátlan székükön a ház üres kockájában, és kezüket fejükre kulcsolták. Kifinomult módon üdvözölte őket, nem olyan cikornyásan, mint valamikor Hor-Vaztól, a nagy kapu írnokától látta, de a divatnak megfelelően, miközben karját feléjük emelte, és mosolyogva kifejezést adott a szokásos kívánságnak, hogy érjék el Ré életkorát.

Az urak, amint meglátták, fölugrottak, és kérdésekkel és panaszokkal árasztották el.

- Ki vagy te, ifjú? - kiáltották. - Jóban jársz vagy rosszban? De csakhogy erre jársz! Csakhogy egyáltalában itt jár valaki! Viselkedésed jól nevelt, amiből arra lehet következtetni, hogy finom érzékkel átlátod helyzetünk lehetetlenségét, elviselhetetlenségét, tarthatatlanságát! Tudod-e, kik vagyunk mi? Megmondták neked? Menfe hercege, Abodu grófja vagyunk, Fáraó legfőbb cukrászati felügyelője és az, aki tálalóasztala első írnokának is felette áll, vezér-pincemestere, aki a legnagyobb alkalmakkor nyújtja neki poharát: a sütők sütője, a főpohárnok és a szőlőfürt ura a borág díszében! Világosan érted ezt? Ebben az értelemben jössz hozzánk? El tudod képzelni, hogyan éltünk mi? Kertes villákban, ahol mindent kékkő és zöldkő borít, s ahol dunnák közt aludtunk, miközben válogatott szolgák vakargatták talpunkat. Hová legyünk ebben a veremben? Ide tettek minket a pusztaságba, ahol hajnal óta ülünk lakat alatt, és senki sem törődik velünk! Átkozott Cavi-Ré! Semmi, semmi sincs itt! Nincs egy tükrünk, egy borotvánk, nincs festékesládikánk, nincs fürdőszobánk, nincs árnyékszékünk, úgyhogy szükségleteinket magunkba kell fojtanunk, holott az izgalom még jobban serkenti őket, és fájdalmakat állunk ki: mi, a főpék, a szőlőlomb ura! Képes a te lelked átérezni állapotunk égbekiáltó voltát? Azért jössz, hogy megszabadíts bennünket, és fölemeld fejünket, vagy csak azért, hogy kilesd, végsőkig ért-e már nyomorúságunk?

- Magas uraságok - felelte József -, nyugodjatok meg! Jóban járok, mert a kapitány szája és adlátusa vagyok, ő bízott meg az áttekintéssel. Ó jelölt ki inastoknak, aki parancsaitok iránt érdeklődik, és mivel uram jóságos, nyugodt férfiú, választásából az én saját érzületemre is következtethettek. Fejeteket nem tudom fölemelni, ezt csak Fáraó teheti, amint ártatlanságtok tisztázódik, és tisztelettudóan fölteszem, hogy sértetlen, s így tisztázódni fog...

Itt megszakította szavát, és várt egy keveset. Mindketten arcába néztek: az egyik pityergősen gyászban úszó, de azért bátor szemecskével, a másik kitágult, üveges tekintettel, amelyben hazugság és félelem kergetőzött.

Nem úgy volt, mint ahogy várni lehetett volna, hogy a pék liszteszsákhoz, a pohárnok viszont szőlőtőkéhez hasonló. Ellenkezőleg, a pohárnok volt a potrohos; kicsi és hájas volt, és ábrázata tűzpiros a homlokán simára húzott fejkendő szárnyai között, melyek előtt elálltak vaskos, kőgombokkal ékesített fülei. Kerek arcán, amelyen most sajnos borosta meredt, látszott, hogy beolajozva és megborotválva vidáman szokott ragyogni - s még a jelenlegi rémület és szomorúság sem olthatta ki egészen a pincemester arcán a vidámság alapvonását. A fősütő ellenben hozzá képest hosszú volt és hajlott nyakú; arca fakónak látszott, noha talán csak a másiké mellett, és mert mélyfekete paróka koszorúzta, amely alól kikandikáltak a széles fülönfüggők. De nem lehetett félreismerni a pék arcának határozottan alvilági vonásait: hosszúkás orra kissé ferdén állt, és szája is féloldalt ferdén elvastagodott és megnyúlott; ott kellemetlenül lecsüngött, és szemöldökei között sötét, szorongató átok ült.

Nem kell azt hinnünk, hogy József a gondjára bízottak arculatának különböző jellegét, olcsó részrehajlással az egyiknek derűje iránt éppoly olcsó idegenkedéssel a másiknak végzet ülte kifejezésével szemben, észrevette volna. Műveltsége és jámborsága arra indította, hogy mindkét jelleg jegyeit, a vidámakat és az aggályosokat egyaránt, ugyanazzal a sorstisztelettel szemlélje, sőt az iránt a jelenség iránt, amelyen a föld alatti aggályosság fejeződött ki, még több belső udvariasságot tanúsítson, mint a kedélyesség képviselője iránt.

Különben az urak szép redőzetű és tarka szalagcsokrokkal gazdagon díszített udvari ruháit az utazás összegyűrte és elpiszkította; de magas hivatalának jelvényeit mindegyik viselte még: a pohárnok arany szőlővesszőből font gallért, a sütő melldíszt aranykalászokból, amelyek sarló alakban hajoltak meg.

- Nem én vagyok az - ismételte József -, aki fejeteket fölemelheti, sem a felügyelő. Amit mi tehetünk, mindössze annyi, hogy tőlünk telhetőleg kissé csökkentjük a helyzet kellemetlenségét, amelybe a sötét végzet juttatott benneteket, s meg kell értenetek, ez éppen azzal kezdődött el, hogy az első órákban mindennek híján voltatok. Mert ezentúl legalább egynek és másnak lesztek híján, és a tökéletes nélkülözés után ezt kellemesebbnek fogjátok érezni, mint mindent, ami a tiétek volt, amikor még örömolajjal kentétek magatokat, s amit ez a szűkös hely sohasem is nyújthat nektek. Látjátok tehát, Abodu grófja és Menfe hercege, milyen jó szándékkal történt, hogy eleinte olyan ridegen bántak veletek. Egy óra sem telik belé, és két, mindenesetre egyszerű ágyat állítunk itt föl. A támlátlan székek mellé egy karosszéket kaptok, amelyet fölváltva használhattok. Egy borotva is rendelkezésetekre fog állni, sajnos, csak kőből való - amiért előre is elnézést kérek -, s a kapitány maga készít egyfajta igen jó, fekete, de zöldesbe játszó szemfestéket, amelyből ajánlásomra szívesen és nyugodtan ad át nektek bizonyos mennyiséget. Ami a tükröt illeti, ismét csak a legjobb szándékkal történt, hogy eddig nem kaptatok, mert sokkal jobb lesz, ha a tükör majd megtisztogatott képeteket mutatja, nem pedig a mostanit. Szolgátoknak, akin magamat értem, van egy meglehetősen tiszta réztükre, amelyet szívesen odakölcsönöz tartózkodástok idejére, ami így is, úgy is csak rövidre szabott lehet. Kellemesen érint majd benneteket, hogy kerete és fogója az élet jelképét mutatja. Továbbá a házikó jobb oldalán mindennap lemosathatjátok magatokat vízzel, erre a célra két őrt állítok ide, baloldalt pedig testi szükségleteiteknek tehettek eleget, ami jelenleg nyilván a legsürgősebb.

- Pompás - mondta a pohárnok. - Pillanatnyilag és tekintve a körülményeket, igazán pompás! Ifjú, úgy jössz te, mint a pirkadat az éjszaka után és mint hűsítő árnyék a nap heve után! Légy boldog! Jó egészséget! Sokáig élj! A szőlőfürt ura üdvözöl! Vezess minket balra!

- De hogy érted azt - kérdezte a sütő -, hogy “így is, úgy is”, kapcsolatban itt-tartózkodásunkkal, és hogy rövidre szabott?

- Ezt úgy értem - felelte József -, hogy “mindenesetre”, “feltétlenül” vagy “egészen bizonyosan”. Efféle biztatót értettem.

És ezzel elköszönt az uraktól, miközben a pék előtt még némileg nagyobb tiszteletadással hajolt meg, mint a pohárnok előtt.

Később visszajött a nap folyamán, ostáblát hozott nekik szórakozásul, és érdeklődött, hogy ízlett az étel, amire többé-kevésbé olyan értelemben feleltek, hogy “no, istenem!”, és libasültet szerettek volna, József pedig valami hasonlót, roston sült vízimadarat ígért, hozzá holmi kalácsfélét, amilyet a szűkös hely nyújthat. Továbbá engedélyt kaptak, hogy a keselyűlak előtti udvaron, őrizet alatt, óraszám célba lőhetnek és kuglizhatnak, ha úgy tetszik. Szépen megköszönték, s megkérték, mondjon köszönetet a kapitánynak is nyájas rendelkezéseiért, hogy a kezdet teljes sivársága után a kényelem némi jelzését most oly kellemesnek érzik, s mivel nyomban bizalmukba fogadták Józsefet, beszéddel és panasszal tartották maguknál, ameddig csak lehetett eznap és a következő napokon is, valahányszor megjelent, s hogylétük és parancsaik iránt érdeklődött - csak éppen, hogy minden beszédességük ellenére éppoly szemérmes tartózkodással és zárkózottsággal hallgattak ittlétük okai felől, mint aminőt a felügyelő tanúsított első közlései alkalmával.

Különösen gonosztevő-nevük okozott nekik szenvedést, s nem tudták eléggé kérni inasukat, hogy azt ne higgye, mintha ez bármilyen értelemben is igazi nevük volna.

- Nagyon tapintatos tőled, Uzarszif, kedves ifjú - mondották -, hogy nem nevezel bennünket ezeken az abszurd neveken, amelyeket ránk akasztottak, s amelyek alatt ide őrizetbe helyeztek. De nem elég, hogy nem veszed őket ajkadra, hanem bensőleg s magadban sem szabad minket így nevezned, s inkább arról kell meggyőződve lenned, hogy nemcsak nem hívnak bennünket ilyen tisztességtelenül, hanem éppen ellenkezőleg. Ez már nagy segítség lenne számunkra, mert amúgy is nagyon aggaszt a veszély, hogy ezek a visszás nevek, mivel kitörölhetetlen tussal írva valósággal ott állanak papírjainkban és periratainkban, lassacskán csakugyan valósággá válnak, és úgy fognak bennünket hívni mindörökké!

- Hagyjátok ezt el, magas uraságok - felelte József -, ez csak átmenet, s alapjában kímélet a célja, hogy az átmeneti állapotban álneveket adjanak nektek, s a valóságost ne leplezzék le az iratok. Így bizonyos mértékben nem is vagytok azok, akiknek neve a papírokban és a vádiratokban áll, s azok is alig, akik itt ülnek, hanem “Isten gyűlöltje” és “Thébe szemete” azok, akik nélkülözéseiteket szenvedik, nem pedig ti.

- Ah, hiába, mi vagyunk azok, akik szenvedünk, még ha inkognitó is - siránkoztak az urak vigasztalhatatlanul -, gyöngédségedben magad is azokkal a szép címekkel és kitüntetésekkel nevezel meg bennünket, amelyekkel az udvarnál fölruháztak: menfei főméltóságnak, a kenyér fejedelmének nevezel minket finomságodban és a nagy szőlőpréselő ünnepi eminenciájának. De tudd meg, ha még nem tudod, hogy mindezektől a nevektől megfosztottak bennünket, mielőtt idehoztak őrizetbe, és hogy gyakorlatilag oly mezítelenül állunk itt, mint mikor a katonák vízzel locsolnak a házikó jobb oldalán. Ez idő szerint nem maradt meg belőlünk más, csak “Söpredék” és “Isten gyűlöltje” - ez a szörnyűséges!

És sírtak.

- De hogyan lehetséges - kérdezte József, s félrenézett, mint a kapitány tette szégyenlős nyilatkozatai közben -, hogyan lehetséges s hogyan történhetik meg ilyesmi a világban, hogy Fáraó ellenetek fordult, mint egy felső-egyiptomi leopárd és mint a háborgó tenger, s szívéből homokvihar tört ki, mint a keleti hegységben, olyannyira, hogy egyik napról a másikra kicsöppentetek kegyéből, s idehurcoltak hozzánk, a gyanú fogságába?

- Legyek - zokogott a pohárnok.

- Krétadarabok - mondta a fősütő.

És közben ők is szégyenlősen félrenéztek, mindegyik más irányban. De a házikóban nem sok menekvés akadt három szempár számára, és a tekintetek véletlenül találkoztak és szétrebbentek, hogy akárhova menekültek is, véletlenül ismét összeakadjanak - nyomasztó játék, amelynek József távozásával akart véget vetni, mivel látta, hogy mást nem húzhat ki belőlük, mint “legyek”-és “krétadarabok”. De azok nem akarták elengedni, hanem beszéddel tartották vissza, amely a rájuk szakadt gyanú tarthatatlanságáról próbálta őt meggyőzni, és annak a képtelenségéről, hogy őket Medzsed-szu-Rének és Bin-em-Vézének hívják.

- Most kérlek téged, derék kánaáni ifjú, kedves héber - mondta a pohárnok. - Halld és lásd, hogyan volna lehetséges ez, és mi közöm lehet nekem, kinek neve Kedves-és-vidám-Thébében, ilyesmihez? Képtelenség az egész és minden rendnek ellentmondó; hogy puszta rágalom és félreértés, a dolog lényegéből kiviláglik. Az életlomb főnöke vagyok, és az indás botot viszem Fáraó előtt, mikor ünnepi lakomára indul, ahol Ozirisz vére ömlik. A kiáltó vagyok, aki a botot fejem fölött lengetve “sok szerencsét” és “jó egészséget” és “éljent” kiáltok. A koszorú viselője vagyok, koszorúval fejem körül, koszorúval a habzó serleg körül! Nézd orcámat most, hogy meg van borotválva, jóllehet olcsó késsel! Nem hasonlít a feszülő bogyóhoz, amelyben a nap forralja a szent nedűt? Élek és éltetek, miközben azt kiáltom: “Egészségedre!” és “Sokáig élj!” Úgy festek én, mint aki az istennek ládát szab? Szét szamarához hasonlítok? Ezt az állatot nem fogják az ökörrel együtt eke elé, gyapjút és lent nem szőnek össze a ruhában, a szőlőtőke nem hajt fügét, és ami nem illik össze, az sehol a világon nem illik össze! Kérlek, ítélj a magad eszével, amely ismeri a tételt és ellentételt, az egyiket és az egészen másikat, a lehetségest és a lehetetlent, ítélj, hogy lehetek-e én bűnös ebben a bűnben és részes ebben az egészben!

- Látom - mondta aztán Mer-szu-Ré herceg, a fősütő, miközben félrenézett -, hogy a gróf szavai nem tévesztették el rád hatásukat, cahibeli férfiú, tehetséges ifjú, mert megdönthetetlenek, és ítéletednek szükségszerűen javára kell szólnia. Azért én is igazságosságodhoz fordulok, meg lévén győződve, hogy nem maradsz önmagad mögött világos értelemben, miközben az én esetemet ítéled meg. Mivel belátod, hogy a gyanú, amely reánk, nemes urakra hárul, nem egyeztethető össze a főpohárnoki hivatal szentségével, azt is el kell ismerned, hogy éppoly kevéssé, hogy ne mondjam: még sokkal kevésbé hozható összhangba az én állásom szentségével, amely, ha lehet, még nagyobb. A legrégibb, legkezdetibb, legjámborabb; ha magasabb talán van is, mélyebb nincs. Önmagának netovábbja, mert önmaga netovábbja minden, amit megillet az önmagából levezetett tulajdonságjelző; szent és a legszentebb szentség! Barlang és szakadék, amelybe disznókat űznek áldozatul, és fáklyákat hajítanak alá az őstűz táplálására, amely ott ég melegítő-gyümölcshozó hajtóerőként. Azért én fáklyát hordok Fáraó előtt, és nem a fejem fölött lengetem, hanem komolyan és szertartásosan viszem magam előtt és előtte, ha asztalhoz megy, hogy az eltemetett isten húsát egye, aki a sarló elébe sarjad alulról, az esküt vevő mélységből.

Itt megijedt a pék és fölugrott, szemei egy rándulással még inkább oldalvást fordultak, úgyhogy egészen a sarokba szorultak, az egyik a külső, a másik a belső szemzugába. Gyakran előfordult vele, hogy saját szavai megijesztették, és szerette volna őket visszaszívni vagy megváltoztatni, de még csak jobban beléjük gabalyodott. Mert szavai lefelé irányultak, és nem tudta őket megfordítani.

- Bocsáss meg, ezt nem akartam mondani - kezdte újból. - Nem így akartam mondani, és erősen hiszem, hogy nem értesz félre, okos fiú, kinek világos értelméhez fordulunk ártatlanságunk érdekében. Beszélek, de ha utánahallgatózom szavaimnak, félek, úgy hangozhatnak füledben, mintha gyanúsítottságom ellen olyan nagy és mély ünnepélyességgel tiltakoznék, hogy szinte már kétes színezete van, és ezért nem alkalmas többé a gyanúsítottság cáfolására. Kérlek, szedd össze minden eszedet, és ne tévelyedj arra a véleményre, hogy a bizonyíték túlságosan erős volta hatástalanná rontja a bizonyítékot, vagy éppen az ellenkezőjének bizonyítékává teszi! Borzasztó lenne és ítéleted egészségére veszedelmes, ha ilyen gondolatra jutnál! Nézz rám, ha én nem is nézek rád, hanem bizonyítékaimra tekintek. Én bűnös? Én belekeveredhetem efféle ügybe? Nem vagyok-e nagymestere a kenyérnek, szolgája a tévelygő anyának, aki fáklyával keresi lányát, a gyümölcshozónak, mindentadónak, melegítőnek, zsendítőnek, aki az elbódító vért visszautasította és a lisztes italnak adta az elsőséget, aki az embereket búzamaggal és az árpa magjával megajándékozta, s először törte meg hajlított ekével a rögöt, hogy a szelídebb eledellel szelídebb erkölcs is sarjadjon ki belőle, mert azelőtt az emberek a nád gumóját falták, vagy egyik a másikat? Az övé vagyok, és szent vagyok számára, aki a szérűn szétválasztja a magot a pelyvától a szélben, és elkülöníti a tisztest a tisztességtelentől, a törvényhozóé, aki megteremti a jogot, és megfékezi az önkényt. Fontold meg hát ésszerűen, hogy részese lehetek-e én ily sötét ügynek! Mondj ítéletet e képtelenség alapján, amely nem éppen azon alapszik, hogy az ügy sötét, mert a jog, mint a kenyér, ugyancsak a sötétség ügye, és az ölhöz van kötve, amely lenn van, ahol a bosszuló istennők lakoznak, úgyhogy a szent törvényt az istennő kutyájának lehetne nevezni, annál is inkább, mert a kutya csakugyan szent állata, s ebből a szempontból tekintve engem is, aki szintén szent vagyok előtte, kutyának lehetne nevezni...

Itt megint borzasztóan megijedt, szemgolyóit az ellenkező zugokba vetette, és hangsúlyozta, hogy ezt nem akarta, vagy nem így akarta mondani. De József mindkettőjüket megnyugtatva kérte, hogy hagyják ezt, és ne izgassák föl magukat feleslegesen. Nagyon értékeli, mondotta, és nagyon megtisztelő ránézve, hogy ügyüket előadták neki, vagy ha nem is ügyüket, legalább az okokat, hogy miért nem lehet ez az ő ügyük. De még kevésbé az ő ügye, hogy bíróvá tolja fel magát felettük, ő csupán inasukul van kirendelve, aki parancsaik után érdeklődik, amint ezt megszokták. Természetesen ugyanígy megszokták, hogy ezeket a parancsokat teljesítsék is, ami sajnálatára többnyire nem áll módjában. De legalább félig-meddig mégis úgy van, ahogy megszokták. S megkérdezte, részesülhet-e a szerencsében, hogy útjára magával vigye az urak valamely parancsát?

Nem, mondották szomorúan, nem tudnak semmit; semmiféle parancs nem jut eszükbe, ha úgyis tudják, hogy nincs foganatja. De hát miért siet úgy? Inkább mondaná meg nekik, mit gondol, meddig fog húzódni ügyük vizsgálata, s meddig kell még kibírniok ebben a lyukban.

Azonnal megmondaná pontosan, felelte, ha tudná. De érthető módon nem tudja, és csak gyanítása alapján tehet hozzávetőleges számítást; azzal a megállapítással és nem kötelező eredménnyel, hogy legföljebb s legalább egészében harminc és tíz napig fog tartani, amíg eldől a sorsuk.

- Ó, milyen sokára! - panaszkodott a pohárnok.

- Ó, milyen hamar! - kiáltott föl a sütő, de azonnal rettenetesen megijedt kiáltása miatt, és erősködött, hogy ő is azt akarta mondani: “Milyen sokára!” A pohárnok pedig gondolkozott, és megjegyezte, hogy József számvetése és kalkulációja csakugyan helytálló; mert hiszen megérkezésüktől számítva harminc és hét és három nap múlva lesz Fáraó szép születésnapja, s ez tudvalevően a kegyelem és ítélet napja, amelyen minden valószínűség szerint róluk is döntenek.

- Erre tudtommal nem gondoltam - felelte József -, és kalkulációm nem azon alapult, csak olyan sugallat volt. De mivel most kiderül, hogy éppen erre az időpontra esik Fáraó nagy születésnapja, ebből is láthatjátok, hogy amit mondtam, máris kezd beteljesedni.

A mardosó féreg

Ezzel távozott, fejét csóválva két gondozottja és “ügyük” fölött, amelyről akkor már többet tudott, mint amennyit elárulhatott. Mert a két országban senkinek sem volt szabad elárulnia magát és vakmerően többet tudni valamiről, mint amennyit üdvösnek tartottak; de azt mégsem lehetett megakadályozni, hogy a veszedelmes ügyet, bármilyen sűrűn burkolták is fölülről a körülírások és eltussolások, “legyek” és “krétadarabok” és fölismerhetetlenné tevő nevek, mint “Isten gyűlöltje” és “Vezet szennye” felhőjébe, csakhamar az egész birodalomban széltében-hosszában ne tárgyalják, és hamarosan mindenki, még ha az előírt fordulatokat használta is, tájékozva volt róla, hogy mi rejlik a kicsinyítések és szépítgetések mögött: a történet borzalmassága ellenére sem nélkülözte a népszerűséget, hogy ne mondjuk: ünnepélyes jelleget, mert ismétlésnek és visszatérésnek, röviden, valami ősrégen megalapozott és jól ismert esemény megjelenésének látták.

Teketória nélkül kimondva: Fáraó életére törtek - jóllehet az agg isten őfelsége napjai nyilvánvalóan amúgy is meg voltak számlálva, és, mint tudjátok, hajlandóságát, hogy a nappal ismét egyesüljön, sem a könyvesház varázslói és testismerői, sem az Út Istárja nem akadályozhatták meg, amelyet testvére és sógora az Eufrátesz mellől, Tusratta, Hanigalbat és Mitanni-ország királya küldött neki szíves gondoskodással. De hogy a “Nagy Ház”, Szi-Ré, a nap fia és koronák ura, Neb-ma-Ré-Amenhotep öreg és beteg volt, s alig kapott már levegőt, nem szólt az ellen, hogy életére törjenek, hanem, ha úgy tetszik, inkább emellett szólt, bármily borzalmasnak kell is természetesen tekintenünk a vállalkozást.

Ugyanis mindenki tudta, hogy eredetileg maga Ré, a napisten volt a két ország királya, vagy inkább a földnek és minden lakójának uralkodója, s a legfenségesebb áldásfényben uralkodott ifjúi, érett férfiúi és késő férfiúi éveiben, sőt jó darabig még kezdődő és előrehaladó aggkorában is. Csak amikor már nagyon elaggott, és isteni fenségéhez az öregség fájdalmas alkalmatlanságai és fogyatkozásai közeledtek, még ha ékes formában is, akkor látta jónak lemondani a földről, és visszavonulni a magasságba. Mert csontjai lassacskán ezüstté váltak, húsa arannyá, haja pedig valódi lápisz lazulivá, ami nagyon szép formája az aggkori elmerevedésnek, de mégis mindenféle gyötrelemmel és betegséggel jár, amelyek ellen maguk az istenek is ezerféle gyógyszert iparkodtak kitalálni, de hiába, mert az ilyen magas kor elezüstösödése, elaranyosodása és elkövesedése ellen nem terem orvosság. De az ősz Ré még ilyen körülmények között is ragaszkodott földi uralmához, holott észrevehette volna, hogy ez, tekintettel aggkori gyengeségére, kezd lazulni, s körülötte vakmerőség, sőt szemtelenség kap lábra.

Főképp Izisz, a sziget nagyja, Ezet, a millióknál csalafintább gondolta, hogy eljött az ő órája. Tudása eget-földet átfogó volt, mint magáé Réé, az elaggott királyé. Csak egyet nem tudott, és tudásának kárára nem ismerhetett meg: ez volt Ré végső és legtitkosabb neve, melynek ismerete hatalmat adott fölötte. Mert igen sok neve volt, amelyek sorjában mind titkosabbak lettek, de azért nem voltak egészen kideríthetetlenek. Csak a legvégsőt és leghatalmasabbat nem fedte föl egyáltalában, és akinek kénytelen lett volna megváltani, az legyőzhette és örökre túlszárnyalhatta, s a legmagasabb tudás hatalmával maga alá vethette volna.

Ezért gondolt ki és teremtett Ezet egy mardosó férget, amelynek Ré arany húsát kellett marnia, hogy a tűrhetetlen fájdalmak, amelyeket a marás okoz, és amelyektől csupán a féreg alkotója szabadíthatja meg, kényszerítsék őt nevének megnevezésére a nagy Ezet előtt. Ahogy kigondolta, úgy meg is valósította. Az öreg Rét marta a féreg, s a fájdalom kényszere alatt nem tehetett egyebet, mint hogy rejtett nevét egymás után leleplezte, reménykedve, hogy az istennő a nagyon elrejtettek egyikével majd csak beéri. De az nem érte be, hanem a végsőkig kizsákmányolta, míg Ré meg nem nevezte a legtitkosabbat is, és így tudásának hatalma tökéletes nem lett fölötte. Ezután nem került semmi fáradságába meggyógyítani; de az öreg csak nyomorúságosan gyógyult, azok közt a határok közt, amelyek közt ilyen aggastyán még gyógyulni képes, s nemsokára az égi pihenőt választotta.

Így hangzott az őstudósítás, amelyet Kémében minden gyerek ismert, s amely amellett szólt, hogy Fáraó ellen kövessenek el valamit, mert állapota ezután túlságosan és szinte megszólalásig emlékeztetett a fáradt istenére. Aki pedig az egykori eseményt különösen és egészen személyesen megszívlelte, az egyik lakója volt Fáraó ágyasházának, annak a zárt és jól őrzött, a Merimat-palotához teljes ékességében csatlakozó pavilonnak, ahová Fáraó néhanapján még mindig átvitette magát, természetesen csak azért, hogy ott őrzött kegyesei egyikének vagy másikának megvakargassa állát, esetleg a harmincmezős ostáblán legyőzze, és közben a többiek illatozó karának táncában, énekében és lantjátékában gyönyörködjék. Nemegyszer éppen azzal a nővel szórakozott az ostábla mellett, aki Izisz és Ré történetét megszívlelte, és arra ragadtatta magát, hogy meg akarja jeleníteni. Nevét megnevezni egyetlen elbeszélés sem tudja, bármily jól ismeri is a történetet egyébként legkisebb részletéig. Kitörölték és kivésték a hagyományból; örök feledés éje borítja. Holott ez a nő annak idején mégis Fáraó egyik kitüntetett mellékkedvence volt, és tizenkét vagy tizenhárom évvel előbb, amikor az isten hébe-hóba még nemzeni méltóztatott, egy fiút szült neki, Noferkaptah nevűt - ez a név fönnmaradt -, aki mint isteni sarj, kiváltságos nevelésben részesült, és anyja, a mellékkedvenc jogosítva volt miatta a keselyűs-süveget viselni - nem olyan csodaszépet, mint maga Teje, a Nagy Királyi Feleség, de mégiscsak arany keselyűs-süveget. Ez és Noferkaptah, az isteni sarj iránt érzett anyai gyöngesége az asszony végzete lett. Mert a süveg arra csábította, hogy összecserélje magát a fortélyos Szettel, és az ezáltal kijelölt gondolatmenetbe belevegyült a becsvágyó majomszeretet drága félsarjacskája iránt, úgyhogy szűk, de fortélyos és az őshíradástól megzavart agyában eltökélte, féreggel maratja meg Fáraót, palotaforradalmat szít, és az amúgy is betegeskedő Hórusz-Amenhotep, a született trónörökös helyébe tulajdon méhének gyümölcsét, Noferkaptaht ülteti a két ország trónjára.

Az előkészületek a merényletre, amelynek célja az volt, hogy a dinasztiát megbuktassa, új korszakot nyisson, és azt a soha meg nem nevezett mellékkedvencet istenanyává emelje, valóban nagyon előrehaladtak már. Fáraó ágyasháza volt a középpont, de a hárem néhány hivatalnokának és a kapuőrség néhány tisztjének útján, akik mohón kaptak minden új dolgon, kapcsolatot teremtettek egyrészt magával a palotával, ahol szépszámú barátot nyertek meg a vállalkozásnak, köztük igen magas állásúakat is, a király egyik első kocsihajtóját, az isten gyümölcsöskamrájának igazgatóját, a zsandárok parancsnokát, a marhanyájak főpásztorát, a balzsamok felügyelőjét a két ország urának kincsesházából és másokat - s másrészt a fővárosi kívülállókkal, akiknek körében az említett tisztek nejei Fáraó kegyencnőinek férfirokonságát szervezték be az összeesküvésbe, és az ő feladatuk volt, hogy Véze lakosságát gonosz beszédekkel föllázítsák az agg Ré ellen, aki már csak aranyból, ezüstből és lápisz lazuliból állt.

Mindent összevéve, hetvenketten voltak az összeesküvők, akik titkon támogatták a tervet: végzetszerűen előírt szám; mert hetvenketten voltak egykor azok az összeesküvők is, akik a vörös Széttel Uzirit a ládába csalták, s ezeknek ismét megvoltak a maguk alapos kozmikus okaik arra, hogy se többen, se kevesebben ne legyenek, mint éppen hetvenketten. Mert ennyi az ötnapos hetek száma, amelyek kiteszik az év háromszázhatvan napját, a szökőnapok nélkül; és hetvenkét napja van az év száraz ötödének, amikor a vízmérő a Kenyéradó legmélyebb állását mutatja, és az isten sírjába hull. Ahol tehát a világban összeesküvés támad, szokásos és szükséges, hogy az összeesküvők száma hetvenkettőre emelkedjék. És ha a merénylet balul üt ki, bizonyosak lehetünk, hogy e szám betartása nélkül még sokkal inkább balul ütött volna ki.

Nos, a mostani balul ütött ki, noha a legjobb minta szerint indult, és minden intézkedés a legnagyobb körültekintéssel történt. A balzsamok felügyelőjének még egy varázsiratot is sikerült Fáraó könyvtárából ellopnia, és adatai alapján bizonyos viaszfigurákat előállítania, amelyek ide és oda csempészve, mágikus zavart és kótyagosságot idéztek elő, s ekként a vállalkozásnak hasznára váltak. Elhatározták, hogy Fáraót kenyérben és borban, vagy egyszerre mindkettőben megétetik, és az ebből keletkező zűrzavart döntő palotaforradalomra használják föl, amelynek s az egyidejűleg a felsővárosban szított lázadásnak következménye az új korszak kikiáltása s Noferkaptahnak, a fattyúcskának a két ország trónjára emelése lett volna. S aztán minden kiderült. Akár mert a hetvenkettő közül valamelyik az utolsó pillanatban pályafutása szempontjából nagyobb előnyt és sírjában szebb ábrázolásokat remélt, ha a hűséget választja, akár mert mindjárt kezdetben egy rendőrségi besúgó férkőzött be a tanácskozásokra: a résztvevők listája, amelyet elég kínos volt olvasni, mivel az isten valódi szívbeli barátainak és az öltözőszoba látogatóinak egész sora volt közöttük, Fáraó elé került - egészében megbízható lista, jóllehet nem egészen ment egyes tévedésektől és összetévesztésektől -, és az ellenintézkedések gyorsan, csöndben és erélyesen megtörténtek. Az ágyasház Íziszét az eunuchok sürgősen megfojtották, fiacskáját Núbia legszélső határára vitték, s az egész terv s minden egyes bűnrészesség kivizsgálására titkos bizottság ült össze, a leleplezettek pedig “az ország szemete” egyetemleges megnevezéssel s hozzá még saját nevük borzalmas eltorzításával különböző őrizetekbe tűntek el, ahol szokatlan körülmények között néztek elébe sorsuknak.

Így Fáraó fősütője és pohárnoka abba a börtönbe került, amelynek József is foglya volt.

József álmot fejt

Amikor pedig harminc és hét napot ültek itt, és József, mint minden reggel, megjelent, hogy éjszakai nyugodalmuk felől érdeklődjék s parancsaikat várja, az urakat olyan kedélyállapotban találta, amely egyszerre volt izgatottnak, nyomottnak és ingerültnek nevezhető. Már kezdték megszokni egyszerű körülményeiket, s fölhagytak a jajgatással: mert nem szükséges, hogy az ember úgy éljen, mint ők éltek, kékkő és zöldkő között, és szolgák vakargassák talpukat, hanem végül is egészen jól megvan egy fürdővel jobb felől és egy árnyékszékkel bal felől s némi céllövő- és bábudöntő-lehetőséggel az urasági szárnyasvadászat helyett. Ma azonban határozottan visszaestek elkényeztetettségükbe, és alighogy József belépett hozzájuk, elárasztották a régi keserves panaszokkal, hogy mennyire híján vannak mindennek, még a legszükségesebbnek is, s hogy itteni életük, bármily becsületesen igyekeztek is megbarátkozni vele, mégiscsak kutyának való élet.

Álmot láttak éjszaka, felelték József részvevő kérdésére, ugyanakkor mindketten, de mindegyik a maga külön álmát; s álmuk a megszólalásig eleven, nagy hatású, felejthetetlen volt, s egészen különös ízt hagyott lelkükben; igazi jelképálom volt mindkettő, homlokukon az “Érts meg jól” jelével, s szinte kiáltottak értelmezésért. Odahaza mindegyiküknek volt saját álomfejtője, tapasztalt szakértői az éjszaka mindenféle szüleményeinek, akik átláttak minden részletén a látomásnak, amely igényt tarthatott a jelentős és jelentő névre, azonkívül föl voltak szerelve a legjobb babiloni, valamint hazai eredetű álomkatalógusokkal és magyarázatokkal, amelyeket csupán föl kellett ütniök, ha maguktól nem értették meg az álom jelentését. Szükség esetén, nehezen megfejthető és eddig elő nem fordult esetekben, az urak összehívathatták a templomi próféták és írástudók konzíliumát, akik egyesült erővel bizonyosan nyitjára jutnak a dolognak. Röviden, minden esetben azonnal, megbízhatóan és úri módon kiszolgálták őket. De most és itt? Íme, álmot láttak, mindegyik a maga külön, feltűnően hangsúlyozott és sajátságosan fűszerezett álmát, amellyel tele van a lelkük, és senki sincs ebben az átkozott veremben, aki megfejtené álmukat és kiszolgálná őket, ahogy megszokták. Nagy nélkülözés ez, sokkal nagyobb, mint a dunnáké, libasülté és szárnyasvadászaté, és tűrhetetlenül megszorított helyzetüket könnyekig érezteti velük.

József meghallgatta őket, és ajakát kissé előretolta:

- Urak - mondotta -, ha kezdetnek vigasztaló számotokra, hogy szomorúságotokban valaki veletek érez, akkor bennem ilyenre találtok. Ezenfelül azonban mindenesetre segíthetnék a hiányon, amely benneteket sért és nyomaszt. Inasnak és gondozónak vagyok mellétek rendelve és úgyszólván mindenesnek, végül is miért ne szolgáljalak ki benneteket álmaitok terén is? Nem vagyok egészen járatlan ezen a területen, sőt azzal dicsekedhetem, hogy az álmokkal bizonyos családias viszonyban állok; ne gondoljátok, hogy a szó helytelen, ellenkezőleg, találó, mert családomban és nemzetségemben mindenkor sokat és példázatosan álmodtak. Atyám, a pásztorkirály egy meghatározott helyen, útközben elsőrangú álmot látott, mely örökre méltóságossá színezte lényét, s amelynek elbeszélését hallani tőle rendkívüli élvezet volt. S magamnak is előző életemben oly sok közöm volt álmokkal, hogy fivéreim között gúnynevet kaptam, amely jóindulatúan célzott erre a sajátosságomra. Már gyakorlatot szereztetek abban, hogy kevéssel beérjétek, mi lenne, ha beérnétek velem, és álmotokat elbeszélnétek nekem, hogy megkíséreljem értelmezésüket?

- No, igen! - mondták. - Szép, szép. Barátságos ifjú vagy és csinos, sőt szép szemeddel oly fátyolosan tudsz a távolba nézni, mikor álmokról beszélsz, hogy csaknem elhisszük képességedet megsegítésünkre. De mindenesetre mégiscsak más álmodni és álmokat értelmezni!

- Ne mondjátok ezt - felelte József. - Ne mondjátok ezt csak úgy! Az álmodás lehet kerek egész, amelyben álom és értelmezés összetartozik, s az álmodó és értelmező csak látszólag kettő és fölcserélhetetlen, valójában azonban fölcserélhető, s mondhatni egy és ugyanaz, mert együtt alkotják az egészet. Aki álmodik, az értelmez is, és aki értelmezni akar, annak előbb álmodnia kell. Ti a felesleges munkamegosztás fényűző körülményei közt éltetek, kegyelmes uraim, te, kenyér hercege és te, főpohárnok, úgyhogy ti álmodtatok, az értelmezést pedig háziprófétáitokra bíztátok. Alapjában és természet szerint azonban mindenki álmának megfejtője, és csak eleganciából szolgáltatja ki magát megfejtéssel. Én elárulom nektek az álmodás titkát: az értelmezés előbbi, mint az álom, és mi már értelmezésből álmodunk. Különben hogyan lehetne, hogy az ember rögtön tudja, ha az értelmező hamisan értelmez, és így kiált: “Hordd el magad, kontár! Másik álomfejtőt akarok, aki igazságot fejt álmomból!” Nohát, kíséreljétek meg velem, és ha kontárkodom, és nem a saját tudomásotok szerint értelmezek, kergessetek el szégyennel és gyalázattal!

- Én nem mesélem el - mondta a fősütő. - Jobbhoz vagyok szokva, és inkább, mint mindenben, ebben is nélkülözök, semhogy hívatlant fogadjak el értelmezőmnek!

- Én elmesélem - mondta a pohárnok. - Mert igazán annyira vágyom már az értelmezésre, hogy beérem az első utamba akadóval, különösen ha ily sokat ígérő-fátyolosan tud nézni, és némileg családias viszonyban áll az álmokkal. Készülj hát föl, ifjú, hallj és értelmezz, de szedd össze magad, mint ahogy nekem is nagyon össze kell szednem magam, hogy álmomhoz megfelelő szavakat találjak, s ne oltsam ki életét elbeszélésemmel. Mert olyan szerfölött eleven és érthető volt, s oly utánozhatatlan fűszerű, és sajnos tudjuk, mennyire megkopik az ilyen álom szavakba foglalva, s csupán múmiája és száraz göngyölege lesz annak, ami volt, amikor álmodtuk, s amikor zöldellt, virágzott és gyümölcsöt hozott, mint a szőlőtő, amely előttem volt ebben az álmomban, s ezzel már el is kezdtem álmom elbeszélését. Mert úgy rémlett, mintha Fáraóval szőlőskertjében lettem volna, és szőlőskertjének íves lugasában, ahol uram pihent. S előttem egy szőlőtő állt, még most is látom, különös szőlőtő volt, s rajta három szál vessző. Érts meg: zöldellt, és emberkézszerű levelei voltak, de noha a lugasban már mindenütt fürtök csüngtek, ez még nem hozott virágot és gyümölcsöt, hanem csak szemem láttára, álmomban. Mégpedig így: szemem előtt nőtt s virágozni kezdett, kedves virágnyalábot dugva ki lombja közt, és három vesszeje fürtöket hajtott, amelyek szemlátomást szélsebesen értek, és bíbor bogyóik feszültek, mint orcáim, és duzzadtak, mint körös-körül egy sem. Ekkor megörültem, és jobb kezemmel szakítottam a fürtökből, mert a balban Fáraó poharát tartottam, amely félig telve volt lehűtött vízzel. Érzéssel facsartam ebbe a bogyók levét, miközben, úgy hiszem, arra emlékeztem, hogy te, ifjú néha egy kevés szőlőlevet facsartál vizünkbe, ha bort parancsoltunk, s aztán a poharat Fáraó kezébe adtam. És ez volt minden - fejezte be csüggedten, csalódva tulajdon szavaiban.

- És ez nem kevés - felelte József, fölnyitva szemét, amelyet csukva tartott, mialatt készséges füllel figyelt. - Ott volt a pohár, és tiszta víz volt benne, és te saját kezűleg facsartad belé a háromvesszős tőke bogyóinak nedvét, és odanyújtottad a koronák urának. Tiszta volt, amit adtál, és nem voltak legyek benne. Értelmezzem?

- Igen, értelmezd! - kiáltotta amaz. - Alig várom!

- Íme a megfejtés - szólt József. - Három vessző: három nap. Három nap múlva tiéd lesz az élet vize, és Fáraó fölemeli fejedet, és leveszi rólad csúfnevedet, úgyhogy “Igaz Thébében” lesz a neved, mint azelőtt, s visszahelyez hivatalodba, hogy a poharat kézbe add az előbbi tiszted szerint, amikor pohárnoka voltál. És ez minden.

- Kitűnő! - kiáltotta a kövér. - Ez kedves, kitűnő, példás értelmezés, soha életemben így még ki nem szolgáltak, és te, kedves ifjú, kimondhatatlan szolgálatot tettél vele lelkemnek. Három vessző: három nap! Milyen kereken kimondtad, te okos!... És ismét “Igaz Thébében”, és az előbbi tisztem szerint, és megint Fáraó barátja! Köszönöm neked, drágaságom, köszönöm, nagyon köszönöm.

És csak ült és sírt örömében.

József pedig így szólt hozzá:

- Abodu grófja, Nefer-em-Véze! Jósoltam neked álmod napján; könnyen tehettem és szívesen tettem. Örülök, hogy örvendetes értelmezést adhattam. Csakhamar körülvesznek téged tisztáztatásod után; itt a szükségben azonban én vagyok az első szerencsétkívánó. Szolgátok és udvarmesteretek voltam harminchét napon át, és leszek még három napig a kapitány rendelete szerint, érdeklődöm parancsaitok iránt, és jelképes kényelmet teremtek, amennyire a körülmények engedik. Eljöttem hozzátok reggel és este a keselyűházba, és Isten angyala voltam számotokra, ha szabad magam így kifejeznem, kinek keblén kiönthettétek fájdalmatokat, és aki megvigasztalt benneteket a szokatlan miatt. Felőlem azonban ti nem sokat kérdeztetek. Holott én sem e lyuk számára születtem, s nem is magam választottam tartózkodóhelyül, hanem idejutottam, nem tudom, hogyan, s bebörtönöztek mint királyi rabszolgát és fegyencet olyan bűnért, ami csak félrecsavarás Isten előtt. Lelketek jobban tele volt saját fájdalmatokkal, semhogy sok érzéketek és érdeklődéstek lehetett volna az enyém iránt. Mégse felejts el engem és szolgálataimat, főpohárnok-gróf, hanem emlékezz meg rólam, ha uraságodban ülsz majd, mint azelőtt! Említs meg Fáraó előtt, és figyelmeztesd, hogy itt ülök puszta félrecsavarás folytán, és emelj szót értem, hogy vezessen ki kegyelmesen ebből a tömlöcből, ahol nem szívesen vagyok. Mert már mint gyermeket hazámból ideloptak, igenis, ideloptak alá Egyiptom országába, és ideloptak alá ebbe a verembe, és olyan vagyok, mint a hold, ha egy rosszindulatú szellem megállítaná pályáján, hogy ne futhassa útját ragyogva, testvérei, az istenek elébe. Megteszed értem, főpohárnok-gróf, és meg fogsz említeni?

- Hogyne, hogyne, természetesen! - kiáltott a kövér. - Megígérem neked, hogy a legelső alkalommal megemlítelek, ha ismét Fáraó előtt állok, és megemlítelek újra és újra, ha szelleme nem fogadja be szavam azonnal! Disznóság lenne, ha nem emlékeznék meg rólad és nem emelnék szót javadra, mert akár te loptál, akár ideloptak, nekem mindegy, kell hogy megemlítselek, s kell hogy kegyelmet nyerj, mézes szavú ifjú! - És átölelte Józsefet, és megcsókolta ajkát és mindkét orcáját.

- Úgy látszik - mondta a hosszú -, itt egészen feledésbe merül, hogy én is álmodtam. Nem tudtam, héber, hogy ilyen ügyes értelmező vagy, különben nem utasítottam volna el kisegítő szolgálatodat. Most már hajlandó vagyok, hogy elmeséljem álmomat, amennyire ez szavakba foglalható, te pedig értelmezd. Készülj föl, és halld!

- Hallom - felelte József.

- Amit álmodtam - kezdte a sütőmester -, ez volt, a következő. Azt álmodtam... no nézd, milyen tréfásan történt álmomban, mert hogy kerülhetek ilyen helyzetbe én, Menfe hercege, aki valóságosan sohasem dugja fejét a sütőkemencébe, hogyan illik hozzám, hogy mint holmi pékinas és mint kifli- és pereckihordó... no de mindegy, lám, álmomban csak mentem, és fejemen három süteményeskosarat vittem, egyiket a másik fölött, olyan laposakat, szépen egymásba rakva, s mindegyik meg volt töltve mindenféle péksüteménnyel a palota pékműhelyéből, s a legfelsőben szabadon hevertek a Fáraónak sült étkek, a lepények és perecek. Akkor madarak jöttek szárnyaló szárnnyal, karmukat hátrahúzva röptükben, előrenyújtott nyakkal és dülledő szemmel, és károgtak. És ezek a madarak szemtelenül lecsaptak, és megvámolták a fejemen levő ételt. Szabad kezemet föl akartam emelni s azzal legyezni a kosarak fölött, hogy elijesszem a csürhét, de nem sikerült, kezem bénultan csüggött alá. És ők belevagdostak, és körülöttem köröztek, s átható, rohadt madárszaguk volt... - Itt a pék szokása szerint megijedt, elsápadt, és mosolyogni próbált kellemetlen szájszögletével. - Azaz - mondotta -, azért nem kell sem a madarakat és bűzüket, sem csőrüket és dülledt szemüket túlságosan ocsmánynak képzelned. Éppolyan madarak voltak, mint a többi, és ha azt mondtam: belevagdostak - nem emlékszem pontosan, hogy ezt mondtam-e, de meglehet -, az csak kissé elevenebben választott szó volt, hogy álmomat érzékeltessem. Csipkedtek, kellett volna mondanom. A madarak belecsipkedtek a kosaramba, mert nyilván azt gondolták, őket akarom etetni, hiszen a legfelső kosár a fejemen nem volt befedve és nem volt kendővel letakarva... röviden, minden nagyon természetesen játszódott le ebben az álmomban, azzal a kivétellel, hogy én, Menfe hercege személyesen vittem fejemen a péksüteményt, és mindenesetre még azzal, hogy nem sikerült legyeznem, de talán nem is akartam, mert tetszettek nekem a vendégeskedő madarak. És ez volt minden.

- Most értelmezzem? - kérdezte József.

- Ahogy tetszik - felelte a sütő.

- Három kosár - szólt József - három nap. Harmadnap múlva Fáraó kivezet ebből a házból, és fölemeli a te fejedet, amennyiben fára szögez és karóra, amely egyenesen áll ott, és a te húsodat leeszik rólad a madarak. És, sajnos, ez minden.

- Mit beszélsz! - kiáltott a sütő, leült és arcát kezébe rejtette, s gyűrűs ujjai között könnyek buggyantak elő. József azonban vigasztalta, mondván:

- Ne sírj túlságosan, nagyméltóságú pék, és te se ússzál örömkönnyekben, koszorú mestere! Hanem mindketten fogadjátok méltósággal sorsotok úgy, ahogy van, ami rátok vár, és ahogy beteljesedik! A világ is kerek és egész, van benne felül és alul, jó és rossz, de nem kell fölfújni ezt a kettősséget, mert alapjában az ökör olyan, mint a szamár, és fölcserélhetők és együtt alkotják az egészet. Láthatjátok a könnyeken, amelyeket mindketten ontotok, hogy a különbség nem olyan nagy, urak, köztetek. Te, szentséges éljenkiáltó, ne bizakodjál el, mert te csak úgyszólván vagy jó, és azt hiszem, ártatlanságod abban áll, hogy a rossz nem is kísértett meg, mivel fecsegő vagy, és nem bíztak meg benned, úgyhogy nem szereztél tudomást a rosszról. Nem is fogsz megemlékezni rólam, ha uraságodba visszakerülsz, noha megígérted, megmondom előre. Vagy csak nagyon későn fogod megtenni, amikor már az orroddal ütközöl emlékezetembe. Ha akkor megemlékezel rólam, emlékezzél rá, hogy előre megmondtam, nem fogsz megemlékezni rólam. Te pedig, pékmester, ne essél kétségbe! Mert azt hiszem, te csak azért esküdtél össze a rosszal, mivel ebben láttad a tiszteletreméltóan előírtat, és összecserélted a jóval, ahogy az bizony megesik. Lásd, te az istené vagy, amikor az alul van, és társad az istené, amikor az felül van. De istené vagytok mindketten, a fölmagasztalás csak fölmagasztalás, még ha Uziri kereszt- és általfáján is, amelyen egyszer egy szamarat láttak, annak jeléül, hogy Szét és Ozirisz egyugyanaz.

Így beszélt Jákób fia az urakhoz. Három nap múltán pedig, miután álmukat értelmezte, elszállították őket a tömlöcből, s mindkettőnek feje fölemeltetett, a pohárnoké dicsőségre, a sütőé gyalázatra, mert keresztfára szögezték. A pohárnok pedig tökéletesen elfelejtette Józsefet, mert nem szeretett a tömlöcre gondolni, és ennélfogva őrá sem.

MÁSODIK FEJEZET: AZ ELHÍVATÁS

Neb-Nef-Nezem

E történetek után József még két évig maradt a börtönben és a második veremben, hogy elérje a kort, és harmincéves legyen, mielőtt kihúzzák onnan roppant sietséggel, sőt lélekszakadva, mivel most maga Fáraó volt az, aki álmodott. Mert két év múlva Fáraó álmot látott - mindjárt két álmot; de mivel lényegében egyik ugyanaz volt, mint a másik, nyugodtan mondhatjuk, hogy Fáraó álmot látott, mindegy, nem ez a fontos - a fődolog és a kiemelendő mozzanat inkább az, hogy ha itt Fáraót mondunk, a szónak nincs többé - személyes vonatkozásban nincs többé - ugyanaz az értelme, mint az időben, amidőn a pék és a pohárnok álmodták jósálmaikat. Mert mindig Fáraót mondunk, és mindig van Fáraó; egyúttal azonban jön és megy is, mint ahogy a nap mindig van, de ugyancsak jön és megy; és közben, azaz csakhamar azután, hogy József gondozottainak, a két úrnak feje ellentétes módon fölemeltetett, Fáraó éppen ment és jött - és ezzel arra célzunk, amit József mind elmulasztott, mialatt a bórban és a tömlöcben ült, vagy aminek csak gyönge visszhangja jutott el hozzá a mélybe: a trónváltozásra tudniillik, egy világnap szomorú elmúltára és ujjongó fölkelésére az új kornak, amelytől az emberek szerencsés fordulatot reméltek, jóllehet az előbbi is, a földi lehetőségekhez képest, igen szerencsés volt, s amelytől azt várták, hogy most már a jog elűzi a jogtalanságot, és “a hold igazán el fog jönni” (mintha már eddig is nem jött volna el igazán), röviden, hogy mostantól kacagás és ámulat lesz az élet - ami elég ok volt az egész nép számára, hogy heteken át ugrándozzék és igyék, persze a zsákruhában és hamuban töltött gyászidő letelte után, amit azonban mégsem képmutató illendőségből, hanem a régi kor letűntén érzett őszinte gyászból tartottak. Mert konfúzus lény az ember.

Épp annyi évig, mint amennyi napot főpohárnoka és cukrászati felügyelője töltött Cavi-Rében, azaz negyvenig uralkodott, építkezett és ragyogott Amun fia, Thutmózisz és a mitannibeli királylány fia, III. Neb-ma-ré-Amenhotep Nimmuriában, akkor meghalt és egyesült a nappal, miután utoljára még arra a bizonyos szomorú tapasztalatra tett szert a hetvenkét összeesküvővel, akik a ládába akarták csalogatni. Most anélkül is ládába került, persze csodálatos, színarany szögekkel kivert ládába, sózva és aszfaltozva, borókaolajjal, terpentinnel, cédrusgyantával, stiraxszal és masztixszal az örökkévalóság számára tartóssá téve és négyszáz rőfnyi vászonpólyába göngyölve. Hetven napig tartott a művelet, amíg az Ozirisz elkészült, és egy ökröktől vont aranyszánon, amelyen az evezős hajó volt elhelyezve, ezen viszont az oroszlánlábú, baldachinnal fedett ravatal, elindult, elöl tömjénezőkkel s vízszórókkal, hátul a látszólag teljesen megtört kísérettel, sokszobás és minden kényelemmel fölszerelt Örök Lakása felé, melynek ajtaja előtt istentiszteletben részesítették, tudniillik a “szájfelnyitást” hajtották végre a Hórusz-borjú lábával.

A királynét és az udvart már nem falazták be vele együtt a sokszobás lakásba, hogy a halott mellett éhen vesszenek és elporladjanak; rég elmúltak az idők, amikor ezt szükségesnek, vagy akár csak illendőnek tartották, a szokás feledésbe ment, és mindenütt divatját múlta - miért? Miért fordultak ellene, és miért volt most minden lélektől idegen? Nyakig álltak az ősiségben, és buzgón varázsoltak, a felséges tetem minden testnyílását bajhárító amulettekkel tömték tele, és rendíthetetlen körülményességgel hadarásztak a borjúlábeszközzel. De az udvart befalazni - nem, erről szó sem volt, ezt már nem csinálták; nemcsak hogy vonakodtak tőle, és nem találták többé szépnek, ami egykor szép volt - tudni sem akartak róla, hogy valaha tartották a szokást és szépnek gondolták, és sem az egykor befalazottak, sem a befalazók nem is gondoltak rá. Nyilván nem illett már a jelen nap világához, nevezzük ezt akár későinek, akár korainak - és ez nagyon érdekes. Sokan talán az ó-szépségűben, az elevenen befalazásban látják az érdekeset. De sokkal érdekesebb, hogy egy napon a szokás általános, hallgatólagos, sőt öntudatlan közmegegyezéssel egyszerűen nem jön többé számba.

Az udvari emberek ott ültek, fejüket térdükre hajtva, és az egész nép gyászolt. De azután fölemelkedett az ország a néger határoktól a torkolatokig és sivatagtól sivatagig, hogy ujjongva köszöntse az új időszámítást, amely nem ismeri többé a jogtalanságot, és amely alatt a hold igazán eljön; az új napnak rivalgó üdvözlésére emelkedett föl, egy kedves-csúnyácska fiúnak, aki, ha jól számolták, alig tizenöt éves volt, amiért is Teje, az isten özvegye és Hórusz-anya egy darabig még kezében tartja helyette a gyeplőt; s trónra lépésének és Felső- és Alsó-Egyiptom koronájával való megkoronázásának nagy ünnepségére, amelyet részben a thébéi nyugati palotában celebrálnak roppant aprólékossággal, részben, legszentebb részleteiben, Per-Mont koronázóvárosban, ahová az ifjú Fáraó és anyja a “Két ország csillaga” nevű mennyei bárkán nagy pompával, díszkísérettel vonult egy darabon a folyón fölfelé, a partok ujjongásának közepette. Amikor innen visszatért, címe így hangzott: “Erős harci bika, a két istennő kedvence, nagy király Karnakban; aranysólyom, aki fejére tette a koronákat Per-Montban; Felső- és Alsó-Egyiptom királya; Nefer-heperu-Ré-Vanré, azaz: szép alakú ő, aki az egyetlen s akinek ő az egyetlene; a nap fia, Amenhotep; Thébé isteni uralkodója, hosszan tartó, mindörökké élő, akit szeret Amun-Ré, az ég ura; főpapja a szemhatáron ünneplőnek, neve erejénél fogva: Tűz, amely Atonban van.”

Így hívták az ifjú Fáraót megkoronázása után, és amint József és Mai-Szahme megállapították, ez a sorozat fáradságos egyezség eredménye volt, hosszú és szívós tárgyalásoknak az Atum-Ré nyájas napértelme felé hajló udvar és Amun féltékenyen ránehezedő templomi hatalma között, amely néhány mély meghajlást ért el a hagyomány ura előtt, de csak a háromszög csúcsán levő On urának tett világosan átcsillanó engedményének ellenében, úgyhogy a királyi gyermek még Ré-Horahte nagy látnokává is szentelődött, s a hagyományellenes tanulságos nevet, “Atón”-t is beleszőtte címeinek uszályába... Anyja, az isten-özvegy az ő erős harci bikáját, aki mindenhez inkább hasonlított, mint ehhez az állathoz, röviden “Meni”-nek szólította. A nép azonban, úgy hallotta József, más nevet adott neki, finom és finomkodó nevet. “Neb-nef-nezem”-nek hívta, “Az édes lehelet urá”-nak - nem lehet megmondani határozottan, miért. Talán mert tudták róla, hogy szerette kertje virágait, és szívesen ásta orrocskáját illatukba.

József tehát elmulasztotta mindezeket a dolgokat, és elmulasztott minden, ezzel összekötött örömmámort vermében, s hogy Mai-Szahme katonáinak szabad volt három napon át berúgniuk, ez volt minden, ami az események szelét elhozta fogságába. Nem volt jelen, s úgyszólván nem élt ezen a földön, amikor a nap változott, a holnap mává és ezzel a holnap legmagasabbja a ma legmagasabbjává lett. Csak annyit tudott, hogy ez megtörtént, és verme mélységéből figyelt a legmagasabbra. Tudta, hogy Neb-nef-nezem gyermeki házastestvére, megint mitannibeli hercegnő, akit még atyja kért meg számára levélben Tusratta királytól, nyugatra távozott, alighogy rendeltetésének helyét elérte - nos, az efféle távozásokat megszokta Meni, az erős harci bika. Körülötte mindig sok volt a haláleset. Testvérei mind meghaltak, részben még az ő születése előtt, részben már életében, közöttük egy bátyikó is, és csak egy későn született húgocskája maradt, de az is oly erős hajlamot árult el nyugat felé, hogy alig került szem elé. Ő maga sem olyannak látszott, mint akinek mindig és örökké élni kell, a homokkő és mészkő képmások szerint ítélve, amelyeket Ptah tanítványai készítettek róla. De mivel nagyon sürgős volt, hogy a napnemzedéket továbbplántálja, mielőtt ő is el találna menni, még Nebmaré-Amenhotep életében újra megházasították: egy egyiptomi nemes gyermekkel, Nofertitivel, aki most az ő Nagy Felesége és a két ország úrnője lett, és akinek ő a “Nefernefruatón”, azaz “Minden szépségnél szebb Atón” ragyogó melléknevet adományozta.

Már ezt a nászünnepet is, amelynek alkalmával ujjongtak a partok, elmulasztotta József odalenn, de tudott róla, és figyelt az ifjú legmagasabbra. Például hallotta Mai-Szahmétól, kapitányától, aki hivatalosan megtudott egyet-mást, hogy Fáraó, alighogy fejére tette Per-Montban a koronákat, anyja engedélyével parancsot adott egy karnaki Ré-Horahte-Atón-ház építésének legnagyobb gyorsasággal való befejezésére, amelyet már nyugatra távozott atyja megkezdett, és mindenekelőtt a templom nyílt udvarán egy rendkívülien nagy obeliszk emelésére, magas alépítményen kockakövekből, melynek a háromszög csúcsán levő On tanaihoz csatlakozó napértelme nyilvánvaló szembeszállás volt Amunnal. Nem mintha Amunnak elvi kifogása lett volna más istenek szomszédsága ellen. Az ő nagysága körött sok ház és szekrény volt még Karnakban: Ptahé, a körülgöngyölté, Miné, a meredőé, Montué, a sólyomé és másoké; és Amun nemcsak jóakarattal tűrte szolgálatukat a közelében, hanem Egyiptom isteneinek sokfélesége éppenséggel értékes és fontos volt hagyományőrző szelleme előtt - persze azzal a feltételezéssel, hogy ő, a dús, király mindenek felett, az istenek királya, és azok időről időre meglátogatják, amivel szemben ő is kész volt illő alkalommal visszaadni a látogatást. De látogatásról itt nem lehetett szó, mert a parancsban előírt nagyszekrényben és a napházban nem lett volna képmás, kivéve az obeliszket, amely azzal fenyegetett, hogy fennhéjázóan magas lesz, és úgy tett, mintha még a piramisépítők korában éltek volna, amikor Amun kicsi és Ré nagyon nagy volt, és mintha azóta nem Amun fogadta volna magába Rét, úgyhogy Amun-Ré lett, az istenek birodalmi istene és királya, akik között mellesleg, a maga területén és a maga módján, mindenesetre még Ré-Atum is fönnállhatott, vagy inkább hagyományőrzően, fönn kellett állnia - de nem fennhéjázó értelemben és nem úgy, hogy új istenként, Atón néven, elvonatkoztatással emelje magát a többi fölé, ami csak magát Amun-Rét illette volna meg, vagy helyesebben őt sem, mert elvonatkoztatni egyáltalában illetlen volt, és meg kellett nyugodni abban a tényben, hogy Amun a király Egyiptom isteneinek ősi sokfélesége fölött.

Az udvarnál azonban már Nebmaré király alatt divatos módon sokat elmélkedtek, és sok üres spekulációt szőttek, és, úgy látszik, ez a szokás most elharapózott. Az ifjú Fáraó rendeletet bocsátott ki, és az obeliszkemelés emlékére kőbe is vésette, amely okoskodó iparkodást árult el, hogy a napistenség lényegét új és hagyományellenes módon határozza meg, mégpedig oly élességgel, amely már csavarosság volt: “Él - így hangzott a rendelet - a két fényhely Ré-Hórusza és fényhelyén »Su« néven ujjong, amely Atón.”

Ez homályos volt, jóllehet világosságról volt szó, és nagyon világos szeretett volna lenni. Bonyolult is volt, noha egyszerűsítés és egységesítés volt a cél. Ré-Horahte, egyik isten Egyiptom istenei között háromalakú volt: állati, emberi és égi. Képe emberi kép volt sólyomfejjel, amelyen a napkorong állott. De mint égitest is hármas volt, amint az éjből született, amint férfiasságának zenitjén állt, és amint meghalt nyugaton. A születés, a halál és az újjászületés életét élte, halálba tekintő életet. De akinek fülei voltak a hallásra és szemei a kövek jegyeinek olvasására, az megértette, hogy Fáraó tanító üzenete az isten életét nem így akarta fölfogni, nem mint jövést és menést, keletkezést, elmúlást és ismét keletkezést, nem mint a halálra épített s ezért fallikus életet, sőt egyáltalában nem mint életet, amennyiben az élet mindig a halálra épül, hanem mint tiszta létet, mint változatlan, kelésnek és múlásnak alá nem vetett forrását a fénynek, amelynek képéből az ember és a madár ezentúl eltűnik, s csak tiszta, életet sugárzó napkorong marad meg Atón néven.

Értették vagy nem értették, mindenesetre falun és városban izgatottan beszéltek róla olyanok is, akiknél megvoltak az előfeltételek, hogy nyilatkozhassanak, és olyanok is, akiknél ezek az előfeltételek tökéletesen hiányoztak, úgyhogy csak fecsegtek. József verméig elhatott a fecsegés: még Mai-Szahme katonái is fecsegtek, és még a fegyencek is a bányában, amint lélegzethez jutottak, és annyit mindnyájan megértettek, hogy a parancs bosszúság Amun-Rének, mint a nagy obeliszk is, amit az orra elé építenek, s mint Fáraó messzemenő rendelkezései is, melyek az elvonatkoztató névmeghatározással voltak kapcsolatban, és csakugyan nagyon messze mentek. Így az a negyed, amelyben az új naptemplom épült, “A nagy Atón fényessége” nevet kapta; s híre ment, hogy magát Thébét, Vezetet, Amun városát ezentúl “Atón fényessége városának” fogják nevezni, amiről aztán a végtelenségig sokat fecsegtek. Még a haldoklók is Mai-Szahme kórházpajtáiban utolsó erejükkel erről beszéltek - nem is szólva azokról, akik csak csipkés-leprában vagy szemrühességben szenvedtek, úgyhogy a kapitány nyugalmi rendszere komoly veszélybe került.

Az édes lehelet ura, úgy látszott, nem tudott betelni, és hajszolta ügyét, azaz: a tanulságosan szeretett isten ügyét, vagyis a templom építését, olyan sietséggel és sürgősséggel, hogy Jebutól, az Elefántok Szigetétől le a Deltáig minden kőfaragót mozgósítottak. És ez a nagyarányú buzgólkodás mégsem volt elegendő, hogy Atón házát olyan építménnyé tegye, ami az Örök Lakásokat megilleti. Fáraó annyira sietett, és annyira hajtotta a türelmetlenség, hogy lemondott azoknak a gondosan megfaragandó és nehezen szállítható nagy tömböknek alkalmazásáról, amelyekből az istensírokat építették, és parancsot adott, hogy a változatlan fény templomát kézből kézbe dobható kis kövekből emeljék föl, minek folytán sok habarcsra és kőtömítőre volt szükség, hogy a falakat kisimítsák a mélyített és festett ábrázolások számára, amelyeknek mindenütt ott kellett ragyogniuk. Amun gúnyolódott ezen, amint általában hallani lehetett.

Az események így Jákób jelen nem levő fiához akként szivárogtak le, hogy Mai-Szahme robotbányáját is igen erősen igénybe vette fáraó sietős építkezése, és Józsefnek gyakran ott kellett lennie felügyelőbotjával, s vigyáznia, hogy a csákány és repesztőék szüntelenül kézben legyen, s a kapitány kellemetlenül cikornyás leveleket ne kapjon a hivataloktól. Egyebekben tovább élte elviselhető börtönéletét Cavi-Rében a nyugodt kapitány oldalán, s ha az élet egyhangú is, mint ennek beszéde, de várakozással terhes. Mert sok várnivaló volt, közelebbi és távolabbi - elsősorban közelebbi. Az idő eltelt, ahogyan telni szokott, az ismert módon, amelyet sem gyorsnak, sem lassúnak nem lehet mondani; mert lassan telik, különösen ha várakozásban élünk, és mire odafigyelünk, már el is múlott. Ott élt tehát, amíg anélkül, hogy tulajdonképpen sok ügyet vetett volna rá, harmincéves nem lett. Akkor eljött a lélekszakadva-sietés és a szárnyas követ napja, egy nap, amely talán megtanította volna Mai-Szahmét a megrettenésre, ha amúgy is nem várta volna mindig, hogy különös dolgok érik Józsefet.

A futár

Ívelt lótuszorrú és bíborvitorlás bárka érkezett - repült könnyűségében, minden oldalán öt evezős hajtotta, s a királyság jelével volt megjelölve: egy futárhajó Fáraó háziflottillájából. Elegánsan kikötött Cavi-Ré kikötőhelyén, és egy ifjú ugrott le róla, könnyű és karcsú, mint a gyorshajó, amely hozta, arca sovány, lába hosszú, inas. Melle gyorsan zihált a gyolcs alatt, lélekszakadva lihegett, vagy legalább így látszott, azaz úgy tett, mintha így volna. Mert a lihegésre nem volt igazi ok, hiszen hajón tette meg az utat és nem futva; színlelt és tüntető, kötelességszerű lihegés volt. Mindenesetre azután oly gyorsasággal futott vagy repült Cavi-Ré kapuin és udvarain át, miközben rövid, cseppet sem hangos s az őröket mégis bénult döbbenetbe ejtő kiáltásokkal minden föltartóztatást elhárított, szabad utat tört, s azonnal és feltétlenül a kapitányt követelte - tehát: olyan gyorsan futott vagy repült a citadella felé, amerre utasították, hogy karcsúsága ellenére a színlelt lihegés válhatott valóságossá. Mert az aranylemezből készült kis szárnyak, amelyeket hátul a szandálján és süvegén viselt, természetesen nem röpítették komolyan, csupán gyorsaságának külső jelei voltak.

József, aki az írószobában foglalatoskodott, nagyon jól észrevette ezt az érkezést, futást és röpülést, de nem méltatta figyelemre akkor sem, amikor figyelmeztették rá. Tovább böngészte az iratokat az irodafőnökkel, míg egy zsoldos, maga is lélekszakadva, be nem rohant, s át nem adta az utasítást, hogy hagyja ott a legfontosabbat is, s azonnal jelenjék meg a kapitány előtt.

- Megyek - mondotta, azonban a kezében tartott papirost mégis végigböngészte az írnokkal, mielőtt, természetesen nem lassú, de nem is nagyon sietős léptekkel - talán mert készült rá, hogy nemsokára egyáltalán nem illik hozzá semmiféle gyors és könnyed mozgás - a kapitányhoz ment a toronyba.

Mai-Szahme orrhegye kissé elfehéredett, mikor József belépett a gyógyszertárszobába, sűrű szemöldökét a szokottnál kissé magasabbra húzta, és kerek ajka nyitva állt.

- Itt vagy hát - mondta halkan Józsefnek. - Már előbb itt kellett volna lenned. Halld hát! - És kezével a szárnyas emberre mutatott, ki mellette állt, vagy tulajdonképpen nem állt, vagyis nem állt nyugodtan, hanem karja, feje, válla és lába annyira mozgásban volt, hogy szinte egy helyben ide-oda futkosott, hogy lélegzetet vegyen, vagy inkább lélegzetét veszítse. Néha lábujjhegyre is emelkedett, mintha el akarna repülni.

- A te neved Uzarszif? - kérdezte halkan és sietős szóval, miközben közel fekvő, gyors szemét Józsefre szögezte. - A kapitány segéde vagy, aki felügyel, és akinek gondjára voltak bízva a keselyűházikó bizonyos lakói két esztendővel ezelőtt?

- Én vagyok az - mondta József.

- Akkor velem kell jönnöd, ahogy vagy - felelte amaz, és tagjait gyorsabban kezdte mozgatni. - Fáraó első fullajtára vagyok, gyorsfutár vagyok, és futárhajóval jöttem. Haladéktalanul hajóra kell szállnod velem, hogy az udvarhoz vigyelek, mert Fáraó elé kell állnod!

- Nekem? - kérdezte József. - Hogyan lehet az? Túlságosan kicsiny vagyok én ahhoz.

- Kicsiny vagy nem, ez Fáraó szép akarata és parancsolata. Lélekszakadva adtam át kapitányodnak, és lélekszakadva kell követned a hívást.

- Ebbe a börtönbe tettek engem - válaszolta József -, mindenesetre fonák módon, s úgyszólván ide alá loptak engem. Én pedig robotos vagyok itt, és ha kötelékeim nem is láthatók, azért megvannak. Hogy mehetnék én ki veled ezeken a falakon és kapukon át a futárhajóra?

- Ez mind semmit sem számít - hadarta a fullajtár - a szép parancsolattal szemben. A parancs mindezt egy pillanat alatt szétfújja a levegőbe, és egyszeribe széttépi kötelékeidet. Fáraó csodálatos akaratával szemben semmi sem állhat meg, de légy nyugodt, több mint valószínűtlen, hogy te megállhatsz előtte, s több mint valószínű, hogy csakhamar visszahoznak ide, robotoló helyedre. Te sem leszel okosabb, mint Fáraó legnagyobb tudósai és varázslói a könyvesházból, és nem fogod megszégyeníteni a látnokokat, jósokat és álomfejtőket Ré-Horahte házából, akik a napévet föltalálták.

- Isten titka, hogy velem van-e, vagy nincs - felelte József. - Álmodott valamit Fáraó?

- Nem kérdezni, hanem felelni vagy itt - mondta a futár -, és jaj neked, ha nem tudsz. Mert akkor nyilván mélyebbre zuhansz, mint csupán ebbe a tömlöcbe vissza.

- Miért kell ilyen próbára tétetnem - kérdezte József -, és miképpen tud rólam Fáraó, hogy szép parancsolatát utánam küldte ide alá?

- Megneveztek és megemlítettek téged, és rád mutattak a zavarban - felelte a futár. - Majd útközben közelebbit is megtudhatsz. Most lélekszakadva kell engem követned, hogy haladéktalanul Fáraó elé állhass.

- Vezet messze van - mondta József -, és messze van Merimat, a palota. Akármilyen gyors a futárhajód, futár, Fáraónak várnia kell, míg akarata teljesül, és elébe állok próbára, úgyhogy talán el is felejtette már szép parancsolatát, mire megérkezem, és többé nem tartja szépnek.

- Fáraó közel van - vetette ellen a futár. - A világ szép napjának úgy tetszik, hogy a háromszög csúcsán levő Onban süssön; a “Két ország csillaga” nevű bárka odavitte. Néhány óra alatt gyorshajóm célba illan-villan velünk. Induljunk, elég a szóból.

- De előbb meg kell nyiratkoznom és jobb ruhát vennem, ha Fáraó elé akarok állni, s előtte helyem megállni - mondta József. A fogságban ugyanis saját haját viselte, s ruhája durvább fajtájú, nagyon közönséges vászon volt. A futár azonban így felelt:

- Az a hajón is megtörténhet, mialatt illanunk-villanunk. Mindenről gondoskodtam. Ha azt hiszed, hogy az egyik cselekvés és sietség miatt halasztódhat a másik, s nem kell mindent egy markolással összefogni az időben, hogy takarékoskodjunk vele, nem tudod, mi az, lélekszakadva teljesíteni Fáraó szép parancsolatát.

Ekkor az elhívatott az elöljáróhoz fordult, hogy elbúcsúzzék, és “barátjának” nevezte őt.

- Látod, barátom - mondotta -, mint áll a dolog, és mi történik velem három esztendő múltán. Sietve engednek ki a lyukból, és kihúznak a kút mélyéről régi példakép szerint. Ez a gyorsfutár azt gondolja, vissza fogok zuhanni hozzád, de én nem hiszem, s mivel nem hiszem, nem is lesz így. Ezért hát élj boldogan, s fogadd köszönetemet jóságodért és nyugalmadért, amellyel életem szélcsendjét, e vezeklést és sötétséget elviselhetővé tetted, és amiért testvéred lehettem a várakozásban. Mert te Nehbet harmadik megjelenésére vártál, én pedig az én dolgomra vártam. Élj boldogan, még látjuk egymást! Valaki hosszú feledés után megemlékezett rólam, amikor már orrával ütközött emlékezetembe. Én azonban feledékenység nélkül fogok rád gondolni, s ha atyám istene velem lesz, amiben nem kételkedem, hogy meg ne sértsem őt, te is kikerülsz ebből a barlangból és unalomból. Három szép emlékeztetőt hord eszében a te robotos szolgád; a nevük “Elragadtatás”, “Fölemeltetés” és “Magautánhozatás”. Ha Isten fölemel engem - és attól kellene félnem, megsértem őt, ha nem számítanék erre bizonyossággal -, megígérem neked, magam után hozatlak, hogy serkentőbb körülmények közé kerülj, s ne fenyegesse nyugalmadat az álmossággá fajulás veszélye, s kilátásaid is megjavulnak a harmadik találkozásra. Legyen e szó szövetség köztem és közted!

- Mindenesetre köszönöm - mondta Mai-Szahme, és átölelte őt, amit eddig nem volt szabad megtennie, s amit, úgy sejtette, később meg éppen ellenkező okokból nem tehet meg. Csak éppen most, az elvitel órájában volt meg rá a kellő alkalom. - Egy pillanatra - mondotta -, azt hittem, megrettenek, amikor ez a követ befutott. De nem vagyok ijedt, szívem nyugodtan ver, mert hogyan ért volna készületlenül az, amire mindig készen álltam? A nyugalom semmi más, mint hogy az ember mindenre készen áll, s ha eljön, nem ijed meg. Másvalami a meghatódás, a nyugalomban is marad hely számára, s nagyon meghat, hogy te meg akarsz emlékezni rólam, ha uraságodba emelkedsz. Hmunu urának bölcsessége legyen veled! Élj boldogul!

A gyorsfutár, egyik lábáról a másikra szökdécselve, csak éppen azt várta meg, amíg a kapitány befejezi szavait, aztán kézen fogta Józsefet, s lihegő sietséget mutatva, lefutott vele a toronyból, át Cavi-Ré udvarain és kapuin a futárhajóig, beleugrottak, és az csodálatos gyorsasággal azonnal tovaillant velük. S Józsefet a gyorsaság közben a kis kajütpavilon fedele alatt a hátsó fedélzeten nemcsak megnyírták, kifestették és átöltöztették, hanem egy füst alatt még arról is megtudott egyet-mást a szárnyas követtől, ami Onban, a napvárosban történt, és amiért elhozatták őt: a Fáraó ugyanis csakugyan rendkívül fontos álmot látott, de az előhívott próféták tökéletesen cserbenhagyták, aminek következménye nagy zavar s kegyvesztés lett, úgyhogy végül Nefer-em-Véze, a pohárnoki asztal nagymestere szót emelt Fáraó előtt, és megemlítette Józsefet, olyan értelemben, hogy ha valaki, hát ő talán tud a zavaron segíteni, kíséreljék hát meg. Hogy tulajdonképpen Fáraó mit álmodott, azt a követ csak nyilván eltorzított és nagyon zavaros formában tudta előadni, amint a tanácsteremből, ahol a tudósok a nagy vereséget elszenvedték, eljutott az udvari népség fülébe: az isten őfelsége, mondta, egyszer azt álmodta, hogy hét tehén megevett hét kalászt, másodszor pedig azt, hogy hét kalász megevett hét tehenet - röviden olyasmit, ami emberfiának még álmában sem jut eszébe, de Józsefet mégis valamennyire útbaigazította, és gondolatai eljátszottak az élelem, az éhínség és a gondoskodás jelképeivel.

Fény és feketeség

Ami valójában történt, s amiért Józsefet hívatták, ez volt. Egy évvel előbb - a második év vége felé, melyet József a tömlöcben töltött - Amenhotep, e néven a negyedik, tizenhat esztendős s ezzel nagykorú lett, úgyhogy anyja, Teje gyámsága megszűnt, és az ország kormányzása önmagától Nebmaré, a pompázó utódjára szállt. Ezzel véget ért egy állapot, amelyet a nép és minden érdekelt a kora reggeli nap, az ifjú, az éjből született nappal jegyében látott, amikor a ragyogó fiú még inkább fiú, mint férfiú, még az anyához tartozó és az ő szárnya alá búvó, mielőtt férfiúsága teljébe és déli magasságba emelkedik. Ekkor Ezet, az anya visszalép és lemond az uralomról, noha a szülőanyának, az előbbvoltnak, élet és hatalom forrásának minden méltóságát megtartja, s a férfiú is csak az ő fia marad. De átengedi neki a hatalmat; s most a fiú gyakorolja az anyáért, mint előbb az anya a fiúért.

Teje, az anyaistennő, aki már azokban az években uralkodott s őrizte az országok életét, amikor férje Ré elöregedésében osztozott, levette álláról Uziri befont szakállát, amelyet hordott, mint Hatsepszut, az anyakeblű Fáraó, és átadta ifjú napfiának, akinek arcához nem kevésbé különösen illett, mint anyjáéhoz, ha nagyon ünnepélyes alkalmakkor fölkötötte - tehát olyan alkalmakkor, amikor egyidejűleg kényszerült farkosan megjelenni, azaz: hátul sakálfarkat erősíteni kötényéhez, ezt az állati jelképet, amely valamely elfeledett, de a homályban megőrzött és szentnek tartott ősokból a király rég megszabott ornátusához tartozott, és amelyről az egész udvar tudta, hogy az ifjú Fáraó gyűlöli, mert gyomrára kedvezőtlenül hatott az ősfarok viselése, és őfelségét hajlamossá tette az émelygésre, s ilyenkor igen sápadt, mondhatni zöldes lett - ami azonban azokhoz a rohamokhoz tartozott, melyeknek egészsége enélkül is, önmagától és az ősfarok nélkül is ki volt téve...

Minden észlelet arra vall, hogy a királyi hatalom átruházását a szülőanyáról a fiúra az a kétség kísérte, vajon nem lett volna-e jobb az átadást elhalasztani vagy egyáltalában eltekinteni tőle, és az ifjú napot egyszer s mindenkorra a szárny védelmében meghagyni. Maga az istenanya is táplálta ezt a kételyt, legfőbb tanácsadói is táplálták, és egy hatalmas, kit már ismerünk, még szította: Beknehonsz, a szigorú, Amun nagy prófétája és első házipapja. Nem mintha ő a korona szolgája lett volna, és esetleg, mint számos elődje valósággal tette, a vezírnek, az országkormányzás fejének hivatalát a főpapéval egyesítette volna. Már Nebmaré király, III. Amenhotep indítattva érezte magát, hogy az egyházi és a polgári hatalmat kettéválassza, és világi embereket nevezett ki Észak és Dél vezírévé. De mint az államisten szája, igényt tarthatott az anyakirályné fülére, aki köteles udvariassággal hajlította azt oda, noha jól tudta, hogy politikai versengés hangja az, aminek odatartja. Férje elhatározásában, hogy a veszedelmesen egyesítettet kettéválassza, határozott része volt neki is; mert szükségesnek látta, hogy a nagy tekintélyű karnaki kollégium hatalmának gátat emeljen, s elejét vegye olyan túlsúlynak, amely nem tegnap óta fenyegetett, s amelynek elhárítása a régmúltból örökölt királyi feladat volt. Hogy Thutmózisz, Meni öregapja ígéret-álmot látott a szfinx lábánál, és megszabadította őt a homoktól, miközben az őskori óriásszobor urát, Harmahisz-Heper-Atum-Rét atyjának nevezte, akinek koronáját köszönheti, mint ahogy mindenki megértette, és József is nyilván rájött értelmére, nem volt egyéb, mint ennek az elhárításnak hieroglifikus körülírása, a politikai önrendelkezés vallási megerősítése. És senki figyelmét nem kerülte el, hogy az új csillagistenségnek, Atónnak kialakítása, amely már Thutmózisz fiának udvaránál megkezdődött, és amellyel az unoka gondolatai oly szeretettel foglalkoztak, arra irányult, hogy föloldja Amun-Ré erőszakos kapcsolatát a nappal, amelynek általánosérvényűségét köszönhette, és túlságos hatalmát helyi nagysággá, Vezet városistenségévé fokozza le, ami ama politikai sakkhúzás előtt volt.

A világ egységének félreismerése volna, ha vallást és politikát gyökeresen különböző fogalmaknak tartanánk, amelyeknek egymáshoz semmi közük, s nem is szabad, hogy legyen, úgyhogy az egyik értéktelenné és hamissá silányulna, ha a másiknak bélyege ütődnék rá. Valójában cserélgetik ruhájukat, mint Istár és Tammúz hordják fölváltva a fátyolruhát, és a világegység az, ami megszólal, ha egyik a másik nyelvén beszél. Más nyelveken is szól még, például Ptah műveinek, az ízlés, ügyesség és világdísz alkotásainak nyelvén, s ezt egészen önmagáért valónak tekinti, amely a világegységből kiesik, s amelynek a valláshoz és politikához nincs semmi köze, éppoly ostobaság volna. József nagyon jól tudta, hogy az ifjú Fáraó - egészen a saját szakállára és anyjának tanácsadó segítsége nélkül - féltő, sőt féltékeny gondot fordított az alkotó világdíszítés ügyére, mégpedig pontos összefüggésben azzal az erőfeszítéssel, amelyet annak szentelt, hogy Atón istent valóságában és tisztaságában elgondolja - és hogy ezen a területen nem riadt vissza a hagyomány megváltoztatásától és csodálatos meglazításától sem, ami véleménye szerint megfelelt szeretett istene kívánságainak és érzelmeinek. Ez nyilvánvalóan szívügye volt, amelyet önmagáért űzött, s a maga meggyőződése szerint arról, ami a képek világában igaz és vidító.

De azért e világnak ne lett volna köze valláshoz és politikához? Emberemlékezet óta, vagy amint Kéme fiai szerették mondani: évmilliók óta a képek világát szentül kötelező, s ha úgy vesszük, mindenesetre némileg merev törvények szabályozták, amelyeknek őriző ura Amun-Ré volt az ő kápolnájában, vagy helyette nagy tekintélyű papjai. A törvényeknek e bilincseit lazítani vagy éppenséggel teljesen megoldani egy új igazság és vidámság kedvéért, amelyet Atón isten Fáraónak kinyilatkoztatott, fejbe kólintás volt Amun-Ré számára, mert a vallás és politika, aminek ura volt, oldhatatlanul összefüggött bizonyos megszentelt kép-érzülettel. Fáraó lázító tanaiban az alkotás módjáról a világegység a szépérzék nyelvét beszélte, egyik nyelvet azok közül, amelyeken kifejezi magát. Mert a világ egészével és egységével van dolga mindig és minden ponton az embernek, akár tud róla, akár nem.

Amenhotep, a királyfiú számára, aki nyilván tudott róla, a világegész szemmel láthatólag kissé túlságosan sok volt; erői túlságosan finomultak voltak hozzá, nehezen viselte súlyát. Gyakran volt sápadt és zöldes, akkor is, ha nem kényszerült fölvenni a farkot, és olyan fejfájás gyötörte, hogy a szemét nem tudta nyitva tartani, és egyre-másra hánynia kellett. Ilyenkor kénytelen volt napok hosszat sötétben feküdni - ő, aki mindennél jobban szerette a fényt, atyjának, Atónnak cirógató-életetadó kézben végződő sugarait, az égnek ezeket az arany kötelékeit a földdel. Természetesen aggodalomkeltő volt, hogy egy uralkodó királyt minden pillanatban akadályozhattak efféle rohamok reprezentációs kötelességei teljesítésében, amilyenek például: áldozatok bemutatása és felavatások, de még nagyjainak és előadó tanácsosainak fogadásában is. Sőt mi több: sohasem lehetett tudni, hogy e kötelességek teljesítése közben, szemtől szembe nagyjaival és tanácsosaival, vagy éppen az összesereglett nép szeme láttára hirtelen mi történik vele. Megeshetett, hogy Fáraó, hüvelykujját a másik négy közé szorítva s szemgolyóját a félig zárt pillák alatt elforgatva, kínos önkívületbe esik, amely nem tartott ugyan sokáig, de az éppen folyó tárgyalást vagy tanácskozást mindenesetre zavaró módon megszakította. Ő maga ezeket az eseteket úgy magyarázta, hogy atyja, az isten kísérti meg hirtelen, s nem is félt tőlük, inkább bizonyos vágyakozó várakozással nézett elébük. Mert Atón szép és igazi természete felől hiteles tanításokkal és kinyilatkoztatásokkal gazdagodva tért vissza a napvilágra belőlük.

Nem lehet tehát sem csodálni, sem kétségbe vonni annak az elhatározásnak mérlegelését, hogy a bekövetkezett nagykorúság után továbbra is beárnyékolja az éjszakai szárny az ifjú napot reggeli állapotában. Ez az elhatározás azonban mégsem érlelődött meg. Amun érvei ellenére végül is elutasították. Sok ok szólt ugyan mellette, de még több ellene. Nem volt tanácsos megvallani a világ előtt, hogy Fáraó beteg, vagy annyira beteges, hogy a kormányzást nem tudja gyakorolni; ez nem vált volna a felségesen uralkodó napnemzetség javára, és az országban, valamint az adófizető kerületekben veszedelmes félreértéseket idézhetett volna elő. Amellett pedig Fáraó betegségének olyan jellege volt, amely nem tűrte, hogy a további gyámkodásra elegendő okot lássanak benne: szent jellege, s ez népszerűségét inkább emelhette, mint károsíthatta, s nem is gyámolítására kerestek okot benne, hanem Amun ellen használták ki, akinek titkos szándéka, hogy a kettőskoronát tollas fejdíszével egyesítse, s önmagát emelje dinasztiává, mindenek hátterében ott leselkedett.

Ezért az anyai éjszaka nappali férfiasságának teljes hatalmát átengedte a fiúnak. A legpontosabb megfigyelés azonban arról tudósít, hogy maga Amenhotep nagyon megoszlott érzelmekkel fogadta az eseményt: nemcsak büszkeséget és örömet, hanem szorongást is érzett, és egészében véve talán szívesebben maradt volna a szárny alatt. S egy külön okból is szinte borzalommal várta nagykorúságának napját: ez az volt, hogy Fáraó uralkodása kezdetén, mint legfelsőbb hadúr, hagyományos módon személyesen vezetett fosztogató hadjáratot Ázsiába vagy a néger földre, amelynek dicsőséges befejezése után ünnepélyesen fogadták a határon, ő pedig visszatérve a fővárosba, az erős Amun-Rének, aki Cahi és Kús fejedelmeit lába alá vetette országaikban, nemcsak a zsákmány legzsírosabb részét hozta áldozatul, hanem egy fél tucat, lehetőleg magas rangú és szükség esetén mesterségesen magas rangra emelt foglyot is saját kezével lemészárolt.

Azonban “Az édes lehelet ura” képtelennek érezte magát erre az egész ceremóniára, és amint szó esett róla, vagy csak rá is gondolt, rángatózó arca elsápadt és elzöldült. Utálta a háborút, amely lehetett Amun ügye, de nem “Atón atyámé”, aki ama szent és aggasztó önkívületek egyikében kifejezetten mint “a béke ura” mutatkozott meg inkább fiának. Meni nem tudott sem kocsin-paripán hadba vonulni, sem fosztogatni, sem Amunt a zsákmányból megajándékozni, sem fejedelmi vagy állítólag fejedelmi foglyokat előtte lemészárolni. Nem tudta és nem akarta mindezt még jelképesen és látszatra sem megcselekedni, és nem volt ínyére, hogy a templomok falán és a kapuk alján ábrázolják, amint a magas harckocsiról nyilával a rémült ellenségre lő, vagy amint egyik kezével egész csapatukat ragadja üstökön, s a másikkal meglengeti fölöttük a szétzúzó buzogányt. Mindez számára, azaz: istene számára és ezért az ő számára is elviselhetetlen és lehetetlen volt. Az udvar nagyjai tisztában lehettek avval, hogy a trónra lépési fosztogató hadjárat nem fog létrejönni semmi esetre sem, s végül is szép szavakkal kell megkerülni. Közölni lehetett például, hogy a földkerekség országai körös-körül enélkül is oly alázattal hevernek Fáraó lába előtt, s adóik oly pontosan s oly bőségben áradnak, hogy minden hadjárat fölösleges, s Fáraó éppen azzal akarja megdicsőíteni uralomra lépését, hogy semmi efféle nem fog létrejönni. És így is történt.

De Meni érzelmei e könnyítés után is vegyesek maradtak nappalba lépésekor. Nem titkolta maga előtt, hogy mint egyeduralkodónak a világegésszel, teljes terjedelmében és minden nyelvével és nyelvjárásával együtt kell közvetlenül foglalkoznia, holott azelőtt módjában állt, hogy csak egy bizonyos és belsőleg előnyben részesített szemszögből, a vallásiból vegye szemügyre. Földi gondoktól nem zaklatva, kertjének virágai és idegen fái alatt álmodozhatott nyájas istenéről, elgondolhatta őt, és elmélkedhetett azon, miképpen lehetne lényegét legjobban összefoglalni egy névben és kifejezni képben. Ez elég felelős és megerőltető munka volt, de ő szerette, és szívesen elviselte a fejfájást, amit okozott. Most cselekedni és gondolkodni kellett, ami aztán egészen kínos fejfájással járt. Minden reggel, amikor az álom még a fejében és tagjaiban bujkált, megjelent előtte a Dél vezíre, egy hórihorgas férfiú, álszakállkával és két aranykarikával a nyakában, név szerint Ramózisz, bevezetésül megállapított szövegű, litániaszerű és szörnyen virágos, hosszú lélegzetű mondókával üdvözölte, s aztán több óra hosszat rágta a fülét, csodálatosan elkészített irattekercseket göngyölgetve, folyó államügyekkel, törvényszéki ítéletekkel, adóívekkel, új csatornatervekkel, alapkőletételekkel, az épületfa beszerzésének kérdésével, fejtések és bányaművek nyitásával a sivatagban és így tovább, mindjárt közölve Fáraóval, hogy mi legyen mindezekben az ő szép akarata, és aztán fölemelt kezekkel csodálta meg a szép akaratot. Fáraó szép akarata volt, hogy ezt meg ezt a sivatagi utat beutazza, s megfelelő helyeket jelöljön ki kutak és pihenőállomások számára, amelyeket előbb már mások, akik többet értenek hozzá, megállapítottak. Az ő csodálatosan szép akarata volt, hogy El-Kab grófját maga elé idézze s felelősségre vonja, amiért oly pontatlanul és mondhatni hiányosan fizeti be hivatali adóját aranyban, ezüstben, marhában és vászonban a thébéi kincsesházba. Mindjárt holnapután fölkerekedni a nyomorult Núbiába szintén az ő felséges akarata volt, hogy ott ünnepélyesen megalapítson vagy megnyisson egy templomot, amely többnyire Amun-Rének volt szentelve, és így, tekintve érzelmeit, nem érte meg a kimerülést és fejfájást, amit a fáradságos utazás okozott.

Egyáltalában a főisten obligát templomi szolgálata, a körülményes szertartások idejének és erőinek tekintélyes részét igénybe vették. Kifelé ez is az ő szép akarata volt, belsőleg azonban semmi esetre sem, mert megakadályozta abban, hogy Atónra gondoljon, s azonkívül együtt járt Beknehonsznak, a népi erkölcsű Ámon-nagynak társaságával, akit ki nem állhatott. Hiába akarta fővárosának az “Atón fényességének városa” nevet adni; a nép nem fogadta el, a papság nem engedte elterjedni, és Vezet továbbra is Novet-Amun maradt, ami volt, a nagy kos városa, aki királyi fiainak karjával leigázta az idegen országokat, és gazdaggá tette Egyiptomot. Fáraó titkon már ekkor foglalkozott a gondolattal, hogy rezidenciáját elhelyezi Thébéből, ahol Amun-Ré képe világol minden falon, kapualjban, oszlopon és obeliszken, és a szemét bosszantja. Mindenesetre még nem gondolt új és saját, egészen Atónnak szentelt város alapítására, hanem csak az udvar átköltözését tervezte a háromszög csúcsán levő Onba, ahol sokkal jobban érezte magát. A naptemplom közelében kellemes palotája volt, nem olyan ragyogó, mint Merimat Thébé nyugati részében, de minden kényelemmel ellátva, amire kényességének szüksége lehetett; és az udvari krónikaíróknak gyakran kellett följegyezniök a jóságos isten utazásait Onba hajón vagy tengelyen. Ott lakott ugyan az Észak vezíre, aki a torkolatok és Sziut között valamennyi kerület igazgatását és igazságszolgáltatását irányította, és ugyancsak igyekezett, hogy fejfájást okozzon neki. De Meni itt leginkább megkímélte magát Amun tömjénezésétől Beknehonsz felügyelete alatt, és nagy élvezettel társalgott Atum-Ré-Horahte házának tudós kopaszaival e nagyszerű istennek, atyjának természetéről és belső életéről, amely irtózatos öregsége ellenére még oly friss és mozgékony volt, hogy a legszebb változásokra, tisztulásokra és idomulásokra mutatkozott képesnek, és hogy ha szabad így kifejezni magunkat, az emberi gondolat munkájának segítségével a régi istenből lassan, de mind tökéletesebben egy új és kimondhatatlanul szép isten alakult ki, tudniillik a csodálatos, mindenkinek világító Atón.

Bár egészen odaadhatta volna magát neki, és csupán az ő fia, bábája, hirdetője és hitvallója lehetett volna, ahelyett hogy ezenkívül még Egyiptom királya és azoknak utóda legyen, akik Kéme határköveit a messze távolba helyezték, és országukat világbirodalommá tették. Velük és tetteikkel szemben el volt kötelezve; elkötelezték az elődök és e tettek, és gyanítani lehetett, hogy Beknehonszt, Amun papját, aki állandóan fölemlegette ezt, azért nem szenvedhette, mert jogosan emlegette föl. Azt akarjuk mondani: az ifjú Fáraó maga is így gyanította: lelkiismerete legmélyének titkos gyanítása volt ez. Gyanította, hogy nem csupán más egy világbirodalmat alapítani és más egy világistent életre hívni, hanem hogy ez a második foglalatosság valamilyen módon ellentétben áll a királyi feladattal: az öröklött alapítást megőrizni és megtartani. A fejfájások is, amelyek miatt lehunyta szemét, amikor a Dél és Észak vezírei államügyekkel rágták a fülét, arra irányuló, vagy ha voltaképpen nem is egészen arra irányuló, de abban az irányban mozgó gyanításokkal voltak kapcsolatosak, hogy ezek, tudniillik a fejfájások nem annyira kimerültségből és unalomból eredtek, mint inkább homályos, de nyugtalanító belátásából az ellentétnek, amely az Atón-teológiával való odaadó foglalkozás és Egyiptom királyának kötelességei között fennállott. Más szóval: lelkiismereti összeütközésből eredő fejfájások voltak, s hozzá még ilyenekként is ismertettek föl, ami nem javított, hanem rontott rajtuk, és erősítette a honvágyat a hajnali elárnyékolás állapota iránt az anyai éj szárnyával.

Kétségtelen, hogy akkor nemcsak ő, hanem az ország is nagyobb gondoskodásban részesült. Mert a földiekről és jólétükről mindig jobban gondoskodik az anya, még ha a földfelettiek jobb gondoskodásban részesülnek is a fiú gondolataiban. Ez volt Amenhotep titkos meggyőződése, és ez volt magának Egyiptom országának szelleme, a fekete föld Ízisz-hite, amely őt is eltöltötte. Gondolataiban különbséget tett a világ anyagi, földi, természeti és szellemi-vallási java közt, azzal a határozatlan félelemmel, hogy e két ügy nemcsak hogy nem vág ősze, hanem inkább gyökeres ellentétben áll egymással, minek folytán kínos, fejfájást okozó nehézséget jelent mindkettővel egyszerre foglalkozni, királynak s ugyanakkor papnak lenni. Az anyagi-természeti jólét és virulás a király ügye vagy tulajdonképpen: sokkal inkább egy királyné ügye és gondja, az anya, a nagy tehén ügye és gondja - hogy a papfiú szabadon s felelősség nélkül az anyagi jólétért, a szelleminek szentelhesse magát, s napgondolatait szőhesse. A királyi felelősség az anyagiért nagyon nyomasztotta az ifjú Fáraót. Királyságának gondolata össze volt kötve szemében a fekete egyiptomi televényföld képzetével, sivatag és sivatag között, amely fekete és termékeny a teherbe ejtő nedvességtől. Az ő rajongása azonban a tiszta fénynek szólt, az arany napifjúnak a magasságban - és lelkiismerete nem volt jó emiatt. A Dél vezíre, akinek mindent jelentettek, még a Kutya-csillag kora följövetelét is, ami mutatja, hogy a vizek áradni kezdenek - ez a Ramózisz folytonosan beszámolt, és folytonosan tájékoztatta őt a folyó állásáról, az áradás, a megtermékenyítés, az aratás kilátásairól, s Meni, akármily figyelmesen, sőt aggodalmasan hallgatta is, úgy érezte, a férfiúnak inkább, mint azelőtt is, az anyához, az Ízisz-királynéhoz kellene mindezzel fordulnia, aki járatosabb e dolgokban, s akinek védelme alatt jobb helyen is lennének. A legfontosabb azonban az ő számára és az ország számára is az volt, hogy a termékenység fekete munkája áldásos pontossággal menjen végbe, megakadás vagy hiba ne legyen benne; őt terhelte volna, ha ilyesmi előfordul. A nép nemhiába tartott magának olyan királyt, aki istennek a fia, tehát isten nevében nyilván biztosítékot nyújt a szentül szükségszerű folyamatok elakadása ellen, amelyekre más senkinek nincs hatása. Félrefogások és közösségi károk a feketeség birodalmában szükségszerűen csalódást keltenének a népben azzal szemben, akinek puszta léte megelőzhette volna azokat, és megrendítenék tekintélyét, amelyre mégiscsak szüksége volt, hogy a szép tanítást, Atón és égi fénytermészete tanát győzelemre segítse.

Szorultság és szorongás volt ez. Fáraónak nem volt kapcsolata az alsó feketeséggel, hanem csupán a felső fényt szerette. De ha a tápláló feketeséggel nem megy minden jól és simán, ez a fény hirdetőjének tekintélyét teszi tönkre. Az ifjú érzelmei ezért oszlottak meg, amikor az anyai éjszaka levette róla szárnyát, és átengedte neki a királyságot.

Fáraó álmai

Most hát Fáraó ismét a tudós Ont látogatta meg, ama legyőzhetetlen vágy folytán, hogy Amun varázsköréből kikerüljön, és a napház tarkoponyájúival társalkodjék Harmahisz-Hepere-Atum-Réről, Atónról. Az udvari krónikások meggörbült háttal és csücsörített szájjal finoman följegyezték, miként nyilvánította őfelsége ezt a szép elhatározását, azután elektronból való nagy kocsiba szállt, Nofertitivel, azaz Nefernefruatónnal, az országok királynőjével együtt, kinek teste megtermékenyült, és ki karját köréje fonta - s mint repültek tova villogva a szép úton, míg más kocsikban Teje, az isten anyja, Nezemmut, a királyné nővére, Baketatón, a király tulajdon nővére, s kamarások és az ágyasház hölgyei követték, strucctollas legyezőkkel hátuk mögött. Imitt-amott a “Két ország csillaga” nevű mennyei bárkán utaztak, és a krónikások följegyezték, mint fogyasztott el baldachinja alatt Fáraó egy sült galambot, a királynénak is odatartva a csontocskát, hogy egyen róla, s mint dugott borba mártott süteményt Nofertiti szájába.

On városában Amenhotep megszállott palotájában a templomnegyedben, és kimerülve az úttól, álom nélkül aludta át ott az első éjszakát. A következő napot azzal kezdte, hogy áldozatot mutatott be Ré-Horahténak, kenyeret és sört, bort, madarat és tömjént, azután kihallgatáson fogadta az Észak vezírét, aki sokáig szónokolt előtte, majd tekintet nélkül ebből eredő fejfájására, a nap egész hátralevő részét az annyira vágyott beszélgetésben töltötte az isten papjaival.

A tanácskozások fő tárgya, amely Amenhotepet éppen ekkor rendkívül foglalkoztatta, a Bennu madár volt, másként “a tűz fia”, mert azt tartották róla, hogy anyja nincs, és voltaképpen saját magának apja is, mivel halál és születés ugyanaz számára, ugyanis mirhafészkében elégeti magát, és a hamuból mint ifjú Bennu száll ismét föl. Ez minden ötszáz évben történik meg, állították egyes tanítók, mégpedig On naptemplomában, ahol is a madár, amely alakra kócsagszerű sas és aranybíbor színű, keletről, Arábiából vagy Indiából jőve, e célból megjelenik. Mások azonban úgy tudták, a madár tojást hoz oda, mirhából valót s amekkorát csak bír, melybe elhalt apját, tehát voltaképpen önmagát zárta be, és ezt teszi le a napoltárra. A két jelentés egymás mellett is megállhatott - oly sok minden megáll egymás mellett, és különböző dolgok egyaránt igazak és csak ugyanazon igazságnak különböző kifejezési formái. Amit azonban Fáraó elsősorban akart tudni vagy tisztázni, az volt, mennyire haladt előre az ötszáz éves időszak, amely a tűz fiának születései és tojásrakásai között telik el, mennyire vannak tehát egyrészt a legutóbbi s másrészt a legközelebbi érkezésétől, röviden, a főnix-év mely pontján tartanak. A papok véleménye túlnyomórészt úgy hangzott, hogy körülbelül az időszak közepe táján lehetnek; mert ha közel állnának még a kezdetéhez, bizonyára fönnmaradt volna az emlékezés Bennu legutóbbi megjelenésére, holott nem ez volt az eset. Ha viszont közel volnának a periódus végéhez s újrakezdődéséhez, akkor számolniok kellene az időmadár közeli vagy éppen közvetlenül küszöbönálló visszatérésével. Azzal azonban senki sem számolhat, hogy a maga életében megéri ezt a tapasztalatot, s ezért következtettek a középidőre. Sőt némelyek annyira mentek, hogy azt gyanították, ez a középen-lebegés mindörökre fenn is marad, és éppen abban áll a titok, hogy a főnix legutóbbi visszatérése közt egyfelől s a legközelebbi közt másfelől a távolság mindig ugyanaz és mindig középen van. De Fáraó számára nem ez a titok volt a fődolog és a lényeg.

A lényeg, amelynek megvitatására elsősorban idejött, s amelyen fél napon át valóban vitatkozott is a tarfejűekkel, az a tantétel volt, hogy a tűzmadár mirhatojása, amelybe a madár apjának testét zárja, ezáltal nem lesz nehezebb. Mert enélkül is oly nagy és nehéz, hogy éppen csak vinni bírja, és ha még akkor is tudja vinni, miután apját már belezárta, világos, hogy a testtől nem nőtt meg a súlya.

Izgalmas és elragadó tény volt ez az ifjú Fáraó szemében, érdemes a legszorgosabb megvitatásra, és világraszóló jelentőségű. Mert ha egy testhez egy másikat lehet hozzátenni, és a test nem lesz nehezebb ezáltal, ez azt jelenti, hogy vannak anyagtalan testek - másként és jobban mondva: testetlen valóságok, súlytalanok, mint a nap fénye -, ismét másként és még jobban mondva: van szellem; és a szellem éterikus megtestesülése az apa-Bennu, akit a mirhatojás tartalmaz, miközben jellegét tojás volta a legizgalmasabb és legjelentősebb módon megváltoztatja. A tojás általában feltétlen női jellegű valami, a madarak közt csak a nőstények raknak tojást, és mi sem lehet anyaibb-nőibb jelenség, mint a nagy tojás, amelyből valamikor a világ előbújt. Bennu azonban, a napmadár, kinek nincs anyja, s tulajdon maga az apja, maga formálta tojását, az ellenvilágtojást, férfiúi tojást, atyatojást, s mint atyaság, szellem és fény jelképét rakta le a napistenség alabástromasztalára.

Fáraó nem győzött eleget vitázni Ré templomának naptárcsinálóival e jelenségről és jelentőségéről Atón elgondolandó természete szempontjából. Késő éjszakáig vitázott, a szertelenségig vitázott, kéjelgett az arany anyagtalanságban és atyai szellemiségben, s mikor a házipapok már fáradtságtól roskadoztak, és kopasz fejük lecsuklott, még mindig nem telt be a beszélgetéssel, és nem tudta elhatározni magát, hogy elbocsássa őket, mintha félt volna egyedül maradni. Végül mégiscsak útjukra bocsátotta a bóbiskolókat és tántorgókat, és fölkereste hálószobáját, ahol az öltöztető s vetkőztető rabszolga, egy idősebb ember, aki már gyermekkorában mellette szolgált, és “Meni”-nek nevezte őt, noha egyébként minden tiszteletnyilvánítást megadott, már régóta várt rá az ámpolna fényénél. Ez gyorsan és gyengéden éjszakai kényelembe helyezte, homlokára borult, és elvonult, hogy kinn aludjon a küszöbön, Fáraó pedig párnái közé simulva iparművészeti ágyremekében, amely a szoba közepén emelvényen állt, s hátát a legfinomabb, sakálokat, vadkecskéket és Bész-alakocskákat ábrázoló elefántcsontmunka díszítette, csaknem nyomban kimerült álomba zuhant - rövid időre. Mert néhány órai mély bódultság után álmodni kezdett, és oly különös, aggasztó és képtelen-eleven álmot látott, mint azelőtt csak gyermekkori, torokfájós lázában. De egyáltalán nem a súlytalan Bennu-atyáról és az anyagtalan napsugárról álmodott, hanem egészen ellenkezőről.

Álmában a kenyéradó Hápi partján állott, magányos helyen, ahol mocsár és irtovány volt. Alsó-Egyiptom vörös koronafövegét viselte, szakálla föl volt kötve, és felső kötényén az állatfarok lógott. Egészen egyedül állt azon a helyen, nehéz szívvel, és kampósbotját karjában tartotta. Akkor nem messze a parttól megzörrent valami, és hétszeresen fölbukkant az árból: hét tehén gázolt a szárazra, amelyek nyilván bivalytehenek módjára a vízben hasaltak eddig, s egyik a másik után lépegetett sorjában, heten a bika nélkül; bika nem volt köztük, csak éppen a hét tehén. Pompás tehenek, fehérek, feketék, világosabb hátúak, szürkék világosabb hassal, két tarka, megjelölt is; szép sima és kövér tehenek, duzzadó tőggyel, pillás Háthor-szemmel s magasra ívelő lantszarvakkal, és kényelmesen kezdtek a nádasban legelészni. A király sohase látott még ilyen remek marhákat, az egész országban nem látott; testük csillogó jóltápláltságában pompáztak ott, és Meni szíve szeretett volna megvidámulni látásukra, de csak nehéz és gondterhes maradt - hogy aztán csakhamar rémülettel és borzalommal teljen el. Mert a hét után nem szakadt meg a sor. Még több tehén jött ki a vízből, és emezek s amazok között szünet sem volt: hét másik tehén szállt ki a partra, szintén bika nélkül, de milyen bikának is kellettek volna ezek? Fáraó megborzongott előttük: a legcsúfabb, legösztövérebb, legkiéhezettebb tehenek voltak, amelyeket életében látott; fityegő bőrük alól kiálltak csontjaik, tőgyük üres zsák volt, cérnavékony csecsekkel; rémítő és lesújtó volt látni őket, lábukon is alig álltak a nyomorultak, és ezenkívül még olyan szégyentelenül szemtelen, tolakodóan pimasz viselkedést tanúsítottak, amit szinte föl se lehetett volna tételezni e rozzant jószágokról, de ami nagyon is jól illett hozzájuk, mert az éhség zabolában viselkedése volt ez. S Fáraó látja: a siralomgulya odaférkőzik a pompázatoshoz, az undok tehenek ráugrálnak a csodálatosakra, tehenek szokásaként, amikor a bikát utánozzák, és közben a gyászmarhák fölfalják és elnyelik a díszmarhákat, s egyszerűen kipusztítják őket a legelőről - de azután ugyanolyan kiaszottan állnak ott, mint azelőtt, s meg sem látszik rajtuk a zabálás.

Itt véget ért ez az álom, és Fáraó gondban és verejtékben fölserkent szendergéséből. Fölült, dobogó szívvel nézett körül az enyhén megvilágított hálószobában, és megállapította, hogy álmot látott, de olyan beszédeset s szíven ütőt, amely csaknem olyan tolakodó volt, mint a kiéhezett folyami állatok, és az álmodó hátán végigfutott a hideg. Nem bírt ágyban maradni, fölkelt, fölvette fehér gyapjú hálókabátját, és a szobában körbejárva elgondolkozott tolakodó s esztelen, de kézzelfoghatóan világos álmán. Szívesen fölébresztette volna inasát, hogy elbeszélje neki az álmot, vagy inkább hogy megkísérelje, vissza tudja-e adni szóval azt, amit látott. De túlságosan gyengéd volt ahhoz, hogy zavarja az öreget, akit késő éjszakáig megváratott, leült hát a tehénlábú karosszékbe az ágy mellé, szorosabban burkolózott holdszelíd köpenyébe, s a szék egy sarkába húzódva, lábát a zsámolyra rakva, észrevétlenül ismét elszenderedett.

De alighogy elaludt, ismét álmot látott - hiába, megint vagy még mindig ott állt egyedül a parton koronásan és farkosan, és a fekete föld egy fölszántott darabja előtte. És ezt látja: a termőföld fodrozódni kezd s kissé fölvetődik, s egy gabonaszár nő föl, amelyen hét kalász hajt ki, egyik a másik után, mind egy száron, kövér és feszülő kalászok, duzzad bennük a mag, és aranyosan bólogatnak vemhességükben. Szíve már vidámodni akar, de nem tud, mert a szár megint csak hajt: még egyszer hét kalász szökken elő, vigasztalan kalászok, üresek, halottak és szárazak, melyeket a napkeleti szél elsorvasztott, az üszög és a rozsda megfeketített, és amint ezek hitványan kibukkannak a kövérek között, ezek meg eltűnnek, mintha beléjük tűntek volna, és nem lehet másként, mint hogy a bánatkalászok elnyelték a teljeseket, miként előbb a gyásztehenek elnyelték a fényeseket, és szintén nem lettek kövérebbek és teltebbek tőle. Ezt látta Fáraó kézzelfoghatóan szemével, majd fölserkent székében, és megállapította, hogy ismét álmodott.

Nevetségesen fonák álom megint csak, szinte eszelős, de oly tolakodó s mondhatni szívhez szóló, intő és figyelmeztető, hogy Fáraó ezután a szerencsére már közeli reggelig egyáltalában nem tudott többé elaludni, s nem is akart aludni, hanem helyét az ágy s a karosszék között váltogatva, szüntelenül ennek az egy száron nőtt álompárnak értelmezésre szoruló értelmén tűnődött - s már most szilárdan elhatározta, hogy efféle álmok mellett semmi esetre sem halad el szótlanul, s nem tartja meg őket magának, hanem kázust csinál belőlük, és lármát üt miattuk. Koronát, kampósbotot és farkot hordott, tehát kétségtelenül országos jelentőségű királyi álmok voltak, rendkívül föltűnő, gonddal átszőtt álmok, elkerülhetetlen, hogy meg ne kondítsa a nagyharangot, s mindent el ne kövessen kitapogatásukra, s nyilván fenyegető jelentésű mélyükre ne nézzen. Menit egészen fölháborították álmai, s mind jobban és jobban gyűlölte őket. Egy király nem lelheti kedvét ilyen álmokban - noha másfelől csak egy király álmodhat ilyeneket. Alatta, Nefer-heperu-Ré-Vanré-Amenhotep alatt nem történhetik meg, hogy holmi nyomortehenek fölfaljanak oly szépeket és kövéreket, és vigasztalan üszögkalászok elnyeljenek oly aranyosan duzzadókat; semmi sem történhetik, ami a történések birodalmában ennek az iszonyú jelbeszédnek megfelelne. Mert ez az ő fejére szállna, az ő tekintélyét rendítené meg, a fülek és szívek elzáródnának Atón hirdetése elől, és csak Amun látná hasznát. A fényt veszedelemmel fenyegette a feketeség, a szellemi súlytalant az anyagi, ez kétségtelen volt. Fáraó fölindulása nagy volt; a harag alakját öltötte föl, ez pedig újra és újra abban az elhatározásban sűrűsödött össze, hogy a veszélyt le kell leplezni és föl kell ismerni, hogy szembe lehessen szállni vele.

Az első, akinek álmait elbeszélte, amennyire egyáltalában el lehetett beszélni őket, az öreg volt, aki a küszöbön aludt, s most éppen öltöztette, haját rendbe hozta, fejkendőjét fölkötötte. Ez csak csodálkozva rázta a fejét, és úgy vélte, attól van az egész, hogy a jóságos isten túlságosan későn fekszik le, miután agyát fölhevítette végtelen “spekulanciákkal”, ahogy népies-oktondian kifejezte magát. Ő lényegében önkéntelenül holmi büntetésnek fogta föl a gond-álmokat azért, hogy Meni oly soká váratta és ébren tartotta öreg szolgáját. “Ah, csacsi!” - mondta Fáraó bosszúsan nevetve, s tenyerével könnyedén az öreg homlokára csapott, aztán a királynéhoz ment, de az éppen rosszul volt terhessége folytán, és csak fél füllel hallgatott rá. Azután Tejét, az istenanyát kereste föl, s a fésülködőasztalnál, komornái keze közt találta. Neki is elmesélte álmait, s közben azt tapasztalta, hogy az idő haladásával nemcsak hogy nem ment könnyebben elbeszélésük, hanem mindannyiszor keservesebb lett, és vigasztalást, biztatást nála sem talált... Teje mindig kissé gunyorosan fogadta, ha fia királyi gondjaival hozzá fordult - s hogy itt ilyesmiről van szó, azt Meni bizonyosan tudta, s előre be is jelentette, mire az anyai arcon nyomban megjelent a gúnyos mosoly. Jóllehet Nebmaré király özvegye a régensségről önként és érett megfontolással mondott le, s adta át fiának delelése uralkodói hatalmát, féltékenységét mégsem tudta eltitkolni erre az uralkodói hatalomra, s Meni számára az volt a kínos, hogy mindezt jól látta, tehát hogy nem kerülte el figyelmét ez a keserűség, amelynek nyilvánulásait éppen azzal hívta ki, hogy gyermeki segítség- és tanácskérésével enyhíteni igyekezett. “Miért fordul felséged hozzám, a leköszönthöz? - szokta mondani Teje. - Te vagy a Fáraó, állj a magad lábán, ne az enyémen. Hallgass szolgáidra, a Dél és Észak vezírére, ha magad nem boldogulsz, hadd jelentsék ki ők a te akaratodat, ha magad nem ismered, de ne támaszkodj rám, az öregre és kiszolgáltra.”

Így történt most is az álmokkal.

- Elszoktam a hatalomtól és felelősségtől, barátom - felelte mosolyogva -, s nem tudom megítélni, hogy joggal tulajdonítasz-e olyan nagy fontosságot ezeknek a történeteknek. “Elrejtőzik a sötétség - mondja az írás -, ha bőséges a világosság.” Engedd meg, hogy az anya elrejtőzzék. Engedd meg, hogy véleményemet is elrejtsem afelől, vajon ezek az álmok méltó és helyzetedhez mért álmok-e? Fölfalták? Elnyelték? A sovány tehenek a kövéreket? Az üres kalászok a teljeseket? Ez nem álomlátás, mert ezt nem lehet látni és róla képet alkotni, ébren sem és véleményem szerint álomban sem. Felséged valószínűleg valami egészen mást álmodott, amit elfelejtettél, amelynek helyébe most ennek a kivihetetlen zabálásnak rémképét teszed.

Hiába erősítgette Meni, hogy álmodó szemével valóban ilyen és nem más jelenést látott, s hogy ez a jelenés tele van jelentéssel, amely értelmezésért kiált. Hiába beszélt szívbeli félelméről a kár miatt, amit a “tan”, azaz: Atón szenvedne, ha az álmok akadály nélkül önmagukat értelmeznék, vagyis: teljesülnének és a valóság alakját öltenék, amelynek látnoki álruhái. Ismét csak azt a tapasztalatot szerezte, hogy anyja szívében nincs érzés az ő istene iránt, és hogy csupán értelmével, vagyis politikai-dinasztikus okokból szegődött párthívévé. Fiát mindig támogatta gyengéd szeretetében, szellemi szenvedélyében őiránta; de ez most megint csak azt vette észre, amint már régen is észrevette, és aminthogy érzékenysége folytán sajnos mindent észrevett, hogy mindez csak számításból történt, s anyja kihasználta szívét olyan asszonyként, aki a világegészt kizárólag az államérdek szemszögéből látja, nem pedig, mint ő, mindenekelőtt a valláséból. Ez bántotta Menit, és fájt neki. Elhagyta anyját, aki értésére adta, hogy ha valóban országos fontosságúnak ítéli tehén- és kalászlátomását, forduljon azzal a reggeli kihallgatás alkalmával Ptah-em-hebhez, a Dél vezíréhez. Álomfejtőkben különben sincs hiány ebben a városban.

Rég elküldött már az álomfejtő tudósokért, s most türelmetlenül várta őket. De fogadásukat megelőzte a nagy hivatalnoké, aki eljött, hogy előadja a “Vörös Ház”, azaz az alsó-egyiptomi kincsesház fáraóügyeit, de Fáraó már az üdvözlő himnusz után félbeszakította, hogy hallgassa meg álmainak idegesen elkínzott hangon s akadozva keresgélt szavakkal előadott elbeszélését, s fölszólította, nyilatkozzék két kérdésről: először, ő is, mint ura, országos fontosságúnak ítéli-e az álmokat, s másodszor, igenlő esetben, milyen tekintetben és vonatkozásban? Az nem tudott nyilatkozni, azaz inkább igen válogatott szavakkal hosszabb beszédben odanyilatkozott, hogy nem tud nyilatkozni, és az álmokkal semmit sem tud kezdeni - s azután megpróbált áttérni a kincstár ügyeire. De Amenhotep megmaradt az álmoknál, mert nyilván nem akart és nem tudott másról beszélni vagy másról hallani, s mindenképpen meg akarta értetni, milyen beszédesen sugallatos vagy sugallatosan-beszédes álmok voltak ezek - s ettől a tárgytól nem tért el, míg a tudósok és a jövendőmondók érkezését nem jelentették.

A király, éjszakai élményétől egészen eltelve, sőt megszállottan, elsőrendű ceremóniát csinált ebből a fogadásból, amely aztán, ami a lényeget illeti, olyan siralmasan folyt le. Nemcsak Ptah-em-hebnek parancsolta meg, hogy jelen legyen, hanem elrendelte, hogy udvarának valamennyi méltósága, aki Onba kísérte, részt vegyen az álomfejtő audiencián. Vagy egy tucat igen előkelő úr volt ott: a nagy udvarmester, a királyi ruhák elöljárója, a palota főmosója és fehérítője, a király úgynevezett szandálhordozója, egy igen tekintélyes úr, az isten parókafőnöke, aki egyúttal a “Varázsbirodalmak Őre”, azaz a két koronáé és a királyi ékszerek titkos tanácsosa is volt, Fáraó főlovászmestere, az új fősütő és “Menfe hercege”, név szerint Amenemopet, a pohárnoki asztal írnokainak feje, Nefer-em-Véze, akit egy ideig Bin-em-Vézének hívtak, és több jobb felől álló legyezősúr. Mindezek a kihallgatási és tanácsteremben gyűltek össze, és két egyforma csoportban vették körül Fáraó szép székét, amely lépcsőfoknyi magasságban állott egy vékony, fölszalagozott oszlopokon nyugvó baldachin alatt. Elébe vezették a prófétákat és álomszakértőket, szám szerint hatot, akik mind közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban álltak a szemhatár lakójának templomával, s közülük néhány a tegnapi főnix-megbeszélésen is részt vett. Ezek már nem vetették magukat hasra, mint régidőben szokásos volt, a szék előtt, hogy megcsókolják a földet. A szék ugyanaz volt, ami a piramisépítők idejében és még sokkal korábban, szekrény alakú karosszék alacsony támlával, s ez előtt vánkos; csak kissé több volt rajta a díszítés és faragás, mint az ősidőkben. De noha a szék pompásabb és Fáraó hatalmasabb lett, a földet már nem csókolták meg előtte, ez idejét múlta. Úgy volt ezzel is, mint az udvar eleven befalazásával a királysírba, nem tartozott többé a jó modorhoz. A varázslók csupán karjukat emelték föl imádva, és meglehetősen ritmustalan összevisszaságban jámbor és hosszú üdvözlő formulát mormoltak, amelyben biztosították a királyt, hogy alakja olyan, mint atyjáé, Réé, és szépségével mindkét országát bevilágítja. Mert felségének sugarai a barlangokig hatolnak, és nincs olyan hely, ahová szemének átható pillantása el nem ér, sem olyan, amelyet millió fülének finom hallása elkerül - mindent hall és lát, és ami száját elhagyja, a szemhatár Hóruszának szavaihoz hasonló, mivel nyelve a világ mérlege, és ajka pontosabb, mint Thot igaz mérlegének nyelve. Ré ő minden tagjában (mondották egyenetlen hangossággal, összevissza) és Khepré igazi alakjában, atyjának, az ősi Atumnak Alsó-Egyiptomban eleven képe: “Ó Nefer-heperu-Ré-Vanré, te szépségnek ura, aki által lélegzetet veszünk!”

Némelyek hamarabb elkészültek, mint a többiek. Azután mind elhallgattak, és figyelni kezdtek. Amenhotep köszönetet mondott nekik, előbb általánosságban előadta, milyen alkalomból hívatta őket, majd a körülbelül húsz, részben előkelő, részben tudós személyből álló gyülekezet előtt mesélni kezdte különös álmait, immár negyedszer. Nagyon kínos volt számára, elpirult és dadogott elbeszélése közben. A történet fenyegető jelentésének kényszerítő érzése késztette rá, hogy nyilvánosságra hozza álmát. Most már bánta, mert nem titkolhatta maga előtt, hogy ami olyan komolynak látszott, és titkos érzése számára továbbra is olyan komoly maradt, kifelé nevetségesnek tetszik. Csakugyan, hogyan is tűrhették volna el olyan szép és erős tehenek, hogy olyan gyengék és nyomorultak fölfalják őket? És hogyan és mivel falhatták volna föl a teljes kalászokat az üresek? De ha így álmodta, így és nem másként! Az álmok éjszaka frissek, természetesek és hatásosak voltak; nappal és szavakba öntve dúlt arcú, rosszul preparált múmiákhoz hasonlítottak; nem lehetett velük előállni. A király szégyellte magát, és nehezen jutott elbeszélése végére. Aztán félénk-várakozóan nézett az álomtudósokra.

Azok jelentőségesen bólogattak fejükkel, de lassanként az elgondolkozó bólogatást egyik a másik után a csodálkozó fejrázás oldalmozgásával váltotta föl. Különös és alig előfordult álomesetek ezek, nyilvánította ki nevükben a legöregebb; nehéz az értelmezésük. Nem mintha nem vállalkoznának rá - olyan álmot még nem álmodtak, amelyet ők meg ne tudnának fejteni. Csupán gondolkodási időt kérnek, és azt a kegyet, hogy tanácskozásra vonulhassanak vissza. Kézikönyvekre is szükségük van, amelyekben utánanézhetnek az esetnek. Senki sem olyan tudós, hogy az egész álomkazuisztika a fejében volna. Tudósnak lenni, engedték meg maguknak a megjegyzést, nem azt jelenti, hogy az egész tudás az ember fejében van; annyi hely nincs is a fejben; hanem könyvek birtokát jelenti, amelyekben a tudás meg van írva. És nekik vannak ilyen könyveik.

Amenhotep megadta nekik az engedélyt a tanácskozásra. Az udvar parancsot kapott, hogy készenlétben legyen. A király két teljes órát - eddig tartott a tanácskozás - a legnagyobb nyugtalanságban töltött. Azután ismét megnyitották az ülést.

- Éljen Fáraó millió évig, szeresse őt Maát, az igazság úrnője, viszonzásul szeretetéért iránta, amelyben nincs hamisság! - Álljon személyesen a szakértők oldalán, mert most az eredményt hirdetik ki, és az értelmezést hozzák Fáraó, az igazság védelmezője elé. Először: a hét szép tehén hét hercegnőt jelent, akiket Nefernefruatán-Nofertiti, az országok királynője egymás után szülni fog. S hogy a kövér barmokat az ösztövérek elnyelik, azt jelenti, hogy e hét hercegnő még Fáraó életében mind meghal. Nem következik ebből, siettek hozzáfűzni, hogy a királylányok fiatalon halnak el. Éppen Fáraó ér majd el oly magas kort, hogy gyermekeit, akármilyen öregek lesznek is, mind túléli.

Amenhotep tátott szájjal nézett rájuk. - Miről beszélnek? - kérdezte elszorult hangon. Azt felelték: íme, sikerült az első álom értelmezését adni. De ez az értelmezés, felelte ő még mindig gyenge hangon, semmi kapcsolatban sem áll az ő álmával, egyáltalában semmi köze hozzá. Ő nem kérdezte tőlük, hogy a királyné fiat és trónörököst vagy leányt és további leányokat szül-e neki. Ő a szép és a rút tehenek értelmezését kérte. A leányok az értelmezés, feleltek a jósok. Nem várhatja, hogy a tehénálom értelmezésében ismét tehenekről beszéljenek. Az értelmezésben a tehenek királylányokká változtak.

Fáraó már nem tátotta rájuk száját, hanem éppen nagyon is erősen összeszorította, és csak alig megnyitva szólította föl őket, hogy térjenek át a második álomra.

A második álom, mondották: a hét telt kalász hét virágzó város, amelyeket Fáraó fog építtetni; a hét száraz és borzas pedig ezeknek romjai. Természetesen, magyarázták sietve, idővel elkerülhetetlenül minden város romba dől. De Fáraó fennállása olyan hosszantartó lesz, hogy még a maga építette városok romjait is saját szemével fogja látni.

Most már Meni türelme is véget ért. Keveset aludt, a halaványuló álmok újraelbeszélése kínos, a kétórai várakozás a doktorok jó szavaira idegkimerítő volt. Most annyira áthatotta a tudat, hogy ezek az értelmezések merő kontárkodások, és száz rőfre vannak látomásai valódi értelmétől, hogy nem tudott tovább uralkodni haragján. Még megkérdezte, így áll-e könyveikben, mint ahogy a bölcsek mondják? De mikor azok azt felelték, hogy kijelentéseik helytálló összegezései annak, ami a könyvekben áll, saját kombinálóképességük megvilágításában, fölugrott székéből, ami audiencián hallatlan eset volt, úgyhogy az udvarnagyok vállat vontak, és szájukat tenyerükkel elfedték, s könnyes hangon kontároknak és tudatlanoknak nevezte a szörnyen megijedt prófétákat.

- Távozzatok! - kiáltotta csaknem zokogva. - És dús jutalompénz helyett, amelyet felségem kiutalt volna számotokra, ha igazság jön ki szájatokon, fogadjátok Fáraó kegyvesztését! Értelmezéstek merő hazugság, Fáraó tudja ezt, hiszen Fáraó álmodott, s ha nem is tudja álmai értelmét, de különbséget tud tenni igaz és haszontalan értelmezés között. Hordjátok el magatokat színem elől!

Két palotatiszt kivezette a halálsápadt tudósokat. Meni pedig, le sem ülve, közölte udvarával, hogy e balsiker után sem teszi félre az ügyet semmi esetre sem. Az urak, sajnos, szégyenletes kudarc tanúi voltak, de jogarára mondja! már a holnapi napon más álomfejtőket hívat egybe, mégpedig Dzsehutinak, Thot írnokának, a kilencszeresen nagynak, Hmunu urának házából. A fehér pávián beavatottjaiból méltóbb s igazabb értelmezését lehet várni annak, amiről egy belső hang azt súgja, hogy mindenáron meg kell fejteni értelmét.

Az új megkérdezés a következő napon ugyanilyen körülmények között folyt le. De még siralmasabb véget ért, mint az előbbi. Fáraó ismét komoly belső és nyelvi nehézségek árán leplezte le álommúmiáit, és a kiválóságok ismét buzgón bólogattak és rázták a fejüket. Nem két, hanem három óra hosszat kellett várni a királynak és udvarnak a titkos konzílium eredményére, amire Thot fiai is engedelmet kértek; és aztán ezek a szakemberek még csak egymás között sem egyeztek meg, hanem véleményük megoszlott az álmokról. Mindegyik álomról két értelmezésük van, jelentette a legidősebbik, és mindenesetre ezek az egyedül tekintetbe vehetők; más értelmezések nem képzelhetők el. Az egyik elmélet szerint a hét kövér tehén hét király Fáraó magvából, a hét ösztövér viszont a nyomorúság hét fejedelme, akik fölkelnek az előbbiek ellen. Ez azonban csak a távoli jövőben történik meg. Másfelől a hét szép tehén ugyanannyi királynét is jelenthet, akiket vagy maga Fáraó, vagy kései utódainak egyike ágyasházába vesz, és akik (erre mutat a hét csont-bőr tehén) szerencsétlen módon egymás után meghalnak.

És a kalászok?

A hét aranyos kalász az egyik csoport álláspontja szerint Egyiptom hét hősét jelzi, akik egyszer majd háborúban hét ellenséges és - amint az elaszott kalászok mutatják - sokkal kisebb hatalmú harcos kezétől elesnek. A másik csoport amellett kardoskodott, hogy a hét teljes és a hét üres kalász tizennégy gyermek, akiket Fáraónak külföldi királynék szülnek. De viszály tör ki köztük, és a hét gyöngébb gyerek ravasz csellel megöli a hét erősebbet.

Ez alkalommal Amenhotep föl se ugrott a királyi székből. Meggörnyedve ülve maradt, arcát kezébe rejtette, és az udvaroncok jobbról és balról a baldachin felé tartották fülüket, hogy megértsék, mit mormol ujjai közt. “Ó, kontárok, kontárok!” - suttogta ismételten, s aztán intett az Észak vezírének, aki a legközelebb állt, hogy hajoljon le hozzá, és vegye át halk megbízását. Ptah-em-heb teljesítette a megbízást, hangosan közölve a szakértőkkel, hogy Fáraó azt szeretné tudni, nem szégyellik-e magukat.

Tudásuk javát adták, felelték azok.

Ekkor a vezírnek ismét le kellett hajolnia a királyhoz, s ezúttal, amint kiderült, azt a megbízást kapta, közölje a varázslókkal, hogy hordják el magukat. Nagy zavarban távoztak a kiválóságok, kölcsönösen váltott pillantásokkal kérdezve egymástól, történt-e velük már hasonló az életben. Az ott maradt udvar aggodalmas zavarban álldogált, mert Fáraó még mindig előrehajolva ült, kezével elárnyékozva szemét. Amikor végül leeresztette kezét és fölegyenesedett, arcáról lerítt a bánat, és álla reszketett. Amint udvarnagyjaival közölte, szívesen megkímélte volna őket, s kedve ellenére borítja őket fájdalomba és gyászba, de nem leplezheti el előttük az igazságot, hogy uruk és királyuk mélységesen boldogtalan. Álmainak országos fontosságú jellege félreismerhetetlen, és értelmezésük életkérdés. A kapott magyarázatok azonban holt haszontalanságok; semmiképp nem illenek álmaihoz, s ezek nem ismerik föl magukat bennük, mint ahogy álomnak s értelmezésnek föl kell ismerniök magukat egymásban. E két nagyszabású kísérlet bukása után kételkednie kell benne, hogy kaphat-e valóban megfelelő értelmezést, amelynek helyességét azonnal fölismerné. Ez azonban azt jelenti, hogy kénytelen az álmokra bízni, értelmezzék magukat, és esetleg állam és vallás igen súlyos kárára, minden elhárító rendszabály nélkül, csúfosan teljesüljenek. Az országot veszedelem fenyegeti; a Fáraó pedig, aki ezt látva látja, tanács és segítség nélkül egyedül marad trónján.

A nyomott hallgatás csak egy pillanatig tartott e szavak után. Akkor történt, hogy Nefer-em-Véze, a főpohárnok, aki sokáig küzdött magával, előlépett a barátok karából, és engedelmet kért, hogy szólhasson Fáraó előtt. “Az én bűneimről emlékezem e napon” - ezekkel a szavakkal kezdte a hagyomány szerint előadását; s e kijelentés nem szállt el a szelekkel, hanem ma is halljuk még. A főborsajtoló azonban nem olyan bűnökre gondolt, amelyeket nem követett el; mert a fogságba tévesen jutott egykor, és nem vett részt a tervben, hogy az elaggott Rét Ezet kígyójával megmarassák. De egy más bűnre gondolt, mégpedig arra, hogy szentül megígérte valakinek, megemlíti őt, szavát pedig nem tartotta meg, mert azt a valakit elfelejtette. Most pedig megemlékezett róla, és a baldachin előtt szóvá tette. Emlékeztette Fáraót (aki már alig emlékezett rá) az ennuire (így fejezte ki magát, tompító jelentésű idegen szóval), amely őt, a pohárnokot érte két évvel előbb, még Nebmaré király alatt, amikor valakivel együtt, akit jobb meg nem nevezni, az istenek gyűlöltjével, kinek lelke testével együtt megtöretett, tévedésből Cavi-Ré szigetbörtönébe került. Ott kiszolgálásukra egy ifjat rendeltek, egy ázsiai habirt, a kapitány segédjét, a fura nevű Ozarszifot, egy keleti pásztorkirály és istenbarát fiát, aki egy kedvestől született, s ez meg is látszik rajta. Ez az ifjú pedig a legkitűnőbb tehetség az álomfejtés területén, akivel ő “Thébében kedves” életében találkozott. Mert egy időben mindketten álmot láttak, bűnös társa és ő, a tiszta - nagyon súlyos, sokatmondó álmokat, mindegyik a magáét, és rendkívüli zavarban voltak a megfelelő értelmezés híján. Ez az Ozarszif azonban, aki előzőleg sohasem fitogtatta tehetségét, csak úgy kapásból és könnyedén megfejtette álmaikat, és a sütővel közölte, hogy keresztfára jut, vele viszont, hogy sugárzó tisztasága visszaszerzi számára a királyi kegyet, és visszakapja régi állását. Hajszálra így is történt, és ma ő, Nefer megemlékezik bűnéről: tudniillik, hogy már régen nem hívta föl a figyelmet erre a homályban élő tehetségre, és nem mutatott rá ujjával. Nem átall kifejezést adni annak a meggyőződésének, hogy ha Fáraó mély értelmű álmát valaki értelmezni tudja, az csak a nyilván még mindig Cavi-Rében tengődő ifjú lehet.

Nyugtalanság a király barátai között, nyugtalanság Fáraó arcán és egész lényén is. Még néhány kérdés és felelet, amelyet gyorsan váltott Amenhotep és a kövér - s aztán fölhangzott a szép parancsolat, hogy az első szárnyas gyorsfutár gyorshajóval azonnal keljen útra Cavi-Rébe, és a jós idegent nagy hamarsággal hozzák Onba, Fáraó színe elé.

HARMADIK FEJEZET: A KRÉTAI LUGAS

A bevezetés

Amikor József megérkezett a hunyorgás városába, az ezerévesbe, ismét vetésidő volt és az isten eltemetésének ideje, mint akkor, amikor másodszor esett a verembe, és három nagy napot töltött ott tűrhető körülmények között, Mai-Szahme, a nyugodt kapitány oldalán. Így volt rendjén: éppen három év fordult körül, a körforgásnak ugyanazon a pontján tartottak, mint akkor, és Egyiptom fiai ismét a föld feltörésének és az isteni gerinc megmunkálásának ünnepét ülték egy héten át, huszonkettedikétől Khoiak utolsó napjáig.

József örült, hogy viszontlátja az arany Ont, ahol egykor, három és tíz évvel ezelőtt mint gyermek vonult keresztül az izmáelitákkal, akik magukkal vitték őt útjukon, s velük együtt fogadta a naptudósok tanítását a háromszög szép idomáról és Ré-Horahténak, a tág szemhatár urának szelíd természetéről. A gyorsfutár oldalán ismét ott haladt a tudós város háromszögű terében, a sok csillogó napjelvény között, a csúcs felé, azaz a szárak vég- és metszőpontján levő nagy obeliszk felé, melynek aranyosan mindent túlvillogó élkupakja már messziről üdvözölte őket.

Jákób fiának, aki oly sokáig semmi mást nem látott börtönének falain kívül, most nem volt ideje szemét legeltetni, és a mozgalmas városnak és lakóinak képében gyönyörködni - külsőleg vezetője, a szárnyas követ miatt, aki egyetlen pillanatot se vesztett, és egyre csak lélekszakasztó sietségre sarkallt; de belsőleg, kedélyállapota miatt sem volt ideje az álmélkodásra. Mert még egy körforgás teljesült önmagában, és még egy visszatérés állt küszöbön: hogy ismét megjelenik a legmagasabb előtt. Egykor Petepré volt az, a legmagasabbnak számító közvetlen körében, aki előtt beszélhetett a pálmák kertjében, és akkor helytállt. Most pedig maga Fáraó az, aki előtt beszélnie kell, a legeslegmagasabb idelenn, és még nagyobb mértékben helyt kell állnia. Amiért pedig helyt kell állnia, az az, hogy az Úrnak segítségére legyen tervei kivitelében, és sután ne keresztezze őket, ami nagy ostobaság volna és a világ-folyás megcsúfolása hit híján. Mert az ingatag hit abban, hogy Istennek magas szándéka van vele, oka lehetne az ügyetlenségnek és az adódó alkalom rossz felismerésének; és ezért József feszülten várta az elkövetkezendőket, és nem tudott elmerülni a város sürgés-forgásában, várakozása pedig bizalom volt, és félelem nem volt benne, mert bizonyos volt hitében, amely minden jámbor ügyesség oka, hogy tudniillik Istennek vidám, szerető és jelentékeny szándéka van vele.

Mi, akik szintén feszült figyelemmel kísérjük őt, noha tudjuk mindazt, ami vele történt, nem teszünk neki szemrehányást bizalmáért, hanem úgy vesszük, ahogy van, s amilyennek már régen ismerjük. Vannak kiválasztottak, akik kétkedő alázatból és önmegvetésből sohasem mernek hinni kiválasztottságukban, haraggal s bűntudatosan utasítják el maguktól gondolatát, s nem hisznek érzékeiknek, sőt bizonyos mértékben sértve érzik magukat hitetlenségükben, ha végül mégis fölemeltetnek. S vannak mások, akiknek a világon semmi sem természetesebb, mint kiválasztottságuk - öntudatos isten-kegyeltjei, akik semmin sem csodálkoznak, ami fölemeltetés és fölmagasztalás csak részükül jut. Akármelyik fajta kiválasztottat becsüljük is többre, a gyötrődő-tamáskodót vagy a magabiztost, József mindenesetre a második kategóriába tartozott, és még örülhetünk, hogy nem a harmadikba, amely még lehetséges; azokéba tudniillik, akik képmutatók Isten és ember előtt, s akik színleg szerénykednek még maguk előtt is, de szájukban a “kegyelem” szó mégis több gőgöt rejt, mint a nem csodálkozók minden áldásbiztonsága.

Fáraó megszálló-palotája Onban a naptemplomtól keletre volt, s egy szfinxekkel és szikomorfákkal szegett út kötötte vele össze, amelyen az isten vonult, ha atyjának tömjénezni akart. Az élet háza könnyedén s vidáman szinte oda volt varázsolva, s nem kőből épült, ami csak az örök lakásokhoz illő, hanem téglából és fából, mint minden más életház, de természetesen olyan kedvesen és cicomásan, ahogy Kéme pompázatos magas kultúrája csak megálmodhatóvá tette, s kertjei közt vakító fehér falak őrizték, melyeknek magas bejáratai előtt aranyozott zászlórudakon tarka lobogószalagok repkedtek a könnyű szélben.

Délután volt, az ebédidő már elmúlt. A gyorsfutár éjszaka sem pihent, de még a reggelt is fölhasználta, hogy elérje Ont. A városkapu előtti téren tolongtak az emberek, mert a városból sokan sereglettek ki csak úgy őgyelegni és látványosságra várni, és az utat egész sereg csendőr, kapuőr és kocsihajtó zárta el, akik fecsegve álldogáltak kapáló, fújtató és néha magas hangon fölnyerítő paripáik mellett, azután mindenféle kofák és árusok is jöttek, színes cukorkákat, zsírbansültet, emlék-szkarabeuszokat és a király és királyné hüvelyknyi szobrocskáit kínálgatva. A gyorsfutár és az, akit hozott, nem minden fáradság nélkül törhetett csak utat. “Parancs! Parancs! Fogadtatás! Fogadtatás!” - kiáltozott a futár folytonosan, s noha útközben már fölhagyott vele, most megint próbálta megrémíteni az embereket hivatásszerű lihegésével. A belső udvarban elébük szaladó szolgáknak is így kiáltozott, úgyhogy azok szemöldöküket magasra húzták és megnyugodtak, s Józsefet egy lépcsőzet lábához vezette, amelynek tetején, a magasított terepen épített kéjlak főkapujánál egy palotahivatalnok vetette meg lábát, láthatóan holmi al-udvarmester, és bágyadt pillantással nézett alá. “Cavi-Réből hozom az igazlátót - szólt a követ ziháló szavakkal föl a lépcsőn -, akit a legnagyobb gyorsasággal előteremtenem parancsoltatott”; mire a férfiú éppolyan bágyadtan végigmérte Józsefet tetőtől talpig, mintha a kijelentés után is még tőle függene, beereszti-e vagy sem - azután intett neki, ismét saját elhatározásának kifejezésével, mintha esetleg el is utasíthatta volna. A követ még gyorsan József lelkére kötötte, hogy ugyancsak nagyon erősen és zihálva vegye lélegzetét, ha Fáraó elé jut, s keltse azt a szép érzést benne, hogy megállás nélkül futott az egész úton, míg színe elé nem ért, de József ezt nem vette komolyan. Megköszönte a hosszúlábúnak az elhozatalt és kíséretet, s fölment a lépcsőn a tisztviselőhöz, aki üdvözletül nem biccentette meg fejét, hanem megrázta, azután pedig fölszólította őt, hogy kövesse.

Áthaladtak a tarka jelenetekkel kifestett s négy, szalagokkal körülcsavart díszoszlopon nyugvó előcsarnokon, s egy fényezett nemesfa oszloptól csillogó szökőkút-terembe értek, ahol fegyveres őrség állt, amely előre s oldalvást széles pilléres-átjárókba nyílt. A férfiú egyenesen átvezette Józsefet egy közbenső helyiségen, amelynek három egymás mellett nyíló mély ajtaja volt, s a középsőn benyitott. Így egy nagyon nagy csarnokba értek, amelyben tizenkét oszlopot lehetett látni, és amelynek égkék mennyezetére repülő madarak voltak festve. Középen nyílt házacska állt, arany és vörös színben, mint holmi kerti belvedere, benne asztal s körül karosszékek tarka vánkosokkal. Kötényes szolgák öntözték és seperték itt a padlót, gyümölcsös tányérokat vittek el, ellátták a háromlábak füstölőtálait és lámpáit, amelyek íves fülű alabástromvázákkal váltakoztak, vert arany kelyheket rendezgettek a tálalóasztalokon, és fölrázták a vánkosokat. Nyilvánvaló volt, hogy Fáraó itt ebédelt, és most visszavonult pihenőhelyére, talán a kertbe vagy a ház mélyére. Józsefnek mindez sokkal kevésbé volt új és csodálatos, mint vezetője gondolta, aki időről időre oldalról vizsgálgatón végignézte.

- Tudsz megfelelően viselkedni? - kérdezte ez, miközben jobb felé elhagyták a csarnokot, és virágos udvarra léptek, melynek díszes padlójába négy vízmedence volt mélyítve.

- Mindenesetre és szükség esetén - felelte József mosolyogva.

- No, most itt van a szükség esete - felelte a férfiú. - Legalább bevezetésül tudod az istent üdvözölni?

- Szeretném, ha nem tudnám - válaszolt József -, mert rendkívül kellemes lenne tőled megtanulni.

A hivatalnok egyelőre komoly maradt, majd hirtelen fölnevetett, amit az ember szinte lehetetlenségnek gondolt volna, azután szélesre húzódott arcát ismét száraz-komolyra vonta össze.

- Úgy látom, afféle mókázó és tréfacsináló vagy - mondotta -, kópé és lókötő, akinek csínyjein nevetni kell. Fölteszem, hogy látnokságod és álomfejtésed is csak kópéság és kuruzsló szélhámosság.

- Ó, nincs itt szó látnokságról és álomfejtésről - felelte József. - Mert ez nincs hatalmamban, és nem az én hivatásom, és éppen csak előfordulhat, hogy megpróbálkozom vele. Eddig sem csináltam valami nagy ügyet belőle. De amióta Fáraó sürgősen hívatott miatta, a magam részéről kezdem nagyobbra becsülni.

- Ez kioktatás akar lenni számomra? - kérdezte az udvari ember. - Fáraó nyájas és fiatal, és csupa kegyelmes jóság. Az, hogy valakire világít a nap, még nem bizonyíték rá, hogy nem gazfickó.

- A nap nemcsak világít ránk, hanem meg is világít minket - válaszolta József menet közben -, az egyiket így, a másikat úgy. Kívánom, hogy tetszhess magadnak fényében!

A férfiú oldalvást ránézett, mégpedig ismételten. Közben mindig előrenézett, de aztán bizonyos gyorsasággal, mintha elfelejtett volna utánanézni valaminek, vagy hamar meg kellene vizsgálnia azt, amit látott, megint társa felé fordította fejét, úgyhogy ez végül is kénytelen volt oldalpillantását viszonozni. Mosolyogva tette ezt s könnyű bólintással, amely mintha ezt fejezte volna ki: “Igen, igen, így van ez, ne csodálkozz, egészen jól láttad.” A férfiú gyorsan s szinte ijedten ismét előrefordította fejét.

A virágos udvarról egy felülről megvilágított folyosóra jutottak, melynek egyik fala aratási és áldozati jelenetekkel volt kifestve, másika pedig oszlopos ajtókon át különböző helyiségekbe engedett bepillantást, a tanácskozó- és kihallgatási terembe is, a baldachinnal, amelynek jelentőségét arra menet az udvarmester megmagyarázta Józsefnek. Most már beszédesebb lett. Azt is közölte kísérőjével, hol találják Fáraót.

- Löncs után a krétai kerti terembe vonultak - mondta -, krétai, mert egy tengeren túli idegen művész díszítette. Bek és Auta, a királyi főszobrászok is ott vannak, hogy okuljanak. A Nagy Anya is ott van. Az előszobában átadlak a szolgálattevő kamarásnak, az majd bejelenti megérkezésedet.

- Legyen így - mondta József, és semmi további jelentősége nem volt annak, amit mondott. De amint mentek, a férfiú, miután ismét megrázta fejét, hangtalan és tartós, csaknem görcsös vihogásba kezdett, ami látható, apró lökésekkel rázta haskötőjét, s amelyen még akkor sem tudott egészen úrrá lenni, mikor a folyosó végén levő előszobába értek, ahol egy görnyedt kis udvaronc, csodálatosan redőzött köténnyel és karjában legyezővel, hirtelen elvált az aranyméhekkel hímzett ajtófüggöny hasadékától, amelynél eddig hallgatózott. Az udvarmester hangja még mindig sajátságos, jajgatásra emlékeztető módon hullámzott a belső vihogástól, amikor a farkcsóválva elébe tipegő komornyikkal közölte, kit hozott magával.

- Ah, az elhívatott, a várva várt, a mindent jobban tudó - mondta a kis ember selypítve s magas hangon -, aki mindent jobban tud, mint a könyvesház tudósai. Jó, jó, ki-tű-nő! - mondta, és egyre csak görbe maradt, talán mert úgy született és nem tudott kiegyenesedni, de talán csak mert az előkelő udvari szolgálatban hozzászokott ehhez a tartáshoz. - Bejelentelek, azonnal bejelentelek, hogyan is ne tenném? Az egész udvar rád vár. Fáraó el van ugyan foglalva, de téged mégis haladéktalanul bejelentelek. Félbeszakítom Fáraót, szavába vágok miattad, miközben művészeit oktatja, hogy érkezésedet hírül adjam. Remélem, csodálkozol rajta egy kicsit. De nehogy a csodálkozás zavarttá tegyen, mert még ostobaságokat mondanál, amihez különben talán nincs is szükséged zavarra. Előre figyelmeztetlek, hogy Fáraó rendkívül ingerlékeny az ostobaságokkal szemben, amiket álmairól mondanak. Gratulálok. A neved tehát?

- Ozarszifnak neveztek - felelte a kérdezett.

- Így neveznek, akarod mondani, így neveznek! Elég különös, hogy állandóan így neveznek. Tehát megyek, és bejelentelek neveden. Merci, barátom - mondta vállat vonva a hivatalnoknak, aki távozott, míg ő maga görnyedten átsurrant a függöny nyílásán.

Tompa hangok szűrődtek ki belülről, egy fiatalosan lágy és egyben érdes hang, amely aztán elhallgatott. A púpos valószínűleg farkcsóválva és selypítve Fáraó füléhez hajolt. Szemöldökét magasra vonva tért vissza, és suttogva szólt:

- Fáraó hívat!

József belépett.

Ritka szép loggia fogadta, jóllehet nem elég nagy ahhoz, hogy egészen megérdemelje a “kerti terem” nevet, amelyet adtak neki. A helyiséget két színes üveggel és csillámló kövekkel kirakott oszlop tartotta, amelyekre oly természetesen ható, körülcsavarodó szőlőlomb volt festve, hogy igazinak látszott, a padló négyszögei részben delfineken lovagló gyermekeket, részben tintahalakat ábrázoltak, s három nagy ablak nyílt a kertre, melynek egész édességét beszívták. Odakinn lángoló tulipánágyakat, csodálatosan virágzó idegen cserjéket és aranyporral behintett utakat lehetett látni, amelyek lótusztavakhoz vittek. A szemnek messze kilátás nyílt szigetekre, hidakra, kioszkokra, s a perspektíva mélyéről a távoli nyári lakocska fajansztéglái villogtak. A verandacsarnok maga is tarka színekben sugárzott. Oldalfalait festmények borították, melyek elütöttek az itt megszokottaktól. Idegen embereket és szokásokat szemléltettek, nyilván a tenger szigeteinek embereit és szokásait. Asszonyok ültek és jártak merev, tarka ünneplőben, keblük fedetlenül buggyant ki a szoros ruhaderékból, s a homlokszalagon átbodrozódó hajuk hosszú fonatokban hullt vállukra. Apródok, sohasem látott díszruhában, kezükben csúcsos korsókkal szolgálták ki őket. Egy darázsderekú hercegecske, kétszínű nadrágban, báránybőr csizmában, bodros fején tarkatollas koronával, tetszelegve járt fantasztikus virágú füvek közt, és menekülő vadakra nyilazott, amelyeknek futása úgy volt ábrázolva, hogy patájuk nem érintette a földet, hanem szabadon repült el fölötte. Másutt akrobaták dühös bikák hátán hányták a bukfencet, a hölgyek és urak szórakoztatására, akik oszlopos ablakokból és erkélyekről lenéztek rájuk.

Ugyanilyen idegen ízlésűek voltak a gyönyörködtető és iparművészeti tárgyak is, amelyek a helyiséget díszítették: csillogó festésű agyagvázák, arannyal berakott elefántcsont domborművek, kovácsolt díszserlegek, bikafej, fekete kőből, aranyszarvakkal és hegyikristály szemmel. A belépő, miközben kezét fölemelte, tekintetét komolyan és szerényen körüljártatta a színtéren s a személyeken, akiknek jelenlétét közölték vele.

Amenhotep-Nebmaré özvegye éppen vele szemben trónolt magas zsámolyú magas székén, háttal a fénynek, a mélyen lenyúló íves ablakok közül a középsőnél, úgyhogy amúgy is bronzbarna és ruhájától elütő arcszíne az árnyékban még sötétebbnek látszott. József mégis fölismerte sajátszerű arcvonásait, amint királyi kivonulások alkalmával egyszer-másszor látta azelőtt: a finoman hajló orrocskát, a keserű világismeret barázdáival keretezett, fölvetett ajkat, az íves, ecsettel utánahúzott szemöldököket, a feketén csillogó, hűvös figyelemmel néző kis szemeket. Az anya nem az aranykeselyűs süveget viselte, amellyel Jákób fia nyilvánosan látta. Bizonyára már őszbe vegyült haját - mert ötvenes évei végén lehetett - ezüstös hálószövet borította, amely szabadon hagyta a homlok- és halántékpánt aranycsíkját, s feje búbjáról két ugyancsak arany bálványkígyó - mindjárt kettő, mintha istenben boldogult férjéét is átvette volna - tekergett alá, s homloka előtt fölágaskodott. Fülét kerek lapocskák ékesítették ugyanabból a tarka drágakőből, amiből nyakgallérja is készült. A kicsiny, erélyes alak nagyon egyenesen, nagyon mereven és szabályosan ült, úgyszólván a hieratikus ó-stílusban, felsőkarja a szék karján, lábacskája a magas zsámolyon egymás mellé téve nyugodott. Okos szeme találkozott a hódolattal belépő idegenével, de miután futtában végigsiklott alakján, érthető és magára parancsolt közönnyel ismét fia felé fordult, miközben a tapasztalattól keserű barázdák előreugró szája körül gúnyos mosolyra húzódtak a gyermekesen izgatott kíváncsiság láttán, amellyel ez az ajánlottat és várva vártat vizsgálgatta.

Egyiptom ifjú királya bal felől ült, a képes fal alatt, párnákkal bőségesen és jó puhán fölszerelt, dőlt támlájú, oroszlánlábú karosszékében, s hátát elemelve a támláról, élénken előrehajolt, lábát széke alá húzta, s karcsú, szkarabeusz-díszes kezeivel átfogta a karfákat. Meg kell jegyezni, hogy a feszült figyelemnek ez a szinte ugrásra kész testtartása, ahogyan Amenhotep jobbra fordulva, szürkén elfátyolozott szemét tőle telhetőleg tágra nyitva, álmainak megérkezett értelmezőjét nézte, nem fejlődött ki azonnal teljesen, hanem egy perc leforgása alatt - eddig tartott - fokozatosan s lökésszerűen, s végül odáig fokozódott, hogy Fáraó csakugyan fölemelkedett kissé székéről, és testsúlyát egészen kapaszkodó kezére helyezte, az ujjpercek játéka világosan mutatta a feszültséget. Közben egy tárgy, amely ölében feküdt, valamilyen húros hangszer, halkan döndülő és csendülő zajjal a földre csúszott - az előtte állók egyike, az egyik szobrász, akit épp oktatott, gyorsan fölemelte és átnyújtotta. Egy darabig azonban tartania kellett, míg a király, lehunyva szemét, átvette, és székének párnái közé visszahullott, ismét felöltve azt a tartást, amelyben nyilván az előbb a mesterekkel beszélt: rendkívül hanyag, puha, kényelmes tartást, mert székének ülőkéje ki volt mélyítve egy párna számára, ez azonban annyira engedett, hogy Fáraónak el kellett süllyednie benne, s így nemcsak nagyon ferdén, hanem nagyon mélyen is ült, egyik kezét ernyedten lelógatta a karfán, a másiknak hüvelykujjával pedig halkan megérintette ölében a csodálatos kis lant húrjait, s a gyolcs alatt fölhúzott térdeit keresztbe rakta, úgyhogy egyik lába meglehetős magasan himbálózott. A szandál aranyszíja a nagyujj és a második ujj között feszült.

A barlang gyermeke

Nefer-heperu-Ré-Amenhotep ekkor annyi idős volt, mint József, aki most harmincéves fővel állt előtte, akkoriban, mikor “az ő bátyjaival együtt juhokat őriz vala”, és elkunyerálta atyjától a tarka ruhát: azaz tizenhét esztendős. De idősebbnek látszott, nemcsak azért, mert az ő égtáján az emberek gyorsabban érnek, s nem is csupán gyenge lábon álló egészsége miatt, hanem a világ-egészre irányuló korai kötelezettségei meg a sokféle benyomás következtében, amelyek minden égtájról özönölve megrohanták lelkét, és buzgó-rajongó iparkodása miatt az isteniért. Arcának leírásánál a bálványkígyós, kerek kék paróka alatt, amelyet ma a vászonsapka fölött viselt, az évezredek sem rettenthetnek vissza attól a találó hasonlattól, hogy olyan volt, mint egy kissé fáradt nemzetségből származó előkelő ifjú angolé: hosszúkás, gőgös és fáradt, lefelé kialakított, tehát egyáltalán nem hiányzó és mégis gyönge állal, olyan orral, melynek keskeny, kissé benyomott nyerge a széles, szimatoló cimpákat annál feltűnőbbé tette, és álmatagon fátyolos, mély szemekkel, melyekről sohasem tudta egészen fölvonni szemhéjait, és melyeknek bágyadtsága meghökkentő ellentétben állt a nagyon telt ajkak nem festett, hanem természettől betegesen izzó pirosával. Fájdalmasan bonyolult szellemiség és érzékiség keveréke volt tehát ez az arc - egyszerre fiús és gyaníthatóan féktelenségre és kicsapongásra hajló. Egyáltalában nem volt csinos és szép, de mégis nyugtalanító vonzóerő rejlett benne, nem lehetett csodálni, hogy Egyiptom népe gyengéden nézett rá, és virágos neveket adott neki.

Nem szép, hanem inkább különös és részben kissé idomtalan volt Fáraó középnagyságot alig elérő alakja is, amint világosan föl lehetett ismerni, ahogy eldőlt a párnák közt könnyű, jóllehet válogatottan drága ruhában s hanyag tartással, mely nem modortalanság, hanem a szokásokat megvető életstílus volt: a hosszú nyak, a csodálatos drágakő-virággallérral félig elfedett keskeny és lágy mell, a domborművű aranypántokkal körülvett vékony kar, a mindig kissé előreálló has, amelyet szabadon hagyott az elöl mélyen a köldök alatt megkötött, hátul magasan hátára nyúló kötény, aminek pompás előrészét ureuszkígyók és rojtos pántlikák díszítették. Emellett lába nemcsak rövid, hanem aránytalan is volt, mert combja határozottan túlságosan teltnek, alsó lábszára pedig csaknem csibeszerűen soványnak látszott. Amenhotep arra intette egyik szobrászát, hogy ezeket a sajátosságait ne szépítsék, hanem a hív igazság kedvéért inkább túlozzák. Nagyon szép és nemes alkatú volt ezzel szemben keze és lábfeje, különösen hosszú ujjú és elegáns-érzékeny keze, a körömágyakban a kenőcs maradványával. Különös volt elgondolni, hogy ennek az elkényeztetett, magas születését nyilván magától értetődően tudomásul vevő fiúnak uralkodó szenvedélye a Legmagasabbnak megismerése, és Ábrahám szemlélődve oldalt álló unokája csodálkozott, milyen különböző, egymástól mily távoli és idegen emberlelkekben jelenhetik meg az Istenért való gond e földön.

Amenhotep tehát ismét odafordulva a két művészhez, hogy búcsút vegyen tőlük - egyszerű, erőteljes emberek voltak ezek, egyikük azzal foglalkozott, hogy nedves ruhába csavarja az emelvényen álló, félig kész agyagszobrocskát, amelyet bemutatott a megbízónak.

- Csináld úgy, jó Auta - hallotta József a lágy és érdes, kissé túlságosan magas árnyalatú, amellett némileg ünnepélyesen elnyújtott, de közben-közben sietős ütembe csapó hangot, amelyet már odakinn is meglesett -, csináld úgy, amint Fáraó utasított, csináld kedvesre, elevenre és szépre, ahogy atyám az égen kívánja! Még vannak hibák munkádban - nem a kézügyesség hibái, hiszen nagyon derekas vagy -, a szellem hibái. Felségem megmutatta neked, és te ki fogod javítani a hibákat. Nővéremet, az édes Baketaton hercegnőt még nagyon is régi, holt módon ábrázoltad, atyámnak ellenére, kinek akaratát ismerem. Csináld kedvessé és könnyűvé, a valósághoz híven, amely a fény, és amelyben Fáraó él, mert belsejébe fogadta azt! Csináld úgy, hogy egyik kezével egy kerti gyümölcsöt, egy gránátalmát emel szájához, másik keze pedig szabadon csüng alá, s ne fordítsa merev tenyerét teste felé, hanem begörbülő tenyerét hátra; így akarja isten, aki szívemben van, és akit ismerek, mint senki más, mert magam is belőle származom.

- Ez a szolga - felelte Auta, miközben egyik kezével becsavarta az agyagfigurát, a másikat a király felé emelte - pontosan azt fogja csinálni, amit Fáraó parancsolt, és amire boldogságomra oktatott, Ré egyetlene, Aton szép gyermeke.

- Köszönöm, Auta, kedvesen és barátságosan köszönöm. Fontos, érted-e? Mert amiképpen az atya bennem van és én benne, akként kell mindennek egynek lennie bennünk, ez a cél. A te műved pedig, ha helyes szellemben készül, talán hozzájárul egy kevéssé, hogy minden egy legyen benne és bennem... És te, jó Bek...

- Gondolj arra, Auta - hallatszott most az istenözvegy csaknem férfiasan mély hangja magas ültéből -, gondolj mindig arra, hogy Fáraónak nehezére esik megértetnie magát velünk, és hogy valószínűleg kicsit többet mond annál, mint amit gondol, mert gondolatát csak így tudja érthetővé tenni. Amit gondol, nem az, hogy az édes Baketaton hercegnőt evés közben ábrázold, amint éppen a gyümölcsbe harap; hanem a gránátalmát csak a kezébe kell adnod és karját kissé fölemelned, hogy sejteni lehessen: a gyümölcsöt feltétlenül szájába veszi, ez elég újszerű lesz, és ez az a gondolat, amelyet Fáraó meg akar értetni veled, amikor azt mondja, hogy a hercegnő egyék belőle. Azt sem kell szó szerint venned, amit őfelsége a lecsüngő kézről mondott, hogy a begörbített tenyerét egészen hátrafordítsd. Csak kevéssé fordítsd el a testtől, csak félig, ez a gondolata, és ezzel elég dicséretet és gáncsot fogsz aratni. Így értsétek a mondottakat.

Fia egy pillanatig hallgatott.

- Megértetted? - kérdezte aztán.

- Megértettem - felelte Auta.

- Akkor megérted azt is - mondta Amenhotep, miközben lenézett az ölében fekvő lantszerű szerszámra -, hogy a Nagy Anya természetesen valamivel kevesebbet mond annál, mint amit gondol, amikor szavaimat próbálja enyhíteni. A kezet a gyümölccsel meglehetősen közel viheted a szájához, és ami a szabad kezet illeti, amúgy is csak félfordulat, ha tenyerét a testtől hátrafelé fordítod, mert egészen kifelé senki sem fordítja tenyerét, és a nyilvánvaló igazság ellen vétenél, ha így ábrázolnád. Látod tehát, mily bölcsen enyhítette az Anya szavaimat?

Ravaszkás mosollyal pillantott föl a zeneszerszámról, kimutatva telt ajkai közt kicsiny, túlságosan halvány és áttetsző fogait, s tekintete Józsefre esett, aki visszamosolygott rá. Különben a királyné és a két mester is mosolygott.

- És te, jó Bek - folytatta -, kelj útra, amint megbíztalak! Kelj útra Jebuba, kelj útra Elefánt-országba, és hozz jó sok vörös gránitot, ami ott található, mégpedig a legjobb fajtából, amely kvarccal és feketés csillámmal teli, tudod már, amelyik szívemnek kedves. Lásd, Fáraó föl akarja ékesíteni atyjának karnaki házát, hogy Amun házát fölülmúlja, ha nem is nagyságban, legalább köveinek szépségében, és szeretné, ha “A nagy Aton fényessége” név egyre jobban meghonosodna ebben a kerületben, átmenetként ahhoz, hogy egy nap talán maga Vezet, az egész város is fölveszi az “Aton fényességének városa” nevet az emberek száján. Ismered gondolataimat, és én bízom szeretetedben irántuk. Kelj útra, te derék, kelj útra azonnal! Fáraó itt fog ülni vánkosai közt, te pedig a távolba utazol a folyón föl, és viseled a fáradalmakat, amelyek árán lehet beszerezni a vörös követ, és szép mennyiségben lecipeltetni és lehajóztatni Thébébe. Így van ez, és így is legyen. Mikor kelsz útra?

- Holnap reggel - felelte Bek -, ha elláttam asszonyomat és házamat. És a szeretet édes urunk, Aton szép gyermeke iránt oly könnyűvé teszi az utazást és a fáradalmakat, mintha a leglágyabb párnák közt ülnék.

- Jó, jó, s most menjetek, emberek! Csomagoljatok és eridjetek, mindegyik a maga dolgára. Fáraónak fontos ügyei vannak; csak külsőleg pihen párnák közt, belsőleg feszültséggel, buzgósággal és gonddal teli. Szépek a ti gondjaitok, de semmiségek az övéihez képest. Éljetek jól, és menjetek!

Várt, amíg a mesterek hódolattal visszavonulnak, de már közben is Józsefet nézte.

- Lépj közelebb, barátom - mondta, amint a méhes függöny összecsapódott mögöttük. - Lépj, kérlek, közelebb, kedves retenui habir, ne félj és ne ijedj meg lépteidtől, jöjj csak egészen közel! Ez itt az isten anyja, Teje, aki millió éve él. És én vagyok Fáraó. De erre ne gondolj tovább, nehogy megijedj. Fáraó isten és ember, de a második éppolyan fontos számára, mint az első, sőt örömét leli benne, néha dacos és haragos örömét leli benne, ha emberségét hangsúlyozhatja és ragaszkodhat hozzá, hogy egyik oldalról nézve éppolyan ember, mint mindenki; örömét leli benne, ha fittyet hányhat a mogorváknak, akik azt akarják, hogy mindig csak változatlanul istenként viselkedjék.

És karcsú ujjával csakugyan fittyet hányt a levegőbe.

- De amint látom, te nem is félsz - folytatta -, és nem ijedsz meg lépteidtől, hanem nyugodt bájjal közeledsz felém. Ez kellemes, mert sokan elvesztik fejüket, ha Fáraó elé kell állniok, szívük megáll, térdük megroggyan, és azt sem tudják, élnek-e, halnak-e. Te nem szédülsz kissé?

József mosolyogva rázta a fejét.

- Ennek három oka lehet - mondta a királyi gyermek. - Vagy származásod nemes a maga nemében, vagy Fáraóban embert látsz, amit ő szívesen fogad, ha hallgatólagosan istenségét is elismerik, vagy úgy érzed, magadra is az isteninek fénye esik, mert szép vagy és csodálatosan csinos, mint egy kép, felségem nyomban észrevette ezt, amint beléptél, és noha nem lepett meg, mert elmondták, hogy egy kedvesnek a fia vagy, mégis fölkeltette figyelmemet. Bizonyság ez rá, hogy az szeret téged, aki önmaga által ad szépséget az alaknak, s aki a szembe életet és látóerőt a tulajdon szépsége által önt tulajdon szépsége számára. A szépeket a fény kedvenceinek lehet nevezni.

Félrehajtott fővel, gyönyörködve szemlélte Józsefet.

- Nem csodálatosan szép és csinos, mint egy fényisten, mamácska? - kérdezte Tejét, aki kicsiny, sötét, ékkövektől villogó kezének három ujjára támasztotta arcát.

- Bölcsessége és álomfejtő tudománya miatt ajánlották és hívattad el őt - felelte Teje, elnézve a levegőbe.

- Az egyik összefügg a másikkal - vágott szavába Amenhotep gyorsan és hevesen. - Fáraó sokat gondolkozott és sokat hallott erről, és sokat beszélt követekkel, akik fölkeresték messze idegenből, mágusokkal, papokkal és beavatottakkal, akik hírt hoztak keletről és nyugatról az emberek gondolatairól. Mert mi mindent meg nem kell hallgatnia és hová nem fülelnie, hogy megvizsgálja, kiválassza és a használhatót hasznossá tegye a tan tökéletesítésére és az igazság képének kialakítására égi atyjának akarata szerint! A szépség összefügg a bölcsességgel, mamácskám és kedves Amu, mégpedig a fény közvetítésével. Mert a fény a közeg és a közép, ahonnan háromfelé sugárzik rokonság: a szépség felé, a szeretet felé és az igazság megismerése felé. Mindez egy benne, és a fény az ő szentháromságuk. Idegenek elhozták hozzám a tant egy kezdetbeli istenségről, aki lángból született, a fény és a szeretet szép istenéről, a neve: Elsőszülött Fény. Pompás és hasznos adalék ez, mert a szeretet és a fény azonosságáról tanúskodik. De a fény éppúgy szépség, mint igazság és tudás, és ha az igazság közvetítőjét kívánjátok ismerni, ez a szeretet... Rólad hát azt mondják, hogy ha álmot hallasz, értelmezni tudod? - kérdezte Józsefet elpirulva, mert szégyenkezett és zavarba jött saját fellengző szavai miatt.

- Ó, uram, szó sem lehet rólam ebben az összefüggésben! - felelte József. - Nem én tudom. Hanem egyedül Isten tudja, és ő néha általam teszi. Mindennek megvan az ideje, álomnak és értelmezésnek. Amikor gyermek voltam, álmodtam, és ellenséges testvéreim álomlátónak csúfoltak. Most, amikor már férfi vagyok, eljött az értelmezés ideje. Álmaim értelmet nyernek előttem, és Isten megadja nekem, hogy mások álmait is értelmezzem.

- Tehát prófétáló ifjú vagy, úgynevezett megihletett bárány? - érdeklődött Amenhotep. - Úgy hiszem, ezek közé lehet sorolni téged. Holtan fogsz összeesni a végső szavaknál, miután elragadtatásodban közölted a jövőt a királlyal, hogy ünnepélyesen eltemettessen, és jóslataidat följegyeztesse és az utókorra hagyja?

- Nem könnyű - szólt József - felelni a Nagy Ház kérdésére igennel vagy nemmel, legföljebb mindkettővel. Szolgádat bámulatba ejti és szíve mélyéig meghatja, hogy bárányt látni kegyeskedel benne, mármint megihletettet. Mert gyermekkoromban megszoktam ezt a nevet atyámtól, az istenbaráttól, aki “báránynak” szokott nevezni, mégpedig azért, mert kedves anyámat, akiért Sineárban szolgált a visszafelé hömpölygő folyón túl, a csillagleányt, aki a Szűz jegyében szült engem, Ráhelnak hívták, azaz: anyajuhnak. Ez azonban nem jogosít föl arra, hogy okvetlenül megerősítsem föltevésedet, nagyúr, és azt mondjam: “én vagyok az”; mert én vagyok az, és mégsem én vagyok az, éppen mert én vagyok, azaz: mert az általános és a forma átváltozik, ha az egyesben megvalósul, tehát az ismert ismeretlenné lesz, és te nem ismered föl újból. Ne várd, hogy végső szavaimnál holtan essem össze, mert ez így illik. Szolgád, akit előhívattál a veremből, nem várja ezt, mert ez csupán a formához illik, de nem hozzám, akiben megváltozott. Önkívületben sem fogok tajtékozni, próféta-ifjúként, ha Isten megengedi, hogy Fáraónak jövendöljek. Gyermekkoromban önkívületbe estem, gondot okozva az atyának, mikor szememet forgattam, mint a szarvasan és mezítelenül futók és jóslatdadogók. De erről leszokott a fiú, mikor kissé megemberesedett, és az istenértelemhez tartja magát, még ha értelmez is. Az értelmezés magában is elég önkívület; nem kell hozzá még tajtékozni is. Értelmes és világos legyen, ne pedig aulazaukaulala.

Beszéd közben nem nézett az anyára, de szeme sarkából látta, hogy az most helyeslően int magas székén. Sőt meg is szólalt finom testéből jövő csaknem férfiasan mély, erélyes hangján, és ezt mondta:

- Meghallgatni és megszívlelni való, amit az idegen szól Fáraó előtt.

József ezután folytathatta, mert a király hallgatott egyelőre, és egy szelíden dorgált fiú duzzogó arckifejezésével lógatta fejét.

- Csekélységem véleménye szerint azonban - beszélt tovább a megdicsért - az értelmezésnél és jövendölésnél nyilvánuló higgadtság azzal függ össze, hogy egy én az és egy egyes-sajátos, amelyen keresztül a forma és hagyomány megvalósul, ezáltal kapja meg az istenbölcsesség pecsétjét, nézetem szerint. Mert a példázó hagyomány a mélyből jön, amely alant van, és köt bennünket. De az én istentől és a szellemtől való, amely szabad. A művelt élet pedig az, hogy a mélységbeli kötő-példázó az én Istentől való szabadságával valósuljon meg, és nincs emberi műveltség sem az egyik, sem a másik nélkül.

Amenhotep magasra vont szemöldökkel bólintott anyja felé és tapsolt, egyik kezét egyenesen föltartva és a másiknak két ujjával könnyedén tenyerébe ütve.

- Hallod, mamácska? - mondotta. - Értelmes és nagy tehetségű ifjú ember ez, akit felségem hívatott. Emlékezz rá, kérlek, hogy én voltam az, aki saját elhatározásomból az udvarhoz hozattam őt! Fáraó is nagyon tehetséges és érett elméjű éveihez képest, de mégsem bizonyos, hogy ezt, a mélységbeli kötő-példázóval és a magasságbeli méltósággal így ki tudta volna fejezni és fundálni... Te tehát nem vagy a tajtékzó bárány kötő példájához kötve - kérdezte -, és nem fogod Fáraó szívét összezúzni az eljövendő szörnyű nyomorúságnak és idegen népek betörésének szokásos jövendölésével, hogy az, ami alul van, fölforduljon felülre? - Megborzongott. - Ismerjük ezt - mondotta elfehéredő ajakkal. - De felségemet kímélni kell kissé: nehezen viseli el a vadságot, hanem szeretetre és gyöngédségre van szüksége. Az ország tönkrement, fölfordulásban él, beduinok árasztják el, szegény és gazdag szerepet cserél, a törvények megszűnnek, a fiú megöli atyját, és testvére megöli őt, a sivatag vadja a csatornákból iszik, a halál kacaját kacagják, Ré elfordul, nem lehet tudni, mikor van dél, mert a napóra árnyékát nem ismerik föl, a koldusok az áldozati étkeket falják föl, a királyt elfogják és elhurcolják, és csak az a vigasz marad, hogy azután a megszabadító hatalom mindent jobbra fordít. Nem kell tehát Fáraónak ezt a nótát hallania? Remélheti, hogy a hagyományost átformálja az egyes-sajátos, és efféle borzalmaktól megmenekül?

József mosolygott. És ekkor hangzott el a följegyzett s gyakorta ügyesnek és udvariasnak dicsért válasz:

- Isten jelenti meg, ami a Fáraónak javára van.

- Azt mondod: “Isten” - faggatta Amenhotep. - Már többször is mondtad. Milyen istenre gondolsz? Mivel Cahi és Amu földjéről való vagy, fölteszem, hogy a Bikára gondolsz, amelyet keleten Baálnak, az úrnak neveznek?

József mosolya titokzatossá vált. Fejét rázta.

- Atyáim, az istenálmokat látók - mondotta - más Úrral kötöttek szövetséget.

- Akkor talán Adonájról, a vőlegényről beszélsz - mondta gyorsan a király -, akiért a fuvola sír a szakadékokban, és aki föltámad. Látod, Fáraó jól kiismeri magát az emberek istenei között. Mindent meg kell ismernie és megvizsgálnia, és aranymosónak lennie, aki a képtelentől elválasztja a szemernyi igazságot, hogy segítsen tökéletesíteni tiszteletre méltó atyjának tanát. Fáraó dolga nehéz, de jó is, nagyon jó, így tehát királyi. Kiókumuláltam ezt tehetségemmel. Akinek dolga nehéz, annak jó sora legyen, de csak annak. Merthogy csak jó sorunk legyen, az undokság; de hogy csak nehéz dolgunk, az sem helyes. Mint a nagy adóünnepen felségem ül a szép fogadókioszkban az édes feleség mellett, és a népek követei, szerecsenek, líbiaiak és ázsiaiak végtelen menetben hozzák elébem a világ adóját, aranyat rudakban s gyűrűkben, elefántcsontot, ezüstöt váza alakjában, strucctollakat, marhákat, bisszusz-selymet, gepárdokat és elefántcsontot: akként ül a koronák ura is palotája szépségében a világ közepén, s méltó kényelemben fogadja a lakott föld gondolatadóját. Mert amint már méltóztattam említeni: idegen istenek dalnokai és látnokai váltják itt egymást, akik mindenünnen eljönnek udvaromba, Perzsiából, melynek kertjeit magasztalják, és ahol azt hiszik, hogy egykor sima lesz a föld és egyenes, és az embereknek életmódja, jogai és nyelve mind egyforma; Indiából, abból az országból, ahol a tömjén terem, a csillagismerő Bábelből és a tenger szigeteiről. Mind meglátogatnak, elvonulnak a székem előtt, és felségem társalog velük, mint ahogy most veled, a különös báránnyal. S ők elmondják a korait és későit, a régit és az újat. Néha érdekes ajándékokat és isteni emlékjeleket hagynak nálam. Látod ezt a hangszert itt? - És fölemelte öléből az öblös, húros szerszámot, és megmutatta Józsefnek.

- Lant - állapította meg ez. - Helyénvaló, hogy Fáraó a kellem és jóság jelképét tartsa kezében.

Azért mondta ezt, mert az egyiptomi “nofert” írásjele, ami kellemet és jóságot egyformán jelent, a lant.

- Látom - felelte a király -, hogy értesz Thot művészetéhez, és írnok vagy. Azt gondolom, ez az én méltóságával függ össze, amelyben a mélység kötő példája megvalósul. De ez a szerszám még másnak is jele, nemcsak a kellemnek és jóságnak, hanem egy idegen isten furfangosságának is, aki az Íbiszfejű testvére vagy másik énje lehet, és gyermekkorában föltalálta ezt a hangszert, mikor egy állattal találkozott. Ismered a tokját?

- Teknősbékáé - ismerte föl József.

- Úgy van - hagyta helyben Amenhotep. - Ezzel a bölcs állattal találkozott az agyafúrt gyermekisten, aki a sziklák egyik barlangjában született, és szellemének áldozata lett az állat. Mert a gyermek hetykén elrabolta teknőjét, és húrokat feszített föléje, és amint látod, egy pár szarvat is erősített rá: így keletkezett a lant. Nem mondom, hogy ez itt ugyanaz a játékszer, amit a kópéisten készített. Az a férfiú sem állította, aki hozta és nekem ajándékozta, a krétai hajós. Csak annak a mintájára készült nyilván, tréfásan jámbor emlékezésül, és csak ráadás volt a mindenféle csínyhez, amelyet a krétai a barlang csecsemőjéről Fáraónak elbeszélt. Mert a kicsike folytonosan el- s kijárt a barlangból és pólyájából, hogy csínyeket kövessen el. Így, bármily hihetetlen, idősebb testvérének, a napistennek marháit ellopta a dombról, ahol legeltek, amikor gazdájuk leszállt. Ötvenet hajtott el, s keresztül-kasul hajkurászta őket, hogy nyomukat veszítse; a maga lábnyomát pedig úgy álcázta el, hogy hatalmas, vesszőből font szandált kötött a talpára - így óriásnyomokat hagyott maga mögött s egyben semmilyet, s így is volt helyén; mert noha gyermek volt, de isten is, és bizonytalan óriásnyomok illették meg gyermekségében is. A marhákat elhajtotta, és elrejtette barlangjában, egy másikban, mint ahol született; barlang van ott bőven... de előbb útközben két tehenet levágott a folyónál, és hatalmas tűzön megsütötte őket. A csecsemő megette a teheneket, gyermeki óriáslakoma volt, és illett a nyomokhoz.

- Mindezek után - folytatta Amenhotep túlzottan kényelmes helyzetében - a tolvaj gyermek visszalopózott anyai barlangjába és pólyájába. Mikor azonban a napisten ismét fölkelt, és nem találta marháit, jósolt magának, mert javasisten volt, és megtudta, hogy csak újszülött testvére lehet a tolvaj. Dühre lobbanva fölkereste barlangjában. A rabló azonban, aki hallotta jöttét, egészen picikére vonta magát istenien illatozó pólyájában, és ártatlan szendergést színlelt, találmányát, a lantot karjában szorongatva. És milyen természetesen hazudott a képmutató, amikor naptestvére, akit e fortélyok nem csaltak meg, a tolvajlás miatt fenyegetően kérdőre vonta! “Egészen más gondom van - dadogta -, mint amire gondolsz: édes álom és anyatej kell nekem, és pólya testemre és meleg fürdő.” És megesküdött, a tengerész szerint igen nagy esküvel, hogy semmit sem tud a tehenekről... Nem untatlak, mamácska? - szakította meg magát, a trónoló istennő felé fordulva.

- Mióta az országok kormányzásának gondja nem terhel - felelte az -, sok fölösleges időm van. Ezt éppúgy tölthetem idegen istenmondák hallgatásával, mint bármi mással. Csak úgy látom, megfordult a világ: rendszerint a király meséltet magának. Felséged azonban maga mesél.

- Miért ne? - kérdezte Amenhotep. - Fáraónak tanítania kell. És amit tanult, az is mindig arra ösztönzi, hogy másokat is megtanítson rá. Amit anyám tulajdonképpen kifogásol - folytatta, miközben néhány ujját kinyújtva feléje, mintegy anyja szavait világította meg -, bizonyosan az, hogy Fáraó késik elmesélni álmait ennek az értőn ihletett báránynak, hogy végre az igazságot hallja róluk. Merthogy igaz értelmezést kapok tőle, arról megnyugtató személye és egynéhány nyilatkozata máris csaknem bizonyossá tett. S felségem nem is fél az értelmezéstől, mert ez megígérte, hogy nem a tajtékzó ifjak példájára jövendöl, és nem fog megrémíteni olyan híradásokkal, mint hogy koldusok falják fel az áldozati ajándékokat. De nem tudod s nem ismered a lélek csodálatos viselkedését, hogy mikor az ember legsóvárabb vágyának teljesülését végre közeledni érzi, kis időre még önként lemond a teljesülésről? Úgy is itt van már, gondolja nyilván, s csak tőlem függ, hogy valósággá váljék; most éppoly jól várathatom is kissé, mert bizonyos módon maga a sóvárgás és vágyakozás lett kedves számomra, s valahogyan kár értük. Ilyen az ember természete, s mivel Fáraónak igen fontos, hogy ember legyen, ő is így cselekszik.

Teje mosolygott.

- Akármilyen is kedves felséged cselekedete - mondotta -, szépnek nevezzük. S mivel ez a jövendőmondó nem kérdezhet meg téged, én kérdezlek meg: sikerült-e a gonosz gyermek hamis esküje, vagy még tovább is történt valami?

- Ez - felelte Amenhotep -, ez történt forrásom szerint: a naptestvér megbilincselve az atya elé vitte a tolvajt, a nagy isten elé, hogy az valljon, s ez büntessen. De a hitvány ott éppen úgy hazudott a legnagyobb csalafintasággal és álszent beszéddel. “Nagyon nagyra tartom a napot - selypítette - és a többi istent, téged szeretlek, s ettől félek. Védd meg a fiatalabbat, segíts meg engem, a kicsikét!” Így alakoskodott, és ravaszul az ifjabb testvér szép helyzetét domborította ki, de közben fél szemével atyjára pislogott, úgyhogy ennek hangosan kellett nevetnie az alávalón, s csak annyit parancsolt meg neki, mutassa meg testvérének a marhákat, és szolgáltassa ki neki a lopott holmit, amibe aztán amaz is belenyugodott. Mikor azonban fölfedezte, hogy két tehenét leölték, haragja újra föllobbant. De miközben szitkozódott és fenyegetőzött, a kicsike hangszerén - ezen itt - játszani kezdett, és játékához oly kedvesen énekelt, hogy a szitkozódás elhalt, és a napistennek most már csak egyre állt az esze: hogy a lant az övé legyen. És övé is lett, mert a testvérek szerződést kötöttek: a rablónál maradtak a marhák, és a hangszert a bátyja vitte el, s most már örökre az övé.

Elhallgatott, és mosolyogva nézett le az emlékajándékra ölében.

- Fáraó - mondta az anyja - igen tanulságos módon váratta még egy kissé, hogy legforróbb vágya teljesüljön.

- Tanulságosan - válaszolt a király -, mert történetem azt tanítja, hogy istengyermekek csak álruhás gyermekek, csak csalafintaságból azok. A barlangbeli is, ha akart, mint ügyes-víg legény lépett elő, útbaigazításra, okos tanácsra mindig készen, istenek és emberek segítőjeként. Mi mindent nem talált ki még, ami az ottaniak véleménye szerint azelőtt nem volt: írást és számolást, aztán az olajmívelést és az okosan rábeszélő szót, amely a csalást sem restelli, de kedvesen csal. Akitől ezt a történetet hallottam, a tengerész nagyra becsülte őt mint védőurát. Mert, amint mondta, ő a kedvező véletlen istene és a kacagó rátalálásé, aki áldást és jólétet ad, akár egyenes úton, akár kicsit görbén, amint az élet éppen engedi, rendező és vezető, aki átvezet a világ kanyargóin fölemelt bottal, hátrafelé mosolyogva. A halottakat is ő vezeti, mondta az ember, holdbirodalmukba, és még az álmokat is, mert mindehhez ő az álom ura is, aki lezárja az emberek szemét botjával, minden ravaszsága ellenére mégis nyájas varázslóként.

Fáraó pillantása Józsefre esett - az pedig ott állt előtte, csinos és szép fejét hátravetve és kissé vállára hajtva, és ferdén fölnézett a képes falra, önfeledt s szórakozott mosollyal, s olyan kifejezéssel, mintha nem lenne szüksége rá, hogy mindezt hallja.

- Talán ismered az istenkópé történeteit, jövendőmondó? - kérdezte Amenhotep.

A kérdezett gyorsan tartást változtatott. Kivételesen udvariatlanul viselkedett, és éreztette, hogy ennek tudatában is van. Sőt némileg túlzottan tette ezt, úgyhogy Fáraónak, aki mindig észrevett mindent, nemcsak az volt az érzése, hogy ez a riadt föleszmélés megjátszott, hanem még az is, hogy éppen ezt az érzést akarja kelteni. Várt a válaszra, miközben fátyolos szürke szemét, lehetőleg tágra nyitva, Józsefre szegezte.

- Ismerem-e, nagyúr? - felelte ez. - Igen is, nem is, engedd meg szolgádnak ezt a kettős választ!

- Ilyen engedélyt gyakran kérsz - állapította meg a király -, vagy inkább: adsz magadnak. Minden, amit mondasz: igen és ugyanakkor: nem is. Mit szóljak ehhez? Te vagy a tajtékzó ifjú, és mégsem vagy az, éppen mert te vagy az. A csalafinta isten dolgát ismered is, nem is, éppen, mert... miért? Ismerted, vagy nem ismerted?

- Magad is régóta ismerted bizonyos értelemben, koronák ura - felelte József -, hiszen az Ibiszfejű távoli testvérének nevezted őt, Dzsehuti, a holdbarát írnok testvérének, sőt másik énjének. Ismerted-e hát, vagy nem? Bizalmas lábon álltál vele. Ez több, mint ismeretség, és e bizalmasságban az én igenem és nemem is föloldódik, és ugyanazzá lesz. Nem, a barlang gyermekét, a csínyek urát nem ismertem. Sohasem beszélt róla Eliézer, atyám legöregebb szolgája és tanítóm, aki elmondhatta, hogy a föld elébe futott, mikor lánykérőben volt az el nem fogadott áldozat, atyámnak atyja számára... bocsáss meg! Messzire vezetne ez, s szolgád nem beszélheti el az egész világot ezen az órán. És mégis a felséges anya szava kísérti és cseng fülében: a világban úgy illik, hogy a király meséltessen, nem pedig hogy meséljen. Több csínyt is ismerek, melyek azt bizonyítanák előtted s a nagyasszony előtt, hogy az istenkópé szelleme az enyéim közt is mindig otthonos volt, s bizalmas viszonyban vagyok vele.

Amenhotep mókás fejmozdulattal nézett anyjára, mintha ezt mondaná: “Ugyan, higgyek neki?”

- Az istennő megengedi neked - mondta aztán -, hogy egyet-kettőt elbeszélj a csínyekből, mielőtt értelmezel, ha azt hiszed, hogy kedvünk telhet bennük.

- Tőled kapjuk lélegzetünket - mondta József, meghajolva. - Arra használom, hogy szórakoztassalak.

És összefont karral, miközben kezét az összefontságból többször kiemelte egy-egy leíró mozdulatra, beszélt Fáraó előtt, és szólt:

- Durva volt Ézsau, bácsikám, a hegyi kecske, atyám ikertestvére, aki születésüknél az elsőséget kierőszakolta; gubanctól vörös a fajankó, a másik pedig sima és finom, sátorban lakozó és anyjának fia, Istenben okos; pásztor, Ézsau pedig vadász. Jákób öröktől fogva áldott volt, sokkal régebben, mint amaz óra óta, amikor ősöm, mindkettőnek atyja elhatározta az öröklött áldás továbbajándékozását, mert halálát közeledni érezte. Vak volt az öreg, vén szemei nem akartak tovább engedelmeskedni, s már csak kezével látott, tapogatva s nem nézve. Maga elé hívatta a Vöröst, idősebb fiát, akit konokul szeretett. “Menj és íjaddal ejts vadat - mondotta -, derék csimbókosom, elsőszülöttem, és zsákmányodból főzz nekem fűszeres ételt, hogy egyek belőle és megáldjalak, főztödtől hatalmasan megerősödve az áldáshoz!” Az pedig ment és vadászott. De ezenközben az anya gödölye bőrébe tekerte be a kisebbik sima tagjait, és ételt adott neki, pompásan megfűszerezve, gödölye húsából: ezzel bement az úr sátrába, és szólt: “Ismét itt vagyok, atyám, Ézsau, a te bundásod, aki vadászott és főzött számodra; egyél hát, és áldd meg elsőszülöttedet!” “Hadd lássalak látó kézzel - mondta a vak -, vajon csakugyan Ézsau vagy-e, az én bundásom, mert azt mindenki mondhatja!” És megtapogatta őt, és érezte szőrét - mindenütt, ahol nem fedte ruha, szőrös volt, mint Ézsau, ha nem is vörös, de ezt nem láthatták a kezek, s a szemek sem akarták látni. “Igen, kétségtelen, te vagy az - mondta az aggastyán -, érzem gyapjadat. Szőrös vagy sima, erről van szó, s milyen jó, hogy nincs szükség szemekre észrevenni ezt a különbséget: elég a kéz. Ézsau vagy, etess hát meg, hogy megáldjalak!” És szaglászott és evett, és a hamisnak, aki az igazi volt, adta visszavonhatatlan áldását. Jákób pedig távozott vele. És ekkor megjött Ézsau vadászásából, fölfuvalkodottan és kérkedve nagy órájával. Nyilvánosan megfőzte és megfűszerezte a vadat, és bevitte atyjához, de bent a sátorban pórul járt a rászedett, csalóként fogadták, őt, a hamis igazit, mert az igazi hamis már rég megelőzte, anyai furfang segítségével. Csak átkok záporát fogadhatta, mert az elajándékozott áldásból semmi sem maradt. Nagy mulatság és kacagás volt, amint leült s kicsüngő nyelvvel hangosan bőgött, és kövér könnyeket potyogtatott a porba, a kisemmizett ostoba, akit megcsalt az ügyesnek, a járatosnak az esze.

Fiú és szülője kacagott - ez zengő alt hangon, amaz magasan, majdnem fejhangon. Fejüket is rázták hozzá.

- Nohát, micsoda csavaros történet! - kiáltott Amenhotep. - Barbár egy tréfa, kitűnő a maga nemében, noha kissé nyomasztó, s az ember nem tudja, milyen arcot vágjon hozzá, s képét nevetés és részvét fintorítja el. A hamis igazi, mondod, és a hamis, aki igazi volt? Nem is rossz, torz és szellemes. Az égi jóság őrizzen meg mindenkit attól, hogy igazi legyen és mégis hamis, s ne kelljen végül bőgve ülnie, s könnyeit a porba potyogtatnia! Hogy tetszik neked ez az anya, mamácska? A kecskebőr és a simaság... ezzel segített az öregnek és látó kezeinek, hogy az igazit áldja meg, mármint a hamisat! Nos, mondd hát, nem eredeti egy bárány ez, akit iderendeltem? Felségem megengedi, hogy még egy csínyt mesélj el, habir, hogy lássam, nem véletlenül sikerült-e az első, s az ügyesnek szelleme csakugyan több-e számodra, mint ismerős, tudniillik bizalmas. No, halljuk!

- Amit Fáraó parancsolt - mondta József -, már teljesült is. Az áldottfejűnek menekülnie kellett, és Naharájim felé utazott, Sineár földjére, ahol rokonai éltek: Lábán, az agyagtuskó, egy komor üzletember, és lányai, az egyik vörös szemű, a másik csillagnál kedvesebb, aki egyetlene és mindene lett, Istenen kívül. De a keményszívű bácsi a csillagszűzért hét évig szolgáltatta őt, amelyek elszálltak, mint a napok, s mikor mind leszolgálta, a nagybátyja a sötétben a másikat adta hozzá, akit nem akart, és aztán persze az igazit is, Ráhelt, az anyajuhot, aki emberfeletti kínok közt szült, és Dumuzinak neveztek engem, az igazi fiút. Ezt csak úgy mellékesen mondom. Amikor a csillagszűz fölépült születésem után, az atya távozni akart velem s a többi tízzel, akiket a nemigazi és a szolgálók szültek neki, vagy úgy tett, mintha távozni akarna, a bácsi előtt, akinek ez nem volt ínyére, mert Jákób fejének áldása az ő számára gyümölcsözött. “Adj nekem mindent, ami tarkának születik a nyájban! - mondta Jákób Lábánnak. - A tiéd legyen pedig minden, ami egyszínűnek, ez az én szerény feltételem.” És így egyeztek meg. De mit tett Jákób? Fáról és bokorról vesszőket vágott, és fehér gyűrűket hámozott kérgükbe, hogy tarkák lettek. Azután a vályúkba rakta őket, ahol a nyáj ivott, és ivás után üzekedett. Jákób eközben mindig pettyeset nézetett a juhokkal, szemükön keresztül hatott rájuk, s azok pettyeset ellettek, s ez mind az övé lett. Így gazdagodott meg mértéktelenül, és Lábán vakarhatta a fejét, csávában hagyta a fortélyos Isten.

Anya és fia megint jól mulattak, fejüket rázva. A király homlokán nevetés közben egy ér betegesen kidudorodott, és fátyolos szemében könnyek csillogtak.

- Mamácska, mamácska - mondotta -, felségem nagyon jól mulat! Tarkára hámozott botokat tett elébük, és szemükön keresztül hatott rájuk! Az ember halálra neveti magát ezeken a tarkánál tarkább történeteken! Így most Fáraó is. Él még az atyád? Nagy lókötő az öreg. Te tehát egy kópénak meg egy kedvesnek a fia vagy?

- A kedves is nagy kópé volt és nagy tolvaj - egészítette ki József. - Kedvessége megfért a csínytevéssel. Férje kedvéért még lopott is, a komor apa bálványait eldugta a tevék almába, rájuk ült, és édes hangon szólt: “Gyengélkedem, és itt a tisztulásom ideje, azért nem tudok fölállni.” Lábán pedig végkimerülésig kereste bálványait.

- Egyik a másik után! - kiáltott Amenhotep, s hangja kacagásba bicsaklott. - Hallod, mamácska, még adós vagy a válasszal, hogy nem valóban eredeti, csinos és mulatságos-e a bárány, akit magam elé rendeltem... Itt van a pillanat - jelentette ki hirtelen. - Fáraónak most kedve volna meghallgatni nehéz álmai értelmezését ettől az elmés ifjútól. Meghallgatnám, mielőtt teljesen fölszáradnak e szíves szórakoztatás könnyei szememben! Mert amíg szemem még nedves a szokatlan kacagástól, nem félek az álmoktól, sem értelmezésüktől, akárhogyan hangzanak is. Ez a kópéfia nem fog Fáraónak sem olyan ostobaságot jósolni, mint a könyvesház szőrszálhasogatói, sem egészen borzalmasat. És még ha az igazság szomorú lesz is, amelyet közöl, ebből a vidám szájból nem hangzik majd úgy, hogy a könnyek szememben egyszerre egészen megváltoztassák értelmüket. Jövendőmondó, nincs szükséged valamely szerszámra vagy eszközre munkádhoz? Egy üstre talán, amely befogadja az álmokat, és amelyből fölszáll az értelmezés?

- Semmire - felelte József. - Semmire sincs szükségem ég és föld között munkám elvégzéséhez. Szabadon értelmezek, jól vagy rosszul, amint megadatik. Fáraónak csak mesélnie kell.

És a király torkát köszörülte, kicsit zavartan anyjára nézett, s könnyed meghajlással bocsánatát kérte, amiért álmait még egyszer meg kell hallgatnia. Aztán nedves szemével hunyorogva, melyben a nevetés könnyei lassan fölszáradtak, lelkiismeretesen elmesélte hatodszor is már nem friss látomását - az elsőt és a másodikat.

Fáraó jövendöl

József szenvelgés nélkül, illedelmes tartással figyelt. Hogy szemét csukva tartotta, mialatt Fáraó beszélt, ez volt minden, amivel észrevétette egész lényének mély összpontosítását és az elbeszélésbe merülését; s kelleténél több csak az volt, hogy szemét még egy ideig csukva tartotta, amikor Amenhotep már végzett, és visszafojtott lélegzettel várt. Annyira ment, hogy megváratta kicsit a királyt, és szemét csukva tartotta, mialatt tudta, hogy az csupa várakozással lesi szavát. Nagy csönd volt a krétai lugasban. Csak az istenanya köhögött mély hangján, és neszezett függőbojtjaival.

- Alszol, bárány? - kérdezte végül Amenhotep.

- Nem, itt vagyok - felelte József, és sietség nélkül fölnyitotta szemét Fáraó előtt. Mindenesetre inkább keresztülnézett rajta, mint ránézett, vagy még inkább: tekintete elmerülve megtört a király alakján, és önmagába tért, ami igen jól állt fekete Ráhel-szeméhez.

- És mit szólsz álmaimhoz?

- Álmaidhoz? - válaszolta József. - Álmodhoz, úgy érted. Kétszer álmodni nem jelent két álmot. Egyféle álmot álmodtál. Hogy kétszer álmodtad, egyszer ilyen alakban és aztán amolyanban, csak erősítő értelmű, azaz álmod bizonyosan teljesülni fog, mégpedig hamarosan. Továbbá, a második változat csak magyarázata és közelebbi megjelölése annak, amit az első jelent.

- Felségem is rögtön így gondolta! - kiáltott Amenhotep. - Anyus, ez volt az első gondolatom, amit a bárány itt mond, hogy a két álom alapjában egy! Álmodtam a kövér marháról és az ösztövérről, és aztán mintha valaki azt mondta volna: “Jól megértettél? Így gondoltam!” Aztán álmodtam a kalászokról, a duzzadóról és az üszkösről. Az ember is, mikor ki akarja magát fejezni, beszél, és megpróbálja még egyszer: “Más szóval - mondja - így és így.” Mamácska, nagyon jó az értelmezés kezdete, amelyet ez a próféta-ifjú, aki nem tajtékzik, itt előadott. A könyvesház kontárjai mindjárt a kezdetet elhibázták, s így azután a többivel sem tudtak már semmire se menni. Nos hát, folytasd, próféta, és értelmezz! Mi az én kettős királyi álmom együttes jelentése?

- Egy a jelentés, mint a két ország, és kettős az álom, mint koronád - mondta József. - Nem ezt akartad kifejezni legutóbbi szavaiddal, és csak életlenül mondtad, de nem véletlenül? Amire gondoltál, elárultad a “királyi álom” szóval. Koronát és farkat viseltél álmodban, úgy hallottam a homályban. Nem Amenhotep voltál, hanem Nefer-heperu-Ré, a király. Isten szólt a királyhoz álmain keresztül. Megmutatta a Fáraónak, amit cselekedni akar az időben, hogy tudja és megtegye rendszabályait az utasítás szerint.

- Tökéletes! - kiáltott ismét Amenhotep. - Semmi sem volt előttem világosabb! Anyus, semmi sem volt bizonyosabb felségem előtt kezdettől fogva, mint amit ez a sajátságos bárány mond: hogy nem én voltam az, aki álmot lát, hanem a király, amennyire ez elválasztható, és amennyiben nem éppen énrám volt szükség, hogy a király álmot láthasson. Nem tudta-e Fáraó és nem esküdözött-e mindjárt reggel, hogy a kettős álom országos fontosságú, és ezért okvetlenül meg kell fejteni? Az álmokat a király kapta, nem mint atya, hanem mint az országok anyja; mert a király neme kettős. A szükségről és az első feketeségről szólt álmom... tudtam és tudom ezt. De tovább még nem tudom - eszmélt föl hirtelen. - Miként van az, hogy felségem egészen elfelejti, hogy a továbbiakról még semmit sem tud, és hogy az értelmezés még hátravan? Te valahogy úgy tudod föltüntetni - fordult Józsefhez -, mintha már minden szépen megoldódott és megfejtődött volna, mert eddig csupa olyant jövendöltél, amit amúgy is tudtam. De mi az értelme álmomnak, és mit akar értésemre adni?

- Fáraó téved - felelte József -, ha azt hiszi, hogy nem tudja. Ez a szolga nem képes semmi mást, mint olyat jósolni neki, amit ő úgyis tud. Nem láttad-e a teheneket, amint kiemelkednek a folyóból, egyik a másik után, sorjában, s nyomon követik egymást, előbb a kövérek és aztán a soványak, úgyhogy nem volt megszakítás egymásutánjukban? Mi emelkedik így ki az örökkévalóság tartályából, egyik a másik után, nem egymás mellett, hanem libasorban, hogy jövő és menő közt soha sincs hézag és sorukban soha megszakítás?

- Az évek! - kiáltott Amenhotep, miközben előrelökött ujjaival pattintott.

- Természetesen - mondta József. - Ennek nem kell üstből fölszállnia, és ehhez nem kell tajtékzás és szemforgatás, hogy a tehenek évek, hét év és megint hét. És a kalászok, amelyek azután hajtottak, egyik a másik után, ugyanennyien, talán valami egészen mást és roppant nehezen kitalálhatót jelentenek?

- Nem! - kiáltott a Fáraó és megint pattintott. - Azok ugyancsak évek!

- Istenértelem szerint mindenesetre - felelte József -, és ennek mindenütt adassék tisztelet. De hogy a tehenekből kalászok lettek, álmod második alakjában, hét teljes és hét üres, ahhoz már nyilván üst kell, akkora, mint a hold, hogy fölszálljon belőle, mi az összefüggés, és hogyan is áll a helyzet a hét előbb jött tehén szépségével és az őket követők rútságával. Fáraó, légy kegyes, és hozass egy három lábon álló üstöt.

- Ugyan, menj az üstöddel! - kiáltott ismét a király. - Nincs itt az ideje, hogy üstről beszéljünk, és nincs szükségünk rá! A helyzet kézenfekvő és olyan átlátszó, mint a legtisztább drágakő! A tehenek szépségével és rútságával függ össze a kalászhelyzet és jó termés és rossz termés helyzete. - Abbahagyta, és nyitott szemmel nézett a levegőbe. - Hét bőtermő év jön - szólt szédülten -, és hét év lesz a drágaságé.

- Bizonyosan és késedelem nélkül - mondta József -, mert kétszeresen kaptad a híradást.

Fáraó ráemelte szemét.

- Nem estél össze holtan a jövendölés után - mondta némi csodálkozással.

- Ha nem hangzanék olyan iszonyúan és bűnösen - válaszolta József -, azt kellene mondani, csodálatos, hogy Fáraó nem esik össze holtan, mert hiszen ő jövendölt.

- Nem, ezt csak úgy mondod, és csak úgy tünteted föl, kópéfia - ellenkezett Amenhotep -, mintha magam jövendöltem volna, és értelmeztem volna álmaimat. Miért nem ismertem föl őket már előbb, mielőtt jöttél, s miért csak annyit tudtam, mi a hamis, de azt nem, mi a helyes? Merthogy ez az értelmezés a helyes, afelől a leghalványabb kétség sincs lelkemben, és két egy álmom hajszálra fölismeri magát az értelmezésben. Te valóban ihletett bárány vagy, de határozottan sajátságos. Mert nem vagy a mélység költő példájának rabja, és nem jósoltál előbb átokidőt, aztán áldásidőt, hanem megfordítva, előbb az áldást és azután a megpróbáltatást, ez az eredeti!

- Te voltál az, országok ura - felelte József -, és rajtad állt. Mert te álmodtál, mégpedig előbb kövér tehenekről és kalászokról és azután a nyomorúságosakról, és te vagy egyedül az eredeti.

Amenhotep kikászálódott széke mélyéből, és talpra ugrott. Különös vastag-vékony lábán, melynek combja áttetszett a batiszton, gyors léptekkel anyjának széke elé sietett.

- Anyám - szólt -, királyi álmaim megoldódtak, és immár tudom az igazságot. Ha a tudós ostobaságokra gondolok, amelyeket előbb igazságként akartak felségem nyakába varrni, a lányokra, városokra, királyokra és a tizennégy gyermekre, nevetnem kell azon, ami nemrég hitványsága miatt csaknem kétségbeesésbe kergetett; de most, hogy, hála ennek a próféta-ifjúnak, ismerem az igazságot, csak nevetni tudok rajtuk. Az igazság mindenesetre komoly. Felségem híradást kapott, hogy íme hét esztendő jő, és nagy bőség lesz egész Egyiptomban, azok után pedig következik az éhség hét esztendeje, annyira, hogy egészen elfeledkeznek az előbbi bőségről, és az éhség megemészti a földet, miként a sovány tehenek megemésztették a kövéreket és az üszkös kalászok az aranyosokat, mert ez egyúttal annak a megjelentése is, hogy nem ismerszik meg az előbbi bőség e földön az utána következő éhség miatt, mely nagyságával megemészti a bőség emlékét. Ezt a kinyilatkoztatást kapta Fáraó álmai által, amelyek egyek, és ezt a híradást mint az ország anyja. Alig is értem, hogy maradhatott ez homályban előttem mind eddig az óráig. Most hát napfényre került ennek az igazi, jóllehet sajátságos báránynak a segítségével. Mert amennyire szükség volt rám, hogy a király álmodhassék, éppoly szükség volt rá, hogy a bárány jósolhasson, és létünk csak találkozópontja nemlétnek és mindigvalónak, és időbeliségünk csak eszköze az öröklétnek. De mégsem egészen csak! Mert kérdés és probléma, amelyet atyám házának bölcsei elé terjeszthetnék: vajon az időbeli-egyes és sajátos kap-e nagyobb értéket és méltóságot az örökkévalótól, vagy ez az egyes sajátostól. Ez ama szép kérdések egyike, amelyeket nem lehet megoldani, úgyhogy elmélkedésük az esti szürkülettől a hajnaliig sem érne véget...

Abbahagyta, mert látta, hogy Teje fejét rázza.

- Meni - szólt a királynő -, felséged javíthatatlan. Megkínoztál bennünket álmaiddal, amelyeket országos fontosságúaknak ítéltél, és erőnek erejével értelmezésüket kívántad, nehogy akadálytalanul értelmezzék önmagukat. Most pedig, amikor az értelmezést megkaptad, vagy azt hiszed, megkaptad, úgy teszel, mintha ezzel minden rendben is volna, mialatt kimondod, már el is felejted a híradást, és szép megoldhatatlanságokba és távol fekvő elvontságokba gabalyodol. Ezt nevezed anyainak? Még apainak is alig nevezhetném, s nem tudok várni, amíg ez itt visszatér oda, ahonnan jött, és egyedül leszünk, hogy bosszúsan meg ne intselek az anyai trónról. Lehetséges, hogy ez az igazlátó érti a mesterségét, és amit meglátott, szintén lehetséges. Hogy váltakozva bő és szűkős idők után a Kenyéradó nem öntött ki és megtagadta áldását a mezőktől ismételten is, úgyhogy az országot ínség és drágaság fojtogatta, előfordult; sőt valóban előfordult, hétszer egymás után is, egykori királyi nemzetségek évkönyvei feljegyeztek ilyen esetet. Lehet, hogy előfordul megint, és ezért álmodtál róla. De talán azért álmodtál róla, mert bizonyosan elő fog fordulni. Ha ez a véleményed, gyermekem, akkor anyád csodálkozik, hogy noha örvendezel a megkapott értelmezésen, és azt képzeled, bizonyos értelemben te vagy a szerzője, ahelyett, hogy rögtön összehívatnád nagyjaidat és tanácsosaidat koronatanácsra, s gondolkoznál velük a rendszabályokon, miként lehetne a fenyegető veszedelem ellen védekezni, azonnal tékozló szemlélődésekbe tévedsz, például a nemlét és öröklét találkozópontjáról.

- De mamácska, hiszen van időnk! - kiáltotta Amenhotep élénk mozdulattal. - Ahol nincs tékozolni való idő, ott persze nem lehet tékozolni, de mi megtehetjük, mert bőviben vagyunk az időnek. Hét esztendő! Az éppen a nagyszerű, ami miatt táncolhatnánk és kezünket dörzsölhetnénk, hogy ez az egyéni bárány nincs kötve a bosszantó mintaképhez, és nem jövendölt átokidőt az áldásidő előtt, hanem előbb áldásidőt, méghozzá hétesztendőset! Jogosan korholnál, ha a szárazság és a csont bőr tehenek kora már holnap elkezdődne. Akkor persze egy pillanatot sem lehetne veszíteni, hanem segítésre kellene gondolni és megelőző rendszabályokra, noha felségem, őszintén szólva, rossz termés ellen semmiféle megfelelő rendszabályt nem tud elképzelni. De mivel előbb a bőség hét esztendeje vár ránk a feketeség birodalmában, s ezenközben a nép szeretete Fáraó anyasága iránt mint eleven fa fog növekedni, amely alá leülhet és atyjának tanítását hirdetheti, nem látom be, miért rögtön az első napon... Szemed beszél, jövendőmondó - szakította félbe szavát -, és szólni vágyó a tekinteted. Van valami hozzáfűznivalód közös értelmezésünkhöz?

- Semmi - felelte József -, csak az a kérésem, bocsásd vissza szolgádat helyére, a börtönbe, amelyben robotolt, és a verembe, amelyből kihúztad álmaid miatt. Mert munkája véget ért, és jelenléte nem illendő tovább a nagyok helyén. A lyukban fog élni, és az aranyos óra emlékéből táplálkozni, amikor Fáraó, az országok szép napja előtt állt, és a Nagy Anya előtt, akit csupán a szó kényszeréből nevezek meg második helyen, mert a szó az időé és az egymásutániságra van utalva, nem mint a kép, amely az egymásmellettiség élvezője. De mivel a megnevezés az időnek szolgál, az első a királyt illeti, de a második sem második, mert az anya a fiú előtt volt. Ennyit a sorrendről. Ahová pedig csekélységem most visszatér, ott gondolatban tovább szövöm a nagyok beszélgetését, amelybe a valóságban belekotyogni bűnös dolog lenne. Fáraónak igaza van, ezt mondom majd magamnak hangtalanul, ha örül a megfordításnak és a szép haladéknak, amely megelőzi az átokidőt és a szárazság éveit. De az anyának is, aki előtte volt, helyes véleménye és intelme, hogy rögtön az áldáshaladék napjától kezdve és az értelmezés napjától kezdve szükséges a gondolkodás és tanácskozás a bekövetkező csapással szemben, nem azért, hogy elfordítsuk - mert Isten határozata el nem fordítható -, de hogy előrelátással ráeszméljünk és elébe vágjunk. Mert az ígéret áldásidő értelme nemcsak a haladék és az erőmerítés a megpróbáltatás viselésére, hanem teret ad a gondoskodásra is, és egyetlen eszköze a rendszabályoknak, hogy mindenesetre meg lehessen nyirbálni a baj fekete madarának szárnyait és fölfogni a bekövetkező csapást, szembeszállni vele, és lehetőleg nem csupán kordában tartani, hanem azonfelül talán még áldást is nyerni általa. Így vagy hasonlóan fogok szólni magamhoz tömlöcömben, mert szavaimat a nagyok beszélgetésébe keverni több mint illetlenség lenne. Milyen nagy és gyönyörű dolog az előrelátás, kiáltok majd halkan, amely végül még áldásra fordíthatja a balsorsot! És milyen kegyelmes Isten, hogy a királynak olyan széles áttekintést enged az időben álmain keresztül - nemcsak hét esztendőre, hanem mindjárt tizennégyre -, ebben rejlik az előrelátás engedélye és parancsa! Mert a tizennégy az időben egy, noha kétszer hét, és nem a közepén kezdődik, hanem az elején, azaz ma, és ma van az áttekintés napja az egészen. Áttekintés pedig tudatos előrelátás.

- Csodálatos - jegyezte meg Amenhotep. - Beszéltél most, vagy nem beszéltél? Beszéltél, noha nem beszéltél, és csak meglesetted gondolataidat, mármint azokat, amelyeket gondolni jónak gondolsz. És mégis annyi, mintha beszéltél volna. Úgy hiszem, holmi kópétalálmányról van itt szó, s valamit kitaláltál, ami még nem volt.

- Egyszer minden először volt - felelte József. - De nagyon régideje már, hogy van tudatos előrelátás és a haladék értelmes kihasználása. Ha Isten az átokidőt helyezte volna az áldásidő elé, s az már holnap elkezdődne, nem volna mit tanácsolni és nem volna mit tenni, s amit a pelyvaévek okoznának az emberek között, azt az elkövetkező bőség sem tehetné jóvá. De most fordítva van, és van idő, nem arra, hogy felcseréljük, hanem hogy a szükséget jóvátegye a bőség, s bőség és szükség között kiegyenlítést teremtsünk, takarékoskodva a bőségben, s ekként kenyeret adva a szükségben. Ez az útmutatás, amely a sorrendben rejlik, hogy előbb a kövér tehenek emelkedtek ki és azután az ösztövérek, és az áttekintés ura van hivatva és elrendelve arra, hogy a szükség kenyéradója legyen.

- Úgy gondolod, élelmiszert kell fölhalmozni és csűrökbe gyűjteni? - kérdezte Amenhotep.

- Nagystílűen! - szólt József határozottan. - Egészen más méretekben, mint valaha is történt, mióta az országok fennállanak! Az áttekintés ura legyen a bőség fegyelmezője. Szigorúan bánjon vele, és vegye el tőle azt, mindaddig, amíg tart, amire szüksége van, hogy azután ura lehessen a szükségnek is. Fáraó a bőség forrása, és a nép szeretete könnyen el fogja viselni, ha nyomasztó szigorral gazdálkodik a bőséggel. Amikor pedig a szükségben majd adni fog, akkor nő csak meg igazán a nép hívő szeretete, hogy a király odaülhet árnyékába és taníthat! Az áttekintés ura legyen a király árnyékadója.

Amikor ezeket mondta, József szeme véletlenül találkozott a Nagy Anyáéval, a vékony, sötét királynőével, aki még mindig egyenesen és isteni fegyelemmel, zárt lábbal ült magas székén - találkozott az okos, éles tekintetű szemekkel, amelyek sötéten csillogva a sötétben rászegeződtek, míg fölvetett ajkának árkai gúnyos mosolyra húzódtak. József komolyan leeresztette pilláit e mosoly előtt, némi illedelmes hunyorgással.

- Ha jól lestem meg gondolataidat - mondta Amenhotep -, úgy véled, és ezen a ponton egyetértesz az anyával, hogy azonnal és késlekedés nélkül sorakozóra hívjam nagyjaimat és tanácsadóimat, hadd süssék ki, miként kellene megfegyelmezni a bőséget, hogy legyűrjük a szükséget?

- Fáraónak - felelte József - nem volt éppen különös szerencséje a sorakozókkal, amikor kettős királyi álmát kellett értelmezni. Maga értelmezett, és akkor rátalált az igazságra. A híradást csak ő kapta meg, s csak övé az áttekintés, csak neki van joga gazdálkodni az áttekintéssel, és megfegyelmezni a bőséget, amely megelőzi az aszályt. Szokatlan és sohasem-volt rendszabályokat kell alkalmazni, ami terjedelmüket illeti, mert sorakozókból csak mérsékelt-szokásosak szoktak kisülni. Ugyanaz álmodott és értelmezett, ugyanaz határozzon és hajtson végre.

- Fáraó nem hajtja végre azt, amit határozott - jegyezte meg hűvösen Teje, az anya, miközben elnézett József és a fia között. - Ez tudatlan elképzelés. Föltéve, hogy elhatározná is saját akaratából azt, amit az álmok szerint határozni kell - azaz még előbb, föltéve, hogy ezek szerint az álmok szerint kell határozni -, végrehajtását a nagyok kezébe teszi, akik erre vannak rendeltetve: a Dél és az Észak vezíreinek, a magtárak és istállók felügyelőjének és a kincstár elöljárójának kezébe.

- A veremben - mondta József elcsodálkozva - pontosan így szándékoznék beszélni magammal, amikor a nagyok beszélgetését gondolatban folytatnám, és hajszálnyira ezeket a szavakat, beleértve a “tudatlan elképzelés”-t, fordítanám magam ellen, és adnám a Nagy Anya szájába bűnhődésemül. Büszkévé tesz a tudat, hogy ő szóról szóra azt mondja, amit én mondattam volna vele, egyedül az odvamban. Szavát magammal viszem, és amikor odalenn élek és táplálkozom majd a fenséges óra emlékén, lelkemben így felelek és beszélek: “Tudatlanok mind az én elképzeléseim, de egy kivétel akad: nem gondolom azt, hogy Fáraó, az országok szép napja maga hajtsa végre azt, amit elhatározott, és ne bízza inkább kipróbált szolgáira a végrehajtást, mondván: »Én vagyok Fáraó! Te pedig légy olyan, mint én, és teljhatalmat adok neked ebben a dologban, amelyben kipróbáltalak, és légy közvetítő köztem és az emberek között, miként a hold közvetít nap és föld között, hogy áldásosra fordítsd azt, ami végzetes számomra s országaim számára« - nem, nem olyan általános az én tudatlanságom, ez az egy kivétel, és lelkemben világosan hallom, amint Fáraó így beszél - nem többhöz, hanem csak egyhez.” Én pedig tovább szólok, amikor senki se hall: “A több nem jó ilyen esetben; egy legyen az, mint a hold is egy a csillagok között, a fönn és lenn közvetítője, aki ismeri a nap álmait. A rendkívüli rendszabályoknak már annak a megválasztásánál el kell kezdődniök, aki megvalósítja őket, különben nem lesznek rendkívüliek, hanem mérsékelt-szokásosak és elégtelenek. És miért? Mert nem hittel és tudatos előrelátással vitetnek majd keresztül. Meséld el többeknek álmaidat, hiszik is, nem is, mindegyikben csak egy rész hit és egy rész előrelátás lesz, s a részek együtt sem teszik ki az egész hitet, és nem adódik össze belőlük a teljes előrelátás, amely szükséges, s amely csak egyben van meg. Azért Fáraó szemeljen ki egy értelmes és bölcs férfit, akiben az álmok szelleme él, az áttekintés szelleme és az előrelátás szelleme, és tegye Egyiptom földjén gondviselővé e szavakkal: »Légy olyan, mint én«, hogy mint a dalban, elmondják róla: »Ő volt az, aki mindent látott az országhatárokig, és aki a bőséget megfegyelmezte sohasem volt rendszabályokkal, hogy árnyékot adhasson a királynak a szükség napjaiban.«“ Ezek az én jövőbeli szavaim, amelyeket mondani fogok magamnak a veremben, mert itt az istenek előtt beszélni a legdurvább kotnyelesség volna. Elbocsátja most Fáraó szolgáját orcája elől, hogy a nap fényéből visszatérjen az árnyékba?

És József a méhecskés függöny felé fordult, s kinyújtotta karját arrafelé, mintha kérdezné, átmehet-e rajta? Hogy az istennő-anya szeme éles pillantást vetett rá, s ajka körül a világismerő redők gúnyos mosolyra mélyültek, arra szándékosan nem vetett ügyet.

“Nem hiszek bennük”

- Ne menj! - mondta Amenhotep. - Maradj még kissé, barátom! Nagyon ügyesen hangicsáltál találmányodon, hogy beszélni lehet nem beszélve, vagy nem beszélni és mégis beszélni, gondolatainkat lesetve el, és azonkívül, hogy rávezetted felségemet a királyi álmok értelmére, még ezzel az újítással is megörvendeztettél. Fáraó nem bocsáthat el jutalmazatlanul, csak nem gondolod ezt? Csupán az a kérdés, mivel jutalmazzon meg... ezzel felségem sincs még tisztában, merthogy például csak ezt a teknősbéka lantot, a csínyek urának találmányát ajándékozzam neked, az véleményem szerint s nyilván a tied szerint is túlságosan kevés lenne. Mindenesetre vedd át egyelőre, barátom, vedd karodba, nagyon jól illik hozzád. A nagyügyes engedte át jós testvérének, s te jós vagy hasonlóképpen, egyébként pedig ügyes is. Ezenkívül azonban nagyon gondolkozom rajta, hogy udvaromnál tartsalak, ha nincs ellenedre, s valami szép címmel tüntesselek ki, mint például “a király első álomfejtője” vagy ilyesmi, valami pompázóval, ami igazi nevedet elfedné, és egészen elfeledtetné. Tulajdonképpen hogyan hívnak? Nyilván Beneznének vagy Nekatijának, teszem föl?

- Ahogyan hívnak - felelte József -, nem úgy hívnak, és sem anyám, a csillagszűz, sem atyám, az istenbarát nem nevezett úgy. De mióta ellenséges testvérek verembe löktek, és atyám számára meghaltam, mivelhogy aláloptak ebbe az országba, az, ami vagyok, új nevet vett föl: neve most Ozarszif.

- Érdekes - vélte Amenhotep, visszasüppedve túlságosan kényelmes székének párnái közé, míg József karjában a hajós ajándékával előtte állt. - Tehát te azt gondolod, hogy az embert ne hívják mindig ugyanúgy, hanem nevének a körülményekhez kell alkalmazkodnia, aszerint, mi lett belőle, s minek érzi magát? Mit szólsz ehhez, mamácska? Úgy hiszem, felségemnek tetszik, amit hall, mert szeretem a meglepő nézeteket, amelyekre mindenki más, aki csak elcsépelt nézeteket ismer, száját tátja, holott az övékre is csak szájat lehet tátani, de az ásítás miatt. Magát Fáraót is már túlságosan régen hívják úgy, ahogy hívják, s neve már rég nincs összhangban azzal, ami és amint érzi magát, s ezért titkon már jó ideje foglalkozik a gondolattal, hogy új és megfelelőbb nevet vegyen föl, a régit és tévedésbeejtőt pedig letegye. Még sohasem beszéltem veled erről a tervemről, mamácska, mert kényelmetlen lett volna négyszemközt közölni. De ennek a jövendőmondónak, Ozarszifnak jelenlétében, akit egykor szintén másként hívtak, közlöm veled, ez jó alkalom rá. Nem akarom a dolgot elhamarkodni, nem kell mindjárt holnap megtörténnie. De a közeljövőben meg kell lennie, mert ahogyan hívnak, az napról napra inkább hazugság lesz és botrány égi atyám szemében. Szégyen és soká nem tűrhető, hogy nevem Amun, a trónbitorló nevét tartalmazza, aki azt mondja, hogy magába kebelezte Ré-Horahtét, On urát és Egyiptom királyainak ősét, és most mint főisten trónol és mint Amun-Ré. Meg kell értened, mamácska, hogy felségemet most már nagyon sérti a róla kapott név, ahelyett hogy olyan nevet viselnék, amely Atónnak kedves; mert belőle eredtem, akiben egyesül, ami volt és ami lesz. Lásd, Amuné a jelen, de atyámé a múlt és a jövő, s mindketten öregek és fiatalok vagyunk egyszerre, mindenkortól mindenkorig. Fáraó idegen a világban, mert az ősidőkben van otthon, amikor a királyok atyjuk, Ré felé emelték karjukat, Hór-em-ahet, a szfinx idejében. És otthon volt az időben, amely el fog jönni, és amelyet hirdet, amikor minden ember a napra tekint föl, az egyetlen istenre, a jóságos atyára, a fiú tanítása szerint, aki ismeri rendeleteit, mert belőle eredt, és ereiben az ő vére kering. - Ide nézz, te! - szólt Józsefhez. - Lépj közel és nézz! - És sovány karjáról fölhúzta a batisztot, és megmutatta alsókarja belső felén a kék erezetet. - Ez a nap vére!

A kar észrevehetően reszketett, noha Amenhotep másik kezével támogatta. De ez a kéz is reszketett, József figyelmesen megszemlélte, amit elébe mutattak, aztán ismét kissé hátralépett a királyi széktől. Az istennő-anya megszólalt:

- Fölizgatod magad, Meni, ez árt felséged egészségének. Az értelmezés és a hosszas eszmecsere után pihenned kellene, és időt szakítanod az időből, mely elhatározásaid megérlelésére adatott neked, mindarra nézve, hogy rendszabályokat keress az esetleg elkövetkezendők ellen, mind a névváltoztatás nagyon komoly ügyében, amelyet eszedben forgatsz, valamint mellesleg ennek a jövendőmondónak a megfelelő jutalmazása dolgában is. Menj ágyadba!

De a király nem akart menni.

- Mamácska - kiáltotta -, nagyon kedvesen és szépen kérlek, ne kívánd ezt tőlem most, amikor oly jól benne vagyok! Biztosítlak, felségem tökéletesen friss, és fáradtságnak nyomát sem érzem. A jó érzéstől vagyok izgatott, és az izgalomtól érzem magam jól. Éppen úgy beszélsz, mint gyermekkoromban a dajkák, amikor legvidámabban játszottam, így szóltak: “Ki vagy merülve, országok örököse, egy-kettő, ágyba!” Elfutott a pulykaméreg, és toporzékolni tudtam volna haragomban. Most már nagy vagyok, és alázatosan köszönöm gondoskodásod. De az a határozott érzésem, hogy ennek a fogadásnak még további szép eredményei lehetnek, és elhatározásaimat sokkal jobban tudom megérlelni, mint az ágyban, ha elbeszélgetek ezzel az ügyes jövendőmondóval, akinek már csak azért is hálás vagyok, mert alkalmat adott rá tudtodra adnom szándékomat, hogy igazabb nevet vegyek föl, amelyben benne lesz az egyetlennek neve, vagyis az Ehnatón nevet, s atyámnak tetszeni fog, ahogyan hívnak. Mindent őróla kell elnevezni s nem Amunról, és ha az országok úrnője, aki szépségével betölti a palotát, az édes Titi nemsokára szerencsésen lebetegedik, a királyi gyermeket mindenesetre Meritatónnak kell nevezni, akár herceg lesz, akár hercegnő, hogy szeresse őt az, aki maga a szeretet; és egészen mindegy, hogy milyen kellemetlen lesz ezek után a karnaki nagyhatalmú fogadása, aki eljön majd és panaszt emel, és unalmas lefetyeléssel fenyeget a kos haragjával... majd elviselem. Mindent szívesen elviselek mennyei atyám szeretete kedvéért.

- Fáraó - mondta az anya -, elfelejted, hogy nem vagyunk egyedül, és ezeket a dolgokat, amelyeket okossággal és mérséklettel kell kezelni, jobb nem ennek a népből való jövendőmondónak füle hallatára tárgyalni.

- Hagyd el, mamácska! - felelte Amenhotep. - A maga módján ő is nemes származású, maga adta értésünkre, egy kópé és egy kedves fia, amiben van valami kifejezetten vonzó számomra, és hogy már gyermekkorában báránynak nevezték, abban is van bizonyos előkelőség. Alsó osztályok gyermekeit sohasem nevezik így. Azonkívül úgy érzem, hogy sok mindent megért, és sok mindenre meg tud felelni, de kiváltképpen, hogy szeret engem, és hajlandó segítségemre lenni, mint ahogy már segített az álmok értelmezésében és eredeti nézetével is, mely szerint az ember mindig körülményei és állapota szerint nevezze magát. Minden szép és jó volna, csak a neve nem nagyon tetszik, amellyel nevezi magát... Nem akarok barátságtalan lenni, és nem akarlak megszomorítani - fordult Józsefhez -, de engem szomorít, hogy micsoda nevet vettél föl... Ozarszif halotti név, mint ahogy az elhunyt bikát Ozar-Hápinak nevezik, és a halottak urának, Uzirinak, a rettenetesnek nevét rejti, aki a mérleggel ül bírói székén, s igazságos, de irgalmatlan, s akinek ítéletétől remeg a szorongatott lélek. Minden csak szorongattatás ebben az óhitben, amely maga is halott, Ozar-hit, és atyámnak fia nem hisz benne!

- Fáraó - hallatszott ismét az anya hangja -, újra fölhívlak és óvatosságra intelek, és nem habozom ezt ennek az idegen álomfejtőnek jelenlétében megtenni, ha már ily hosszas kihallgatásra méltatod, és puszta szavát, hogy gyermekkorában “báránynak” nevezték, magasabb eredet tanújelének tekinted. Hallja hát ő is, hogy mérsékletre és okosságra intelek. Elég az, hogy Amun erejét kisebbíteni akarod, és szembeszegülsz általánosságával, amikor minden lehető alkalommal, lépésről lépésre megvonod tőle egységét Rével, a szemhatár lakójával, aki az Atón; már ehhez is a világ minden okosságára és politikájára szükség van, higgadt fő kell hozzá, és a heves elhamarkodás csak árt. De óvakodjék felséged attól, hogy hozzáérjen a nép hitéhez, Uziriban, az alsó királyban, akin jobban csügg minden más istenségnél, mert előtte mindenki egyenlő, és mindenki reméli, hogy nevével egyesülhet. Kíméld a tömeg hajlandóságait, mert amit adsz Atónnak Amun megszorításával, azt ismét elveszed tőle Uziri megsértésével.

- Ó, mamácska, biztosítalak, a tömeg csak úgy képzeli, hogy annyira csügg Uzirin! - kiáltott Amenhotep. - Mi csüggenivaló van azon, hogy a léleknek, mikor az ítélőszék elé vándorol, a borzalmak hétszer hét mezején kell átjutnia, ahol démonok tanyáznak, s lépésről lépésre háromszázhatvan nehezen megjegyezhető varázsmondóka elmondását kívánják, s a szegény léleknek mindez a kisujjában kell legyen, hogy mindegyiket a megfelelő helyen föl tudja mondani, különben sohasem jut át a mezőkön, s fölfalják, mielőtt az ítélőszék elé ér, de még ott is minden kilátása megvan rá, hogy fölfalják, ha tudniillik szíve könnyűnek találtatik a mérlegen, s ez esetben átadják a szörnyetegnek, Amente kutyájának. Hol van itt, kérlek, valami, amin csüggeni lehetne? Utálatosság ez mennyei atyám szeretete és jósága előtt. Uziri, az alvilági előtt mindenki egyenlő... igen, egyenlő a borzalomban! Atyám előtt azonban mindenki egyenlő lesz az örömben. Így áll a dolog Amun és Atón általánosságával is. Amun is általános akar lenni Ré segítségével, és egyesíteni akarja a világot imádatában. Ebben egyetértenek. De Amun a döbbent borzalom szolgálatában akarja a világot eggyé tenni, ami hamis és sötét egység, melyet atyám nem akar, mert ő örömben és gyengédségben akarja egyesíteni gyermekeit!

- Meni - szólt fojtottan az anya -, jobb volna, ha kímélnéd magad, és nem beszélne felséged olyan sokat örömről és gyengédségről. Tapasztalás szerint ezek a szavak veszedelmesek számodra, és kihoznak a sodrodból.

- Csak hitről és hitetlenségről beszélek, mamácska - felelte Amenhotep, miközben ismét kikászálódott párnái közül és lábra állt. - Ezekről beszélek, és sugallatom azt mondja, hogy a hitetlenség csaknem még fontosabb, mint a hit. A hithez egy adag hitetlenség is tartozik, mert hogyan hiheti valaki az igazat, amíg a tévhitben hisz? Ha a népet az igazra akarom tanítani, meg kell fosztanom nem egy hitétől, amelyen csügg: ez talán kegyetlen, de szeretetből kegyetlen, és atyám az égen meg fogja bocsátani. Mi a fenségesebb hát, a hit vagy a hitetlenség, és melyik elébbvaló a másiknál? Hinni: a léleknek nagy gyönyörűsége. De nem hinni: talán még nagyobb boldogság, mint a hit - én fedeztem ezt föl, felségem jött erre rá, és a borzalmak mezőiben és a démonokban, és Uziriban és a szörnyűnevűekben és a Fölfalóban odalent nem hiszek, nem hiszek bennük! Nem hiszek bennük! Nem hiszek bennük! - dalolta és dúdolta Fáraó, miközben fura lábain táncolva forgott, és kiterjesztve karját, mindkét kezének ujjaival csettintett.

Aztán elfúlt a lélegzete.

- Miért adtál magadnak halotti nevet? - kérdezte zihálva, miközben megállt József előtt. - Ha halottnak hisz is atyád, mégsem vagy az.

- Hallgatnom kell róla - felelte József -, és a hallgatásnak szenteltem magam nevemmel. Aki itt szent és megőrzött, az az alsó világé. Szentet és megszenteltet nem választhatsz el az alsó világtól - odavaló az -, és éppen azért ragyogja be a fény, amely felülről való. Minden áldozatot az alsó világnak hozunk, de éppen az a titok, hogy ezzel tulajdonképpen a felsőnek áldozunk. Mert Isten az egész.

- Ő a fény és az édes napkorong - szólt Amenhotep meghatottan -, amelynek sugarai átölelik és szeretetbe gúzsolják az országokat; kezét elgyöngíti a szeretet, és csak a gonoszoknak, kiknek hite lefelé száll, erős a kezük. Ah, mennyivel több volna a szeretet és jóság a világon, ha hite nem kötne senkit az alsó világhoz és a szétmorzsoló fogú Fölfalóhoz! Fáraó szilárdan hiszi, hogy az emberek sok mindent nem tennének és nem lelnék örömüket sok minden megtevésében, ha nem lefelé irányulna hitük. Tudod, földi atyám nagyapjának, Aheperuré királynak nagyon erős keze volt, és ki tudott feszíteni vele egy íjat, amelyet az egész országban senki más nem tudott kifeszíteni. Akkor elindult, hogy megverje Ázsia királyait, és hetet közülük elevenen foglyul ejtett: hajója orra köré fölfordítva, fejjel lefelé fölakasztotta őket, hajuk lefelé lengett, és szemük kancsalul s véresen dülledt a világba. De ez csak kezdete volt mindannak, amit velük tett, és amit én nem mondok el, de ő bizony megtette. Az első történet volt ez, amelyet nevelőim elbeszéltek a gyermeknek, hogy királyi szellemmel töltsék el, én azonban a belémtöltött miatt fölsivalkodtam, és a könyvesház orvosainak kellett más egyebet, ellenmérget belém tölteniök. De gondolod, hogy Aheperuré mindezt megtette volna ellenségeivel, ha nem hitt volna a borzalmak mezejében és a kísértetekben és Uziri szörnyűnevűiben meg Amente kutyájában? Azt mondom neked: gyámoltalan fajzat az emberiség. Maguktól semmit sem tudnak csinálni, s a legcsekélyebb sem jut maguktól eszükbe. Mindig az istenek után mennek, és amilyen a kép, amelyet róluk alkotnak, aszerint cselekszenek. Tisztítsd meg az istenséget, és megtisztítod az emberiséget.

József nem felelt erre a beszédre, csak miután föltekintett az anyára, és ráirányított szeméből kiolvasta, hogy a maga részéről szívesen venné az ellenvetést.

- Nehezebb a nehéznél - mondta aztán - megfelelni Fáraónak, mert mértéktelenül tehetséges, és amit mond, igaz, úgyhogy csak bólogatni lehet rá, és azt mormolni: “helyes, helyes”, vagy egészen elnémulni, és elaltatni magunkban minden választ az igazságra, amelyet kijelent. És tudjuk mégis, hogy Fáraó nem szereti, ha a beszélgetés elalszik, és elakad az igaznál, hanem azt kívánja, hogy oldódjék el tőle, és haladjon tovább, még följebb az igaznál és esetleg további igazságra vezetve. Mert ami igaz, még nem az igazság. Az igazság végtelenül távoli, és végtelen minden beszélgetés. Vándorlás az a végtelenbe, és nyugovás nélkül vagy rövid nyugovás után és egy türelmetlen “helyes, helyes” után eloldódik minden igazságállomástól, mint a hold oldódik el állomásaitól örökös vándorlással. Ez pedig, akár akarom, akár nem, és akár illendő, akár teljesen illetlen e helyen, kényszerít, hogy földi atyám nagyatyjáról beszéljek, akit nem egészen földi néven neveztünk mindig odahaza, és holdvándornak hívtuk, jól tudva egyébként, hogy a valóságban Abirám a neve, ami azt jelenti: “Atyám felséges”, de mindenesetre azt is: “A felségesnek atyja”, és a káldeai Urból jött, a torony országából, ahol nem jól érezte magát, és nem tudott megmaradni... soha sehol sem tudott megmaradni, innen a név, amelyet adtunk neki.

- No látod, anyus - vágott közbe a király -, hogy az én jövendőmondóm előkelő eredetű a maga módján? Nemcsak őt magát nevezték “báránynak”, hanem volt egy ősapja is, akinek földfeletti nevet adtak. Alsóbb osztályokból és a nagy zagyvalékból való emberek ismerni sem szokták ősatyjukat. Az igazság vándora volt tehát ősatyád?

- Mégpedig olyan derekas - felelte József -, hogy végül fölfedezte Istent, és szövetséget kötött vele, hogy megszentelődjék egyik a másikban. De különben is derekas volt, erőskezű ember, s mikor kelet rablókirályai sarcolva és gyújtogatva betörtek és testvérét, Lótot foglyul ejtve elhurcolták, hirtelen elhatározással ellenük fordult háromszáztizennyolc emberrel és Eliézerrel, legidősebb szolgájával, tehát háromszáztizenkilenccel, és megverte hadaikat, egészen Damaszkuszon túl űzve őket, és testvérét, Lótot megszabadította kezükből.

Az anya bólintott, és Fáraó lesütötte szemét.

- Azelőtt vonult hadba - kérdezte -, mielőtt Istent fölfedezte, vagy azután?

- Közben - válaszolt József. - Fölfedező munkája közben s nem gyöngítve általa. Mi egyebet tehetsz rablókirályokkal, akik gyújtogatnak és sarcolnak! Isten békéjére nem tudod megtanítani őket, ahhoz nagyon is ostobák és gonoszok. Csak úgy tudod megtanítani őket, ha megvered, hogy megérezzék: Isten békéjének erős keze van. Hiszen Istennek is felelős vagy azért, hogy a földön félig-meddig legyen meg az ő akarata, és ne a gyújtogatók feje szerint menjen minden.

- Látom már - mondta Amenhotep gyermeteg elkedvetlenedéssel -, ha te is egykori nevelőim közé tartozol, te is lefelé lobogó hajról és véresen kiforduló szemekről meséltél volna történeteket.

- Lehetséges az - kérdezte József, és önmagához fordult e kérdéssel -, hogy Fáraó téved, és hogy rendkívüli tehetsége és koraérettsége ellenére gyanításai helytelenek? Nehéz elképzelni, de úgy látszik, előfordul, annak jeléül, hogy neki is megvannak emberi oldalai az istenieken kívül. Mert akik őt azokkal a dicsőséges történetekkel terhelték - folytatta monológját -, azok feltétlenül és öncélúan háború és kardcsörtetés mellett foglaltak állást; jövendőmondója azonban, a holdvándor késői unokája az Isten békéjéért vívott háborúról akart hírt adni, s a béke mellett szót emel a derekasság érdekében is, mint közvetítő a szférák között és közbenjáró a fenn és lenn között. A kard ostoba, de a szelídséget sem nevezném okosnak. Okos a közvetítő, aki derekasságot javasol neki, hogy végül ostobán ott ne álljon Isten és ember előtt. Bár szabad volna elmondanom Fáraónak, amit gondolok!

- Hallottam - szólt Amenhotep -, amit önmagadnak mondottál. Ez megint olyan csalafintaság és új találmány, hogy magadhoz beszélsz, és úgy teszel, mintha másnak nem volna füle. A tengerész ajándékát karjaid közt tartod, lehet, hogy innen erednek ötleteid, és hogy az istenkópé szelleme lopakodik szavaid közé.

- Lehet - felelte József -, Fáraó kimondta a szót. Lehet, lehetséges, nem egészen elutasítható, és számolni kell vele, hogy a nagyügyes jelen van, és Fáraót emlékeztetni akarja önmagára, tudniillik hogy ő volt az, aki az álmokat odalentről királyi nyoszolyájára juttatta, s minden vidámsága ellenére ő a vezető oda le, mint a hold s a halottak barátja. Egy barátságos szót szól a felülsőnél az alulsóért és az alulsónál a felülsőért, mint készséges közvetítő ég és föld között. Mert utálatos számára a közvetítetlen, s tud valamit, amit senki más, hogy ugyanaz igaz lehet és mégis hamis.

- Megint bácsikádra térsz vissza? - kérdezte Amenhotep. - A hamis igazira, akinek kövér könnyeket kellett a porba hullatnia mindenki hahotája közben? Hagyd ezt a történetet ott, ahol van! Tréfás történet, de nyomasztó! Lehet, hogy ami tréfás, mindig nyomasztó, és csak az aranyos komolyság teszi lélegzetünket boldoggá és szabaddá.

- Fáraó mondja - felelte József -, s bár ő lenne az igazi, aki mondhatja! Komoly és szigorú a fény, és az erőnek, amely alulról fölfelé törekszik tisztaságába, valóban erőnek kell lennie, mégpedig férfi módra, nem puszta gyengédségnek, különben hamis és elhamarkodott, és könny lesz a vége.

E szavak után nem nézett föl egészen az anyára, de annyira mégis láthatta, int-e helyeslően vagy nem. Nem intett, de József mintha úgy vette volna észre, hogy szüntelenül őrá néz, ami talán még jobb, mint az intés.

Amenhotep oda se hallgatott. Székéhez támaszkodott, mértéktelenül kényelmes helyzetben, amely szándékosan irányult a régi stílus és Amun szigorúsága ellen: fél karral a szék támlájára könyökölt, másik kezét álló lába fölött kidomborodó csípőjére helyezte, szabad lábának csak hegyével érintve a földet, és elgondolkozott saját szavain.

- Azt hiszem - mondotta -, felségem valami nagyon tehetségeset nyilatkoztatott ki, amire föl kellene figyelni: tréfásról és komolyról, a nyomasztóról és a boldogítóról. Tréfás és szellemes és nem megnyugtató a hold közvetítése is ég és föld között. De aranyosan komolyak és hamisság nélküliek Atón sugarai, amelyek valósággal összekötik a kettőt, s jóságos kezekben végződve becézik az atya teremtményeit. Maga Isten a naptányér, amelyből valóság ömlik a világba és megbízható szeretet.

- Az egész világ Fáraó szavaira figyel - felelte József -, és senki sem ereszt el közülük egyetlenegyet sem, amikor tanít. Másokkal megeshetik ez, még ha szavai kivételesen éppoly megszívlelésre méltók volnának is, mint az övéi, de a koronák urával sohasem. Arany beszéde egyik történetünkre emlékeztet, arra, hogy mennyire megijedt Ádám és Éva, az első emberpár az első éjszakától. Csakugyan azt hitték, a föld ismét kopár lesz és üres. Mert a fény az, ami a dolgokat elkülöníti, és mindent a maga helyére helyez, teret teremt és időt, de az éj ismét visszaállítja a zűrzavart, az összevisszaságot és a tóhuvabóhut. Leírhatatlanul megijedt az első emberpár, amikor a nap elhalt az alkonypírban, és a homály mindenfelől előlopózott. És akkor arcra borultak. De Isten két követ adott nekik: egy mélységes sötétet és egy halálárnyékszínűt. Egymáshoz dörzsölte őket számukra, és íme, tűz pattant ki, az ölnek tüze, legbensőbb őstűz, ifjú, mint a villám, és régibb, mint Ré, amely tovább égett száraz fán, és elrendezte számukra az éjszakát.

- Nagyon szép, nagyon jó! - mondta a király. - Látom, nem csak mókás történeteitek vannak. Kár, hogy nem meséltél az emberpár boldogságáról az új reggelen, amikor ismét feléjük sugárzott a teljes isten, és elűzte a világból a sötét alaktalanságot, mert nyilván kimondhatatlan volt vigasztalódásuk. Fény, fény! - kiáltott, föloldódva elereszkedett állásából, és hol elakadva, hol nekiiramodva föl-alá kezdett járni a teremben, miközben fölékesített karjait néha feje fölé emelte, néha meg mindkét kezét szívére szorította. - Boldog fényesség, mely a szemet teremtette, hogy az találkozzék vele, pillantó és megpillantott, a világ magára eszmélése, amely csak általad tud magáról, fény, szerető különbségtevés! Ah, mamácska és te kedves jós, milyen felséges minden felség felett és milyen egyetlen a mindenségben Atón, az én atyám, és mint lüktetnek ereim a büszkeségtől és meghatottságtól, amiért belőle eredtem, s mindenki másnál jobban megérthetem szépségét és szeretetét! Mert amint ő egyetlen nagyságában és jóságában, én is egyetlen vagyok az iránta való szeretetben, fia, kire rábízta tanát. Ha fölkel az égdagályban, és fölemelkedik az istenek országából keleten szikrázó koronájával, mint az istenek királya, minden teremtmény ujjongani kezd, a páviánok fölemelt kézzel imádják, és minden vadállat ugrándozva és futkosva dicséri őt. Mert minden nap áldásidő és örömünnep az éjszaka átokideje után, amikor ő elfordul, és a világ önfeledtségbe merül. Borzongató, mikor a világ elfeledkezik önmagáról, még ha pihenése végett szükséges is. Az emberek kamráikban fekszenek, elburkolva fejüket, szájukon át lélegzenek, és egyik szem nem látja a másikat. A tolvaj észrevétlenül húzza ki fejük alól cókmókjukat, oroszlánok kóborolnak, és marnak a kígyók. De feljön ő, és lezárja az emberek száját, pilláikat fölrebbenti szemük bogaráról, és fölkelti őket, hogy mosakodjanak meg és ruháikért nyúljanak és munkára induljanak. A föld világos, a hajók föl s alá vitorláznak a folyón, és minden utca kitárul fényében. A tengerben elébe ugranak a halak, mert hozzájuk is lehatnak sugarai. Távol van ő, ah, mérhetetlenül távol, de sugarai ennek ellenére mégis ott vannak földön és tengerben egyaránt, és az ő szeretetével töltik el az eleveneket. Mert ha nem volna oly magasan és olyan távol, hogyan lehetne mindenek fölött és mindenütt az ő világában, amelyet ő tagol szét és terjeszt különb-különbféle szépségben: Szíria és Núbia és Punt földjét és Egyiptom földjét; s az idegen országokat, ahol a Nílus az égbe ér, hogy lezuhogjon övéire, és hullámot verjen a hegyekben, mint a tenger, és megnedvesítse a földeket városaikban, mert értünk fakad föl a földből, és trágyázza meg a sivatagot, hogy legyen mit ennünk. Ó, milyen sokfélék a te műveid, uram! Te alkottad az évszakokat, s benépesítetted az időt és teret millió alakkal, hogy benned éljenek, és beteljesítsék életidejüket, amelyet adsz nekik, városokban, falvakban és telepeken, az országutakon és a folyók mentén. Te teszel különbséget köztük, és adsz nekik más-más nyelvet, hogy külön szavaik legyenek eltérő célokra, de mégis körülveszed mindannyiukat. Egyesek barnák, mások veresek, ismét mások feketék, és megint mások olyanok, mint tej és vér; ilyen tarkaságban nyilatkoznak meg benned, s ilyenek a te kinyilatkozásaid. Egyiknek görbe orra van, a másiknak lapos, vagy esetleg olyan, ami egyenesen áll ki arcából; tarkán vagy fehérbe öltöznek, gyapjúba vagy lenbe, ki-ki ahogy tud és akar; de mindez nem ok a kölcsönös gúnyolódásra és gyűlölködésre, hanem csak érdekes, és csupán a szeretetre és imádatra ok. Te mélyen jóságos Isten, milyen örvendetes és egészséges minden, amit alkotsz és táplálsz, és milyen szívszakasztó elragadtatással töltötted el iránta Fáraót, kedvelt fiadat, aki téged hirdet. Te teremtetted a magot a férfiakban, és te adsz lélegzetet a fiúnak a nő testében. Te nyugtatod meg, hogy ne sírjon, jóságos ápoló és belső dajka! Te alkotod azt, amiből a szúnyogok élnek, valamint a bolhák, a férgek és a férgek sarja. Elég volna a szívnek, sőt majdnem túlságosan sok már az, hogy a marha elégedett a te legelődön, hogy fák és növények nevedben állnak és virágot hajtanak hálából és dicsőségedre, míg a mocsarak felett számtalan madár csapong áhítattal. De ha az egérkére gondolok lyukában, ahol megadod neki, amire szüksége van - ott kuksol kis gyöngyszemeivel, és orrát tisztogatja két talpacskájával -, szemem könnybe lábad. És a csibécskére nem is szabad gondolnom, aki már héjában csipog, amelyből kitör, ha ő tökéletessé érlelte, akkor kijön a tojásból és csipog, amennyit csak tud, s körben szaladgál előtte lábacskáin a legnagyobb sietséggel. Különösen erre nem szabad gondolnom, különben finom batiszttal szárogathatom arcomat, mert elöntik a szeretet könnyei... Szeretném megcsókolni a királynét! - kiáltott hirtelen, és arcát fölfelé fordítva megállt. - Azonnal hívják elő Nofertitit, aki betölti a palotát szépségével, az országok úrnőjét, édes házastársamat!

Túláradó boldogság

Jákób fia már csaknem oly fáradt volt az állástól Fáraó előtt, mint egykor, amikor Néma Szolgaként kellett szerepelnie a tisztes aggok előtt a kerti házacskában. Az ifjú Fáraónak, akit oly gyöngédség töltött el a szúnyogok, csibék, egerecskék és a féreg fia iránt, eziránt láthatólag nem volt semmi érzéke - gyengédsége királyi volt és részben feledékeny. Sem neki, sem az anyaistennőnek magas székén nem jutott eszébe - és nyilván nem is juthatott eszébe -, hogy Józsefet netán leüléssel kínálják, amire pedig tagjai nagy kedvet éreztek, és amire a krétai lugasban számos csinos taburett hívogatta. Fáradságos volt az állás, de ha az ember tudja, miről van szó, egybe-másba beletörődik, és megállja a helyét - olyan hasonlat ez, amely ritkán vagy sohasem volt helyénvalóbb, mint ebben a korai esetben. Az istenözvegy készségesen tenyerébe tapsolt, amikor a fiú kinyilvánította kívánságát. A komornyik az előszobából hétrét görnyedve édeskésen surrant be a méhes függönyön keresztül. Szemét elforgatta, mikor Teje odavetette neki: “Fáraó a Nagy Feleséget hívatja” - és eltűnt. Amenhotep háttal állt a teremnek egyik nagy ívablaka előtt, és a teremtő nap dicsérete után szinte egész testével sebesen lélegezve elnézett a kertek fölött. Anyja, feléje fordulva, aggodalmasan szemlélte. Alig néhány perc múlt el, megjelent ő, aki után Fáraó vágyakozott; nem lehetett messze. Egy kis ajtó, amely eddig nem volt látható, képestül együtt megnyílt a falban jobb felől, két szolgáló borult le küszöbére, s köztük sápatag mosollyal és óvatos tipegéssel, pilláit leeresztve, hosszú nyakát aggodalmas kecsességgel előretolva, belebegett az országok napgyümölcstől terhes királynéja. Rövid megjelenése alatt egy szót sem szólt. Haján kék sapkával, mely fejét hátrafelé gömbölydeden meghosszabbította, s amely mellett vékony, finoman esztergályozott, nagy fülek lapultak, s ruhazuhatagának légies redői közt, melyeken áttetszett combja és köldöke, míg keblét vállátvető és sziporkázó virággallér fedte el, tétován közeledett ifjú férjéhez, aki még mindig lihegve kissé, meghatott mozdulattal fordult feléje.

- Itt vagy hát, aranygalamb, édes ágyastestvérem - mondotta remegő hangon, átkarolta és megcsókolta szemét és száját, miközben homlokuk kígyói ugyancsak megcsókolták egymást. - Látnom kellett téged, s ha csak futólag is, kimutatnom szerelmemet, úgy rám jött beszélgetés közben. Nem volt terhes számodra hívásom? Nem érzed magad rosszul pillanatnyilag szent állapotod miatt? Helytelenül érdeklődik felségem, mert kérdésemmel belsődhöz érek, s éppen ezzel emlékeztethetem, s rosszullétre ingerelhetem azt. Látod, mily finomsággal ért meg mindent a király. Hálás lennék az atyának, ha válogatott reggelinket ma magadban tudnád tartani. Ne többet erről... Látod, ott trónol az örök anya, és ez itten, lanttal, idegen varázsló és jós, aki megfejtette országos fontosságú álmaimat, és tréfás históriákat tud, úgyhogy esetleg magasabb rangban az udvarnál tartom. Eddig fogságban volt, nyilván tévedésből, amint előfordul néha. Pohárnokom, Nefer-em-Véze szintén tévedésből került fogságba, de társa, a néhai pék-herceg bűnös volt. Két fogságban levő közül, úgy látszik, egy mindig ártatlan, s három közül kettő. Ezt mint ember mondom. Mint isten és király azonban azt mondom, hogy a fegyházak mégis szükségesek. Ugyancsak mint ember ismét megcsókolom szent kedvesem szemét, arcát és száját, és nem szabad csodálkoznod, hogy ezt nem csupán az anya, de a jósló idegen előtt is teszem, hiszen tudod, hogy Fáraó szereti kifejezetten hangsúlyozni az embert magában. Sőt arra gondolok, hogy e téren tovább is menjek. Te még nem tudsz róla, mamácska sem tud még róla, ezért fölhasználom az alkalmat, hogy tudtotokra adjam. Az a tervem és azt a gondolatot forgatom, hogy kéjutazásra indulok a “Két ország csillaga” nevű bárkán, amelyhez mindkét parton áradni fog a nép, részben kíváncsiságból és részben parancsra. Akkor, anélkül, hogy Amun első papját előzőleg megkérdezném, a baldachin alá ülök veled, drága kincsem, és térdemen foglak tartani, és többször is bensőséges csókkal illetni az egész nép előtt. A karnaki számára bosszúság lesz ez, de a nép ujjongani fog, és szép tanításban részesül nemcsak a boldogságunkról, hanem, ami a fődolog, mennyei atyám lényegéről, szelleméről és jóságáról is. Örülök, hogy most kimondottam szándékomat. De ne gondold, hogy ezért hívattalak! Csak úgy felötlött bennem ez a közlés. Egyedül és kizárólag hirtelen támadt, legyőzhetetlen vágyból hívattalak, hogy gyengédségemet kimutathassam irántad. Megtörtént. Most menj, koronám kincse! Fáraó rendkívül el van foglalva, és nagy fontosságú dolgokról kell tanácskoznia a drága, halhatatlan mamácskával és ezzel az ifjú emberrel, aki, tudd meg, az ihletett bárányok közül való. Menj és óvd magad nagyon ütődéstől és ijedelemtől! Szórakoztattasd magad tánccal és lantjátékkal! Minden körülmények között Meritatón lesz a neve, ha szerencsésen lebabázol, s ha te is helyesled. Látom, helyesled. Mindent helyeselsz, amit Fáraó akar. Bárha az egész világ helyeselné, amit akar és tanít, akkor jobb sora volna. Agyő, hattyúnyakú, reggeli felhőcske, aranyszegélyes, addig is!

A királyné ismét ellebegett. A képes ajtó hézagtalanul becsukódott mögötte. Amenhotep meghatottan és szégyenlősen tért vissza párnás székébe.

- Boldog országok - mondta -, melyeknek ilyen úrnő jutott, és olyan Fáraó, akit boldoggá tesz! Igazam van, ha ezt mondom, mamácska? Egyetértesz velem, jövendőmondó? Ha udvaromnál maradsz mint királyi álomfejtő, megházasítalak, ez az elhatározásom. Menyasszonyodat is magam választom ki, rangodhoz méltót, magasabb körökből. Nem is tudod, milyen kellemes házasnak lenni. Felségem számára, amint a nyilvános kéjutazást illető tervemből láthatod, ez egyenes kifejezése és megjelenítése emberi részemnek, amelyhez kimondhatatlanul ragaszkodom. Mert lásd, Fáraó cseppet sem gőgös... és ki is lehetne az e világon? Benned, barátom, sajnos, jó tulajdonságaid ellenére, érzek valamifajta gőgöt; mondom: valamifajtát, mert gőgödet nem ismerem, de úgy gyanítom, azzal áll összefüggésben, amit nekünk mondottál, hogy bizonyos módon megőrzött és megszentelt vagy, mégpedig a hallgatás és az alsó világ számára, mintha homlokod körül áldozati koszorút hordoznál levélből, melynek neve: “Ne-nyúlj-hozzám” - éppen ezért támadt az a gondolatom, hogy megházasítsalak.

- A legmagasabb kezében vagyok - felelte József. - Amit velem tesz, az jótett lesz. Fáraó nem tudja, milyen szükségem volt a gőgre, hogy megvédelmezzen a gonosztett veszedelmétől. Csupán Isten számára vagyok megőrzött, aki törzsemnek vőlegénye, s mi vagyunk a menyasszonya. De amint a csillagról mondják: “Este asszony és reggel férfi”, úgy lép elő, ha rajta a sor, a menyasszonyból is a kérő.

- A kópé és a kedves fiát megilleti ez a kettős természet - mondta a király világfiasan. - De - tette hozzá - hadd beszéljünk komolyan s nem játékosan a legfontosabbról! A ti istenetek, ki ő, és miként áll vele a dolog? Elmulasztottad vagy elkerülted, hogy erről fölvilágosíts. Atyádnak ősatyja fedezte föl őt, mondod? Ez úgy hangzik, mintha az igazi és egyetlen istent találta volna meg. Lehetséges, hogy oly távol tőlem és oly sokkal előttem valaki rájött volna, hogy az igazi és egyetlen isten a napkorong, pillantás és megpillantott teremtője, örök atyám az égen?

- Nem, Fáraó - felelte József mosolyogva. - Ősöm nem állt meg a napkorongnál. Vándor volt, és maga a nap is csak állomása volt fáradalmas vándorlásának. Nyugtalan volt és kielégíthetetlen; ha gőgnek nevezed ezt, akkor a korholó szóhoz hozzáteszed a tisztesség és nélkülözhetetlenség jegyét. Mert a férfiú gőgje az volt, hogy az ember csak a Legmagasabbnak szolgáljon. Ezért nézett a napnál is magasabbra.

Amenhotep elsápadt. Előrehajolva ült, kék parókás fejét még jobban előrenyújtva, és ujjai hegyével szorította össze állát.

- Mamácska, most vigyázz! Mindenre kérlek, vigyázz! - rebegte halkan, de közben nem fordította fejét az anya felé, hanem szürke szemei mereven s rebbenés nélkül szegeződtek Józsefre, oly erőfeszítéssel, mintha az előttük lebegő fátylakat akarná széjjeltépni.

- Tovább! - mondta. - Megállj! Megállj! És tovább! Ősatyád hát nem állt meg? A napnál is magasabbra nézett? Beszélj! Vagy beszélek én, s magam sem tudom, mit fogok beszélni.

- Megnehezítette dolgát, szükséges gőgből - mondta József -, azért kenetett föl. Az imádás sok kísértése lepte meg, mert imádni akart, de csak a Legfőbbet s a Legmagasabb Urat, így látta illőnek. Megkísértette őt a föld, az anya, amely a gyümölcsöt hozza, és fenntartja az életet. De ő látta a föld szükségét, amelyet csak az ég tud csillapítani, és így tekintete fölfelé fordult. Megkísértették őt a tolongó fellegek, a vihar rémei, a sustorgó zápor, a kék villám, amely a nedvességbe hasít, a mennykő dörgő hangja. Ő azonban csak fejét rázta kínálkozásukra, mert lelke arra tanította, hogy mindezek másodrangúak. Lelke szerint ezek semmivel sem voltak többek önmagánál, inkább talán csekélyebbek, jóllehet hatalmasak. De hatalmas ő is, gondolta, a maga nemében, talán még hatalmasabb náluk, és ha azok fölötte vannak, csak a térben van így, nem pedig lelkében. Ha őket imádná, vélte, nagyon közelit és alacsonyat, mert az utálatosság.

- Jó - szólt Amenhotep csaknem hang nélkül, és állát gyúrta. - Jó, megállj, nem, tovább! Anyácskám, figyelj!

- S mi minden meg nem kísértette még az őst, a legnagyobb jelenségek! - folytatta József. - A csillagok serege is köztük volt, a pásztor és a nyáj. Ezek igazán távoliak, s járásuk nagy és magas. De látta, mint porlanak el a hajnalcsillag intésére, az, amely mindenesetre szép volt, kettős természetű, és sok történet járta róla, de mégiscsak gyönge, túlságosan gyönge ahhoz képest, amit hirdetett, úgyhogy elsápadt és tovatűnt előle, szegény hajnalcsillag!

- Hagyd a részvétet! - parancsolta Amenhotep. - Itt diadalnak van helye! Mert mi előtt sápadt el, és ki jelent meg az ős hírmondása szerint? - kérdezte, amilyen büszkén és fenyegetően csak tudta.

- Nos, természetesen a nap - válaszolta József. - Milyen kísértés annak számára, aki imádni óhajt! Jósága és borzalmassága előtt körös-körül mélyre hajoltak a föld népei. Milyen jó, milyen megnyugvás és jótétemény a magunk áhítatát az övékével egyesíteni, és velük együtt meghajolni! De az ős szándéka határtalan volt, és feneketlen az óvatossága. Nem a megnyugvásról és jótéteményről van szó, mondotta, hanem kizárólag arról, hogy elkerüljük tisztességünk nagy veszedelmét, s az ember meg ne hajoljon elhamarkodva, s mielőtt elérte a Legeslegmagasabbat. Hatalmas vagy te, szólt Samas-Maruduk-Baálhoz, és iszonyú a te áldás- és átokhatalmad. De valami fészkelődik bennem, ami magasabbra vágyik nálad, és ami int, hogy a tanúságot ne tartsam annak, amiről tanúskodik. Minél nagyobb a tanúság, annál nagyobb a veszély, ha engedek a csábításnak, és a tanúsított helyett imádom. Isteni a tanúság, de nem Isten. Én is tanúság vagyok, minden elképzelésemmel és törekvésemmel együtt, mely túlhalad a napon ahhoz, akiről hatalmasabban tanúskodik, mint maga a nap, és akinek tüze nagyobb, mint a nap tüze.

- Anyám - susogta Amenhotep, el nem fordítva szemét Józsefről -, mit mondtam? Nem, nem, nem mondtam, csak tudtam, megmondatott nekem. Amikor utoljára elragadtattam és kinyilatkoztatásban részesültem a tan megjavítására - mert a tan sohasem befejezett, sohasem állítottam, hogy készen áll -, akkor hallottam atyám szavát, amely így szólt: “Én vagyok Atón tüze, amely benne van. De millió napot tudnék táplálni tüzemmel. Ha Atónnak nevezel, tudd meg, hogy ez az elnevezés még javításra szorul, és hogy ezzel még nem a legvégső nevemen nevezel. A legvégső nevem: Atón Ura.” Így hallotta Fáraó, az atya szerelmetes fia, s elragadtatottságából magával hozta a szót. De aztán hallgatott róla, és hallgatásában el is felejtette. Fáraó szívében igazság lakik, mert az atya az igazság. De felelős a tan diadaláért, hogy mindenki elfogadja, és aggódik, hogy egy tant addig javítani és tisztítani, amíg már csak merő igazság, taníthatatlanná teszi azt. Nehéz aggodalom és szorongás ez, amelyet senki meg nem érthet, akire nem súlyosodik oly sok felelősség, mint Fáraóra, és könnyű azt mondani neki: “Nem az igazság lakik szívedben, hanem a tan.” De a tan az egyetlen eszköz az embereket közelebb hozni az igazsághoz. Javítani kell rajta; ám ha olyan mértékben tesszük ezt, hogy alkalmatlanná válik az igazság eszközéül, kérdem az atyát és titeket: nem akkor lesz-e jogosult a szemrehányás, hogy a tant zártam szívembe az igazság kárára? Lássátok, Fáraó megmutatja az embereknek tiszteletre méltó atyjának művészei készítette képét: az arany napkorongot, amelyből sugarak nyúlnak alá a világra, s a sugarak édes kezekben végződnek, melyek e világot becézik. “Imádjátok! - mondja. - Ez Atón, atyám, akinek vére forog bennem, és aki kinyilatkoztatta magát előttem, de aki mindnyájatok atyja akar lenni, hogy megszépüljetek és megjavuljatok benne. És hozzáteszi: “Bocsássatok meg, kedves emberek, hogy szigorúan bánok gondolataitokkal! Szívesen kímélném együgyűségteket. De meg kell lenni. Ezért azt mondom nektek: nem a képet kell imádnotok, miközben imádjátok, s nem neki kell himnuszokat énekelni, miközben énekeltek, hanem annak, akinek képe ő, értitek? Az igazi napkorongnak, atyámnak fenn az égen, aki az Atón, mert a kép még nem az.” Már ez is kemény szó, túlzott igény az emberekkel szemben, mert száz közül alig érti tizenkettő. De ha a tanító most még ezt mondja: “Még ennél is nagyobb erőfeszítésre kell benneteket kényszerítenem az igazság kedvéért, bármennyire szánom is együgyűségteket. Mert a kép egy képnek képe és egy tanúságnak tanúsága. Nem az igazi napkorongot fenn az égen kell értenetek, amikor képének tömjéneztek és dicséretet zengtek, nem ezt, hanem Atón Urát, aki a tűz benne, és aki útjának irányítója” - akkor túlságosan messze megy, és a tan nem bírja el, tizenkettő közül egy sem érti már. Csak maga Fáraó érti, aki kívül áll minden számon, s mégis neki kell tanítania a számosakat. Ősatyádnak, jövendőmondó, könnyű dolga volt, noha megnehezítette magának. Megnehezítette tetszése szerint, maga miatt és büszkesége miatt törekedett az igazságra, mert csak vándor volt. Én azonban király vagyok és tanító, én nem gondolhatom azt, amit nem taníthatok. De az én helyzetemben az ember hamarosan megtanulja, hogy ami nem tanítható, azt ne is gondolja.

Itt Teje, az anya torkát köszörülte, megzörgette násfáit és kösöntyűit, és maga elé nézve a levegőbe, így szólt:

- Fáraó dicséretet érdemel, ha hitbeli állambölcsességgel él, és kíméli a számosak együgyűségét. Ezért intettem, hogy ne sértse a nép ragaszkodását Uzirihoz, az alsó királyhoz. Kímélés és tudás közt nincs ellentét, és a tanítónak nem kell tudását elfojtania. A papok sohasem tanították meg a népet mindenre, amit tudtak. Az üdvöset közölték velük, és bölcsen megtartották a maguk szent körében azt, ami azoknak nem használhatott. Így tudás és bölcsesség egyszerre volt a világban igazság és kímélet is! Az anya azt ajánlja, maradjon is így.

- Köszönet, mamácska - mondta Amenhotep, szerényen meghajolva feléje. - Köszönet a közlésért. Nagyon értékes ez, és örök időkre tiszteletben tartjuk. De mi nem ugyanarról beszélünk. Felségem a béklyókról beszél, amelyet a tanítás az istengondolatra kényszerít. Felséged pedig az egyházi állambölcsességről, amely elválasztja a tanítást és a tudást. De Fáraó nem akar gőgös lenni, és nincs nagyobb gőg, mint az ilyen elválasztás. Nem, nincs nagyobb gőg a világon, mint az atya gyermekeit kettéválasztani beavatottakra és benemavatottakra, és kétféleképp tanítani: bölcsen a tömegnek és tudva a belső körben. El kell mondanunk, amit tudunk, és vallomást kell tennünk arról, amit megláttunk. Fáraó semmi mást nem akar, mint a tant tökéletesíteni, amit a tanítás megnehezít számára. És mégis ez volt, amit hallottam: “Ne nevezz engem Atónnak, mert a név tökéletesítésre szorul. Nevezz engem Atón Urának!” Én azonban hallgatásomban megfeledkeztem róla. De lám, mit tesz az atya kedves fiának kedvéért? Követet és álomfejtőt küld hozzá, aki megfejti álmait, az alulról jött álmokat s a felülről jött álmokat, országos fontosságú és égi fontosságú álmokat, hogy fölébressze benne, amit tud, és értelmezze neki, amit hallott. Ó, hogyan szereti az atya gyermekét, a királyt, aki belőle eredt, hogy olyan jövendőmondót küld le hozzá, kinek régtől fogva hagyománya, hogy az embernek a legeslegmagasabb felé kell törekednie!

- Tudomásom szerint - jelentette ki Teje hűvösen - alulról jött a te jövendőmondód, börtön mélyéből, nem pedig felülről.

- Ó, véleményem szerint puszta kópéság az, hogy alulról jött! - kiáltotta Amenhotep. - S azonkívül is fenn és alant nem sokat jelent az atya előtt, aki alászáll, és felsővé teszi az alsót, mert ahol ő világít, ott van fenn. Azért követei is egyforma ügyességgel értelmeznek alsó és felső álmokat. Tovább, jövendőmondó! Megálljt mondottam? Azt mondtam, tovább! S ha megálljt mondottam, továbbot értettem! Az a napkeleti vándor tehát, akitől származol, nem állt meg a napnál, hanem magasabbra tört?

- Igen, szellemében - felelte mosolyogva József. - Mert testében csupán féreg volt a földön, gyengébb, mint a legtöbben mellette és fölötte. És mégis vonakodott meghajolni e jelenségeknek akár csak egyike előtt is és imádni őt, mert mindezek csak művek és tanúságok voltak, mint ő maga. Minden lét, mondotta, mű, és a műnél előbbre való a szellem, amelynek tanúsága. Hogyan követhetnék el olyan nagy ostobaságot, hogy egy műnek tömjénezzek, ha mégoly hatalmas is, én, aki tanúság vagyok és tudok róla, a többiek azonban szintén csak azok, és nem tudnak róla? Nincs-e bennem valami abból, akiről minden létező tanúságot tesz, a lét létéből, amely nagyobb, mint művei, s kívülük áll? Kívül áll a világon, és ő a világ tere, de a világ nem az ő tere. Távol van a nap, talán háromszázhatvanezer mérföldnyire távol, és sugarai mégis itt vannak közöttünk. De aki útjukat mutatja, távolabb van a távolnál, és mégis ugyanennyire közel, közelebb a közelnél. Távol vagy közel egyforma előtte, mert neki nincs tere, sem ideje, és noha a világ benne van, ő még sincs a világban, hanem a mennyekben.

- Hallottad ezt, mama? - kérdezte Amenhotep alig hallhatóan és könnyekkel szemében. - Hallottad a híradást, amelyet mennyei atyám küld nekem ez ifjú ember útján, akin rögtön észrevettem valamit, amint belépett, és aki álmaimat értelmezi? Mert azt akarom mondani, hogy nem mondtam el mindent, ami mondatott nékem elragadtatásomban, hanem elhallgatván elfeledkeztem róla. De mikor ezt hallottam: “Ne nevezz engem Atónnak, hanem Atón Urának!”, akkor ezt is hallottam még: “Ne szólíts engem atyádnak az égen, ez tökéletesítésre szorul. Hanem szólíts engem atyádnak az égben!” Így hallottam, és magamba zártam a szót, mert féltem az igazságtól a tanítás miatt. De akit fölhoztam börtönéből, az kitárja előttem az igazság börtönét, hogy szépségben és fényességben lép elő belőle, és tanítás és igazság átölelik egymást, mint ahogy én ölelem át ezt itt.

És nedves pillákkal kikászálódott süppedő székéből, átölelte Józsefet, és megcsókolta.

- Igen - kiáltotta, miközben szívére szorítva kezét újra futkosni kezdett a krétai csarnokban, a méhes függönytől az ablakokig és ismét vissza -, igen, igen, az égben és nem az égen, távolabb a távolnál és közelebb a közeinél, a lét léte, amely nem néz a halálba, amely nem kél és múlik, hanem az állandó fény, amely nem kel föl és nem száll le, a változatlan forrás, amelyből minden élet, fény, szépség és igazság fakad: ez az atya, ekként nyilatkozik meg Fáraónak, fiának, aki kebelén pihen, s akinek mindent megmutat, amit alkotott! Mert ő alkotott mindent, s szeretete a világban van, és a világ nem ismeri őt. Fáraó azonban tanú, és tanúságot tesz fényességéről és szeretetéről, hogy általa minden ember üdvözülhet és hihet, még ha most jobban szeretik is a sötétséget, mint a fényt, amely világol benne. Mert nem értik őt, azért gonoszak tetteik. De a fiú, aki az atyából ered, tanítani fogja őket. Arany szellem a fény, atyai szellem, s az erő hozzá törekszik fel az anyai mélyből, hogy megtisztuljon lángjában, és szellem legyen az atyában. Anyagtalan az Isten, mint az ő napfénye, szellem ő, és a Fáraó megtanít benneteket, hogy a szellemben és az igazságban imádjátok. Mert a fiú nem ismeri az atyát, valamiképpen az atya ismeri őt, és királyian jutalmazza mindazokat, akik szeretik és hisznek benne, és megtartják parancsolatait: naggyá teszi és megaranyozza őket az udvarnál, mert az atyát szeretik a fiúban, aki belőle eredt. Mert szavaim nem az enyémek, hanem atyáméi, aki elküldött engem, hogy mindenki egy legyen a fényben és a szeretetben, mint egyek vagyunk én és az atya is...

Túláradó boldogsággal mosolygott, és ugyanakkor halálra sápadt, hátrafont kézzel a képes falhoz támaszkodott, szemét lehunyta, és noha állva maradt, szemlátomást nem volt többé jelen.

Az értelmes és bölcs férfiú

Teje, az anya székének lépcsőjén leszállt a terembe, és rövid, határozott léptekkel közeledett az elragadtatotthoz. Egy pillanatig nézte, futó becézéssel végigsimította arcát ujjai hátával, amit a fiú nyilván észre sem vett, s aztán Józsefhez fordult.

- Fáraó fölmagasít téged - mondotta az anya keserű mosollyal. Nyilván fölvetett ajka és redői okozták, hogy mosolya mindig csak keserű lehetett.

József megrettenve nézett Amenhotep felé.

- Ne aggódj - mondta az anya -, nem hall bennünket. Szent rosszullét és távollét ez, nincs semmi baj. Tudtam, hogy ez lesz a vége, ha olyan sokat beszél örömről és gyengédségről. Mindig az a vége, néha még szentül rosszabb is. Már amikor egérkékről és csibékről beszélt, tudtam, hogy mi következik, de bizonyosan csak akkor, amikor megcsókolt téged. Szent betegsége fényében nézd ezt.

- Fáraó szeret csókot adni - jegyezte meg József.

- Igen, túlságosan is - felelte a királynő. - Azt hiszem, elég okos vagy, hogy megértsd: veszedelem ez az országra, amelynek belül mindennél hatalmasabb istene van, kívül pedig leselkedő irigyei, méghozzá adókötelesek, akik lázadáson törik a fejüket. Azért helyeseltem, hogy ősöd derekasságáról beszélj, akit nem gyengített az istengondolat.

- Nem vagyok a harc embere - mondta József -, és ősöm is csak a legkényszerítőbb helyzetben volt az. Atyám sátorlakó volt, és mély elmélkedésre hajlamos, és én az igazitól való fia vagyok. Testvéreim között, akik eladtak, mindenesetre nem egy van, aki meglehetős durvaságról tett bizonyságot. A harc hősei voltak az ikrek, akiket így nevezünk, noha egy év korkülönbség van köztük. De Gádiel, az ágyas fia is, legalább az én időmben, többé-kevésbé fegyveresen járt.

Teje fejét rázta.

- Olyan hangon beszélsz törzsedről - mondta -, amit mint anya, elkényeztetettnek neveznék. Úgy látszik, mindent egybevéve sokat tudsz, s rátermettnek érzed magad minden fölemeltetésre?

- Hadd fordítsam úgy a szót, Nagy Asszony - felelte József -, hogy egy sem lep meg.

- Annál jobb rád nézve - felelte Teje. - Megmondtam, hogy Fáraó fölmagasít téged, s valószínűleg mértéktelenül. Ő még nem tudja, de ha magához tér, tudni fogja.

- Fáraó fölmagasított - felelte József -, amikor erre az istenbeszélgetésre méltatott.

- Lárifári - intette le Teje türelmetlenül. - Magad akartad, s az első szótól kezdve erre ösztökélted! Előttem nem kell gyermeknek színlelned magad vagy báránynak, mint azok neveztek, akik így elkényeztettek. Politikus asszony vagyok, nem érdemes előttem ártatlan képet vágni. “Édes álom és anyatej”, ugye, “pólya és meleg fürdő”, ez kell neked? Ugyan menj! Én nem nézem le a politikát, hanem megbecsülöm, és nem vetem szemedre, hogy kihasználtad órádat. Nemcsak istenről beszéltetek ti, hanem istenekről is, és egészen ügyesen szóltál arról a kópéistenről, a csalafinta tolvajról, a haszon uráról.

- Bocsáss meg, Nagy Anya - mondta József -, Fáraó szólt róla.

- Érzékeny és fogékony Fáraó - felelte az asszony. - Amit ő mesélt, arra a te jelenléted indította. Téged érzett, és istenről beszélt.

- Nem volt bennem hamisság iránta, királynő - mondta József -, és nem is lesz, bármit határoz rólam. Fáraó életére, sohasem fogom elárulni csókját. Régideje már, hogy utoljára csókot kaptam. Dótánban volt, a völgyben, akkor csókolt meg Jehuda fivérem Izmáel gyermekei, megvásárlóim előtt, hogy kimutathassa, milyen értékes az áru, amit elad. Azt a csókot a te kedves fiad megsemmisítette a magáéval. Az én szívem azonban tele van azóta vággyal, hogy szolgáljak és segítsek neki, amint csak tudok, és amennyire csak módot ad rá!

- Igen, szolgálj és segíts neki! - mondta az anya, egészen közel lépve hozzá határozott kis személyével és kezét vállára téve. - Megígéred az anyának? Tudd meg, hogy nagy, aggasztó baj van a gyermekkel... de hiszen úgyis tudod. Fájdalmasan okos vagy, és éppen te beszéltél a hamis igaziról, a nagyügyesre fogva a tudást, hogy valaki igaz lehet és mégis hamis.

- Idáig senki sem tudta és ismerte ezt - felelte József. - A sors rendelte el, hogy valaki igaz lehet a maga útján, és mégsem ő az igazi az útra. Eddig nem volt ez, de mától kezdve mindig újra és újra lesz. Tisztelet minden elrendelésnek. És szeretet, ha oly szeretetre méltó, mint a te szépséges fiad.

Sóhaj hallatszott onnan, ahol Fáraó állt, és az anya feléje fordult. A fiú megmozdult, hunyorgott, elvált a faltól, és arcára, ajkára visszatért a természetes szín.

- Határozni - rebegte. - Határozni kell azonnal. Felségem úgy döntött ott, hogy nincs több időm, és vissza kell térnem azonnali királyi határozathozatalra. Bocsássátok meg távollétemet - mondotta mosolyogva, miközben anyja támogatásával székéhez ment, és a párnák közé rogyott. - Bocsáss meg, mamácska, és te is, kedves jövendőmondó! Fáraó - tette hozzá mosolygó megfontolással - nem kellene hogy elnézést kérjen, mert akarata korlátlan, s azonkívül nem távozott, hanem elragadtatott. Mégis, barátságból elnézést kér. De most térjünk a dologra! Van időnk, de vesztegetni való nincs. Foglalj helyet, örök anya, ha tisztelettel kérnem szabad! Nem illő, hogy lábon légy, amikor fiad pihen. Csak az alvilági nevű ifjú álljon még kissé Fáraó előtt dolgunk közben, mely álmaimból eredt - ezek is alulról jöttek, a felsőért való gond hozta föl őket -, ő azonban, úgy látom, áldott alulról föl és felülről alá... Tehát te úgy gondolod, Ozarszif - kérdezte -, hogy a bőséget meg kell zabolázni a szükség kedvéért, amely utána következik, és roppant mennyiséget kell csűrökbe gyűjteni, hogy a száraz években kioszthassuk, s a fölső ne szenvedjen kárt az alsóval?

- Hajszálra így, kedves uram - felelte József; teljesen etikettellenes megszólítás volt ez, s nyomban fényes könnyeket csalt Fáraó szemébe. - Ez az álmok néma utasítása. Nem lehet elég csűr és magtár, s ha sok van az országban, mind kevés. Újakat kell építeni mindenütt, hogy számuk annyi legyen, mint csillag az égen. És mindenüvé hivatalnokokat kell állítani, kik megzabolázzák a bőséget, és behajtják a dézsmát - nem önkényes becslés alapján, amely ajándékokkal nyilván megvesztegethető, hanem szigorú és szent kulcs szerint -, és élést halmoznak föl Fáraó magtáraiban, hogy annyi lesz, mint a tenger fövenye, a városok készletéül, és megőrzik azt, hogy az ínséges években készen álljon a táplálék, és az ország éhen ne vesszen Amun hasznára, aki a nép közt Fáraóra mutatna, és így szólna: “A király a hibás, és ez a büntetése az újító tanért és imádásért.” Ha pedig én azt mondom: kiosztani, azt nem általánosságban értem, hanem kiosztani a szegényeknek és kicsinyeknek, a nagyoknak és gazdagoknak pedig eladni. Mert a pelyvaidő a drágaság ideje, és ha a Nílus kicsi, nagyok az árak, és drágán eladni a gazdagoknak, hogy meghajlítsuk a gazdagságot, és meghajlítsunk mindent, ami az országban még hatalmaskodni akar Fáraó mellett. Csupán ő legyen gazdag Egyiptomban, s ő legyen arany és ezüst!

- Ki adjon el? - kiáltott Amenhotep riadtan. - Isten fia, a király?

József pedig így felelt:

- Világért sem! Mert itt arra az értelmes és bölcs férfiúra gondolok, akit Fáraónak ki kell szemelnie szolgái közül, őrá, akit az előrelátás szelleme tölt el, az áttekintés urára, aki mindent lát a birodalom határáig és még azon is túl, mert a birodalom határai nem az ő határai. Állítsa ezt a férfiút oda Fáraó, és tegye Egyiptom földjén gondviselővé e szavakkal: “Légy olyan, mint én”, hogy megzabolázza a bőséget, amíg tart, és táplálja az ínséget, ha eljön. Legyen, mint a hold, Fáraó, a mi szép napunk és az alsó föld között. Állítsa föl a csűröket, irányítsa a hivatalnokok seregét, és állapítsa meg a dézsma kulcsát. Mérlegelje és ítélje meg, hol kell kiosztani és hol kell eladni, vigye végbe, hogy a kicsinyek jóllakjanak és Fáraó tanára hallgassanak, s a nagyokat fossza ki a korona javára, hogy Fáraó ezüst és arany legyen tetőtől talpig.

Az istennő-anya kicsit fölnevetett székén.

- Nevetsz, mamácska - mondta Amenhotep. - De felségem csakugyan érdekesnek találja, amit jövendöl itt a jövendőmondó. Fáraó felülről néz alá ezekre az alsó dolgokra, de mégis nagymértékben érdekli őt, amit a hold tréfásan és szellemesen művel a földön. Mondj többet is, jövendőmondó, mivel úgyis tanácsban vagyunk, a közvetítőről, a vidám-fortélyos ifjúról, mit kell tennie s művelnie véleményed szerint, ha kinevezem őt.

- Nem vagyok Kéme gyermeke és Jeór fia - felelte József -, hanem messze földről jöttem. De testem ruhája rég egyiptomi anyagból való egészen, mert már tizenhét éves koromban ide alá vonultam isten rendelte vezetőimmel, a midjanitákkal, és No-Amunba, városodba jöttem. Noha messziről való vagyok, mégis tudok egyet-mást az ország körülményeiről és történeteiről, mint történt minden, miként lett a kerületekből a birodalom és a régiből az új, amelyben a réginek s egykorinak maradványai még dacosan fennállnak, szembehelyezkedve a korral. Mert Fáraó atyái, Vezet fejedelmei, akik leverték és elűzték az idegen királyokat, és a fekete földet kincstári birtokká tették, meg kellett hogy jutalmazzák a kerületek urait és a királyokat, akik a harcban segítettek nekik, földadományokkal és magas címekkel, úgyhogy némelyek közülük királynak nevezik magukat Fáraó mellett mind a mai napig, és dacosan ülnek jószágukban, amely a korral ellentétben nem Fáraóé. Mivel ezek a körülmények és történetek nem ismeretlenek előttem, könnyen megjövendölhetem, mihez tartja magát Fáraó közvetítője, az áttekintés és az áruk ura, és mire használja ki az alkalmat. A gőgös uraknak és ittmaradt kiskirályoknak árakat fog szabni a hét pelyvaévben, amikor nem lesz kenyerük, sem vetőmagvuk, az ő csűrei azonban telve lesznek; borsos árakat, hogy szemük könnybe lábad, és kiszipolyoztatnak a végletekig, birtokuk végre is a koronák urára száll, amint illik, és az ellenkirályok bérlők lesznek.

- Helyes! - mondta az istenanya mély és erélyes hangján.

Fáraó nagyon vidám volt.

- Micsoda kópé a te közvetítőd és holdifjad, varázsló! - nevetett. - Felségem sohase talált volna ki ilyesmit, de kitűnőnek ítéli. De semmit sem jövendölsz arról, mint bánik az én helytartóm a templomokkal, amelyek oly gazdagok és dúsak az országban; azokat is éppígy kizsákmányolja és kiszipolyozza, illő módon és kópé módon? Mindenekelőtt azt szeretném, ha Amun gazdagságát tépázná meg, s ha ügyvivőm rá is kiszabná a dézsmát, aki sohasem adózott, az általánosan érvényes kulcs szerint!

- Ha a férfiú rendkívül értelmes, amint én annak látom - felelte József-, kímélni fogja a templomokat, és Egyiptom isteneit kihagyja a játékból a bőségidő adójának lerovásánál, mert ősrégi szokás, hogy az istenek jószága nem adózik. Amunt nem szabad fölingerelni az előrelátás műve ellen, és a népet a fölhalmozás ellen hangolni, hogy azt higgye, minden az istenek ellen történik. Ha eljön az átokidő, majd ők is az árak urának árait kell hogy fizessék, elég ennyi, és semmit sem kapnak a királyi üzlet áldásából, úgyhogy Fáraó dúsabb és aranyosabb lesz mindannyiuknál, hacsak félig is érti dolgát a közvetítő!

- Nagyon bölcs! - bólogatott az anya-istennő.

- De ha nem csalódom a férfiúban - folytatta József -, és hogyan is csalódhatnék, mikor Fáraó választja ki őt, a férfiú a határokon túl is figyelni fog, és ügyelni, hogy elnyomja a hűtlenséget, és Fáraó trónjához láncolja az ingatagságot. Amidőn ősöm, Ábrám lejött Egyiptomba asszonyával, Sárával (ami hősnőt és királynőt jelent), amikor lejöttek ide, odahaza éhínség volt és drágaság Retenu, Amor és Cahi földjén. Egyiptomban azonban bőség volt. De mindig különbözőképpen kell lenni? Ha eljön számunkra az ösztövér tehenek ideje, ki mondja, hogy nem lesz pelyvaidő ezekben az országokban is? Fáraó álmai olyan hatalmasan intők voltak, hogy értelmük talán az egész földkerekségre érvényes, és a vízözönhöz hasonló a helyzet. Akkor a népek idezarándokolnak Egyiptom országába, hogy kenyeret és vetőmagvat szerezzenek, amit Fáraó fölhalmozott. Emberek jönnek, emberek mindenünnen és ki tudja, honnan, akiknek jövetelére sohasem vártunk; eljönnek a nyomortól nyomva, és az áttekintés ura elé lépnek, ügyvivőd elé, és így szólnak: “Adj el nekünk csűreidből, különben magunk leszünk eladottak és elárultak, mert gyermekeinkkel együtt éhen halunk, és nem tudunk tovább élni, ha nem adsz nekünk csűreidből!” Akkor az eladó válaszolni fog, és mindegyikkel aszerint bánik, hogy miféle. De hogy miképpen fog bánni Szíria és Fönícia egy és más városfejedelmével, azt meg merem jövendölni. Mert jól tudom, hogy egyik és másik nem szereti úgy Fáraót, az ő urát, amint kellene, és hűsége ingatag iránta, úgyhogy kétkulacsosan hódolatot színlel ugyan Fáraónak, de ugyanakkor kitteusokkal kacérkodik és paktál önző előnye miatt. Az ilyeneket porrá zúzza üzletével, ha úgy lesz, amint látom. Mert nemcsak ezüsttel és fával fizetteti meg a kenyeret és vetőmagvar, hanem fiaikat és leányaikat is el kell hozniok fizetésül és biztosítékul Egyiptom országába, ha élni akarnak, és Fáraó székéhez kötöztetnek, hogy eztán meg lehet majd bízni hűségükben.

Amenhotep kölyökként ugrándozott székén gyönyörűségében.

- Mamácska - kiáltott -, gondolsz néha Milkilire, Asdód királyára, aki már több mint ingatag, és érzései oly csúfak, hogy nem szereti Fáraót teljes szívéből, és áruláson s elpártoláson töri a fejét, amint nekem írták? Én folytonosan rá gondolok. Mindenki azt akarja, hogy csapatokat küldjek Milkili ellen, és vörösre fessem kardomat. Hór-em-heb, legnagyobb hadnagyom naponta kétszer is követeli. Én azonban nem akarom, mert Atón Ura nem akar vért. Hallottad, mint jövendöli ez, a kópé fia, hogy talán nemsokára hűségre kényszeríthetjük és szorosan Fáraó székéhez kötözhetjük az ilyen gonosz királyokat teljesen vér nélkül is, pusztán üzleti úton? Kitűnő, kitűnő! - kiáltott, és kezével többször a karfára ütött. Hirtelen elkomolyodott, ünnepélyesen fölállt székéről, de valami kétely szállta meg, s mindjárt leült.

- Baj van, mamácska - mondta bosszúsan -, a hivatallal és ranggal, amellyel barátomat, a közvetítőt, az előrelátás és szétosztás urát akarom fölruházni. Mert hol van számára hely az udvartartásban? Az udvar sajnos teljes, és a legszebb hivatalok foglaltak. Itt van két vezírünk és a magtárak és marhacsordák elöljárói, a kincsesház nagy írnoka és mind a többi. Hol van barátom számára hivatal, amelybe ültethetném, és a cím, amely méltó hozzá?

- Ez a legkevesebb - felelte nyugodtan az anya, s fejét közömbösen elfordította. - Gyakran előfordult régidőben és újabban is, és hagyomány, amelyet, ha felségednek úgy tetszik, mindennap újra föltámaszthat, hogy Fáraó és az udvarnagyok között közvetítő állt, Legfelső Száj, a fők feje és az elöljárók elöljárója, aki a király szavait továbbadja, az isten helytartója. A Legfelső Száj szokásos valami. Nem kell nehézségeket látni ott, ahol nincsenek - mondotta, és még jobban elfordította fejét.

- Ez igaz! - kiáltott Amenhotep. - Tudtam, csak elfelejtettem, mert már régen nem volt Legfelső Száj és hold ég és föld között, és a Dél és az Észak vezírei voltak a legfőbbek. Köszönöm, mamácska, szívből köszönöm!

És újra fölállt székéből, nagyon ünnepélyes arccal.

- Lépj közelebb a királyhoz - mondotta -, Uzarszif, követ és barát! Lépj ide közelembe, és halld a szót! A jó Fáraó fél, hogy megrémít. Azért kérlek, készülj föl arra, amit Fáraó mondani fog neked! Készülj föl előre, még mielőtt szavaimat hallanád, nehogy esetleg ájulásba essél, mert úgy érzed, mintha egy szárnyas bika égbe ragadna! Készen állsz? Halld tehát: te vagy ez a férfiú! Te magad vagy az és senki más, akit kiválasztok és oldalamra emelek az áttekintés urául, akinek kezében van a legfőbb teljhatalom, hogy megzabolázd a bőséget, és tápláld az országokat a szárazság éveiben. Csodálkozol rajta, és nagyon meg vagy lepve? Te értelmezted alsó álmaimat könyv és üst nélkül, pontosan úgy, ahogy éreztem, hogy értelmezni kell őket, és a jóslás után nem estél holtan össze, mint az ihletett bárányok különben szoktak, amiben annak jelét láttam, hogy te vagy kiválasztva a rendszabályok véghezvitelére, amelyek, miként világosan fölismerted, az értelmezésből következnek. S te értelmezted felső álmaimat is, pontosan az igazság szerint, amelyet szívem ismert, s kifejtetted előttem, miért mondta atyám, hogy ne neveztessék Atónnak, hanem Atón Urának, s megvilágosítottad lelkemet a különbség felől az égen levő atya és az égben levő atya között. De nemcsak bölcs vagy te, hanem kópé is, és megjövendölted, miként lehet a drágaság éveiben megnyúzni a kerületek urait, akik nem illenek a korba, s Fáraó székéhez kötözni Szíria ingatag városfejedelmeit. Mivelhogy Isten mindezeket néked jelentette meg, nincs hozzád fogható értelmes és bölcs ember, és így fölösleges, hogy akár közelben, akár távolban mást keressek. Légy te az én házamon főgondviselő, és minden népem a te szavadra hallgasson. Nagyon meg vagy rettenve?

- Sokáig éltem - felelte József - egy férfiú oldalán, aki nem tudott megrettenni, mert maga volt a nyugalom; elöljáróm volt az a börtönben. Ő tanított meg rá, hogy a nyugalom semmi más, mint mindenre készen állni. Így hát nem vagyok túlzottan megrettenve. Fáraó kezében vagyok.

- És a te kezedben legyenek az országok, és légy olyan, mint én az emberek előtt! - mondta Amenhotep megindultan. - Fogadd először ezt! - folytatta, s idegesen forgatva és húzogatva, átrángatott ujja bütykein egy gyűrűt, s József kezébe nyomta. A királyi gyűrűbe egy ovális alakú és kivételes szépségű lápisz lazuli volt foglalva, ragyogó, mint a napsütötte ég, és a királyi keretbe Atón neve volt karcolva. - Ez legyen - lelkendezett Meni, és ismét egészen sápadt lett - teljhatalmad és helytartóságod jele, és aki látja, remegjen meg, s tudja, hogy minden szó, amelyet bármelyik szolgámhoz szólsz, akár a legmagasabbhoz, akár a legalacsonyabbhoz, annyi, mint az én szavam. Akinek kérése van Fáraóhoz, az először elébed lépjen és veled beszéljen, mivel te vagy a Legfelső Száj, s szavaidat vigyázzák és kövessék, mert oldaladon áll a bölcsesség és értelem. Én vagyok Fáraó. Fejedelemmé teszlek egész Egyiptom földjén, s akaratod nélkül ne mozduljon egyetlen kéz és egyetlen láb sem a két országban. Csak a királyi szék tesz engem nálad nagyobbá, s trónom fenségéből és pompájából néked is adok! Te járj második kocsimban, közvetlenül mögöttem, s melletted fussanak és előtted kiáltsanak: “Vigyázzatok, erősítsétek meg szíveteket, itt jön az ország atyja!” Székem előtt állj, és hatalmad korlátlan legyen... Látom, fejedet rázod, mamácska, s elfordítod és azt mormolod: “Túlzás.” De néha nagyszerű dolog a túlzás, és Fáraó éppen most túlozni akar! Címzést is állapítunk meg számodra, Isten báránya, amilyet még nem hallottak Egyiptomban, s amelyben tökéletesen el kell tűnnie halotti nevednek. Mert noha van két vezírünk, számodra a még sohasem hallott “Nagyvezír” címet alapítom meg. S ez még korántsem elég, ezenkívül “Isten Aratásának Barátja” és “Egyiptom Tápláléka” és “A Király Árnyékadója” legyen a neved, s még “Fáraó atyja”, és ami még eszembe fog jutni, de most pillanatnyilag a boldog fölindulástól nem jut más eszembe... Ne rázd a fejed, mamácska, hadd teljék most az egyszer gyönyörűségem, mert szándékosan és tudatosan túlozok most! Pompás, hogy megtörténhetik, amit a külföldi dalban dalolnak: “Julil atyának neve »országok ura«, hatáskörömben ő járjon el, minden tisztemet ő gyakorolja, országa viruljon, s ő maga érezze jól magát. Szava érvényes, parancsa változhatatlan, nincs a világon isten, ki megmásíthatja szavának szavát.” Amint a dal szól és az idegen himnusz hangzik, úgy legyen itt is. Végtelen gyönyörűség ez nekem! “Kebelbeli herceg” és “Viceisten”, így neveztessél beiktatásodon... Megaranyozásod itt nem vihető keresztül, nincs itt rendes kincseskamránk se, amelyből arannyal jutalmazhatnálak, láncokkal és gallérokkal. Vissza kell térnünk sürgősen Vezetbe, ez csak ott történhetik, a Merimat-palotában, a fedett udvaron. Feleséget is kell találnom számodra a legelőkelőbb körökből... azaz egész sereg feleséget, de mindenekelőtt egy elsőt és igazit. Mert ragaszkodom hozzá, hogy megházasítsalak. Majd meglátod, milyen kellemes lesz!

Hevesen és szélesen, mint egy kölyök, tenyerébe tapsolt.

- Hejha - kiáltott kifúlt lélegzettel a begörnyedező komornyiknak -, utazunk! Fáraó és az egész udvar még ma visszatér Novet-Amunba! Siessetek, ez a szép parancsolat! Készítsétek elő bárkámat, a “Két ország csillagá”-t, amelyen utazni akarok az Örök Anyával, az Édes Feleséggel és e kiválasztottal, házam Adónjával, aki olyan lesz ezentúl Egyiptom országában, mint én magam. Mondd el a többieknek is! Nagy megaranyozás lesz!

A görnyedező odatapadt ugyan a függönyhöz és hallgatózott, de nem hitt fülének. Most hinnie kellett; hogy mint olvadozott s törleszkedett macskaként, s csókolta minden ujja hegyét elragadtatásában - azt gondolhatjuk.

NEGYEDIK FEJEZET: AZ ENGEDELMEK KORA

Hét vagy öt

Nagyon jó, hogy a Fáraó és József közt lefolyt beszélgetést, amelynek vége a halálbaszálltnak fölemeltetése lett, úgyhogy naggyá tétetett nyugaton - ezt a híres és mégis csaknem ismeretlen beszélgetést, amelyről a jelen levő Nagy Anya joggal mondotta, hogy istenről és istenekről folyt, most elejétől végig, minden kerülőjével s fordulójával és társalgási közjátékával egyetemben helyreállítva és mindörökre a legpontosabban lerögzítve láthatjuk, s mindenki úgy követheti, amiképpen annak idején a valóságban lefolyt, és ha valamelyik pontját elfelejtené, csak föl kell ütnie a lapokat és az elhomályosultat újraolvasnia. Az eddigi hagyomány lakonizmusa már a tiszteletre méltó valószínűtlenség határán jár. Hogy József álomfejtése és a királyhoz intézett tanácsa után: szemeljen ki egy értelmes és bölcs embert, az előrelátás emberét, Fáraó kereken kijelentette volna: “Nincs hozzád fogható értelmes és bölcs ember; téged teszlek gondviselővé egész Egyiptom földjén!”, s azután valósággal lelkesült, sőt mondhatni: féktelen módon tisztességgel és méltósággal halmozta el, az mindig túlzott rövidítésnek, kihagyásnak és sűrítésnek tetszett előttünk: mintegy az igazság kibelezett, besózott és körülgöngyölt maradékának, nem pedig valóságos életnek; Fáraó lelkesültségének és zabolátlan kegyelmének túlságosan sok indító részlete hiányzott szerintünk, s amikor legyőzve testünk irtózását, megerősítettük szívünket a pokolraszállásra, az évezredek szakadékán át le egészen József létének forrásáig, szándékunk mindenekelőtt az volt, hogy meglessük ezt a beszélgetést, és fölidézzük minden részletében, amint hajdan On városában, Alsó-Egyiptomban valósággal megtörtént.

Értsük meg jól, nincs kifogásunk a kihagyás ellen. Jótevő és szükséges az, mert elvégre teljesen lehetetlen úgy elbeszélni az életet, amint egykor önmagát elbeszélte. Hová jutnánk ily módon? A végtelenbe, és ez meghaladná az emberi erőt. Aki fejébe venné, nemcsak sohasem készülne el vele, hanem már az elején megfúlna a pontosság tébolyának ölelésében. Az elbeszélés és föltámasztás szép ünnepén a kihagyásnak fontos és nélkülözhetetlen szerepe van. Bölcsen gyakoroljuk mi is lépten-nyomon; mert a mi értelmes szándékunk elkészülni munkánkkal, ami amúgy is némi hasonlóságot mutat föl azzal a kísérlettel, hogy a tengert kiigyuk, de nem szabad olyan ostobaságig hajtani, hogy a pontosság tengerét csakugyan és betű szerint ki akarjuk inni.

Hová lettünk volna kihagyás nélkül, amikor Jákób hét és tizenhárom és öt, röviden: huszonöt évig szolgált Lábánnál, az ördögnél - s ez évek minden legkisebb időeleme telítve volt pontosan, lényegileg elbeszélésre méltó élettel? És mi lenne velünk most e nélkül az értelmes elv nélkül, amikor kis hajónk, az elbeszélés mérsékelten hömpölygő folyamán űzve, megint hét és hét megjósolt év időzuhatagának szélén remeg? Magunk közt s eleve megvallva: nem voltak olyan rosszak és olyan szépek ezek az évek, mint ahogy a jóslat mondotta. A jóslat teljesült - ez persze kétségtelen. De eleven pontatlansággal teljesült és nem szó szerint kiszámítottan. Élet és valóság mindig megtart bizonyos önállóságot, amely néha olyan messzemenő, hogy a jóslat már alig vagy éppen csak fölismerhető bennük. Természetesen az élet a jóslathoz van kötve; de a kötöttségen belül szabadon s oly módon mozog, hogy majdnem mindig a jóakarat kérdése, teljesültnek kívánjuk-e tekinteni a jóslatot, vagy nem. Nekünk azonban olyan korral és olyan emberekkel van dolgunk, akik a legjobb szándékkal vannak eltelve, hogy a teljesülést pontatlanságában is elismerjék, és éppen a teljesülés kedvéért nem számolnak ki mindent az öt ujjukon - ha helyén van ez a szólásmód olyan esetben, amikor éppen arról van szó, hogy ötöt vegyenek egyenlőnek a valamivel magasabb héttel, ami nem is esett nehezükre, mert öt legalább olyan tekintélyes szám, mint hét, és egyetlen értelmes ember se gondolt arra, hogy az öt és hét fölcserélésében akár csak pontatlanságot is lásson.

Tény és való, hogy a megjósolt hét esztendő inkább ötnek látszott. De a mozgó élet sem az egyik, sem a másik számot nem tartotta be tisztán és föltétlen érvénnyel, ugyanis a kövér és a sovány évek nem szálltak ki ugyanazzal az akkurátussággal s oly egyértelmű-vitathatatlan elhatároltsággal az idő öléből, mint Fáraó kövér és sovány tehenei az álomban. Az elkövetkező kövér és sovány évek elevenségükben nem voltak mind egyformán kövérek és soványak. A kövérek között akadt egy-egy, amelyet ha nem is soványnak, de némi kritikus hajlammal mindenesetre csak közepesen kövérnek lehetett tekinteni. A soványak mind elég soványak voltak ugyan, öt közülük bizonyosan, ha nem hét; de közöttük is akadt egypár, amely nem érte el a nyomorúságosság végső határát, hanem félig-meddig az elviselhetővel volt határos, úgyhogy ha nem történt volna meg a jóslás, talán nem is nevezték volna őket pelyva- és átokévnek. Így azonban jóindulatúan odaszámították ezeket is.

Ellene szól mindez a teljesülésnek? Egyáltalában nem. A teljesülés vitathatatlan, hiszen ismeretesek a tények - történetünk tényei, amelyekből áll, amelyek nélkül nem volna a világon, és amelyek nélkül nem következhetett volna be az elragadtatás és fölemeltetés után a magautánhozatás. Csakugyan volt kövérség és volt soványság Egyiptom földjén és a körülötte levő vidékeken - évek hosszat kövérség és évek hosszat többé-kevésbé soványság, és Józsefnek bőven volt alkalma megzabolázni a bőséget és kiosztani a kiáltó ínség idején, amikor is megmutatta, hogy Valóságos Utnapistim-Atrahaszisz, Noé, a nagyeszű, hogy az előrelátás és gondoskodás embere, kinek bárkája az ár fölött himbálózik. A legmagasabbnak szolgáló hűséggel tette ezt mint minisztere, és megaranyozta Fáraót tetőtől talpig üzleteivel.

A megaranyozás

Egyelőre azonban előbb őt aranyozták meg - mert “aranyemberré lenni” Egyiptom fiainak szavajárása volt éppen arra, ami vele történt, amikor Fáraó szép parancsolatára magával az istennel, a Nagy Anyával, az Édes Feleséggel s Nezemmut és Baketaton hercegnőkkel együtt a “Két ország csillaga” bárkán a partok örömujjongása közben fölhajózott Vézébe, a fővárosba, ahol a napcsaláddal bevonult nyugat palotájába, a Merimatba, amely kertjeivel és kertjeinek tavaival a színes sivatagi hegység lábánál terült el. Itt lakást, szolgákat, ruhákat és mindenféle kellemetességet kapott, és már a második napon megtörtént a beiktatás és megaranyozás szép szertartása, amelyet az udvar ünnepélyes kikocsikázása vezetett be, miközben az eladott fiú csakugyan Fáraó második kocsijában állt, mindjárt a király mögött, ő is körülvéve ennek szíriai-núbiai testőreivel és legyezőseivel, s az isten hintójától csak egy csapat fullajtár választotta el, akik ezt kiáltozták: “Abrek!”, “Vigyázat!” és “Nagyvezír!” és “Íme az Ország Atyja!” - hogy az utca népe megtudja, mi történt, és ki az a második kocsiban. A nép látott és megértett annyit, hogy Fáraó valakit nagyon naggyá tett, amire bizonyosan megvolt az oka, még ha az ok csupán szép szeszélyből és önkényből fakadt is, mert ez is teljesen elég volt. S mivel ezenkívül az efféle fölemeltetéssel és beiktatással valahogy mindig az új kor jöttének és az állapotok jobbra fordulásának gondolata volt kapcsolatos, Vezet lakosai ugyancsak ujjongtak a tetőkön, és egy lábon ugráltak a sugárutak szélén. “Fáraó! Fáraó!” - kiáltották és “Neb-nef-nezem!” és “Atón nagy!”, és aki jó figyelt, megkülönböztethette, hogy sokkal lágyabb hangzóval kiáltják ezt a nevet, így: “Adón, Adón!”, ami kétségkívül Józsefnek szólt. Mert már kiszivárgott, hogy ázsiai eredetű, és így illőnek találták - kivált az asszonyok - a szíriai “úr” és vőlegény nevét kiáltani, nem utolsósorban azért is, mert a fölmagasított olyan szép és ifjú volt. Mindjárt itt hozzátesszük, hogy ez a név minden címe közül legjobban ráragadt, és hogy élete fogytáig egész Egyiptomban Adónnak nevezték, akkor is, ha róla, akkor is, ha egyenesen hozzá szóltak.

E nagyon szép kikocsikázás után, bárkákkal átkelve a folyón, visszatértek a nyugati partra és a palotába, ahol most hát megtörtént a megaranyozás mindig csodálatos és ekkor is szemet és szívet megragadó ünnepsége. A következőképpen folyt le. Fáraó, és aki palotáját szeretettel töltötte meg, Nefernefruatón, a királyné az úgynevezett “megjelenő-ablakban” mutatkozott - ami tulajdonképpen nem ablak, hanem inkább balkonféle volt, a belső palotaudvarra néző és a nagy fogadóteremből nyíló, kékkővel és malachittal különösen dúsan kirakott és bronz ureuszkígyókkal díszített oszloperkély, amelyhez még egy gyönyörűen föllobogózott lótuszpilléres építmény is járult, s amelynek könyöklőjét tarka párnák fedték. Ezekre támaszkodtak a felségek, miközben a mindenféle alakú arany ajándékokat, amelyeket a kincstár tisztviselői nyújtottak át, a karzat alatt álló megajándékozottra, aki ezúttal Jákób fia volt, ledobálták. A mozgalmas jelenet feledhetetlen maradt mindenki számára, aki egyszer látta. Minden színben, pompában, bőkezű kegyelemben és jámbor elragadtatásban úszott. Az épületek levegős fensége; a napsugaras ég alatt könnyű szélben csapkodó zászlók az aranyozott s tarkára festett kecses fapilléreken; kék és vörös legyezői és szélcsapói az udvart betöltő előkelőknek, akik redőzött luxuskötényben hajbókoltak, gratuláltak, örvendeztek, imádtak; kézidobot verő asszonyok; a gyermekfürtös fiúcskák, akiket külön arra alkalmaztak, hogy folytonosan ugráljanak örömükben; az írnokok serege, akik szokásos édeskés tartásukban nádvesszővel mindent följegyeztek, ami történt; a kilátás három nyitott kapun át a fogatokkal tele udvarba, ahol a táncos paripák magas, tarka tolldíszt viseltek fejükön, s mögöttük a kocsisok, a benn történők felé fordulva, ugyancsak áhítatos meghajlással fölemelték karjukat; s minderre Thébé vörös és sárga hegyei néztek alá kívülről, sziklák sötétkék és violaszín árnyékával; és a díszemelvényen a gyengéd és fáradt előkelőségben mosolyogva alátekintő isteni pár magas, nyakvédő kendővel ellátott fövegkoronájuk ékességében, akik jól a telibe nyúlva, szüntelenül s látható gyönyörűséggel zúdították a drágaságok esőjét és áldását a kitüntetettre: aranygyöngysoros láncokat, aranyat oroszlán alakban, arany karpereceket, aranytőröket, homlokpántokat, gallérokat, pálcákat, vázákat és baltákat, mind merő aranyból - amiket a megajándékozott természetesen nem tudott mind elkapni, úgyhogy néhány elkapó-rabszolga állt mellette, akik a tömeg csodálkozó kiáltásai közben egész kincshalmot magasítottak föl előtte a földön a napsugárban csillogó aranyból: csakugyan gyönyörűséges látnivaló volt, és ha a kihagyás kérlelhetetlen törvénye nem volna, az eseményt még sokkal pontosabban leírnánk.

Jákób kincseket gyűjtött egykor a Sohavisszanemtérés országában, Lábánnál, az ördögnél; és így tett ezen a napon kedvence is, a halottak vidám országában, ahová eladták őt, s ahol meghalt. Mert ily sok arany persze csak az alvilágban van, és József csupán a megaranyozással már most, e percben vagyonos ember lett. Idegen királyok, akik cserekereskedésben aranyat kívántak Fáraótól, azt szokták ugyan mondani, tudnivaló, hogy Egyiptomban nem értékesebb ez a fém, mint az út pora. De gazdasági tévedés azt hinni, hogy az aranynak még oly gazdag előfordulása is csökkentheti értékét.

Jelentékeny és szép nap volt ez, tele világi áldással az elragadott, az övéitől elszakított számára, és csak azt lehetett volna kívánni, bár látná mindezt Jákób, agg atyja, jóllehet aggodalommal vegyes büszkeséggel, amelyben azonban mégis a büszkeség volna túlnyomó. József is ezt kívánta, mert később így szólt: “Beszéljétek el az atyának az én dicsőségemet!” Kéziratot is kapott Fáraótól, amelyet ez természetesen nem maga írt, hanem “valóságos írnoka”, titkos kabinettitkára készített utasítása szerint, és ha némileg merev volt is, de mint kalligrafikus teljesítmény egyenesen elragadó, és tartalma rendkívül kegyes. Így hangzott:

“A király parancsa Ozarszifhoz, mindannak elöljárójához, amit az ég ad, a föld terem s a Nílus előhív, mindenek elöljárójához az egész országban és a megbízások Valóságos Elöljárójához! Felségem szívesen hallgatta a szavakat, melyeket néhány nappal ezelőtt, abban a beszélgetésben, amelyet a király On városában, Alsó-Egyiptomban méltóztatott veled folytatni, égi és földi dolgokról szóltál. Ezen a szép napon valóban megörvendeztetted Nefer-heperu-Ré szívét azzal, amit ő valóban szeret. Felségem rendkívül szívesen vette tőled e szavakat, mert miközben az égit a földivel kötötted bennük össze, az egyikről való gondoskodással egyúttal a másik szent ügyéről is gondoskodtál, és azonkívül hozzájárultál a mennyei atyámról szóló tan javításához. Valóban, azt tudod mondani, amit felségem rendkívül szívesen fogad, és amit mondasz, nevetésre készteti szívemet. Felségem azt is tudja, hogy csupa olyat mondasz, amit felségem szívesen hall. Ó, Ozarszif, végtelen gyakran mondom neked: Urának kedveltje! Urának jutalmazottja! Urának kedvence és beavatottja! Valóban, Atón Ura szeret engem, mert nekem adott téged. Olyan igaz, mint hogy Nefer-heperu-Ré örökké él: bármikor nyilvánítod kívánságodat felségemnek akár levélben, akár szóban, felségem nyomban teljesíttetni fogja azt.”

És megelőzve bármilyen kívánság nyilvánítását, s az ország fogalmai szerint legeslegfontosabbat máris teljesítve, az irat azzal a tudósítással végződött, hogy Fáraó utasítást adott azonnali kivájására és festői, valamint építészeti földíszítésére egy Örök Lakásnak, azaz sírveremnek a nyugati hegyekben József számára.

Miután a fölmagasított elolvasta a papiruszt, a megjelenő-ablak mögött levő nagy oszlopcsarnokban, az összegyűlt udvari nép előtt megtörtént a beiktatás nagy szertartása, s Fáraó a teljhatalom már átadott gyűrűjéhez és mind az aranyhoz, amellyel már megajándékozta, még egy különösen súlyos aranyláncot akasztott kegyencének kifogástalan udvari ruhájára, amely természetesen nem selyemből, mint a dolgokat nem ismerő adatok mondják, hanem a legfinomabb királyi gyolcsból volt, s azonkívül Dél vezírével fölolvastatta a hatalmas titulust, amelyet József részére állapított meg, hogy elfeledje ezentúl halotti nevét. E megaranyozások legtöbbjét már Fáraó kinyilvánított szándékaiból és közléseiből meg az ünnepélyes iratból ismerjük, melynek megszólításai, mint: “Mindannak elöljárója, amit az ég ad és a többi”, hivatalos címek voltak. A többiek közül a leghatásosabbak: “A Király Árnyékadója”, “Isten Aratásának Barátja” és “Egyiptom Eledele” (Ka-ne-Kéma az ország nyelvén), “Nagyvezír”, noha hallatlan volt, és “A Király Egyetlenegy Barátja” (megkülönböztetésül az “egyetlenektől”) ezek mellett csaknem sápadtan hatottak. De mindez nem volt elég, mert Fáraó túlozni akart. József nevei voltak még: “A királyi ház Adónja” és “Adón egész Egyiptom felett”. Továbbá “Legfelső Száj”, “A közvetítés fejedelme”, “A tan fejlesztője”, “A nép jópásztora”, “A király hasonmása” és “Vice-Hórusz”. Sohasem volt még ehhez hasonló, és a jövőben sem ismétlődött meg, és éppen csak egy ily lobbanékony és rajongó elhatározásokra hajlamos ifjú uralkodó uralma alatt történhetett meg. Mindezekhez még egy cím járult, amely azonban inkább már tulajdonnév volt, és nem annyira az volt a rendeltetése, hogy elfedje, hanem hogy pótolja József halotti nevét. Az utókor sokat okoskodott rajta, és a legtiszteletreméltóbb hagyomány is meg nem felelően, sőt félreérthetően tolmácsolja. Azt mondja, Fáraó Józsefet “titkos tanácsadónak” nevezte. Ez helytelen átültetés. A mi írásunkkal a név ilyesformán festene: Dzse-p-nute-ef-oneh, amit Egyiptom fiainak fürge ajka Dzsepnuteefonehnek mondott, a végén ínyhangú “h”-val. Az összetétel legszembeszökőbb alkatrésze “onh” vagy “aneh”, amely képírásban kampóskereszttel van jelölve, és “élet” a jelentése, s amelyet az istenek az embereknek, kivált fiaiknak, a királyoknak orra alá tartottak, hogy lélegzetük legyen. A név, amelyet József számos címéhez nyert, az élet neve volt. Annyit jelentett: “Szól az isten (Atón, nem kellett megnevezni): Élet legyen veled!” De ez még nem teljes értelme. A fül, amely akkor hallotta, nemcsak úgy értette, hogy “Élj magad!”, hanem úgy is: “Légy élethozó, éltess, adj éltető táplálékot sokaknak!” Egyszóval: jóllakató név volt, mert József mindenekelőtt a jóllakatás urává emeltetett. Valamennyi címének és nevének, amennyiben nem személyes viszonyára vonatkozott Fáraóhoz, valamilyen módon az élet megtartása, az országok táplálása volt a tartalma, és valamennyit, ezzel a kiválóval és sokat vitatottal együtt, ebben az egyben lehetett összefoglalni: “A kenyéradó”.

Az elmerült kincs

Midőn Jákób fia e névbokrétát átvette, természetesen körülfogták őt, s hogy az udvaroncok mit műveltek édeskés ámuldozás és szerencsekívánatok terén, azt mindenkinek képzeletére bízzuk. Az emberben megvan a hajlam lelkesedéssel és elragadtatással fogadni az önkény szeszélyeit, a megfoghatatlan kiválasztást, a roppant és minden számadáson túlemelkedő “Adok, akinek adok”-ot - ami még az irigységet is elgyöngíti, és a hízelgést szinte őszintévé teszi. Senki sem láthatott belé, hogy mi indította Fáraót egy még ifjú idegennek ily hatalmas fölmagasztalására és kinevezésére, de mindenki gyönyörrel lemondott a bepillantásról. A jövendőmondó tudomány ugyan nagy becsben állt, és egyet-mást érthetővé tett, ha Józsefnek szerencséje volt e téren kitűnni, és a hazai csúcsteljesítményt túlszárnyalni. Azután ismerték Fáraó gyöngéjét azok iránt, akik “hallgattak szavára”, azaz elfogadták teológiai eszméit, és “tanítása” iránt fogékonynak mutatkoztak, s tudták, hogy az ilyen fogékonyság iránt, akár igazi volt, akár színlelt, mindig a leggyengédebb háládatosságot tanúsította. Itt is szerencséje lehetett a fenegyereknek, vagy mindenesetre valamiféle öröklött okosságot és előképzettséget hozott magával. De akár így, akár úgy: mindenki tisztán látta, hogy az úr kezelése tekintetében agyafúrt fickónak bizonyult, hiszen egy pillanat alatt valamennyiöknek fölébe kerekedett; és az eredményes ravaszság előtt, akárcsak a mértéktelen önkény előtt, mindenki meghajolt, s úgy görnyedeztek és udvaroltak, bókoltak és legyeskedtek, hízelegtek és hintették a csókot József körül, hogy öröm volt nézni. Egy költő a barátok között még dicsőítő himnuszt is költött rá, amelyet halk hárfakísérettel maga adott elő, s amely így szólt:

Élsz, ép vagy és egészséges.
Nem vagy szegény, nem vagy nyomorult,
Helyed megállod, mint az órák.
Terveid erősek, életed hosszú.
Beszéded szerfölött ékes.
Szemed meglátja, mi a jó.
Meghallod, ami kellemes.
Jót látsz, kellemeset hallgatsz.
Magasztalnak a tanácsban.
Szilárdan állsz, ellened elbukik,
Jaj annak, aki ellened szól.

Mi közepesnek ítéljük a költeményt. De az udvaroncoknak nagyon tetszett a közülük való szerzeménye.

József úgy fogadta mindezt, mint akit semmiféle fölemeltetés nem lep meg, komoly barátságossággal, amit szórakozottsága némileg fájdalmasra színezett. Mert gondolatai nem voltak itt, Fáraó termében. Egy szőrházban voltak távoli dombokon, egy szőrháznál időztek, az Úr közeli ligetében, jobbján a hajsisakos testvérkével, akinek álmait elmesélte, és egy szántóföldön is ugyanakkor aratásnál, a sátor alatt, legényekkel, akikkel ugyancsak közölte álmait, melyeket álmodott; Dótán völgyében, egy kútnál, ahová nem valami megnyugtatóan érkezett. S elmerültségében majdhogy meg se látta a hunyorgást és kacsintást, mely a körülállók közül tört feléje, s amelynek elutasításával nagy gondot zúdított volna a kacsintó fejére.

A szerencsekívánók között ugyanis ott volt Nefer-em-Véze is, akit egykor ellenkezőleg neveztek, a koszorú mestere. Érezhetjük, mennyire megdöbbentette és zavarba ejtette a hájast az élet játéka, amikor rossz időben való ifjú kiszolgálójának ilyen sohasem sejtett, ilyen valószínűtlenül megváltozott körülmények között igyekezett szerencsét kívánni. Remélhette, hogy az új kegyenc barátságos érzületű lesz iránta és “nem szól ellene”, hiszen neki, Nefernek köszönheti elhivatását és a nagy alkalmat. De ezt a reményt némileg csökkentette az a tudat, hogy csak oly későn mutatott rá ujjával, és ahogyan az ifjú megjósolta, csak akkor gondolt rá, amikor szinte az orrával ütközött emlékébe. Azonkívül nem volt benne bizonyos, hogy az nem kívánja-e éppúgy elkerülni az emlékeztetést a fogházra, mint ő maga: és így csak a gratulációnál óvatos bizalmassággal hunyorított fél szemével, ami mindenfélét jelenthetett, és megvolt az az elégtétele, hogy az Adón viszonozta hunyorgását.

Itt, e találkozás alkalmából, amely gondolatainkat egy másik lehetséges és mondhatni pikánsabb találkozásra irányíthatná, igazolnunk és helyeselnünk kell a hallgatást, amelyet József történetének nem minden változata és földolgozása tudott megőrizni. Potifárról vagy Putiferáról, helyesebben Petepréről van szó, a nagy heréltről, József megvásárlójáról, uráról és bírájáról, aki jóakaratúan fogságra vetette. Vajon jelen volt-e ő is ennél a megaranyozásnál és körüludvarlásnál, és hódolt-e neki ő is az udvarnál - talán hogy kifejezze egy férfi elismerését, aki maga nem lévén képes valamire, meg tudja becsülni, hogy más lemondott arról, amire nagyon is képes lett volna? Csábító lenne kiszínezni ezt a viszontlátást: de nincs mit kiszíneznünk, mert nem történt meg. A viszontlátás szorongatóan szép motívuma diadalmas szerepet játszik történetünkben, és sok csodálatos, erre vonatkozó áll még előttünk, amit alig győzünk kivárni. Itt azonban elhallgat e motívum, és a nyugati világ számára mértékadóvá lett leírás elhallgatása az elbeszélés e részében a napkamarásról és kivált tiszteletbeli nejéről, a sajnálatra méltó Mut-em-enetről nem kihagyás, vagy csak negatíve az: határozottan megállapítjuk, hogy valami nem történt meg, tehát hogy József, távozása után az udvaronc házából, sem az úrral, sem az úrnővel nem találkozott többé.

A nép, és kedvét keresve a költők is, ez a túlságosan szolgálatkész emberfajta, József és Potifárné történetét, amely bármilyen jelentékeny, mégiscsak epizód Jákób fiának életében, a legkülönbözőbben hímezték ki, s holott a katasztrófával teljesen lezáródott, érzelmes folytatásokkal toldották meg, s az egészen belül uralkodó helyzetet adtak neki, úgyhogy kezük alatt alaposan megcukrozott, szerencsés kimenetelű regény lett belőle. E költemények szerint a kísértő nő, akit “Zulejkának” szoktak nevezni, amin már magában is csak vállat vonhatunk, miután Józsefet börtönbe juttatta, bánattal eltelve egy “kunyhóba” vonul vissza, és ezentúl csak bűnei levezeklésének él, miközben férje meghalván, özveggyé lesz. Mikor pedig “Júszuf” (Józsefet értik e néven) kiszabadul fogságából, nem akarja, hogy levegyék “láncait”, mielőtt az ország valamennyi előkelő dámája nem tanúsítja Fáraó trónja előtt ártatlanságát. Így aztán csakugyan Egyiptom egész nőnemű nemessége összegyűl a trón előtt, és “Zulejka” is megérkezik vezeklőkunyhójából. Az egész hölgykoszorú egyhangúan azt vallja, hogy József az ártatlanság hercege és a tisztaság ékessége. Azután pedig maga “Zulejka” emel szót, mélyen megalázva magát, és nyilvánosan beismeri, hogy ő volt a gonosz, József pedig angyal. Szégyenletesen vétkezett, leplezetlenül bevallja, most azonban megtisztult, és szívesen viseli a szégyent és gyalázatot. S viseli is József fölemeltetése után még évekig kunyhójában, s megöregszik és megőszül. Csak az ünnepi napon, amikor az öreg Jákób állítólag pompás bevonulását tartja Egyiptom országában - olyan időpontban tehát, amikor Józsefnek a valóságban már két fia volt -, találkozik újra a pár; József megbocsát az öregasszonynak, és a mennyei hatalom jutalmul visszaadja Zulejkának egykori kísértő szépségét, mire nagy turbékolással egybekelnek, úgyhogy, régi kívánságuk szerint, végre mégis “összetehetik a fejüket és lábukat”.

Mindez pézsmaillat és perzsa rózsavíz. A tényekhez a legcsekélyebb köze sincs. Először is Potifár nem halt meg olyan hamar. Miért halt volna meg idő előtt, amikor különös állapota megóvta az erőpazarlástól; magába zárva a legsajátabb érdekeinek élt, és gyakran frissítette föl magát szárnyasvadászaton? A történet hallgatása személyéről a házi ítélet napja óta mindenesetre azt jelenti, hogy eltűnt a színtérről, de nem a halál értelmében. Nem szabad elfelejteni, hogy József fogsága alatt trónváltozás történt, és ezzel rendszerint együtt jár az udvar vagy legalább egy részének változása. Petepré, akinek, mint tudjuk, címzetes ezredesi mivoltában valóságos illetékesség híján nem egy bosszúsága akadt, Nebmaré eltemetése után Egyetlen Barát címmel és ranggal visszavonult a magánéletbe. Nem járt többé az udvarhoz, legalábbis nem kellett járnia, és József megaranyozásának napjaiban nyilván már csak a lényében rejlő tapintatérzék is távol tartotta. Hogy azontúl sem találkoztak, annak oka részben az, hogy József, mint látni fogjuk, mint az előrelátás és jóllakatás ura, nem Thébében ütötte föl székhelyét, hanem Memfiszben, részben ismét csak tapintatos kerülése az alkalomnak. Ha azonban az évek folyamán valamely ünnepélyes alkalommal mégis meg kellett történnie a találkozásnak, meg lehetünk róla győződve, hogy egyetlen szemrándulás nélkül, tökéletes diszkrécióval és a múlt szándékos feledésével játszódott le mindkét részről: s ez a magatartás tükröződik éppen a mértékadó hagyomány elnémulásában.

Ugyanez vonatkozik Mut-em-enetre, ugyanezen okokból. Bizonyos, hogy József sohasem látta viszont, de éppoly bizonyos az is, hogy az úrnő sohasem vonult vissza vezeklőkunyhóba, és nem vádolta magát nyilvánosan szégyentelenséggel, ami különben is hazugság lett volna. Ez a nagyvilági hölgy, József megpróbáltatásának eszköze - amely megpróbáltatást igazán nem állt meg ragyogóan, hanem éppen csak hogy megállt -, kétségbeesett kísérletének meghiúsulása után, hogy tiszteletbeli létéből ez emberibe meneküljön, kénytelenül és örökre visszatért ahhoz az életformához, amely megszállottságáig a természetes és egyedül ismert volt számára; sőt merevebben és gőgösebben vert gyökeret benne, mint azelőtt. Viszonya Potifárhoz, a kiváló bölcsesség folytán, amelyet ez a katasztrófa alkalmával tanúsított, inkább melegebb lett, mintsem romlott a történtek következtében. Hogy Potifár istenként ítélt, aki fölül áll az emberi érzéseken, azért hálás volt neki, és ezentúl feddhetetlenül odaadó címzetes hitvese lett. A szeretett ifjút sem átkozta a fájdalmakért, amelyeket az okozott neki, vagy amelyeket miatta maga okozott magának; mert különös fájdalmak a szerelmi fájdalmak, s még senki sem bánta meg, hogy el kellett szenvednie őket. “Te tetted gazdaggá életemet - íme virágzik!” Eni így imádkozott kínjai közt, és ebből is látszik, milyen különösek, egyenesen hálaimára indítók a szerelem szenvedései. Mindenesetre élt és szeretett - boldogtalanul szeretett ugyan, de egyáltalában van-e ilyesmi, és nem részesül-e itt ostoba bizalmaskodásként visszautasításban minden sajnálkozás? Eni nem vágyott rá, s még arra is büszke volt, hogy önmagát sajnálja. De élete immár elvirágzott, és lemondása szigorú és végleges volt. Testének, amely átmenetileg szerelmes boszorkánytest lett, hamar visszafejlődtek formái - nem hattyúszépséggé, amilyen ifjúságában volt, hanem apácaszerűvé. Igen, hűvös holdapáca lett mostantól Mut-em-enet, szűziesen visszafejlődött kebellel, megközelíthetetlenül elegáns és - hozzá kell tennünk - rendkívül bigott. Még tudjuk mindnyájan, mint tömjénezett egykor, fájdalmas virágzása idején, szerelmesével együtt a nagyvilági idegenszerető Atum-Rének, a tágas szemhatár urának, akitől szenvedélye pártolását várta. Ennek az időnek vége volt. Szemhatára ismét szűk, szigorú és népi jámboran kiskörű lett; hódolata inkább, mint valaha, a sokmarhás Epet-Ezovet-i istent és megtartó napértelmét illette, s kizárólag minden újítást gyűlölő, minden elmélkedést kárhoztató főtarfejűjének, a nagy Beknehonsznak lelki tanácsára hallgatott, és már ez is elidegenítette IV. Amenhotep udvarától, ahol holmi gyengéd-mindent-ölelő elragadtatás vallása kezdett divatossá lenni, amelynek az ő szemében egyáltalában semmi köze sem volt a jámborsághoz. A szent megmaradást, a mérleg örök egyensúlyát, a megkövülten néző tartamot ünnepelte ő, amikor szűk Háthor-ruhában, kimért tánclépésekkel rázta a csörgőt Amun előtt, és nemes asszonytársai kórusának előénekelt lapos melléből, de még mindig kellemes hangján. És lelke mélyén mégis ott nyugodott egy kincs, amire titkon büszkébb volt, mint minden egyházi és világi tisztességére, és amelyet, megvallva vagy megvallatlanul önmaga előtt, semmiért a világon oda nem adott volna. Mélyen elmerült kincs, amely azonban lemondása borús napjaiban csöndesen földerengett, és akármennyi vereség rejlett is benne, egyházi s világi büszkeségének az emberi, az életbüszkeség nélkülözhetetlen kiegészítését adta. Az emlékezés volt ez - nem is annyira rá, aki, mint Eni hallotta, most Egyiptom ura lett. József csak eszköz volt, mint ahogy ő, Mut-em-enet is csak eszköz volt. De inkább és csaknem függetlenül tőle az igazolás tudata volt ez az emlék, a tudat, hogy virágzott és lobogott, hogy szeretett és szenvedett.

Egyiptom ura

Egyiptom ura - e kifejezést oly közmegegyezés szellemében használjuk, amely nem tud betelni az apoteózissal, és a szép túlzás értelmében, amellyel Fáraó álmainak megfejtőjét kitüntette. De nem használjuk vizsgálatlanul és mesemondó gondatlansággal, hanem csak értelmes fönntartással, amelyre a valósághoz való hűség kötelez. Mert mi itt nem lódítani akarunk, hanem elbeszélni, ami mindenesetre két nagyon különböző dolog - akármelyiknek adjuk is az elsőséget. A pillanatnyilag erősebb hatást mindenkor a lódítás éri el; de a hallgatóságnak igazi haszna csak a józanul vizsgálódó elbeszélésből lehet.

József igen nagy úr lett az udvarnál és az országban, ez kétségtelen, és a személyes bizalmasság, amely a krétai lugasban folytatott beszélgetés óta az uralkodóhoz fűzte, vagyis kegyenchelyzete hatalmi körének határait némileg bizonytalanra mosta. De ezért sohasem volt tulajdonképpen “Egyiptom Ura”, vagy amint a monda és a dal néha kifejezi: “Az Országok Fejedelme”. Fölemeltetése, amely eléggé álomszerű volt, és túlcsapongó címáradata sem változtatott azon, hogy elragadtatása földjének nagy kormányzati ágai a korona hivatalnokainak kezében maradtak, akik részben már Nebma-ré király alatt kapták megbízatásukat, és túlzás lenne föltenni, hogy Jákób fiának lett volna alárendelve például az igazságügy, mely ősidők óta a főbíró és a vezír, jelenleg a két vezír dolga volt, vagy a külpolitika irányítása - amely valószínűleg szerencsésebb eredményeket szül, mint aminőket a történetírók ismernek, ha József vállalta volna. Nem szabad elfeledni, hogy bármennyire egyiptomi lett is külső szokásaiban, a birodalom nagysága alapjában nem érdekelte, és hogy bármilyen hatalmas jótéteményekben részesítette is az ottaniakat, bármily körültekintően szolgálta is a közösséget, legbelső érdeklődése mindig a szellemi-magántermészetűre és világjelentőségű-családiakra irányult, s oly tervek és szándékok előmozdítására, amelyeknek Micrájim jó vagy rossz sorsához kevés közük volt. Bizonyosak lehetünk róla, hogy Fáraó álmait, és amit jelentettek, nyomban e tervekkel és szándékokkal, a várakozás és úttörés gondolatával hozta vonatkozásba, sőt bizonyos céltudatosság, amely magatartásában Fáraó széke előtt tagadhatatlanul ott volt, lehűtően hathatna, és csökkenthetné a rokonszenvet, amit pedig szeretnénk mégis megőrizni Ráhel fia számára, ha az olvasó nem venné figyelembe, hogy József kötelességének tekintette támogatni a szándékokat, és követésük közben teljes erejéből segítségére lenni Istennek.

Akármit is mondtak hát különben a címek, a közélelmezési és földművelési miniszter hatáskörét kapta meg, és ebben a minőségben fontos reformokat valósított meg, amelyek közül különösen földjáradéktörvénye maradt emlékezetes. Ennek a működési körnek határait azonban sohasem lépte át, s ha akár azt is tekintetbe vesszük, hogy a kincstár ügyei és a gabonatárak igazgatása szoros összefüggésben állván hivatali körével, fönnhatósága alól ezek sem vonhatták ki magukat, mégis az ilyen megjelölések, hogy “Egyiptom Ura” és “Fejedelem” meseszerű megszépítései a tényeknek. Mindenesetre figyelembe kell venni még valamit. Azok között a körülmények között, amelyek hatalomgyakorlásának első, döntő tíz vagy tizennégy éve alatt uralkodtak - s amelyeknek vártában kapta meg kinevezését -, éppen az ő hivatalának jelentősége rendkívülire nőtt, s minden mást árnyékba kellett hogy borítson. Az éhínség, amely öt vagy hét - inkább öt - esztendővel fölemeltetése után Egyiptomban és a szomszédos országokban egyidejűleg kitört, azt a férfiút, aki mindezt előre látta, mindennek elébe vágott, és az embereket átsegítette a válságon, gyakorlatilag a birodalom legfontosabb személyiségévé és intézkedéseit mindennél előbbrevalókká tette. S mivel megeshetik, hogy a kritika, ha eléggé alapos, végül mégis a nép ajkán elismeréssé válik, belenyugszunk hát, hogy József helyzete, legalábbis évek során keresztül, valójában olyan volt, mint “Egyiptom Uráé”, akinek akarata nélkül a két országban senki sem emelhette fel kezét vagy lábát.

Most egyelőre, közvetlen kinevezése után, számos írnok kíséretében, akiket maga választott ki, és akiknek legnagyobb részét fiatal, a hivatal nyűgében még meg nem csontosodott emberekből állította össze, hajón és kocsin szemleútra indult az egész országban, hogy közvetlen tudomást szerezzen a fekete föld minden dolgáról, és mielőtt rendszabályokhoz nyúl, valóban az áttekintés urává legyen. A birtokviszonyok odalenn sajátságosan bizonytalanok és kétértelműek voltak. Elméletileg, mint általában minden, valamennyi föld és birtok is a Fáraóé volt. Az országok, beleértve a meghódított vagy egyébként adófizetővé tett tartományokat, egészen “a nyomorult Núbiáig” és Mitanni-ország határáig alapjában magántulajdonai voltak. Emellett azonban a voltaképpeni állami birtokok, “Fáraó földjei” mégis mint külön királyi javak különültek el mind a nagy latifundiumoktól, amelyeket korábbi királyok nagyjaiknak adtak ajándékba, mind a kisebb nemesi és paraszttelkektől, amelyek gazdájuk személyes tulajdonai voltak, jóllehet szigorúan véve adóköteles hűbérföldek és bérletviszonyban állók, még ha szabad öröklési joggal is. Csak az egyházi birtok volt kivétel, nevezetesen Amun földjei, amelyek valósággal szabad jószágok és minden adótól mentesek voltak, valamint az országok régebbi, különkiváltságokból összetevődő állapotának maradványai, egyes hatalmukat megőrzött vagy legalábbis függetlenül viselkedő főurak örökölt birtokai, amelyek holmi elavult feudalizmus szigeteiként tűntek föl itt-ott a birodalomban, és amelyeket éppúgy, mint a papi földeket, uruk korlátlan tulajdonának tekintettek. Az előbbieket József kormányzata elvileg békében hagyta, a makacs bárók ellen azonban nagyon erélyesen lépett föl, kezdettől fogva teketória nélkül bevonván földtulajdonukat beszolgáltatási és gyűjtő rendszerébe, és idővel eljutott egyszerű kisajátításukig a korona javára. Nem helyes azt mondani, hogy az úgynevezett újbirodalom más népek számára annyira föltűnő, sajátságos agrárviszonyait, tehát azt, hogy a Nílus országában minden föld és birtok, kivéve a papokét, a királyé, Jákób fiának rendszabályai hozták létre. Valójában ő csak befejezett egy már amúgy is előrehaladott fejlődést, amennyiben a már fönnálló viszonyokat megszilárdította, jogilag tisztázta, és teljesen tudatossá tette.

Noha utazása nem terjedt ki a néger országokra s a szíriai-kánaáni vidékekre sem, s ezekbe csak megbízottakat küldött, a szemleút mégis kétszer vagy háromszor tizenhét napot vett igénybe, mert sok volt a följegyeznivaló s az áttekintés alá vonandó. Azután visszatért a fővárosba, és hivatalnokseregével egy állami épületbe költözött a Fiú útján, s itt adta ki még idejében, azaz évi aratás előtt, Fáraó nevében a híres földtörvényt, amelyet nyomban kihirdettek az egész országban, és amely a termékek dézsmáját általános érvénnyel és tekintet nélkül a személyre vagy az aratás eredményére, egyötödben állapította meg, ezt pedig pontosan és fölszólítás nélkül - de ha nem, akkor nagyon erélyes fölszólításra - kellett a királyi gabonaházakba beszállítani. Egyidejűleg megfigyelhették Egyiptom gyermekei, hogy az egész országban, nagy- és kisvárosokban és környékükön, hatalmas munkástömegek fölhasználásával még sohasem látott mértékben megszaporították és kibővítették ezeket a raktárakat - fölös számmal, úgy lehetett gondolni, mert kezdetben szükségszerűen sok állt üresen közülük. Ennek ellenére egyre többet építettek, mert fölös számukat a gabona fölöslegére számították, amelyet, amint hallották, a fölhalmozás új Adónja és isten aratásának barátja megjövendölt. Amerre jártak és néztek, sűrű sorokban, gyakran tágas, udvart alkotó négyszögekbe összefogva emelkedtek a kúp alakú gabonacsűrök, fenn betöltőnyílással és alant jól elzárt kivevő-ajtókkal; s nagyon szilárdan épültek: döngölt agyagból készült, terasszerű alapon, amely a talajnedvességtől és az egerek behatolásától védte őket. A gabona befogadására sokszor még jól bélelt föld alatti vermek is szolgáltak, csaknem észrevehetetlen, de rendőrszemmel erősen őrzött bejáratokkal.

Örömmel állapíthatjuk meg, hogy mindkét rendszabály, az adótörvény is, a nagy gabonaházak építése is határozott népszerűséget élvezett. Adók természetesen mindig voltak, különböző formában. Az öreg Jákób, aki jóllehet sohase volt ott, de patetikus képet alkotott róla, nemhiába szokott az “egyiptomi dologházról” beszélni, noha megvetése nem számolt eléggé az alanti ország sajátos körülményeivel. Kéme gyermekeinek munkaereje a királyé volt, ezzel kezdődik, s roppant sírok és hihetetlenül kérkedő épületek emelésére használták, kétségtelenül erre is. Mindenekelőtt azonban a sok emelő- és kotrómű kezelésére, amelyek a sajátságos oázisország létéhez nélkülözhetetlenek voltak, a vízi utak karbantartására, árkok és csatornák ásására, gátak megerősítésére, zsilipek gondozására használták - csupa olyan dolog, aminek ellátását, mivel a közjó függ tőle, nem lehet az alattvalók hiányos belátására és esetleges magánszorgalmára bízni. Ezért az állam rászorította őket, kénytelenek voltak megtenni. De ha megtették, akkor a megtettért adót kellett fizetniök. Adózniok kellett a csatornákért, tavakért és árkokért, amelyeket használtak, az öntözőgépekért és tartályokért, amelyek szolgáltak nekik, s még a szikomorfákért is, amelyek termékennyé tett földjükön nőttek. Adóztak a ház és udvar után, s minden után, amit a ház és udvar termelt. Bőrökkel és rézzel, fával, kötéllel, papirossal, vászonnal fizettek, és természetesen gabonával is mindenkoron. De a dézsmát a kerületi főnökök és falusi elöljárók nagyon is rendszertelen kirovással szedték be, aszerint, hogy a kenyéradó, azaz Hápi, a folyó nagy volt vagy kicsi - érthetően eszerint is, az igaz; de mégis sok igazságtalan elnézéssel egyfelől és kegyetlenül túlzott követeléssel másfelől, s amellett mindenféle csalás és sógorság-komaság adott panaszra okot. Elmondhatjuk, hogy József kormányzata az első naptól fogva szorosra fogta a gyeplőt, másfelől azonban meg is lazította: mégpedig azáltal, hogy csupán a gabonaadóra helyezett súlyt, az egyéb szolgáltatásokat viszont nagyon enyhén kezelte. Első, második és harmadik finomságú vásznukat, olajukat, rezüket és papirosukat megtarthatták az emberek, ha gabonahozzájárulásukat, a kenyérmagnak ötödét lelkiismeretesen beszolgáltatták. Ezt az adótételt, megnyugtató világosságával és általános érvényességével, nem érezhették nyomasztónak olyan országban, ahol a termelés átlagosan harmincszoros volt. Azonkívül a hányadban bizonyos szellemi szépség és mitikus emlékeztetés volt, mivel jelképes-szándékosan a szent epakra-számmal, az év háromszázhatvan napját pótló öt maradéknappal hangzott egybe. S végül tetszett a népnek, hogy József habozás nélkül megterhelte a magukat még abszolútnak mutató bárókat is, akiket ezenfelül államilag kötelezett termelésük korszerűsítésére. Mert a makacs elmaradottság szelleme, amely köztük uralkodott, abban is kifejeződött, hogy ezeken a birtokokon az öntözőberendezéseket nem csupán lomhaságból, hanem elvileg és szándékoltan is ódivatú és ki nem elégítő fokon tartották, úgyhogy a föld nem termett annyit, mint amennyit teremhetett volna. Ezeket az urakat József nyomatékosan fölhívta csatornáik és merítőik megjavítására, arra a Sélefre, Héber egyik unokájára gondolva, akiről Eliézer azt mesélte, hogy “elsőnek vezetett folyókákat földjére”, és az öntözés föltalálója volt.

Ami pedig a rendkívüli előkészületeket illeti a fölhalmozásra, a csűrépítésre, itt utalnunk kell az előrelátás és biztosító gondoskodás gyökeresen egyiptomi gondolatára, ha meg akarjuk érteni, hogy Józsefnek ez az intézkedése is tetszett Kéme fiainak. Személyes hagyománya a vízözönről és az okos bárkaépítésről, amely megőrizte az emberi fajt, valamint az állatok fajait a maradéktalan végpusztulástól, egyesült ebben az öreg és érzékeny civilizáció biztonságkereső és védekező ösztönével, amely igen kétes viszonyok között öregedett meg. Így gyermekei arra is hajlamosak voltak, hogy József gabonaházaiban valami varázslatosat lássanak, mert megszokták, hogy a mindig leselkedő gonosz démonok behatolása ellen mágikus jelek és mondások lehetőleg sűrű szövevényével biztosítsák magukat; ezért szellemükben az “elővigyázat” és “varázslat” eszméje helyet cserélhettek, és oly józan intézkedések, mint József magtárai is, varázslatos fényben jelenhettek meg.

Egyszóval: az uralkodó benyomás az volt, hogy Fáraó, amilyen ifjú volt, ennek a szintén ifjú termésgondviselőnek és árnyékadónak kinevezésével szerencsés fogást csinált. Tekintélye az évek folyamán hatalmasan megnőtt, de mindjárt most javára vált, hogy már ebben az esztendőben a Nílus igen megáradt, s így az új kormányzat alatt a közepest alaposan meghaladó termést takarítottak be, különösen búzából, tönkölyből és árpából, és a szárakról bőséges durramagot morzsoltak le. Kétségben vagyunk, hogy szabad-e egy olyan évet, amelynek sikerülte már bizonyos volt, amikor József Fáraó elé állott, a megjövendöltek közé sorolni, és a kövér tehenek éveihez számítani. De később ez történt, nyilván annak érdekében, hogy az áldásévek számát hétre növeljék, ami azonban így sem sikerült egészen. József számára mindenesetre kellemes volt, hogy működését öröm és bőség közepette kezdhette. A nép gondolkodásmódja mindenkor tiszteletreméltóan oktalan volt, és az is maradt. Képes például úgy következtetni, hogy a földművelésügyi miniszter, aki termékeny évben vette át hivatalát, jó földművelésügyi miniszter.

Ezért amikor Jákób fia Vezet utcáin végigkocsizott, a közönség fölemelt kézzel üdvözölte, és így kiáltott: “Adón! Adón!”, “Ka-ne-Kéme!”, “Végtelen sokáig élj, isten aratásának barátja!” Sokan meg éppen így kiáltottak: “Hápi! Hápi!”, és jobb kezük hüvelykujját és mutatóujját összefogva szájukhoz emelték, ami már túlzás volt, és nagyrészt gyermeteg lelkesedésük teszi csak érthetővé a gyönyörű ifjú iránt.

József azonban csak ritkán kocsizott ki, mert nagyon el volt foglalva.

Úrim és Tummim

Életünk elhatározó lépéseit hajlandóságok, rokonérzések, alaphangulatok, a lélek alapélményei határozzák meg, amelyek egész lényünket megszínezik, és minden ténykedésünkre rávetítődnek, úgyhogy valóságosabb felvilágosítást adnak róluk, mint az értelmi okok, amelyeket nemcsak mások, hanem még önmagunk előtt is fölsorakoztatunk. Hogy József csakhamar hivatalba lépése után - nagyon Fáraó kívánsága ellenére, aki szerette volna állandóan közelében tartani, hogy égi atyjáról vitázzék vele, és segítségével dolgozzék a tan tökéletesítésén -, hogy tehát a király Legfelső Szája és készleteinek ura lakóhelyét és minden hivatalát Novet-Amunból, a fővárosból nagyon hamar Menfébe, északra, a körülgöngyöltek házába helyezte át, tisztességes és indokolható felszínes okból történt, mert Menfe, a vastag falú, az “országok mérlege”, középpontja volt, Egyiptom nyugodt egyensúlyának jelképe, ennélfogva szinte az áttekintés székhelyéül teremtődött és az áttekintés urának legkényelmesebb és leghasználhatóbb tartózkodóhelyéül. Volt ugyan némi hiba az “országok mérlege” és az egyensúly középpontja körül, mert Mempi nagyon is messze északra feküdt, már Onnak, a hunyorgás városának közelében és a hét torkolat városainak táján; és még ha Egyiptom országát dél felé csak az Elefánt-szigetig és Pi-lak szigetéig vesszük, és a néger földet nem számítjuk is, Miré király városa, ahol szépsége el volt temetve, semmi esetre sem lehetett az országok mérlege, hanem e szempontból éppen annyira feküdt túlságosan északra, mint Thébé túlságosan délre. De az ősrégi Menfe kétségtelenül abban a hírben áll, hogy Egyiptom országának közepe és egyensúlyban tartója; s hogy a legjobb áttekintést nyújtja mindkétfelé, a folyónak föl, a folyónak le, olyan alaptétel volt, amelyre az egyiptomi József elhatározásánál bizton támaszkodhatott, és Fáraó sem tagadhatta, hogy könnyebb a kereskedelmi érintkezés a tengerparti szír városokkal, mikor élésért küldenek alá a “gabonakamrába”, ami számukra a feketeség földje volt, ha Menfe a székhely és nem Per-Amun.

Mindez tökéletesen rendben levő volt, és mégis ezek csak az értelmi okok voltak József elhatározásánál, hogy Fáraótól engedelmet kérjen, és Menfében lakhasson. A valóságos elhatározók mélyebben nyugodtak lelkében. Messzire nyúló jellegűek voltak: halálhoz és élethez való viszonyát illették. Úgy is mondhatjuk: sötét háttéren nyugvó barátságos okok voltak.

Régideje már, de még mindnyájan tudunk róla, mint tekintett le egykor mint magányos és testvéreivel való rossz viszonyán szomorkodó siheder Kirját-arba dombjáról a holdfehér városra a völgyben és Makpélára, a kettős barlangra, a sziklasírra, amelyet Ábrám vásárolt meg, és ahol az ősök csontjai nyugodtak. Pontosan emlékezünk, milyen sajátságos érzelmi vegyület támadt akkor lelkében, melyet mindkettő idézett föl, a sír látványa és a már álomban nyugvó népes városé: a jámborság érzései, a halál és a múlt iránti kegyelet egyesült benne félig gúnyos, félig bensőséges barátságos hajlandósággal a “város” iránt, egész emberi életnyüzsgése iránt, amely napnyugtáig párával és zajgással tölti be Hebrón görbe utcáit, és most magasra vont térddel, horkolva fekszik a házak kamráiban. Merésznek és önkényesnek látszik, hogy keblének egy ilyen kora gerjedelmét, amely végül is kevésbé számba jövő pillanatok ügye volt, jelenlegi cselekvésével nem csupán vonatkozásba hozzuk, hanem ezt egyenest amarra vezetjük vissza. És mégis a vonatkoztatás helyességét bizonyítják azok a szavak, amelyeket József egy napon az egykor és a most között megvásárlójához, a tisztes agghoz intézett, amikor együtt időztek Menfében, a nagy sírvárosban. Amint könnyedén odavetette, hogy kedveli ezt a helyet, melynek halottai nem kell hogy átkeljenek a vízen, mivel már maga is a folyó nyugati partján van, és hogy neki való lenne Egyiptom városai között - az annyira jellemző volt Ráhel idősebb fiára, hogy maga sem gondolta, s gyönyörűsége abban, hogy az egyforma sokaságuk folytán gúnyos kedvű emberkék a város ősrégi sírnevét, amely “Men-nefru-Miré” volt, hetyke kedélyességgel “Menfé”-re vonták össze - ez a gyönyörűség majdnem ő maga volt, természetének legmélye nyilatkozott meg benne, valami nagyon mély valóban és mindenképpen, noha csak tartózkodóan derűs névvel szokták illetni: “rokonszenv”. Mert a rokonszenv élet és halál találkozása: csak ott valódi, ahol az egyik iránti érzék egyensúlyban áll a másik iránti érzékkel. Érzék egyedül a halál iránt: merevséget és komorságot teremt; érzék csupán az élet iránt lapos közönségességet, amelyben semmi szellem nincs. Szellem és rokonszenv csak ott keletkezik, ahol a halálhoz hajló jámborságot megszínezi és átmelegíti az élethez hajló barátságosság, ezt viszont elmélyíti és felértékeli amaz. Ez volt József esete; ilyen volt szelleme és barátságossága. A kettős áldás, amellyel áldott volt, onnan felülről és a mélységből, mely alant terül, az áldás, amelyről atyja, Jákób még halálos ágyán is áradozott, csaknem úgy téve, mintha átadná és elajándékozná azt, holott csak rögzítette - ez volt ő. Az erkölcsi világ vizsgálatánál, amely nagyon bonyolult világ, alapos tudományosság nélkül nem boldogulunk. Jákóbról mindig azt mondották, hogy “tám”, azaz “becsületes”, és sátorban lakik. De “tám” különös mód változékony szó, s “becsületes” csak halvány fordítása, mert értelme kettős, pozitív és negatív, igen és nem, fény és sötétség, élet és halál. Az “úrim és tummim” különös formulájában találhatjuk meg, ahol a világos, igenlő “úrim”-mal szemben nyilván a sötét, haláltól árnyékolt világ-aspektust jelenti. Tám vagy tummim a világos és a sötét, a felsővilági és alvilági egyszerre és kölcsönösen - és úrim csak a vidám, tiszta elkülönítettségben. “Úrim és tummim” tehát tulajdonképpen nem ellentétet fejez ki, hanem arra a titokzatos tényre világít rá, hogy ha az erkölcsi világ egészéből egy részt elkülönítünk, újra csak az egész áll szemben a résszel. Nem olyan könnyű kiokoskodni az erkölcsi világban, már csak azért sem, mert nagyon gyakran a napfényes az alvilágira utal benne. Ézsau például, a vörös, a vadász és pusztaságlakó határozottan nap férfiú és alvilági férfiú volt. De noha ifjabb ikertestvére, Jákób mint holdpásztor szelíden elkülönült tőle, nem szabad elfelejtenünk, hogy élete java részét ő is az alvilágban, azaz Lábánnál töltötte, és “becsületes”-nek még pontatlanul sem igen nevezhetők az eszközök, amelyekkel ott aranyossá és ezüstössé lett. Bizonyosan nem volt “úrim”, hanem “tám”, azaz fájdalmas-vidám ember, mint Gilgames. És ez volt József is, akinek gyors alkalmazkodása Egyiptom napos alvilágához ugyancsak nem vall puszta úrim-természetre. “Úrim és tummim” valahogy így volna fordítható: “igen-igen, nem”, tehát igen-nemmel, amely még egy második “igen” előjelével van ellátva. Tisztára számtanilag nézve, mivel egy “igen” és egy “nem” kiegyenlítik egymást, csupán a toldalék “igen” maradna meg; de a tisztán-számtani színtelen, és az efféle matematika legalábbis figyelmen kívül hagyja az eredményként kapott “igen” sötét színezetét, amely pedig nyilván a számtanilag kiegyenlített “nem” utóhatása. Mindez, mint mondottuk, igen bonyolult. Legjobb, ha megismételjük, hogy Józsefben élet és halál találkozásának eredménye az a rokonszenv, amely mélyebb oka volt, hogy Fáraótól engedelmet kért Menfében, a szellemes sírnagyvárosban lakni.

A király, aki először “Egyetlenegy Barátja” Örök Lakásáról gondoskodott (amely már épült), ott a legdrágább negyedben ajándékozott neki nevető életházat kertekkel, fogadócsarnokkal, kutas udvarral és minden kényelmével ama késő koraidőnek, nem beszélve a núbiai és egyiptomi szolgák tömegéről a konyha, előszobák, termek és istállók számára, akik a villát söpörték, öntözték, takarították és virágokkal díszítették, és akik - vajon kinek a legfelső felügyelete alatt állottak? Nyilván kitalálja hallgatóink között a leghomályosabb fejű és legnehézkesebben gondolkodó is. Mert József hűségesebben és pontosabban megtartotta szavát, mint Nefer-em-Véze, a pohárnok vele tette; azonnal beváltotta ígéretét, amelyet búcsúzáskor tett valakinek: hogy maga után hozatja és magához veszi, ha esetleg magasra emelkedik, és már Thébéből, amikor még ott volt, rögtön hazatérte után a szemleútról, Fáraó engedelmével írt Mai-Szahménak, Cavi-Ré kapitányának, és meghívta, hogy legyen udvarmestere, aki háza fölött áll, és mindent magára vállal, amit olyan embernek, mint amilyen József most lett, lehetetlen vállalnia. Igen, aki egykor mint ispánutód Petepré házában gyakorolta az áttekintést, és aki most annyival nagyobb áttekintésre kapott megbízást, most maga is az áttekintés uraként állított valakit minden fölé, s ez Mai-Szahme volt, a nyugodt, aki nem rettent meg, amikor egykori rabjának levelét megkapta, pusztán azért, mert egyáltalában nem tudott megrettenni, de aki anélkül, hogy bevárná, amíg a fogház újonnan kinevezett elöljárója megérkezik, nagy gyorsan Menfébe utazott, ebbe a kissé elaggott s a felső-egyiptomi Thébétől túlszárnyalt, de Cavi-Réhez képest még mindig rendkívül érdekes városba, ahol egykor a sokoldalú Imhotep, a bölcs működött, és ahol tisztelőjét most olyan szép hivatal várta. Nyomban József házának élére állt, szolganépet gyűjtött, bevásárolt és fölszerelt, úgyhogy a gazda, amikor megjött Vézéből, és Mai-Szahme a villa szép kapujában fogadta, lakóhelyét már a legnagyobb rendben találta, egészen úgy, ahogyan egy nagyúr életházához illik. Még berendezett kórházszobát is talált azok számára, akik netán hánykolódnak és fetrengenek, és egy gyógyszerkamrát, ahol háznagya keverhetett és kavarhatott.

A viszontlátás nagyon szíves volt, noha tekintettel az üdvözlésre összegyűlt szolgaseregre, természetesen nem ölelték meg egymást. Egyszer s mindenkorra megtörtént ez akkor a búcsúnál, az egyetlen erre alkalmas pillanatban, amikor József már nem volt Mai-Szahme szolgája, ez pedig nem volt még az övé. Az ispán pedig így szólt:

- Isten hozott, Adón, íme: a házad. Fáraó adta, és akit élére rendeltél, berendezte a legutolsó kis szögig. Fürdőszobádba mehetsz, megkenheted magad, s leülhetsz enni. Én pedig hálásan köszönöm neked, hogy megemlékeztél rólam, és megmentettél az unalomtól, mihelyt uraságodba ültél, mert minden úgy történt, ahogy szolgád mindig is sejtette, hogy történni fog, és köszönöm, hogy olyan pezsdítő körülmények közé juttattál, amit mindennap komolyan törekedni fogok megszolgálni.

És József így válaszolt:

- Köszönöm viszont neked, jó ember, hogy engedtél hívásomnak, és udvarnagyom kívánsz lenni az új életben! Történt, ahogy történt, mert nem sértettem meg atyám Istenét a legkisebb kétellyel sem abban, hogy velem lesz. De ne nevezd magad szolgámnak, hanem legyünk barátok, mint azelőtt, amikor én lábad alatt voltam, és álljuk meg együtt az élet jó és rossz óráit, a nyugodtakat és az izgalmasakat; különösen az izgalmas órákban, amelyek mindenképp el fognak következni, lesz rád szükségem. Hű szolgálataidat előre köszönöm. De ne kössenek le túlzott mértékben, hogy maradjon időd a nádszál forgatására szobádban, kedved szerint, s találj szívvidító formát a három szerelem történetének elbeszélésére. Nagy dolog az irodalom! De persze még nagyobb, ha maga az élet, amelyet élünk, maga a történet, és hogy nagyszerű történetben vagyunk, arról egyre jobban meg vagyok győződve. S te is benne vagy, mert magamhoz vettelek a történetbe, és ha a jövőben az emberek a háznagyról hallanak és olvasnak, aki velem volt és kezemre járt izgalmas órákban, tudni fogják, hogy te voltál ez a háznagy, Mai-Szahme, a nyugodt férfiú.

A leányzó

Kezdetben egykor mély álmot bocsáta az Isten az emberre, akit helyhezett napkelet kertjébe, s amikor az ember elaluvék, kivőn egyet oldalbordái közül, és hússal tölté be annak helyét. A bordát pedig alkotá asszonnyá, gondolván, nem jó az embernek egyedül lenni, és az emberhez vivé, hogy mellette legyen, társaként és segítőjeként. És látá az Isten, hogy igen jó vala így.

A társszerzést pompásan kiszínezik a tanítók - így meg így történt, tanítják, és úgy tesznek, mintha tudnák -, különben lehet, hogy csakugyan tudják. Isten megmosta az asszonyt, állítják, tisztára mosta (mert kissé még ragadós volt az egykori borda), megkente, kifestette arcát, fölbodrozta haját, és nyomatékos kérésére fejét, nyakát és karját gyöngyökkel és gyönyörű drágakövekkel ékesítette föl, karneollal, topázzal, gyémánttal, jáspissal, türkizzel, ametiszttel, smaragddal és ónixszal. Így kicicomázva vitte Ádám elé ezernyi angyal kíséretében, dallal, énekkel, húrpengetéssel, hogy átadja a férfiembernek. Aztán nagy ünnepség és lakoma következett: vagyis ünnepi lakoma, amelyen, úgy látszik, Isten maga is nyájasan részt vett, és a bolygók körtáncot jártak, maguk szolgáltatván hozzá a zenét.

Ez volt az első nászünnep, de arról nem hallunk, hogy egyúttal ez lett volna az első nász is. Isten segítőül adta az asszonyt Ádámnak, pusztán azért, hogy vele legyen, és nyilván semmi többre nem gondolt. Hogy fájdalommal szüljön magzatokat, arra csak akkor átkozta, miután Ádámmal együtt evett a fáról, és megnyilatkozának mindkettejöknek szemei. Az átadás ünnepe és aközött, hogy Ádám megismeré az ő feleségét és az szülé néki a szántóvetőt és a pásztort, akiknek nyomdokát követte Ézsau és Jákób - aközött még ott van előbb a fának és a gyümölcsnek és a kígyónak és a jó és rossz megismerésének története -, és József számára is ez volt a sorrend. Ő is akkor ismerte csak meg feleségét, miután megtanulta előbb, mi a jó és a rossz: egy kígyótól, aki élete árán is szívesen megtanította volna arra, ami nagyon, nagyon jó, noha rossz. Ő azonban ellenállt neki, és ki tudta várni, amíg csak jó volt és többé nem rossz.

Ki állhatná meg, hogy meg ne emlékezzék a szegény kígyóról, mikor a napóra József nászának óráját mutatja, amelyet mással ült meg, s mással tette össze lábát és fejét, nem vele. Szándékosan, hogy elébe vágjunk minden széles körre kiterjedt szomorúságnak, már előbb, megfelelő helyen gondoltunk őrá, és elmondtuk, hogy ismét hűvös holdapáca lett, akinek már rég semmi köze az egészhez. A gőgös vakbuzgóság, amelynek ismét átadta magát, elfojtja a keserűséget, amelyet különben ma mindnyájan éreznénk miatta. Az is lelki nyugalmát szolgálta, hogy József nem Thébében, az ő közelében, hanem messze, menfei házában tartotta lakodalmát, amelyen maga Fáraó is, aki e házasságot kezdettől fogva buzgón szorgalmazta, megjelent, hogy személyesen vegyen részt a nászlakomán és a bolygók körtáncában. Tulajdonképpen isten szerepét játszotta a dologban, kezdve a megfontolástól, hogy nem jó az embernek egyedül lenni; mert mindjárt megmondta Józsefnek, milyen kellemes a házasság, amit istentől eltérően tapasztalatból közölhetett, minthogy neki is megvolt a maga Nofertitije, aranyszegélyes reggeli felhőcskéje. Isten azonban mindig magányos volt, és csak az ember volt a gondja. Mégis hozzá hasonlóan gondoskodott Fáraó Józsefről, és alighogy fölmagasította, rögtön elkezdett törődni államérdekű házasságával, amelynek ilyennek kellett lennie, azaz: nagyon előkelőnek és államérdekűnek, de amellett kellemesnek is, amit nem könnyű együtt találni. De mint Ádámnak Isten, ő is mátkát szerzett teremtményének, hárfa- és cimbalompengés közben átadta neki, és maga is részt vett a menyegzőn.

Ki volt ez a mátka, József házastársa, és hogyan hívták? Mindenki tudja, de ez semmivel sem csökkenti az élvezetet, amellyel kimondjuk, s afelől sem aggódunk, hogy a hallgatók örömét csökkenthetné, ha ismét megtudja. Azonkívül némelyek talán már el is felejtették, nem tudják, hogy tudják, és nem tudnának rá megfelelni. Aszenáth volt, a leányzó, az oni napfőpap leánya.

Ilyen magasra nézett Fáraó választásánál - magasabbra már nem nézhetett. Ré-Horahte fő házipapjának leányát feleségül venni majdnem hallatlan dolog volt és szentségtöréssel határos - noha természetesen a leány házasságra és anyaságra rendeltetett, és senki sem kívánta, hogy hajadon és megösmeretlen maradjon. Mégis az, aki megkapta, valamilyen - noha szükséges és kívánatos, de egyúttal sötét, gaztettel határos módon - rablónak számított. A leányt nem adták oda, hanem elrabolták - ez volt a vélemény és észjárás az ő esetében, jóllehet minden a maga rendjén és hibátlan megbeszélés szerint történt -, és nem akadt még egy szülői pár a világon, aki ekkora hűhót csapott volna abból, hogy gyermekük férj kezébe került. Kivált az anya volt teljesen kétségbeesve és magánkívül, vagy úgy tette magát; nem győzte eléggé hangsúlyozni az esemény megfoghatatlanságát, kezét tördelte, és úgy viselkedett, mintha őt magát erőszakolták volna meg, vagy meg akarnák vele tenni, amiért is ez alkalommal tett nyilatkozatai között - persze inkább szertartásszerű, mint komolyan gondolt - bosszúeskük is szerepeltek.

Mindez pedig azért történt, mert a napleány leányságát a szentség különös páncélja és pajzsa és - alapjában mégis érintésre szánt - érinthetetlenség vette körül. Szüzességtől övezve, mint senki más, a szüzek szüze volt ő, szigorú értelemben vett leányzó, a leány maga. A köznév egyenesen tulajdonneve lett: “Leányzó”-nak nevezték és hívták élete hosszat, és a férj, aki megtörte leányságát, a leányrabló, általános fölfogás szerint isteni vétket követett el - noha a főnevet a melléknév enyhítette, megnemesítette és bizonyos mértékben megszüntette. Mégis a vő viszonya a leány szüleihez, különösképpen a kezét tördelő anyához, ha a magánérintkezésben barátságos volt is, kifelé mindig feszült maradt; a szülők bizonyos értelemben sohasem egyeztek bele abba, hogy a leány a férjé legyen, és a házassági szerződésben annak rendje és módja szerint feltételül szabták, hogy a gyermek nem alhat állandóan a sötét rabló mellett, hanem az évnek bizonyos, nem is csekély részét a napszülőknél tölti, hogy ismét mint szűz éljen mellettük - a feltételt aztán nem tartották be mindig szó szerint, hanem inkább csak jelképesen, a feleség látogatásainak formájában a szülői háznál, ami különben is általános szokás.

Mindez, ha a főpapi párnak több leánya volt, főképpen az elsőszülöttre vonatkozott, és csak enyhébb mértékben a fiatalabbakra. A tizenhat éves Aszenáth azonban egyetlen volt - és így el lehet képzelni, micsoda isteni gonosztett és rablás volt feleségül venni őt! Atyja, Horahte nagyprófétája természetesen már nem az a nyájas aggastyán volt, aki, József első látogatásakor On városában az izmáelitákkal, aranyszékében ült a nagy obeliszk lábánál, a szárnyas napkorong előtt. Választott utóda volt, szintén nyájas jóságos és vidám - Atum-Ré minden szolgája hivatalból ilyen volt, és ha természettől nem ilyen lett volna, a kénytelen színlelés segítette, hogy e lelkiállapot természetévé váljék. Tudvalevően a véletlen úgy akarta, hogy a főpapot ugyanúgy hívják, mint József megvásárlóját, a fényudvaroncot, azaz Potiferának vagy Peteprének - és hogy is hívhattak volna egy hasonló helyzetű embert megfelelőbben, mint így: “A nap ajándékozta őt”? Neve amellett szól, hogy beleszületett hivatalába, és ki volt rá szemelve. Nyilván fia volt az aranysipkás aggastyánnak, és így Aszenáth ennek unokája. Ami az ő nevét illeti, amelyet Nznt-nek írt, ez a szaiszi Neith istennő nevével függött össze; azt jelentette: “Neith kísérője”, és így a “leányzó” kinyilvánított védence volt a fegyveres istennőnek, kinek fétise pajzs volt, két keresztben rászegezett nyíllal, és aki ember alakban is nyílköteget szokott fején viselni.

Így tett Aszenáth is. Haját vagy a stilizált parókát rajta, amely itt olyan művű volt, hogy mindig kissé bizonytalanságban hagyta, fejkendőről vagy hajviseletről van-e szó, átszúrt vagy felül megerősített nyíl díszítette állandóan; és ami a pajzsot, rendkívüli szűziességének találó jelképét illeti, gyakran ott lehetett találni ékszerein, amelyek nyakában, övén és karján ismételten a hozzáférhetetlenség e jegyének alakját mutatták a keresztbe rakott nyíllal együtt.

Mind e védekezés és külsőleg hangsúlyozott támadókészség ellenére Aszenáth elragadó és rendkívül jóindulatú, szelíd és engedelmes, előkelő szüleinek, majd Fáraónak, aztán férjének akaratát a tulajdon akarattalanságáig tisztelő gyermek volt, és éppen e szent-rideg lepecsételtség egyesülése feltétlen hajlamával a maga-átengedésre és női sorsának türelmes elfogadására határozta meg Aszenáth jellemét. Arca jellegzetesen egyiptomi volt, finom csontú, kissé előreálló alsó állkapoccsal, de nem nélkülözte a személyes jelleget sem. Orcái még gyermekesen teltek voltak, s telt volt ajka is, s alatta lágy gödör látszott a száj és áll között; homloka tiszta, orra tagadhatatlanul kissé túlságosan húsos, a szépen körülfestett nagy szemek tekintete különösképp merev, figyelmes kifejezésű, mint a süketeké, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is süket lett volna: csak valami belső várakozás tükröződött e pillantásban, fülelés egy talán nemsokára fölhangzó parancsra, sötét-figyelmes készség, hogy meghallja a sors hívását. Megbocsáttató ellentétben állt ezzel a beszéd közben mindig mutatkozó gödröcske egyik arcán - és az egész páratlanul kedves volt.

Kedves és bizonyos mértékben páratlan volt testalkata is, amely áttetszett ruháinak szövött levegőjén, s melyben legjellemzőbb volt természettől kivételesen keskeny és darázsszerűen karcsú dereka, megfelelően kiugró medencecsonttal és hosszúkás hassal, szülni kész öllel alatta. Keményen álló mell és karcsún egyenletes kar hosszú kézzel, melyet szeretett teljesen kinyújtani, tette teljessé a szűziesség borostyánszínű képét.

Virágok között virágszerű életet élt Aszenáth, a leányzó, elrablásáig. Kedves tartózkodóhelye a szent tó partja volt atyja templomkerületében, ahol hullámos, virágos mező terült el, melyben nárciszok és kökörcsinek nőttek szőnyegszerűen, és legkedvesebb szórakozása volt a tükrös víz partján, a réten sétálni játszótársnőivel, paplányokkal és On nagyjainak leányaival, virágot szedni és koszorút fűzve fűben üldögélni, figyelő pillantását fölhúzott szemöldöke alól a messzeségbe küldve, s gödröcskével az arcán várva az eljövendő dolgokat. És ezek eljöttek; mert egy napon megjelentek Fáraó követei, akik Potiferától, a nehézkesen bólogató atyától s a kezét tördelő és egészen értetlenül álló anyától feleségül kérték a pajzsos szüzet Dzsepnuteefoneh, a Vice-Hórusz, a Király Árnyékadója számára. Ő maga, létének eszméjétől irányítva, karját ég felé vetette segélyt kérően, mintha valaki megragadta volna keskeny derekát, és rabló kocsijára emelte volna.

Mindez csak komédia volt, megállapodásszerű viselkedés; mert Fáraó kívánsága és lánykérése parancs volt, azonkívül a házasság is tiszteletre méltó és kívánatos kegyencével, a király Legfelső Szájával; a szülői pár nem nézhetett volna magasabbra gyermeke számára, mint Fáraó nézett József számára, és a kétségbeesésre nem volt semmi ok, még csak oly bánatra sem, amely túlhaladná a szülők természetes fájdalmát, akik egyetlen gyermeküket a férjnek átadják. De Aszenáth leányságával és elrablásával a lehető legnagyobb hűhót kellett csapni, és a vőlegényt sötét gonosztevőként föltüntetni, noha a szülők éppen azon a szerencsés találkozáson örvendezhettek volna, és valójában nyilván örvendeztek is - mert Fáraó világosan megüzente -, hogy itt szüzesség lesz a szüzesség társa, és hogy a vőlegény a maga nemében szintén szűz, régóta féltékenyen őrzött és megtartott, és olyan ara, akiből most a kérő lép elő. Hogy így történt, abban atyja istenével állapodott meg, törzse vőlegényével, akinek féltékenységét idáig kímélte, s most már nem kíméli, vagy csak annyiban kíméli, hogy különösen és példásan szűzi házasságot köt - ha ugyan ez korlátozás. Nem volna semmi értelme, hogy emiatt aggodalmaskodjunk minden beleértendő ellenére, amellyel a lépés járt, mert hiszen József egyiptomi házasságot kötött, Seól-házasságot, Izmáel-házasságot: nem példa nélkül valót tehát, de mindenesetre aggályos példa nyomán haladót és mindarra az elnézésre rászorulót, amelyben, úgy látszik, bízott. A tanítók és értelmezők gyakran megütköztek e házasságon, és próbálták a tényt eltüntetni. A tisztaság végett úgy tüntették föl a dolgot, mintha Aszenáth egyáltalában nem lett volna Potiferának és feleségének igazi gyermeke, hanem talált gyerek, mégpedig Jákób egykor eltaszított leányának, Dínának kitett és kosárban elúsztatott gyermeke, úgyhogy József tehát unokahúgát vette feleségül, ami nem javította meg különösképpen az ügyet, mert hiszen ez az unokahúg felerészben az ugribugri Szihem húsa és vére volt, egy Baál-hitű kánaánitáé. Ezenkívül minden tiszteletünk a tanítók iránt sem akadályozhat meg bennünket, hogy a történetet Dína nádigyerekéről annak tartsuk, ami, mégpedig interpolációnak és jámbor csalásnak. Aszenáth, a leányzó Potiferának és feleségének igazi gyermeke volt, tiszta egyiptomi vér, és a fiak, akikkel majdan József megajándékozta, a nemzetség fönntartói, Efráim és Manasse, bizony egyiptomi félvérek voltak - akárki akárhogyan is vélekedik erről. És még ez sem volt minden. Mert házassága által a napleánnyal Izráel fia közeli viszonyba lépett Atum-Ré templomával, papi viszonyba, amint az Fáraónak szándéka is volt, amikor e házasság körül fáradozott. Csaknem elképzelhetetlen volt, hogy olyan magas állami tisztségben levő férfiú, mint József, egyben ne gyakoroljon magasabb papi funkciót is, és ne húzzon templomi jövedelmeket, és József mint Aszenáth férje mindkettőt megtette, akármit szólunk is hozzá: ha nyersen akarjuk kifejezni, egy bálványjavadalom tulajdonosa lett. Hivatalos öltözeteihez tartozott eztán a papi párducbőr is, és előfordult, hogy hivatalosan tömjénezett egy bálványkép, Horahte, a napkorongos fejű sólyom előtt.

Nagyon kevesen tisztázták magukban azóta ezeket a dolgokat, és ha most néven nevezzük őket, megdöbbenthet némelyeket. De József számára nyilván elérkezett az engedelmek kora, és bízhatunk benne, hogy azzal, aki övéitől elkülönítette, Egyiptomba ültette és ott nagyra növesztette, mindezt tisztázta. Talán feltételezte a hozzájárulást a háromszög filozófiájához, amely szerint az áldozás a nyájas Horahte alabástromasztalán nem jelenti más istenség megrablását. Végül pedig nem volt itt szó holmi akármilyen templomról, hanem a tágas szemhatár uráéról, és József nyilván úgy magyarázta, hogy éppenséggel hiba és ostobaság, azaz: bűn lett volna atyái Istenének szűkebb szemhatárt szánni, mint Atum-Rének. És legeslegvégül nem szabad elfelejteni, hogy nemrég ebből az istenből lett Atón, akihez, József megállapodása szerint Fáraóval, bátran lehetett imádkozni, ha nem Atón, hanem Atón Ura, és nem “atyánk az égen”, hanem “atyánk az égben” néven nevezték. Erre hivatkozhatott a családjától elkülönített és az idegenben naggyá lett, amikor bizonyos, különben sem gyakori alkalmakkor fölvette a párducbőrt, és füstölni ment.

Sajátságosan állt a dolog Ráhel elsőszülöttjével, Jákób idegenné lett kedvencével. Az engedékenység vele szemben számolt világiasságával, ez viszont megakadályozta, hogy valaha is legyen “József törzse”, amint törzzsé lett még Isszakár, Dán és Gád is. Szerepe és föladata a tervben a nagyvilágba kiküldött megőrzőé, kenyéradóé és övéinek megmentőjéé volt, amint látni fogjuk, és minden amellett szól, hogy ő maga is tudatában volt e föladatnak, mindenesetre érezte, és világias-elidegenedett életformáját nem egy kitaszítotténak, hanem éppen csak egy meghatározott célra elkülönítettének értelmezte, és hogy bizodalmát a Tervek Urának elnézésében erre alapozta.

József nászt ül

Aszenáthot, a leányzót tehát huszonnégy válogatott rabszolgalánnyal fölküldték Menfébe, József házába, szűzi nászra, és a főpapi szülők is, akiket mélyen levert a megfoghatatlan rablás, fölutaztak Onból, valamint maga Fáraó is lejött Novet-Amunból, hogy részt vegyen a házasságkötés misztériumában, s maga, a tapasztalt házas adja át kegyencének a ritka menyasszonyt, s ismét lelkére kösse közben a kellemességeket, amelyekkel a házasélet jár. Megemlítendő, hogy tizenkettő az ifjú és szép szolgálók közül, akik Aszenáthtal jöttek, s vele a Sötét Vőlegény tulajdonába kerültek, úgyhogy önkéntelenül arra a kíséretre kell gondolnunk, amelyet valamikor elevenen a király sírjába zártak vele együtt: hogy tehát tizenkettő a huszonnégy közül örömujjongásra, virághintésre és muzsikálásra szolgált, a másik tizenkettő azonban jajongásra és mellverdesésre; mert a lakodalmi szertartások, amint József tisztes házában, különösképpen a kutas udvar fáklyafényben úszó négyszögében, amely köré valamennyi lakóhelyiség csoportosult, lejátszódtak - ezek a ceremóniák nagyon emlékeztettek a temetésre, és ha nem írjuk le őket a legrészletesebb pontossággal, ez az öreg Jákóbra való tekintettel történik, aki odahaza, számára még mindig tizenhét éves kedvencéről egészen tévesen azt hitte, hogy jól el van rejtve a halálban, és nagyon sok mindenen, ami itt a lakodalmon megesett, kezét feje fölött összecsapta volna. Mindez csak megerősítette volna tiszteletre méltó előítéletét “Micrájim”, az iszap országa ellen, és éppen ezt akarjuk bizonyos fokig kímélni, amikor inkább lemondunk a szertartások kimerítő leírásáról, ami majdnem egyet jelentene helyeslésükkel.

De háta mögött megengedhetjük, hogy van bizonyos rokonság menyegző és halál, nászszoba és sírverem, a szüzesség elrablása és a gyilkosság között - s ezért az erőszakosan elragadó halálisten jellegét nem lehet távol tartani egyetlen vőlegénytől sem. Bizonyos, nem tagadható a hasonlóság a lány sorsa között, aki mint elfátyolozott áldozat átlépi a leányság és asszonyiság komoly élethatárát, és a vetőmagé között, amelyet a mélybe süllyesztenek, hogy ott elrothadjon, és a rothadásból éppolyan magként, szűzien térjen vissza ismét a napvilágra; és a sarlótól lekaszált kalász fájdalmas hasonmása a lány elragadtatásának az anya karjából, aki egyébként valamikor maga is szűz áldozat volt, a sarló szintén levágta, és tulajdon sorsát a leányéban éli újra. Így a sarló az ünnepi helyiségnek, nevezetesen az oszlopfolyosóval körülfutott kutas udvarnak földíszítésénél, amelyről Mai-Szahme gondoskodott, kimagasló szerepet játszott, amit jelképesnek nevezhetünk; és éppilyen szerepet játszott a nászlakoma előtt és utána a vendégeket szórakoztató előadásoknál a mag, a gabona, a vetés: férfiak szórták a kövezetre, és meghatározott kiáltásokkal magukkal vitt kannákból vizet öntöttek rá; nők viszont kancsókat hordtak a fejükön, amelyek részint maggal voltak töltve, más részükben világosság égett. Mert az ünnep este folyt le, és a bőséges fáklyafény a tarka szőttesekkel teleaggatott és mindenütt mirtuszlombokkal ékesített helyiségekben, a dolog természetéből következett. De e fáklyákkal, amelyekhez csaknem elkerülhetetlenül kapcsolódik az elképzelés, hogy rendeltetésük olyan helyiségek megvilágítása, amelyekbe a napfény nem hatol be, itt olyan túlságos és hangsúlyozott fényűzést vittek végbe, hogy túlhaladta a gyakorlati célt, és szemlátomást az említett elképzeléshez volt inkább köze. A nászanya, Potifár felesége, ha szabad őt így neveznünk, anélkül hogy félreértés keletkeznék, egészen sötét violaszínű ruhába burkolva és tragikus pózban időnként mindkét kezében egy-egy fáklyát vagy egy kézben két fáklyát vitt, és fáklyahordó volt valamennyi férfi és nő, aki részt vett a nagy fölvonulásban és körmenetben, az egész ünnepség fő aktusában, amely a ház minden helyiségén végigvonult, és aztán a kútudvarban, ahol Fáraó mint legmagasabb vendég ült hanyag tartással József és az ugyancsak violába fátylazott Aszenáth között, művészies és csakugyan látványos fáklyatánccá rendeződött vagy inkább: kavarodott; mert a füstös-lobogó körtánc kilencszeres csavarodással mindig bal felé haladva, járta körül a kút-középpontot; és hogy közben a forgó labirintus minden kanyarulatát követve, vörös kötél futott a táncolók kezén, nem akadályozta őket abban, hogy mutatványukat valódi fáklyajátékkal és az ügyesség tűzijátékával meg ne koronázzák, miközben a szövétnekeket keresztül-kasul és gyakran a kígyóvonal közepéből a szélére és vissza hajították egymásnak, anélkül, hogy a repülő láng akár csak egyszer is célt tévesztett és földre esett volna.

Látni kellett ezt, hogy át lehessen érezni a kimerítőbb tudósítás kísértését, mint ami megfér szándékunkkal, hogy József lakodalmának leírásánál megtartóztatást tanúsítsunk - kímélő tekintettel egy aggastyánra, aki, ha jelen van, sok mindenen megbotránkozott volna, ami itt történt. De hát távol volt és rejtve József örök tizenhét évességének elképzelésében. S az ügyes fáklyajátékban, tisztán mint látványosságban, bizonyára gyönyörűsége is telt volna, ha másban nem is. Érzülete atyai volt, hogy mérsékelt szót használjunk, nyilván rosszallta volna, hogy fiának lakodalmi szertartása közben az anyai, Aszenáth leányzó állítólag megrabolt s leányában elrabolt, haragvó és fenyegetőző anyja oly kimagasló szerepet játszik. Ez többek közt abban is megnyilvánult, hogy a kígyótáncban és a nagy fölvonulásban részt vevő férfiak és ifjak, legalábbis többségükben, nőnek voltak öltözve, mégpedig úgy, mint a nászanya - ami természetesen a jámbor Jákób szemében Baál-iszonyúság lett volna. Azok nyilván azonosították magukat az anyával, személyiségükkel behatoltak az övébe; mert ugyanolyan violaszínű fátyolöltözet hullámzott róluk alá, mint a haragosról, és haragjukat is nyilvánították, amennyiben a fáklyát többször is bal kezükbe véve, fenyegetve rázták jobbjukat, ami annál borzalmasabbnak rémlett, mivel arcuk előtt maszkot viseltek, amely persze nem hasonlított Potifera nejének matrónaarcához, hanem olyan kifejezést mutatott, hogy látásuk megfagyasztotta a vért - düh és bánat irtózatos vegyülékét -, és hozzá öklüket rázták. Azonkívül sokan közülük a gyászruha alatt kitömték hasukat, mintha előrehaladott állapotban volnának, tehát az anyát ábrázolták, amint a leányáldozatot még szíve alatt hordja, vagy amint ismét ott hordja, vagy amint új áldozati leánykát hord ott - nyilván maguk sem tudtak volna számot adni erről.

Férfiak és ifjak, akik hasassá tömik magukat - ez persze nem Jákób ben Jichák számára való lett volna -, s mi sem kívánjuk, hogy részletező leírásunkat feltétlenül helyeslésnek értelmezzék. De a világiassá különült József számára eljött az engedelmek kora; maga a nász is egy nagy engedelem volt, és az engedelem és elnézés szellemében, amely az órát meghatározza, adunk hírt részleteiről.

Ezek tehát részben kicsapongóan vidámak, részben temetésszerűek voltak, mint ahogy a mirtuszlomb, amellyel nemcsak az ünnepi helyiségek, de az ünnep résztvevői is valamennyien föl voltak ékesítve (egy részük egy nyalábot vitt kezében), egyformán a szerelem isteneié és a halottaké. A nagy körmenetben éppúgy akadtak olyanok, akik a cintányér és a csöngettyű hangja közben ujjongva örvendeztek, mint olyanok, akik a szó szoros értelmében panaszosan és siralmasan viselkedtek, mintha halottas menetben vennének részt. De hozzá kell tenni, hogy az ünneplő nép öröme és gyásza nem egyforma fokú volt. Ami a gyászt illeti, bizonyos csoportok csak abban lelték kedvük, hogy vándorló és bolyongó állapotban tüntessék föl magukat; útitarisznyával vállukon, vándorbotra támaszkodva, bizonyos vigasztalansággal tipegtek el a királyi szék, a nászpár, a főpapi szülők előtt, anélkül, hogy kifejezetten jajongtak vagy könnyeket csorgattak volna. De a megjátszott vidámságban is különböző fokozatokat lehetett megfigyelni. Részben jelentős méltósággal nyilatkozott meg és vonzó látvány volt, amint az emberek szép agyagkorsókat állítottak föl a díszülések előtt többször is, s aztán ünnepélyesen fölborították őket kelet és nyugat felé, miközben kórusban szavaltak - az egyik rész: “Ömölj ki!”, a másik rész: “Fogadd az áldást!” Eddig rendben van. De nagyon gyakran - és az est folyamán mind gyakrabban - öröm és kacagás olyan jelleget öltött, amelyen nyersen áttetszett a nászünnep tulajdonképpeni gondolata, a gondolat a természetes-bekövetkezőre, és úgy foghatjuk föl, hogy az átkozott rablás és gyilkosság eszméje meg a termékenységé az erkölcstelenségben találkozott egymással, úgyhogy a levegő megtelt bizalmaskodással, kacsingatással, sikamlós kétértelműségekkel és hangos nevetéssel halkan kimondott illetlenségeken. Az ünnepi menetben néhány állatot is vezettek: egy hattyút és egy lovat, amelyek láttára a nászanya még sűrűbben burkolózott el bíbor fátylával. De mit szóljunk ahhoz, hogy e teremtmények között egy vemhes koca is volt, amelyen ezenfelül még lovagoltak is, mégpedig egy kövér, félig pucér, kétes ábrázatú öregasszony, aki nem fogyott ki a szemérmetlen tréfákból? Ez a kocaháton ülő visszataszító vénasszony jól ismert, kedvelt és fontos szerepet játszott az egész ünnepségen, már előbb is; mert Aszenáth anyjával jött Onból, és már az úton is állandóan malactréfákkal tömte a fülét, hogy a fájdalmast fölvidítsa. Ez volt hivatása és ez volt szerepe. “Vigasztalónak” hívták - s nevét mindenfelől odakiáltották a népszerűség hangulatában, ő pedig durva taglejtésekkel felelt. Az egész ünnep alatt alig tágított az elvileg vigasztalhatatlan anya oldaláról, s azon volt, hogy mégis megvigasztalja, azaz: odasúgott trákárságokkal, amikben kifogyhatatlan volt, nevetésre bírja. És ez sikerült is, mert sikerülnie kellett: a megbántott és haragvó-kétségbeesett anya a sugdosás közben csakugyan belenevetett időnként gyászruhája redőibe, és amikor ez történt, az egész ünnepi nép vele nevetett, s tetszését fejezte ki a “vigasztaló” iránt. De mivel az anya jajongása és haragja nagyrészt konvenció volt, és csak megjátszotta, föltehető, hogy vihogása is csupán a szokást követte, míg maga, ha a saját jóérzéke szerint tesz, a “vigasztaló” pusmogásától csak undorodott volna. Fölvidulása legföljebb annyira lehetett őszinte, amennyire őszinte egy anya természetes és nem mitikusan túlzott bánata, aki férjhez adva elveszíti leányát.

Mindezek után érthető elhatározásunk, hogy József nászünnepének részleteibe ne melegedjünk túlságosan bele. S még nem jelent jóváhagyást, ha ezt a szándékunkat megsértettük. Magát az ifjú párt is, aki Fáraó térdén fogott kezet, alig érintette az egész látványosság, és inkább egymást nézték, mintsem az ünnep elkerülhetetlen körülményességeire ügyeltek. József és Aszenáth az első szempillantástól kezdve nagyon vonzódott egymáshoz, és gyönyörűsége telt egyiknek a másikban. Magától értetődőn az efféle, mások kötötte államérdekű házasságnál nem a legfontosabb a szerelem; annak meg kell jönnie, és meg is jön idővel jó szándékú felek között. Már az adott összetartozóság puszta tudata is segít útját egyengetni, de ebben az esetben kifejlődésére különösen kedvezők voltak a körülmények. Aszenáth, a leányzó, természetének tűrő akarattalanságát messze meghaladóan elfogadta sorsát, azaz: szüzessége elrablójának és gyilkosának személyét, aki alapjában arra való keskeny derekát átkapta, és országába ragadta. Fáraó sötét szépségű, okos és barátságos kedvence olyan gyönyörűséget ébresztett benne, amelyről nem volt kétséges előtte, hogy képes lesz benső összetartozássá növekedni; és a gondolat, hogy ő lesz gyermekeinek atyja, kagylóhoz hasonlított, amelyben a szerelem gyöngye terem. Nem volt másként Józseffel sem, az elkülönítettel, a rendkívüli engedelem állapotában.

Csodálta Istent utasításának nagyvonalú-világias előítélet-mentességéért - mintha az örök bölcsesség ezzel nem éppen a maga világisága érdekében vetett volna számot -, és Őrá bízta, miként kívánja rendezni az utasításból eredhető Seól-fiak viszonyának kényes kérdését az otthoni választott törzshöz. De nem lehet zokon venni a szűzből kilépő kérőtől, hogy gondolatai nem annyira a várható, Istenből és világból kevert gyermekekre irányultak, mint inkább az eddig tilos újdonságra, amelynek majd mindenesetre köszönhetik keletkezésüket. Ami egykor rossz volt és nem történhetett meg, most hát jó lehetett. De nézd csak azt, akiben a rossz jó lesz, nézd őt, kivált ha oly figyelmes szeme és oly kedvesen borostyánszínű alakja van, mint Aszenáthnak, a leányzónak, és nyomban érzed, hogy szeretni fogod, hogy máris szereted.

Fáraó közöttük haladt, amikor az ünnep végén az újjárendezett fáklyásmenet, amelyben most valamennyi vendég részt vett, ujjongás, jajongás, mirtuszszórás és az anya-álarcosok ökölrázása közben elindult a nászszoba felé, ahol az új házasok számára megágyaztak virágokkal és finom vásznakkal. A kocalovas a napfőpap hitvese mögött állt oldalvást, midőn a szülői pár, mondókákat mormolva, elbúcsúzott a küszöbön Aszenáthtól, a leányzótól, és a haragos-kétségbeesettnek olyanokat súgott fülébe vállán át, hogy az kénytelen volt nevetni könnyei közt. S vajon nem nevetni és sírni való-e az, amit a testi természet szokott minta szerint az embereknek szán, hogy általa pecsételjék meg a szerelmet, vagy államérdekű házasság esetében általa szeressék meg egymást. A nevetséges és a fenséges árnyszerűen oszolt egymásba az ámpolna fényében ezen a nászéjszakán is, ahol szüzesség szüzességgel találkozott, leszaggatva fátylat és koszorút - nehéz szaggatómunkával. Mert pajzsleány volt az, akit a sötét karok átfogtak, neve “a leányzó”, makacs szűz, és vérben és kínban nemzették József elsőszülöttjét, Manassét, ami azt jelenti: “Elfelejttette énvelem Isten minden nyomorúságomat és az én atyám házát.”

Zavarok

A kövér tehenek és a teljes kalászok első éve volt - az éveket különben az isten trónra lépésétől kezdve számították, de most kezdett Egyiptom gyermekei között is ez a megjelölés lábra kapni. A beteljesedés már a jóslás előtt megindult, de meggyőző módon csak akkor kezdődött, amikor a következő év az elsőt áldásos gazdagságban fölülmúlta, és míg ez csak közepesen jónál jobb volt, most igazi díszév, örömév, csodaév következett, minden téren szertelenül termékeny; mert a Nílus nagyon nagy és szép volt - nem túlságosan nagy és vad, hogy a földmíves földjét elragadta volna, de egy vonással se alacsonyabban, mint ahogy kívánatos, állt a síkon, és csöndesen itatta trágyájával a szántókat, úgyhogy csupa kacagás volt, mint pompáztak a rétek a vetésévszak vége felé, és micsoda bőséget takarítottak be a harmadik harmadban. Az ezután következő év nem volt ilyen buja, többé-kevésbé az átlagost közelítette meg, kielégítő, sőt dicséretre méltó volt, jóllehet nem bámulatos. De mivel az erre következő megint csaknem elérte a másodikat és legalább olyan jó volt, mint az első; mivel továbbá a negyedik is megérdemelte a “kitűnő” jelzőt, ha ugyan nem többet, elgondolhatjuk, mennyire megnövekedett a nép között József tekintélye, ki mindannak elöljárója volt, amit az ég ad, és milyen buzgó, boldog pontossággal hajtották végre földjáradéktörvényét, a szép ötöd beszolgáltatását mind maguk az adókötelesek, mind a hivatalnokok. “A városokba takarítá az élelmet, minden városba a körülte levő határ élelmét takarítá be” - így szól a híradás -, azaz a környező vidékek gabonadézsmája évről évre a varázsos gondoskodás csűrkúpjaiba ömlött, amelyeket az Adón minden városban és határaikon fölállíttatott - nem túlzott számban, amint kitűnt; megteltek, és még mindig újakat kellett építenie, úgy ömlött az adó és olyan jóságos volt Hápi, a kenyéradó akkor országával. A fölhalmozás csakugyan olyan volt, mint a tenger fövenye, a dal és a monda találón él ezzel a kifejezéssel. De amikor hozzáfűzi, “annyira, hogy megszűntek azt számba venni, mivelhogy száma nem vala”, az már fellengzős túlzás. Egyiptom gyermekei sohasem hagyták abba a számlálást, az írást és a könyvelést, ez nem egyezett volna természetükkel, és nem fordulhatott elő. Ha a bőség annyi volt, mint a tenger fövenye, ez csak szép alkalmat adott a fehér pávián tisztelőinek, hogy élvezettel írják tele papirosukat sűrű számoszlopokkal, és a pontos kimutatásokat, amelyeket József a beszedőktől és a csűrfölvigyázóktól kívánt, mindenképpen megkapta.

Öt évét számlálták a bőségnek; némelyek, sőt sokan azonban hetet számoltak. Céltalan volna vitatkozni ezen az eltérésen. Hogy a megfigyelők egy része ragaszkodik az öthöz, az alapulhat az összhangzáson az év maradéknapjainak szent számával és egyben József adóhányadának erre alapozott mennyiségével. Másrészt öt kövér esztendő egy sorban annyira ünnepelni való, hogy senki sem tagadhatja meg egykönnyen dicsőítését a hetes számmal. Lehetséges tehát, hogy hetet neveztek “öt”-nek, de valamicskével valószínűbb, hogy ötöt “hét”-nek - az elbeszélő itt nyíltan bevallja bizonytalanságát, mert nem természete, hogy tudást fitogtasson, amikor valójában nincs pontos értesülése. Mindenesetre e vallomásból következik, hogy nem tudjuk teljes bizonysággal, vajon József a következő ínségkorszak bizonyos időpontjában harminchét vagy már harminckilenc esztendős volt-e. Csak annyi bizonyos, hogy harminc volt, amikor Fáraó elé állt - bizonyos, szubjektíve és objektíve; merthogy ő maga meg tudta volna-e mondani, az kétséges; s hogy tehát abban a későbbi izgalmas időpontban csak jól benn a harmincas éveiben járt-e, vagy csaknem negyvenesztendősnek lehetett már tekinteni, arról, mint égtájának gyermeke, csak nagyon felületesen vagy sehogyan se tudott volna számot adni, ami kibékíthet bennünket saját tudatlanságunkkal.

Mindenesetre érett férfikorában lehetett már, és ha gyermekkorában nem Egyiptomba, hanem Babilónba lopják, régen fürtös és olajos fekete szakállat viselne - olyan szőrzetet, amely bizonyos bújócskánál nagyon hasznára vált volna. Mégis inkább hálásak lehetünk az egyiptomi szokásnak, amely a Ráhel-arcot szakálltól tisztán tartotta. Hogy az a bújócska olyan sokáig sikerült, mutatja, hogy mindenesetre milyen változásokat vitt végbe az idő vésője, az anyag cseréje, az átültetés földjének napja maradandó testi jellegén.

József külseje addig, amíg ki nem húzatott második verméből és Fáraó elé nem állt, többé-kevésbé ifjúi volt. Ez időben, házasságkötése után, a kövér esztendők alatt, amidőn Isten termékennyé tette Aszenáthban, a leányzóban, s ez menfei házának ágyasszárnyában előbb Manassét, majd Efráimot szülte neki, kissé elnehezedett, alakja némileg súlyosabb lett, noha formátlanságra nem kell gondolnunk: elég magas termetű volt, hogy gyarapodása ellenére is megőrizze arányait, és parancsoló tartása, melyet szemének vidám csalafintasága, s mint a Lábán-gyermeknél, nyugodt mosollyal összecsukódó ajkainak megnyerő kifejezése mérsékelt, megtette a magáét, hogy még mindig ez legyen róla az ítélet: kivételesen szép ember! Valamicskével talán teltebb a kelleténél, de kétségkívül remek külsejű.

Testi meggyarapodása összhangban állt a korral, a bőség egymásra következő éveivel, amelyek minden irányban csodálatosan fokozott életműködésre ösztönöztek. Az állattenyésztésben különösen kitűnt ez, a termékenység hatalmasan megnövekedett, úgyhogy a művelteket a dal ősi szavára emlékeztette: “Kecskéid kétszeresen, juhaid ikreket fognak elleni.” De Egyiptom asszonyai is, a városokban éppúgy, mint az alföldön - valószínűleg a kedvező táplálkozási viszonyok következtében -, sokkal gyakrabban szültek, mint egyébkor. Persze a természet, részben a túlterhelt anyák gondatlansága, részben újonnan behurcolt gyermekbetegségek útján megtalálta az ellenrendszabályt az emelkedő csecsemőhalandóságban, úgyhogy nem kellett túlnépesedéstől félni. Csak éppen az életműködés volt feltűnően nagyobb.

Fáraó is atya lett - az országok úrnője ugyan terhes volt már az álomfejtés napján is, de az emberek hajlandók voltak az ő szerencsés lebetegedését is a teljesedés javára írni. A kedves Meritatón hercegnő jött ekkor a világra - az orvosok szépség okából szinte túlságosan hátrafelé nyújtották még alakítható koponyáját, és az örömujjongás a palotában, valamint az egész országban annyival is hangosabb volt, mert ez alá rejtőzött a csalódás, hogy nem trónörökös látott napvilágot. Ezen az úton később sem került rá a sor sohasem; Fáraó egész életében csak lányok atyja lett, összesen haté. Senki sem ismeri a törvényt, amely szerint a teremtmény neme meghatározódik: vajon már a magban rejlik, vagy pedig a mérleg némi ingadozás után csak későbben billen erre vagy amarra, erről semmi elfogadható föltevésünk sincs, ami nem is csodálható, mert erről maguk Bábel és On bölcsei sem tudtak fölvilágosítást adni, még titokban sem. Hogy azonban Amenhotep kizárólagosan nőnemű atyasága nem volt puszta véletlen, hanem valamiképpen jellemző is erre a vonzó uralkodóra, az megingathatatlan érzésünk.

A jelenség azonban elkerülhetetlenül némi halk és be nem vallott zavart okozott házasboldogságában, noha természetesen a leggyengédebb kímélettel volt mindkettő egymás iránt, úgyhogy az egyik csakugyan úgy szólhatott a másikhoz, mint Jákób szólt a türelmetlen Ráhelhoz: “Avagy Isten vagyok-é én, aki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét?” Az édes hercegnők egyike, a negyedik, puszta gyengédségből az országok királynőjének melléknevét, Nefernefruatónt kapta nevéül. De már a találékonyság örömének bizonyos unott elernyedését mutatja, hogy az ötödiket csaknem ugyanúgy nevezték el, mégpedig Nefernefrurénak. A többiek részben igen kedvesen kigondolt nevét is jól ismerjük; de mivel magunk is osztozunk a könnyű elkedvetlenedésben a nőnemű egyformaság miatt, amellyel fölsorakoztak, nincs kedvünk mind elmondani.

Ha meggondoljuk, hogy a napháznak még mindig Teje, a Nagy Anya állt az élén: hogy Nefertiti királynénak nővére is volt: Nezemmut; hogy a királynak is élt egy nővére, az édes Baketaton hercegnő, és hogy az évek során hat királyleány sorakozott föl hozzájuk, valóságos asszonyudvart látunk magunk előtt, amelyben Meni volt az egyetlen, törékeny nők-kedvence, s amely a fény anyagtalan atya-szelleméről szőtt főnix-álmaival sajátságos ellentétben állt. Önkéntelenül József mondására kell gondolnunk a nagy beszélgetésben, amely egyik legjobb mondása volt: hogy az erőnek, amely alulról fölfelé törekszik a fény tisztaságába, valóban erőnek kell lennie, mégpedig férfi módra, nem puszta gyengédségnek.

Könnyű árny felhőzte hát Amenhotep és “arany galambja”, az országok úrnője királyi boldogságát amiatt, hogy nem adatott fiú nekik. Boldog volt József rablóházassága is Aszenáthtal, a leányzóval, boldog és harmonikus - de ellenkező megszorítással. Ők meg csupa fiúgyermeket kaptak: egyet, kettőt és később még többet, akikre nem esik a történet fénye; de egytől egyig fiú volt, és mivel az elrabolt keserűséget és csalódást érzett emiatt - hogyan ne érzett volna férje is, aki szívesen teremtett volna neki leányt, legalább egyet -, de hát ez már úgy van és úgy lesz, hogy az ember csak nemzeni tud, de teremteni nem. Aszenáth majd megbolondult egy leánykáért, és nemcsak egyért, hanem legszívesebben csupa leányt szült volna. Mert szerette volna újraszülni a pajzs-szüzet, aki ő volt; semmire sem vágyott forróbban, mint föltámasztani a leányt szüzessége halálából, és mivel anyja, a megrablott és haragvó szüntelenül támogatta e vágyában, hogyan is ne lett volna könnyű, de tartós, noha természetesen a tapintat és gyengédség korlátai közt tartott házastársi elkedvetlenedés a következménye?

A legrosszabb talán éppen kezdetben volt, amikor József elsőszülöttje jött világra: a csalódás leírhatatlan volt, teljes joggal lehetett túlzottnak nevezni, s úgy látszik, a bosszúságból a szemrehányások miatt, amelyeket el kellett viselnie, valami a névbe is beleszűrődött, amit József a fiúnak adott. Mintha ezt mondta volna: “Én elfeledtem mindent, ami mögöttem van és atyámnak házát, te pedig és a megsértett anya úgy tesztek, mintha nemcsak egészen el volna minden hibázva, hanem mintha én lennék az oka!” Ilyesféle értelme lehetett az idegenszerűen ható Manasse névnek; de helyénvaló hozzáfűzni, hogy a nevet és amit jelentett, adója csak kevéssé gondolta komolyan. Ha Isten elfeledtette volna Józseffel minden elhagyott kötelékét és atyai házát, hogyan tehette ugyanez a József, hogy Egyiptomban született fiainak héber nevet adott? Mert arra számított, hogy az unokák balga országában az ilyen neveket elegánsnak érzik? Nem! Hanem mert Jákób fia, akármilyen rég borította is teljesen egyiptomi ruha, semmit sem felejtett el, hanem éppen az járt szüntelenül eszében, amiről azt állította, hogy elfeledte. A Manesse név csupán udvariasság és ama tapintat szóvirága volt, amely az ostobaság ellentéte, és amit József egész életében jó eredménnyel űzött. Hallható elismerése volt az elragadtatásnak, átültetésnek és a világba különítésnek, amelyet Isten kettős indítóokból rendelt el számára. Az egyik a féltékenység volt, a másik a megmentés terve. A másodikról Józsefnek csak gyanításai lehettek; az elsőt okosságával tökéletesen ismerte, s ez még annak az átlátására is elegendő volt, hogy az első csakugyan az első, és a másodikban csupán eszköz kínálkozik szenvedély és bölcsesség egyesítésére. Az “átlátni” szó megbotránkoztató lehet, tekintettel tárgyára. De vajon van-e vallásosabb tevékenység, mint Isten lelki életének tanulmányozása? Aki az életben boldogulni akar, kénytelen a legmagasabb politikát földi politikával egyensúlyozni. Ha József mindezen években hallgatott atyja előtt halottként, nem mint halott, ez megfontolt politika volt, értelmes bepillantás abba a lelki életbe, amely erre képessé tette; és elsőszülöttje nevével is ilyenformán állt a dolog. “Ha felejtenem kell - mondja ez a név -, tessék, felejtek!” De nem felejtett.

A bőség harmadik évében jött világra Efráim. Az anya, a leányzó eleinte látni sem akarta, és az anyósnak rossznál rosszabb volt a kedve. De József a legnagyobb nyugalommal olyan nevet adott a fiúnak, amely ezt jelenti: “Megnövesztett Isten engem az én száműzetésem földjén.” Ezt el is mondhatta magáról. Fullajtárok kíséretében, s miközben a menfeiek Adónnak magasztalták, kocsizott ide-oda könnyű szekerén a pompás kerti ház között, melynek Mai-Szahme állt az élén, és a város középpontjában levő hivatalos ház között, ahol háromszáz írnok dolgozott, és annyit gyűjtött a csűrökbe, hogy a bőséget már alig lehetett följegyezni. Nagy ember volt, s egy Nagy Király Egyetlenegy Barátja. IV. Amenhotep, aki ekkor már, a karnaki templom ádáz bosszúságára, letette Amun-nevét, és helyette az Eh-a-Atón nevet (“Atónnak tetsző”) vette föl, s különben is azt a gondolatot forgatta fejében, hogy Thébét egyáltalában odahagyja, a saját szakállára egészen Atónnak szentelt új várost alapít, és ott lakik majd - Fáraó tehát a tan árnyékadóját a lehető leggyakrabban kívánta látni, hogy megbeszélje vele a felsőt s az alsót, és amint Józsefnek, a főhivatalnoknak egy évben többször is föl kellett utaznia szárazföldi vagy vízi úton Novet-Amunba, hogy jelentést tegyen a Hórusznak a palotában, s ott ketten hosszú órákat töltöttek el bizalmas beszélgetésbe merülve, akként Fáraó is minden utazása közben az arany Onba, vagy amikor nekiindult, hogy megfelelő helyet keressen új városa, a szemhatár városa számára, megállt Menfében, és betért Józsefhez, ami Mai-Szahménak, a háznagynak nem kis vesződséget okozott, de nyugalmában azért sohasem rendítette meg.

A barátság a piramisépítők törékeny unokája és Jákób fia között, amelynek alapját egykor a krétai teremben vetették meg, ezekben az esztendőkben szívélyes fesztelenséggé erősödött, úgyhogy az ifjú Fáraó Józsefet “bácsikának” nevezte, miközben átkarolta, és megveregette a hátát. Az isten rajongott mindenért, ami sérti a formaságokat, és József volt az, aki vele született tartózkodással megőrizte viszonyukban az udvarias mértéktartás feszességét - gyakran megnevettette a királyt merevségével, amelyet bizalmasságuk közepette is megtartott. Atyai balszerencséjük, hogy az egyiknek csak leányai, a másiknak csak fiai jönnek a világra, sok megbeszélésre adott alkalmat. De pajzs-szüzének és haragvó anyjának elégedetlensége csak kevéssé rontotta József örömét Jákób unokáin, akik idegen világban növekedtek számára, és a trónörökös elmaradása is csak ritkán zavarta meg ez időben Fáraó vidámságát. Hiszen a feketeség anyai birodalmában minden oly pompásan folyt, hogy az atyai tanítójának tekintélye is hatalmasan megerősödött ezáltal, és ott ülhetett a virulás árnyékában, hirdetve az istent, akin lelke csüggött, és akit beszélgetés közben és magányosságban egyre jobban elképzelni legfőbb törekvése volt.

Mikor így, meghatározva s összevetve atyjának, Atónnak fenséges tulajdonságait vitatta meg Józseffel, azokra az Istenért való diplomáciai tárgyalásokra volnánk hajlandók emlékezni, amelyeket egykor Szálimban Ábrahám szokott folytatni Melki-cedekkel, Él eljón, a legfőbb és egyben egyetlen isten papjával, azaz az eredménnyel, hogy ez az Él ugyanaz vagy majdnem ugyanaz, mint Ábrahám Istene. De érdemes volt megfigyelni, hogy valahányszor a beszélgetés ilyen azonosság közelébe ért, mindig éppen akkor nyilvánult meg legszembetűnőbben József udvarias merevsége, amelyet érintkezésében a magas baráttal sohasem vetett le egészen.

ÖTÖDIK FEJEZET: TÁMÁR

A negyedik

Egy nő ült a történetekkel terhes Jákób lábánál, Mamré ligetében, mely Hebrónnál, a fővárosnál van, vagy közelében, Kánaán országában. Gyakran ültek ezen a helyen, akár a szőrházban, a bejárathoz közel, ugyanott, ahol az atya egykor kedvencével üldögélt, s ez kicsalta tőle a tarka ruhát, akár az utasítás fájánál vagy a szomszédos kút peremén, ahol először találkoztunk a ravasz fiúval a holdfényben, s láttuk az atyát, amint botjára dőlve aggodalmasan figyeli őt. Hogyan hogy most ez a nő ül vele, itt meg ott, arcát hozzáemelve és szavát lesve? Honnan került ide ez a fiatal és komoly nő, akit oly gyakran lehet az öreg lábánál látni, és miféle nő ez?

A neve Támár volt. - Körüljártatjuk szemünk a hallgatók arcán, és csak kevesükén, alig néhányukén vesszük észre a tudás fölfénylését. Nyilván azoknak nagy többsége, akik összegyűltek, hogy e történet pontosabb körülményeit megtudják, nem ismeri az alapeseményeket sem, vagy nem emlékszik rájuk. Kárhoztatnunk kellene ezt, ha másfelől az általános tudatlanság nem segítené és nem szolgálná az elbeszélő érdekét, megnövelve teendőjének fontosságát. Hát csakugyan nem tudjátok már, tudomásotok szerint nem is tudtátok, ki volt Támár? Egy kánaáni nő, az ország gyermeke előbb és semmi több; de aztán Jákób unokájának felesége, Jehudának, negyedik fiának menye, az áldottfejűnek unokamenye úgyszólván; mindenekelőtt azonban tisztelője és tanítványa a világ és Isten megismerésében, aki ajakán csüggött, és ünnepélyes arcára olyan áhítattal nézett föl, hogy az elárvult aggastyán szíve is kitárult feléje, és kicsit bele is szeretett.

Mert Támár menye, önmagára súlyosodó módon, sajátos vegyülete volt szigorúságnak és szellemi törekvésnek (aminek erősebb nevet is kell majd adnunk) s astartei vonzóerő testi-lelki titkának - és tudjuk, mily magas korig megmaradhat a fogékonyság ez iránt egy lágyan és méltóságosan tulajdon érzéseire figyelő kedélyben.

Jákób személyes méltósága József halála óta, azaz e szívszaggató és főként egészen elfogadhatatlannak látszó élmény által csak még nagyobbra nőtt. Amint a megszokás fészket vert, perlekedése Istennel elült, s ennek az Istennek borzalmas rendelése befogadásra lelt kezdetben görcsösen elzárkózó lelkében, ez is életének gazdagodása, történetterhének újabb mozzanata lett, amely tűnődését - ha tűnődésbe merült - még kifejezőbbé, még festőileg tökéletesebb tűnődéssé tette, mint amilyen mindig volt, úgyhogy az emberek szent és félénk borzongással súgták egymásnak: “Nézzétek, Izráel történetein tűnődik!” A kifejezés benyomást kelt, ez már így van. A kettő mindig összetartozott, s amannak kissé mindig célja is volt emez, amin nem kell nevetni, ha nem üres komédiáról van szó, hanem valódi történetteherről, és a kifejezés mögött átélt élet áll. Legföljebb tiszteletteljes mosoly van ilyenkor helyén.

Támár, az ország gyermeke még ezt a mosolyt sem ismerte. Mélységesen hatott rá Jákób nagyszerűsége, amint körébe lépett, ahová először nem Júda, Lea negyedik fia, s Júda fiai juttatták, akik közül egymás után kettő vette feleségül. Ismeretes ez, s éppúgy az ijesztő és rejtélyes kísérőkörülmények, Júda két fiának romlása is. De nem ismeretes, mert a krónika hallgat róla, Támár viszonya Jákóbhoz, noha ez nélkülözhetetlen feltétel történetünk különös epizódjához és mellékcselekményéhez, amelyet itt beiktatunk, s itt meg kell emlékeznünk arról a tényről, hogy ez a történet, amelyet joggal nevezhetnének kísértőnek, mert olyan sok részlet nyomonkísérése kísért, Józsefnek és testvéreinek története, maga is csak bájos beiktatás egy hasonlíthatatlanul hatalmasabb méretű eposzba.

Vajon Támárnak, az ország gyermekének, egyszerű Baál-hitű szántóvetők leányának, aki egy epizód epizódjában élt, volt-e fogalma erről? Felelhetünk: mindenesetre volt. Egyidejűleg botrányos és nagyszerű, mély komolysággal tele viselkedése erre a bizonyság. Nemhiába vesszük ajkunkra ismételten és bizonyos makacssággal a “beiktatás” szót. Ez az óra jelszava. Támár szava és jelszava volt. Önmagát akarta beiktatni, de csodálatos eltökéltséggel meg is tette, a nagy történetbe, a legterjedelmesebb cselekménybe, amelyről Jákób révén tudott, és amelyből kiiktatni semmi áron sem engedte volna magát. Nem jutott-e a “kísértés” szó is eszünkbe? Megvan az oka, miért. Jelszó ez is. Mert kísértés útján iktatódott be Támár a nagy történetbe, amelyben a miénk is csak beiktatás; a csábítót játszotta, és paráználkodott az úton, csak hogy ki ne iktatódjék, és kímélet nélkül lealázkodott, hogy fölemelkedhessék... Hogyan történt ez?

Mikor, miféle véletlen útján, mikor léphetett be Támár először Jákóbhoz, Isten barátjához, s lépett vele jámbor kapcsolatba - senki sem tudja pontosan; lehet, hogy még József halála előtt történt, s már nem Jákób közreműködése nélkül vették föl a törzsbe, és adták feleségül Júda elsőszülöttjének, az ifjú Hérnek. A viszony közte s az öreg között azonban mindenesetre csak akkor lett bensőséges s vált mindennapos érintkezéssé, amikor a borzalmas csapás és Jákób lassú és vonakodó gyógyulása után az agg megrabolt szíve titkon már új érzést keresett. Akkor vette csak észre Támárt, és vonta magához csodálata jutalmául.

Fiai, a tizenegyek akkor már csaknem mind házasok voltak, az idősebbek rég, a fiatalabbak nemrég, és gyermekeik születtek asszonyaiktól. Maga Benjámin-Benni, a halálfiúcska is csakhamar sorra került: alighogy megszűnt tacskó lenni, hanem ifjú lett és férfias, mintegy hét esztendővel édestestvérének elvesztése után Jákób megházasította, és előbb Maháliát, bizonyos Arám leányát adta hozzá; Arám állítólag “Táré unokája” volt, valamilyen módon tehát Ábrahámnak vagy egyik testvérének ivadéka; s aztán még Arbátot, egy férfiúnak leányát, akit Simrónnak hívtak, és akit egyenesen “Ábrám fiának” jelöltek meg, amin azt érthették, hogy az ő magvából való valamelyik ágyasától. Jákób menyeinek családfáján akadnak szépítések és kitalálások, amelyekhez a szellemi törzs vérbeli egysége kedvéért többé-kevésbé ragaszkodtak, noha gyenge lábon állottak, és különben is csak némelyik esetben próbálkoztak velük. Lévi és Isszakár feleségét “Héber” unokáinak tartották - talán azok is voltak, de azért éppúgy lehettek Assúr vagy Elám leszármazottai. Gád és a gyorslábú Naftáli atyjuk példájára a mezopotámiai Háránból hoztak asszonyt, de hogy azok csakugyan Náhornak, Ábrahám bácsikájának ükunokái, azt nem maguk állították, csak mások mondták róluk. A torkos Áser Izmáel törzsének egy barna leányát vette feleségül - ez kétségtelen rokonság volt, ha kifogásolható is. Zebulón, akitől föníciai házasságot lehetett volna várni, valójában midjánit kötött - tehát csak annyiban hibátlant, hogy Midján Ketúrának, Ábrahám második feleségének fia volt. De a nagy Rúben nem házasodott-e már kánaáni nővel? Így tett Júda is, amint tudjuk, és így Simeón is, mert Bunáját Sekemből rabolta. Ami Dánt, Bilha fiát illeti, akit kígyónak vagy viperának neveztek, asszonya tudvalevően moábita volt, tehát ama Moáb leszármazottja, akit Lót legidősebb lánya saját atyjának szült, önmaga fivéréül. Különös mód megnyugtató ez se volt éppen, s a vérközösség se nyert vele, mert Lót nem volt Ábrám “testvére”, csak egy megtért. Persze ő is Ádámtól származott, sőt mindenesetre Sémtől, mert a Kétfolyam-országból jött. A vérközösséget mindig ki lehet mutatni, ha a kereteket megfelelően tágítjuk.

A fiak tehát “asszonyaikat az atyai házba hozták”, amint értesülünk; azaz a törzs tábora Mamré ligetében, közel Kirját-arbához és közel a családi sírbolthoz, Jákób szőrháza körül megnövekedett, amint sokasodtak a napok, és az ígéret szerint utódok nyüzsögtek Jákób térde körül, ha a tisztes agg megengedte, s néha megengedte jóságában és becézgette unokáit. Különösen Benjámin gyermekeit becézte; mert Turturra, a zömök legényke, aki megőrizte bizakodó szürke szemét és vastag-érces hajsisakját, gyors egymásutánban öt fiú atyja lett, akiket arámeus asszonya szült neki, s közben még néhány kicsikéé, akikkel Simrón leánya ajándékozta meg, s Jákóbhoz legközelebb álltak Ráhel unokái. De szép számuk és Benni atyai méltósága ellenére még mindig úgy bánt legkisebbjével mint gyermekkel, pórázon tartotta mint kiskorút, és mozgási szabadságot is alig adott neki, hogy szerencsétlenség ne érhesse. Alig engedte meg, hogy a városba, Hebrónba menjen, alig, hogy a mezőre, nem is szólva arról, hogy útra keljen az országban Ráhel záloga, aki megmaradt számára, és akit ugyan korántsem szeretett annyira, mint Józsefet, úgyhogy tulajdonképpen semmi oka sem volt féltenie őt a mennyei féltékenységtől, de aki mégis, mióta a szépséges a disznó agyarára került, gondjának s bizalmatlanságának egyetlen kincse lett, amiért is nem eresztette el szeme elől, s egy órát sem töltött anélkül, hogy tudná, hol van s mit csinál Benjámin. Ez bánatos-engedelmesen belenyugodott a férji tekintélyét kevéssé növelő kínos főfelügyeletbe, és Jákób bogaras akarata szerint naponta többször jelentkezett atyjánál; mert ha nem tette, az agg hosszú botjával, csípőjéből bicegve maga jött el hozzá, hogy lássa - s mindezt annak ellenére, hogy amint Benjámin jól tudta, s amint az aggastyán változékony viselkedéséből vele szemben szintén kitűnt, Jákób érzelmei tulajdonképpen nagyon megoszlottak irányában, s tulajdonféltésből és haragtartásból furcsán keveredtek, mert alapjában az atya még mindig az anyagyilkost s azt az eszközt látta benne, akit Isten arra használt, hogy Ráhelt elvegye tőle.

Egy roppant előnye persze volt Benoninak valamennyi élő fivérével szemben, azonkívül hogy ő volt a legkisebb; és ez az előny Jákób álmatagon-társító érzülete számára egy okkal több lehetett, hogy állandóan otthon tartsa; otthon volt, amikor József elveszett a világban, és amint Jákóbot ismerjük, ez az összevetése otthonlevésnek és ártatlanságnak, egészen-bizonyos-nem-részességnek az odakinn megesett gonosztettben, jelképessé rögződött fejében, úgyhogy Benjáminnak állandóan otthon kellett lennie, ártatlansága jeléül és tartós bizonyságául, és azért, mert csupán ő, a legkisebb nem esett az örökkön tartó, a titkon örökkön rágó gyanú alá, amelyet Jákób táplált, és amiről a többiek tudták, hogy táplálja, jogosan, bárha tévesen is. Az a gyanú volt ez, hogy a vadkan, amely széttépte Józsefet, tízfejű volt: és Benjáminnak “otthon” kellett lennie annak jeléül, hogy az állatnak egészen bizonyosan nem volt tizenegy feje.

Talán tíz sem, csak Isten tudja s Ő el nem árulja, s hovatovább, amint sokasodtak a napok és az évek, a kérdés veszített fontosságából. Mindenekelőtt azért, mert Jákób, mióta nem perelt többé Istennel, lassacskán arra a felfogásra tért át, hogy nem Isten szabta ki rá erőszakkal az Izsák-áldozatot, hanem ő maga önként hozta meg. Amíg az első fájdalom égette, ez a gondolat teljesen távol állt tőle; csak borzalmasan megbántottnak érezte magát. De amint elült a fájdalom, eljött a megszokás, s a halál kimutatta előnyeit is - tudniillik hogy József örök tizenhét évesként volt elrejtve ölében és védelmében -, ha a lágy, fellengzős lélek komolyan kezdte azt képzelni, hogy képes volt Ábrahám áldozatára. Isten és a maga dicsőségére született meg ez a képzelődés. Nem szörnyetegként rabolta meg Isten, alattomosan lopva el kedvencét, hanem csak elfogadta, amit tudatosan és hősiesen kínáltak neki, a legkedvesebbet. Hiszitek vagy nem, ezzel ámította magát Jákób, és azt állította büszkesége kedvéért, hogy abban az órában, amikor útra bocsátotta Józsefet Sekembe, végrehajtotta az Izsák-áldozatot, és önként, Isten iránti szeretetből odaadta azt, akit legjobban szeretett. Nem mindig hitte ezt, néha töredelmesen és újból eleredő könnyekkel bevallotta magának, hogy soha-soha nem lett volna képes Isten kedvéért letépni szívéről a drágát. De a vágy, hogy ezt higgye, győzött néha; és nem volt-e többé-kevésbé közömbös, ki szaggatta szét Józsefet?

A gyanú az persze ott maradt, ott rágott, de már csak csöndesen és nem minden órán; néha elszunnyadt a későbbi években, és nem fészkelődött. A testvérek nyomorultabbnak képzelték az életet gyanú alatt, félig hamis gyanú alatt, mint amilyen végül is lett. Az atya jóban volt velük, nem lehet mást mondani. Beszélt velük, és megtörte velük a kenyeret; részt vett ügyeikben s házuk tája örömeiben és bajaiban, rájuk nézett, és csak néha, csak időnként tűnt föl egyszer-egyszer a csillogás, a hamisság gyanújának borúja aggastyánpillantásában, amely előtt, beszédükben elakadva, lesütötték szemüket. De mit jelentett ez? Az ember akkor is lesüti szemét, ha csak annyit tud, hogy a másik gyanút táplál. Ez még nem jelent bűntudatot; szemérmes ártatlanság és részvét a gyanakvás betege iránt is kifejeződhet benne. Így az ember előbb-utóbb belefárad a gyanakvásba.

Végül pedig egészen elhagyja, különösen ha, nem is beszélve a már megtörténtről, igazolódása sem változtathat semmit a jövőn, az ígéreten, mindazon, ami van, s aminek lenni kell. Lehet, hogy a fivérek a tízfejű Káin, lehet, hogy testvérgyilkosok - de mégis azok, akik Jákób fiai, adottság, amivel számolni kell, ők Izráel. Jákób ugyanis elhatározta és megszokta, hogy a nevet, amelyet a Jabbók partján vívott ki, és amely miatt sántított, nemcsak a saját személyére vonatkoztatja, hanem tágabb és nagyobb jelentést ad neki. Miért ne? Miután az ő neve, amelyet hajnalig tartó nehéz tusakodással vívott ki, rendelkezhet vele. Izráel - ne csak őt személyében nevezzék ezután így, hanem mindenkit, aki hozzá, az áldotthoz tartozik, a másodiktól a valahaiglan-tartó-legkésőbbi ízig, minden elágazásával és oldalrokonságával együtt, a családot, a törzset, a népet, amelynek száma annyi lesz, mint égen a csillag s mint a tenger fövenye. A gyermekek - akik néha engedélyt kaptak, hogy Jákób térde körül játsszanak -, ők voltak Izráel, összefoglalóan így nevezte őket, ami egyben könnyebbséget is jelentett számára, mert nem tudta megjegyezni mindnyájuk nevét: különösen az izmáelita és a félreérthetetlenül kánaánita asszonyok gyermekeinek nevét jegyezte meg nehezen. De ezek az asszonyok is “Jiszráél” voltak, beleértve a moábitát és a sekemi rabnőt; és “Jiszráél” voltak elsősorban és mindenekelőtt a férjek, a tizenegyek, akiket a korán megalapozott és mindig fönnálló testvérviszály, valamint a hősi áldozat ereje megfosztott az állatkörszám szépségétől - de még mindig szép számban voltak együtt Jákób fiai, törzsatyái a számtalan utódnak, akiknek majd nevüket adják törzsenként -, hatalmas férfiak az Úr előtt, akármiféle is mindegyikük, s akármit jelent is szemük lesütése a gyanú előtt. Nem volt mindegy, mikor mindenképp “Jiszráél” maradtak? Mert Jákób tudta, mielőtt írva lőn - és csak azért lőn írva, mert ő tudta -, hogy Jiszráél, ha vétkezett is, mindig Izráel marad.

Izráelben azonban, a tizenegy fejű oroszlán népében volt egy áldásöröklő fő a többiek előtt, amilyen Jákób volt Ézsau előtt - József halott volt. Egyikükön nyugodott az ígéret, vagy kellett nyugodnia, ha Jákób az áldást elajándékozza: hogy tőle jöjjön az üdvösség, amelynek számára az atya régóta keresett nevet, s egy ideiglenest talált is, de senki sem ismerte az ifjú nőn kívül, aki Jákób lábánál ült. Vajon ki volt a kiválasztott a testvérek közül, akitől az üdvösségnek jönnie kell? Ki lesz az áldott, akinek kiválasztásánál már nem lehetett döntő a szeretet, mert a szeretet halott volt? Nem Rúben, a legidősebb, aki olyan volt, mint a kiforrva zúduló víz, és vízilóvá lett. Nem Simeón és Lévi, akik személy szerint csak olajjal kent fickók voltak, s akiknek rovásán ugyancsak feledhetetlen tett volt. Mert ők viselkedtek Sekemben mint vad pogányok, és dúltak, mint az ördögök Hámor városában. Ez a három átkozott volt, amennyire Izráel egyáltalában átkozott lehet; nem jöhettek számba. Így hát a negyediknek kellett lennie, aki utánuk következett - Júda, ő volt az.

Astarót

Tudta-e, hogy ő volt az? Kiszámíthatta az ujjain, és meg is tette betű szerint nemegyszer, de mindannyiszor meg is rémült kiválasztottságától, s fájdalmas kétely fogta el, hogy méltó-e rá, sőt attól félt, hogy az áldás tönkremegy benne. Ismerjük Jehudát; az időben, mikor még József atyja szívén pihent, láttuk szarvasszemű, szenvedő oroszlánfejét a testvérfejek között, s figyeltünk rá József szerencsétlenségénél is. Mindent tekintetbe véve, nem állt rosszul ebben az ügyben: nem olyan jól természetesen, mint Benjámin, aki “otthon” volt, de csaknem olyan jól, mint Rúben, aki sohasem akarta a fiú halálát, hanem a verembe juttatta, hogy kilopja belőle. De hogy kihúzzák a veremből s visszaadják életét, Júda kívánsága és javaslata is volt; mert ő volt az, aki testvérük eladását javasolta, minthogy manapság már nem lehet a dal Lámekhjához hasonlóan cselekedni. Az indokolás mellékes és ürügy jellegű volt, mint a legtöbb indokolás. Jehuda nagyon jól érezte, hogy a fiút elpusztulásra ítélni a veremben egy hajszálnyival sem jobb, mint vérét ontani, és meg akarta menteni. Nem az ő hibája volt, hogy javaslata elkésett, mert az izmáeliták már megtették a magukét, és megszabadították Józsefet - ő elmondhatta magáról, hogy aránylag dicséretesen áll ebben az átkozott ügyben, hiszen segíteni akart a fiúnak, hogy megmeneküljön.

Mégis, a bűntett jobban gyötörte, mint azokat, akik semmit sem hozhattak föl igazolásukra - hogyan is ne? Bűnt érzéketleneknek kell elkövetni; ők föl sem veszik, élik életüket, mint azelőtt, semmi sem bántja őket. A gonosz az érzéketlenek dolga. Akiben csak nyomát lehet is találni finomságnak, az tartsa távol magát tőle, hacsak lehet, mert neki meg kell szenvednie miatta, és hiába, hogy ilyesmiben lelkiismeretesnek mutatkozik: éppen lelkiismerete miatt bűnhődik meg.

Júdát szörnyen bántotta a József és az atya ellen elkövetett tett. Szenvedett miatta, mert képes volt a szenvedésre, mint szarvasszeme és bizonyos vonás a finom orrcimpák és teli száj körül nyomban sejtették, s a tett sok átkot és büntető kínt hozott rá - vagy inkább: ami átkot és kínt szenvedett, azt a tettnek tulajdonította, s megtorlásnak tekintette az elkövetettért, az együtt elkövetettért, ami ismét a lelkiismeret különös gőgjére vall. Mert látta, hogy a többiek, Dán vagy Gádiél vagy Zebulón, a vad ikerpárról nem is beszélve, büntetlenek maradtak, a bűnt föl se vették, és semmi megbánnivalójuk nem volt, ami arra a gondolatra indíthatta volna, hogy az ő gyötrelmei, magával s a fiaival, talán egészen idegenek az elkövetettől vagy együtt elkövetettől, és függetlenül attól, önmagából fakadnak. De nem, ő azt akarta, hogy büntetést szenvedjen, csak ő, és megvetéssel nézett azokra, akik vastagbőrűségük folytán egyáltalán nem gyötrődtek. És éppen ez a lelkiismeret sajátságos gőgje.

A gyötrelmek pedig, amelyeket kiállott, mind Astarót jegyét viselték, és nem volt szabad csodálkoznia, hogy a világnak ebből a szögletéből eredtek, mert az úrnő régóta gyötörte már, azaz: Júda alávetettje volt anélkül, hogy szerette volna. Júda hitt atyái Istenében, Él eljónban, a Legmagasabban, Saddájban, Jákób Hatalmasában, a Sziklában és Pásztorban, Jahvéban, kinek orrából, ha megharagudott, gőz szállt, és pusztító tűz szájából, hogy csak úgy villámlott. Ételáldozatot mutatott be neki, és tinót és szopós bárányt, valahányszor ajánlatosnak látszott. De ezenkívül hitt a népek elóhimaiban is - ami ellen nemigen lehetett szólni, ha nem szolgálta őket. Ha megfigyeljük, mily későn és az alapítástól mily messze időben is intik még Jákób népét átkozódó tanítói, hogy tartsák maguktól távol az idegen isteneket, a Baálokat és Astarótot, s ne vegyenek részt a moábiták áldozati lakomáin, sokadíziglen érezhetjük a megszilárdulás súlyos hiányát és a hajlamot a visszaesésre és bűnbeesésre, és nem csodálkozhatunk, hogy oly korai, a forráshoz oly közeli alak, mint Jehuda ben Jekev Astarótban hitt, aki rendkívül népszerű és különböző nevek alatt mindenütt tisztelt istennő volt. Ő volt úrnője, és Júda hordta igáját, ez volt a gyötrelmes - szellemére és elhivatottságára gyötrelmes - valóság; és hogyan is ne hitt volna benne? Nem áldozott neki, a szó szorosabb értelmében, azaz: tinót és szopós bárányt nem égetett neki. De gyötrelmesebb, szenvedelmesebb áldozatokra szorította az istennő iszonyú dárdája, amelyeket nem szívesen, nem vidám szívvel hozott, hanem az úrnő kényszerítésére; szelleme ellentétben állt kedvével, és valahányszor kibontakozott egy templomi kéjnő karjaiból, szégyenében elrejtette fejét, és a legfájdalmasabb kétely fogta el alkalmasságában a kiválasztásra.

Amióta tehát Józsefet együtt eltették láb alól, Júda Astarte gyötrelmeit büntetésnek kezdte tekinteni gonosztettéért; mert egyre növekedtek, körülvették kívülről és csípték belülről, és nem lehet mást mondani, mint hogy a pokolban vezekelt azóta - olyan pokolban, ami csakugyan van, a nemiség poklában.

Azt gondolhatná valaki: ez még nem a legrosszabb. De aki így gondolkozik, az nem ismeri a szomjúságot a tisztaság után, ami nélkül persze pokol nincs, sem ilyen, sem másféle. A pokol a tiszták számára van; ez az erkölcsi világ törvénye. Mert a bűnösök számára van, és az ember csak tulajdon tisztasága ellen bűnözhet. Aki barom, az nem tud vétkezni, és nincs tudomása semmiféle pokolról. Így van ez már, s a pokolban bizonyosan csak jobbfajta emberek laknak, ami nem igazságos ugyan, de hát mi a mi igazságosságunk!

Júda és fiai házasságának és romlásának története rendkívül különös és ijesztő és alapjában homályos, s ezért nem csak gyengédségből beszélünk róla mindig csak félszavakkal. Tudjuk, hogy Lea negyedik szülöttje korán megházasodott - a lépés a tisztaság szeretetéből történt, hogy kösse és korlátozza magát, és békét találjon, de hiába; gazda nélkül csinálta a számítást s a gazda dárdája nélkül. Feleségének, akinek a neve nem maradt ránk - talán nem is igen nevezték nevén, egyszerűen Súah lánya volt, azé a kánaáni férfiúé, akivel Júda barátja és főpásztora, az Aduhám faluból való Kirá útján ismerkedett meg -, ennek az asszonynak sok sírnivalója, sok megbocsátanivalója volt, és csak az könnyített valamit rajta, hogy mégis háromszor ízlelte meg az anyai boldogságot - rövid boldogságot, mert a fiúk, akikkel Júdát megajándékozta, csak kezdetben voltak kedvesek, aztán gonoszak lettek, még legkevésbé a legkisebb, Séla, aki jóval az előbbiek után született; ez csak beteges volt, de az idősebbek, Hér és Onán egyúttal gonoszak is, gonosz módon betegesek és betegesen gonoszok, amellett csinosak s nem kevésbé szemtelenek, egyszóval Isten csapása Izráelben.

Az efféle fiúk, mint ez a kettő, akik betegesek és vásottak, de amellett takarosak, korellenes jelenségek a maguk helyén, s a természet előresietésének következményei, amely egy percre megfeledkezett magáról, és elfelejtette, hol tart. Hér és Onán a kivénhedt és késői korba valók, gúnyos unokák aggastyánvilágába, mondjuk: az utálatos Egyiptomba. Ily közel egy távolba mutató lét eredőhelyéhez helyet tévesztettek; időt tévesztettek, és ki kellett irtani őket. Ezt atyjuk, Júda megérthette volna, s nem lett volna szabad mást okolnia, mint önmagát, aki végül is nemzette őket. De ő gonoszságuk bűnét Súah leányára, anyjukra hárította, és csak annyiban magára, hogy véleménye szerint bolondságot követett el, amikor egy született Baál-imádót vett feleségül. Kiirtásukat pedig arra az asszonyra hárította, kinek, egyiket a másik után, házastársul adta őket, és akit azzal vádolt, hogy Istár-kép, aki elpusztítja szerelmeseit, hogy belehaljanak szerelmükbe. Igazságtalan volt: felesége iránt, aki mindezeken való bánatában hamarosan elhalt; és bizonyára nagymértékben igazságtalan Támár iránt is.

Támár megismeri a világot

Támár, ő volt az. Ő ült Jákób lábánál, régóta már, mert az agg kifejezése mély benyomást tett rá, és Izráel tanítására figyelt. Sohasem támaszkodott, egyenesen ült egy zsámolyon, a kút egy lépcsőfokán, az utasítás fájának egy vastag gyökerén, homorú háttal, kinyújtott nyakkal, az erőfeszítés két ráncával bársony szemöldöke között. Egy Hebrón környékéhez tartozó helységből származott, melynek lakosai a napsütötte hegylejtőn szőlőművelésből és némi állattenyésztésből éltek. Ott állt szülőinek háza, akik kisparasztok voltak, és a leányt lepénnyel és friss sajttal meg lencsével és kásával küldték Jákóbhoz, amit ez rézért vásárolt meg. Így került hozzá a lány, s talált utat hozzá első ízben, közönséges okból, valójában azonban magasabb kényszertől vezetve.

Szép volt a maga módján, azaz nem csinos és szép, hanem szigorú és tiltakozó módon szép, tehát mintha tulajdon szépségére haragudna és joggal, mert volt benne valami boszorkányos, ami a férfinemet nem hagyta nyugton, és éppen az efféle nyugtalanság ellen vont szemöldökei közé barázdákat. Nagy és eléggé sovány volt, de soványsága inkább keltett nyugtalanságot, mint a mégolyan telt húsú idomok is, úgyhogy a nyugtalanság lényegében nem a húsé volt, hanem démoninak lehetett volna nevezni. Csodálatosan szép és beszédes barna szeme volt, csaknem kerek orrlyukai és büszke szája.

Csoda-e, ha Jákób vonzódott hozzá, és magához vette csodálata jutalmául? Érzésszerető aggastyán volt, aki csak arra várt, hogy még egyszer érezhessen; és ahhoz, hogy bennünk, öregekben még egyszer fölébredjen az érzés, vagy olyasvalami, ami szelíden s burkoltan ifjúságunk érzésére emlékeztet, valami különösnek kell jönnie, ami csodálatával is erősít, ami egyszerre astartéi és szellemileg bölcsességünkre szomjas.

Támár kereső volt. A redők szemöldökei között nem csupán a haragot jelentették szépsége miatt, hanem a megfeszített törekvést is az igazságra és üdvösségre. Hol mindenütt meg nem találjuk az Istenért való gondot? Királyi trónusokon és a legszegényesebb hegyi tanyán. Támár is ezt a gondot hordozta, és a nyugtalanság, amelyet keltett, éppen ama magasabb nyugtalanság miatt zavarta s haragította, amelyet hordott. Azt lehetett volna hinni, hogy e falusi gyermek vallásos igényei ki vannak elégítve. De az erdő és mező természettisztelete, amelyre tanították, még mielőtt Jákóbot hallgatta, nem elégítette ki sóvárgását. Nem érte be a Baálokkal és termékenységistenekkel, mert lelke rájött, hogy más, felsőbb is van a világban, és megfeszülten kutatott utána. Vannak ilyen lelkek: csak az kell, hogy új és változtató legyen a világban, s magányos érzékenységüket máris megérinti és megragadja, s útra kell kelniök érte. Nyugtalanságuk nem elsőrendű, mint az urbeli vándoré, amely az ürességbe űzte őt, ahol semmi sem volt, úgyhogy az újat önmagából kellett megteremtenie. Nem ilyenek ezek a lelkek. De ha megvan az új és a világban van, fogékonyságukat nagy messzeségből is nyugtalanítja, úgyhogy kénytelenek utánazarándokolni.

Támárnak nem kellett messzire zarándokolni. A néhány áru, amelyet Jákób sátrába vitt, hogy rézértékeket kapjon érte, nyilván csak a szellem fogása és nyugtalanságának ürügye volt. Odatalált hozzá, és most mind gyakrabban ült az ünnepélyes, történetekben gazdag agg lábánál, nagyon egyenesen, kíváncsi szemét tágra nyitva, annyira megbűvölve és mozdulatlanul a figyeléstől, hogy az ezüst fülönfüggők beesett arca mellett himbálózás nélkül csüggtek alá, s az aggastyán elmesélte neki a világot, azaz történeteit; merész oktató-hevülettel mint a világ történetét adta elő őket: egy nemzetségfa elágazó eseményeit, egy Istenből nőtt és Istentől ápolt család történetét.

Megtanította a kezdetre, a tóhuvabóhura és széttisztulására Isten igéje által; a hat nap műveire, és mint telt meg az ige parancsára a tenger halakkal, aztán a tér az ég erőssége alatt, amelyen a világosító állatok álltak, repdeső szárnyasokkal és a zöldellő föld barmokkal, csúszómászókkal és mindenféle állatokkal. Előadta Isten erős és vidám többes számú fölszólítását önmagához, vállalkozó kedvű szándékát: “Teremtsünk embert!” - és a nőnek úgy tűnt föl, mintha az agg maga lett volna az, aki azt mondta, és mindenesetre mintha Isten, akiről mindig és egyenesen, egyszerűen csak mint “Isten”-ről hallott szólni, mint sehol másutt a világon, mintha Ő egészen olyan lett volna közben, mint Jákób, amivel jól megfért a folytatás: “a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. S hallott Támár a napkeleti kertről, az élet és a tudás fájáról, a megkísértetésről és Isten első féltékenységi rohamáról: mennyire megijedt, hogy az ember, aki már tudja, mi a jó és a gonosz, még az élet fájáról is talál enni, és tökéletesen olyan lesz, mint a magunkfajta. Ezért a magunkfajta sietve kiűzte az embert a kertből, és kerubot állított elébe villogó pallossal. Az embernek pedig adá a fáradságot és halált, hogy hasonlatos legyen hozzánk, de nem túlságosan hasonlatos, hanem csak valamivel hasonlatosabb, mint a halak, szárnyasok és barmok, s mégis azzal a titkosan kitűzött feladattal, hogy féltékenységünk ellenére lehetőleg egyre hasonlatosabb legyen hozzánk.

Így hallotta Támár. Nagyon következetes nem volt, amit hallott, inkább titokzatos és nagyszerű, mint Jákób maga, aki hirdette. Hallott az ellenséges testvérekről és a gyilkosságról a mezőn. Káin fiairól és nemzetségeikről, amint három módon oszoltak el a földön: olyanokra, akik kunyhókban laknak és állatot tenyésztenek, olyanokra, akik érceket kovácsolnak és magukra rakják, és végül olyanokra, akik csak hegedülnek és sípolnak. Ez volt egyelőre a beosztás. De Séthtől is, aki Ábel pótlására született, számos nemzedék eredt egészen Nóéig, a nagyeszűig: ennek adta Isten a feladatot, megcsalva magát és irtó haragját, hogy a teremtést megmentse, s így átvészelte a vízözönt fiaival, Sémmel, Hámmal és Jáfettel, akik után a világ ismét osztódott, mert mind a háromtól számtalan nemzedék eredt; s Jákób ismerte valamennyit - a népek és földi lakóhelyük neve csak úgy ömlött hirdető ajakáról Támár fülébe; tágas áttekintést adott a nyüzsgő fajzatról és országaikról - és egyszerre az egész összezsugorodott kizárólagos-családira. Mert Sém nemzette harmadíziglen Hébert, ez pedig ötödíziglen Tárét, és így jutottak Ábrámhoz, a három közül egyikhez, de őhozzá!

Mert neki oltott Isten nyugtalanságot szívébe maga miatt, hogy fáradhatatlanul munkálkodjék Istenen, gondolja el és adjon nevet neki, a maga jótevőjévé alkotta őt, és a teremtménynek, aki szellemében megalkotta a Teremtőt, mértéktelen ígéretekkel viszonozta jótéteményét. Szövetséget kötött vele kölcsönös támogatásra, hogy megáldja az áldottat, és megátkozza az átkozottat. Távoli jövendők titkát tárta föl előtte, amikor népek nyüzsögnek, s az ő neve valamennyiük számára áldás lesz. És mérhetetlen atyaságot ígért neki, holott Ábrám terméketlen volt Sárában nyolcvanhatodik évéig.

Akkor vevé az egyiptombeli szolgálólányt, és nemzett vele fiat, és nevezé Izmáelnak. De nem az üdvösség útján járt ez a nemzés, hanem rossz úton, a sivatagé volt, és az ősatya nem hitt Isten szavában, hogy még egy fia lesz az igazitól, kinek neve Izsák lesz, hanem nevettében Isten szavára arcra borult, mivel már százesztendős volt, és Sárában már megszűnt az asszonyi természet. De Isten mégis nevetést szerzett neki, hogy megjelent Jichák, az el nem fogadott áldozat, kiről mondatik felülről, hogy tizenkét fejedelmet fog nemzeni, ami nem volt egészen helyes. Isten elszólta magát néha, és nem pontosan úgy gondolta, ahogyan mondta. Nem Izsák nemzette a tizenkettőt, hanem csak közvetve ő. Tulajdonképpen csak maga az ünnepélyesen hirdető, kinek ajakán az ország gyermeke csüggött, tette meg ezt, Jákób, a Vörös testvére: négy asszonnyal nemzette őket, az ördögnek, Lábánnak szolgálatában, Sineárban.

Azután Támár megint ellenséges testvérekről hallott, a vörös vadászról és a jámbor pásztorról; hallott a helyrehozó áldáscsalásról és a tolvaj meneküléséről, amikor is Elifázt, a lábbaltapodott fiát s vele való útközben esett találkozást illetően, a méltóság megmentése kedvéért, csak kíméletes előadásra került sor. Itt és még egyebütt Jákób elbeszélése kíméletes és enyhítő lett, tudniillik még Ráhel kedvességéről és Ráhel iránti szerelméről szólván. Elifáz esetében önmagát kímélte, és megalázkodását a gyermek előtt szépítés céljából nem éppen a legerősebb színekkel festette ki. A szeretve szeretett említésekor azonban Támárt kímélte; mert kissé szerelmes volt bele, és úgy érezte, egy nő előtt nem szabad túlságosan nyíltan magasztalni a másiknak a kedvességét.

Ellenben a nagy lajtorja-álomról, amelyet az áldástolvaj Lúzban álmodott, a tanítvány teljes pompájában és nagyságában értesült, jóllehet ily fenséges fölemelés nem volt egészen érthető a megelőző mély megaláztatás nélkül. Hallotta, amint az örökös hirdetett róla, és közben szemtől szembe látta őt, aki Ábrahám áldásának hordozója és a hatalom birtokosa volt, hogy továbbajándékozza egynek, aki úr lesz testvérei fölött, és lábához kell hogy boruljanak anyjának gyermekei. És ismét hallotta a szót: “Megáldatnak benned és a te magodban a földnek minden nemzetségei.” És nem mozdult.

Mi mindent hallott ezekben az órákban, kifejező előadásban - mind a történeteket! A szolgálat tizennégy évét a sár és arany országában, a ráadásévekkel együtt, hogy huszonöt lett belőlük, és hála a nemigazinak, az igazinak és szolgálóiknak, összegyűlt a tizenegy fiú, a drágát is beleértve. Hallott a menekülésről, Lábán üldözéséről és kutatásáról. A hajnalhasadtáig tartó tusakodásról az ökörszeművel, amitől Jákób élete fogytáig sántított, mint egy kovács. A sekemi borzalmakról, amikor a vad ikrek megfojtották a férfiút, és megrontották a barmot, és bizonyos mértékben átkozottak lettek. Ráhel haláláról, szállásuktól egy dűlőföldre csak, mikor a halálfiúcskát szülte. Rúben felelőtlen nekizúdulásáról, és miként lett ő is átkozott, amennyire Izráel egyáltalában átkozott lehet. És aztán József történetéről, milyen túlságosan szerette őt az atya, de aztán hősiesen útnak eresztette, és erős lélekkel tudatosan áldozatul adta a legdrágábbat.

Ez az “egykor” friss volt még, és Jákób hangja megremegett közben, holott a korábbi és legkorábbi, már egészen időfedte egykoriságoknál epikusan nyugodt maradt, s a kifejezésben ünnepélyesen vidám a gonosz és nehéz eseményeknél is, mert istentörténet volt valamennyi, szent elbeszélnivaló. No de egészen bizonyos, nem lehetett másként, s tudnunk kell, hogy Támár figyelő lelkét a tanfolyam nem csak történeti-időfedte “egykor”-ral, szent “egyszer volt”-tal táplálta. Az “egykor” korláttalan és kétarcú szó; vissza is tekint, messzire vissza, ünnepélyesen ködlő távolságokba, és előre is tekint, előre-messze távolba, amelynek jönni-kellje nem kevésbé ünnepélyes, mint a másiknak így-voltja. Némelyek tagadják ezt; számukra csak a múlt egykora ünnepélyes, a jövőé ellenben silányság. Szenteskedők ezek s nem jámborak, ostobák, szomorú lelkek. Jákób nem tartozott táborukba. Aki nem tiszteli a jövendő egykorát, nem méltó a múlt egykorára sem, és a mával is félszeg viszonyban áll. Ez a mi tanításunk, ha szabad közébe iktatnunk azoknak a tanoknak, amelyekre Jákób ben Jichák oktatta Támárt, és amelyek teli voltak kettős értelmű “egykor”-ral, s hogyan is ne, mikor a világot mesélte el neki, s mikor a világ szava éppen az “egykor”, mint híradás és hirdetés? A nő hálásan mondhatta neki, és mondta is: “Nem sokat ügyeltél rá, uram, hogy hírül add nekem, ami történt, hanem a messze jövendőről beszéltél szolgálólányodnak.” Mert így tett ő egészen önkéntelenül, hiszen történeteiben kezdettől fogva benne volt az ígéret eleme, úgyhogy nem lehetett azokat hírül adni hirdetés nélkül.

Miről beszélt Támárnak? Sílóról beszélt.

Teljesen téves föltevés, hogy Jákób csak a halálos ágyon, a halál sugallatára prófétált Sílóról, a hősről. Nem kapott ő akkor egyáltalában semmiféle sugallatot, hanem csak rég előkészítettet közölt ünnepélyesen, amit egy fél életen keresztül gondolt át s tisztázott magában, és amihez halálának órája éppen csak az ünnepi hangulatot adta. Ez vonatkozik éppúgy az áldásmondásokra és átokszerű ítéletekre a fiak felett, mint az ígéret-alak említésére, akit Silónak nevezett, és akivel gondolatai már Támár idejében kezdtek foglalkozni, ha nem is beszélt róla senkinek, csak neki, nagy figyelme elismeréséül, és azért, mert érzései maradék erejével kissé szerelmes volt bele. - Ki vagy mi lehetett ez a Síló?

Hogy kiagyalta, igazán különös volt. Siló egyelőre csak városnév volt, egy körülfalazott helység neve az ország északi részén, ahol az ország gyermekei, ha háborúskodtak és győztek, összejöttek, hogy megosszák egymás közt a zsákmányt - nem volt különösen szent hely. De a nyugalom és pihenés helye volt, mert ezt jelenti “Síló”; békét jelent és vidám föllélegzést véres viszály után, és az áldás szava, amely egyformán jó személynévnek és helynévnek. Ezért amint Szihemet, a városfit éppen úgy nevezték, mint városát, hasonlóképpen Síló emberi és férfiúi név is lehetett, egy férfié, akinek neve Békés, aki a béke hozója és viselője. Jákób gondolataiban ő volt a férfiú, kire a népek várakoznak, aki megígértetett már a legkorábbi és mindig megújított fogadalmakban és ujjmutatásokban, megígértetett az asszony ölének, megígértetett Noé áldásában Sém fejére, megígértetett Ábrahámnak, kinek magvában megáldatnak a földnek minden nemzetségei; ő volt a béke fejedelme és a fölkent, aki uralkodni fog tengertől tengerig és a folyótól a világ végéig, aki előtt minden királyok meghajolnak, és minden népek hódolnak, a hős, aki fölkél egykor választott magból, és királyságának széke örökké állni fog.

Őt, aki el fog jönni, nevezte Sílónak - és most nyomatékosan kérjük, képzeljék el és idézzék föl, amennyire csak lehet, hogy Jákób, aki a kifejezésben és benyomáskeltésben egyaránt nagy, miként beszélt oktatásaiban, összekötve a legkezdetibbet a legjövendőbelibbel, Sílóról. Jelentékeny volt, hatalmas volt; Támár, akit egyedül méltatott hallgatójának, mozdulatlanul ült; a legfigyelmesebb nézéssel sem lehetett volna megállapítani fülönfüggői legparányibb rezdülését sem. Hallgatta a világot, amely ígéretként rejti a koraiban a későit, a roppant és sok ágú, történetekben gazdag történetet, amely az ígéret és várakozás bíbor fonalát egykortól egykorig vezette, a legkorábbi egykortól a legjövendőbelibbig, amikor a mindenséget betöltő mennydörgéssel kozmikus üdv-katasztrófában csap össze a két ellenségesen egymás ellen lobogó csillag, a hatalom csillaga s a jog csillaga, és aztán nyájas hatalmú fénnyel egyesülnek az emberiség feje fölött a béke csillagává. Ez volt Síló csillaga, az emberfiáé, a kiválasztás fiáé, aki megígértetett az asszony magvának, hogy a kígyó fejére tapos. Támár pedig asszony volt, az asszony volt, mert minden asszony az asszony, a bukás eszköze és az üdvösség méhe, Astarte és Isten anyja, és ott ült az atya lábánál, aki helyrehozó csalafintasággal örökölte az áldást, s tovább kellett hogy adja a történetben előrenézve egynek Izráelben. Ki lesz az? Kinek koponyája fölé emeli az atya szaruját, hogy örökössé kenje föl? Támárnak voltak ujjai, hogy kiszámítsa rajtuk. Három átkozott volt, a kedvenc pedig, az igazi fia halott. Az örökösödést nem irányíthatta szeretet, és ahol a szeretet nem hat többé, nem marad más, mint az igazságosság. Igazságosság volt a szaru, amelyből a kiválasztás olaja a negyedik fejére kellett hogy peregjen. Júda, ő volt az örökös.

Az eltökélt

Mostantól kezdve a Támár szemöldökei között húzódó barázdák még egy harmadik jelentést is nyertek. Nemcsak a haragról beszéltek szépsége miatt és a kereső erőfeszítésről, hanem eltökéltségéről is. Itt erősítjük meg: Támár szilárd eltökélése volt, hogy kerül, amibe kerül, nőiessége segítségével beiktatja magát a világ történetébe. Ilyen nagyravágyó volt. Ebbe a megingathatatlan és - amint minden megingathatatlanságban van valami sötét elem - csaknem sötét elhatározásba torkollt szellemi igyekvése. A tanítás bizonyos természetekben nyomban akarattá lesz, sőt az ilyen természetek csak azt igénylik a tanítástól, hogy akaratukat táplálják, és célt adjanak neki. Támárnak csak tanítást kellett kapnia a világról és törekvése céljáról, s máris arra a feltétlen elhatározásra jutott, hogy nőiségét összeköti a célratörekvéssel, és világtörténeti lesz.

Értsük meg jól: mindenki benne van a világ történetében. Elég a világra születni ahhoz, hogy az ember így vagy úgy, jól vagy rosszul, a maga piciny életével tehetsége szerint hozzájáruljon a világfolyamat egészéhez. Legtöbben azonban csak a széleken nyüzsögnek erre-arra, mit sem tudva a főcselekményről, és semmi részt nem véve benne, szerényen és alapjában boldogan, hogy nem tartoznak elsőrangú személyzetéhez. Támár megvetette ezeket. Amint tanult, akart is - vagy helyesebben: azért tanult, hogy megtudja, mit akarjon és mit ne akarjon. Nem akart oldalvást nyüzsögni. Egyenesen a főútra akart ez a parasztlány kerülni, az ígéret útjára. A családba akart tartozni, ölével beiktatni magát a nemzedékrendbe, amely az időben az üdvösség felé haladt. Ő volt az asszony, és magvának ígéret adatott. Síló egyik előanyja akart lenni.

Sem több, sem kevesebb. Keményen húzódtak a barázdák bársony szemöldöke közt. Három jelentésük volt immár - elkerülhetetlenné vált, hogy ne kapjanak egy negyediket is: a haragosan irigy megvetését Súah leánya, Jehuda felesége iránt. Ezzel a nőszeméllyel, aki kiverekedte az útját, és elsőrangú helyen volt, minden érdem és tudás és akarat nélkül (mert tudás és akarat Támár szemében érdemnek számított) - ezzel a történelmiségre méltatott nullával szemben cseppet sem volt jóindulatú, hanem gyűlölte, maga előtt sem titkolva, ahogy csak egy nő képes, és ismét nem leplezve maga előtt, halálát kívánta volna, ha még lett volna értelme. De nem volt, mert az asszony már három fiat szült Júdának, úgyhogy ennek a háromnak is halálát kellett volna kívánnia, hogy a helyzet tisztázott és a hely valóban szabad legyen számára az örökös oldalán. Ebben a minőségben szerette Júdát, és vágyakozott rá - a becsvágy szerelme volt ez. Talán még sohasem - vagy legalábbis idáig nem - szeretett és vágyott egy nő egy férfit oly kevéssé saját magáért és oly egészen egy eszméért, mint Támár Júdát. Új szerelemalapítás volt ez; első ízben történt: a szerelem, amely nem a húsból ered, hanem a gondolatból, úgyhogy démoninak lehetne nevezni, éppúgy, mint a nyugtalanságot, amit maga Támár keltett a férfiakban testiség nélkül.

Astarté részét, amelyre különben haragudott, szívesen és szándékosan vetette latba Júdával szemben, és tudta róla, hogy az nagyon is az úrnő szolgája, semhogy ne lehetne bizonyos győzelmében. De már késő volt - ami mindig azt jelenti: késő az időben. Későn jött, elvétette az időpontot becsvágy-szerelmével. A láncnak ezen a helyén nem tudott már beiktatódni, és nem tudta kiverekedni az útját. Ezért egy lépést előre vagy alá kellett tennie az időben és a nemzedékrendben, magának is nemzedéket kellett váltania, és célra törekvő vágyát oda irányítani, ahol anya kívánt volna lenni - ami elméletileg nem volt nehéz, mert az anya és szerető magasabb szférából nézve mindig egy volt. Röviden, Júdáról, az örökös-fiúról fiaira, az örökös-unokákra kellett tekintetét irányítania - akiknek csaknem halálát kívánta, hogy maga szülje újjá őket, mégpedig magasabb fokon -, természetesen elsőül és kizárólag a legidősebbre, Hérre, mert ő volt az örökös.

Személyes helyzete az időben nagyon jól lehetővé tette ezt az alászállást. Júda számára nem lett volna túlságosan fiatal, és Hér számára sem volt éppen öreg. Mégsem tette meg szívesen azt a lépést. Ennek a nemzedéknek visszataszító volta, beteges, jóllehet kedves romlottsága habozásra indította, hogy megtegye-e. De becsvágya segített magán - kellett hogy segítsen, mert különben Támár nagyon elégedetlen lett volna vele. Azt súgta, hogy az ígéret nem mindig ígéretes vagy akár csak bátorságos utakon szokott járni; s hogy anélkül, hogy a maga kárát látná, sok kétes-alacsonyon, sőt aljason keresztülmehet, és hogy a betegből nem kell mindig betegnek származnia, hanem kipróbált és nemes fajú élet is fakadhat s mehet tovább az üdvösség felé, kivált ha olyan eltökéltség fajnemesítő ereje jön segítségére, amilyen Támárt fűtötte. S a Júda-ivadékok éppen csak elfajzott férfiak voltak. De az asszonyon múlik, s azon, hogy az igazi éppen itt, a leggyöngébb ponton iktatódjék közbe. Az asszony ölének szólt az első ígéret. Mi fordulhatott a férfiakon!

De hogy célját elérje, most mégis föl kellett szállnia az időben harmadíziglen; nem tehetett másként. Astartéi részét ugyan a fiatalemberrel szemben vetette latba, de az eredmény gyermekes és bűnös volt. Hér csak tréfálkozni szeretett volna vele, s mikor Támár szemöldökeinek sötétségét fordította szándéka ellen, elpárolgott, s nem volt képes komolyabbra. Júda háta mögé bújni egy nemzedékkel följebb, a nő tapintatból nem akart; mert ő volt az, akire tulajdonképpen kívánkozott vagy kívánkozott volna, és ha az nem is tudott róla, de tudott ő, és szégyellte tőle kívánni fiát, akit ő akart volna szülni neki. Ezért hát Jákób háta mögé bújt, a családfő, tanítója háta mögé, és az aggastyánnak iránta való s természetesen előtte is jól ismert gyengéje mögé, amely ránézve inkább hízelgő, semmint bántó volt, amikor a nő fölvételre törekedett a családba, és unokáját kívánta férjül tőle. Ugyanazon a helyen tette ezt, a sátorban, ahol József kunyerálta el egykor az öregtől a tarka ruhát, és kívánságával könnyebb dolga volt, mint a fiúnak.

- Mesterem és uram - szólt Támár -, kedves és nagy atyácskám, hallgasd meg szolgálólányod, és hajolj, kérlek, kérésére és legkomolyabban vágyott kívánságára! Lám, te kiválasztottál és naggyá tettél engem az ország leányai között, útmutatást adtál a világról és Istenről, az egyetlen Legmagasabbról, fölnyitottad szemeimet, amelyek vakok voltak, és kiműveltél, hogy a te műved legyek. Ami osztályrészemül jutott, hogy kegyelmet találtam szemed előtt, és megvigasztaltál és szolgálóddal barátságosan szóltál, azt Isten fizesse meg, és legyen jutalmad tökéletes Izráel Istenénél, akihez segítségeddel jutottam el, hogy biztonságban legyek szárnya alatt! Mert vigyázok és óvom lelkemet, hogy el ne felejtsem a történeteket, amelyeket megmutattál nekem, és amelyek el nem múlnak szívemből életem fogytáig. Hirdetni fogom őket gyermekeimnek és gyermekeim gyermekeinek, ha ad unokát az Isten, hogy romlásukra faragott képet ne csináljanak ember vagy asszony vagy földön járó barom vagy égen repdeső madár vagy féreg vagy úszóállat hasonlatosságára; hogy szemüket föl ne emeljék a napra, a holdra és a csillagokra, az egész seregletre, s leborulva ne szolgálják őket. A te néped az én népem, s a te Istened az én Istenem. Ezért, ha Ő gyermekeket ad nekem, ne származzanak azok idegen isten népéből való férfiútól, soha, soha. Házadból való, uram, nyilván elveheti az ország leányát, aki voltam, és Isten elé vezetheti. Én azonban, ahogy vagyok, újjászületve a te művedként, nem lehetek házasszolgálója oktalannak és valakinek, aki faragott képeket imád fából és kőből, mesterem kezétől, amelyek se nem látnak, se nem hallanak, se nem szagolnak. Lásd, atyámuram, amit tettél velem, amikor kiműveltél, és finommá és finnyássá tettél lélekben, hogy nem élhetek többé, mint a tudatlan tömeg, és nem mehetek az első jöttmenthez, és nem adhatom asszonyiságom bálványozó fajankónak, mint különben egyszerű szívvel tettem volna; ezek a kifinomodás hátrányai és a nehézségek, amelyeket a megnemesülés okoz. Azért ne vedd vakmerőségnek leányodtól és szolgálódtól, ha rámutat a felelősségre, amelyet magadra vállaltál, amikor kiművelted őt, és adósává lettél neki is csaknem úgy, mint ő neked, amikor most megnemesítéséért fizetned kell.

- Amit mondasz, leányom - felelte Jákób -, erélyesen hangzik, és van keze-lába; tetszéssel hallom. De mondd, mire akarsz kilyukadni, mert még nem látom, és valld meg, mi a szándékod, mert előttem homályban van!

- Népedé vagyok szellemben - mondta Támár -, csak népedé lehetek testben is, és asszonyiságommal is. Te nyitottad föl szememet; hadd nyissam én föl a tiédet! Egy gally nő törzseden, Hér, negyedik fiadnak elsőszülöttje, s olyan, mint a pálmafa a pataknál és mint karcsú nád a lápon, Beszélj hát Júdával, oroszlánoddal, hogy adjon neki feleségül!

Jákób rendkívül meg volt lepve.

- Ide akartál kilyukadni - felelte -, és ez volt a szándékod? Lám, lám, nem gondoltam volna. A felelősségről beszéltél, amelyet vállaltam, amikor kiműveltelek, és most éppen emiatt hökkentesz meg. Természetesen beszélhetek oroszlánommal, és fölemelhetem szavam előtte, de vállalhatom-e a felelősséget? Szívesen lát házam, s örömmel tárja ki karját befogadásodra. De hát azért műveltelek ki Istennek, hogy boldogtalan légy? Nem szívesen beszélek senkiről kelletlenül Izráelben, de Súah leányának fiai gyenge ivadékok és semmirekellők az Úr előtt, akikre jobb szeretek nem nézni. Lám, nagyon habozom teljesíteni kívánságodat, mert véleményem szerint a fiúk nem alkalmasak a házasságra, s mindenesetre nem veled.

- Csak velem - mondta a nő határozottan -, még ha mással nem is, gondolja csak meg az én atyám és uram! Elkerülhetetlen parancs volt, hogy Jehudának fiai legyenek. Most itt vannak, s olyanok, amilyenek, mindenesetre jó magból valók, mert Izráel magva van bennük, és átugorni nem lehet őket, sem kiejteni, csak ha maguktól kiesnek, és nem állják meg az élet próbáját. Elkerülhetetlen, hogy ismét fiaik legyenek, legalább egy, s legalább egynek, Hérnek, az elsőszülöttnek, a pálmafának a pataknál. Szeretem őt, és szerelmemmel hőssé akarom fölemelni Izráelben!

- Magad vagy hős - válaszolta az agg -, leányom, és én bízom benned.

Így megígérte, hogy szót emel Júdánál, az oroszlánnál, de szívét többféle ellentétes érzés töltötte el. Mert szerette ezt a nőt érzései erős maradékával, és örült, hogy olyan férfiassággal ajándékozhatja meg, amely belőle eredt. De fájlalta is és bántotta becsületérzését, hogy nem jobb ez a férfiasság. Harmadsorban pedig, maga sem tudta, miért, némileg megborzongatta őt ez az egész história.

“Nem rajtunk keresztül”

Júda nem lakott testvéreivel Mamré berkében az atyánál, hanem amióta a Hirá nevű férfiúnak jó barátja lett, kicsit odább az alföld felé, Aduhám réten legeltetett, és ott élt Hér is feleségével, Támárral, miután Jákób nyélbe ütötte ezt a házasságot, magához hívatván negyedszülöttjét és fölemelvén szavát előtte. Miért is berzenkedett volna Júda a szó ellen? Kissé homályosan jelezte beleegyezését, de teketória nélkül beleegyezett, és így Támár Hér felesége lett.

Nem illik hozzánk e házasság függönyei mögé nézni; már akkor sem volt hozzá kedve senkinek, és az emberiség mindig nyers tömörséggel nyilatkozott róla, lemondva részvétről és vádról, amelynek helyes alkalmazását mindenkor nagyon is körülményesnek látta. A balsiker oka egyik részről a történelmi becsvágy volt, astartéi jellegű sajátságokkal tetézve, másik részről ifjúi elernyedtség, amely nem állta ki a komoly életpróbát. Legjobb, ha a hagyomány példáját követjük, és nyersen és tömören közöljük, hogy Júda Hérje házasságkötése után csakhamar meghalt, vagy amint az Írás kifejezi, megölé őt az Úr - no persze, mindent az Úr tesz, és minden, ami történik, az ő tettének nevezhető. Támár karjában halt meg az ifjú vérömlés következtében; nyilván ez okozta halálát, ha nem is vérében fúlt meg; és némelyek még vigasztalónak találhatják, hogy legalább nem magában halt meg, mint a kutya, hanem feleségének karja közt, noha őt is nyomasztó elképzelni az ifjú férj élet- és halálvérétől vörösen. Támár komor szemöldökkel állt föl, tisztára mosta magát, és Júda második fiát, Onánt követelte férjéül. E nő eltökéltségében mindenkor volt valami elképesztő. Fölment Jákóbhoz, és elpanaszolta fájdalmát, bizonyos mértékben Istent is bepanaszolta nála, úgyhogy az aggastyán szinte zavarba jött Jáh miatt.

- Meghalt a férjem - mondotta Támár -, Hér, az unokád, hirtelen és egy szempillantás alatt! Érted ezt? Hogyan tehette ezt Isten?

- Ő mindent megtehet - felelte Jákób. - Alázd meg magad! Akár a legborzalmasabbat is megteheti, mert mindent tehetni, ha jól meggondoljuk, nagy kísértés. Sivatagi maradványok ezek, próbáld így magyarázni! Néha belebotlik valakibe, és egykettőre megöli, magyarázat nélkül. El kell fogadni, amit tesz.

- Elfogadom - felelte a nő - Isten részéről, de nem a magam részére, mert özvegységemet nem ismerem el, nem tudom és nem tehetem. Ha kihullt az egyik, nyomban helyébe kell lépnie a legközelebbinek, hogy szikrám ki ne aludjék, amely még megvan, és mert így férjemnek nem maradna fenn sem neve, sem semmi egyebe a földön. Nemcsak magam és a megölt miatt beszélek, általában és örökérvényűen beszélek. Föl kell emelned szavad, atyámuram, Izráelben, és szabállyá tenned, hogy ahol atyafiak vannak, és egyikük elhal gyermek nélkül, asszonya ne kössön házasságot idegen férfiúval, hanem sógora lépjen közbe, és vegye őt feleségül. Első fiát pedig, akit szül, az apa ismerje el elhalt atyafia nevével, hogy annak neve el ne töröltessék Izráelből!

- De ha nem tetszik a férfiúnak - vetette ellen Jákób -, hogy elvegye sógornőjét?

- Ebben az esetben lépjen elő a nő - szólt Támár határozottan -, és szólaljon föl mindenki előtt: sógorom vonakodik testvérének nevét föltámasztani Izráelben, és nem akar házastársul venni engem. Ekkor föl kell őt szólítani, és beszélni a fejével. Ha azonban ő csak áll és így szól: “Nem tetszik nekem feleségül venni őt”, akkor a nő lépjen hozzá az egész nép előtt, és vonja le saruját annak lábáról, és köpjön az ő orcájára, és szóljon így, mondván: “Így kell cselekedni azzal a férfiúval, aki nem akarja fölépíteni az ő atyafiának házát. A neve pedig legyen Mezítlábas!”

- Erre persze meggondolja magát - mondta Jákób. - És annyiban igazad van, lányom, mert így könnyebben fogom fölemelni szavam Júda előtt, hogy adja hozzád férjül Onánt, ha általánosan kötelezővé teszem, és a szabályra támaszkodhatom, amelyet előbb az utasítás fája alatt közhírré tettem.

A sógorházasság, amelyet ekkor Támár sürgetésére alapítottak, történelmi tény. Ennek a parasztlánynak ösztöne volt a történelmiséghez. Özvegység nélkül férjül kapta az Onán fiút, noha Júdának kevés kedve volt a kiegyenlítéshez és oldalházassághoz, és az érdekeltnek még kevesebb. Jehuda, akit az atya elhívatott Adullám mezeiről, hosszabb ideig berzenkedett a javaslat ellen, és vitatta, hogy tanácsos volna a másodikkal is megismételni azt, ami az elsővel olyan szánalmas véget ért. Onán még csak húszesztendős, és ha egyáltalán házasságra termett, mindenesetre még nem eléggé érett rá, s kedve sincs hozzá.

- De Támár levonja saruját és más efféle, ha Onán vonakodik fölépíteni atyafia házát, és Mezítlábasnak fogják nevezni élete hosszat.

- Úgy teszel, Izráel - mondta Júda -, mintha ez megállapodott szokás volna, holott magad vezetted be éppen most, s tudom is, kinek a tanácsára.

- Isten beszél a lányból - felelte Jákób. - Ő vezette hozzám, hogy megismertessem Vele, és beszélhessen belőle.

Erre Júda nem berzenkedett többé, és megparancsolta a házasságot.

Az elbeszélő méltóságán alulinak tartja, hogy hálófülkékbe kémleljen. Nyersen és tömören: Júda második fia csinos és takaros volt a maga nemében, azaz kétséges módon, határozott jellem - mármint a gyökeres ellenszegülés értelmében, amely egyaránt jelentett ítéletet önmaga felett és élettagadást önnönmagában. Nem éppen személyes életét tagadta, mert sok önszeretet volt benne, s piperkőc módon cicomázta és festette magát; hanem az élet minden folytatását maga után és magán keresztül - erre mondott belsőleg nemet. Amint írva van, bosszantotta, hogy mint pótférjnek kell szerepelnie, és nem magának, hanem bátyjának magot támasztania. Ez nyilván igaz; amennyiben szavakról vagy akár gondolatokról van szó, így fogalmazhatta meg magában a dolgot. A valóságban, amelynek számára a gondolatok és szavak csak körülírások, ennek az egész Júda-nemzedéknek az volt tudatában, hogy létük zsákutca, és hogy az élet, akármilyen utakat választ is, mindenesetre rajtuk, a három fiún keresztül nem vezethet tovább: ez nem lehet, nem szabad, ezt nem akarják, nem tudják. Nem rajtunk keresztül! - mondták egyértelműen, és a maguk módján igazuk volt. Élet és termékenyítés járják csak a maguk útját: fütyülnek rá. Kivált Onán tette ezt, és csinosságában s takarosságában csak annak az önszeretete nyilvánult, akin át nem visz tovább az út.

Házasságra kényszerítve elhatározta, hogy bolonddá tartja az ölt. De Támár astartéi fegyverzetű becsvágya nélkül csinálta meg a számítást, s ez úgy állt ellenszegülése ellenében, mint viharfelhő a másikkal szemben, és a halál kiegyenlítő villámát nemzette vele. Karja közt halt meg Onán is, egyik pillanatról a másikra, hirtelen életbénulásban. Agya megállt, és halott volt.

Támár fölemelkedett, és tüstént azt követelte, hogy adják férjéül Sélát, Júda legkisebb fiát, aki még csak tizenhat esztendős volt. Ha valaki Támárt nevezi a legelképesztőbb szereplőnek ebben az egész históriában, nem merünk neki ellentmondani.

Ez alkalommal nem érte el célját. Már Jákób is nagyon ingadozott, jóllehet csak Júda szenvedélyes tiltakozásának vártában, amely nem is váratott magára. Oroszlánnak nevezték, de most mint anyaoroszlán állt utolsó gyermeke előtt, akármennyit ért is a fiú, és nem engedett.

- Nem és soha! - mondotta. - Hogy ez is elpusztuljon, mi? Véresen, mint az első, vagy vértelenül, mint a második, attól Isten óvjon, és meg ne történjék! Engedelmeskedtem idézésednek, Izráel, és idesiettem hozzád Ehezibből, az alföldről, ahol Súah leánya szülte a fiút, s ahol asszonyom most betegen fekszik. Mert beteg és a halál felé hajlik, s ha még Séla is meghal, kopáran állok itt. Nem az engedelmesség megtagadásáról van szó, mert hiszen ezt bizonyára nem akarod megparancsolni nekem, hanem csak habozó biztatásként adod elő. Én azonban nem habozom, hanem azt mondom: nem és soha, érted és magamért. Mit gondol ez az asszony; báránykámat is neki adom, hogy elpusztítsa? Istár ez, aki megöli szeretőit! Ifjak fölfalója ez, s étvágya telhetetlen! Aztán a fiú még gyermek, korához képest is fejletlen, és a bárányka nem való a nő karjainak karámjába.

Csakugyan, nemigen lehetett, legalább egyelőre Sélát házasembernek elképzelni. Inkább angyalnak látszott, mint emberfiának, önhitt és használhatatlan volt, és se szakálla, se basszus hangja.

- Csak a saru meg egyebek miatt mondom - emlékeztetett Jákób habozva -, ha a fiú vonakodnék fölépíteni atyafiának házát.

- Erre válaszolok valamit, uram - mondta Júda. - Ha ez a fölfaló nem megy s nem ölt gyászruhát s nem gyászol apja házában, ahogy özvegyhez illik, kinek két férje halt meg, s aztán nem marad nyugton, hát amily igaz, hogy negyedszülötted vagyok, magam húzom le a nép előtt saruját, és megteszem a többit is, és nyilvánosan vámpírsággal vádolom, hogy megkövezzék s megégessék!

- Elragadtatod magad - mondta Jákób, kínosan érintve -, mert nincs kedved követni javaslatomat.

- Elragadtatom magam? És hová ragadtatnád magad te, ha el akarnák venni Benjáminodat, s talán a legveszedelmesebb útra küldeni, holott ő nem is az utolsó, csak a legkisebb fiad? Őt bottal őrized s rövid pórázon tartod, hogy el ne kallódjék valahogy ő is, s alig engeded ki az utcára. Nos, Séla az én Benjáminom, és ágaskodom, minden ágaskodik bennem kiszolgáltatása ellen!

- Teszek egy javaslatot a megoldásra - szólt Jákób, akit ez az érv nagyon közelről érintett -, vagyis abból a célból, hogy időt nyerjünk, és a leányt, a te menyedet mégse kólintsuk keményen főbe. Ne utasítsuk el kívánságát, hanem szoktassuk le róla. Menj hozzá és mondd: “Séla fiam még túlságosan kicsi, és éveihez képest is fejletlen. Maradj özvegyként apád házában, míg megnő a fiú, akkor neked adom, hogy magvat támasszon bátyjának.” Így néhány évre elhallgattatjuk kívánságát, mielőtt megújíthatná. De talán megszokja az özvegységet, és egyáltalában nem újítja meg. Vagy ha mégis, majd biztatgatjuk, és több vagy kevesebb joggal kijelentjük, hogy fiad még mindig nem elég nagy.

- Legyen - mondta Júda. - Nekem mindegy, mit mondunk, csak ne kelljen a Molok tüzes karjaiba fektetnem zsenge büszkeségemet.

A birkanyírás

Jákób utasítása szerint történt. Támár szemöldökét komoran összevonva fogadta apósa válaszát, s közben mélyen szemébe nézett. De engedelmeskedett. Mint özvegy és mint gyászoló asszony apja házában maradt, és semmit sem lehetett hallani róla egy évig, két évig, még a harmadik évben sem. Két év múltán teljes joggal megújíthatta volna igényét; de ő kifejezetten várt még egy harmadik évig, hogy azt ne mondhassák, Séla még mindig nagyon kicsi. Az asszony türelme éppolyan kiváló volt, mint eltökéltsége. De hisz eltökéltség és türelem: a kettő ugyanaz.

Amikor pedig Séla tizenkilenc esztendős lett, és így elérhető férfiasságának virágában állt, Támár Júda elé lépett, és szólt:

- A haladék lejárt, s most itt az ideje, hogy feleségül adj fiadnak s őt férjül nekem, hogy magot és nevet támasszon bátyjának. Emlékezz meg kötelezettségedről!

Júda azonban, még mielőtt a várakozás első éve eltelt, maga is özvegy lett; Súah leánya meghalt bánatában férje Astarót-szolgasága miatt, valamint fiainak romlása miatt, s amiért ő is hibás benne. Júdának csak Sélája maradt, s most még kevésbé volt hajlandó, mint valaha, a veszélyes útra küldeni őt. Ezért így válaszolt:

- Kötelezettség? Barátnőm, ilyet én sohasem vállaltam. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem állom egyszerűen kimondott szavam? Nem ezt akarom mondani. De arra nem gondoltam, hogy ragaszkodsz hozzá olyan sok idő múltán, hiszen az a vigasztalás szava volt. Ha akarsz még belőle, adhatok, de talán nem szükséges, valószínűleg amúgy is megvigasztalódtál. Séla ugyanis idősebb lett, de nem sokkal, és te most még idősebb vagy hozzá képest, mint akkor, amikor szavammal vigasztaltalak. Csaknem az anyja lehetnél.

- Úgy, lehetnék? - kérdezte Támár. - Úgy látom, te jelölöd ki a helyemet.

- Helyed - felelte a férfiú - véleményem szerint apád házában van, hogy ott mint özvegy élj és mint asszony, aki két férjet gyászol.

Az asszony meghajolt, és távozott. De most jön a java.

Ezt a nőt nem lehetett olyan könnyen kioktatni, sem félretolni az útból - s elképedésünk annál inkább nő, minél tovább figyeljük őt. Helyzetével az időben nagyon szabadon bánt. Előbb alászállt benne az unokákhoz, akiket elátkozott, mert útjában voltak azoknak, akiket ő akart volna világra hozni - most pedig elhatározta, hogy ismét nemzedéket vált, és megint fölfelé száll, megkerülve az egyet, aki még megmaradt az unokákból, akit nem akartak neki adni, hogy vigye őt végre az útra, vagy haljon meg. Mert a szikrának nem volt szabad kialudnia benne, s nem tűrte volna, hogy kiebrudalják Isten örökségéből.

Júdával, Jákób fiával a következőképpen játszódott le a dolog. Nem sok nappal az után a nap után, melyen az oroszlán - megint anyaoroszlánként állt ki fiáért, az év arra a pontra ért, amikor juhnyírás van s a gyapjúszüret ünnepe, s ilyenkor a vidék pásztorai és őrzői egy kis ivásra és áldozati lakomára gyűlnek ősze hol itt, hol ott, és ezúttal egy hegyi falut választottak ki, Thimna nevezetűt, ide jöttek el a nyájak pásztorai és urai fölülről alá és alulról föl, hogy nyírjanak és jól töltsék idejüket. Júda is fölment az adullámbeli Hirával, barátjával és főpásztorával, ugyanazzal, akinek útján megismerkedett Súah leányával; ők is nyírni akartak és jól tölteni idejüket, legalábbis Hirá; mert Júdának jóformán sohase volt kedve jó időtöltésre. Pokolban élt, az egykoron együtt elkövetett tett büntetéseképpen, és ahogyan fiai életüket vesztették, nagyon összhangban állt ezzel a pokollal. Búsította kiválasztottsága, s miatta inkább ne fordult volna az év ünnepre és jó időre; mert aki a pokol szolgája, annak minden ünnepség pokoljellegű, és csak arra jó, hogy bemocskolja a kiválasztottságot. De mi haszna? Csak aki testben beteg, annak bocsát meg az élet. Aki lélekben beteg, az nem számít, senki sem érti meg, annak részt kell vennie az életben, s másokkal tölteni az idejét. Így Júda is részt vett a nyíráson Thimnában, három napig a többiekkel együtt áldozott s lakomázott.

Hazafelé az alföldre egyedül tette meg az utat; legszívesebben egyedül járt. Tudjuk, hogy gyalog ment, mert jófajta gömbös bot volt vele, ami ért is valamit, s az ilyet nem az állat ösztökélésére használják, hanem gyaloglásra. Ezzel lépkedett lefelé a domb ösvényén, szőlőskertek és helységek között, a nap késői fényében, amely rőten áldozott le. Jól ismerte az utat és a járást; itt volt Enám is, Enájim helység a dombok lábánál, amely mellett el kellett haladnia Ehezib és Aduhám felé, házai, agyagfalai és kapuja az ünneplő ég bíbor sugaraiban fürödtek. A kapunál egy alak kuporgott; amint közelebb ért hozzá, látta, hogy ketonet paszpászimmal, az igézők fátyolruhájával van béborítva.

Első gondolata ez volt: “Egyedül vagyok.” Második: “Továbbmegyek.” Harmadik: “Vele az alsó világba! Miért ül ez a kedésa, ez az örömapáca békés hazatérésem útjában? Ilyesmi is csak velem történik. De mit törődöm vele, hiszen kétszeresen vagyok, aki vagyok: az, akivel az ilyesmi történik, és az, aki emiatt elkeseredik, megtagadja magát, és haragosan továbbmegy. A régi nóta! Mindig ezt kell újra hallanom? Megbilincselt evezősrabok dalolnak így ziháló kebellel robotjuk közben. Nyögdelve daloltam ezt én is odafönn a táncoló örömlánnyal, és egy időre jóllaktam. Mintha a pokol valaha is jóllakhatna! Szégyenletes, képtelen kíváncsiság, százszorosan megcsömörlött! Mit fog mondani, és mint fog viselkedni? Próbálja meg más, az utánam jövő! Én továbbmegyek.”

És ezzel megállt.

- Üdv az úrnőnek! - mondotta.

- Erősítsen meg ő! - suttogta a nő.

A vágyak angyala már meg is ragadta Júdát, s a suttogásra sejtelmes kíváncsiság borzongatta az asszony után.

- Susogó útonálló - mondta megreszkető ajakkal -, kire vársz?

- Egy kujon kéjencre várok - felelte az -, aki osztozik velem az istennő titkaiban.

- No, akkor félig-meddig megfelelek - mondta a férfi -, mert kéjenc vagyok, ha nem is kujon. Nem vágyom a vágyat, hanem ő engem. Hivatalodban, úgy hiszem, te sem vágysz nagyon a vágyra, hanem örülsz, ha mások vágynak.

- Mi vagyunk, akik adunk - válaszolt a nő. - De ha eljön az igazi, tudunk befogadni is. Vágyódol rám?

Júda megérintette őt.

- De mit adsz nékem? - tartóztatta föl a nő.

A férfi nevetett.

- Annak jeléül - mondotta -, hogy némileg mégis kujon a te kéjenced, egy kecskebakot adok neked a nyájból, hogy megemlékezzél rólam.

- De nincs veled.

- Majd elküldöm.

- Igen, előbb ezt mondjátok. Aztán más emberré váltok, aki nem tud az előbbinek a szaváról. Adj zálogot.

- Mit kívánsz?

- Add nekem a gyűrűt ujjadról, a zsinórt nyakadból és a botot kezedből!

- Jól gondoskodsz az úrnőről! Nesze!

És együtt dalolták a dalt az úton az esti fényben, és a nő eltűnt a fal mögött. Júda pedig hazament, és másnap reggel így szólt Hirához, pásztorához:

- No, hát így meg így, tudod már, hogy van ez. Enám faluban, Enájim kapuja előtt egy templomi szajha ült, akinek valami különös volt a szemében a ketonet alatt; egyszóval, nem kell sokat beszélni férfiak között! Légy oly jó és vidd el neki ezt a kecskebakot, amelyet ígértem, hogy visszakapjam tárgyaimat, amiket nála kellett hagynom, gyűrűt, botot és zsinórt: Jófajta mamber-bakot vígy neki, ne gondoljon rongyembernek a ringyó. Lehet, hogy megint ott ül a kapu előtt; ha nem, kérdezd meg az embereket!

Hirá kiválasztott egy ördögien csúf és pompás gyűrűsszarvú, hasított orrú és hosszú szakállú bakot, és elvezette Enájimba, a kapuhoz, ahol nem volt senki.

- Hát a szajha - kérdezte odabenn -, aki kinn az úton ült? Hol van? Hát csak ismeritek a szajhátokat!

De az emberek így válaszoltak:

- Nincs itt szajha, nem is volt. Nincsen efféle nálunk. Tisztességes városka a miénk. Keress máshol nőstény kecskét a bakodnak, mert megkövezünk!

Hirá elmondta ezt Júdának; az vállat vont.

- Ha nem lehet megtalálni - mondta -, az őrá tartozik. Mi le akartuk róni az én tartozásomat, senki sem mondhat rólunk semmit. A holmim persze elveszett. A botnak kristályfeje volt. Csapd a bakot megint a nyájba!

Ezzel elfelejtette az egészet. De három hónappal később nyilvánvalóvá lett, hogy Támár másállapotban van.

Olyan botrány volt ez, amilyen a vidéken már rég nem fordult elő. Özvegyi sorban élt, gyászruhában, szülei házában, és most kiderült és nem lehetett tovább titkolni, hogy szégyentelenül és halálra méltóan viselkedett! A férfiak fenyegetően mormogtak, a nők gúnyosan és átkozódva rikácsoltak. Mert Támár mindig gőgös volt velük szemben, és úgy tett, mintha különb volna náluk. Júdához csakhamar eljutott a hír:

- Tudsz róla, tudsz róla? Menyed, Támár úgy viselkedett, hogy nem lehet tovább titkolni. Paráználkodott, és teherbe esett!

Júda elsápadt. Szarvas-szeme kidülledt, orrcimpái remegtek. A bűnösök nagyon ingerlékenyek a világ bűneivel szemben; különben is rossz szemmel nézte a nőt, mert két fiát fölfalta, s azért is, mert ő maga szavát szegte vele szemben a harmadik miatt.

- Bűnt követett el - mondta. - Feje fölött legyen érc az ég, és lába alatt vas a föld! Égettessék meg! Régen megérett már némileg a máglyára, de most nyilvánvaló, hogy iszonyúságot követett el Izráelben, és bemocskolta gyászruháját. Ki kell vezetni atyja házának ajtaja elé, és hamuvá égetni. Vére szálljon rá!

És hosszú léptekkel ment a vádolók élén, akik hadonásztak, és útközben a falvakból mindenfelől újabb hadonászók szaladtak össze, úgyhogy egész vérszomjas tömeg nyomult az özvegyi ház elé Júda kíséretében, gyalázkodva és fütyülve. Benn a házban Támár szüleit hallották sóhajtozni és sivalkodni, őt magát azonban se nem látták, se nem hallották.

Ekkor három embernek megparancsolták, hogy menjenek be és állítsák elő a paráználkodót. Azok bementek kifeszített vállal, merev karral, állukat mellre szegve és öklüket készítve, hogy Támárt kivezessék, és előbb pellengérre állítsák, aztán megégessék. Kis idő múlva azonban Támár nélkül jöttek vissza, különböző tárgyakkal kezükben. Az egyik egy gyűrűt hozott két ujja között, szétterpesztve a többit. A második egy botot tartott, középen fogva, egyenesen maga elé. A harmadik kezéről bíbor zsinór lógázott. Jehuda elé vitték a tárgyakat, aki elöl állt, és szóltak:

- Ezt izeni neked menyed, Támár: “Attól a férfiútól, akinek a zálogai ezek, hordozom zálogomat. Ismered őket? Mert lásd: én nem vagyok az az asszony, akit ki lehet pusztítani fiával együtt Isten örökségéből!”

Júda, az oroszlán megtekintette a tárgyakat, miközben a tömeg köréje nyomakodott és arcába bámészkodott, s amilyen haragossápadt volt mind ez ideig, olyan vérvörös lett most lassan, haja tövéig és szeme fehérjéig. És elnémult. Ekkor egy asszony nevetni kezdett, és aztán még egy, és aztán egy férfi, és aztán sok férfi és asszony, és végül az egész banda harsogva és végeérhetetlenül nevetett, hogy a hasukat fogták nevettükben, és szájukat az égre tátották és kiáltoztak:

- Júda, te vagy az! Júda menyecskét csinált a menyéből! Huhu, hohó és haha!

És Lea negyedszülöttje? Halkan így szólt a sokaságban:

- Igazabb ő nálamnál! - és meggörnyedve távozott közülük. És amikor eljött Támár órája, egy fél esztendővel később, ikreket szült, akikből derék férfiak lettek. Két fiút irtott ki Izráelből, amikor alászállott az időben, s most két hasonlíthatatlanul jobbat szült helyükbe, amikor ismét fölfelé szállott. Az elsőnek érkezett, Pérec rendkívül derekas ember lett, és a világnak és történelemnek ugyancsak derekasan nemzett. Mert még hetedíziglen is nemzett valakit, aki maga volt a derekasság, Boázt, egy kedvesnek a férjét. És ezek nagyra nőttek Efratában, és dicsérték őket Betlehemben, mert unokájuk Jísai volt, a betlehemi, hét fiú atyja és a legkisebbé, aki a juhokat őrizte, barnás volt és szép szemű. Jól értett a hárfához és a parittyához, és legyőzte az óriást - már ekkor csöndben királlyá kenetett.

Mindez még a bizonytalan, messze jövőben rejtőzik, és a nagy történethez tartozik, amelyben József története csupán beiktatás. De bele van iktatva az asszony története is, aki semmi áron sem engedte kiiktatni magát, hanem elképesztő eltökéltséggel keresztülverekedte magát az útra. Ott áll, magasan és szinte komoran, a hazai domb lejtőjén, és egyik kezével csípőjén, másikkal elárnyékolva szemét, elnéz a termő mezőkön, melyeknek távolában tornyosuló felhők közt tör át a fény szélesen áradó sugárglóriává.

HATODIK FEJEZET: A SZENT JÁTÉK

A vizek dolgairól

Egyiptom gyermekeinek, mindnyájuknak, még a legjobban értesülteknek és a legbölcsebbeknek is tápláló istenük természetéről, az istenség azon oldaláról és életformájáról, melyet az Ábrám-fiak “Él saddáj”-nak, kenyéradó istennek hívtak, és akit a fekete föld országában “Hápi”-nak, a Túláradónak, a Megdagadónak neveztek - tehát a folyamnak mivoltáról, mely sivatagok között megteremtette csodálatos oázis-országát, táplálta létüket és megelégedett halálhívő érzületüket, vagyis a Nílus folyóról igen gyermekes elképzeléseik voltak. Úgy hitték és tanították nemzedékről nemzedékre gyermekeiknek, hogy a folyam, isten tudja, hol és hogyan, az alvilágból lép elő, és útját a “Nagy Zöld” felé veszi, azaz a mérhetetlen óceánhoz, aminek a Földközi-tengert tekintették, és hogy visszahúzódása, a megtermékenyítő túláradás után, hasonlatos az alvilágba való visszatéréshez... Szóval ebben a tekintetben a legbabonásabb tudatlanság uralkodott köztük, és csak az egész akkori világot körülölelő ugyanolyan vagy részben nagyobb tudatlanságnak köszönhették, hogy ilyen tájékozatlanság mellett fenn tudtak maradni. Való igaz, hogy ennek ellenére is pompás és hatalmas, mindenfelől megcsodált és több évszázaddal dacoló birodalmat létesítettek, sok szép dolgot hívtak életre, és igen szellemesen tudtak gazdálkodni tanulatlanságuk tárgyával, a tápláló folyammal. Ennek ellenére is nagyon sajnáljuk, mi, akik annyival többet, sőt jóformán mindent tudunk, hogy abban az időben egyikünk sem lehetett ott, hogy szellemük sötétjét megvilágítsa, és fényesen felderítse nekik azt a viszonyt, melyben Egyiptom a vízzel áll. Milyen feltűnést keltett volna a papi iskolákban és az ország tudós testületeiben, hogy “Hápi” távol attól, hogy valamilyen alvilágból eredjen, amit már önmagát is elutasítunk mint előítéletet, semmi egyéb, mint a nagy afrikai trópusi tavak lefolyása, és hogy a tápláló istennek, hogy azzá lehessen, ami, először önmagát kell táplálnia, miközben minden vizet fölvesz, mely az etiópiai Alpokról nyugat felé lezúdul. Esős időszakban hegyi patakok omlanak itt, finoman szétmorzsolt kőhordalékkal telítve, a hegyekről lefelé, és összegyűlnek a két ágban, melyekből a jövendő folyam előélete kitelik: a Kék Nílusban és az Atbarában, melyek földrajzilag csak távolabb, Khartumnál és Berbernél térnek közös mederbe, és így válnak a Nílussá, a teremtő folyammá. Mert ez az egységes ágy a nyár közepén lassanként a víz és oldott iszap olyan tömegével telik meg, hogy a folyam szélesen kilép partjai közül, ami miatt el is nyerte a Túláradó nevet, és hónapokig tart, míg éppen olyan lassan, ismét visszatér korlátai közé. Az iszaphordalék azonban, túláradásának maradványa - és ezt a papi iskolákban is tudták - Kémének termékeny talaját alkotja.

Elcsodálkozva és talán az igazság hirdetője ellen elkeseredve hallották volna, hogy a Nílus nem lentről, hanem fentről jön - alapjában véve olyan magasról, mint az eső, mely egyéb kevésbé különleges országban a megtermékenyítő szerepét játssza. Ott, mint mondani szokták, a nyomorult idegen országokban a Nílus az égbe van helyezve, ami az esőt jelenti. És meg kell vallani, hogy meglepő, a felvilágosodottsághoz közel járó belátás fejeződik ki a virágos beszédmódban, az a belátás tudniillik, mely a világ minden vizének összefüggéséről beszél. A Nílus-áradás az abesszíniai magas hegységek esőzésének bőségétől függ; ezek az esőzések azonban megszakadó felhőkből származnak, melyek a Földközi-tenger felett alakulnak, és a szél hajtja őket ezekre a vidékekre. Mint ahogy Egyiptom jóléte a Nílus mércéjének szerencsés állásától függ, éppen így Kánaánban, Kenána földjén, a Felső-Retenuban, amint akkoriban nevezték, vagy Palesztinában, ahogy a mi felvilágosultságunk Józsefnek és atyáinak szülőhonát földrajzilag jelöli, minden az esőtől függ, mely ott, ha rendben folynak a dolgok, évenként kétszer esik: a korai eső késő ősszel, a késői eső kora tavasszal. Mert az ország szegény forrásokban, és a mélyen húzódó folyók vizével nem sokat lehet kezdeni. Tehát minden az esőtől függ, különösen a késői esőktől, melyeknek vizét az emberek már ősidőkben gyűjteni szokták. Ha ezek kimaradnak, ha nyugati, nedves szelek helyett keleti és déli, sivatagi szelek uralkodnak, akkor a termésnek befellegzett, szárazság, elkorcsosulás és éhínség támad - és nem csupán itt. Mert ha Kánaánban nem esik, akkor Etiópia hegyeiben sem záporozik, nem omlanak a vad patakok, a Táplálónak két előfutára sem telik meg elegendően, hogy önmaga “nagy” lehessen, ahogy Egyiptom gyermekei mondták, és elláthassa a csatornákat, melyek a vizet a magasabban fekvő szántóföldekre vezetik; rossz termés és szükség nehezül arra az országra is, ahol a Nílus nem az égen, hanem a földön van - és ez a világ minden vizei dolgának összefüggése.

Ha az ember csak egész általánosan tud is erről, akkor nem csodálatos többé semmi számára, bár sok minden borzasztó abban a jelenségben, hogy egyszerre “minden országban” ínség támad, nemcsak az iszapéban, hanem Szíriában és a filiszteusok földjén, Kánaánban, sőt a Vörös-tenger országaiban, de még Mezopotámiában és Babilonban is, úgyhogy a szükség “nagy lesz minden országban”. Sőt, ha a dolgok balul fejlődnek, akkor a megzavartságnak, a kimaradásnak és a megszűnésnek egy éve az ismétlődés gonosz szeszélyével többre is terjedhet, szerencsétlen évek sorává nyúlhat: a megpróbáltatás legendássá növekedhet, kereken hét esztendővé, ámbár öt is elég rossz belőlük.

József szeret élni

Öt évig oly remekül sikerült minden, oly kedvező volt a széljárás, az áradás, a gyarapodás, hogy hálából hétté léptették elő az ötöt - teljesen meg is érdemelte. Most aztán fordult a kocka, ahogyan azt Fáraó a feketeség birodalmáért érzett anyai aggodalmában homályosan előre megálmodta, József meg világosan értelmezni merte: a Nílus áradása elmaradt, összefüggésben azzal, hogy Kánaánban elmaradtak a téli esők, éppen a későiek - az áradás elmaradt egyszer: már ez is gyászos volt; elmaradt kétszer: jajgatott a nép; elmaradt harmadszor is: akkor a tömeg már sápadtan tördelte kezét - s aztán már ugyanígy annyiszor elmaradhatott, hogy hét szűk esztendőnek és pelyvaévnek is nevezhették.

Mi, emberek a természet ily rendkívüli körülményei között mindig egyformán járunk: kezdetben hétköznapi észjárásunkkal csalódunk egy esemény jellege dolgában, nem értjük, hová fajul. Jóhiszeműen úgy véljük: ez csak holmi közönséges-mérsékelt eset, s aztán különös visszaemlékeznünk e vakságra, e tévedésre, miután lassanként ráeszméltünk, hogy valami rendkívüli megpróbáltatásról, valami páratlan szerencsétlenségről van szó, amiről nem is sejtettük, hogy a mi életünkben minket magunkat is sújthat valaha. Így történt ez Egyiptom népével is. Sokáig tartott, míg megértették, hogy olyan jelenség tört rájuk, amelynek “hét szűk esztendő” a neve, és amely az ősidőkben bizonyára megtörtént már, hiszen mondákkal átszőtt irodalmukban is hátborzongató szerepe volt, de nem merték volna elhinni magukról, hogy még ők maguk is megélhetik. Ám az ő esetükben a mi rövidlátásunknál mégis nehezebben volt megbocsátható, hogy bárgyú értetlenséggel szemlélték azt, ami most kezdődött. Mert hiszen Fáraó álmodott, és József értelmezett. Vajon maga az a tény, hogy a megjósolt hét bő esztendő valóban bekövetkezett, nem volt-e már szinte bizonyítéka annak, hogy a hét szűk esztendő is bekövetkezik majd? Ez utóbbiakról azonban Egyiptom népe a bőség éveiben megfeledkezett, olyanképpen, ahogyan valaki megfeledkezik, hogy még számadása van az ördöggel. Most aztán benyújtották ezt a számlát - amikor a kenyéradó már két-három ízben szánalmasan sekély volt, meg kellett látniok a valóságot, és belátásuk nyilvánvaló következménye József tekintélyének hatalmas gyarapodása volt.

Már a bőség éveinek bekövetkezése is igen kedvezett neki; de mily nagy mértékben meg kellett gyarapodnia dicsőségének, amikor kiderült, hogy a szűk esztendők is megjöttek, és amikor József ellenük meghozott intézkedései a legmélyebb bölcsesség sugallataként nyilvánultak meg!

Pelyvaidőkben, szűk esztendőkben bizony nehéz a sora egy földművelésügyi miniszternek, mert az eltompult nép, melynek nem kenyere a józan ész és a méltányosság, mindenkor arra hajlik, hogy a természeti csapásokért lobbanékonyan a feketeség birodalmának legfőbb felelősét hibáztassa. Ám egészen más a miniszter helyzete, ha megjósolta a megpróbáltatást; és ismét teljesen más, nevezetesen rendkívül dicső és tiszteletet parancsoló, ha idejekorán varázslatos óvintézkedésekkel élt vele szemben, melyek tompítják a csapás élét, szerencsétlenség jellegét, ha meg is őrzi erejét, amellyel mélyrehatóan feldúlhatja az országot. Egy befogadó nép hajlamai és lelki jellemvonásai gyakran jellegzetesebben és példásabban fejlődnek ki idegenből bevándorolt fiaiban, mint magukban az őslakókban. Józsefnek is ama húsz esztendő idején, amikor meghonosodott elragadtatásának és elkülönítésének országában, vérévé vált a gondviselő-elhárító önfenntartás kiválóan jellegzetes egyiptomi gondolata, mégpedig olyanformán; hogy jóllehet ebben a szellemben, de nem ösztönösen cselekedett, hanem közben elég távolságot tartott az uralkodó eszmétől, hogy bár az őt személyében irányította, még mosolyogva az eszme népszerűségére is tekintettel volt, és ehhez szabta cselekvéseit - amiben eredetiség és humor egyesült, s ez vonzóbb, mint az eredetiség önmagában, distancia és mosoly nélkül.

Most aztán megjött az ideje annak, amikor vetésére, vagyis: a bőség gazdaságos megadóztatására aratás következett - ami azt jelenti: megjött a kiosztás ideje, és ama kincstári ügyleté, amilyen zsíros és jövedelmező ügyletben még Ré egyetlen fia sem részesült, amióta ő volt az isten. Mert ahogyan az írás hírül adta, és dalba is szedték: “És lőn éhség minden országban; de Egyiptom földén mindenütt vala kenyér.” Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Egyiptomban is ne lett volna éhség; mert hogyan alakultak a gabonaárak, amikor a kereslet a legégetőbb volt, mindenki elképzelheti, akinek akár csak a leghalványabb sejtelme van a közgazdasági törvényekről. De még ha e sejtelmeibe bele is sápadna, gondolja csak meg, ezt az ínséget gazdaságosan szabályozták ugyanúgy, ahogyan azelőtt a bőséget, s ezt nevezetesen ugyanaz a barátságos és agyafúrt férfiú cselekedte, aki ez utóbbit is szabályozta; s hogy az ínséget is ő tartotta kezében, és tehetett vele, amit csak akart: Fáraónak hűségesen a legnagyobb hasznot csiholta ki belőle, de ugyanakkor azoknak is, akik a legkevésbé tudtak volna vele megbirkózni: a kisembereknek. Számukra valóságos ajándékká vált az ínség.

Ez a gazdasági helyzet kihasználásának és a jótékonyságnak, az állami uzsoragazdálkodásnak és a kincstári szegénygondozásnak olyan összetett rendszerével történt, amire még nem volt példa, úgyhogy szigorúságból és barátságosságból kevert jellege mindenki előtt legendás és isteni színben jelent meg, még azok előtt is, akiket e kihasználás sújtott; mert minden, ami isteni, ilyen kétértelműen viselkedik és nyilvánul meg - nem tudni, kegyetlennek vagy jóságosnak nevezze-e az ember.

Ezt a helyzetet nem lehet eléggé különlegesnek felfogni. A mezőgazdaság állapotára a hét elszáradt kalászról szóló álom oly találó példázattal szolgált, hogy az már szinte nem is volt példázat, hanem maga a meztelen valóság. Az álomkalászokat keleti szél szárította el, a hamuszín, izzó délkeleti fuvallat - és ez újabban februártól júniusig, az egész Semu idején, vagyis a nyári, aratási évadban szüntelenül dühöngött, leginkább mintha valami forró kemencéből viharzott volna elő, finom porral telítette a levegőt, és hamuszerűen beborította a növényzetet, olyannyira, hogy ami még az ösztövér kenyéradó gyengécske magatartása után úgy-ahogy megtermett volna, e sivatagi lehelet hatására felperzselődött. Hét kalász? Igen ennyiről lehetett beszélni; több bizony nem volt. Más szóval nem akadt kalász, nem volt termés. Ami viszont megvolt, mégpedig számlálatlan, vagy helyesebben: igen pontosan számon tartott és feljegyzett mennyiségben, az gabona volt, mindenfajta vető- és kenyérmag; a királyi csűrökben és vermekben felhalmozva a folyam alsó és felső folyása mentén valamennyi városban és környékükön országszerte egész Egyiptomban, és csakis Egyiptomban; mert másutt nem volt jövőbe tekintő gondoskodás, és nem építettek magtárakat, előre látván a bő aratást. Igen, egész Egyiptomban és csakis itt volt kenyér: az állam kezében, Józsefében, kasznárjáéban mindannak, amit az ég ad; s most már jómaga is olyanná vált, mint az adakozó mennyei gondviselés és mint a Nílus, a nagy kenyéradó: megnyitotta magtárainak kapuit - no, nem tárta ki sarkig őket, hanem csak módjával, úgy, hogy időnként ismét bezárta, de mégis nagyjából megnyitott mindent, kenyeret és vetőmagot osztott valamennyi ínségesnek, és mindenki az volt: az egyiptomiak éppúgy, mint az idegenek, akik messze földről eljöttek gabonáért Fáraó országába, melyet több joggal, mint valaha, magtárnak hívtak, a világ magtárának. József adott, vagyis inkább: eladott a tehetőseknek, olyan árakon, amelyeket nem azok, hanem ő szabott meg, a példátlan üzleti helyzetnek megfelelően, úgyhogy megaranyozta és megezüstözte Fáraót, és ugyanakkor még más értelemben is tudott adni: nevezetesen a kisembereknek és a zörgő csontú éhenkórászoknak, ha többet nem is osztatott nekik, mint a legszükségesebbet, amiért már jajongva könyörögtek, és vetőmagot és kenyeret adott a kisparasztoknak meg a városi vízmosásos utcák lakóinak, hogy tovább tengethessék életüket, és éhen ne haljanak.

Ez megfelelt az isteni rendnek s a dicséretesen emberi példaképnek. Mindenkor akadtak jó hivatalnokok, akik sírfeliratukon jogos elérzékenyüléssel mondották el magukról, hogy ínséges időkben kenyeret adtak a király alattvalóinak, ellátták az özvegyeket, nem tettek különbséget gazdag és szegény közt, később pedig, mikor a Nílus ismét kiáradt, “nem hajtották be a földműves hátralékát”, vagyis: nem követelték vissza az előleget, és nem szorongatták az adókkal, amelyekre halasztást kapott. József gazdálkodása ezekre a sírfeliratokra emlékeztette a népet. Ám Szét napjai óta nem akadt hivatalnok, aki ilyen méretekben, ily teljhatalommal fölruházva s e hatalommal ilyen istenien élve állta volna meg a helyét. Az írnokok és helyetteseik tízezrei által lebonyolított gabonakereskedelem egész Felső- és Alsó-Egyiptomra kiterjedt, de hálózatának valamennyi szála Menfében futott össze, Fáraó Árnyékadójának és Egyetlenegy Barátjának hivatali palotájában, és nem volt olyan végső döntés bármely eladásról, hitelről vagy ajándékról, melyet ő ne tartott volna fenn magának. Színe elé járultak a gazdagok és a nagybirtokosok, és kenyérgabonáért könyörögtek: ezeknek ezüstjükért és aranyukért adott el, de nem mulasztotta el ugyanakkor, hogy kötelezettségként és feltételként rájuk ne rója: öntözőberendezéseik rendszerét korszerűsíteniük kell, nem szabad, hogy azok továbbra is feudális elmaradottságban tespedjenek; ebben mutatkozott meg hűsége Fáraóhoz, a Legmagasabbhoz, akinek kincstárába áradt a gazdagok aranya-ezüstje. És elébe járultak a kenyérért jajveszékelő szegények is; ingyen, minden fizetség nélkül osztatott ki a készletekből, hadd egyenek, senki se éhezzék: ebben meg rokonszenve nyilvánult meg, lelkének e legfőbb jellemvonása, melynek lényegéről már előbb mindent részletesen elmondottunk, úgyhogy nem szükséges itt visszatérnünk rá. Mindenesetre hadd mutassunk rá ismét röviden, hogy volt ebben az egészben valami tréfás. Igen, valóban: a kizsákmányolásból és a gondoskodásból összetett üzleti rendszerében volt valami tréfás, olyannyira, hogy jóllehet ez idő tájt nehezen súlyosodott rá a munka terhe, mégis mindig igen vidám volt, és otthon gyakran ismételte feleségének, Aszenáthnak, a napleánynak: “Leányzó, szeretek élni.”

Külföldre - mint tudjuk - szintén az ínséges idők szabta árakon is adott el, és látta a jegyzékeket, melyek “a nyomorult Retenu nemeseinek” szállított gabonáról szóltak. Mert Kánaán sok városkirálya küldött hozzá követeket gabonáért, többek között Meggidó és Sahuren királya is, és eljött Aszkaluna követe, s könyörgött színe előtt városáért, és neki is szállítottak, jóllehet borsos áron. De itt is egyként érvényesült a szívélyesség és a konjunktúra kihasználásának ridegsége, és az éhenkórász sivatagi nyulaknak: Szíria és Libanon pásztortörzseinek - József írnokainak jellemzése szerint -, “barbároknak, akik nem tudták, hogy kell élni”, engedélyezte, hogy nyájaikkal bevándoroljanak az ország féltékenyen őrzött sorompóin keresztül, és próbáljanak megélni a folyamtól keletre, amerre a köves Arábiába visz az út, Cóán kövér legelőin, a taniszi deltaág mentén, ha megígérik, hogy a számukra kijelölt terület határait nem lépik át.

Így aztán ilyen határőrjelentéseket olvasott: “Megengedtük Edom beduin törzseinek, hogy átvonuljanak a Merneptah-erődön keresztül Merneptah tavai felé, hadd éljenek meg nyájaikkal együtt Fáraó és az országok szép napjának nagy legelőin.”

És József figyelmesen olvasott. Minden határjelentést a leggondosabban áttanulmányozott, és azoknak az ő utasításai értelmében rendkívül pontosaknak kellett lenniük: könyvet vezettek minden személyről, akit a keleti sorompókon keresztül Egyiptom gazdag földjére beengedtek, amely most még sokkal gazdagabbá vált - mindenkiről tehát, aki a nyomorúság földjéről jött, hogy gabonát vigyen ki Fáraó magtáraiból -, és e könyvvezetést József parancsára a végletekig megszigorították; az olyan határőrtisztek, mint a nagy kapuk írnoka, a Cel erődbeli Hor-vaz hadnagy, aki egykor az izmáelitákkal együtt Józsefet is beengedte az országba, most kötelesek voltak nagy gondot fordítani jegyzékeikre, és a beutazókat nemcsak szülőföldjük, mesterségük és nevük, de atyjuk és nagyatyjuk nevének megjelölésével is jegyzékbe venni, a jegyzékeket pedig naponta pontosan és sürgősen leküldeni Menfébe, az Árnyékadó nagy üzletházába.

Ott aztán szép tisztán lemásolták őket kétszeresen jó minőségű papírra, vörös és fekete tintával, s így terjesztették a Kenyéradó elé. Ő pedig, jóllehet éppen elég más irányú elfoglaltság kötötte le, nap mint nap elolvasta a jegyzékeket az első betűtől az utolsóig, éppoly gondosan, ahogyan összeállították őket.

Jönnek

A sovány tehenek második évében történt, Epifi havának derekán, a mi időszámításunk szerint május tájt és rettenetes nagy forróság idején - már amilyen forróság szokta perzselni Egyiptom földjét az év nyári harmadán, de még a szokottnál is szörnyűbb hőségben: a nap tűzcsóvákat záporozott az égből, árnyékban vagy negyven fokot mérhettünk volna, homokvihar dühöngött, s a szél Menfe utcáin sivataghomokot vágott a járókelők gyulladt szemébe. Még a legyek is megsokallták, hát még az emberek, elpilledtek hozzájuk hasonlóan. A gazdagok sok aranyat adtak volna egy félórányi északnyugati szellőért, még azt se bánták, ha a szegényeknek is jut belőle.

József, Fáraó Legfelső Szája, jóllehet az ő arca is nedves homokkal volt tele, déltájt mégis erősen fölvillanyozva tért haza irodai palotájából, élénk taglejtésekkel - ha helyesen jellemezzük e szavakkal állapotát. Gyaloghintója, melyet a hozzá ebédre hivatalos néhány minisztériumi nagyfejű járműve követett, az istenhelyettesnek máig is megtartott szokásához híven, a díszsugárútról hamarosan letért, és az éhenkórászok néhány vízmosásos utcáján vitte végig, ahol szívélyesen, meghitt lelkesedéssel üdvözölték. “Dzsepnuteefoneh!” - kiáltozta a szegény nép, és csókokat dobált feléje. “Hápi! Hápi! Kenyéradó, sorsod beteljesedésén túl még tízezer évig élj!” És ezek, akiket holtukban egyetlen szál gyékénybe göngyölve visznek ki a sivatagba, ilyeneket kívántak neki: “Négy finom korsóban őrizzék meg belsőrészeidet és alabástromkoporsóban a múmiádat!” Így viszonozták a kisemberek az ő rokonszenvét.

Most végül is a Fáraó kegyéből élvezett villájának festett falikapuján át az előkertbe vitték, ahol egy lótuszvirágos tó fallal körülvett négyszögében olaj-, bors- és fügefák, sötét ciprusok és legyező alakú pálmaágak tükröződtek, meg tarka papiruszoszlopok, melyeken a ház elé épített terasz nyugodott. A tó körül vezetett a feljáró széles, homokos útja, és ahol a hintóhordók megálltak, futárok tartották oda neki térdüket és tarkójukat, hogy mielőtt lába a földet érintené, előbb arra lépjen. Házának gondnoka, Mai-Szahme a teraszon, vagyis a külső oldallépcső tetején várt rá teljes nyugalomban, Hepi és Hecesz, a két Punt-földről odaszármazott rendkívül nemes agár társaságában, amelyeknek nyakát arany nyakörvek díszítették, maguk meg remegtek az idegességtől. Fáraó barátja a szokottnál fürgébben szaladt föl a széles lépcsőfokokon, tulajdonképpen fürgébben, mint ahogyan az Egyiptom egy nagyjához nézők előtt illik. Kíséretére ügyet sem vetett.

- Mai - mondotta lelkendezve és fojtott hangon, s közben a kutyák fejét simogatta, s azok üdvözléséül mellére tették mancsukat -, azonnal négyszemközt kell veled beszélnem, jöjj csak mindjárt velem a dolgozószobámba, ezek meg hadd várjanak, az ebéd nem olyan sietős, magam úgysem tudok egy falatot sem lenyelni, sürgősebb dolgom akadt, ami erre a kezemben levő tekercsre vonatkozik, vagy helyesebben: ez a tekercs vonatkozik a sürgősebb feladatra... majd mindjárt megmagyarázom, miről beszélek, ha azonnal velem jönni szíveskednél dolgozószobámba, ahol négyszemközt leszünk...

- Csak nyugalom - válaszolta Mai-Szahme. - Mi történt veled, Adón? Hiszen valósággal ficánkolsz a türelmetlenségtől! És hallani sem akarok róla, hogy ne egyél, éppen te, aki annyi embert etetsz. Nem mosnád le előbb magadról friss vízzel az izzadságot? Ne tűrjük, hogy a verejték beleegye magát pórusainkba és testünk mélyedéseibe. Mert az mar és ingerel, különösen ha szemcsés porral vegyes.

- Minderről szintén később, Mai, mosakodás, étkezés most viszonylag nem sietős, meg kell tudnod ugyanis, amit én már tudok, mert értesített róla ez a tekercs, amelyet épp most kézbesítettek nekem hivatalomban, mielőtt elindultam, vagyis azt, hogy végre megérkezett, vagy helyesebben megérkeztek, vagy ami ugyanazt mondja: megjött a hír, hogy megérkeztek, és most az a kérdés, mi történjék, és hogy kezdünk hozzá, és mit is tegyek, mert rettentő izgatott vagyok!

- Hát hogy is vagyunk, Adón? Csak nyugalom! Amiről azt mondjuk, hogy megérkezett, azt már vártuk, és amit már vártunk, az nem ijeszthet meg bennünket. Ha szíveskednél megmondani, ki vagy mi érkezett meg, akkor majd bebizonyítom neked, hogy nincs semmi ok ijedtségre, hanem csupán a teljes nyugalom a helyénvaló.

E beszélgetés közben gyors léptekkel haladtak előre, amit a nyugodt férfiú igyekezett a kutas udvarba vivő oszlopcsarnokban meglassítani. De József Mai-Szahme társaságában, Hepivel és Hecesszel a sarkában, már be is lépett egy jobb felől nyíló szobába, melynek tarka mennyezete és malachit ajtószemöldöke volt, a falai mentén fönn és lenn vidám díszítőszegélyek húzódtak; ez könyvtárszobául szolgált, és elválasztotta a ház nagy fogadótermét József hálószobájától. A helyiséget Egyiptom minden ékességével díszítették fel. Volt benne prémekkel és párnákkal borított, berakásos nyugágy, voltak könyvtekercsek megőrzésére szolgáló, lábon álló, faragott, írásos és intarziás gyönyörű ládák, oroszlánlábú székek, nádüléssel és préselt, aranyozott bőrtámlával, virágasztalkák és állványok fajanszvázákkal és irizáló üvegedényekkel. József, miközben hintázva ringott lábfején, megszorította gondnoka karját. Könny csillogott szemében.

- Mai - kiáltotta, és hangját elfojtotta az ujjongás vagy valami ujjongásszerű érzés, szorongóan túláradó elragadtatás -, jönnek, már itt is vannak, itt, az országban, már átvonultak Cel erődjén, tudtam én ezt, vártam már rá, és most mégsem tudom elhinni, szívem a torkomban dobog, és izgalmamban azt sem tudom, melyik lábamra álljak!...

- Légy oly kegyes, Adón, és ne táncolj itt velem, nyugodt férfiúval, inkább szíveskedjél világosabban kifejezni magad! Ki jött meg?

- A testvéreim, Mai, a testvéreim! - kiáltotta József, és hintázott a lábán.

- A testvéreid? Azok a dühödtek, akik letépték rólad a ruhát, a verembe dobtak, és eladtak a nagyvilágba? - kérdezte a kapitány, akinek ura mindezt bizalmasan már rég elmondotta...

- Hát persze! Persze hogy ők! Ők, akiknek minden szerencsémet és nagyságomat idelenn köszönhetem!

- Hát, Adón, ez ugyancsak erőszakos megszépítése a dolgoknak.

- Isten szépítette meg őket, háznagyom! Isten fordította jóra, mindenki javára őket, és az eredményt kell meglátnunk, amit el akart érni vele. Amíg az eredmény létre nem jön, csupán a meztelen cselekedet van meg, és az rossznak is tetszhet. De amikor már megvan az eredmény, akkor a cselekedetet is szerinte kell megítélni.

- Ez talán mégiscsak kérdéses, nagyságos uram. Imhotep, a bölcs talán másként vélekedett volna. És atyádnak az állat vérét úgy mutatták meg, mintha a tied lett volna.

- Igen, az szörnyűséges volt. Akkor bizonyosan összeesett ettől. De hát ennek nyilván így kellett történnie, barátom, és nem másként, mert másként nem jutottunk volna előre akkor. Mert atyám nagy volt, de lágy kedélyű, én meg, ó, milyen zöldfülű legényke voltam is én! Leírhatatlan, micsoda zöldfülű voltam, mennyire el voltam telve kárhozatos bizakodással és vak önhittséggel. Szégyen, gyalázat is, hogy némely embernek milyen későn nő be a feje lágya! No persze feltéve, hogy az enyém már benőtt! Tán egész életünk kell hozzá, hogy benőjön.

- Az is lehetséges, Adón, hogy még mindig túl sok van benned a serdületlen fiúból. És bizonyos vagy abban, hogy ezek valóban a testvéreid?

- Hogy bizonyos-e? Semmi kétség nem fér hozzá! Vajon hasztalan adtam-e ki a legszigorúbb parancsot a jegyzőkönyvek és a jelentések dolgában? Bizony nem ok nélkül cselekedtem így, mert tudd meg, csak a forma kedvéért történt, hogy Manassénak, idősebb gyermekünknek ezt a nevet adtuk, ó, bizony nem felejtettem el az én atyámnak házát, nem, semmi esetre sem, mindennap és minden órában rágondoltam e végtelen hosszú évek során, mert hiszen megígértem Benjáminnak, a kicsikének a szétszaggatott varázskertjében, hogy valamennyiüket elhozatom magam után, amikor már felemelkedtem, és enyém lesz a legfőbb hatalom... Bizonyos-e, hogy ők azok? Nézd csak, itt az írás, futárpostával érkezett, és egy vagy két nappal megelőzte őket. Jichák fiának, a Hebrón környéki Mamré ligetében lakó Jákóbnak fiai: Rúben, Simeón, Lévi, Júda, Dán, Naftáli... Gabonavásárlás céljából... És te még kétségről beszélsz? Ők azok, ők azok, tizedmagukkal! A többiekkel jöttek, egy bevásárló karavánnal. Az írnokok nem is sejtették, kiket jegyeztek fel. És ők maguk nem is sejtik, halvány fogalmuk sincs róla, ki elé vezetik majd őket, és ki tart itt vásárt mint a Király Legfelső Szája az országban. Ó, Mai, ha tudnád, mit érzek! De hiszen magam sem tudom, hányadán vagyok, tóhuvabóhu van bennem, ha megérted e szót. És méghozzá előre tudtam és vártam és felkészültem rá hosszú évek óta. Tudtam, amikor Fáraó színe előtt álltam, és amikor értelmeztem álmát, akkor magamnak is értelmeztem Isten szándékát és rendelését e történettel. Ó, Mai, micsoda történet ez, amelyben mi vagyunk! A legszebb történetek közül való! De most aztán az a döntő, és ez a mi feladatunk, hogy szépen, kereken kimódoljuk, a leggyönyörűségesebbé, és Istennek ajánljuk teljes értelmünket. Hogy is kezdünk hozzá, hogy méltók legyünk ilyen történethez? Ez az, ami annyira feldúlja a lelkem... Mit gondolsz, rám ismernek majd?

- Hogy tudhatnám én, Adón? Nem, nem hiszem. Hiszen sokkal érettebbé váltál azóta, hogy szétszaggattak. És mindenekelőtt: gyanútlanságuk vaksággal sújtja majd őket, úgyhogy eszükbe sem ötlik, és a saját szemüknek sem hisznek majd. A fölismerés és a tudatos fölismerés között jókora út van még.

- Úgy van, úgy van. Mégis dobog a szívem félelmemben, hogy fölismerhetnek.

- Hát nem akarod, hogy úgy legyen?

- De nem tüstént, Mai, a világért sem tüstént! Bár húzódna el az egész, és csak lassan értenék meg, mielőtt kimondanám a szót, szólván: “Én vagyok az!”, mert ezt először így kívánja meg ennek az istentörténetnek az ékesítése és kerekítése, másodszor pedig sok mindent kell előbb megvizsgálnunk és eldöntenünk, a nyulat kiugratnunk a bokorból, főként Benjámin miatt...

- Benjámin velük van?

- Éppen hogy nincs velük! Hiszen mondom néked, tízen vannak, nem tizenegyen. Pedig mi tizenketten vagyunk testvérek! Csak a vörösszeműek és a szolgálók fiai jöttek el, de anyámnak fia, a kicsi nem jött. Tudod-e, mit jelent ez? Nyugalmadban te mindezt csak igen lassan érted meg. Hogy Ben nincs velük, azt kétféleképpen lehet magyarázni. Azt is bizonyíthatja - és bárcsak ez a magyarázat lenne a helyes! -, hogy atyám életben van még; képzeld csak el, hogy él még ő, a tisztelettel övezett! És őrködik a legifjabbon, tehát eltiltotta az utazástól, aggodalmában, hogy útközben szerencsétlenség érhetné. Ráhelt utazás közben vesztette el, engem is utazás közben ért a halál, hogyne volna hát elfogult az utazással szemben, hogyne tartaná vissza tőle az utolsót, aki még megmaradt neki a kedvestől? Ezt is jelentheti tehát. De azt is jelentheti, hogy elhunyt már atyám, s hogy ők csúnyán viselkednek a védtelennel szemben, rossz testvérek módjára félrelökik, kitaszítják a közösségükből, mert az igazitól származik, szegény kicsike...

- Mindig kicsikének hívod, Adón, mintha nem is vennéd tekintetbe, hogy vér szerinti öcsikéd is érettebbé kellett váljon azóta. Ha jobban meggondoljuk, akkor már nyilván férfikora virágjában van.

- Helyes, lehet, hogy így van. De akkor is csak a legifjabb marad, barátom, a tizenkettő közül, hogyne hívnók hát kicsikének! A legifjabb valahogy mindig különösen kedves nekünk, valami különös kegyelem és varázs lengi körül a világban; s szinte már az a világ rendje, hogy mindez álnokságot és irigységet kelt az idősebbekben.

- Ahogy az ember hallgatja, uram, történetedet, szinte úgy vélné, hogy tulajdonképpen te vagy a legifjabb.

- Lám, lám. Hát nem is tagadom, hogy van is valami igazság megjegyzésedben, lehet, hogy a történet itt némi játékos kitérővel pontatlanul játszódik. Ez lelkiismereti kérdés számomra, és határozottan ragaszkodom hozzá, hogy a legifjabb megkapja a jussát és a legifjabbnak kijáró megbecsülést, és ha ők tízen eltaszították maguktól és gonoszul bánnak vele, sőt ha tán még erőszakoskodtak volna is, mint egykor velem, akkor Elóhim legyen irgalmas hozzájuk, Mai, akkor jól megjárnák itt, fel se fedném kilétemet előttük, s a szép “én vagyok az!” bizony elmaradna; és ha rám ismernének, akkor így szólnék hozzájuk: “Nem, nem én vagyok az, ti gonosztevők!” És csak idegen, szigorú bírájukra akadnának bennem.

- Ejnye, egyszerre csak mit hallok, Adón! Most hirtelen egészen más képet vágsz, és egészen más húrokat pengetsz. Most már egyáltalában nem vagy eltelve merő jámborsággal és szelíd békülékenységgel, hanem visszaemlékszel már, hogyan bántak el veled, pedig olyan embernek ismerlek, aki igen jól meg tudja különböztetni a cselekedetet az eredményétől.

- Magam sem tudom, Mai, milyen ember vagyok. Az ember nem tudhatja előre, hogyan viselkedik majd a történetében, csak amikor az lejátszódik, mutatkozik meg a magatartása, s ebben az ember megismeri önmagát. Kíváncsi vagyok magamra, s arra, hogy miképpen szólok majd hozzájuk, mert most még sejtelmem sincs róla. Hiszen ez idegesít annyira; amikor úgy volt, hogy Fáraó színe elé kerülök, korántsem voltam ennyire izgatott. És hozzá még a testvéreimről van szó. Hát éppen ez az. A szívem fel van dúlva, mint már említettem, s öröm, kíváncsiság és félelem egészen lebírhatatlan zűrzavara tombol benne. Te, aki nem tudsz megrettenni, el sem tudod képzelni, mennyire megrettentem, amikor a neveket olvastam a jegyzéken, jóllehet előre tudtam róla, és egész bizonyosan számítottam rá. Őértük vagy magamért aggódtam-e, mikor megrettentem? Nem tudom. De abban bízvást megegyezhetünk, hogy ami őket illeti, minden okuk meglehet, hogy lelkük mélyéig megrettenjenek, ez már így van. Mert az akkor nem volt csekélység, akármilyen rég volt is, az idő múlásával nem enyészett el. Elismerem: égbekiáltó éretlenség volt azt mondanom: azért jöttem, hogy számot vegyek tőlük; mindent elismerek, s főként azt, hogy nem kellett volna nekik elmondanom álmaimat, meg azt is, hogy atyámnak természetesen mindent elárultam volna, ha kiengednek a veremből, s így benne kellett hagyjanak. És mégis, mégis, hogy süketek maradtak, amikor a mélyből kiáltottam hozzájuk, összezúzva és gúzsba kötve, és jajveszékelve könyörögtem, ne kövessék el atyánk ellen, hogy veszni hagynak a veremben, neki pedig az állat vérét viszik bizonyságul... barátom, akárhogy is vesszük, az szörnyűség volt, nem is annyira velem szemben, erről nem is akarok beszélni, hanem atyánkkal szemben. Hátha elemésztette a bánat, s szenvedéssel szállt alá Seólba, vajon akkor is jól tudnék-e bánni velük? Nem tudom, nem ismerem magam eléggé, hogy előre tudnám, mit teszek ilyen esetben, de félek magamtól, félek, hogy nem tudnék jó lenni hozzájuk. Ha ők okozták volna, hogy szívbéli bánata sírba vitte ősz fejét, bizony ez is az eredményhez tartoznék, Mai, sőt elsősorban ez, és bizony igen elhomályosítaná a fényt, amelyet az eredmény sugároz a cselekedetre. De mindenesetre olyan cselekedet maradna ez, amely megérdemelné, hogy szembesítsük az eredményével, szemtől szembe állítsuk vele, hogy tán végül mégis elszégyellje magát gonoszságáért, amannak jósága láttán.

- Mit tervezel velük?

- Tudom is én! Hiszen éppen a te tanácsodat és segítségedet kérem, mert nem tudom, mitévő legyek velük... téged kérlek, házam gondnokát, akit belefoglaltam ebbe a történetbe, hogy izgatottságomban adj nékem a te nyugalmadból. Van neked belőle fölös mértékben is, s így átengedhetsz valamicskét; te túlságosan is nyugodt vagy, és csak állsz itt, felvonod a szemöldököd, összeszorítod az ajkad, mert nem tudsz megrettenni, és ezért semmi sem jut eszedbe. De ez olyan történet ám, amelyhez sokféle ötlet szükséges, ezzel tartozunk neki. Mert a cselekedet és az eredmény szembesítése példátlan ünnepség, amelyet meg kell ülnünk, és fel kell ékesítenünk százféle cicomával és szent bohósággal, hogy a világnak könnye is kicsorduljon nevettében, ötezer évnél is tovább!

- Az izgalom és a rettenet, Adón, terméketlenebb a nyugalomnál. Tüstént keverek néked valami nyugtatószert, vízbe szórok egy port, ami leülepszik. De ha egy másikat szórok hozzá, akkor együtt felpezsdülnek, és amikor megiszod e pezsgő keveréket, szíved megnyugszik tőle.

- Később majd szívesen megiszom, Mai, a kellő pillanatban, amikor leginkább lesz rá szükségem. De most hallgasd csak meg, mit cselekedtem egyelőre. Futárt menesztettem azzal a paranccsal, hogy különítsék el őket a jövevényektől, akikkel együtt vonultak, és hogy ne lássák el őket gabonával a határvárosokban, hanem Menfébe irányítsák, a Nagy Írnoki Házba. Elrendeltem, hogy törődjenek velük útközben az országon végig, és jó vendégfogadókban szállásolják el őket állataikkal együtt, és titokban gondoskodjanak róluk itt az idegenben, amely oly idegen és különös nekik, mint amilyen nekem volt, amikor ide alászálltam tizenhét éves fővel. Akkor én még rugalmas voltam, de ők már, ha jól meggondolom, negyvenes éveik vége felé járnak, persze ha nem számítom Benjámint; ő azonban nincs velük, és csak annyit tudok róla, hogy ide kell hozatnunk, először azért, hogy lássam, és másodszor azért, Mai, mert ha ő itt lesz, akkor atyánk is eljön. Egyszóval embereinknek megparancsoltam, hogy tapintatosan hordozzák a tenyerükön őket, nehogy lábuk kőbe botoljék, ha érted ezt a szólásmondást. Itt azután vezessék őket a színem elé a minisztériumba, abba a terembe, amelyben fogadni szoktam a népet.

- Nem a házadba?

- Nem, először még nem. Először csak teljesen hivatalosan az Írnoki Házba. Őszintén szólva, ott nagyobb és hatásosabb is a fogadóterem.

- És ott mit szándékozol tenni velük?

- Nos, akkor jön majd el az a pillanat, amikor megiszom pezsgő keverékedet, mert még sejtelmem sincs, hogy akkor mitévő legyek velük. Arra gondolván, hogy ők mennyire nem tudják majd, mitévők legyenek, ha kimondom a szót, mondván: “Én vagyok az!” De semmi esetre sem leszek olyan ügyetlen, hogy az ünnepséget szegényesen ékesítsem föl, ajtóstul rontván a házba s nyomban kirobbanva azzal, hogy “én vagyok az!”; inkább jó ideig szépen meghúzódom az ajtó mögött, és azt színlelem, hogy idegenül állok velük szemben.

- Vagyis: ellenségesen?

- Vagyis idegenül, egészen az ellenségességig. Mert nem hiszem, Mai, hogy el tudnám szánni magam az idegenség színlelésére, ha nem hajtanám túl az ellenségességig. Így könnyebb. Ki kell eszelnem valamit, amiért ridegen szólhatnék hozzájuk, és úgy istenigazában rájuk mordulhatnék. Úgy kell majd tennem, mintha igen gyanús és sötét színben látnám a dolgukat, és mint hogyha előbb szigorú vizsgálatot és a körülmények tisztázását tartanám szükségesnek, vagy valami ilyesfélét.

- Az ő nyelvükön beszélsz majd velük?

- Ez az első segítő szó, Mai, ami nyugalmadból kitelt! - kiáltotta József, és homlokára csapott. - Feltétlenül szükséges volt, hogy erre figyelmeztettél, mert én, szamár, folyton kánaáni nyelven beszélgetek velük gondolatban. De hogy is tanulhattam volna meg kánaániul? A legnagyobb ügyetlenség lenne! Pedig gyermekeimmel valóban így beszélek, bár azt hiszem, egyiptomi kiejtést tanulnak tőlem. No de ez most a legkisebb gondom. Úgy vélem, fölösleges dolgokról beszélek, olyasmiről, ami sokkal nyugodtabb körülmények között esetleg említésre méltó volna, de most nem az. Természetesen nem szabad megértenem a kánaáni szót, tolmács útján kell velük beszélnem, tolmácsot kell hozatnom, már ki is adom az utasítást a minisztériumnak, egy kitűnő tolmácsot, aki mind a két nyelvben egyaránt jártas, hogy pontosan, tompítás vagy durva túlzás nélkül közvetítse nekik, amit mondok. Mert amit ők mondanak majd, például a nagydarab Rúben... ó, Istenem, Rúben járt az üres veremnél, meg akart menteni, az őrtől tudom ezt, azt hiszem, még nem beszéltem el neked, de majd máskor elmondom!... amit ők mondanak majd, azt megértem, csak nem szabad észrevenniük rajtam, hogy megértem, netán meggondolatlanul nyomban válaszolnék nekik, hanem meg kell várnom, hogy a közénk rendelt unalmas fontoskodó lefordítsa.

- Ha majd bevetted a keveréket, Adón, akkor bizonyára ügyesen is viselkedsz. És akkor azt javasolnám neked, tégy úgy, mintha kémeknek tartanád őket, akik ki akarják tapogatni az ország sebezhető pontjait.

- Kérlek, Mai, tartsd meg magadnak javaslataidat! Milyen jogon állsz elő most egyszeriben javaslatokkal, tágra nyitva jóságos, kerek szemedet?

- Azt hittem, hogy elvárod őket, nagyságos uram...

- Jómagam is így vélekedtem kezdetben, barátom. De hát már belátom, hogy ebben az igen ünnepélyes ügyben úgysem adhat s ne is adjon nékem senki tanácsot, hanem magamnak kell azt kimódolnom egészen egyedül, úgy, ahogyan a szívem súgja! Te csak törődj azzal, hogyan ékesítsd a három szerelemről szóló történetet a legörvendetesebbé és legizgalmasabbá, és engedd át nekem, hadd ékesítsem én a magamét! Honnan tudod, hogy magamnak is nem jutott-e eszembe, hogy színleg kémeknek tartsam őket?

- Akkor hát egyet gondoltunk.

- Természetesen, mert hiszen ez az egyetlen helyes gondolat, és már éppen csak az kell, hogy megírassék. Az egész történet amúgy is meg van már írva, Mai, Isten könyvében, és együtt olvassuk majd könny és mosoly között. Mert ugye, te is részt veszel benne, és eljössz az Írnoki Házba, ha majd holnap vagy holnapután megjönnek, és színem elé vezetik őket a Kenyéradó nagytermébe, ahol oly sokféle alakban látható a képe a falakon? Természetesen kíséretemhez tartozol. A fogadásnál tekintélyes kíséret kell hogy körülvegyen... Ó, Mai! - kiáltotta a felmagasztalt, és kezébe temette arcát, ugyanabba a kézbe, amelyet egykor a tökmag Benoni látott az Úr ligetében, amint mirtuszkoszorút font, és amelyen most Fáraó égszínkék lazúrköves “Légy olyan, mint én!” gyűrűje fénylik. - Ó, Mai, viszontlátom őket, az enyéimet, a véreimet, mert hisz mindig is azok voltak, akármilyen harag kerekedett is közöttünk időnként közös bűnünk nyomán! Beszélni fogok velük, Jákób fiaival, testvéreimmel, meghallom majd, vajon él-e még atyánk, aki számára oly sokáig el kellett némulnom halálomban, vajon hallhat-e még hírt arról, hogy élek, és hogy Isten elfogadta az állatáldozatot a fia helyett! Mindent meghallok és kiszedek belőlük, hogyan él Benjámin, és vajon testvériesen bánnak-e véle, és el kell hozniuk őt ide, s atyánkat is! Ó, börtönöm várnagya, ki most házam gondnoka vagy, mennyire túlontúl izgalmas és ünnepélyes mindez! És ünnepélyes tréfával a legderűsebben hajtsuk végre! Mert a derűs lélek, barátom, s a ravaszdi tréfa Istennek legjobb adománya és a legbensőségesebb eligazítás e bonyolult és kétségekkel teli életben. Isten azért adta őket szellemünknek, hogy segítségükkel még ezt a mi szigorú életünket is mosolyra bírjuk. Hogy testvéreim szétszaggattak és a verembe löktek, és hogy most itt kell majd állniuk színem előtt, ez az élet; és az élet az a kérdés is, vajon a cselekedetet az eredményén mérjük-e, és jótettnek nevezzük-e a rosszat, mert szükséges volt a jó eredmény érdekében. Ilyenek bizony a kérdések, ahogy az élet adja fel őket. Nem is lehet rájuk komolyan felelni. Csak derűsen emelkedhet az emberi szellem fölébük, hogy netán bensőségesen tréfálkozván azon, hogy kérdése választalan marad, még Istent magát, e Hatalmas Választalant is, mosolyra derítse.

A kihallgatás

József olyan volt, mint Fáraó, amikor vert arany nyelű fehér strucctollak sátrában, melyeket apródhajviseletű, ágyékkötős ifjak tartottak föléje, rendkívül gőgős tanácsuraknak, az Írnoki Ház Legfőbb Írnokainak körében ült székén, a Kenyéradó termében; az emelvényen jobb- s baloldalt a testőrség lándzsásai álltak sorfalat. Fehér lábazatú, zöld lótuszos fejű, ékes cirádákkal teleírt, narancsszínű oszlopok kétszer két sora húzódott előtte a távoli bejárat színes zománccal borított szemöldökfájú ajtói felé; a nagy terem tágas oldalfalain a talapzat fríze fölött sokféle alakban tért vissza Hápi, a Túláradó képe, emberi formában, eltakart szeméremmel - egyik melle férfié, a másik nőé, állán királyi szakáll, fején vízinövények -, amint bozóti vadvirágokkal és karcsú vizeskorsókkal díszített áldozati tálcát tart a tenyerén. Az isten visszatérő alakjai között az élet másfajta formáit is ábrázolták nagyvonalúan és vidám színekkel, melyek szinte felujjongtak a magasan nyíló ablakok kőrácsozatán beeső fénykévékben: a vetést és a cséplést, és ahogyan Fáraó maga szánt ökrökkel, és maga kezdi meg az aratást az első sarlósuhintással az aranyló kalászok sűrűjében, a nagy Ozirisz hét, egymás után lépegető tehenét a bikával, melynek nevét ő tudja, s hozzá még remekül elrendezett feliratokat, mint például: “Ó, bár adna a Nílus nékem táplálékot, minden növényt a maga idejében!”

Ilyen volt a kihallgatás terme, amelyben a Vice-Hórusz meghallgatta mindazt a könyörgést vető- és kenyérmagért, amelyről a döntést magának tartotta fenn. Most is itt ült a Mai-Szahméval folytatott megbeszélést követő harmadik napon; a házgondnok mögötte állt, és valóban kevert számára valami pezsgő csillapítót; a Vice-Hórusz éppen döntését közölte a Mursili nagykirály országából, nevezetesen az ugyancsak aszály sújtotta Hattiból érkezett, csőrös orrú saruban bevonuló, copfos és szakállas férfiak küldöttségével - meglehetősen szórakozott és hanyag modorban, ami általános feltűnést is keltett, mert amint Valóságos Írnokának diktált, több búzát, tönkölyt, szerecsenkölest és rizst engedélyezett a kitteus városbíráknak, és alacsonyabb árakon, mint aminőket ők maguk felajánlottak. Egyesek magasabb állambölcsesség indokait sejtették emögött, meg olyasmit, hogy ki tudja, miért, most érkezett el a világpolitikai pillanat, amikor Mursili királynak szívességet kell tenniük; mások ezt az Egyetlenegy gyengélkedésével magyarázták, minthogy az ülés megkezdése előtt kijelentette: hurutot kapott a portól, és állandóan kendőt tartott szája elé.

Efölött kitekintve pillantott végig méltóságteljesen a termen, amikor a kitteusok elvonultak, és bevezették a soron következőket: ázsiai férfiak csoportját. Egyikük kimagaslott a többi közül, a másiknak mélabús oroszlánfeje volt, a harmadik tömzsi és erős, a negyediknek hosszú és fürge volt a lába, két továbbiról lerítt, hogy durván harcias, volt közöttük szúrós szemű, volt, akinek a szeme meg az ajka nedvezett, egyikük feltűnően csontos tagjaival vonta magára a figyelmet, másikuk a göndör fürtű hajával, körszakállával és azzal, hogy ruháját dúsan ékesítette a bíborcsiga kékje és pirosa. Ilyenformán mindegyiküknek megvolt a maga jellegzetessége. A terem közepén úgy látták, ideje, hogy megcsókolják a földet, és az Egyetlenegynek meg kellett várnia, míg ismét felegyenesedtek, hogy legyezőjével inthessen nekik, s megengedje: járuljanak színe elé. Elébe járultak, s ismét leborultak előtte.

- Ilyen sokan? - kérdezte József fátyolos hangon, amelyet Isten tudja, miért, csaknem dörmögővé mélyített. - Egyszerre tízen? Miért nem mindjárt tizenegyen? Tolmács! Kérdezd meg őket, miért nem jöttek mindjárt tizennégyen vagy tán tizenketten? Vagy értitek, emberek, az egyiptomi nyelvet?

- Nem annyira, ahogyan szeretnénk és óhajtanánk, uram, menedékünk - válaszolta egyikük a maga nyelvén: a fürgelábú, akinek nyilván a nyelve is fürgén pergett. - Fáraóhoz vagy te hasonló, a holdhoz vagy hasonló, az irgalmas atyához, aki fenséges köntösben vonul el előttünk. Az elsőszülött bikához vagy hasonló, amelyet felékesítettek, Mósel, parancsoló! Szívünk egy ütemre dicsőít téged, aki itt vásárt tartasz, az országok Kenyéradóját, a Világ Táplálékát, aki nélkül elfúlna mindnyájunk lélegzete, és akinek annyi évet kívánunk még életében, ahány napja van az évnek. Nyelvedet azonban, Adón, megbocsásd nékünk, szolgáidnak, nem értjük eléggé, hogy azon üzletet köthetnénk.

- Fáraóhoz vagy hasonló - ismételték a többiek kórusban. Mialatt a tolmács Naftáli beszédét gyorsan és ügyrendi egyhangúsággal lefordította, József tekintetével csak úgy falta az előtte állókat. Valamennyiüket fölismerte, nem kellett hozzá sok fáradság, és meg is tudta különböztetni őket, akármennyire megviselte is őket az idő múlása. Itt volt a nagy Rúben oszloplábain, már őszbe csavarodott fejjel, s erős arcizmai mogorván megfeszültek. Ó, végzet Istene, itt voltak hiánytalanul valamennyien, a gyűlölettől kiéhezett ordasok egész falkája, mely rávetette magát a “Le vele, le vele! üvöltéssel, akármennyire könyörgött is: “Ne szaggassatok szét!”, a dühöngők valamennyien, akik a veremhez vonszolták héhával és hajhával, bármennyire magánkívül kérdezte is őket, önmagát, a magasságos eget fölötte: “Ó, jaj, mi lesz velem?”, mind, akik őt mint “hallod-é”-t és “kutyaházi”-t eladták húsz ezüstért az izmáelitáknak, és akik ruhája foszlányait szeme láttára megáztatták a levágott állat vérében. Itt voltak ők, testvérei Jákóbban, fölbukkanván az idő mélyéből, álmok miatt haragra gerjedt gyilkosai, akiket álmok vezéreltek hozzá, és az egész olyan volt, mint az álom. Itt voltak hatan a vörösszeműek és mind a négyen a szolgálók sarjai: Bilha viperakígyója és hírkufára, Zilpa katonás öltözetű zömök elsőszülötte, az egyenes Gád, és torkos fivére. Ő volt egyike a legfiatalabbaknak, Isszakár, a teherhordó szamár és a szurkos Zebulón mellett - és már neki is ráncos és barázdált volt az arca, és deresedett a szakálla meg a simára olajozott haja. Ó, Örökkévaló, hogy megöregedtek! Megindító volt - olyan megindító, mint maga az élet. De József megrettent, amikor megpillantotta őket, mert szinte elképzelhetetlen volt, hogy atyjuk él még, amikor már ők is oly öregek.

Szíve eltelt nevetéssel és sírással és aggodalommal, ahogy elnézte őket és ahogyan rájuk ismert, valamennyiükre, a szakállukon keresztül, amelyet némelyikük annak idején még nem is viselt. De nekik, akik ugyancsak ránéztek, eszükbe sem ötlött, hogy ráismerjenek, és látó szemüket vakság fedte el a lehetőség elől, hogy talán ő az, az öccsük. Egykor eladták szemtelen testvérüket a nagyvilágba, hogy menjen, amerre lát, a ködös idegenbe, ezt tudták mindenkor, és tudták most is. De hogy ez az előkelő pogány ott a trónszéken a legyezők árnyékában, talpig hófehérben, amelytől homlokának és karjának sötétbarna színe valódi egyiptomi módra ütött el - hogy e Hatalmas Vásártartó úr, akihez eljöttek szorultságukban, ez itt, Fáraó kegyéről tanúskodó kitüntetésével, az aranyműves mesterség káprázatos remekével: ezzel a lánccal, mely ugyancsak pompázatos aranysólymokból, napbogarakból és életkeresztekből a legválasztékosabb ízléssel összeötvözött melltáblát keretezett be, hogy ez ott fenn, aki díszlégyhajtót, derékkötőjében ezüst díszbaltát és a sajátos helyi szokás szerint megkötött, merev vállszárnyakban végződő fejkendőt viselt -, hogy ez lehetne az, akit egykor elveszejtettek, az álmok álmodója, akit végül már atyjuk is eltemetett szívében, és az a gondolat, hogy még él, hozzáférhetetlen, tilalmas és elzárt valami volt számukra, és még az sem vezette rá őket, hogy a férfiú állandóan kendővel takarta el arcának alsó felét.

Most íme, ismét megszólalt, és valahányszor szünetet tartott, a tolmács azonnal kerepelve és hangsúlytalanul ismételte kánaáni nyelven, amit mondott.

- Hogy itt meg lehet-e alkudni, és kaptok-e árut - mondotta rosszkedvűen -, az még kérdéses, az majd elválik; az is könnyen lehetséges, hogy valami egész más derül ki. Az még a legkisebb akadály, hogy nem beszéltek az emberek nyelvén. Egyébként sajnállak benneteket, ha azt várjátok, hogy Fáraó Legfelső Szájával a ti zagyva nyelveteken érintkezhettek. A magamfajta ember Bábel nyelvén is beszél, kitteusul is, de a habura és más efféle aulazaukaulákra csak nehezen szánná rá magát, s ha valaha értette volna is, igyekszik mihamarabb elfelejteni.

Szünet és fordítás.

- Csak néztek rám - folytatta válaszra sem várva - szemérmetlenül, már ahogyan barbárok szoktak, bámészkodtok rám, és csendben megfigyelitek, hogy kendővel óvom magam, amiből titokban arra következtettek, hogy nyilván gyengélkedem. Igen, gyengélkedem kissé... hát aztán, mit kell ezen kilesni és kémlelni, ebből következtetéseket levonni? Igen, hurutos lettem a portól, a magamfajta ember sem ment ettől. Orvosaim majd meggyógyítanak. Az orvosi tudomány igen fejlett Egyiptom földjén. Tulajdon háznagyom, magánpalotám gondnoka mellesleg orvos is. No, látjátok, ő majd meggyógyít. De az olyan emberek iránt, bármennyire távol állnak is tőlem, akik e rendkívüli és viszontagságos időjárásban utazni voltak kénytelenek, méghozzá a sivatagon át, az ilyenek iránt részvétet és aggodalmat érzek szívemben, hogy mi mindent kellett útjukon elviselniük. Honnan jöttetek?

- Hebrónból, nagy Adón, Kirját-arbából, a Négyvárosból és a kánaáni Mamré terebintusai alól, hogy élelmet vásárolunk Egyiptomban. Mi mindnyájan...

- Állj! Melyikőtök beszél itt? Ki az a csupasz ajkú kicsi, aki itt beszél? Miért éppen ő szól és nem az a toronyember például - mert hiszen akkorára nőtt -, és őt vélem a legidősebbnek és a legértelmesebbnek egész bandátokban?

- Áser az, aki felelt, urunk, engedelmeddel. Áser a neve a te szolgádnak, aki köztünk, testvérek közt testvér. Mert mi valamennyien testvérek vagyunk és ugyanazon atyának fiai, akiket egyesít a testvéri kötelék, és amikor közösségünkről és kötelékünkről van szó, olyankor engedelmes szolgád, Áser szokta a szót vinni.

- Akkor hát te közösségi szószátyár és a közhelyek cséplője vagy. No, jó. De ha jól szemügyre veszlek benneteket, nem kerüli el éles tekintetemet, hogy állítólagos testvéri közösségtek ellenére is nyilvánvalóan más és más fából faragtak mindegyikteket, és az például ehhez tartozik, mások ismét más közösségbe. Ezt a közösségi szónokot, aki a hangját hallatta, hasonlónak vélem ahhoz ott a rövid kabátban, amelyre ércet varrt, amannak meg ott, annak a kígyószeműnek, tudom is én, milyen, de valamilyen köze van ahhoz, aki ott áll a közelében, és csak váltogatja pipaszár lábait. Többeket meg az fűz össze, hogy gyulladásosan vörös a szemhéjuk.

Most Reubén vállalta magára, hogy válaszol.

- Valóban mindent észreveszel, uram - hallotta József a feleletet. - Engedd meg, hogy felvilágosítsunk. Hasonlatosságunk és különbözőségünk onnan ered, hogy különböző anyáktól származunk, négyünk kettőtől, és hatunk egytől. De valamennyien egy atya fiai vagyunk, Jákóbé, a te szolgádé, ő nemzett minket, és ő küldött hozzád, hogy élelmet vásároljunk.

- Ő küldött hozzám? - ismételte József, és zsebkendőjét feltolta, hogy az egész arcát eltakarja. Aztán ismét kitekintett fölötte.

- Ember, meglep a cérnahangod, amely ilyen toronyszerű testből ered, de még jobban elcsodálkozom szavaid értelmén. Hajatokat s szakállatokat már őszbe vegyítette az idő múlása, s a legidősebbnek közületek, aki nem visel szakállt, annál ezüstösebb a haja. Belebonyolódtok mindenféle állításokba, amelyek nem érdemelnek hitet a szememben, mert szerintem nem olyanok vagytok, mint akiknek élne még az atyjuk.

- Színed előtt esküszünk, uram, hogy él - szólt most Júda. - Engedd meg, hogy tanúságot tegyek édestestvérem szavai mellett! Igazság szól belőlünk. Atyánk, a te szolgád tisztelettől övezve, megbecsülésben él, és nem is idős még, nyolcvan s egynéhány, de lehet, hogy már kilencven felé is jár, ami nem ritkaság a mi törzsünkben. Mert a mi dédatyánk már százéves volt, amikor még atyánk nemzőjét, az igazit és törzsököst nemzette.

- Micsoda barbárság! - mondta József elhaló hangon. Tekintetével házgondnokát kereste, majd ismét visszafordult, és egy ideig egy szót sem szólt, úgyhogy mindenki nyugtalankodni kezdett.

- Pontosabban válaszolhatnátok kérdéseimre - mondotta végül -, úgy, hogy nem tértek el a lényegestől a lényegtelenre. Amit tőletek kérdeztem, ennyi volt csak: hogy viseltétek el az utazás viszontagságait, igen megszenvedtétek-e a sivatagi szárazságot: volt-e végig elegendő vizetek, nem támadt-e rátok rablónépség vagy por-abubu, egyikőtöket sem érte-e napszúrás... csak ennyit akartam tudni.

- Köszönjük jóságos érdeklődésedet, Adón, elég jól ment a sorunk. Karavánunk elég erős volt a rablókkal szemben, jól el voltunk látva vízzel, éppen csak hogy egy szamarat vesztettünk, jómagunk valamennyien egészségesek maradtunk. Egy közepes erejű por-abubu volt az egyetlen csapás, amelyet át kellett vészelnünk.

- No, annál jobb. Érdeklődésem egyébként nem jóságos volt, hanem szigorúan tárgyilagos. A tiétekhez hasonló utazás különben egyáltalán nem rendkívüli. Annyit utazgatnak a nagyvilágban; tizenhét napos utak, sőt még hétszer tizenhét naposak is egészen megszokottak, és bizony lépésről lépésre kell megtenni őket, mert a föld bajosan fut az ember elébe. Például tifelétek a kereskedők Gileádból azon az úton mennek, amely Beizánból Jeninen keresztül visz... melyik völgyön át is mennek?... Várjatok csak! Hiszen tudtam, de már eszembe is jutott: persze, Dótán völgyén át, ahonnan a Damaskiból Lejun és Ramleh felé, egészen Hazati kikötőjébe vivő nagy karavánútra jutnak. De ti kényelmesebben utaztatok. Ti Hebrónból egészen egyszerűen lementetek Gázába, és azután a part mentén lefelé a mi földünkre?

- Te mondád, Mósel. Te mindent tudsz.

- Igen sokat tudok. Részben velem született éles eszem, részben más eszközök révén, amelyek a magamfajta embernek rendelkezésére állanak. De nyilván csak Gázában, ahol egyesültetek az utazók karavánjával, ott kezdődött meg az út legnehezebb szakasza. Valóságos vasvároson és csontvázakkal borított kiszáradt, elátkozott tengerfenéken kell ott keresztülvergődni.

- Mi nem néztünk körül, és Isten segítségével átjutottunk a szörnyű helyen.

- Ennek örülök. Tán még tűzoszlop is vezérelt benneteket?

- Időnként haladt előttünk egy. De ez később összeomlott, s erre következett az elég kellemetlen por-abubu.

- Nyilván csak nem akartok dicsekedni azzal, hogy milyen borzalmas az ilyenfajta vihar. Még könnyen halálossá is válhatott volna számotokra. Sajnálom, hogy a jövevényeknek útjukban, erre le, Egyiptom felé ilyen viszontagságokat kell elviselniük. Ezt szigorú tárgyilagossággal mondom. Hanem végül is nyilván szerencséteknek tartottátok, amikor már a mi bástyáink és őrtornyaink közelébe kerültetek.

- Hangosan ujjongtunk, és hálálkodtunk az Úrnak, hogy megtartott bennünket.

- Megrettentetek Cel erődjétől és seregeitől?

- Megrettentünk, de tiszteletteljesen.

- És ott hogy bántak veletek?

- Nem tagadták meg, hogy átvonuljunk, miután tanúsítottuk: vásárlók vagyunk, és ebből a magtárból gabonát szeretnénk elszállítani, hogy feleségeink és gyermekeink éljenek, s ne haljanak meg. Azonban elkülönítettek bennünket.

- Ezt akartam hallani. Csodálkoztok az elkülönítési rendszabályon? Ilyesmi, mint ez az elkülönítés, nyilván sosem történt még veletek, nemhogy még magatok okoztatok volna ehhez hasonlót? De mindenesetre meghagytak benneteket egy csomóban és együtt, teljes számban, mind a tízeteket, ha ugyan a tízet teljes számnak lehet nevezni, senkit közületek el nem különítették a többitől, és csak benneteket választottak külön a jövevényektől?

- Így történt, uram. Értésünkre adták, hogy pénzünkért sehol sem vásárolhatunk kenyérmagot az országban, csupán Mempiben, az országok mérlegében, és csak tőled magadtól, az Élelem Urától, Isten Aratásának Barátjától.

- Helyes. Megmutatták nektek, merre menjetek? Jó utatok volt a határtól le a Körülgöngyölt városáig?

- Igen jó utunk volt, Adón. Gondjuk volt ránk, uram. Férfiak, akik jöttek és ismét eltűntek, vendégfogadókhoz és pihenőházakhoz vezettek bennünket állatainkkal együtt, és amikor másnap reggel fizetni szerettünk volna, a szállásadó nem akarta elfogadni.

- Szabad szállást és élelmet kétfajta embernek szoktak adni: a díszvendégnek és a fogolynak... Hogy tetszik nektek Egyiptom?

- Csodálatos ország, nagyvezír! Hatalma és dicsősége Nimródéhoz hasonló, pompázik az ékességben és formában, az égbe nyúlóban és földön elterülőben, templomai lenyűgözőek, sírjai a mennyekig érnek. Gyakran még a szemünk is könnybe lábadt az ámulattól.

- No, azért remélem, talán nem annyira, hogy megfeledkeztetek volna mesterségetekről és megbízatásotokról, és hogy megakadályozott volna a kémkedésben, hírszerzésben és a titkos következtetésekben.

- Beszéded, uram, homályos nekünk.

- Tehát nem óhajtjátok megtudni, hogy miért különítettek el a jövevényektől, miért tartottak szemmel, és miért vezettek színem elé?

- Szeretnénk megtudni, nagyméltóságú úr, de bizony nem tudjuk.

- Olyan képet vágtok, mintha nem is sejtenétek; és lelkiismeretetek sem súgja, hogy gyanúba keveredtetek, hogy gyanú árnyéka hull rátok, súlyos és sötét, meg is haladja a puszta gyanút, úgyhogy gazságotok már feltárult szemünk előtt?

- Mit mondasz, urunk? Fáraóhoz vagy hasonló. Miféle gyanúról beszélsz?

- Arról, hogy kémek vagytok! - kiáltotta József, és öklével a karfára sújtva, felugrott az oroszlánlábú székről. Azt mondta “daialu”: kém - ez hírhedt értelmű akkád szó volt -, és még ábrázatuk felé is bökött a légyhajtóval.

- Daialu - ismételte tompán a tolmács.

Egy emberként hőköltek vissza, villámsújtottan, iszonyodva.

- Mit mondasz?! - ismételték kórusban, mormolva.

- Amit mondtam, megmondtam! Kémek vagytok, azért jöttetek, hogy kitapogassátok az ország sebezhető pontjait, amelyeket titkol, ti meg fel akarjátok fedni őket, és el akarjátok árulni, hogy hol törhet be a támadó és fosztogató. Ez az én meggyőződésem. Ha meg tudjátok cáfolni, ám tegyétek!

Rúben szólt erre, mivel a többiek egyöntetű buzgalommal integettek neki, hogy ő keljen védelmükre. Lassan csóválta a fejét, és így felelt:

- Mi cáfolnivaló van ezen, uram? Csak mert te mondod, méltó említésre az egész, különben egy vállrándítással el lehetne intézni. Nagy emberek is tévedhetnek. Gyanúd hamis. Nem sütjük le szemünket hallatára, hanem, mint látod, nyíltan és becsületesen tekintünk fel hozzád, sőt azzal a tiszteletteljes szemrehányással, hogy miképpen ismerhettél ennyire félre bennünket. Mert mi felismerjük a te nagyságodat, de te nem ismered fel a mi becsületességünket. Tekints reánk, és engedd meg, hogy amit rajtunk látsz, felnyissa szemedet. Mi mindnyájan egy atya fiai vagyunk, egy kitűnő férfiúé, aki Kánaán földjén él, egy pásztorkirályé és istenbaráté. Igaz járatban vagyunk. A jövevényekkel jöttünk, hogy élelmet vásároljunk, élelmet asszonyainknak és gyermekeinknek, jó ezüstpénzekért, amelyeket megmérhetsz pontos mérlegen. Ennyi az óhajunk. Az istenek Istenére, daialuk, kémek sohasem voltak a te szolgáid.

- És mégis azok vagytok! - felelte József, és sarujával dobbantott. - Amit a magamfajta ember a fejébe vesz, azt meg nem másítja. Azért jöttetek, hogy kifürkésszétek az ország gyenge pontjait, s aztán sarlóval törjetek rá. Meggyőződésem, hogy mind a tízeteknek ez a megbízásotok Kelet gonosz királyaitól, és a ti dolgotok, hogy e meggyőződésemet megcáfoljátok. De ez a toronyember korántsem döntötte meg, hanem csak úgy, minden alap nélkül állította, hogy nem igaz. Ez bizony nem olyan védekezés, amellyel a magamfajta ember megelégszik.

- De hát kegyeskedjél, urunk, tekintetbe venni - mondta egyikük -, hogy inkább rajtad áll az ilyen vád bizonyítása, mintsem hogy a mi kötelességünk lenne azt megcáfolni.

- Ki az a szúrós szemű, aki ily rendkívül agyafúrt módon szól a soraitokból? Te már régóta szemet szúrtál nekem kígyótekinteteddel. Hogy hívnak?

- Dánnak, engedelmeddel, Adón, a Dán nevet kaptam, és egy szolgáló szült az úrnő ölén.

- Örvendek. Ilyenformán, agyafúrt szavaidból ítélve, te nyilván azt képzeled, Dán mester, hogy alkalmas vagy a bíráskodásra, mégpedig saját ügyedben? Ám itt én vagyok az, aki meghatározza, mi jogos, mi nem, akit pedig gyanúba fogok, annak a dolga tisztára mosni magát. Van is néktek, sivataglakóknak és nyomorúság fiainak fogalmatok e végtelenül kifinomodott ország sebezhető gazdagságáról, amely ország fölé engem helyeztek gondviselőnek, hogy boldogulásáért én legyek felelős isten fiának a palotájában? Örökösen fenyegeti a vad beduk, mentiuk, antiuk és pectiuk mohó kapzsisága, akik gyengéit fürkészik. Tán itt is habirok dúljanak, ahogyan olykor künn, Fáraó tartományaiban dúltak? Tudok városokról, melyekre úgy támadtak rá, mint veszett ebek, és dühükben kiirtották a férfinépet, barbár önkényükben elveszejtették a barmot. Látjátok, többet tudok, mintsem gondolnátok. Kettőtöket, hármatokat, nem akarom azt állítani, hogy mindnyájatokat egészen olyannak látlak, mint aki képes ilyen gaztettekre. És én csak úgy puszta szavatokra elhiggyem nektek, hogy semmi rosszban sem sántikáltok, és nem az a szándékotok, hogy kilessétek országom titkait?

Erre mozgás támadt közöttük, és izgatottan hadonászva tanácskoztak. Végül is intettek Júdának, hogy ő feleljen, és védelmezze meg ügyüket! Ő meg a sokat próbált ember méltóságával látott hozzá.

- Uram - mondotta -, engedd meg, hogy szóljak színed előtt, és előadjam helyzetünket a tiszta igazságnak megfelelően, hogy meggyőződhess róla: igaz járatban vagyunk. Lásd, itt állunk a te szolgáid, tizenketten testvérek, valamennyien egy atya fiai, abban az országban...

- Állj! Hogyan? - kiáltotta József, aki közben már leült, de most csaknem felpattant a helyéről. - Most egyszerre tizenketten vagytok? Így hát nem az igazság szólt belőletek, amikor azt állítottátok, hogy tizedmagatokkal vagytok?

- ...abban az országban, melynek neve Kánaán - fejezte be Júda rendíthetetlenül és szinte olyan arckifejezéssel, mely szerint nem illendő és elhamarkodott félbeszakítani őt éppen most, amikor hozzáfogott, hogy mindent elmondjon és tiszta bort öntsön a pohárba. - Tizenketten vagyunk fitestvérek, a te szolgáid, vagyis inkább tizenketten voltunk; sohasem akartuk elhitetni, hogy teljes számban megvolnánk, így, ahogy színed előtt állunk, hanem csak azt tanúsítottuk, hogy mind a tízen egy atyától származunk. Eredetileg tizenketten volnánk, de legfiatalabb testvérünk, aki egyikünk anyjától sem, hanem egy negyediktől, már oly sok éve halott asszonytól született, mint amennyi az ő éveinek száma, ez a legifjabb atyánknál maradt, egy meg közülünk nincs már meg.

- Hát az mi, hogy nincs már meg?

- Elveszett, uram, zsenge ifjúságában, elvesztettük, atyánk és mi. Elcsellengett a nagyvilágban.

- Nyilván kalandortermészetű fickó volt. Különben nem is érdekel. Ámde a kicsi, a ti legifjabb öcsétek az nem kószált el... nem veszett el a kezetek ügyéből, hanem megvan még?

- Otthon van ő, uram, mindig csak otthon, atyánknál.

- Ebből azt kell következtetnem, hogy öreg atyátok él még és egészséges?

- Már kérdezted ezt egyszer, Adón, engedelmeddel, és igennel válaszoltunk neked.

- Korántsem! Az lehetséges, hogy kihallgattalak már egyszer benneteket: él-e még atyátok, de egészségi állapotáról most hallgatlak ki először.

- Szolgád, a mi atyánk - felelte Júda - a körülményekhez képest jól van. De ezek, mint magad is tudod, uram, legutóbb nyomasztókká váltak a világban. Mert amióta az ég áldásos nedvességét egyszer és kétszer is megvonta tőlünk, a mi országunkat, akár a többieket is, mindjobban sújtja a drágaság. Sőt ha csak drágaságról beszélünk, még kicsinyítjük is a bajt, mert hiszen nincs kenyérgabona, semmi pénzért sincs, sem vetőmag, sem élelem céljára. Atyánk gazdag ember, jómódban él...

- Mennyiben gazdag és jómódú? Van-e például családi sírboltja?

- Te mondád, uram. Makpéla az övé, a kettős barlang. Ott nyugosznak őseink.

- Van-e olyan jómódja, hogy egy legöregebb szolgája volna, háznagya, mint nekem, aki méghozzá orvos is?

- Úgy van, nagyméltóságú uram. Volt egy bölcs és sokat tapasztalt öreg szolgája, nevezetesen Eliézer. Megtért Seólba; lehajtotta fejét és meghalt. De két fia maradt: Damaszek és Elinosz, és az idősebb, Damaszek lépett a megboldogult helyébe; most őt hívják Eliézernek.

- Mit nem mondasz - felelte József. - Mit nem mondasz. - És egy ideig elrévedezett a tekintete fejük felett a semmibe, a terem téres távolába.

- Miért szakítod félbe, te oroszlánfejű, próbálkozásodat, hogy igazold magatokat? - kérdezte aztán. - Belesültél tán?

Júda elnézően mosolygott. Épp csak azt nem mondta, hogy nem ő az, aki újra meg újra félbeszakítja szavát.

- Szolgád, uram, éppen azon volt, és továbbra is azon van, hogy összefüggően és híven ismertesse helyzetünket, és hogy mi történt velünk útközben, hogy lássad: igaz járatban vagyunk. Számosak a mi házunk sarjai, ha nem is annyira, mint a tengerpart fövénye, de igen sok főt számlál. Csaknem hetven főt számlálhatunk, mert valamennyien családfők vagyunk már atyánk fejének árnyékában, és valamennyien házasok vagyunk és megáldottak...

- Házasok vagytok mind a tízen?

- Házasok vagyunk mind a tizenegyen, uram, és megáldottak...

- Micsoda, legifjabb öcsétek is már házasember?

- Te mondád, uram. Két feleségétől nyolc gyermeke van.

- Hihetetlen! - kiáltotta József, meg sem várva a fordítást, majd az oroszlánlábú szék támlájára csapott, és hangos kacagásra fakadt. A mögötte álló egyiptomi hivatalnokok alázatosságukban vele nevettek. A fivérek aggodalmasan mosolyogtak. Háznagya, Mai-Szahme titokban hátba bökte.

- Rábólintottatok - szólt József, és megtörölte szemét -, s ebből azt értettem, hogy már legifjabb öcsétek is házasember és családapa. Hát ez pompás. Csak azon nevetek, hogy az ilyesmi milyen pompás... és hát milyen mulatságos. Mert a legifjabbikat úgy szoktuk elképzelni, mint valami kis vakarcsot, mint valami kicsikét, nem pedig mint férjet és családfőt. Ebből az elképzelésből fakadt ki a nevetésem, amelynek egyébként, mint láthatjátok, hamarosan vége is szakadt. Ez az ügy túl komoly és túl gyanús, semhogy az ember nevethetne rajta. És hogy te, oroszlánfejű önigazolásotokban ismét megakadtál, rossz jel a szememben.

- Engedelmeddel - válaszolta Júda - folytatom akadozás nélkül és összefüggően. Mert a drágaság, melyet elszörnyedve inkább éhínségnek kellene neveznünk, hiszen semmi sincs, ami drága lehetne, ez a szerencsétlenség ránehezedett az országra, a nyájak elpusztultak, és fülünket ostromolta gyermekeink jajgatása kenyérért, ami, ó, uram, minden hangok közül a legkeservesebb és legelviselhetetlenebb az emberi fül számára, nem szólva a szent öregség siralmairól, hogy még az sem kapja meg méltán megszokott mindennapi kenyerét, és hallottuk, amint atyánk szólt, hogy hamarosan még az olaja is elfogy, és sötétben kell majd hálnia.

- Hallatlan - szólt József. - Hiszen ez már valóságos botrány, hogy azt ne mondjam: szörnyűség! Hát idáig hagyják zülleni a dolgokat? Semmi gondoskodás, semmi előrelátás, semmilyen védekezés a megpróbáltatás ellen, ami itt leselkedik a világban, és bármikor lecsaphat! Se képzelőerő, se félelem, se takarékosság! Csak élnek bele a világba, mint az oktalan állat, és semmire sem gondolnak, ami éppen nem szúrja ki a szemüket, míg végül is az atyának öreg napjaira nélkülöznie kell, amit megszokott. Szégyelljétek magatokat! Hát nincs semmilyen műveltségetek, nincsenek történeteitek? Nem tudjátok, hogy bizonyos körülmények között minden sarjadzás elfojtódik, minden virágzás elfülled, mert a mezőn csak a szik üt ki, de még a dudva sem terem meg rajta, nemhogy a gabona? És hogy ilyenkor az élet elhal s gyászba borul, annyira, hogy a bika sem hágja meg a tehenet, s a szamárcsődör sem hajol a kancája fölé? Sohasem hallottatok özönvizekről, amelyek elárasztják a földet, és csak az okos vészeli át őket, aki bárkát készít magának, hogy abban ússzék a feltámadt ősáradáson? Minden be kell hogy következzék és minden elháríttassék, ami csak egyáltalán elhárítható, míg ti gondoskodni kezdtek, úgyhogy végül még a legdrágább öregség lámpájából is elfogyatkozik az olaj?

Amazok lehorgasztották fejüket.

- Folytassátok! - szólt József. - Folytasd te, aki eddig beszéltél. De arról ne halljak többé, hogy atyátok sötétben hál.

- Ezt csak képletesen gondoltuk, Adonáj, és csak annyit jelent, hogy őt is sújtja a szerencsétlenség, és nincsen áldozati cipója. Sokakat láttunk, amint felkészültek és útnak indultak ebbe az országba, azzal a céllal, hogy Fáraó csűreiből vásároljanak és hozzanak élelmet, mert csak Egyiptomban van kenyérmag és eladó gabona. De sokáig nem akartunk előhozakodni atyánknak a javaslatunkkal, hogy mi is felkészülünk, és üzleti útra indulunk ide alá, ugyancsak, hogy bevásároljunk.

- És miért nem akartatok?

- Magas koránál fogva makacs már, uram, és előítéletekkel él a dolgokról, így a te isteneid földjéről is: makacsul gondolkozik Micrájimról, és van egy s más előítélete erkölcsei tekintetében.

- Ilyenkor az ember szemet huny, és úgy tesz, mintha nem is tudna róla.

- Ha megkérdezzük, valószínűleg nem engedte volna meg, hogy ide leutazzunk. Ezért tanácskoztunk, és bölcsebbnek véltük megvárni, hogy őt magát rávezesse az ínség.

- Talán az sem helyes persze, hogy az ember csak úgy tanácskozik atyjáról, és ilyen nagyokosan bánik vele, mert ez úgy hat, mintha az ember fölényeskednék az öreggel.

- Nem maradt más hátra számunkra. Aztán meg észrevettük titkos sandításait is, és hogy ajkát félig szólásra nyitja, majd ismét becsukja. Végül is így szólt hozzánk: “Miért hunyoríttok így össze, és miért tekingettek magatok körül annyit? Íme, hallom, mert elért engem is a hír, hogy az alsó országban kapható gabona, és hogy ott vásárt tartanak. Föl hát, ne üldögéljetek a feneketeken, míg éhen nem halunk! Sorsoljatok ki egyet vagy kettőt magatok közül, és akire a választás esik, Simeónra vagy Dánra, az készüljön föl és utazzék le az utazókkal, és vásároljon élelmet feleségeinknek és gyermekeinknek, hogy éljünk és ne haljunk meg!” “Helyes - feleltünk neki mi, testvérek -, de nem elég, ha kettő utazik, mert felvetik majd a kérdést, hogy mennyire van szükségünk. Valamennyiünk kell hogy utazzék, és megmutassuk, mily sokan vagyunk, hogy Egyiptom gyermekei láthassák, hogy nekünk nem éfával, hanem khómerrel kell mérni a gabonát.” Erre azt mondta: “Úgy hát eredjetek tizedmagatokkal!” “Jobb lenne - feleltünk mi -, ha valamennyien útra kelnénk, és megmutatnók, hogy tizenegy ház tartozik hozzánk a te házad árnyékában, mert különben szűkösen mérik majd a gabonát.” De ő így válaszolt, szólván: “Elment az eszetek? Már látom: gyermektelenné akartok tenni. Nem tudjátok, hogy Benjáminnak itthon a helye, a kezem alatt? Mit gondoltok, és ha veszedelem érné az úton? Vagy tízen utaztok, vagy sötétben hálunk.” Így aztán útnak indultunk.

- Ez a védekezésed? - kérdezte József.

- Uram - válaszolta Júda -, ha az én hű vallomásom nem tudja eloszlatni gyanúdat, és ha nem ismered föl belőle, hogy ártatlanok vagyunk, s igaz járatban vagyunk, akkor le kellene mondanunk minden védekezésről.

- Félek, hogy az lesz a vége - szólt József. - Mert hát ártatlanságtok dolgában tudom, amit tudok. Ami pedig a rátok irányuló gyanút illeti, valamint azt a mind ez ideig szilárdan helytálló vádamat, hogy kémek vagytok, semmi egyebek... nos hát jó, próbára teszlek benneteket. Vallomásaitok hitelességén, állítjátok, kellene észrevennem, hogy igaz járatban vagytok, s nem vagytok csalók. Azt mondom: jó! Hozzátok el legifjabb öcséteket, akiről beszéltek. Állítsátok ide, színem elé, hogy lássam és tulajdon szememmel győződjem meg róla, hogy minden kis részletig igaz, amit mondtok, és állításaitok megbízhatóak; akkor majd gyanúm lassan megrendül, és vádam tekintetében is ingadozni kezdek. Ha azonban nem állítjátok ide, akkor Fáraó életére mondom - és remélem, tudjátok, hogy nálunk nincsen erősebb esküvés -, nemcsak hogy juttatásról nem lehet szó, sem éfával, sem khómerrel mérve, hanem akkor végleg bebizonyosodik, hogy daialuk vagytok, és hogy az ilyenekkel miként szokás elbánni, azt akkor kellett volna meggondolnotok, amikor ezt a foglalkozást választottátok!

A testvérek halvány arcán foltok ütköztek ki; tanácstalanul álltak ott.

- Azt akarod, uram - kérdezték tolmács útján -, hogy menjünk vissza, kilenc vagy tizenhét napig legyünk úton, mert a föld nem fut elénk, és ismét tegyük meg az utat a legifjabbal együtt idáig, a színed elé?

- No, még az volna csak szép - vágott vissza József. - Ó, nem, korántsem! Azt hiszitek, a magamfajta ember kieresztené keze közül az ilyen jó kémzsákmányt? Foglyaim vagytok. Elkülönítlek benneteket a ház egyik nem használt helyiségében, és három napig őriztetlek ott, amin azt értem, hogy ma, holnap és még holnapután is egy ideig. Addig sorshúzással vagy megegyezéssel kiválaszthattok egyet magatok közül, hogy tegye meg az utat, és hozza el azt, akit meg kell vizsgálnom. A többiek azonban fogva maradnak, amíg amazt nem állítottátok a színem elé, mert Fáraó életére mondom, nélküle nem látjátok orcámat még egyszer.

Lehorgasztották a fejüket, és ajkukat harapdálták.

- Uram - mondta a legidősebb -, amit megparancsolsz, teljesíthető egészen addig a pillanatig, amikor a hírvivő hazaérkezik, és megvallja atyánknak: csak akkor kapunk gabonát, ha elhozzuk a legifjabbat. Hogy erre mihez kezd majd, nem tudod, uram, mert atyánk igen önfejű, és a legönfejűbb abban, hogy a kicsi otthon maradjon, és soha útra ne keljen. Tudod, ő a legkedvesebb fióka...

- De hát ez képtelenség! - kiáltott fel József. - Hiszen minden józan meggondolás arra a belátásra vezet, hogy azért, mert valaki a legifjabb, korántsem kell a legkedvesebb fiókának és vakarcsnak lennie. Ez előítélet, és nem kell ragaszkodnunk hozzá. Ha az idősebbek már elég élemedettek, akkor az ember, ha százszor a legfiatalabb is, már élete virágjában álló, az utazás viszontagságait bíró férfi. Úgy vélitek, atyátok inkább itt hagy benneteket fogságban mint kémeket, semhogy kölcsönadja nekem legfiatalabb gyermekét egy útra?

Egy ideig tanácskoztak, pillantások és vállrándítások közepette, végül Rúben így válaszolt:

- Uram, ezt lehetségesnek tartjuk.

- Nos hát - mondta József és felállt -, én nem tartom lehetségesnek. Ezt nem fogjátok egy magamfajta férfival elhitetni. Ami pedig szavaimat illeti, megmaradok mellettük. Lelketekre kötöm erősen: állítsátok legfiatalabb öcséteket színem elé. Mert Fáraó életére mondom, ha nem hozhatjátok el, akkor kémkedésetek bebizonyult!

Intett a testőrség tisztjének, s annak egy szavára lándzsások sorakoztak az ijedt testvérek mellé, és kivezették őket a teremből.

Számonkérés

Nem lökték börtönbe vagy verembe, hanem csak bezárták őket egy virágos fejű pillérekkel elkerített távolabbi helyiségbe, ahová néhány lépcsőfok vezetett le; amolyan nem használt írószobafélének látszott, vagy régi iratok levéltárának. Tízen bőven elfértek benne, körös-körül padok is voltak a falak mentén. Sátorlakó pásztoroknak még mindig szinte előkelő tartózkodási hely volt. Az sem jelentett semmit, hogy a világításra szolgáló nyílások rácsosak voltak, mert az ilyenfajta ablakokon mindig szokásos a rács. Persze az ajtó előtt őrök jártak fel s alá.

Jákób fiai leguggoltak, és tanácskoztak a dologról. Volt bőven idejük, két napjuk is, hogy megválasszák maguk közül azt, aki majd hazamegy, és atyjuknak előadja a túlzott követelést. Ezért mindenekelőtt általánosságban tanácskoztak a helyzetről, arról, hogy milyen csávába kerültek, amelyet egybehangzón és gondterhelt ábrázattal igen súlyosnak és fenyegetőnek neveztek. Micsoda démoni balsors, hogy ilyen gyanúba keveredtek, senki sem tudta, hogyan! Egymás szemére hányták, hogy nem látták előre a fenyegető veszélyt; mert már elkülönítésük a határon, meg hogy Menfébe parancsolták és az úton odáig szemmel tartották őket - mindez már gyanús volt, mondták most, bizony a gyanúsítás értelmében volt gyanús, akármennyire barátságosnak tetszhetett is kezdetben. Általában a szívélyesség és a veszélyesség olyan keverékében volt részük, hogy nem igazodtak el benne, megzavarta őket, és ugyanakkor minden súlyos gondjuk és sérelmük alján valami különös boldogság érzését is ébresztette bennük. Nem tudták kiokoskodni, hogy miféle ember az, akinek színe előtt állottak, és aki ártatlan létükre ezzel a szerencsétlen gyanúperrel élt ellenük, reájuk hárítván, hogy megcáfolják - ezt az ő szempontjukból oly ostoba, hihetetlenül önkényes gyanúsítást -, még hogy ők, tízszeresen ártatlan, gyanútlan üzletemberek, ők lennének kémek, akik állítólag azért jöttek, hogy kifürkésszék az ország gyenge pontjait! De hát az már a fejébe vette, és amellett, hogy ez igen veszélyes volt, és életük forgott kockán, a testvéreknek még lelki fájdalmat is okozott, mert hát tetszett nekik ez a férfiú, Egyiptom e Vásártartója és előkelősége, és életüktől egészen eltekintve is fájt nekik, hogy éppen ő gondol róluk ilyen rosszat.

Szemrevaló férfi. Csinosnak és szépnek lehetett nevezni, és nem túlzott az, aki ékes, elsőszülött bikához hasonlította. Barátságos is volt a maga módján. De éppen az volt a bökkenő, hogy személyében a nyájasság és a gyanakvás keveréke összpontosult, ami a helyzetet jellemezte. “Tám”, a testvérek ebben a jelzőben állapodtak meg. Kétértelmű, kettős arculatú volt, az egyidejű különbözőségek embere: szép és hatalmas, bátorító és fenyegető, jóságos és veszedelmes. Nem lehet kiokosodni, hogy miféle is, mint ahogy a “tám” tulajdonságból sem lehet kiokosodni, amelyben a felső világ találkozik az alvilággal. Részvevő is tudott lenni, és érdeklődött útjuk viszontagságai felől. Tudakozódásra méltatta, hogy él-e még és egészséges-e apjuk, és hangos kacagásával telt meg a terem, amikor meghallotta, hogy a legifjabb öccsük is már házasember. De aztán, mintha addig csak barátságos biztonságba akarta volna ringatni őket, egyszerre az arcukba vágta szeszélyes-önkényes és életveszélyes kémgyanúját, és könyörtelenül túszfogságba vetette őket, míg el nem hozzák ellenbizonyságul a tizenegyediket - mintha bizony az komolyan tisztázhatná őket! Tám - nincs is más szó az ilyesmire. A fordulatok és az egymásba folyó tulajdonságok embere volt, egyként otthonos fenn és lenn. Hiszen kereskedőember ő is, és a tolvajlás rokon szakma a kereskedéssel, s így megegyezik kettősségével.

De ugyan mit használ az észrevétel és a panasz, hogy ez a vonzó férfi oly gonoszul bánt velük? Semmit sem segített a csáván, amelyben nyakig ültek, a kutyaszorítón, amelyről megvallották egymás közt, hogy veszélyesebb mindennél, amibe valaha is kerültek. És eljött a pillanat, amikor az őket ért értelmetlen gyanúval szemben ők maguk valami igen értelmeset gyanítottak: nevezetesen azt, hogy a hatalmas egyiptomi egy más gyanúval akarja illetni őket, azzal, amelyhez már otthon egész életükben hozzászoktak - szóval azt, hogy ez a megpróbáltatás bűnhődés a régi bűnért.

Tévedés lenne ugyanis azt hinni és az írásból következtetni, hogy csak József füle hallatára, mikor másodszor beszéltek vele, közölték egymással ezt a feltevésüket. Nem, már itt, a zárkájukban is ajkukra tolult, és Józsefről beszéltek. Persze elég különös volt: hiszen a Vásártartó személyét akár csak a legtávolibb képzettársítás révén az eltemetettével és eladottéval összekapcsolniuk szigorúan tilos kellett legyen - és mégis testvérükről beszéltek. Nem valami tisztán erkölcsi folyamatról volt itt szó; a gyanútól gyanúhoz, a bűntől a bűnhődéshez vivő úton jutottak egyiknek a személyétől a másikéhoz. Másról volt itt szó: érintkezésről.

A nyugodt természetű Mai-Szahménak nyilván igaza volt, amikor azt mondotta, hogy jó néhány lépés választja el a fölismerést a tudatos fölismeréstől. Senki sem érintkezhet rokonvérrel, hogy fel ne ismerné, különösen ha egykor kiontotta azt. De más dolog: be is vallani önmagunknak. Ha valaki azt állítaná, hogy a testvérek ekkor már fel is ismerték öccsüket a Vásártartóban, akkor nagyon sután fejezné ki magát, és jogosan keltene igen határozott ellentmondást; mert ugyan honnan származott volna mértéktelen csodálkozásuk, amikor József felfedte magát előttük? Sejtelmük sem volt róla! Arról ugyanis, hogy miért bukkant fel lelkükben József képe és régi bűnük már akkor, amikor először kerültek érintkezésbe a vonzó-veszélyes Helytartóval, vagy közvetlenül utána. Ezúttal nem Áser volt az, aki kotnyelességből szavakba foglalta a közös érzést, amely egybefűzte őket, hanem Júda, a lelkiismeret embere. Amaz úgy döntött, hogy ehhez az ő személye túl szerény, ez meg, hogy az ilyesmi őt illeti meg.

- Testvéreim Jákóbban - szólt -, nagy bajban vagyunk. Idegenekként hurokra kerültünk itt, megfoghatatlan, de vészterhes gyanú csapdájába zuhantunk. Ha Izráel nem adja ki küldöttünknek Benjámint, és félek, nem fogja kiadni, akkor vagy a halál fiai leszünk, a kínszenvedés és a kivégzés házába kerülünk, ahogy Egyiptom fiai mondják, vagy eladnak rabszolgának sáncásásra vagy aranymosásra, valami félelmetes helyre, s nem látjuk viszont gyermekeinket soha többé, és az egyiptomi dologház korbácsa hasít majd szíjat a hátunkból. Hogy történt ez velünk? Emlékezzetek, testvéreim, miért történik mindez velünk, és ismerjétek meg Istent benne! Mert a mi atyáink Istene bosszúálló Isten, aki számon tart bennünket. Nekünk sem engedte meg, hogy felejtsünk, de a legkevésbé felejt ő maga. Őt kérdjétek és ne engem, hogy miért nem rontott ránk akkor, azon nyomban, miért várt egy emberöltőn át, és tette jégre a megtorlást, míg most így áll bosszút rajtunk. Hiszen ifjak voltunk még, amikor azt elkövettük, és ő is kisfiú volt csak, s a büntetés már egészen megváltozott emberekre sújt. De én mondom nektek: vétkeztünk a mi testvérünk ellen, akinek láttuk lelki szorongását, mikor nekünk könyörgött alantról, de nem hallgattunk rá. Azért következett ez a nyomorúság.

Valamennyien komoran rábólintottak, hiszen valamennyiük gondolatát mondotta ki, majd ezt mormolták:

- Saddáj, Jáhu, Eloah.

Reubén pedig, ősz fejét két ökle közé fogva, nagy szorongásában vérvörös arccal és kidagadó erekkel homlokán, így robbant ki:

- Úgy, úgy. Szálljatok csak magatokba, mormoljatok és sóhajtozzatok! Nem megmondtam? Nem megmondtam-é nektek annak idején, mikor intettelek benneteket, és szóltam: ne vétkezzetek a gyermek ellen?! De ti nem hallgattatok reám. Most íme, itt van, most vérét keresik rajtunk.

A derék Rúben persze nem egészen így beszélt akkor. De mindenesetre sok mindent megakadályozott, különösen azt, hogy József vérét ontsák, vagy hogy többet ontsanak ki belőle, mint amennyi a szépségből kicsordul, ha könnyedén megsebzik, s ezért nem volt egészen pontos, amikor azt mondotta, hogy József vérét keresik rajtuk. Vagy tán az állat vérére gondolt Rúben, melynek Józsefé gyanánt kellett szerepelnie atyjuk előtt? Mindenesetre a többiek is úgy emlékeztek, hogy akkor óva intette őket, és megjósolta nekik a megtorlást, és akkor ismét rábólintottak, és azt mormolták:

- Úgy bizony, úgy, József vérét keresik rajtunk.

Akkor elemózsiát kaptak, egyébként igen jóízű perecet és sört, ami ismét megfelelt az itt dívó szívélyesség és veszélyesség keverékének, éjjel pedig a padokon aludtak, amelyeken még tarkótámasz is volt, hogy fejüket megemelje. Másnap ki kellett választaniuk küldöttüket, hogy ama férfiú akarata szerint hazautazzék a legifjabbért - és talán vissza se térjen többé, ha ugyanis Jákób nemet mondana. Valóban az egész napjuk ráment erre, mert nem akarták a sorsra bízni, hanem inkább az eszükhöz folyamodtak ilyen súlyos kérdésben, amelyet különböző szempontokból kellett mérlegelniük. Melyikükről vélték, hogy a legnagyobb hatással lesz atyjukra, amikor meg kell majd győznie? Melyiküket nélkülözhették itt a bajban a legkönnyebben? Melyikük a legnélkülözhetetlenebb a törzs számára, hogy megmaradjon, ha ők valamennyien elpusztulnak? Mindezt meghányták-vetették, a válaszokat össze kellett egyeztetni egymással, és estig sem tudtak a végére jutni. Mivel nem volt ajánlatos a megátkozottakat vagy a félig-megátkozottakat választani, sok minden szólt Júda mellett. Igaz: nem szívesen látták volna, ha ő megy haza, de ő volt a legalkalmasabb apja megnyerésére, és abban valamennyien megegyeztek, hogy a törzs számára ő a legnélkülözhetetlenebb - Júda kivételével, ami viszont akadályozta a döntést. Mert ő megrázta oroszlánfejét, és azt mondta, bűnös szolga ő, nem érdemli és nem is akarja, hogy túlélje a többit.

Melyiküket jelöljék hát ki, és kire mutassanak ujjal? Dánra, mert leleményes? Vagy Gádiélre-e, mert erős? Asérra-e, merthogy mindenkor szívesen szegődött mindnyájuk nyájas-nyelves szószólójává - és mivel Zebulón és Isszakár maguk is úgy vélték, hogy mellettük bizony csaknem semmilyen érvet sem lehet latba venni? Végül is Naftáliban, Bilha fiában kellett megegyezniük. Futárösztöne szinte hajtotta, hogy elvállalja a feladatot, futárlába idegesen topogott, nyelve is már szinte előreszaladt, és csak az volt a bökkenő, hogy - ami szellemét illeti - a többiek szemében, de a magáéban sem volt elég jelentékeny, elég tekintélyes, hogy több mint felszínes-mitikus értelemben váljék alkalmassá e szerep betöltésére. Ezért nem mutatott a mérleg nyelve még harmadnapig sem egyértelműen és határozottan valamelyikükre; de szükség esetén nyilván Naftálinál állapodott volna meg, ha az újabb kihallgatás alkalmával nem derült volna ki, hogy hiába törték a fejüket, mert a szigorú Vásártartó megváltoztatta elhatározását.

Alighogy József a fogadás után, nagyjait elbocsátván, háznagyával, Mai-Szahméval egyedül maradt, máris viharosan nekirontott, és még felhevült arccal diadalmasan azt kérdezte tőle:

- Hallottad-e, Mai, hallottad-e? Él még, Jákób él, még megtudhatja, hogy élek, nem haltam meg, megtudhatja... és Benjámin házasember, s van is már egy fészekalja gyereke!

- Hanem az csúnya baklövés volt, Adón, hogy meg sem vártad a tolmácsot, s máris kibuggyant belőled a kacagás!

- Ne is gondoljunk vele többet! Valahogy csak elpalástoltam. Ilyen izgalmas ügyben nem őrizheti meg az ember minden pillanatban a higgadtságát. De különben hogy tetszett az egész? Milyen voltam? Tűrhetően szerepeltem? Szépen felékesítettem az istentörténetet? Gondoskodtam ünnepélyes részletekről?

- Igen csinosan oldottad meg, Adón, csodálatosan. De meg kell hagyni: szereped is hálás volt.

- Igen, hálás. Csak te nem vagy hálás. Téged nem lehet kizökkenteni nyugalmadból, csak nézel avval a kerek szemeddel. Hatalmas jelenet volt, mikor felálltam és megvádoltam őket? Előkészítettem, előre lehetett volna látni, hogy bekövetkezik, mégis hatalmas marad! És nem ért-e aranyat, ezüstöt, amikor a nagy Rúben azt mondta: “Mi felismerjük a te nagyságodat, de te nem ismered fel a mi ártatlanságunkat?!”

- De hát nem te tetted, Adón, hogy így beszélt.

- De én irányítottam arra az egészet! És általában ennek az ünnepnek minden részletéért én vagyok felelős. Nem, Mai, hálátlan vagy, és nem lehet hozzád férkőzni, mert nem tudsz megrettenni. Most azonban én akarom elmondani neked, hogy korántsem vagyok oly elégedett, mint ahogy színlelem, mert bizony egész ostobán szerepeltem!

- Hogyan, Adón? Elragadóan szerepeltél.

- Az egyik legfontosabb feladatot ostobán elrontottam, és magam is nyomban észrevettem, már a következő pillanatban; de akkor már késő volt kijavítanom. Hogy kilencedmagukkal itt tartsam őket fogságban túszokul, egy meg hazamenjen a kicsiért, az határozottan ügyetlenség és sokkal súlyosabb baklövés, mint amikor azonnal kibuggyant belőlem a kacagás. Ezt meg kell változtatni. Mit kezdjek itt ezzel a kilenccel, hiszen nem segíthetem elő az istentörténetet, míg Benoni meg nem érkezik, s még csak nem is láthatom, mert színem elé sem engedem őket, míg a kicsit el nem hozzák. Ez tisztára kontárkodás. Itt kuksoljanak haszontalanul a túszveremben, míg odahaza nincs kenyér, és az öregnek áldozati cipója sincs? Nem, éppen fordítva szóljon a rendelet: egyikük itt marad fogságban túszul, egyikük, aki az öregnek nem olyan fontos, mondjuk az ikrek egyike (magunk közt szólván: ezek viselkedtek a legdurvábban szétszaggattatásom alkalmával), a többiek pedig utazzanak haza, és vigyék el a legszükségesebbet az éhínség csillapítására; ezt persze meg kell fizetniük, mert ha ajándékoznám nekik, túl gyanús lenne. Egy percig sem hiszem, hogy cserbenhagyják a túszt és feláldozzák, a kicsit pedig nem hozzák el, s ezzel kémeknek vallják magukat.

- De ez sokáig elhúzódhat, kedves uram. Előre látom, hogy atyád addig nem ereszti útnak házas fiát, míg el nem fogyasztják a kenyeret, amit el akarsz adni nekik, és amíg nem fenyegeti őket, hogy kifogy az olaja mécsesükből. Időre lesz szükséged a történethez!

- Igen, Mai, természetesen időre van szükségünk az ilyen istentörténethez, és sok türelem kell gondos feldíszítésére! Még az se lenne sok nekem, ha egy álló évbe telne, míg megjönnének Benjáminnal. Mert hát mit is számít egy év ebben a történetben! Hiszen téged éppen azért foglaltalak bele, mert te vagy maga a nyugalom, és hogy kölcsönözz nekem a nyugalmadból, ha türelmetlenné válnék.

- Szívesen megteszem, Adón. Megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek benne. Sok mindent előre is látok, amit kikerekítésére tenni szándékozol. Úgy vélem, az a terved, hogy megfizetteted ugyan velük az élelmet, amit juttatsz nekik, de elutazásuk előtt titokban az abrakos zsákokba rejted majd a pénzt, legfelül, hogy ráakadjanak a vételárra, amikor etetnek; ez valami titokzatos fájdalmat okoz majd nekik.

József tágra nyílt szemmel tekintett rá.

- Mai - mondta -, hiszen ez nagyszerű! Ez aranyat, ezüstöt ér! Itt kitaláltál valamit, és eszembe juttatsz egy részletet, amire nyilván magam is rájöttem volna, mert hiszen természetesen a történethez tartozik, de kicsi híja, hogy át nem siklottam rajta. Sose hittem volna, hogy aki maga meg nem tud rettenni, ilyen csodálatosan rettenetes valamit eszelhet ki.

- Én nem rettennék meg, uram; de ők annál inkább.

- Igen, valami titokzatos-sejtelmes módon. És majd megérzik, hogy van valaki, aki barátságos szándékkal van irányukban, de incselkedik velük. Hajtsd végre gondosan, mert olyan ez, mintha már meg volna írva! Lelkedre kötöm még egyszer: cselesen csend be a pénzösszegeket abrakos zsákjaikba, hogy amikor etetnek, mindegyik megtalálja a magáét; és hogy ilyenformán a túszon kívül még szorosabban kötelezve legyenek a visszatérésre. Nos hát, holnapután! Meg is kell érnünk a holnaputánt, hogy ezt megmondjam nekik, és kijavítsam a hibát. De nap vagy év, mit is számít az ilyen rövid idő e történetben!

A pénz a zsákokban

Így aztán a testvérek a harmadik napon ismét József színe előtt álltak a Kenyéradó termében - vagy inkább elterültek előtte, homlokukkal megérintvén a kőpadlót, majd félig feltámaszkodva, feléje emelték tenyerüket, és ismét meghajoltak, miközben kórusban mormolták:

- Fáraóhoz vagy hasonló. Ártatlanok a te szolgáid színed előtt.

- Igen, egy kéve léha kalász vagytok - válaszolt -, és hajlongástokkal meg bókolástokkal le szeretnétek kenyerezni. Tolmács, ismételd meg nekik, mit mondtam róluk, mifélék ők: egy nyaláb léha kalász! Léhaságon pedig képmutatást és kétszínűsködést értek, ami nem vezet félre. Mert külsőséges udvariassággal és hajlongással nem lehet a magamfajta embernek port hinteni a szemébe, sem hajbókolással el nem lehet altatni bizalmatlanságát. Amíg el nem hozzátok azt, akiről beszéltetek, legifjabb öcséteket, akit meg akarok vizsgálni, s amíg ide nem állítjátok a színem elé, addig csak csirkefogók vagytok a szememben, és nem félitek Istent. De én félem Őt! Ezért most közlöm veletek, amit elrendeltem. Nem akarom, hogy gyermekeitek éhezzenek, sem hogy idős atyátok sötétben háljon. Lélekszám szerint juttatok nektek az ínség szabta áron, ahogyan azt az üzleti helyzet könyörtelenül diktálja, mert azt nyilván magatok sem képzeltétek, hogy majd ajándékba adok nektek kenyeret, csak azért, mert így vagy úgy hívnak benneteket, és egy atya fiai vagytok mindnyájan, tulajdonképpen tizenkettedmagatokkal. A magamfajta embert nem tartják vissza az ilyen érvek, hogy könyörtelenül ki ne használja az üzleti helyzetet, különösen akkor nem, ha valószínűleg kémekkel van dolga. Tíz családnak elég élelmet juttatok nektek, ha elő tudjátok teremteni az összegeket, de csak kilencedmagatokkal vihetitek haza: egy közületek itt marad őrizetben, megkötözve, túszul, míg vissza nem tértek, és nem tisztázzátok magatokat azzal, hogy a tizenegyediket, az egykori tizenkettediket közületek ide nem állítjátok. Túsz pedig tőlem ugyan akármelyiktek is lehet, például az ott. - Azzal légyhajtójával Simeónra mutatott, aki dacosan nézett maga elé, és úgy tett, mintha nem törődne az egésszel.

Megkötőzték, és míg a katonák meghúzták köteleit, a testvérek köréje sereglettek és biztatták. Ekkor történt, hogy visszatértek arra, amiről már szó volt köztük, és olyasmiről beszéltek, amit nem Józsefnek szántak, de ő megértette.

- Simeón - mondották -, bátorság! Ha már rád esett a választás, és téged akar itt tartani, viseld el férfiasan, hiszen kemény férfi vagy, igazi Lámekh! Mindent megteszünk majd, hogy visszatérjünk, és kiszabadítsunk téged. Légy nyugodt, nem lesz túlságosan rossz dolgod közben, mindenesetre nem haladja majd meg nagy erődet. Ez az ember csak félig rosszakarónk, részben jó hozzánk, és bizonyítékok nélkül nem küld bányába. Hiszen magad is láttad, hogy libasültet küldött nekünk, fogoly túszoknak. Kiszámíthatatlan, ez igaz, de nem a legrosszabb, és talán nem leszel állandóan megkötözve, és ha mégis, még mindig jobb, mint aranyat mosni! Persze azért nagyon együtt érzünk veled, de hát ha már téged választott e férfiú szeszélye, mit tehetnél ellene? Akármelyikünket választhatta volna, és tulajdonképpen - Isten tudja - mindnyájunkra rájár a rúd, de néked legalább nem kell Jákób elé állnod és megvallanod: “Egyikünk híján vagyunk, és a legifjabbat el kell vinnünk” - ettől legalább megmenekülsz. Nagy megpróbáltatás mindez és nyomorúság, amellyel a Bosszúálló sújt bennünket. Mert emlékezzél csak arra, amit Júda mondott, mikor mindnyájunk lelkéből beszélt, és emlékeztetett bennünket, hogyan kiáltott felénk testvérünk a mélyből, de mi süketek maradtunk zokogásával szemben, mellyel atyánkért könyörgött, hogy megmentse az összeeséstől. De te nem tagadhatod, hogy ti ketten, Lévi meg jómagad, amikor megvertük és a verembe löktük, különösen kitettetek magatokért!

És Rúben még hozzáfűzte:

- Bátorság, ikergyerek, gyermekeidnek lesz mit enniük. Mindez a baj azért ér most bennünket, mert annak idején, amikor intettelek: “Ne nyúljatok a fiúhoz!”, egyikőtök sem akart rám hallgatni. Bizony nem, nem lehetett megfékezni titeket, és amikor a veremhez értem, már üres volt, és a gyermek eltűnt. És akkor Isten megkérdezte tőlünk: “Hol van Ábel, a te atyádfia?”

József hallotta mindezt. Valami facsarta az orrát, kissé szuszognia kellett, minthogy belülről jött rá, és hirtelen könnybe lábadt a szeme. El kellett fordulnia székében, és Mai-Szahme oldalba kellett hogy bökje, ami azonban nem segített rajta nyomban. Amikor ismét amazok felé fordult, hunyorgott, hangja fátyolos volt és ünnepélyes.

- Nem számítom majd nektek - mondotta - vékánként és szamárrakományként az ínség szabta legmagasabb árat, mint ahogy az üzleti helyzet szerint követelhetném. Ne mondjátok majd, ha atyátok elé léptek, hogy Fáraó barátja kiuzsorázott benneteket. Amennyit elbírtok és amennyi csak zsákjaitokba belefér, azt elvihetitek, annyit kiutalok nektek. Búzát és árpát is kiutalok. Alsó- vagy felső-egyiptomi árpát szeretnétek? Uto, a kígyó országából valót ajánlok nektek, az a jobbik. Továbbá azt tanácsolom, hogy a gabonát kenyérnek használjátok fel, és ne sokat kockáztassatok belőle a vetésre. Az aszály tovább tarthat, valószínű, hogy tovább is tart még, és akkor elpazarolnátok a kenyérmagvat. Isten veletek! Becsületes embereket megillető istenhozzádot mondok most néktek, mert még nincs bizonyíték ellenetek, ha súlyos gyanú terhel is; ha a tizenegyediket színem elé hozzátok, akkor majd hiszek nektek és nem tartlak benneteket tizenegy káoszsárkánynak, hanem az állatkör tizenegy szent képének; igen ám, de hol marad a tizenkettedik? A nap rejti őt. Legyen így, emberek? Szerencsés utat! Csodálatos, gyanús nép vagytok. Legyetek óvatosak az úton, most, ahogy mentek, és még inkább, amikor visszajöttök! Mert most csak annyit visztek, amennyi ínségetek enyhítésére szükséges; ez is elég értékes, de amikor majd visszajöttök, akkor a legifjabbat hozzátok majd magatokkal. Atyáitok Istene legyen a ti pajzsotok és a ti menedéketek! És meg ne feledkezzetek Egyiptom földjéről, ahol Uzirit a ládába csalták és feldarabolták, de a Halottak Birodalmának első nagyja lett ő, és ő világítja meg a föld alatti juhaklot!

Ezzel felállt a kihallgatás székéről a legyezők sátrában, és eltávozott. A kilenc testvér pedig a ház egyik írótermében, ahová bevezették őket, szállítóleveleket kapott, és meghatározták számukra az árat vékánként, akónként és szamárrakomány szerint, és mikor elhozták állataikat, málhás és hátas szamaraikat a vendégfogadóból, lemérték az esküdtek előtt a pénzüket, mindegyik tíz ezüstpénzt, hogy hajszálpontosan megegyezett a súlyokkal, és akkor a magtárak nyílásaiból csak úgy ömlött a búza- meg az árpaszem, amivel degeszre tömték zsákjaikat, a nagy kettős zsákokat, s ezek kétfelől kidagadva lógtak a súlyos léptű málhás szamarak oldalán. Az abrakos zsákok pedig a hátas szamarak nyerge előtt lógtak. Így készültek fel az útra, hogy semmi időt ne vesztegessenek, és még aznap megtegyenek egy nagy útszakaszt Menféből a határ felé, de a hivatalnokok még lakomával vendégelték meg őket, hogy jobban bírják az utat; ezalatt az állatok odalenn az udvarban várakoztak rájuk. Sörleves volt mazsolával és ürücomb, s ráadásul még útravalót is kaptak az első napokra, csinos, tartós csomagolásban - errefelé ez a szokás, mondták nekik, hogy elemózsia is jár a vételárért, mert ez itt Egyiptom földje, az istenek földje, olyan ország, amelynek telik az ilyesmire.

Mai-Szahme, a Vásártartó háznagya mondotta el mindezt nekik; kerekre nyitva szemét, sűrű fekete szemöldökét felvonva, gondosan felügyelt mindezekre a juttatásokra. A nyugodt természetű férfiú igen tetszett nekik, de különösképpen azért, mert megvigasztalta őket Simeón sorsa felől, és azt mondta, hogy az ő véleménye szerint a körülményekhez képest tűrhetően alakul majd. Hogy megkötözték a szemük láttára, az inkább a túsz fogságának jelképe volt, valószínűleg nem tart majd soká! Persze ha megszöknének és cserbenhagynák őt, és nem térnének vissza legfeljebb egy éven belül a legifjabbal, akkor bizony ő, Mai semmiért sem kezeskedik. Mert az ő ura olyan parancsoló, aki igaz, hogy barátságos, de másrészt könyörtelen is abban, amit a fejébe vett. Lehetségesnek tartja, hogy Simeónra nézve igen kellemetlen következményekkel járna, ha nem teljesítenék, amit az úr a lelkükre kötött, és akkor soraik már kettőjükkel ritkulnak meg majd, ami bizonyára nem lesz kedvére idős atyjuknak.

- Ó, nem! - mondották. Minden tőlük telhetőt megtesznek majd. De nehéz úgy élni, hogy az ember két önfejűnek egyként kedvezzen. Ez persze, amennyiben az ő urára vonatkozik, minden sértő szándék híján értendő, mert ő tám, a fordulópont embere, és van valami isteni a jóságában és félelmetességében.

- Ezt ugyan elmondhatjátok - felelte Mai-Szahme. - No, jóllaktatok? Akkor hát szerencsés utat! És jól megjegyezzétek, amit mondtam!

Így vonultak hát ki a városból, igen hallgatagon, mert Simeón sorsa nyomta a lelküket, meg a kérdés is, hogyan közöljék majd atyjukkal, hogy lemaradt, és hogy mi az egyetlen mód a kiváltására. De hát atyjuk háza még messze volt, és közben elbeszélgettek egymással. Kijelentették, hogy az egyiptomi sörleves ínyükre volt, meg hogy balszerencse érte ugyan őket, de a vételnél a körülményekhez képest jól jártak, ami Jákóbnak mégiscsak örömére szolgál majd. Beszéltek a tömzsi háznagyról, és hogy mily kellemesen egykedvű a modora - nem tám ő, hanem egyértelműen szívélyes, és nincsenek tüskéi. De ki tudja, hogyan viselkedett volna, ha nemcsak a szolgák elöljárója, hanem maga az úr és Vásártartó? Az egyszerű emberek nem jutnak olyan könnyen kísértésbe, hamarabb lehetnek jószívűek, de a nagyság és a korlátlan hatalom szinte szükségszerűen szeszélyessé és kiszámíthatatlanná teszi az embert - hiszen például szolgálhat maga a Legmagasabb, akit félelmetes mivoltában gyakran szintén nehéz megérteni. A Mósel egyébként aznap szinte egyértelműen szívélyes volt hozzájuk, azonkívül, hogy Simeónt túszként megkötöztette: tanácsokkal látta el, megáldotta és csaknem ünnepélyesen az állatkör csillagképeihez hasonlította őket, amelyek közül egy el van rejtve. Bizonyára jártas a csillagászatban, de lehet, hogy még olvasni és értelmezni is tud a csillagokból. Hiszen elejtett egy célzást, hogy nincsen híjával magasabb eszközöknek sem, ha éles elméjét még jobban ki akarná köszörülni. Nem is lepné meg őket, úgymond, ha a csillagokból olvasna. De ha a csillagok győzték meg arról, hogy ők kémek, akkor bizony nagy ostobaságot olvasott ki belőlük.

Ilyesféléket mondogattak egymásnak, és még azon a napon jó darab utat tettek meg a sós tavak felé. Alkonyatkor aztán kiválasztottak egy pihenőhelyet éjjeli szállásul, csinosat és lakályost, melyet félkörben agyagos szikla vett körül, ebből egy ívelt-görbe pálmafa nőtt ki oldalirányban, majd a magasba törően. Kút is volt ott, meg egy kunyhó, hajlékul, előtte a kormos föld arra vallott, hogy ott már olykor tüzet raktak és táboroztak is. Minthogy ez a hely a történetben továbbra is szerepel, nevezzük így: pálmafa, kút és kunyhó. A kilenc testvér lepihent itt. Néhányan lemálházták a szamarakat, és összerakták a teherzsákokat. Mások vizet mertek, és tüzet raktak rőzséből. Egyikük pedig, Isszakár nyomban hozzálátott, hogy megetesse állatait; mivel ő maga is szamárjelzőt viselt, különösen együtt érzett e szegény párákkal, és hátasállata, panaszosan erőlködő szuflával, már többször nyerített abrakért.

Lea fia kibontja az abrakos zsákot, és hangosan felkiált:

- Hé! - szólítja a többit. - Ide nézzetek! Mi történt velem! Testvéreim Jákóbban! Ide hozzám, mit találtam!

Mindenfelől odasiettek, nyújtogatják a nyakukat és bámulnak. Isszakár abrakos zsákjában, mindjárt legfölül, megtalálta a pénzét, gabonarakományának vételárát, a tíz ezüstpénzt!

Csak állnak és bámulnak, csóválják a fejüket, el szeretnék űzni a gonoszt.

- Hát ez meg hogy történt veled, Csontos?

Aztán hirtelen szétrebbentek, mindegyik a maga abrakos zsákjához. Mindegyik keresgél, de nem is kell keresgélnie: mindjárt legfelül hever mindegyikük pénze, a vételár.

Letelepednek a földre, mindegyik, ahol áll. Hát ez meg mi volt? A fizetség hajszálpontosan egyezett a kősúlyokkal; és íme, most visszakapták. Hát ne álljon el az ember szívverése az ilyen megfoghatatlan dolog láttára? Mi az ördög lehet ennek az értelme? Mi tagadás: kellemes és mosolyra derítő, ha az ember viszontlátja pénzét mindjárt az áru mellett, amiért kiadta, de azért van valami hátborzongató, sőt főleg hátborzongató van benne, különösen ha egyébként is vádolják az embert - gyanús kellemesség ez, gyanús mindkét irányban, a szándékok irányában és önmaguk irányában is, mert ezáltal még ferdébb megvilágításba kerülnek. És amellett volt az egészben valami szórakoztató, másrészt meg valami alattomos is - ki tudott volna itt kiokoskodni, és ki lehetett volna a megmondhatója, miért tette ezt velük Isten?

- Tudjátok-e, miért teszi Isten ezt velünk? - kérdezte a nagy Rúben, és arcizmait megfeszítve biccentett feléjük.

Nagyon jól megértették, mire gondol. A régmúlt történetre célzott. Az elátkozott leletet a balsors szövevényéhez számította, amelybe most azért bonyolódtak, mert egykor az ő intése ellenére (de vajon igazában intette-e őket?) bántalmazták a fiút. A többiek megértették, mert többé-kevésbé bennük is ugyanaz a bizonytalan összefüggés derengett föl. Már maga az is, hogy Istent belevonták, és egymást kérdezgették, miért tette velük mindezt, azt bizonyította, hogy valamennyiüknek ugyanaz a gondolata támadt. De úgy vélték, elég lett volna maga a gondolat, és Rúbennak nem kellett volna még külön biccentenie is. Hogy ez megtörtént, még nehezebbé vált, mint valaha, atyjuk színe elé lépni, most még egy vallomással többet kell megtenniük. Simeón, Benjámin és tetejébe még ez a furcsaság - nem éppen emelt fővel tértek haza. Persze volt az egészben valami, amit Jákób megmosolyoghatott magában, az, hogy ingyen jutottak a szállítmányukhoz. De kereskedelmi tisztességét mégiscsak súlyosan nyugtalanítaná a dolog, és akkor még előtte is fokozottan ferde megvilágításban jelennek majd meg.

Volt úgy, hogy valamennyien egyszerre talpra szöktek, hogy a szamarakhoz fussanak, s nyomban visszavigyék a vételárat. De ugyancsak egyszerre el is állottak ettől a szándékuktól, meginogtak, lemondottak róla, és megint leültek a földre. “Nincs semmi értelme” - mondták, és arra gondoltak, hogy visszavinni a pénzt éppoly értelmetlen vagy tán még értelmetlenebb lenne, mint az, hogy megint hozzájutottak.

Csak csóválták a fejüket. Még álmukban is csóválták, egyszer az egyik, másszor a másik, és olykor többen is egyszerre. Fel-felnyögtek álmukban - alig akadt olyan, aki az éjszaka folyamán kétszer vagy háromszor öntudatlanul fel ne nyögött volna. Közben azonban az is megtörtént, hogy a szunnyadók egyikének vagy másikának ajka körül mosoly játszadozott, sőt az is előfordult, hogy egyszerre többen is mosolyogtak álmukban.

Nem teljes a számuk

Jó hír! Jákóbnak megjelentették fiai hazatértét, hogy közelednek már az atyai sátorhoz málhás állataikkal, szamaraikkal együtt, amelyek súlyosan cammogtak Micrájim gabonájának terhével. A hírvivőknek nem tűnt fel, hogy csak kilencen vannak, tíz helyett, ahányan útra keltek. Kilenc ember már tekintélyes csoport, különösen valamennyi szamarával; kilencen látszatra csaknem úgy hatnak, mint tízen; hogy nincsenek még eggyel többen, azt a mérsékelt pontosságú tekintet észre sem veszi. Benjámin sem vette észre, aki atyja mellett állt a szőrház előtt (az aggastyán úgy tartotta Mahália és Arbáth férjét kézen fogva, mint valami kisfiút); nem látott az se kilencet, se tízet, hanem csak a testvéreket, ahogy szép számban hazatértek. Csak Jákób ismerte fel a hiányt azon nyomban.

Csodálatos, hiszen a patriarcha már kilencven felé járt, és nemigen lehetett öregségtől eltompult és pislákoló barna szeméről, mely alatt petyhüdten-finom mirigyduzzanat húzódott, különösebb éleslátást feltételezni. Közömbös dolgok irányában - és ennyi év alatt ugyan mi nem válnék közömbössé! - nem is volt éleslátó. De az öregség törődött volta sokkal inkább lelki, mint testi jellegű: az ember eleget látott és hallott már; már eltompulhatnak érzékei. Viszont vannak dolgok, amelyek kedvéért váratlanul visszanyeri a vadászszem éberségét, a nyáját számoló pásztor gyors tekintetét, és Izráel teljes száma olyasvalami volt, amelyet Jákób jobban át tudott tekinteni, mint bárki más.

- Csak kilencen vannak - mondta határozott és mégis kissé remegő hangon, azzal kifelé mutatott. Egy egész rövid pillanat múltán még hozzátette:

- Simeón hiányzik.

- Valóban, Simeón nincs velük - válaszolt Benoni némi keresgélés után. - Én se látom. Nyilván nyomban jön.

- Hát azt reméljük is - mondta az öreg határozottan, és ismét megragadta a legifjabbik kezét. Így várta, hogy a többiek közelebb jöjjenek. Nem mosolygott rájuk, egy üdvözlő szót sem szólt. Csak azt kérdezte:

- Hol van Simeón?

No, máris megkapták! Jákób nyilván ismét eltökélte, hogy olyan nehézzé teszi a dolgukat, amennyire csak lehet.

- Simeónról később - válaszolta Júda. - Üdvöz légy, atyánk! Róla majd mindjárt, és elöljáróban most csak annyit, hogy nem kell aggódnod érte. Íme, visszatértünk bevásárlóutunkról, és ismét urunknál vagyunk.

- De nem valamennyien - szólt az öreg hajthatatlanul. - Legyetek üdvözölve. De hol van Simeón?

- Hát igen, ő kissé megkésik - válaszolták -, és e pillanatban nincs velünk. Ez az üzletkötéssel és ama férfiú szeszélyével függ össze...

- Talán eladtátok gabonáért a fiamat? - kérdezte az öreg.

- Korántsem. De hoztunk gabonát, ahogy urunk látja. Bőven gabonát, mindenesetre egy időre bőven és igen jó minőségűt, búzát és elsőrendű árpát Alsó-Egyiptomból, úgyhogy meglesznek áldozati cipóid. Ez az első, amit jelentünk neked.

- És mi a második?

- A második talán furcsán hangzik, még csodálatosnak is lehetne nevezni, sőt ha úgy akarod, rendkívülinek. De mégis úgy gondoltuk, hogy örömödre fog szolgálni. Ezt a jó gabonát ingyen kaptuk. Vagy helyesebben, nem nyomban ingyen; megfizettünk érte, és pénzünk hajszálpontos egyensúlyban volt az ország súlymértékével. De amikor először megpihentünk, Isszakár ráakadt a vételárra abrakos zsákjában, és íme valamennyien ráakadtunk, úgy, hogy elhoztuk az árut és tetejébe még a pénzt is, amiért helyeslésedre számítunk.

- Csak fiamat, Simeónt nem hoztátok vissza. Szinte bizonyos, hogy elcseréltétek közönséges élelemért.

- Hová gondol a mi urunk, már másodszor! Nem vagyunk mi ilyen üzletekre kapható férfiak. De nem ülnénk le itt veled, hogy nyugalommal megnyugtassunk testvérünk sorsa felől, miután némi aranyló szemet pergettünk tenyeredbe próbaként, és megmutattuk a pénzt is, hogy lásd: arany meg ezüst egyként megvan?

- Azt kívánom, hogy nyomban számoljatok be Simeón fiam sorsáról - mondotta.

Leültek körben, vele meg Benjáminnal együtt, és beszámoltak: miként különítették el őket az ország sorompóinál, és hogyan irányították Mempibe, a zsúfoltan nyüzsgő városba. Miként vezették őket talapzaton nyugvó emberállatok sorai közt a nagy üzletpalotába, egy lenyűgöző szépségű terembe és ama férfiú színe elé, aki annak a földnek ura és Fáraóhoz hasonló, nevezetesen a Vásártartó termébe, aki elé járul a világ, egy különös fából faragott férfiú elé, akit a nagyság elkényeztetett, kedves, de bogaras is. Hogyan hajlongtak és hajbókoltak e férfiú, Fáraó barátja, a Kenyéradó előtt, és mint kérték meg az üzletkötésre, és hogyan mutatkozott ő kétarcúnak, barátságosnak és mogorvának, amennyiben részint szívélyesen beszélt velük, másrészt hirtelen igen keményen, és azt állította, amit szinte alig lehet megismételni, hogy tudniillik kémek ők, akik azért jöttek, hogy az ország titkos gyengéit kifürkésszék - ők, mind a tízen becsületben megőszült férfiak! És ekkor a szívük azt sugallta nekik, mondják meg, kik is ők valójában: mind egyetlen tiszteletre méltó férfiú fiai, egy Kánaán országából való istenbaráté. És hogy ők tulajdonképpen a valóságban nem tízen, hanem tizenketten volnának testvérek; egyikük ugyanis már régóta nincs meg, a legifjabbik pedig otthon van atyjuknál. És miként nem akarta nekik ez a férfiú, az Ország Ura elhinni, hogy atyjuk még él, csak annak okából, hogy ők maguk már nem éppen a legifjabbak - kétszer is bizonygatni kellett neki ezt, mert Egyiptom országában nyilván nem ismernek oly hosszú életet, mint amilyenben az ő kedves uruknak része van, ott általában nyilván gyorsan elpusztulnak az emberek az utálatos kicsapongások következtében.

- Elég - szólt az öreg. - Hol van az én Simeón fiam?

Arra is rátérnek majd, válaszolták, nyomban vagy legalábbis igen hamar. Ugyanis előbb még akárhogyan is, de egy másikukra kell hogy rátérjenek, és csak az a kár, hogy óhajtásuk és javaslatuk szerint nem indult velük útnak mindjárt, ez esetben ugyanis most minden bizonnyal teljes számban tértek volna vissza; mert mindjárt kéznél lett volna a tanú, akit ama férfiú gyanakvásában követelt tőlük. Mert hát hiába: nem engedett a rögeszméjéből, hogy ők szaglászni jöttek oda, sem el nem hitte puszta szavukra, amit tiszteletre méltó származásukról elmondottak, hanem ártatlanságuk bizonyítékául azt kívánta, hogy állítsák színe elé a legifjabbat - mert ha nem, hát kémeknek tartja őket.

- Vezessetek hozzá! - mondotta Benjámin, és nevetett. - Kíváncsi vagyok erre a kíváncsi férfira.

- Elhallgass, Benoni - utasította rendre Jákób szigorúan -, és ne fecsegj gyerekesen összevissza mindent! Talán bizony a magadfajta vakarcs is már beleavatkozik egy ilyen tanácskozásba?... Még mindig nem hallottam semmit Simeón fiam sorsáról.

- De bizony hallottál - válaszolták -, ha akarnád, uram, és nem kényszerítenél bennünket, hogy mindent kínos nyíltsággal kimondjunk, akkor már tudhatnád, hogy mi van vele. - Mert hiszen világos, úgymond, hogy ilyen gyanúval terhelten és ebben a helyzetben nem utazhattak el egyszerűen, mégpedig gabonástul. Kezest kellett állítaniuk. Az a férfiú eredetileg valamennyiüket ott akarta fogni, és csak egyiküket hazaküldeni, hogy ez gondoskodjék tisztázásukról; de ügyességükkel és meggyőző tehetségükkel sikerült elérniük, hogy ama férfiú megváltoztassa elhatározását, csak egyet tartson ott, Simeónt, őket pedig hagyja hazatérni az élelemmel.

- Így hát testvéretek, az én Simeón fiam az egyiptomi dologházba került mint kezes-rabszolga - szólt az öreg fenyegetően tompított hangon.

Az Ország Urának jóságos, nyugodt háznagya, felelték, megígérte nekik, hogy a túszként visszatartottnak a körülményekhez képest kellemes lesz az élete, és csak átmenetileg marad megkötözve.

- Most már jobban tudom, mint valaha - mondotta az öreg -, miért eresztettelek olyan nehezen útra. Előbb a fülemet rágtátok, hogy Egyiptomba szeretnétek menni, és amikor végre beleegyeztem, engedélyemmel úgy éltetek, hogy nem teljes számban tértetek vissza, és a legjobbat közületek a kényúr körmei közt hagytátok!

- Nem mindig szóltál Simeónról ilyen dicsérettel.

- Egek Ura - kiáltott fel Jákób a magasságba -, azzal vádolnak engem, hogy Lea második fiához, a harcias hőshöz ne lettem volna jó szívvel és megértéssel! Olyan arcot vágnak, mintha én adtam volna el őt egy messzely lisztért, és áldoztam volna fel Leviatán bendőjének, kicsinyeik élelme fejében... én, és nem ők! Mennyire meg kell köszönnöm neked, hogy legalább megkeményítetted a szívemet rohamukkal szemben, és megszilárdítottál szeszélyük ellen, amellyel tizenegyedmagukkal akartak útra kelni, és a legifjabbat magukkal vinni! Képesek lettek volna visszatérni nélküle, és így felelni nékem: “Úgyse volt ő neked olyan nagyon a szívedhez nőve!”

- Ellenkezőleg, atyánk! Ha tizenegyedmagunkkal indultunk volna útnak, és a legifjabb is velünk van, úgyhogy ama férfiú színe elé állíthattuk volna, aki az Ország Ura, mivelhogy őt követelte, akkor már valamennyien hazatértünk volna. De nincs veszve semmi: hiszen csak el kell vinnünk Benjámint, és ama férfiúnak, Fáraó Vásártartójának színe elé állítanunk, ott a Kenyéradó termében, és Simeón már ki is szabadul, és akkor visszatér hozzád mind a kettő: a gyermek meg a hős is.

- Más szóval: miután Simeónt már elkótyavetyéltétek, most még Benjámint is ki akarjátok tépni kezemből, és oda vinni, ahol Simeón van?

- Ezt csak ama férfiú bogara kedvéért akarjuk, hogy tisztázzuk magunkat, és a tanúval kiszabadítsuk a túszt.

- Ti farkaslelkűek! Elraboljátok tőlem gyermekeimet, és minden gondolatotok akörül forog, hogy mint tizedelhetnétek meg Izráelt? József nincsen, Simeón nincsen, Benjámint is elviszitek? Amit ti főztök, azt én egyem meg, és mindez engem ér!

- Nem, uram, nem helyesen írod le a dolgot! Nem akarjuk mi Benjámint Simeón tetejébe odaadni, hanem mind a kettőjüket vissza akarjuk neked hozni, pusztán azzal, hogy a legifjabbat ama férfiú színe elé állítjuk, hogy ilyenképpen megtudja: igaz járatban vagyunk. Tisztelettel kérünk, hadd keljen útra velünk Benjámin, hogy kiválthassuk Simeónt, és Izráel ismét teljes számban lehessen együtt!

- Teljes számban? És hol van József? Világos beszéddel követelitek, hogy ezt a fiút is József útjára küldjem. Elutasítom a kérést.

Ekkor a legidősebbikből, Rúbenból, mint forró víz, buggyant ki a szó, mondván:

- Atyám, most hallgass meg engem! Csupáncsak rám hallgass, aki mindezek feje vagyok! Ugyanis ne velük bocsásd útra a fiút, hanem csak velem. Történjék velem akármi, ha nem hozom vissza néked! Fojtsd meg mind a két fiamat, Hánokot és Pallut, ha nem hozom vissza néked. Fojtsd meg őket, mondom, szemem láttára, saját kezeddel, és a szemem sem fog megrebbenni, ha nem tartom meg szavam, és nem teljesítem, amit ígértem!

- Nocsak, zúdulj, zúdulj neki, mint a vízár! - válaszolta Jákób. - Hol voltál akkor, amikor a vadkan letiporta a szépségest? Tán meg tudtad védeni Józsefet? Mi hasznom lesz a fiaidból, öldöklő angyal vagyok-e tán, hogy megfojtsam őket, és még tulajdon kezemmel tizedeljem Izráelt? Változatlanul elutasítom kéréseteket, hogy az én fiam menjen le oda veletek, mert az ő bátyja megholt, és ő maga maradt meg nekem. Ha veszedelem érné őt az úton, akkor a világ elé tárulna, hogy ősz fejemet búba borítva bocsátjátok le a koporsóba.

Összeszorított ajakkal tekintettek most egymásra. Ez aztán kedves volt, hogy Benjámint “az ő fiának” nevezte, nem az ő testvérüknek, és azt mondta róla, csak ő maga maradt meg neki.

- És Simeón, a te hősöd? - kérdezték.

- Itt fogok ülni magamban - válaszolta Jákób -, és bánkódom majd érte. Most mehettek!

- Gyermeki köszönetünk a beszélgetésért és az elbocsáttatásért - mondották és eltávoztak. Benjámin is velük tartott, s megsimogatta egyikük-másikuk karját.

- Ne vegyétek szívetekre, amit mondott - kérlelte őket -, és ne keseredjetek el méltósággal teljes lelke ellen! Azt hiszitek tán, jólesik nekem és büszkélkedem azzal, hogy az ő fiának nevezett, aki maga maradt meg neki, és hogy nem enged el az útra veletek? Hiszen tudom, sosem bocsátja meg nekem, hogy Ráhel életébe került az életem, s szomorú oltalom az, amelynek árnyékában múlnak a napjaim. Emlékezzetek csak, mily sok időre volt szüksége, míg legyőzte önmagát, és megengedte, hogy útra keljetek nélkülem, és lássátok be ebből, milyen drágák vagytok neki! Most megint csak némi időre van szükség, hogy engedjen, és elküldjön engem veletek ama férfiúhoz, mert nem hagyja testvérünket a pogányok kezében, nem tűrheti, hogy ott maradjon, és azonfelül ugyan meddig tart majd az élelem, amelyet ti, okosak ott alant ingyen kaptatok? Hát csak fel a fejjel! Én, a kicsi mégiscsak hozzájutok majd ehhez az utazáshoz. De most meséljetek nekem még egy keveset arról a Vásártartóról ott, arról a Hatalmasról, aki oly csúnyán megvádolt benneteket, és oly bogarasan követelte a legifjabbat. Bizony szinte büszkélkedhetnék azzal, hogy mindenáron látni akar, és engem követel tanúnak. Vajon mi ütött belé? Azt mondjátok, az alsóországbeliek legfelső ura? És valamennyiük fölé emelték őt? Milyen a külseje, és milyen a beszéde? Nem csoda, ha kíváncsi vagyok arra a férfiúra, aki olyan kíváncsi reám.

Jákób tusakodik a Jabbók partján

Valóban, ugyan mit is számít egy év ebben a történetben, és ugyan ki zsugorgatná idejét és türelmét, ha e történetről van szó! József bírta türelemmel, és azonfelül élnie is kellett, és államférfiúi és kereskedői vezérszerepet is kellett játszania Egyiptomban. Akárhogy is, de türelemmel kellett lenniük a testvéreknek is Jákób csökönyössége iránt, és ugyanígy viselkedett Benjámin is, amikor leküzdötte kíváncsiságát, amelyet az út és a kíváncsi Vásártartó iránt táplált. Valamennyiük közül a mi dolgunk a legkönnyebb - nem éppen azért, mert már tudjuk, miként történt mindez. Ezzel inkább hátrányban vagyunk a történet résztvevőivel szemben, akik mindent a saját bőrükön tapasztaltak; mert kíváncsiságot kell teremtenünk az életre ott, ahol tulajdonképpen ez nem is lehetséges. Viszont az az előnyünk velük szemben, hogy az idő mértéke a mi kezünkben van, és nyújthatjuk vagy rövidíthetjük tetszésünk szerint. Nekünk nem kell a várakozás évét valamennyi hétköznapjával elszenvednünk, mint ahogy Jákóbnak kellett a hét évet Mezopotámiában. Ahogy az elbeszélés ajkunkról pereg, egyszerűen azt mondhatjuk: elmúlt egy év - és íme, már el is röppent. És Jákób megpuhult.

Mert hiszen általánosan ismert dolog, hogy annak idején még sokáig nem került sor a vizek dolgára, és az aszály továbbra is nyomasztóan nehezedett a történetünk színhelyét alkotó országokra. Hogy miféle ördöngös sorozatok fordulnak elő a világban! És ugyan mit törődik a véletlen, amely egyébként a változást kedveli és a jó meg a rossz közt szeret oda-vissza ugrándozni, ugyan mit törődik vele, hogy egyszerre csak mintha megbolondulna, démoni kacajjal mindig hajszálra azonos dolgokat teremt meg, egyiket a másik után! Végül mégiscsak változásba kell átcsapnia, különben önmagát szüntetné meg, ha mindig ugyanúgy folytatódnék a dolog. De milyen bolondságokra képes, és hogy kétszer is megismétli, az bizony nem ritkaság, ha az ember elég nagy számokból válogatja ki a példákat.

A tenger és a Nílus forrásánál elterülő Szerecsen-országbeli Alpok között történő felhőközlekedés magyarázatával, őszintén szólva, csak annyit magyaráztunk meg, hogy miként is történt mindez, de azt nem, hogy miért. Mert a dolog miértjét senki sem tudja a végső okokig visszavezetni. Valamennyi történés okaival úgy vagyunk, mint a tengerparti fövenykulisszákkal: az egyik mögött mindig egy másik emelkedik, és az a fövenykulissza, amelynél megpihenhetnénk, a végtelenben van. A kenyéradó nem dagadt és nem áradt ki, mert odafönn, a szerecsenek országában nem esett az eső. Azért nem esett, mert Kánaán földjén sem volt csapadék, ennek pedig az volt az oka, hogy a tenger nem szült felhőket, mégpedig hét, de legalábbis öt hosszú évig. Miért? Ennek felsőbbrendű okai vannak, ami már a kozmoszba és a csillagok világába vezet, amelyek földünk szél- és időjárását kétségtelenül szabályozzák. Ilyenek például a napfoltok - ez aztán alaposan távol eső ok. De hogy még a nap sem a végső és legmagasabb az okok közül, azt minden gyerek tudja, és ha már Ábrám sem volt hajlandó imádni mint a legvégső okot, akkor nekünk bizony szégyenkeznünk kellene, ha megállnánk a napnál. Vannak a világmindenségben olyan fölérendeltségek, melyek a nap királyi nyugalmi helyzetét alárendelt mozgássá oldják fel, és felületének annyira befolyásos foltjai maguk is nagy kérdőjelet jelentenek, amelyről nem tehető fel, hogy a számunkra megnyugvást adó végső ok ama fölérendelt vagy még az azok fölébe is rendelt rendszerekben gyökereznék. A végső ok nyilván olyan messzeségben nyugszik vagy trónol, amely már ismét közelség, mert benne távol és közel, ok és okozat egyek; ez ott van, ahol önmagunkra találunk, amikor elvesztjük önmagunkat, és ahol olyan gondviselést sejtünk, mely céljai érdekében olykor még áldozati cipóiról is lemond.

Aszály és ínség nehezedett az országra, és nem is tartott egy teljes körforgásba sem, mire Jákób megpuhult. Az élelem, amelyet fiai örvendetes-titokzatos módon, ingyen szereztek be, elfogyott; ennyi fő számára nem jelentett túl sokat, és új kenyeret az országban drága pénzért sem lehetett kapni. Így Izráel az előző évinél néhány hónappal hamarabb kezdett abba a beszélgetésbe, amelyre a testvérek már vártak.

- Mit gondoltok? - mondotta. - Nem tátong valami ellentmondás és értelmetlenség vagyonom között, melyet megőriztem és gyarapítottam, amióta csak letörtem Lábán birodalmának beporosodott reteszeit, és e viszontagságok között, hogy már ismét fogytán van a vetőmagunk és a tésztánk, és gyermekeink ismét kenyérért siránkoznak?

- Bizony - vélték -, most ilyen időket él az ember.

- Különös idők ezek - mondotta Jákób -, amikor az embernek felnőtt fiai vannak, méghozzá egy egész csapat, és nem fukarkodott, amikor Isten segítségével nemzette őket magának, azok meg csak ülnek a fenekükön, és meg sem mozdulnak, hogy szembeszálljanak az ínséggel.

- Ezt csak úgy mondod, atyánk. De hát mit csináljunk?

- Mit csináljatok? Egyiptomban gabonavásár van, ahogy több oldalról hallom. Mi történnék, ha lenne bátorságotok ehhez az úthoz, és levonulnátok, hogy egy kevés eleséget vásároljatok?

- Az rendben volna, atyánk, mi már utaznánk is, de nem veszed tekintetbe, hogy ama férfiú ott alant mit kötött erősen lelkünkre Benjámint illetően: hogy nem kerülhetünk színe elé, ha testvérünk, a legifjabb nincs velünk, akit akkor igazmondásunk jelképeként nem tudtunk megmutatni. Az a férfiú, úgy látszik, csillagjós. Azt mondta, hogy tizenkettőnk közül egyet a nap rejt el, nem pedig kettőnket egyszerre. És hogy a tizenegyediket színe elé kell állítanunk, különben ránk se néz többé. Add velünk Benjámint, és akkor megyünk.

Jákób sóhajtott.

- Tudtam - mondta -, ez lesz a vége, és majd ismét kínoztok engem a gyermekért.

És hangosan szidalmazta őket:

- Ti boldogtalanok! Ti meggondolatlanok! Kellett fecsegnetek és pletykálkodnotok ama férfiú előtt? Könnyelműen kiteregetnetek életkörülményeiteket, hogy most már tudja, van még egy öcsétek, az én fiam, és most követelhesse őt? Ha pletykálkodás nélkül, tisztességgel az üzletkötésnél maradtatok volna, akkor nem is tudna Benjáminról, és nem követelhetné áldozati cipóim lisztjéért lelkemből lelkedzett magzatomat vételárként! Megérdemelnétek, hogy mindnyájatokat megátkozzalak!

- Ne tedd azt, urunk - szólt Júda -, mert mi lesz akkor Izráellel? Inkább gondold meg, milyen bajban voltunk, és hogyan kényszerültünk, hogy tiszta vizet öntsünk a poharába, minthogy gyanújával ránk támadott, és kihallgatott nemzetségünk felől! Mert ilyen részletesen hallgatott ki bennünket, és tudni akarta: “Él-e még atyátok”, “van-e még testvéretek”, “egészséges-e atyátok?” És amikor azt feleltük neki, hogy nem vagy olyan egészséges, amilyennek lenned kellene, hangosan szidott bennünket, és haragudott ránk, hogy idáig hagytuk jutni a dolgot.

- Hm - hümmögött Jákób, és szakállát simogatta.

- Szigorúsága - folytatta Júda - megriasztott bennünket, és részvéte elfogódottá tett. Mert bizony nem csekélység, ha az ember iránt csak úgy részvéttel van egy világhatalmasa, akitől az ember abban a pillanatban függ. Ez bizony nyíltszívűvé és közlékennyé teszi az embert, ha nem is pletykálkodóvá. - És hogyan is láthatták volna előre, kérdezte még Jehuda, hogy ama férfiú nyomban követelni fogja testvérüket, és meghagyja nekik: “Hozzátok ide!”

Ő volt az, a sokat próbált, aki aznap a szót vitte. Így állapodtak meg egymás között arra az esetre, ha Jákób jelét adná annak, hogy megpuhult, mert Reubént, aki igen ügyetlenül és inkább ízléstelenül nekizúdult, mondván, hogy Jákób megfojthatja mind a két fiát, már elutasította, és Lévit, akit ugyan ikertestvérének elvesztése mélyen érintett, és azóta szinte csak félember volt, Sekem miatt nem állíthatták szószólójuknak. Júda viszont kitűnően beszélt, férfias melegséggel és meggyőzően.

- Izráel - mondotta -, végy erőt magadon, még ha hajnalig kellene is magaddal tusakodnod, mint egykor ama másikkal! Most a Jabbók órája ütött, s bár úgy kerülnél ki belőle, mint Isten hőse! Lásd be, hogy az a férfi, ott alant, hajthatatlan. Ha Benjámin nem jön velünk, nem kerülünk a színe elé, és Lea harmadik fiát elnyeli a dologház, kenyérről meg szó sem lehet akkor. Én, a te oroszlánod tudom, milyen keserves számodra, hogy útra engedd velünk Ráhel zálogát azért, mert ő “mindig legyen otthon”, és különösképpen hogy velünk engedd az iszap és a halott istenek országába. Abban a férfiúban, az Ország Urában sem bízol nyilván, és az a gyanúd, hogy lépre akar csalni bennünket, és hogy sem a legifjabbat, sem a túszt nem bocsátja vissza, s tán egyikünket sem. De én azt mondom néked, én, aki ismerem az embereket, és nem sok jót várok sem a hatalmasoktól, sem az alacsonysorsúaktól: nem ilyen az a férfiú, és megismertem őt annyira, hogy tudom és a kezemet tűzbe teszem érte: nem szándékozik az a férfi minket lépre csalni. Különös ember ugyan, és valami nincs rendjén vele, de ugyanakkor megnyerő is, és ha sokban téved is, mégsem hamis. Én, Júda kezeskedem érte, mint ahogy kezeskedem ezért a te fiadért, a mi legifjabb testvérünkért. Engedd meg, hogy velem jöjjön, az oldalamon, és az úton meg abban az országban ott alant atyja meg anyja leszek, mint ahogy te az vagy, hogy kőbe ne botoljon a lába, s a lelkét se szennyezzék be Egyiptom bűnei. Bocsásd el őt énvelem, és mi azonnal felkelünk és elmegyünk, hogy éljünk és meg ne haljunk, se mi, se te, se a mi gyermekeink! És az én kezemből kérd elő és ha vissza nem hozom őt hozzád, elődbe nem állítom őt, mind éltig bűnös legyek előtted. Úgy kapd vissza, ahogyan most a tiéd, és ahogyan már rég visszakaphattad volna ugyanúgy, ahogyan most él veled; bizony ha nem késlekedtünk volna ez ideig, már kétszer is megjöhettünk volna túszostul, tanústul, kenyerestül!

- Adjatok pirkadatig meggondolási időt - válaszolt Jákób.

És hajnalra megadta magát, és magában beleegyezett, hogy elengedi Benjámint az útra, amely nemcsak néhány napi járóföldre, Sekemig, hanem jó tizenhét napnyi távolságra vezetett az alanti országba. Szeme vörös volt, és sok szóval magyarázta, milyen nehezére esett a kényszerű elhatározás lelkének. De minthogy valóban oly keményen küzdött a szükségszerűséggel, és nemcsak színlelte ezt, hanem méltósággal, szenvedéssel és szenvedélyesen kifejezésre is juttatta, mindnyájukra rendkívüli módon hatott, és az emberek megrendülten mondották: “Íme, Izráel az éjszaka önmagát győzte le!”

Ő pedig fejét vállára hajtva, így szólt:

- Ha csakugyan így kell lenni és ércbe van vésve, hogy mindenemet elveszítsem, akkor hát vigyétek és ezt cselekedjétek, és induljatok útnak, beleegyezem. Csomagoljátok össze a legjobb holmit, amiért megéneklik országunkat, és vigyétek ajándékba ama férfiúnak, hogy meglágyítsátok a szívét: balzsamolajat, ördögcérnagyantát, sűrűre főzve, szőlőmézet, amit vízzel szörpölhet, és étkezés után megédesítheti vele szája ízét, meg pisztáciadiót és terebintusgyümölcsöt is, és mondjátok neki, hogy mindez csekélység! Pénzt pedig kétannyit vigyetek magatokkal, az új áruért és a régiért, mert emlékszem, hogy ezüstpénzeteket az első ízben meghoztátok zsákjaitok szájában, az talán tévedés lehetett. És vigyétek Benjámint, igen, igen, jól értetek engem, vigyétek és vezessétek oda le, ama férfiúhoz, hogy színe elé álljon, beleegyezem! Látom, megütközés ül ki arcotokra elhatározásom miatt, de most már megtörtént, és Izráel felkészül rá, hogy olyan legyen, mint akit valamennyi gyermekétől megfosztottak. Él saddáj pedig - tört ki belőle most, és kezét az égre emelte - adja, hogy kedvet találjatok annál a férfiúnál, és bocsássa vissza tiveletek a másik atyátokfiát és Benjámint is! Uram, ne legyen közötted és közöttem félreértés: csak kölcsönbe és visszaszolgáltatásra engedem el őt néked az útra. Nem áldozom fel néked, hogy elnyeld, mint egykor a másik gyermekemet, vissza akarom őt kapni! Emlékezzél szövetségedre, Uram, amelynek értelmében nemesedjék és szenteltessék meg az ember lelke benned és Te őbenne! Ne szárnyaljon túl az érző emberszív Téged, ó, Hatalmas, nehogy elsikkaszd nékem az úton e fiút, és nehogy a szörnyetegnek dobjad őt oda, hanem könyörgöm, mérsékeld magad, és add vissza becsülettel, amit kölcsönadok, és akkor szolgálni foglak úgy, hogy homlokom érinti majd a földet, és a legnemesebb részeket adom Néked égőáldozatul, hogy orrod elteljék a gyönyörűségtől.

Így fohászkodott az ég felé, és Eliézerrel együtt (akit tulajdonképpen Damaszeknek hívtak) felkészült rá, hogy a halálfiút útnak indítsa, és úgy ellássa mindennel, mintha az anyja lenne; mert úgy volt, hogy a testvérek másnap hajnalban felszedelőzködnek, hogy ott alant, Gáza körül le ne késsenek az ott gyülekező utaskaravánról, és mindez kedvezett Benoni vidám türelmetlenségének, aki a boldogságtól túláradott, hogy végre világot lát majd, és elbocsátják jelképes fogságából, ebből az állandó otthonülésből, mely ártatlanságát jelentette. Nem szökellt és nem rúgott sarkával a földbe Jákób színe előtt, mert nem volt már tizenhét esztendős, mint József akkoriban, hanem már harminc felé járt, és nem akarta megbántani szabadulásának örömével Jákób ünnepélyes szívét; aztán meg anyagyilkosként élt gyászfátyolos életéhez sem illett a szökellés, és nem akart kiesni a szerepéből. De azért feleségei és gyermekei előtt éppen eleget dicsekedett szabad mozgási jogával és azzal, hogy Micrájimba utazik most, hogy közbelépésével kiszabadítsa Simeónt; mert csupáncsak ő érheti el ezt az Ország Uránál.

Az előkészületeket viszont gyorsan le lehetett bonyolítani, mert az utasok csak Gázában szerezhették be mindazt, ami a sivatagi úthoz szükséges. Legfontosabb poggyászuk egyelőre ajándékokból állott Simeón bebörtönzője, Egyiptom Vásártartója számára; mindezt az ifjú Eliézer vásárolta be; voltak közöttük aromatikus csöppek, szőlőszörp, mirhagyanták, mindenféle diók és gyümölcsök. Külön szamarat málháztak föl ezekkel az adományokkal, amelyek kiválósága messze földön dicsőséget szerzett az országnak.

Hajnalhasadáskor elindultak a testvérek második útjukra ugyanolyan számban, mint az első alkalommal, mert eggyel kevesebben voltak ugyan, de eggyel többen is. A ház népe körülvette őket, a középen álltak a testvérek tízen, és kötőféken fogták állataikat. De legbelül Jákób állt, és annak a kezét szorongatta, aki egykori szerelméből megmaradt neki. A háznép azért sereglett egybe, hogy lássa, mint búcsúzik el Jákób féltve őrzött gyermekétől, és hogy épülésére szolgáljon a méltósággal teljes fájdalom kifejezése, az elválás fájdalmáé. Sokáig tartotta kezében a legifjabb kezét, nyakába akasztotta saját amulettjét, és arcával arcához simulva, égnek emelt tekintettel mormolt valamit. A testvérek pedig lesütötték szemüket, keserű-türelmes mosollyal.

- Júda, te vagy az, akihez szólok - mondta Jákób végül mindnyájuk számára hallhatóan. - Te vállaltál érette kezességet, hogy a te kezedből kérjem majd elő. Ám halljad: feloldalak kezességed alól. Mert lehet-e vajon az ember Isten kezese? Nem rád akarok építeni, mert mire is futná a te erődből Isten haragja ellen? Őrá akarok építeni, egyedül - a sziklára és a pásztorra, hogy visszaszolgáltassa nekem ezt a fiút, akit hívő hittel bízok reá. Halljátok valamennyien: nem szörnyeteg Ő, aki az emberi szívet megcsúfolja és porba tiporja, mint valami fenevad. Nagy Isten ő, megtisztult és megdicsőült, a szövetség és a bizalom Istene, és ha már embernek kellene érte kezeskednie, akkor nincs szükségem rád, oroszlánom, hanem magam akarok a hűségéért kezességet vállalni, s Ő nem fog olyan szégyent hozni önmaga fejére, hogy tűrje a kezesség hitelének összeomlását. Menjetek hát utatokra - szólt és eltolta magától Benjámint -, menjetek Isten nevében, aki könyörületes és hűséges! De azért vigyázzatok a fiúra! - tette még hozzá elfúló hangon, aztán befordult házába.

Az ezüstserleg

Amikor József, a Kenyéradó hivatalából hazaért, szívében a hírrel, hogy a kánaániak tizedmagukkal átkeltek a határon, házának gondnoka, Mai-Szahme nyomban mindent észrevett rajta, és ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

- Nos, Adón, most itt az óra, letelt a várakozási idő?

- Itt az óra - válaszolta József -, az idő letelt. Eljött, aminek el kellett jönnie, és ők eljöttek. Mától számítva három nap múlva ideérkeznek a kicsivel - mondotta -, a kicsivel! Ez az istentörténet egy időre megakadt, és várnunk kellett. A törtnénés azonban szakadatlan akkor is, ha úgy látszik, hogy nem történet, és hogy a napóra árnyéka lassan halad. De csak higgadtan rá kell bízni magunkat az időre, és szinte semmit se kell vele törődnünk, ezt már az izmáelitáktól megtanultam, akikkel együtt utaztam, mert az megérleli bizony a dolgokat, és mindent elhoz, amikor itt az órája.

- Tehát sok mindent jól meg kell fontolnunk - mondotta Mai-Szahme -, és a játék folytatását pontosan megterveznünk. Óhajtasz javaslatokat?

- Ó, Mai, mintha nem fontoltam volna meg már régen, és nem rendeztem volna el mindent, és mintha elképzelésemben híján lettem volna a gondosságnak! Úgy fog ez lejátszódni, mintha már meg volna írva, és mintha csak az írás szerint játszódnék le. Meglepetések nem lehetnek itt, csak megrendülés attól, hogy amit már bensőnkben megismertünk, most testet ölt. És nem is vagyok ez alkalommal izgatott, csak ünnepélyesség tölt el, mert most továbbhaladunk, és csak az “én vagyok az!” félelmétől dobog hangosabban a szívem, ugyanis őmiattuk ijedek meg tőle; nyilván jobban teszed, ha számukra készítesz most csillapító keveréket.

- Meglesz, Adón. De még ha nem is óhajtod tanácsomat, mégis tanácsolok neked valamit: vigyázz a kicsire! Ő nem féltestvéred, hanem édestestvéred, meg aztán ahogy téged ismerlek, sok mindentől nem tudsz tartózkodni, és szinte magad fogod nyomra vezetni. Tetejébe még: mindig a legifjabb a legravaszabb is, és könnyen megtörténhet, hogy ő a te kinyilatkoztatásodat, hogy “Én vagyok az” egy “te vagy az”-zal rontaná el, és ezzel fölborítaná az egész játékodat.

- Nos, hát aztán, Mai! Nem volna sok ellenvetésem az ilyen változat ellen. Micsoda nevetés lenne itt, mint mikor a gyerekek tornyot építenek, felborítják és ujjonganak rajta. De nem osztozom aggodalmadban. Az ilyen vakarcs nem mondja majd szemébe Fáraó barátjának, a Vice-Hórusznak, a nagy üzletembernek: “Nicsak, te nem vagy senki több, mint testvérem, József!” Hiszen ez arcátlanság lenne. Nem, az az “én vagyok az!”, szerepem végszava megmarad nekem.

- Megint a Nagy Írnoki Házban fogadod majd őket?

- Nem, ezúttal itt. Együtt akarok velük ebédelni, azt akarom, hogy asztalomnál üljenek. Öless le állatot és készíttesd el, házgondnokom, tizenegy vendéggel többre, mint amennyit tervbe vettél, a mától számított harmadik napra. Kiket is hívtunk meg holnaputánra?

- A város néhány köztiszteletben álló személyiségét - válaszolta Mai-Szahme, táblácskájába tekintve. - Őeminenciája Ptahhotpét, Ptah házának olvasópapját, Entef-oker ezredest, az uralkodó harcosát, az isten helybeli helyőrségétől; Pa-nesét, első földmérőt és határkőjelölőt, akinek ugyanott van sziklasírja, ahol az úr nyugszik, és a könyvek néhány mesterét, a Nagy Élelmezési Hivatalból.

- Jól van, majd furcsán fogják érezni magukat, ha az idegenekkel esznek.

- Félek, Adón, hogy túlságosan is furcsán. Mert engedd meg, hogy emlékeztesselek rá: az étkezési szokások törvényei és bizonyos tilalmak, sajnos, megnehezítik dolgodat. Némelyeket talán megbotránkoztat, hogy a héberekkel egyék a kenyeret.

- Ugyan menj már, Mai, hiszen úgy beszélsz, mint holmi Dudu, mint egy törpe, egy elvkereplő, akit ismertem! Te akarsz engem az én egyiptomi népem megismerésére tanítani, mintha azok még irtóznának bármitől is! Hiszen akkor irtózniok kellene attól is, hogy velem egyenek. Mert hisz ugyan senki előtt sem titok, hogy gyermekkoromban én sem ittam a Nílus vizét. De itt az ujjamon Fáraó gyűrűje: “Légy olyan, mint én!”, ez minden akadályt elgördít. Akivel én eszem, az nékik is jó lesz az ebédnél, mert hisz ezenfelül még Fáraó tanítása is érvényes, amelyet mindenki, aki kegyben akar lenni az udvarnál, megcsodál, miszerint minden ember egyaránt kedves gyermeke az ő atyjának. Egyébként tálaltass csak külön-külön, hogy a formákat megtartsuk: külön az egyiptomiaknak, külön ama férfiaknak és külön nekem. Testvéreimet pedig pontosan koruk szerint ültesd sorba: nagy Rúbent legfelül és Benonit az asztal aljára. Ne véts el semmit, majd felsorolom őket még egyszer rendre, jegyezd föl magadnak a táblára!

- Jó, jó, Adón. De veszélyes ez az ügy. Honnan tudod életkoruk rendjét oly pontosan, hogy meg ne ütköznének?

- Továbbá állítsd majd az asztalra serlegemet, hogy abba tekintsek, azt az ezüst látnoki serlegemet.

- Úgy, úgy, a serleget. A születésüket akarod benne meglátni?

- Arra is jó lehet majd.

- Bárcsak nékem szolgálna jóslásra, Adón, és ahogyan elhelyezkedik a tiszta vízben néhány darabka arany és csiszolt kő, abból kiolvashatnám, amit elképzeltél, meg azt, hogy mi szándékod van ezzel a történettel, hogyan akarod addig vezetni, amíg kimondod a szót a magad megismertetéséről. Attól félek, rosszul szolgálok majd neked, ha mindezt nem tudom; pedig szolgálnom kell és segítségedre lennem mindenképpen, hogy ne csak vaktában ácsorogjak ebben a történetben, melybe kegyes voltál engem is befoglalni.

- Ezt nem is akarom, házgondnokom. Nem lenne helyes. Mindenekelőtt állítsd csak oda nekem a serleget, melyből tréfából olykor olvasni szoktam!

- A serleget, no jó, jó, a serleget - szólt Mai-Szahme olyan tekintettel, mintha valamire emlékezni igyekeznék. - Elhozzák neked Benjámint, és akkor majd viszontlátod testvérkéid között öcsikédet. De mi lesz, ha vendégül láttad őket asztalodnál, és másodszor is megtöltötted zsákjaikat, ismét magukkal viszik majd a legifjabbat, és hazamennek vele atyátokhoz, te meg bottal ütheted a nyomukat?

- Olvass csak jobban a serlegből, Mai, mi látszik ott a vízben! Igaz, hogy majd hazautaznak, de talán itt felejtenek valamit, amiért vissza kell majd fordulniuk.

Az elöljáró fejét csóválta.

- Vagy talán magukkal visznek valamit - mondta József -, ami nekünk hiányzik majd, és ezért a tárgyért utánuk eredünk, és visszahozzuk őket?

Mai-Szahme ránézett kerek szemével, fekete szemöldökét felvonta, és íme, kicsiny száján lassanként mosoly rajzolódott ki. Ha férfiembernek ilyen kis szája van és mosolyog, akkor, még ha kövérkés-zömök alkatú is, mosolya teljesen nőiessé válik, s ilyen nőiesen hatott, finoman és szinte bájosan ez a mosoly, bármilyen fekete szakáll környezte is. Nyilván a serlegből olvasott e férfiú, mert csak odahunyorított Józsefre fortélyos megértéssel, az meg visszahunyorított, felemelte kezét, vállon veregette Mait jóváhagyó és dicsérő mozdulattal; a háznagy pedig, akármennyire megengedhetetlen volt is - de hát elvégre József valamikor az ő börtönében töltötte büntetését mint rabszolga -, szintén felemelte kezét, hogy megveregesse ura vállát, és így álltak ott, egymásra hunyorgatva, és jó darabig kölcsönösen veregették egymás vállát, teljes egyetértésben afelől, miként folytatódik majd az ünnepélyes történet.

Mirtuszillat vagy lakoma a testvérekkel

Ez pedig így történt és így játszódott le óráról órára, ahogy itt következik. Jákób fiai megérkeztek Menfébe, Ptah házába, és ugyanabban a vendégfogadóban szálltak meg, mint a múltkor, vidáman; merthogy szerencsésen magukkal hozhatták Benjámint, akit az egész, csaknem tizenhét napos úton úgy kényeztettek, és akire úgy vigyáztak, akárcsak a hímes tojásra, mert félve tisztelték Jákób érzéseit, és azért is, mert ő volt a legfontosabb, akit a kétarcú Vásártartó tanúként követelt tőlük, és aki nélkül sem színe elé nem kerülhettek, sem Simeónt vissza nem kaphatták. Ez a kettő elég ok volt arra, hogy úgy vigyázzanak a kicsire, mint a szemük világára, hogy mindig először őt lássák el mindenféle jóval, és óvják, akárcsak az ivóvizüket: elsősorban félelmük ama férfiútól és mindjárt utána félelmük atyjuktól volt itt a döntő. Legutolsósorban volt még egy harmadik, néma okuk is erre a nagy igyekezetre, nevezetesen az, hogy Benjáminnal szemben szerették volna jóvátenni, amit József ellen vétettek. Mert ennek emléke és gonosztettüké annyi idő múltán is valamennyiükben újra felébredt első alanti útjuk óta, és mindaz után, ami akkor történt velük; úgy bukkant fel ez az emlék az idő omladékaiból, mintha csak tegnap történt volna, hogy Izráel törzséről letörtek egy ágat, és eladták testvérüket. A levegőben volt az egész, mint valami kései megtorlás, úgy érezték, mintha egy kéz lenne, mely felelősségre akarja vonni őket, és még a buzgó gondoskodás Ráhel második gyermekéről látszott a legjobb eszköznek arra, hogy e kéz felhagyjon a fenyegetésükkel, és hogy elhessegessék a bosszúálló szellemeket.

Szép, tarka ingkabátot adtak Benjáminra, rojttal és paszománnyal ékeset, hogy abban mutassák be ama férfiúnak, aki az Ország Ura volt; vidrasapka-haját pedig olajjal kenték meg, hogy ne borzolódjék fel, és így valóban fényes sisak lett belőle, aztán hegyes ecsettel meghosszabbították szemének vonalát. De amikor az engedélyek és szállítmányok Nagy Írnoki Házából, ahol jelentkeztek, a Kenyéradó magánlakására utasították őket, megrettentek, mert minden váratlan dolog és minden, ami nem úgy történt, ahogy elképzelték, ijesztő volt számukra, és nyomban új bonyodalmak és félelmetességek előjelét látták benne. Hát ez most mi volt, és miért különítették el őket annyira, hogy most már a magánlakásban kell jelentkezniük? Jót vagy rosszat jelent ez vajon? Lehet, hogy az előző út pénzével függ össze, amelyet titokzatos módon visszakaptak, és most talán ezt a titokzatosságot akarják ellenük kihasználni, olyképpen, hogy itt hurkot tesznek a nyakukra, és az elmulasztott fizetség miatt valamennyiüket fogolyként tartják vissza, és tizenegyedmagukkal rabszolgasorsra adják? Velük volt ismét a titokzatos pénz, az újabb vételárra szánt nemesfémmel együtt, de ez csak kevéssé nyugtatta meg őket. Ellenkezőleg, erősen kísértette őket a gondolat, hogy sarkon forduljanak, ne is mutatkozzanak ama férfiú előtt, és megpróbáljanak menekülni - elsősorban Benjáminért érzett aggodalmukban; pedig éppen a kicsi bátorította őket, és merészen ragaszkodott hozzá, hogy vezessék a Vásártartó elé, mert hiszen most már be van olajozva és felékesítve, és semmi oka, hogy elrejtőzzék ama férfiú elől, de nekik sincs okuk, mert hiszen csak tévedésből került zsákjukba a pénz, és nem szabad, hogy az ember bűnösként viselkedjék, ha nem az.

- Bűnösként, bűnösként - mondogatták -, az ember általában mindig egy kissé bűnösnek érzi magát, ha nem is az egyes esetekben, de éppen ezért nem érzi magát egészen jól akkor sem, ha az egyes esetekben ártatlan. Egyébként - úgymond - könnyű neki, a kicsinek, a száját jártatni; mindig otthon kuksolt ártatlanul, és sose került olyan helyzetbe, hogy titokzatos pénzt találjon a zsákjában, mialatt nekik állandóan verekedniük kellett a nagyvilágban, és nem kerülhettek el minden bűnt.

Az ilyen általános bűnt ama férfiú majd csak megérti - vigasztalta őket Benoni; hiszen nagyvilági ember. Az a pénzdolog pedig rendben van, ha titokzatos is. És hát többek között azért jöttek éppen, hogy visszafizessék. Továbbá Simeónt is ki kell váltaniuk, ezt ők éppen olyan jól tudják, mint jómaga, még új gabonát is be kell szerezni. Visszafordulásra és menekülésre tehát gondolni sem szabad, mert ezzel nemcsak az a hírük keletkezne később, hogy tolvajok, hanem az is, hogy kémek, és ezenfelül még testvérgyilkossá is válnának.

Ezt valóban ők is éppoly jól tudták, mint Benjámin, s azt is, hogy feltétlenül meg kell kockáztatniuk, szembenézve a veszéllyel, hogy valamennyien rabláncra kerülnek. Némiképpen felbátorították őket e szép vesztegetési adományok, amelyeket magukkal hoztak, Jákób ajándékkóstolói, földjének gyöngyéből-virágjából, és elsősorban az volt a szándékuk, hogy előbb a zömök, egyértelműen barátságos háznaggyal váltanak majd szót, amennyiben rátalálnak.

Ez sikerült is nekik. Mert amikor a Vásártartó Fáraó kegyelme jeléül kapott villájához érkeztek, a Szép Negyedbe, a bástyakapu alatt leszálltak szamaraikról, és ezeket a víztükör mentén a ház felé vezették, a bizalomgerjesztő háznagy már a teraszról lefelé elébük jött, üdvözölte és megdicsérte őket, hogy megtartották a szavukat, ha ugyan csak némi habozás után is, és mindjárt megmutattatta magának a legifjabbat; kerek szemével jól megnézte Benjámint, és aztán azt mondta: “Derék, derék”. Parancsára szolgái elvezették az állatokat a ház körül az udvarba, majd meghagyta nekik, hogy a Kánaán gyöngyeit tartalmazó bálákat vigyék a házba, és ezzel felvezette a testvéreket a feljárati lépcsőn, miközben aggodalmas izgalommal igyekeztek meggyőzni őt a pénz dolgában.

Néhányuk már abban a pillanatban elkezdte ezt, mihelyt megpillantotta őt, szinte már messziről; már alig várták.

- Udvarmester úr - így szólították -, kedves főtiszttartó úr - így meg úgy, az egész megfoghatatlan, de hát már csak így történt, és velük van kétannyi pénz, ők becsületes emberek - úgymond -, a befizetett ezüstpénzeket benne találták abrakos zsákjaikban - úgymond -, ott találták, először egyikük, aztán mindnyájan, a pihenőhelyen, és azóta állandóan nyomja a lelküket ez a titokzatos lelet. De most ismét elhozták magukkal, teljes mértéke szerint, az új élelemért járó másik pénzösszegen kívül. Remélhetőleg Fáraó Barátja, az ő parancsolója nem fogja most rájuk kenni ezt a dolgot, vagy talán még ítéletet is hozni ellenük?

Így hadartak összevissza, nagy aggodalmukban bele is kapaszkodtak a háznagyba, és széles taglejtésekkel esküdöztek, hogy nem lépik át addig a szép kapu küszöbét, amíg ő a maga részéről meg nem esküszik, hogy ura nem vet hurkot a nyakukba a múltkori bosszantó eset miatt, és nem keni rájuk a felelősséget.

Ő azonban maga volt a nyugalom, megnyugtatta őket, szólván:

- Emberek, legyetek békén, és ne féljetek. Minden rendben van. Vagy amennyiben rendkívüli az eset, úgy jóindulatú csodáról van szó. Pénzünk a mi kezünkhöz jutott, ezzel be kell érnünk, és emiatt ugyan nem vetünk hurkot senki nyakára. Mindazok alapján, amit nékem itt elmondtatok, csak azt képzelhetem, hogy a ti Istenetek és a ti atyáitok Istene megtréfált benneteket, és ő adta néktek azt a kincset zsákjaitokba - más magyarázat nem jut az eszembe. Nyilván jámbor és buzgó szolgái vagytok, és ezt végre egyszer meg akarta nektek hálálni, ezt meg lehet érteni az ő szempontjából. De úgy látom, igen izgatottak vagytok, és ez nem jó. Lábfürdőt készíttetek nektek. Először is a vendégszeretet okán, mert hiszen vendégeink vagytok, és Fáraó Barátjával fogtok ebédelni, továbbá azért is, mert az levezeti a vértolulást agyatokból, és megnyugtatja idegeiteket. Lépjetek csak be, és mindenekelőtt lássátok, ki vár benneteket az előcsarnokban!

Az előcsarnokban pedig ott állt Simeón testvérük szabadon. Szeme csöppet sem volt beesett, nem fogyott le, hanem éppoly daliás volt és kötekedésre kész, mint valaha; mert jól ment a sora, közölte az őt örvendezve körülvevőkkel, és egy túszfogoly számára igen tűrhető napokat élt át a Nagy Hivatal egyik szobájában, ha nem is látta viszont a Mósel ábrázatát, és aggódott, vajon visszatérnek-e, de a jó étel és ital tartotta benne a lelket. A testvérek mentegetőztek Lea második gyermeke előtt, amiért Jákób makacssága miatt oly sokára kellett halasztaniuk visszatérésüket, amit ő is nyilván megért; és Simeón meg is értette, és velük együtt örvendezett, különösen ikertestvérével, Lévivel; mert hát az egyik fenegyereknek hiányzott a másik, és ha nem is ölelkeztek és csókolóztak össze, de mindenesetre jó erősen és gyakran hátba vagdosták egymást ököllel.

Most aztán valamennyi testvér leült, hogy lábat mosson, majd a házgondnok bevezette őket a terembe, ahol ebédre volt terítve; a terem pompázott a sok virágtól és gyümölcsöstáltól és gyönyörű edénytől. Mai-Szahme aztán segített nekik, hogy egy hosszú tálalóasztalra a fal mentén kirakják magukkal hozott ajándékaikat: fűszereket, mézet, gyümölcsöt és diót, és hogy tetszetős kiállítást rendezzenek ezekből az úr tekintete számára. Közben azonban Mai-Szahme kisietett, mert fogadnia kellett künn a vendégeket, és József is hazaérkezett délidőre az egyiptomi urakkal együtt, akiket aznap ebédre hívott meg: Ptah prófétájával, az uralkodó harcosával, a földmérők elöljárójával és a könyvek mestereivel. Velük együtt lépett be, és szólt: “Üdvözöllek, emberek!” Azok meg úgy vágódtak homlokukra, mint a learatott búzarendek.

Ő pedig megállott egy kis időre, és ujjai hegyével végigsimította homlokát. Aztán ismét megszólalt:

- Üdvöz legyetek, barátaim! Álljatok már föl előttem, hadd tekintsek arcotokba, hogy felismerjelek benneteket. Mert, mint látom, ti felismertek engem, és látjátok, hogy én vagyok Egyiptom Vásártartója, akinek szigorúan kellett bánnia veletek, országa kincsei érdekében. Most azonban megbékítettetek, és helyes számban történt visszatérésetekkel biztosították, hogy valamennyi testvéretek egy födél alatt és egy szobában gyűljön össze. Hát ez szép. Észreveszitek, hogy a ti nyelveteken szólok hozzátok? Igen, most már ismerem azt. Múltkor, amikor itt jártatok, feltűnt nekem, hogy nem értek héberül, és ez bosszantott. Ezért időközben megtanultam. A magamfajta ember az ilyesmit egy szempillantás alatt megtanulja. Nos, hogy és mint vagytok? Mindenekelőtt: él-e még idős atyátok, aki felől nékem szóltatok vala, és egészségben van-e?

- Egészségben van a te szolgád, a mi atyánk - válaszolták. - És tisztelet övezi változatlanul. Nagyon jólesnék neki kegyes érdeklődésed. - Azzal ismét a földre vágódtak, és homlokukkal megérintették a padlót.

- No, már eleget hajlongtatok és hajbókoltatok - szólt József -, és már túl sokat is! Hadd vegyelek szemügyre. Ez a ti legifjabb testvéretek, aki felől szóltatok vala? - kérdezte tört kánaáni nyelven, mert valóban kissé elfelejtette már anyanyelvét, és Benjáminhoz lépett. A felékesített házasember áhítatosan tekintett fel rá szürke szemével, melyet szelíd és tiszta szomorúság töltött el.

- Isten hozott, fiam! - szólt József, és hátára tette a kezét. - Mindig ilyen szelíd tekintetű szemed volt, és fejedet mindig ilyen szép fényes hajsisak fedte, már akkor is, mikor még csak tökmag voltál, és mint kis vakarcs kószáltál a világban, kinn a zöldben?

József nyelt egyet.

- No de nyomban visszajövök - mondotta. - Csak éppen meg kell... - azzal gyorsan eltávozott, nyilván lakásának hálószobájába, de hamarosan visszatért, miután megmosta szemét.

- Valamennyi kötelességemet elmulasztom - mondotta -, és meg sem ismertetem egymással házam vendégeit! Uraim, ezek a kánaáni vevők, tisztes családból valók, valamennyien egy jelentékeny férfiú fiai.

Azzal elsorolta az egyiptomiaknak Jákób fiai nevét, pontosan annak rendje és módja szerint, igen folyékonyan, mintha verset mondana fel, miközben minden harmadik név után megállt; a magáét természetesen kihagyta; Zebulón után egy kis szünetet tartott, majd így végezte: “... és Benjámin.” Azok meg elcsodálkoztak, hogy ez az ember az ő nevüket sorrendben el tudja mondani, és nagy szemeket meresztettek egymásra.

Ezután megnevezte nekik az egyiptomi előkelőségeket, akik igen mereven viselkedtek. József megmosolyogta ezt, és így szólt: “Tálaltass!”, azzal kezét dörzsölte, mint aki felkészül, hogy asztalhoz üljön. Előbb azonban házgondnoka megmutatta neki az ajándékokat, amelyek ott ki voltak rakva, és ő szívbéli udvariassággal csodálta meg azokat.

- Ezt a ti idős atyátok küldi? - kérdezte. - Megható figyelmesség! Jelentsétek neki igen hálás köszönetemet!

Ó, ez csak egy csekélység, mondották, országuk gyöngyszemeiből kiválogatva.

- Ó, nagyon sok! - mondott ellent József. - És mindenekfölött gyönyörű. Sose láttam ilyen finom gyantát, és ilyen pisztáciadió is bizony csak nálatok terem meg, az ember már távolról megérzi olajos, jó aromáját. Alig tudom levenni róla a szememet. No de most aztán üljünk ebédhez.

És Mai-Szahme valamennyiüket helyükre vezette, miközben a testvéreknek ismét volt okuk a csodálkozásra; mert pontosan életkoruk rendje szerint ültették le őket, ha fordított sorrendben is a házigazdától számítva, úgyhogy a legfiatalabb ült a legközelebb hozzá, és tőle haladt a sor Zebulónon, Isszakáron és Áseron keresztül visszafelé, föl egészen a nagy Rúbenig. Az ültetési rend olyan volt, hogy az egyiptomi terem körülfutó oszlopai között az asztalok nyílt háromszöget alkottak, melynek csúcsán a házigazda ült. Tőle jobbra sorakoztak a hazai urak terítékei és balra ferdén az ázsiai idegeneké, úgyhogy ő ült mindkettőjük sorának asztalfőjén, jobbján Ptah prófétájával, balján pedig Benjáminnal. Vendégszeretően és vidám kedvvel kínálta valamennyiüket, lássanak frissen hozzá, és ne csak csipkedjenek ételből, italból.

Ez a lakoma híres vidámságáról, amely hamarosan az egyiptomi előkelőségek kezdeti merevségét is eloszlatta olyannyira, hogy ők is felengedtek, és egészen megfeledkeztek arról, hogy elvben utálatos volt számukra a héberekkel együtt enni. Legelőbb az uralkodó harcosának, Entef-oker ezredesnek lett virágos kedve, minthogy sok szíriai bort ivott, és harsányan szórakozott az asztalokon keresztül, a háromszögletű termen át, az egyenes Gáddal, aki a sivataglakók közül a legjobban tetszett neki.

Nem kell csodálkoznunk rajta, ha a hagyományos szokás ez alkalommal József feleségét, a napfőpap leányát, Aszenáthot elrejti a tekintet elől, és ragaszkodik a puszta férfilakoma elképzeléséhez, noha egyiptomi szokás szerint házastársak együtt étkeztek, és ünnepi lakomákon sem hiányzott a háziasszony. De szeretnénk itt e régi híradás helyességét megerősíteni, nem azzal a magyarázattal, hogy talán “a leányzó” a házassági szerződés értelmében éppen odahaza lett volna szüleinél - ami egyébként könnyen megeshetett volna -, hanem azzal, hogy utalunk József napi beosztására és életmódjára, amely általában nem engedte meg a felmagasztaltnak, hogy napközben láthassa feleségét és gyermekeit. A testvérekkel és hazai előkelőségekkel megtartott - egyébként igen vidám - étkezés nem volt ünnepi lakoma, hanem csak üzleti villásreggeli, amilyet Fáraó Barátja csaknem mindennap rendezett, úgyhogy rendszerint csak az estebédet fogyasztotta el feleségével - mégpedig a ház ágyasszárnyában -, miután nem tagadta meg magától, hogy foglalkozzék kissé Manasséval és Efráimmal, a két bájos félvérrel. Délben viszont férfitársaságban költötte el ebédjét, akár a Nagy Élelmezési Hivatal magasabb és legmagasabb hivatalnokaival, akár a két ország átutazó előkelőségeivel vagy külföldi küldöttekkel és meghatalmazottakkal; és ez is ilyen ebéd volt Isten Aratásának Barátjánál - pontosabban: ilyen volt ez a külső szemlélő számára; merthogy milyen érzelmes okai voltak, hogyan illett bele egy csodálatosan ünnepi- és istentörténet keretébe, és miért viselkedett a magas vendéglátó oly másokat is megejtő vidámsággal az egész ebéd folyamán, az egyelőre rejtve maradt a lakomán részt vevő valamennyi vendég előtt.

Valamennyi előtt. Vajon itt állhat-e és érvényes maradhat-e ez az általános jelentésű szó? Mai-Szahméra persze nem vonatkozhatott, aki felvonva szemöldökét, zömöken állt a háromszög nyitott oldalán, és fehér pálcával igazgatta a hol erre, hol amarra el- s tovasuhanó pohárnokokat és ételhordókat. Ő tudta, miről van szó, de nem volt szereplő. Vajon volt-e a lakoma vendégei közt egy is, aki ha csak félig, félénken is, de gyönyörrel és iszonyodva, bár be nem vallottan, bekukkanthatott a titok fátyla mögé? Nyilvánvaló, hogy amikor óvatosan feltesszük ezt a kérdést - amely persze leghelyesebb, ha kérdés marad -, akkor a házigazda balján ülő Turturra-Benonira, a legifjabbra gondolunk. Leírhatatlan, hogy mint érezte magát. Soha le nem írták ezt, és a jelen elbeszélés sem vállalkozik arra, amit sohasem kíséreltek meg, nevezetesen, hogy szavakba foglaljon egy sejtést és a vele járó édes szorongás érzését, mely még korántsem merészkedett akár csak arra is, hogy sejtés legyen, hanem csupáncsak addig bátorkodott, hogy halk és álomszerű emlékek, furcsa eszmélések rajzását észlelje, és két egymástól teljességgel különböző és igen távol álló, egy gyermekkor óta elsüllyedt és egy kézzelfoghatóan jelenvaló jelenség szívet megremegtető rokonságát vegye észre. Képzeljék csak el, hogy is történt:

A lakoma résztvevői kényelmes zsámolyszékeken ültek, előttük egyfelől tálak étvágygerjesztő dús kedvvel kínálták mindazt, amivel meg voltak rakva: az ételeket, a körítéseket, és aminek a szem örült: gyümölcsöt, kalácsot, zöldfőzeléket, pástétomot, uborkát és tököt, virágok és édességek bőségszaruit; a másik oldalukon kecses mosdótál, csinos amforatartó és rézmedence állt, ahová az ételmaradékokat dobták. Ez minden vendégnek egyformán kijárt. Ágyékkötős szolgák töltögették újra meg újra a serlegeket a pincemester külön irányításával; mások a tálalóasztal felügyelőjétől a főfogásokat vették át: borjú- és ürühúst, sült halakat, szárnyast, vadat, és felszolgálták a vendégeknek, akik azonban - tekintettel a házigazda magas rangjára - nem előzték meg őt. Ellenkezőleg: az Adónnak nemcsak először szolgáltak fel mindenből, hanem a legjobbat is és sokkal többet, mint amazoknak - persze csupán azért, hogy osszon belőle, és ahogyan meg van írva: “Ő pedig részt juttata azoknak maga elől.” Ez azt jelenti: ő küldött, legjobb kívánságai kíséretében, hol ennek, hol amannak, egyszer egy egyiptominak, másszor az idegenek egyikének egy-egy kacsasültet, egy-egy birsalmasajtot, egy-egy megaranyozott csontot, melyre ínycsiklandozó sültszalonnagyűrűk voltak felfűzve; a legfiatalabb ázsiainak, bal kéz felőli szomszédjának azonban saját kezűleg egyre-másra adott; és mivel a kitüntetésnek e kifejezései sokat jelentettek, az egyiptomiak figyelték s számlálták őket, egymásnak számot is adtak róla, úgyhogy híre ment, és reánk is szállt a hír: hogy a kis beduin valójában ötször annyit kapott a házigazda asztaláról, mint bárki más.

Benjámin szégyenkezett, esedezett, hogy tartózkodjék ezektől az ajándékoktól, és bocsánatkérő pillantásokat küldözgetett az egyiptomiak és testvérei felé. Akkor sem tudott volna annyit megenni, amennyit kapott, ha az evésen jár az esze; szédülő és szorongó esze, mely keresgélt valamit, ráakadt, elvesztette, míg egyszerre csak kétségtelenül megtalálta ismét, olyannyira, hogy gyors kis dobbanásokkal belényilallt szívébe. Nézte a házigazda arcát, mely szakálltalan volt, s hieratikus szárnyas fejkendő keretezte, a házigazdáét, aki kezesnek követelte őt; nézte ezt a kissé már elnehezedő alakú egyiptomi nagyságot, aki fehér ruháján csillogó melldíszeket viselt; nézte ezt a mosolygós szájat, mely beszéd közben hol erre, hol arra mozdult, nézte azt a fekete szempárt, melynek tréfásan csillanó tekintete hol találkozott az övével, hol meg, mintha visszavonulna, komoly-tilalmasan lecsukódott, mindig éppen olyankor, amikor az övé kételkedő örvendezéssel és ijedten tágra nyílt; nézte kezének minden ízét, mely a vésett mennyei drágakővel ékesen nyújtott oda neki valamit vagy emelte magasba serlegét - és úgy tetszett neki, mintha a gyermekkor illatát szívná magába, azt a fanyar, fűszeresen heves illatot, mely minden csodálat, szerető meghittség, ostromló sejtés, gyermeki értetlenség és mégis-megértés, minden hívő odaadás és gyengéd gondoskodás tömény illata volt: a mirtusz illata. A ráeszmélésnek ez az illata ugyanaz volt, mint amikor egy szép rejtvény megfejtésén munkálkodik a lelkünk, vagy egy felrémlő, ijesztő azonosságot kutat fel aggodalmas-büszkén és engedelmesen, vagy amikor félig gyötrődőn, félig boldogan találgatjuk egy barátian jelen levő valaminek egyféleségét valami sokkal magasabbal, valami istenivel; ezért vélte Turturra tömpe orrocskája a gyermekkor fűszeres illatát kóstolgatni, mert ismét olyan volt ez, csak fordított előjellel - de mit is számít a megfordítás: a jelenlevő Fenségesben és Idegenben csak a meghitten Ismerősre kellett rábukkanni, amely pillanatokra szívdobogtatóan áttetszett rajta.

A Gabona Ura étkezés közben állandóan vele csevegett - ötször annyit, mint a jobbján ülő egyiptomi előkelőséggel. Kikérdezte otthoni életéről, atyjáról, feleségeiről és gyermekeiről: a legidősebbet Bélának, az egyelőre legifjabbat Muppimnak hívták. “Muppim - szólt a Gabona Ura. - Csókold meg helyettem, ha hazaérsz, mert bűbájos, hogy már a legifjabbnak is van egy legifjabbja. De hogy is hívják a közvetlen előtte született legifjabbat? Rósnak? Bravó! Ugyanattól az anyától származik, mint amaz? Igen? És sokat kószálnak együtt a szabadban, künn a zöldben? Jaj, csak nehogy a nagyobbik mindenféle, isten tudja, milyen, neki nem való dolgokkal, istentörténetekkel és nagy képzelődésekkel ijesztgesse ilyenkor a kicsit, aki még csak egy vakarcs. Vigyázz erre, Benjámin apa!” És mesélt neki saját fiairól, akiket a napleány szült, Manasséról és Efráimról. Hogy tetszik a nevük? - kérdezte. Tetszik - mondta Benjámin, és már a nyelvén volt a kérdés, hogy miért ily feltűnő a nevük, de megakadt a kérdés küszöbén, és ott vesztegelt tágra nyílt szemmel. Ám nem sokáig; mert szomszédja, a fejedelem Egyiptom földjén, mókás történeteket mesélt Manasséról és Efráimról, hogy mit csacsogott az egyik, milyen rossz fát tett tűzre a másik, és ez Benoninak hasonló saját gyerekszoba-történeteit juttatta eszébe, és ahogy ezeket kölcsönösen elmondták egymásnak, a vendégek látták: csak úgy gurulnak a kacagástól. Benjámin közben nekibátorodott, és megkérdezte:

- Légy oly szíves, fenséges úr, válaszolj egy kérdésemre, és ejts meg egy talányt vendéged számára.

- Megteszem, ami csak tőlem telik - válaszolta József.

- Csak azért - szólt a kicsi -, hogy lecsillapítsd nyugtalanságomat, és eloszlasd csodálkozásomat megnyilvánult tudásodon és pontosságra valló intézkedéseiden. Testvéreim nevét és az enyémet, valamint születésünk sorrendjét úgy tudod betéve, mint a vízfolyás, olyannyira, hogy akadozás és tévedés nélkül fel tudod sorolni őket, mint ahogy atyánk mondotta, hogy majdan mindenütt a földkerekségen meg kell tanulniuk a gyermekeknek, mert Isten kiválasztott törzse vagyunk. De hát honnan tudod mindezt, és hogy van az, hogy nyugodt házgondnokod ki tudja jelölni helyünket, az elsőszülöttnek az ő elsőszülöttsége és a legifjabbnak az ő ifjúsága szerint?

- Ó - felelte a Vásártartó -, ti csodálkoztok ezen? Pedig egészen egyszerű. Mert látod, itt van ez az ezüstserleg, ékírás rajta, ebből iszom, ebből mondok jövendőt. Megvan ugyan a magamhoz való eszem, talán még élesebb is az átlagosnál, mert hát vagyok, aki vagyok, és Fáraó is csak a királyi székkel akar nálam nagyobb lenni; és mégsem tudom, hogyan boldogulnék a serleg nélkül. Bábel királya ajándékozta még Fáraó atyjának... ezen nem magamat értem, pedig az én címem is: “Fáraó Atyja” (de Fáraó maga “bácsikájának” szokott nevezni), hanem igazi atyját értem, vagyis: nem a mennyeit, hanem a földit, Fáraó elődjét, Neb-ma-ré királyt. Bábel királya ennek küldte a serleget születésnapi ajándékul, és így szállt az én uramra, aki kegyeskedett engem megörvendeztetni véle. Ez aztán valami, aminek igazán hasznát vehetem, mert rendkívül hasznos tulajdonságokkal teljes. Ugyanis megmutatja nékem a múltat s a jövendőt, ha olvasok benne, átlátszóvá válnak a világ titkai, és feltárja előttem minden viszonylatát, mint például születésetek rendjét, melyet könnyedén kiolvashatok belőle. Bölcsességem java részét, csaknem mindazt, ami meghaladja az átlagot, e serlegből merítettem. Ezt persze nem kötöm mindenkinek az orrára, de mivelhogy te vendégem és szomszédom vagy asztalomnál, hát néked elárulom. El sem hinnéd, hogy ez a serleg, ha ügyesen bánok vele, távoli vidékek képét mutatja meg nekem, s azt is, ami ott valaha is megtörtént. Írjam le neked anyád sírját?

- Tudomásod van róla, hogy halott?

- Testvéreid elmondták nekem, hogy a kedves, akinek orcája úgy illatozott, mint a rózsaszirom, már korán megtért nyugatra. Nem akarom elhitetni veled, hogy erről természetfeletti úton értesültem. De most a Szemlélet Serlegét csak a homlokomhoz kell emelnem - ládd, így -, és közben azt akarom, hogy anyád sírját lássam, és már abban a pillanatban látom is oly világosan, hogy magam is elcsodálkozom rajta. Ám a világosságot a reggeli nap árasztja, melynek fényében jelenik meg előttem a kép, és hegyek is vannak ott és egy város, hegyen, hajnali sugárban, nem is messze, csak egy dűlőföldnyi távolságra. Kőgörgeteg között kis szántóföldek húzódnak, jobbra meg szőlősdomb emelkedik, előtte vakolatlan fal. És a fal mentén eperfa nőtt, öreg már és részben odvas, hajlott törzsét kövekkel támasztották meg. Soha senki nem láthatott élesebben egy eperfát, mint ahogy én ezt az eperfát látom, amint a hajnali szellő játszadozik a lombjával. A fa mellett pedig ott van a sír és a kő, melyet ott édesanyád emlékére állítottak. És íme, valaki térdel azon a helyen, és halotti áldozatot tett oda, vizet és kalácsot; nyilván ezé a valakié a hátas szamár, amely a fa alatt várakozik, amolyan kedves jószág, fehér, a füle beszédes, és sörénye a homlokán belenőtt barátságos szemébe. Magam sem gondoltam, sem a serlegről el nem hittem volna, hogy ilyen világosan megmutatja majd mindezt nékem. Ez anyád sírja, vagy sem?

- Ez az - válaszolta Benjámin. - De kérlek, uram, te csupán a szamarat látod világosan, a gazdáját pedig nem?

- Őt, ha lehet, még világosabban látom - felelte József -, de hát mi látnivaló van rajta? Inkább csak kamasz még, sok, ha tizenhét éves, ahogy ott térdel, és áldozatot mutat be. Vállára tarka ünneplőt vetett a tökfilkó, a köntösbe mindenféle kép van beleszőve, és a feje is tökkelütött, mert azt hiszi, csak úgy elmegy könnyedén egy kis sétalovaglásra, pedig a romlásba indul, és a sírtól csak néhány napi járóföldre a saját sírja várja.

- Ez az én József bátyám - szólt Benjámin, és szürke szeméből majd kicsordult a könny.

- Ó, bocsáss meg - kérlelte szomszédja ijedten, és letette a serleget. - Ha tudom, hogy elveszett bátyád az, nem beszéltem volna róla ilyen fitymáló hangon. És amit a sírról mondtam, az övéről tudniillik, azt nem szabad oly súlyosan, oly túlzott komolysággal felfognod. Az a sír persze komoly verem, mély és sötét; de nincs igazán jelentékeny ereje, hogy véglegesen elnyelje az embert. Tudnod kell, hogy természeténél fogva üres; üres a verem, mikor zsákmányára les, és ha odamégy, amikor már elnyelte, akkor újfent üres, a követ elgördítették róla. Nem mondom, hogy a verem nem siratni való, sőt hangos jajveszékelést is megérdemel, mert létezik, mert komoly, mélységesen szomorú intézménye a világnak és az ünnepi történetnek a maga óráján. Sőt addig is elmegyek, hogy azt állítom: tiszteletadásból a verem iránt ne is mutassa az ember, hogy tudomása van természetes ürességéről s arról, hogy nem tud véglegesen elnyelni bennünket. Ez nem lenne illendő ilyen komoly intézménnyel szemben. Csak sírjunk és jajveszékeljünk hangosan, és csupán suttyomban bízzunk benne, hogy nincs is olyan sírbahanyatlás, amelyet ne követne, ami vele jár: a feltámadás. Milyen töredék lenne is az, és milyen tökéletlen ünnepi történet, amely csak a sírig tartana, s nem lenne onnan út tovább? Nem: a világ nem tökéletlen, hanem teljes, és az ünnep is teljes, és bizalommal, sziklaszilárd bizalommal vagyunk mindenhez, ami teljes. Ezért ne is törődj többé azzal, amit bátyád sírjáról mondottam, hanem légy bizalommal!

Azzal megfogta Benjámin karját a csuklóján, kissé felemelte, és a laza kézzel legyezett a levegőben, úgy, hogy szellő kerekedjék.

Ettől aztán a kicsi szörnyen elborzadt. Leírhatatlan állapota most már nem fokozódhatott tovább - és éppily bizonyos, hogy ezt soha nem írhatja le senki. A lélegzete elállott, szeme könnybe lábadt, s összevonva szemöldökét, erőlködve meredt könnyein át a gabona fejedelmének arcába - könnyek és összeráncolt szemöldök: ettől teljességgel leírhatatlanná válik az ember arckifejezése -, s hozzá még a szája is tátva maradt, mintha kiáltani akarna, de a kiáltás benne rekedt volna, ehelyett a kicsi feje kissé oldalt billent, szája becsukódott, szemöldöke kisimult, és könnyes tekintete már csupán egyetlen nagy, esdeklő kéréssé vált, amely elől persze a másik, a fekete szempár ismét visszavonult szemhéja mögé, elutasítón bár, de ha az ember akarta és nyugodtan meg merte tenni, mégis valami titokban bizalmasan közölt igenlésfélét is láthatott ebben a szemlehunyásban.

Most aztán jöjjön valaki és írja le, mi lakozott ekkor Benjámin keblében - egy ember keblében, aki már a hit küszöbén áll!

- Hát most hamarosan asztalt bontok - hallotta a fejedelem szavát. - Ízlett a lakoma? Remélem, mindnyájatoknak egészségére vált, de most vissza kell mennem hivatalomba, s estig ott maradok. Ti pedig, testvérek, nyilván holnap hajnalban hazafelé indultok, ha már megkaptátok a terményeket, mindazt, amit kiutalok majd nektek: élelmet ezúttal tizenkét családnak, atyátok házának és a tieiteknek. Szívesen elfogadom érte pénzeteket Fáraó kincstára számára; mit is akarnátok egyebet? Én az isten üzleteit intézem. Élj boldogul, ha nem látnálak viszont. De mellesleg és jó szándékkal szólván: tulajdonképpen miért is nem szánjátok rá magatokat és cserélitek el házatokat ezzel az országgal, miért nem telepedtek le Egyiptomban, atyástul, fiastul, feleségestül, unokástul, mind a hetvenen, vagy akárhányan vagytok, hogy Fáraó legelőin éljetek meg? Ezt javasolom én nektek, gondolkozzatok rajta, korántsem lenne ostobaság. Kijelölnének majd jó legelőket a számotokra, csak egy szavamba kerül, itt én parancsolok. Hiszen tudom, van valami abban a Kánaánban, ami a szívetekhez nőtt, de hát végtére is Egyiptom földje, ez a nagyvilág, Kánaán meg csak egy zug, ahol semmiképpen sem tudják, hogy kell élni. De hát ti fürge népség vagytok, nem begyöpösödött polgárok. Telepedjetek ide délre! Itt jól él az ember, és szabadon tehet-vehet az egész országban. Így szól a tanácsom, akár megszívlelitek, akár nem; most azonban már iparkodnom kell, hogy meghallgassam azok könyörgését, akik nem gondoskodtak a jövendőről.

Ilyen világias szavakkal búcsúzott el a kicsikétől, mialatt egy szolga vizet öntött a kezére. Aztán felállt, valamennyiüktől elköszönt, és asztalt bontott a lakoma után, amelyről meg vagyon írva, hogy megittasodának őnála. De csak virágos kedvük kerekedett, megrészegedni még a vad ikrek sem merészeltek volna. Csupáncsak Benjámin volt az, aki megittasult, de ő sem a bortól.

A megrekedt kiáltás

A testvérek ezúttal sokkal derűsebb hangulatban indultak vissza hazájukba, mint az első alkalommal, Menféből a sós tavak és a határerődítések felé. Minden olyan jól ment, hogy jobban már nem is mehetett volna. Az Ország Ura egyértelműen elragadónak mutatkozott, Benjámin ép és egészséges volt, Simeónt kiváltották, és becsületben felmentették őket a kémkedés vádja alól: mégpedig olyképpen, hogy együtt ebédelhettek a hatalmat gyakorló férfiúval és nemes uraival. Ez igen jókedvűre hangolta őket, szívüket könnyűvé és büszkévé tette; mert hát az ember olyan, hogy ha egy dologban tisztázták és ebben a pontban dicsérettel igazolták ártatlanságát, nyomban úgy véli, hogy általában is ártatlan, és teljesen megfeledkezik arról, hogy még egy s más is van ezenfelül a rovásán. A testvéreknek meg kell bocsátanunk. Hiszen azt a balszerencséjüket, hogy kémgyanúba keveredtek, önkéntelenül is a régi bűnnel hozták kapcsolatba; ezért nem csoda, hogy amikor felmentették őket amabban, úgy tetszett nékik, hogy már ez is elévült.

De hamarosan tapasztalniuk kellett, hogy ily olcsón nem úszhatják meg a dolgot, és nem vonulhatnak el szabadon tizenkét családra való kifizetett élelemmel degeszre tömött zsákjaikban, hanem szalagot húznak magukkal, amely visszarántja őket új bajokba. Egyelőre persze virágos volt a kedvük, és szinte trillázhatnékjuk kerekedett elismert és megbecsült ártatlanságukban. A Szállítások Házában Mai-Szahme nyugodt felügyeletével ismét ingyenebédet és barátságos megemlékezésül útravalót is kaptak. Úgy indultak útnak, hogy mindennel ellátták őket, amire szükségük volt, hogy bizakodó lélekkel léphessenek atyjuk elé: Benjáminnal, Simeónnal és élelemmel - és az élelem, melyet a nagy Vásártartótól kaptak, most bizonyos értelemben tizenkettedik testvérüket pótolta, aki, hiába, csak nem akart megkerülni. De, hála ártatlanságuknak, legalább tizenegyre emelték ismét létszámukat.

Ilyen volt a testvérek hangulata: vagyis Lea fiaié és a szolgálók fiaié - ez könnyen leírható. De Ráhel fiának lelkiállapota leírhatatlan marad; amihez néhány ezer éven keresztül senki sem érzett magában bátorságot, ahhoz valóban mi is jobb, ha nem nyúlunk hozzá. Elég, hogy a kicsi éjjel a fogadóban a szemét is alig hunyta le, s ha olykor egyszer-egyszer mégis, akkor zavaros és bolondos álmok közepette, melyek ismét csak megnevezhetetlenek maradtak. Vagyis hogy lenni lett volna nevük, kedves és szép, csak éppen teljességgel bolondos nevük volt, úgy hívták őket: József. Benoni álmában látott egy embert, abban volt József. Hogy lehetett volna itt leírásra még csak gondolni is? Emberek gyakran találkoztak istenekkel, akik egy jó ismerős személyének álarcát öltötték magukra, és azt akarták, hogy jó ismerősként bánjanak velük, maguk azonban ismeretlenek akartak maradni. Itt éppen fordítva történt: itt nem az ismerős-emberin derengett át az isteni, hanem a mennyein és az istenin a gyermekkorból meghitt ismerős; ez öltötte magára az idegen fenség jelmezét, és nem akarta, hogy ráismerjenek, hanem visszavonult tiltón lehunyódó szemhéja mögé. Jól jegyezzük meg: az álcázott nem azonos jelmezével, amely mögül kikukkant. A kettő különböző marad. Egyiket a másikban felismerni nem jelent annyit, hogy kettejükből egyet csinálunk, és szívünkön azzal a kiáltással könnyítsünk, hogy “ő az! “. Ezt az “ő”-t még korántsem lehet megalkotni, noha a szellem remegve küszködik megformálásáért; és a kiáltás megrekedt Benjámin szívében, amelyet persze majd hogy szét nem feszített, bár tulajdonképpen még létre sem jött, úgyhogy még nem is volt kiáltás, nem volt egységes alanya és állítmánya - éppen ez volt a leírhatatlan. Ez a szívet szétfeszítő hangtalan kiáltás nem tehetett mást, mint hogy éjente zavaros és bolondos álmokba oldódjék; mikor azonban ezek anyagából reggelente ismét nyomasztó, felemás létezéssé állott össze, már szerzett magának annyi kimondható tárgyilagosságot, hogy Benjámin nem értette, miképpen vállalhatnák a felelősséget, hogy most elutazzanak, és “ezt itt” csak úgy visszahagyják. “Hát nem indulhatunk útnak csak úgy, az Örökkévaló nevében! - kiáltott fel magában. - Hiszen itt kell maradnunk, és ezt szemügyre vennünk, ezt a férfiút és vice-istent, Fáraó Nagy Vásártartóját. Hiszen ideje, hogy egy kiáltás hangozzék el, jóllehet néma még; de csak nem térhetünk véle szívünkben haza atyánkhoz, hogy úgy éljünk otthon, mint egykor, pedig a kiáltás csaknem születőben van, hogy felhangozzék és betöltse az egész világot, ereje elég iszonyatos ehhez - nem csoda, hogy szívemben megrekedvén majdhogy szét nem feszíti.”

És bajában a nagy Rúbenhoz fordult, hogy tágra nyílt szemmel megkérdezze tőle, vajon valóban úgy véli-e, hogy induljanak útnak ismét hazafelé, vagy nem úgy látja-e talán, hogy itt még nem készültek el teljesen valamivel, helyesebben: egyáltalán nem készültek el, és e nyomós okból nem jobb-e, ha még itt maradnak?

- Hogyhogy, kicsi? - kérdezte Rúben. - Mit értesz nyomós okon? Mindent a legjobban elvégeztünk és beszereztünk, és ama férfiú kegyesen elbocsátott bennünket, minthogy téged elébe vezettünk. Most aztán sürgősen meg kell térnünk atyánkhoz, aki már vár reánk, és aggódik érted, hogy hazavigyük, amit megszereztünk, és neki ismét legyen áldozati cipója. Emlékezz még, mennyire megharagudott ama férfiú, midőn megtudta Jákób panaszát, hogy olaja kifogy mécseséből, és sötétben kell hálnia?

- Igen - felelte Benjámin -, emlékszem még. - És sietve feltekintett nagydarab testvérének ábrázatára, amelynek erős izomzata ott, ahol nem fedte szakáll, szokása szerint mogorván megfeszült. De egyszerre csak észrevette - vagy csalódott volna? -, hogy tekintete elől a gyulladt Lea-szemek a hunyorgó szemhéj mögé kezdenek visszavonulni, elutasító igenléssel, egészen úgy, ahogyan azt előző nap egy másik szempáron látta.

Nem szólt többet semmit sem. Lehet, hogy csak ráismerni vélt a jelre, mert tegnap és azóta is álmában folytonosan látta. És úgy lett, ahogy tervbe vették, felkerekedtek - nem akadt szó, amellyel bárki is előadhatta volna a javaslatot, hogy maradjanak még, és ez nagyon fájt Benjáminnak. Éppen az fájt neki, hogy ama férfiú kegyesen útjukra bocsátotta őket. Az volt a nagy bánata, hogy hagyta őket útnak indulni, csak úgy, ismét elindulni. Hiszen még nem volt szabad elindulniuk, semmi áron! - de persze ha ama férfiú tűrte, hogy felkerekedjenek, akkor elindulhattak, el is kellett indulniuk. És el is indultak.

Benjámin Rúben oldalán ügetett, joggal, mert hisz ők jó néhány vonatkozásban egy párt alkottak: nemcsak mint a legidősebb és a legfiatalabb, mint Nyakigláb és Hüvelyk Matyi, hanem sokkal bensőségesebb viszonylatban: abban, ami a már-meg-nem-levőhöz és már-meg-nem-létéhez fűzte őket. Nem titok előttünk, hogy mily mogorván gyengéd érzést táplált Rúben mindenkor atyjuk báránya iránt, és tanúi voltunk különös és őt testvéreitől elkülönítő viselkedésének József szétszaggattatása és sírba szállása alkalmával. Látszólag teljes lendülettel vett részt mindenben, mint ahogy részt vett cinkosságuk esküjében is, a szörnyűségesben, mellyel a tíz testvér kötelezte magát: sohasem fogja akár csak egy hunyorítással, szisszenéssel vagy pisszegéssel sem elárulni, hogy a ruhafoszlányon nem a fiú vérét, hanem az állatét küldötték el atyjuknak. De az eladásban Rúbennak nem volt része; nem volt ott a helyszínen, hanem másutt, és ezért elképzelése József már-meg-nem-létéről még testvéreinél is homályosabban derengett, amely eléggé homályos és ködös volt, noha egy vonatkozásban mégsem volt eléggé az. A testvérek tudták, hogy a fiút eladták vándoroknak, és ezzel egy kissé túl sokat is tudtak. Rúbennak megvolt az az előnye, hogy erről nem tudott; mert amikor Józsefet eladták, ő az üres veremnél tartózkodott, és egy üres verem mégis másképpen fűzi az embert egy már-meg-nem-léthez, mint az, hogy eladtuk áldozatunkat, vigyék, amerre tetszik, távoli ködös szemhatárok felé.

Röviden: akár tudott róla a nagy Rúben, akár nem, ő ültette el és táplálta annyi éven át a reménység csíráját - és ez kötötte össze, megkerülvén a többi testvért, Benjáminnal, az ártatlannal, akinek semmiben sem volt semmilyen része, és aki számára csodált bátyjának már-meg-nem-léte sohasem volt másvalami, mint bizakodás tárgya. Nem cseng-e még fülünkben annyi év távlatán keresztül is, amint gyermekhangocskáján így szól a megtört öreghez: “Vissza fog jönni! Vagy maga után vitet bennünket is!”? Ennek már jó húsz esztendeje, de a reménység éppoly kevéssé tűnt el közben szívéből, mint ahogy szava visszacseng ma is a fülekbe - és még csak nem is tudott az eladásról, mint a kilencek, akik megkötötték az üzletet, de az üres veremről sem, melyből a sírbaszálltat el is lophatták, hanem csak úgy, mint atyjuk, mindössze annyit tudott, hogy József halott; ez pedig tulajdonképpen semmi alapot nem adott a reménykedésre. De úgy látszik, a remény ott virul ki a legpompázóbban, ahol a legsoványabb a talaja.

Benjámin Rúben mellett ügetett, s bátyja útközben megkérdezte tőle, ugyan mit is beszélt vele ama férfiú az ebédnél; ő ugyanis mint legidősebb, túl messze ült tőlük.

- Mindenfélét - felelte a legifjabb. - Ő meg én elmeséltük egymásnak, hányszor tettek rossz fát gyerekeink a tűzre.

- És ezen nevettetek - mondta Rúben. - Mindenki látta, hogy csak úgy gurultok a nevetéstől. Azt hiszem, az egyiptomiak csodálkoztak.

- Ők jól tudják, hogy ez a férfiú elragadó - válaszolt a kicsi -, és mindenkit annyira tud szórakoztatni, hogy az ember megfeledkezik magáról, és vele nevet.

- Mi meg azt tudjuk - felelte Rúben -, hogy képes másféle is lenni, és igen kényelmetlenné válhat.

- Az már igaz - szólt Benjámin. - Ti aztán tudnátok erről mesélni. És mégis a javunkat akarja, erről meg én tudnék beszélni. Mert legutoljára az maradt meg emlékezetemben a beszélgetésből, hogy azt tanácsolta, és általam valamennyiünket meghívott, telepedjünk át Egyiptomba, ahányan csak vagyunk, és vonuljunk le ide atyánkkal, hogy itt foglaljunk legelőt.

- Ilyeneket mondott? - kérdezte Rúben. - Hát igen, az ilyen férfiú sokat tud rólunk és atyánkról! Különösen róla tud sokat, és jól ismeri őt, és mindig pontosan eltalálja, hogy mit várjon tőle. Először kényszeríti, hogy téged útnak indítson a mi tisztázásunkra és a kenyér végett, és aztán őt, magát meghívja Egyiptomba, az iszap országába. Tagadhatatlan, hogy ismeri Jákóbot.

- Őt gúnyolod tán - kérdezte Benjámin - vagy atyánkat? Nékem, kicsinek egyik sincs ínyemre, Rúben, mert olyan szomorú vagyok. Rúben, hallgasd csak meg, amit mondok: a szívem elszorul fájdalmában, hogy elutazunk!

- Persze - szólt Rúben -, mindennap csak nem ebédelhetünk és nem vigadhatunk Egyiptom Urával. Ez kivételes alkalom. Gondold csak meg most, hogy nem vagy gyermek többé, hanem családfő, és kicsinyeid kenyérért rínak.

Benjaminnál!

Hamarosan megérkeztek arra a helyre, ahol déli pihenőt akartak tartani, hogy megvárják a hűvösebb napszakot az utazásra. Az első alkalommal este értek oda, most meg délben. Csak pálmafát, kutat és kunyhót kell mondanunk, hogy megjelöljük ezt a helyet, és a hallgatónak oly elevenen emlékébe idézzük, mint ahogy például ama férfiú látnoki serlegének segítségével Benjámin anyjának sírját látta. A testvérek örültek, hogy viszontlátják a kellemes helyet, jóllehet némi ijedtség emléke fűződött hozzá, mely őket ott rejtélyes módon érte. De azt már lecsillapították, ijedtségük harmóniában és megnyugvásban oldódott fel, és gondtalanul élvezhették a pihenést a sziklák árnyékában.

Még ott álldogálnak és nézelődnek, még nem nyúltak a málhához, hogy letelepedjenek, mikor abból az irányból, ahonnan jöttek, egyszerre csak lárma kerekedik a hátuk mögött, és egyre fokozódó robaj, majd kiáltások csattannak fel: “Hé! Hóha!” és “Állj!” Ez nekik szólna? Csak állnak, mintha gyökeret vert volna a lábuk, és hallgatóznak, mi lehet az a kavarodás, oly döbbenetben, hogy még csak meg sem fordulnak. Csak egyikük fordul vissza: Benjámin. Karját, kicsiny kezét az égnek lendíti, és elkiáltja magát, egyetlenegyszer. Azután persze elnémul - mégpedig hosszú időre.

Mai-Szahme az, aki most berobog lovastul, kocsistul, több kocsival is. Fegyveresek állnak bennük. Leugranak és elzárják a sziklás, kerek, nyitott tisztás kijáratát. A házgondnok zömök alakjával a testvérek közé nyomul.

Arca igen haragos volt. Erős szemöldökét összevonta, és szájának egyik szögletét beszippantotta, csak az egyiket, s ez különösen zordul hatott. Így szólt:

- Hát rátok akadtam végre, utolértelek benneteket? Uram parancsára utánatok eredtem lovastul, kocsistul, és elfogtalak, amikor táborozni és rejtőzködni próbáltatok. No, hogy érzitek magatokat láttomra?

- Nem is tudjuk, hogyan - felelték az elképedt testvérek, akik észrevették, hogy megint kezdődik az egész, ismét utánuk nyúl a kéz, hogy törvény elé állítsa őket, és ahol még az imént összhang volt, most minden ismét hangzavarban kavarog. - Nem is igen tudjuk, hogyan. Örvendünk, hogy ily hamarosan viszontlátunk, de váratlanul ér bennünket.

- Ha nem is vártátok - mondotta amaz -, de nyilván féltetek tőle. Miért fizettetek gonosszal a jó helyébe, hogy aztán kénytelenek legyünk üldözni és előállítani benneteket? Emberek, igen komoly a helyzetetek.

- Magyarázd meg szavaidat! - mondták erre. - Miről van szó?

- Még kérdezitek?! - válaszolta. - Avagy nem abból iszik-e az én uram, és abból szokott jövendölni?! Annak lába kelt. Tegnap az úr előtt állt az asztalán. Aztán ellopták.

- Egy serlegről beszélsz?

- Arról. Fáraó ezüstserlegéről, amely az én uram tulajdona. Tegnap délben ivott belőle. Most lába kelt. Nyilvánvaló, hogy elcsentétek. Valaki elragadta. De ki? Sajnos, erről alig lehet kétség. Emberek, cudarmód cselekedtetek!

Ők csak hallgattak.

- Arra akarsz célozni - mondta Lea fia, Júda, kissé megremegve -, és azt akarják szavaid jelenteni, hogy urad asztaláról elloptunk egy tárgyat, és tolvaj módra elragadtuk?

- Sajnos, viselkedésteket nem nevezhetjük másképpen. A tárgy tegnap óta hiányzik, és nyilvánvaló, hogy elemelték. De ugyan ki tüntethette el? Erre, sajnos, csak egyféleképpen lehet válaszolni. Csak megismételhetem, emberek, hogy ügyetek igen komolyra fordult, mert rosszat cselekedtetek.

Erre ismét hallgattak, öklüket csípőjükre szorították, és csak úgy fújták szájukból a levegőt.

- Hallgass meg, uram! - kezdte Júda ismét. - Nem lennél szíves szavaidat megválogatni és beszédedet meggondolni, mielőtt szót ejtesz? Példátlan ugyanis, amit mondasz. Illendően, de komolyan kérdezzük tőled: tulajdonképpen mit tartasz rólunk? Talán bizony olyan képet alkottál rólunk, mint holmi csavargókról vagy útonállókról? Vagy miféle más képet, hogy egyszerre csak előállsz és célozgatsz rá: mintha nemesfém edényt vittünk volna el a Vásártartó asztaláról, úgy látszik, egy serleget, és enyves kézzel nyúltunk volna hozzá? Ezt nevezem tizenegyedmagam nevében példátlannak. Mert mi valamennyien egy tisztes férfiú fiai vagyunk, tulajdonképpen tizenkettedmagunkkal. Csak egy közülünk nincs már meg, mert különben még az ő nevében is példátlannak nevezném állításodat. Azt mondod, gonosztettet követtünk el. Hát én nem dicsekszem és álszent módra nem büszkélkedem azzal, hogy mi, testvérek sosem tettünk volna semmi rosszat, és minden gonosz cselekedet nélkül jutottunk volna keresztül e zord életen. Bűn volna, ha ártatlanoknak nevezném magunkat, nem, ezt nem teszem. De még a bűnösnek is van méltósága, még ő is rátarti, tán még inkább az, mint az ártatlan, és nem fér meg vele, hogy ezüstserlegeket csenjen. Tisztáztuk magunkat, uram, a te urad előtt, és bebizonyítottuk, hogy igaz járatban vagyunk, amikor elhoztuk a tizenegyediket. Tisztáztuk magunkat előtted, mert a vételárat, melyet zsákjaink szájában találtunk, meghoztuk néked Kánaán földjéről, és felajánlottuk néked a tenyerünkön, de te nem fogadtad el. Vajon e tapasztalatok után nem kellene haboznod és jobban meggondolnod, hogy előállj és megvádolj bennünket: ezüstöt vagy aranyat vittünk magunkkal urad asztaláról.

Rúben meg felfortyant, és hozzátette:

- Házgondnok, miért nem válaszolsz Jehuda testvérem e kitűnő szavaira, miért harapod be szájad szögletét még keserűbben, tűrhetetlenül? Itt vagyunk. Kutass át bennünket! És akinél ráakadsz nyomorult ezüstedényedre, arra a serlegre, haljon meg az. Mi pedig, méghozzá ahányan csak vagyunk, életfogytig szolgáid leszünk, ha ráakadsz!

- Rúben - szólt Júda -, ne zúdulj így neki! Nincs szükség ilyen esküdözésekre, hiszen ebben az ügyben teljesen ártatlanok vagyunk.

Mai-Szahme azonban így válaszolt:

- Úgy van, mire való ez a felfortyanás? Mértéket kell tartanunk. Akinél megtalálom a serleget, az jusson szolgaságra, és maradjon a kezünkben. Ti, többiek pedig mehettek utatokra. Ha szabad kérnem, nyissátok ki zsákjaitokat!

Nem várattak magukra. Csak úgy rohantak málhájukhoz, alig győzték lerakni a szamarakról, és szélesre tárva tépték föl a zsákok száját.

- Lábán! - kiáltozták nevetve. - Lábán ez, aki kutat a Gileád hegyén! Hahaha! Hát csak izzadjon és keresgéljen, amíg félig bele nem szakad! Hozzám, tessék, házgondnok úr! Tessék nálam kezdeni a kutatást!

- Csak nyugalom - szólt Mai-Szahme. - Mindent a maga módján, illendően és sorrendben, úgy, ahogy uram a neveteket is föl tudta sorolni. Annál a nagydarab fortyogónál kezdem.

És gúnyolódásuk közben, mely annál diadalmaskodóbbá vált, minél tovább haladt előre köztük - mialatt harsány kacagással állandóan Lábánnak, a verejtékezve kutató agyagtuskónak nevezték -, életkoruk sorrendjében egyiküktől másikukhoz lépett, és turkált a holmijukban, görnyedten és csípőre téve kezét, kukkantott zsákjaikba, nyilván fejét is csóválta vagy vállát vonogatta, ha az egyik turkálásnál vagy a másik vájkálásnál nem talált semmit, és tovább lépett eggyel. Így érkezett Áserhoz, Isszakárhoz, Zebulónhoz. Ezeknél semmi lopott holmit nem talált. Végére ért a kutatásnak. Már csak Benjámin volt hátra.

Ekkor még hangosabbá vált a gúnyolódásuk.

- Most Benjámint vizslatja! - kiáltozták. - Annál aztán jól jár majd. Most kutatja át a legeslegártatlanabbat, aki nemcsak ebben ártatlan, de általában is az, és soha életében nem szennyezte be magát egyetlen gonosztettel sem! Figyelem, ez aztán a látványosság, hogy kotorász legvégül még ennél, és kíváncsiak vagyunk, milyen szavakat talál majd, ha már a legvégére ért, hogy aztán tőlünk...

De most egy csapásra elnémultak. Valami felvillant a házgondnok kezében. Benjámin abrakos zsákjából, nem túl mélyről a gabona közül, kihúzta az ezüstserleget.

- Itt van - mondta. - A legkisebbnél akadtunk rá. Fordítva kellett volna elkezdenem, akkor sok fáradságot és csúffátételt megtakarítottam volna. Ilyen fiatal és máris ilyen enyveskezű! Természetesen örülök, hogy előkerítettem ezt a serleget; de örömömet erősen megkeseríti, hogy ily korai romlottság és hálátlanság tanúja lettem. Te legifjabb, ügyed rendkívül komoly!

És a többiek? A fejükhöz kaptak, kimeredő szemmel bámulták a serleget. Csücsörített ajakkal felszisszentek; de annyira csücsörítették ajkukat, hogy meg sem tudták formálni a “Sz-sz-szentséges Atyánk!”-at, hanem minden szótagból csak egy szisszenetet tudtak kibökni.

- Benoni! - kiáltozták siránkozón felháborodott hangon. - Igazold magad! Nyisd ki már, kérlek, a szádat! Hogy jutottál a serleghez?

De Benjámin hallgatott. Állát a mellére ejtette, hogy senki sem nézhetett a szemébe, és elnémult.

Azok pedig meghasogatták ruhájukat. Legalábbis egyesek valósággal megragadták ködmönük alsó szélét, és egyetlen reccsenéssel felszakították egészen a mellükig.

- Meggyaláztál bennünket! - jajveszékeltek. - A legifjabb gyalázott meg. Benjámin, utolszor kérünk, nyisd ki már a szádat! Igazold magad!

De Benjámin hallgatott. Nem emelte föl a fejét, és egy szót sem szólt. Leírhatatlan némaság volt ez.

- Az imént felkiáltott! - kurjantott Bilha fia, Dán. - Most már emlékszem, hogy leírhatatlanul kiáltott, amikor ezek közeledtek! Ijedtében szakadt ki belőle a kiáltás. Tudta, miért üldöznek bennünket!

Erre aztán nekiestek Benjáminnak hangos szidalmakkal, és piházták, pfujolták, hangos “pfuj!”-jal és “pihá!”-val, és tolvajfajzatnak ócsárolták. “Tolvajasszony fiá”-nak nevezték, és így faggatták:

- Vajon nem lopta el már anyád atyja teráfjait? Ezt örökül kapta, a vérében van. Ó, te tolvajfattyú, hogy éppen itt kellett felhasználnod, amit örököltél, hogy éppen ránk hoztál ilyen gyalázatot, és hamuba buktatod egész törzsünket, atyánkat, valamennyiünket, kicsinyeinkkel együtt?!

- Most túloztok - szólt Mai-Szahme. - Így mégsem áll a dolog. Hiszen ti, többiek valamennyien tisztán álltok itt, és mentek vagytok a bűntől. Nem hisszük, hogy ti is bűnösök vagytok, ellenben az a feltevésünk, hogy a kicsinek saját számlájára volt ragadós az ujja. Szabadon elvonulhattok haza becsületes atyátokhoz. Csak aki a serleghez nyúlt, az marad a rabunk.

De Júda így felelt:

- Szó sem lehet róla! Erről, udvarmester, szó sem lehet, mert szólni akarok urad előtt, hallja meg Júda szavát, eltökéltem magam erre. Valamennyien visszatérünk veled az ő színe elé, és valamennyiünkről ítélkezzék. Mert valamennyien együtt vagyunk felelősek ebben a dologban; egy emberként felelünk a történtekért. Íme, ez a legifjabbikunk egész életében ártatlan volt, mert otthon ült. Mi, többiek kerültünk csak ki a nagyvilágba, és estünk bűnbe benne. Nem szándékozzuk a bűntelent játszani, és őt bennhagyni a csávában, csak azért, mert vándorútján bűnbe esett, mi meg éppen ebben az ügyben ártatlanok vagyunk. Gyerünk, vezess valamennyiünket vele együtt a Vásártartó ítélőszéke elé!

- Legyen úgy - szólt Mai-Szahme. - Egészen úgy, ahogy gondoljátok.

Azzal visszaindultak, lándzsások fedezetével, a város felé, azon az úton, amelyen gondtalanul eljöttek idáig. De Benjámin még mindig nem szólt egy szót sem.

Én vagyok az!

Késő délutánba hajlott már a nap, amikor ismét József házába érkeztek; mert a házgondnok odavezette őket, ahogyan meg vagyon írva, és nem a Nagy Írnoki Házba, ahol először hajlottak meg s hajbókoltak előtte; nem ott lehetett rátalálni; otthon volt a házában.

“Még ott vala” - mondja a hagyomány, és helyesen mondja, minthogy Fáraó barátja ugyan az előző nap a vidám villásreggeli után visszatért hivatalába, de ezen a napon reggel óta nem akarta elhagyni otthonát. Tudta, hogy a kapitány, az ő házgondnoka már működik, és türelmetlenül várakozott. A szent játék tetőpontjához közeledett, és a tíz testvértől függött, hogy a cselekmény színhelyén részt is vesznek-e benne, vagy csak hallomásból értesülnek róla. Rendkívül érdekfeszítő volt, engedik-e a legifjabbat egyedül visszafordulni Mai-Szahméval, vagy csatlakoznak-e hozzá valamennyien. József jövendő magatartása velük szemben sokban ettől függött. Bennünket magunkat semmi sem kötelez feszült figyelemre, mert mi általában úgy tudjuk az itt előadott történet valamennyi szakaszát, mint a vízfolyás, és e ponton még különösen is, mert saját előadásunkban már szilárd formát öltött, ami József számára érdekfeszítő jövőbeli volt, és mert már tudjuk, hogy a testvérek Benjámint nem akarták magára hagyni bűnével. Ezért hát mosolygunk, és már mindent rég tudunk előre, amikor elnézzük Józsefet, hogyan megy házán keresztül, feszült várakozással, a könyvtárszobából a fogadóterembe, innen az ebédlőbe: a kenyér termébe, majd vissza a helyiségeken keresztül, hálószobájába, ahol izgatottan, remegő kézzel igazít el még valamit a külsején. Viselkedése nagyon emlékeztet bennünket maszkjukkal elkészült komédiások izgatott szaladgálására, mielőtt a függöny felgördül.

Feleségét, Aszenáthot, az elraboltat is meglátogatta házának ágyasszárnyában, elnézték együtt, mint játszik Manasse és Efráim, aztán elcsevegett véle, de nem tudta elleplezni előtte feszültségét és lámpalázát.

- Én férjem - mondta az asszony -, kedves uram s elrablóm, mi van veled? Nem vagy nyugodt, hallgatózol és topogsz. Nyomja valami a szívedet? Mérkőzzünk meg néhány húzással az ostáblán, hogy elszórakozzál, vagy néhány komornám lejtsen táncot kecsesen előtted?

De ő így felelt:

- Nem, leányzó, köszönöm, most nem. Más húzásokon jár az eszem, mint az ostáblán, és a komornák táncát sem nézhetem, hanem magamnak kell komédiáznom és játékosan mozognom, a nézők pedig Isten és világ. Vissza kell mennem a fogadóterem közelébe, mert az a színpad. Komornáid számára pedig tudok a táncnál jobb foglalatosságot, mert tulajdonképpen azért jöttem, hogy megparancsoljam nekik, tegyenek téged szebbé még a szépségednél is, díszítsenek fel gyönyörűen, és Manasse és Efráim dajkái is mossák meg a két gyerek kezét, adjanak rájuk hímzett ingecskét, mert bármely pillanatban rendkívüli látogatókat várok, akiknek be akarlak mutatni benneteket mint az enyéimet, amikor már elhangzott a szó: ki is az, akié vagytok. Ugye, most tágra nyitod a szemedet, karcsú derekú, pajzsos leányzó? De legyetek csak engedelmesek, és csípjétek ki magatokat, majd hírt adok!

Azzal elrohant, vissza a férfiházba, de nem adhatta oda magát a merő várakozásnak és feszültségnek - mert tulajdonképpen csak ezt szerette volna tenni -, hanem az Élelmezési Hivatal nagyadósait kellett fogadnia a könyvtárban, valamint felolvasóját és valóságos írnokát, akik eljöttek, hogy üzletekkel, jóváhagyásokkal, számadásokkal fosszák meg őt tiszta várakozásától, amiért aztán pokolba kívánta őket. Másfelől viszont mégiscsak szívesen látta őket, mert statisztákra volt szüksége.

A nap már hanyatlóban volt, amikor papírjaira hajolva hallgatózván, a ház előtt felhangzó tompa dübörgésben felismerte, hogy eljött az óra, megérkezett a testvérek karavánja. Mai-Szahme lépett be; még szorosabban szívta be szája egyik szögletét, mint valaha, kezében hozta a serleget, és átnyújtotta neki.

- A legifjabbnál - mondta. - Hosszas kutatás után. A teremben várnak döntésedre.

- Valamennyien? - kérdezte.

- Valamennyien - felelte a kövér.

- Látod, hogy komolyan el vagyok foglalva - szólt József. - Ezek az urak nem szórakozásból vannak nálam, hanem államügyekben. Elég régóta szolgálsz mint házam gondnoka ahhoz, hogy már képes lehetnél a megkülönböztetésre, szabad vagyok-e ily magántermészetű semmiségek számára, vagy sürgősebb teendők foglalnak-e el. Te és embereid várjatok.

És azzal ismét a papírba temetkezett, amelyet egy hivatalnok kigöngyölítve elébe tartott. Minthogy azonban abból, ami a tekercsre volt írva, semmit sem látott, kisvártatva így szólt:

- Egyébként ugyanolyan fáradsággal akár nyomban is elintézhetjük azt a semmiséget, egy törvénykezési ügyet, amelynek tárgya a hálátlanság bűntette. Kövessetek, urak, termembe, ahol a gonosztevők már várnak a döntésre.

És az urak köréje sereglettek, amikor e szobából három lépcsőfokkal feljebb a szőnyegen kilépett a terem emelvényére, amelyen Magas Széke állt; arra leült, a serleggel kezében. Azonnal legyezők terebélyesedtek föléje, mert emberei sohasem hagyták, hogy védtelenül és legyezetlenül maradjon, mihelyt elfoglalta székét. Balról, a tetőnyílások egyikén át porszemecskék táncától nyüzsgő ferde fénysugár esett be az oszlopok, szfinxek és a Fáraó-fejű, heverő vöröskő oroszlánok között a bűnözők csoportjára, akik a Magas Szék előtt néhány lépésnyire homlokukkal érintették a földet. Lándzsák meredtek oldalukon a magasba. Az ajtókban kíváncsi szolgahad, szakácsok, komornyik-rabszolgák, padlólocsolók és a virágállványok gondozói tolongtak.

- Testvérek, emelkedjetek fel! - szólt József. - Valóban nem gondoltam volna, hogy ily hamarosan és ilyen alkalomból látlak viszont színem előtt. Sok mindenre nem gondoltam volna. Nem gondoltam volna, hogy megtehetnétek vélem, amit megtettetek, ti, akiket urakat megillető módon fogadtam. Amennyire megörvendeztet, hogy visszakaptam serlegemet, melyből inni és jövendőt mondani szoktam, annyira elszomorít és lelkem mélyéig lesújt durva viselkedésetek. Ez számomra megfoghatatlan. Hogyan is merészelhettétek, hogy jó helyébe ily durvamód gonosszal fizessetek, és a magamfajta ember szokásait megsértsétek azzal, hogy megfosztjátok kedvenc serlegétől, s csak úgy eliszkoltok vele? Cselekedetetek éppoly meggondolatlan, mint amilyen csúnya, mert hát tudnotok kellett volna: az olyan embernek, mint én, nyomban hiányozni fog az értékes tárgy, és mindenre rájön majd. Valóban azt hittétek, hogy megfosztva serlegemtől, nem jósolhatom meg, hová lett? Most aztán hányadán állunk? Úgy gondolom: beismeritek bűnösségeteket.

Júda volt az, aki felelt. Általában ő volt az, aki itt és aznap mindnyájuk nevében beszélt, ő, aki az életben a legtöbbet szenvedett, aki legjobban tudta, mi a bűn, és ezért hivatva volt, hogy beszéljen. Mert a bűn szellemet teremt - és már fordítva is: szellem nélkül nem is keletkezhet bűn. Már útközben felhatalmazást szerzett a többiektől a beszédre, és felkészült magában a szavakra. Meghasogatott ruhában állt a testvérek között, és így szólt:

- Mit is mondjunk a mi urunknak, és mi értelme is lenne, hogy megkíséreljük igazolni magunkat az ő színe előtt? Bűnösek vagyunk előtted, uram, bűnösek abban az értelemben, hogy megtalálták nálunk serlegedet, egyikünknél, vagyis: nálunk. Hogy miként jutott a tárgy legifjabbikunk málhájába, az ártatlanéba, aki mindig otthon volt, azt én nem tudom. Egyikünk sem tudja. Képtelenek vagyunk arra, hogy urunk ítélőszéke előtt találgatásokba bocsátkozzunk. Hatalmas vagy te, uram, jóságos és haragos, felemelsz és porba sújtasz. A hatalmadban vagyunk. Nincs értelme semmiféle igazolásnak színed előtt, és balga az a bűnös, aki bizonygatja ártatlanságát a jelenben, amikor a számonkérő azt követeli, hogy régmúlt bűnökért fizessen. Nem ok nélkül panaszolta el idős atyánk, hogy gyermektelenné tesszük őt. Íme, igaza lesz. Mind mi, mind az, akinél a serleg megtaláltatott, az én uram szolgái lettünk.

Ebben a beszédben, amely még korántsem volt Júda tulajdonképpeni, híres beszéde, már sok minden felsejlett, felderengett, amire József, helyesen, inkább nem válaszolt, hanem okosan eleresztette a füle mellett. Csak arra az ajánlatra felelt, hogy fűzze rabszolgaláncra valamennyiüket; ezt elutasította.

- Nem, így nem alkuszunk - mondta. - Távol legyen tőlem az ilyesmi. Nincs olyan gonosz viselkedés, ami a magamfajta férfiút embertelenné tehetné. Idős atyátoknak élelmet vásároltatok Egyiptomban, s ő várja azt. Fáraó nagy üzletembere vagyok; senki se állíthassa, hogy kihasználtam bűnötöket, hogy a pénzt és az árut is visszatartsam a vevőkkel együtt. Nem akarom megvizsgálni, hogy ki követte el a bűnt: valamennyien együtt vagy csak egyikőtök. A legkisebbnek közületek az asztalnál, kedélyes együttlétünk alkalmával elárultam kedvenc serlegem erényeit, és elmondtam látomásomat anyja sírjáról. Lehet, hogy fecsegett róla nektek; lehet, hogy mindnyájan együtt kovácsoltátok a hálátlanság tervét, hogy elemelitek a kincset; úgy vélem, nem ezüstértéke kedvéért. Varázshatalmat akartatok szerezni; talán hogy kiderítsétek, mi lett testvéretekből, aki nincs már meg, aki elveszett mellőletek; mit tudom én? Az ilyen kíváncsiság érthető volna. Másrészt az is lehetséges, hogy a kicsi a saját felelősségére követte el a bűnt, nektek semmit sem szólt, csak elvitte a serleget. Nem érdekel, nem kutatom. A lopott holmit a Hüvelyk Matyinál találták meg. Ő foglyom. Ti pedig vonuljatok haza békében idős atyátokhoz, hogy ne váljék gyermektelenné, és legyen mit ennie.

Így szólt a felmagasztalt, és csend támadt egy időre. Ekkor azonban Júda, a sokat szenvedett kilépett testvérei köréből, akik felhatalmazták, hogy helyettük beszéljen. A Magas Szék elé állott, közel Józsefhez, nagyot lélegzett, s így szólt:

- Hallgass meg hát, uram, mert beszédet akarok mondani füled hallatára, és szónoki erővel akarom elébed tárni, hogyan történt mindez, te hogyan cselekedtél, és mi a helyzet velük és velem, valamennyi testvérrel. Beszédemnek hajszálpontosan be kell bizonyítania azt, hogy nem lehet és nem szabad a legifjabbat tőlünk elválasztanod és megtartanod magadnak. Továbbá azt is, hogy mi, a többiek, és különösen én, Júda, a negyedik közülük semmiképpen és sohasem térhetünk vissza atyánkhoz a legifjabb nélkül, sohasem. Harmadszor pedig egy ajánlatot akarok eléd terjeszteni, uram, és javasolni néked, miként érvényesítheted jogodat lehetséges úton, nem pedig lehetetlen módra. Ez a vázlata a beszédemnek. Ezért ne gerjedjen föl haragod a te szolgád ellen, és kérlek, ne szakítsd félbe beszédét, amelyet úgy mond majd, ahogyan, a szellem és a bűn sugallja neki. Fáraóhoz vagy hasonló. Én pedig elkezdem ott, ahol elkezdődött, és ahogyan te magad elkezdted, mert így történt ez:

- Amikor atyánktól küldetvén, ide leérkeztünk, hogy élelmet szerezzünk ebből a magtárból, mint más ezerek, nem az történt velünk, mint az ezerekkel, hanem elkülönítettek bennünket, és különösen jártunk, s idevezettek le a te városodba, az én uram színe elé. És itt is minden különös maradt, mert különös volt az én uram is, vagyis kérges és kegyes, tehát: kettős értelmű, és furcsamód hallgatott ki minket nemzetségünk felől. “Van-é talán még atyátok vagy testvéretek odahaza?” - kérdezte az én uram. “Van egy vén atyánk - válaszoltuk -, és van még egy öcsénk is, a legifjabb, aki az ő vénségében lett, azt bottal őrzi, és szorosan fogja kezét, mert ennek bátyja elveszett, megholt, és atyánknak a kettejük anyjától csak ő maradt meg, azért ragaszkodik hozzá oly bensőségesen.” Az én uram meg így válaszolt: “Hozzátok őt ide le énhozzám! Haja szála se görbüljön meg.” “Ezt nem tehetjük - feleltük - az elmondott okokból. Halálos lenne, ha a legifjabbat elszakítanók atyánktól.” Erre te ridegen így feleltél szolgáidnak: “Fáraó életére mondom! Ha nem hozzátok magatokkal a legifjabbikotokat, aki a kedves anyától megmaradt, akkor színem elé se kerüljetek többé.”

És Júda így folytatta, mondván:

- Kérdezem az én uramat, így történt s így kezdődött-e, vagy nem így történt s nem így kezdődött-e, hogy az én uram a fiúról érdeklődött, és tiltakozásunk ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön. Mert az én uram kegyeskedett a dolgot olyan színben feltüntetni, mintha a fiú előkerítésével kellene magunkat a kémkedés gyanúja alól tisztáznunk, és ezzel bizonyítanunk, hogy igaz járatban vagyunk. De miféle tisztázás ez és miféle gyanú? Bennünket senki sem tarthat gaz kémeknek, nem vagyunk mi olyanok, mi, testvérek Jákóbban, s ha valaki mégis azt hinné, akkor nem a magunk tisztázása, ha idehozzuk a legifjabbat, hanem merő különösség, és csupán azért különösség, mert az én uram feltétlenül saját szemével akarta látni testvérünket; hogy miért? Erről nem mondhatok semmit, ez Istenre tartozik.

És Jehuda megrázta oroszlánfejét, kinyújtotta kezét, és folytatta beszédét, szólván:

- Íme, ez a te szolgád hisz atyáinak Istenében és abban, hogy minden tudás az Övé. Azt azonban semmiképpen el nem hiszi, hogy ez az Isten kincseket csempész be szolgáinak batyujába, olyképpen, hogy a vételár is megmaradjon nekik meg az áru is: az ilyesmi példátlan, a hagyomány sem tud ilyen esetről; sem Ábrahám, sem Izsák, sem atyánk, Jákób, nem akadtak zsákjaikban Isten ezüstpénzére, melyet az Úr rejtett volna el ott; ami lehetetlen, az lehetetlen, és az ilyesmi csupán különösség, és mindez ugyanabból a titokból ered.

- Mármost megteheted-é, én uram, megteheted-é, miután az éhínség segítségével kieszközöltük atyánktól, hogy adja kölcsön a kicsit erre az útra, megteheted-é te, aki kérlelhetetlenül kényszerítetted, hogy eljöjjön, te, akinek különös követelése nélkül sohasem tette volna lábát erre a földre, megteheted-é te, aki megmondottad: “a haja szála se görbüljön meg idelenn”, megteheted-é, hogy rabszolgaként tartod vissza, mert serlegedet az ő málhájában találták meg?

- Nem, ezt nem teheted meg!

- Mi azonban, ami bennünket illet, és különösen a te szolgád, Júda, aki e beszédet mondja, nem járulhatunk atyánk színe elé a legkisebbik nélkül; nem, sohasem! Éppoly kevéssé járulhatunk őelébe, mint ahogy a te színed elé sem járulhattunk volna nélküle, és nem a különösség okából, hanem a leghatalmasabb okokból. Mert amikor a te szolgád, a mi atyánk ismét figyelmeztetett bennünket, szólván: “Menjetek vissza, és vegyetek nékünk egy kevés eleséget!”, és azt válaszoltuk néki: “Nem mehetünk, hacsak nem küldöd velünk a legkisebbiket; ama férfiú odalenn, aki az ország ura, igen erősen lelkünkre kötötte, hogy magunkkal hozzuk, különben nem kerülünk a színe elé”, akkor az aggastyán jól ismert panaszos dalba kezdett, mely a szívünkbe hasít, mint a hegyszakadékokban síró fuvolaszó, és régmúltakra emlékezett dalában, énekelvén: “Ráhel, készséges kedvesem, akiért ifjúságomban hét évig szolgáltam Lábánnak, a fekete holdnak, lelkemnek lelke, aki meghalt az úton, csak egy dűlőföldre a szállásunktól, aki feleségem volt és engedelmesen megajándékozott két fiúgyermekkel: eggyel éltében és holtában eggyel, Dumuzi-Abszuval, a báránnyal, Józseffel, a szépségessel, aki úgy le tudott venni a lábamról, hogy mindent odaadtam neki, és Benonival, a halálfiúcskával, akit kézen fogva vezetek, mert csak ő maradt meg nekem. Mert amaz elment tőlem világgá, és még én küldtem el őt, és egy kiáltás tölté be a világmindenséget: szétszaggattatván szétszaggattatott a szépséges! Ekkor összeestem, s azóta dermedt vagyok. Ezt a fiút pedig dermedt kezemmel tartom, mert ő az én egyetlenem, mert aki egyetlenem volt, az szétszaggattatván szétszaggattatott. Ha most az egyetlent is elviszitek tőlem, hogy tán a vadkan letiporja, akkor ősz fejemet oly keserűségtől borítva bocsátjátok alá a koporsóba, hogy még a világ is megsokallná, nem tudná elviselni. Megtelt a világ túlontúl a szüntelen jajkiáltással: szétszaggattatott a kedves, és ha még ezt is veszedelem érné, szétrepedne a világ semmivé.”

- Hallotta az én uram ezt a panaszos fuvolaszót, ezt az atyai dalt? Akkor hát ítélje meg saját eszével, vajon mi, testvérek atyánk színe elé léphetünk-e a legifjabbik, a kis ember nélkül, és megvallhatjuk-e: “Elveszítettük őt, nincsen már meg!” Vajon elviselhetnénk-e ezt az ő lelke láttán, mely olyannyira csügg ezen a lelken, és a világ előtt, mely csordultig telt a fájdalommal, úgyhogy el sem bír többet, és ez már megadná a kegyelemdöfést. És ítéld meg, hogy mindenekelőtt én, aki itt beszélek, az ő negyedik gyermeke, kit Júdának hívnak, így elébe léphetek-é. Mert az én uram nem tud még mindenről, ó, még korántsem, és szolgád szíve érzi, hogy szava ebben a megpróbáltatással terhes órában még egészen más magasságokba emelkedik majd. Igen, érzi, hogy ezt a titkot, minden különösség forrását csak egy másik titok felfedése árán lehet megvilágítani.

Ekkor nyugtalanság moraja gyűrűzött végig a testvéreken. De Júda, az oroszlán felemelte szavát ellene, és tovább beszélt, mondván:

- Atyám előtt kezességet vállaltam, és magamat ajánlottam fel kezesül előtte a kicsiért; mert éppen úgy, ahogyan most ítélőszéked közvetlen közelébe lépek, színed elé, hogy e beszédet megtartsam, ugyanúgy léptem atyám elé, és megesküdtem néki e szavakkal: “Bocsásd el azt a fiút énvelem, én leszek kezes érette, és ha vissza nem hozom őt hozzád, mind éltig bűnös legyek előtted!” Így szólt a kezességem, és most ítéld meg, te különös férfiú, hazatérhetek-e atyámhoz a kicsi nélkül, hogy olyan fájdalom tanúja legyek, amely túl sok már nekem és a világnak! Halljad ajánlatom! Helyette engem tarts vissza szolgád gyanánt, hogy lehetséges és nem lehetetlen jóvátételben legyen részed; mert én akarok bűnhődni, jóvátenni mindnyájunk vétkét. Itt, a színed előtt, te különös férfiú, ragadom meg eskünk pecsétjét, a szörnyűségesét, mellyel mi, testvérek elköteleztük magunkat, mindkét kezemmel megragadom és megtöröm azt, térdemen töröm ketté. Tizenegyedik testvérünket, atyánk bárányát, az igazinak elsőszülöttjét nem fenevad szaggatta szét, hanem mi, az ő testvérei adtuk el egykor a világba.

Így és nem másként fejezte be Júda híres beszédét. Egész testében remegett, testvérei meg sápadtan álltak ott, jóllehet mélységesen megkönnyebbültek, hogy íme: kimondatott. Ez igen gyakran megesik: az ilyen sápadt megkönnyebbülés. De két kiáltás csattant fel: a legidősebbiké és a legkisebbiké. Rúben ezt kiáltotta: “Mit hallok!” Benjámin pedig ugyanúgy tett, mint nemrégiben, amikor a háznagy utolérte őket: égnek lendítette karját, és leírhatatlan mód felkiáltott: “És József?” Ő felállott székéből, és a könnyek csillogva peregtek le orcáján. Ez pedig úgy történt, hogy a fénykéve, mely az előbb még oldalról jővén, a testvérek csoportjára esett, csöndesen elvándorolt, és a terem végén, a vele szemben levő nyíláson át egyenesen őt világította meg: ettől csillogtak orcáján a csörgedező könnyek úgy, akár a drágagyöngy.

- Aki egyiptomi, az távozzék most innen - szólt József -, mindenki menjen ki. Mert Istent és a világot hívtam meg vendégségbe ehhez a játékhoz, ám most csak Isten legyen egyetlen tanúja.

Nem szívesen engedelmeskedtek. Mai-Szahme az emelvényen ülő írnokok hátára tette kezét, úgy tuszkolta ki őket udvariasan, miközben egy-egy hunyorítással intett nekik, és a ház népe is távozott. Persze azt nyilván senki sem hinné el nekünk, hogy messzire távoztak. Nem, hanem mindnyájan ott ácsorogtak kint és a könyvtárszobában, fél lábukra dőlve a színhely felé hajoltak, és tenyerükből tölcsért alkottak a fülükön.

A színhelyen pedig József, nem törődve orcájának drágagyöngyeivel, széttárta karját, és megismertette magát. Gyakran kellett felfednie, hogy ki ő, és az embereket megdöbbentette, amikor közölte velük, hogy benne valami nála magasabb rendű nyilvánul meg, és hogy ez a magasabb rendű álmatag-csábosan összefolyik az ő személyével. Most egyszerűen és kitárt karja ellenére még szerény kis mosollyal is csak ennyit mondott:

- Gyerekek, hiszen én vagyok az. Én vagyok a ti testvéretek: József.

- Hát persze hogy ő az! - kiáltotta Benjámin, szinte elfulladva az ujjongástól, és előrerohant, föl a lépcsőn az emelvényre, térdre esett, és vadul átölelte a mélyből-felbukkant térdét.

- Jasup, Jószéf-él, Jehószif! - zokogott fel hozzá, fölszegve fejét.

- Te vagy az, te vagy az, hát persze, természetes, hogy te vagy az! Nem vagy halott, felborítottad a halálos árnyék nagy lakását, felszálltál a Hetedik Égkörbe, és beiktattak Metatronnak és Belső Fejedelemnek, tudtam, tudtam én, felmagasztaltattál, és az Úr trónust emelt neked, az Övéhez hasonlót! Reám pedig, anyád fiára emlékszel még, hiszen a szellőben legyeztél a kezemmel!

- Kicsi - szólt József. - Kicsi - mondotta, felsegítette Benjámint, és kettőjük fejét egymásra hajtotta. - Ne szólj, nem olyan nagy a hírem és a dicsőségem, és a fő az, hogy ismét tizenketten vagyunk.

Ne háborogjatok!

És átölelte a kicsi vállát, és lement vele a testvérek közé - hát hogy is állt a dolog velük, és hogy is álltak ott ők! Egyesek terpeszben álltak, lelógatva karjukat, amely sokkal hosszabbnak látszott, mint egyébként, szinte leért a térdükig, és tátott szájjal keresgélt a tekintetük valamit a semmiben. Mások mindkét öklüket a mellükre szorították - az ziháló lélegzetükkel emelkedett és süllyedt. Júda vallomásába valamennyien belesápadtak, de most sötétveres volt az orcájuk, olyan veres, mint az erdeifenyő törzse, olyan veres, mint egykor, amikor sarkukon guggoltak, és József feléjük tartott a tarka ruhában. Ha Benoni nem pecsételi meg a férfiú kijelentését “hát persze, természetes!” kiáltásával és egész elragadtatásával, akkor egyáltalán semmit sem értettek és semmit sem hittek volna. De ahogyan a két Ráhel-gyermek egymást átkarolva jött le feléjük, szegény fejüknek az volt a feladata, hogy egy merő képzettársítást azonossággá alakítson át, és a férfiúban, akinek lelkükben már régóta volt valami köze Józsefhez, felismerjék eltüntetett testvérüket - nem csoda, hogy csak úgy kóválygott az agyuk. Alighogy sikerült a hápogó-topogó testvéreknek egységként felfogni ezt az urat itt és áldozatukat, a fiút, máris kettévált, amit egyesítettek - nemcsak mert oly nehezen tudták együtt tartani őket, de azért sikerült ez oly nehezen, mert annyira megalázó és rémületes volt az egész.

- Jöjjetek már közelebb hozzám - szólt József, miközben egyet lépett feléjük. - Igen, igen, én vagyok az. Én vagyok József, a ti testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba; sose törődjetek vele, ami elmúlt, elmúlt. Mondjátok, él még atyám? Meséljetek hát egy kicsit, és ne bánkódjatok! Júda, hatalmas volt ez a beszéd! Ezt aztán az öröklét számára tartottad. Hogy kifejezzem jókívánságaim és üdvözleteim, lelkemből ölellek, és csókolom oroszlánfejedet. Íme, ez az a csók, amelyet a mineaiak előtt adtál nekem; ma visszaadom néked, bátyám, és ezzel törlesztettem is. Valamennyiötöket csókollak egyben, csak azt ne higgyétek, hogy haragszom rátok, mert eladtatok ide! Mindennek így kellett történnie, és Isten művelte ezt, nem ti, Él saddáj különített el engem már korán az atyai háztól, és tett idegenné az ő terve szerint. Ő küldött engem ide előttetek, hogy kenyéradótok legyek, és ő rendezte a mentés szép művét, azt, hogy az éhínségben az idegenekkel együtt Izráelnek is adjak kenyeret. Ez testi értelemben ugyan fontos, de egész egyszerű, gyakorlati dolog, és ezenfelül semmi hozsánnára sem érdemes. Mert a ti testvéretek nem Isten hőse és nem a szellemi üdvösség hírnöke, csak közgazda, és hogy álmomban a ti kévéitek meghajoltak az enyém előtt, amiről nektek fecsegtem, és hogy a csillagok hajbókoltak, az nem jelentett valami sokat, csupán annyit, hogy atyám és testvéreim hálásak lesznek majd nekem testi jótéteményért. Mert a kenyérért azt szokás mondani, hogy: “Köszönöm szépen”, de nem azt, hogy “Hozsánna!” Persze, kenyérrel él az ember. Az első a kenyér, azután jön a hozsánna. Most hát megértettétek, mily egyszerűen gondolta el azt az Úr, és még mindig nem akarjátok elhinni, hogy életben vagyok? Hiszen magatok is tudjátok, hogy a verem nem tartott magában, hanem Izmáel gyermekei kihúztak belőle, és eladtatok nekik. Emeljétek csak fel kezeteket, és tapogassatok meg, hogy lássátok: élek, én vagyok, testvéretek, József!

Ketten vagy hárman valóban megérintették, kezükkel óvatosan lefelé simították ruháját, és közben bátortalanul vigyorogtak.

- Szóval, akkor csak tréfa volt az egész, és te csak úgy tettél, mintha fejedelem volnál - kérdezte Isszakár -, de tulajdonképpen csupán József vagy, a mi testvérünk?

- Csupán? - válaszolta ő. - Ez valójában a legmagasabb rangom! De értsetek meg jól: én mindkettő vagyok; vagyok József, akit az Úr Fáraó atyjává tett és Egyiptom egész földjének fejedelmévé. És József vagyok, felruházva e világ egész dicsőségével.

- Nyilván - szólt Zebulón -, nyilván így kell annak lenni, hogy nem mondhatjuk: te csak az egyik vagy, de a másik nem, mert te mind a kettő vagy egy személyben. Ezt sejtettük is. És hát nekünk csak jó, hogy nem vagy egészen és csupáncsak Vásártartó, mert akkor rosszul járnánk. Hanem hogy a ruhád alatt testvérünk vagy, József, aki megvéd bennünket a Vásártartó haragjától. De meg kell értened, uram...

- Abbahagyod-e már végre, te ostoba, azt az urazást? Annak egyszer s mindenkorra vége!

- Meg kell értened, hogy másrészt a Vásártartó oltalmát szeretnénk kérni testvérünkkel szemben, mert egykoron bűnt követtünk el ellene.

- Mármint ti! - szólt Rúben, és komoran megfeszítette arcizmait. - Példátlan az, Jehószif, amit ez alkalomból meg kellett tudnom. Mert ezek eladtak téged hátam mögött, és nem árulták el nékem, és azóta sem tudtam soha semmit arról, hogy elvesztegettek, és pénzt fogadtak el érted vételárul...

- Ugyan hallgass csak, Rúben - mondta Bilha fia, Dán. - Te is tettél egyet mást a hátunk mögött, és alattomban ott voltál a veremnél, hogy ellopd a fiút. Ami pedig a vételárat illeti, nem rúgott az nagy vagyonra, mint ahogy József őméltósága nagyon jól tudja, hanem az öreg szívóssága miatt mindössze húsz föníciai sékelre, ez volt az egész, és mindenkor elszámolhatunk róla, hogy megkapd a jussodat.

- Ne háborogjatok, emberek! - szólt József. - Ne háborogjatok amiatt és annak okából, amit egyikőtök cselekedett, de a másik nem tudott róla. Mert Isten mindent helyrehozott. Köszönet néked, nagy testvérem, Rúben, mert kötélhágcsóddal értem jöttél a veremhez, hogy kihúzz belőle, és visszaadj atyámnak. De én már nem voltam ott, és ez rendjén is volt, mert nem a te terved rendeltetett el, és az nem lett volna helyes. Most azonban rendbe jöttünk. És most már semmi egyébre ne legyen gondunk, csak atyánkra...

- Igen, igen - bólintott Naftáli, s közben járt a szája, mint a kereplő, a lábával meg toppantott egyet-egyet. - Úgy van, úgy van, testvérünk, a felmagasztalt helyesen szól, mert teljesen tűrhetetlen az ilyen állapot, hogy Jákób távol innen szőrházában ül, vagy előtte, és halvány sejtelme sincs arról, ami itt kiderült, ugyanis hogy József él, és hogy a világban felvitte az Isten a dolgát, és ragyogó tisztséget visel a pogányoknál. Gondoljátok csak el, ott ül a távolban, és bizonytalanság veszi körül, míg mi itt állunk és szót váltunk az eltűnttel, és megtapogatjuk a ruháját, és megfoghatjuk a kezünkkel: minden félreértés és hamis hír volt; semmis már atyánk feneketlen fájdalma, és semmis a féreg is, mely egész életünkben rágott bennünket. Ez olyan izgalmas, hogy láttára az ember fejével szinte átdöfné a tetőt, és az valami kibírhatatlan ferdesége a világnak, hogy mi ezt itt tudjuk, ő meg nem, csupán azért, mert távol vagyunk tőle, és az ő tudását a miénktől sok-sok ostoba dűlőföld választja el, és ezeken át az igazság csupán néhány lépéssel jut előre, aztán lerogy, és nem képes továbbhaladni. Ó, csak tölcsért formálhatnánk tenyerünkből a szájunkra, és így kiálthatnánk tizenhét napi járóföld távolságra: “Atyánk, hahó! József él, és olyan, mint Fáraó Egyiptom földjén, ez a legújabb hír!” De akármilyen hangosan kiáltanánk is, ő csak ül érzéketlenül, és nem hallja. Ó, bár röppenthetne fel az ember egy galambot villámgyors szárnyakkal, s alattuk ilyen írással: “Tudd meg, a helyzet az, hogy megszűnt a világ ferdesége, és mindenki innen és túl ugyanazt tudja!” Nem, nem állok itt tovább; nem bírom ki már. Küldjetek, küldjetek utamra! El fogom intézni! Versenyt futok majd a szarvassal, és átadom atyánknak a szép üzenetet. Mert lehet e valami szebb az olyan szónál, amely a legújabbat jelenti?

De József csillapította buzgalmát, és szólt:

- Jól van már, Naftáli, csak ne kapkodj annyira, mert úgysem kell egyedül futnod, és senkinek sem lehet előjoga, hogy atyánknak jelentse üzenetemet, amit már régen elgondoltam, amikor éjente hanyatt fekve erről a történetről töprengtem. Hét napig pihenjetek itt nálam, és osztozzatok valamennyi kitüntetésemben, és bemutatlak házam asszonyának, a napleányzónak, fiaim pedig bókoljanak majd előttetek. Azután pedig terheljétek meg a ti barmaitokat, és Benjáminnal együtt mindnyájan menjetek fel atyámhoz, és jelentsétek neki: a te fiad, József nem halt meg, hanem él, és élőszóval szól hozzád: “Isten felmagasztalt engem az idegenek között, és olyan népek az alattvalóim, akiket nem is ismertem. Jöjj le hozzám, ne késlekedj, és meg ne rettenj, kedves, a sírok országától, ahová már Ábrahám is eljött egykor éhínségtől űzve! Mert már két éve tart az ínség, nem szántanak, nem aratnak a világban, és ez bizonyosan még három vagy öt évig is eltart, de én ellátlak majd téged, és kövér legelőkre telepítelek le. Ha kérded, Fáraó megengedi-e ezt, akkor így felelek: őt a te fiad az ujja köré csavarja. És meg akarom kérni őfelségét, hogy Gósen környékén telepedhessetek le, ott Arábia felé, Cóán mezőin, ott akarok gondoskodni rólatok, rólad, fiaidról, fiaidnak fiairól, juhaidról, barmaidról és mindenedről, amid van. Mert Gósen, más néven Gósem vagy Gózem környékét már rég kiszemeltem nektek a magamutánhozatásra, mert az még nem igazán egyiptomi föld, nem oly jellegzetesen az, és ott élhetnétek a torkolat halaiból és a föld zsírjából, szépen egymás között, hogy ne legyen sok dolgotok Egyiptom gyermekeivel s az ő koravén természetükkel, és sajátosságaitok ne szenvedjenek miattuk. És azért mégis a közelemben lennétek.” Így szóljatok atyámhoz nevemben, de okosan s ügyesen ám, emberek, hogy aztán szép szelíden megértessétek az ő makacs, öreg fejével: először, hogy élek, s azután, hogy valamennyiőtökkel együtt jöjjön le ide. Ó, bár felutazhatnék veletek, és rábeszélhetném magam őt, akkor bizonyosan sikerülne. De nem tehetem, egyetlen napra sem szabadulhatok el. Ezért helyettem legyetek ügyesek és szeretőn furfangosak, amikor az életemről és az ő jöveteléről lesz szó! Ne mondjátok meg neki nyomban: “József él!”, hanem kérdezzétek meg előbb: “Ugyan hogy is lenne az, és a mi urunk hogy érezné magát abban az esetben, ha József még élne?” Hadd ízlelje meg előbb. És ne mondjátok ki neki kereken: “Telepedj le ott alant, az istenhullák szomszédságában”, hanem írjátok körül, szólván: “Gósen környékén.” Vajon nálam nélkül is el tudjátok-e majd intézni ily szerető ravaszdisággal? Majd a következő napokban még jobban a lelketekbe vésem. Most pedig bemutatlak benneteket hitvesemnek, a napleányzónak, és megmutatom fiaimat: Manassét és Efráimot. Aztán együnk-igyunk és vigadjunk mind a tizenketten, s emlékezzünk a régi időkre, csak éppen ne túl pontosan. De hogy el ne feledjem: ha majd felérkeztek atyánkhoz, mondjatok el neki mindent, amit csak láttatok, és ne fukarkodjatok azzal, hogy leírjátok egész pompámat e földön itt alant! Mert csúnyán megszomoríttatott az ő szíve: most vidítsa fel a fia dicsőségét zengő, édes muzsika!

Fáraó ír Józsefnek

Semmi sem lenne sajnálatosabb, mint hogyha a hallgatók sokasága az események után eloszlanék és szétszóródnék, gondolván: “Így volt hát a szép mondás, hogy »Én vagyok az!« - kimondatott, a történet már úgysem válhat szebbé, ez volt a csúcspont, most már csak lejátszódik a befejezésig, amúgy is tudjuk, hogyan, és ez már nem izgalmas többé.” Fogadjátok csak meg jól tanácsomat, és maradjatok szépen együtt! E történet szerzője, akin minden történések szerzőjét kell értenünk, sok csúcspontot alakított ki benne, és érti a módját, hogy miként kell az egyiket a másik segítségével fokozni. Ennek a szerzőnek a jelszava mindig: a legjava hátravan még, és mindig ígér valamit, aminek majd örülhetünk. Bizony, elragadó volt, miként értesült József arról, hogy atyja még él, de kevésbé izgalmas lesz tán, amikor a bánatba merevedett Jákób fülébe csendül a tavaszi dal: hogy fia még él, s amikor majd leutazik, hogy megölelje? Aki most hazamegy, kérdezze csak meg majd a többieket, akik végighallgatták az egészet, izgalmas volt-e vagy sem. Akkor aztán bánkódhat, és amíg csak él, úgy érzi majd, hogy a rövidebbet húzta, mert nem volt jelen, amikor Jákób két kezét keresztezve megáldotta az egyiptomi unokákat, és amikor a tisztelettől övezett férfiú halálos óráját ünnepelte. “Úgyis tudjuk!” Balga beszéd ez. A történetet akárki ismerheti. De az a döntő, hogy jelen volt-e, mikor történt. Úgy látszik azonban, hogy felesleges volt a kioktatás, mert senki sem mozdult a helyéről.

Amikor tehát József imigyen szólt tizenegy testvéréhez, és vele együtt valamennyien eltávoztak onnan, ahol megismertette magát, s átmentek hitveséhez, Aszenáthhoz, a leányzóhoz, hogy bókoljanak előtte, s meglássák egyiptomi gyermekfürtös unokaöccseiket, vidám kavarodás és örvendező kacaj töltötte be az egész kegyelmi házat, hiszen az egész cselédség hallgatózott volt, és Józsefnek semmit sem kellett közölnie vagy nyilatkoznia, mert mindenki nyomban tudott mindent, és nevetve kiáltozták egymásnak, hogy a Kenyéradó testvérei érkeztek és atyjafiai jöttek meg Cahi földjéről, ami mindnyájuknak igen nagy örömére szolgált, különösen azért, mert ennek az eseménynek a megünneplése során bizonyosak voltak benne, hogy sörrel és kaláccsal tartják majd jól őket. De az Élelmezés és Engedélyezés Házának írnokai, akik szintén hallgatóztak, elterjesztették a hírt a városban, és a fürge Naftálit megvigasztalhatta volna, mint röppent az szét futótűzként egész Menfében, úgyhogy mindenki egyaránt és gyorsan osztozott az értesülésben, a derűs értesülésben, hogy az Egyetlenegy testvéreinek csapata megérkezett hozzá, s az emberek örömükben ugrándoztak az utcán, s egész tömeg vonult József háza elé, az előkelő negyedbe, és nagy éljenzés kíséretében látni kívánta őt ázsiai rokonsága körében; ennek az óhajnak végül eleget is tettek: a tizenkét testvér megjelent a kíváncsi tömeg előtt a teraszon, és csak számunkra szomorú, hogy Menfe népe csupán szeme lencséjére volt utalva, s a fénnyel nem tudott oly ügyesen bánni, mint mi, úgyhogy nem lehetett képen megörökíteni a csoportot. De ők persze nem szenvedtek emiatt, és nem is hiányzott nekik, mert hát nem is gondolhattak rá.

Az izgalmas újság ezenfelül nem maradt meg sokáig a temető-nagyváros falai között, hanem galambként röppent ki fölöttük az országba, és a hírverés igen gyorsan eljutott Fáraó fülébe, aki egész udvarával igen megörvendezett néki. Fáraó, akit most már Eh-n-Atónnak hívtak - mert szándékához híven letette Amun nyomasztó nevét, s azt vette fel helyette, amely az ő mennybéli atyjának nevét foglalta magában -, Fáraó tehát már jó ideje közelebb költözött kedvenc miniszterének rezidenciájához, minthogy székhelyét Thébéből, Amun-Ré házából elhelyezte, messzebb lefelé, északi irányban, a felső-egyiptomi “Nyúlvidék” egyik helységébe, melyet hosszabb szemlélődés után alkalmasnak talált arra, hogy oda új, egészen a szeretett istenségnek szentelt várost építsen. A hely kissé délre volt Hmunutól, Thot házától, ott, ahol a folyamból kis sziget emelkedett ki, mely szinte kiáltva kínálkozott, hogy kecses kéjlakot építsenek rajta, és amelynek keleti partján kör alakban beugrottak a sziklák, és tért nyitottak a templomok, paloták és parti kertek elhelyezésére, mint ahogy az istenálmodóhoz illik: akinek nehéz a dolga, annak jó sora legyen. Az Édes Lehelet Ura szívének vágya szerint találta meg a helyet, senki más tanácsára nem hallgatva, csak arra, amit szíve súgott neki, és arra, aki benne lakott, és ő, akinek a magasztalására harsannak majd föl csupán dicsérő énekek; és őfelsége ebben az értelemben intézte szép parancsát művészeihez és kőfaragóihoz, hogy a legnagyobb sietséggel építsenek fel ott egy várost, atyja városát, a Szemhatár Városát: Ahet-Atónt - ami súlyos csapás volt Novet-Amunra, a “százkapus” Thébére, amelyet az udvar elköltözése azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy vidéki várossá süllyed, és ugyanakkor kihívó tüntetés volt a karnaki birodalmi isten ellen is, akinek parancsoló papságával Fáraó gyengéd áhítata a Mindenséget Szeretetben Egyesítő iránt már a kövér esztendők idején mind súlyosabban összekülönbözött.

Fáraó finom életrendszere nem viselte el ezeket az állandóan visszatérő összecsapásokat a harcias nemzeti isten tradíció páncélozta hatalmával; egészsége mindjobban megszenvedte az ellentmondást békeszerető lelke és annak szükségszerűsége között, hogy magasabb rendű istenelgondolását harcban védje meg a minden hatalmat birtokló isten ellen, sőt támadja is meg őt, és mivel úgy vélte, szerencsésen adódik, hogy az ő esetében a menekülés eszközével lehet az ellenségnek a legsúlyosabb kárt okozni, elhatározta, hogy ami az ő megszentelt személyét illeti, lerázza Véze porát szandáljáról, még akkor is, ha édesanyja, az ő mamácskája, részint Amun ellenőrzése céljából, részint ragaszkodásból férje, a megboldogult Neb-ma-ré király palotájához, visszamaradna a régi fővárosban. Ehnatónnak két évig kellett fékeznie türelmetlenségét, hogy megszabaduljon Amun bűvköréből, mert ostor hajtotta robotmunkások kíméletlen besorozása ellenére is ennyi ideig tartottak az új város legszükségesebb építkezési munkálatai; és amikor a király kenyér, sör, szarvas és szarvatlan bikák, aprójószág, madarak, borok, tömjén és temérdek illatos fű áldozatának legünnepélyesebb bemutatása kíséretében beköltözött, a hely tulajdonképpen nem is volt még város, hanem csupán félig kész fényűzéssel berendezett lakóhely az udvar számára; állt egy palota a király, továbbá Nefernefruaton-Nofretéte, a Nagy Feleség és a királyi hercegnők részére; éppen csak hálni lehetett benne, de valóban lakni még nem, mert mindenütt még vakoló- és mázolómunkások, festőművészek és díszítőiparosok tevékenykedtek; készen állott továbbá az úristen temploma, egy rendkívül vidám építmény, mely csak úgy úszott a virágillatban, s vörös zászlócskák lobogtak rajta; hét udvara volt, pompás tornyai és remek oszlopcsarnokai, nemkülönben csodás parkjai és védett természeti területei mesterséges tavakkal, fákkal és bokrokkal, melyeket földtömbökben ültettek át a termékeny partszegélyről a sivatag kellős közepébe, fehéren csillámló rakpartépítmények húzódtak a folyóparton, egy tucatnyi vadonatúj lakóház épült a király Atón-hívő környezete számára és a környező hegyekben egy sereg igen lakályos sziklasír, amelyek az utolsó szögig készen állottak a beköltözésre.

Ahet-Atón egyelőre még nem vitte többre, de várható volt, hogy az udvar hamarosan szaporodó népességet vonz oda, és ezért buzgón tovább csinosították a várost, mialatt Fáraó már ott trónolt, szolgálta mennybéli atyját, áldozati ünnepségeket tartott, és leányai születtek, akik megnövelték az udvar női tagjainak számát: a harmadik leánya, Aunkhszenpaatón nemrég jött világra.

Amikor a frissen mázolt szagú palotába megérkezett József gyorsfutárral küldött levele, amelyben hivatalosan közölte az istennel testvérei megérkeztét, akiktől kora ifjúsága óta külön élt, ott már szájról szájra elterjedt a hír, és Fáraó már sokat és izgatottan beszélt róla Nofretéte királynéval, a királyné nővérével, Nezemmuttal, saját nővérével, Baketatónnal, valamint művészeivel és kamarásaival. A levélre nyomban válaszolt. “Parancs az Ég Adományainak Elöljárójához - így szólt a tollba mondott írás -, a Megbízások Valóságos Elöljárójához, a Király Árnyékadójához és Egyetlenegy Barátjához, bácsikámhoz. Tudd meg, hogy felségem olyannak tartja leveledet, amilyet valóban szívesen olvas. Lásd, a Fáraó sokat sírt a hírek hallatára, melyeket tőled kapott, és a Nagy Feleség, Nefernefruaton, valamint az édes hercegnők: Baketatón és Nezemmut elvegyítették örömkönnyeiket Mennybéli Atyám kedves fiáéival. Minden, amiről értesítesz, rendkívül szép, és amit jelentesz nékem, ujjongásra készteti szívemet. Amit nékem írsz, hogy testvéreid eljöttek hozzád, és hogy atyád még él, megörvendezteti az eget, vidámmá hangolja a földet, és a jó emberek szíve csapong jókedvében, sőt ez a hír még a rosszakét is kétségtelenül meglágyítja. Szolgáljon tudomásodra, hogy Atón szép gyermeke, Nefer-heperu-Ré, a két ország ura leveled következtében rendkívül kegyes hangulatban van! Közléseidhez fűzött óhajaid már előre teljesültek, még mielőtt leírtad volna őket. Szép akaratom és teljesítő hozzájárulásom az, hogy a tieid, akárhányan vannak is, eljöjjenek Egyiptom földjére, ahol te olyan vagy, mint én, és ahol belátásod szerint juttathatsz nekik telepes földet, hogy éljék e föld zsírját. Mondd meg testvéreidnek: »Így cselekedjetek, és így parancsolja nektek Fáraó, akinek szívében atyjának, Atónnak szeretete lakozik. Terheljétek meg a ti barmaitokat, vigyetek magatokkal a király fészeréből szekereket gyermekeitek és feleségeitek számára, és jöjjetek! A ti házieszközeitekre pedig ne tekintsetek sóhajtva, mert ellátunk majd benneteket országunkban mindennel, amire szükségetek van. Hiszen Fáraó tudja, hogy műveltségetek nem áll oly magas fokon, és igényeitek könnyen kielégíthetők. És amikor megérkeztek országotokba, akkor vegyétek föl atyátokat és háza népét és egész háza táját, és hozzátok el őket ide hozzám, hogy testvéretek közelében legeltethessétek nyájaitokat, aki minden dolgok elöljárója az egész országban - mert az ország nyíljék meg előttetek.« Így szól Fáraó testvéreidnek könnyek közt adott utasítása. Ha nem kötnének számos és fontos teendőim Ahet-Atónhoz, az országok egyetlen fővárosához, rezidenciámhoz, akkor elektronból készült nagy kocsimba ülnék és Men-nefru-Mirébe sietnék, hogy lássalak tieid körében, és hogy színem elé vezesd testvéreidet. Amikor azonban testvéreid majd visszatértek, vezesd őket - ha nem is mindnyájukat, ami Fáraónak túl fárasztó lenne -, de egy kiválasztott csoportjukat színem elé, hogy kikérdezhessem őket; és atyádat, az idős férfiút is vezesd elém, hogy jóságosan kitüntessem megszólításommal, és hogy tisztelet övezze, miután Fáraó beszélt vele. Élj boldogul!”

Ezt a levelet kapta József gyorsfutárral menfei házában, és megmutatta tizenegy testvérének, akik megcsókolták ujjuk hegyét. Egy holdnegyedig nála maradtak, házában; minthogy húsz éve már halottnak hitte, szétszaggatottnak vélte őt atyja, most már nem volt fontos, vajon néhány nappal előbb vagy később tudja-e meg, hogy még életben van. És József cselédsége kiszolgálta őket, és hitvese, a napleányzó barátságos szavakat intézett hozzájuk, ők pedig beszélgettek fürtös fejű, előkelő unokaöccseikkel, Manasséval és Efráimmal, akik tudtak az ő nyelvükön, s akik közül a fiatalabbik, Efráim Józsefre, s így Ráhelra is sokkal inkább hasonlított, mint Manasse; az idősebbik teljesen egyiptomi anyjára ütött, úgyhogy Júda így szólt: “Meglátod, Jákób Efráimot zárja szívébe, és nem így szól majd: Manasse és Efráim, hanem így: Efráim és Manasse.” De Júda azt tanácsolta Józsefnek, hogy a fiúk füle fölött vágják le az egyiptomi gyermekfürtöt, mielőtt Jákób megérkezik, mert ő megbotránkoznék rajta.

Végül, miután elérkezett a hét vége, csomagoltak és felszedelőzködtek az útra. Mert egy királyi karaván volt indulóban, hogy Menféből, az országok mérlegéből felutazzék Kánaán földjén át Mitanni földjére, ahhoz kellett csatlakozniuk két- és négykerekű kincstári szekereikkel, amelyeket öszvérestül és rabszolgástul átadnak majd nekik. Ha még tíz szamarat hozzászámítunk, megrakva Egyiptom földjének mindenféle díszmű- és fényűzési cikkével, válogatott kultúr-limlommal és a kifinomult ízlés tárgyaival, melyeket József küldött Jákóbnak ajándékba, továbbá még tíz szamárkancát is, amelyeket szintén Jákóbnak küldtek, málhájukban gabonával, borral, befőttel, füstölt hússal és kenőcsökkel, akkor világosan látható, hogy már a testvérek maguk is tekintélyes karavánt alkottak, mert hiszen a tetejében még mindegyikük személyes tulajdona is ajándékokkal gyarapodott, amelyekkel magas rangú testvérük halmozta el őket. Ismeretes, hogy mindegyiküknek egy-egy ünneplőruhát ajándékozott; Benjámint pedig háromszáz ezüstdebennel és nem kevesebb mint öt ünneplőruhával ajándékozta meg, az év fölös napjainak száma szerint, úgyhogy már bizony volt némi oka, ha azt mondta, amikor elbúcsúzott tőlük: “Ne háborogjatok az úton!” Ezzel inkább arra gondolt, hogy ne térjenek vissza a régi dolgokra, és ne hányják egymás szemére, mit tett az egyik, amiről nem tudott a másik. Mert hogy féltékenykedhettek volna Benjáminra, amiért vér szerinti testvére annyival gazdagabban ajándékozta meg, az nem is jutott az eszébe, és a testvérek sem gondoltak ilyesmire. Olyanok voltak, mint a bárányok, és mindent teljesen rendben levőnek találtak. Mint szenvedélyes fiatalemberek, tettleg fellázadtak az igazságtalanság ellen, de most már úgy végződött a dolog, hogy teljesen belenyugodtak az igazságtalanságba, és bizony már sohasem akartak semmit sem kifogásolni a nagy mondáson: “Kedvezek, akinek kedvezek, és könyörülök, akin könyörülök.”

Hogyan kezdünk hozzá?

Csodálatra méltó és a szellemnek tetsző, hogyan rendeződnek ebben a történetben a szép megfelelések, s miképpen teljesedik valamely ellentét egyik párja a másikban. Így például valamikor régen, hét nappal azután, hogy Jákób megkapta a jelet, a testvérek hazatértek Dótán völgyéből, hogy atyjukkal megsirassák József halálát, és rosszul voltak a félelemtől, milyen állapotban találnak majd rá, és miként élnek majd vele annak a félig hamis, de azért éppen elég alapos gyanúnak terhével vállukon, hogy ők a fiú gyilkosai. Most, ősz fejjel, ismét Hebrónba tértek haza, keblükben a nem kevésbé elképesztő hírrel, hogy József az egész idő alatt nem volt halott és most sem az, hanem él, mégpedig dicsőségben; és szinte ugyanúgy, mint egykor, elszorult a szívük a feladat láttán, hogy ezt az öreggel közöljék; mert ami elképesztő, az elképesztő, és ami lenyűgöző, az lenyűgöző, akár élet, akár halál a tartalma, és ezért nagyon aggódtak, hogy Jákób összeesik majd, éppúgy, mint akkoron, de ez alkalommal, minthogy közben húsz évvel idősebb lett, megszakad a szíve az “örömtől”, azaz a boldogság borzalmától és a megrendüléstől, úgyhogy József élete lesz halálának oka, és az élőt többé meg sem pillanthatja már, sem az őt. No meg ez alkalommal szinte elkerülhetetlenül kiderülne az is, hogy ők ugyan az egykori fiúnak nem gyilkosai, akiknek Jákób azóta is állandóan félig-meddig tartotta őket, de félig-meddig mégiscsak azok, és csak véletlen, hogy nem teljesen azok, az izmáeliták leleményessége következtében, akik magukkal vitték Józsefet Egyiptomba. Ez hát nem kevéssé járult hozzá örömteli-aggodalmas hasgörcseikhez, és csak az a gondolat nyugtatta meg őket kissé, hogy a kegyelem, melyben Isten részesítette őket, amikor küldötteinek, a midjanitáknak a segítségével elhárította róluk a teljes gyilkosságot, Jákóbra szükségszerű hatással lesz majd, és megakadályozza, hogy ily istenáldotta emberek fölött ítélkezzék, és elátkozza őket.

Ilyfajta dolgok körül forgott beszélgetésük az egész tizenhét napos úton, amely annak ellenére, hogy türelmetlenül várták a végét, mégis túl rövidnek tetszett nekik, hogy befejezhessék tanácskozásaikat: miként értessék majd meg Jákóbbal, és milyen színben jelennek majd meg előtte, ha már megértették vele.

- Gyerekek - így beszélgettek egymás közt, mert amióta József így szólt hozzájuk: “Gyerekek, hiszen én vagyok az”, azóta ők is gyakran “gyerekek”-nek szólították egymást, ami régebben egyáltalán nem volt szokásban náluk -, gyerekek, meglátjátok, összeesik majd, amikor megmondjuk neki, hacsak nem nagyon finoman és tapintatosan súgjuk a fülébe! De akár finoman, akár durvábban, úgy vélitek, elhiszi majd nekünk, amit mondunk? Amennyire előre látható, nem akar majd hinni nekünk, mert annyi számlálatlan év alatt fejében és szívében megrögződött már a halál gondolata, és nem lesz könnyű megdönteni azt, sem az élet gondolatával elcserélni - még utóbb tán nem is fogadja majd szívesen a lelke, mert már ragaszkodik ahhoz, amit megszokott. Testvérünk, József úgy véli, hogy nagy öröm éri majd az öreget, és természetesen így is lesz - hatalmas öröm -, reméljük, nem haladja meg erejét. De aztán vajon tud-e az ember mindig nyomban el is kezdeni valamit az örömével, ha addig bánat volt a tápláléka sok évtizeden át, és tetszik-e majd neki, ha megtudja, hogy életét rögeszmében élte le és téves hitben napjait? Mert hiszen az élete volt az, hogy emésztette magát, és most ennek vége. Több lesz az, mint különös, hogy most majd meg kell győznünk az ellenkezőjéről annak, amiről valaha a véres ruha segítségével meggyőztük, és amihez most ragaszkodik. És tán végül is még jobban megharagszik ránk azért, hogy megfosztjuk bánatától, mint valaha azért, hogy okoztuk neki. Bizonyos, hogy el fog zárkózni, és nem hiszi majd el nekünk, és ez persze másrészt jó és szükséges is. Egy ideig ne is higgyen nekünk, nem is szabad hinnie, mert ha nyomban elhinné, az a földre sújtaná. De hát hogy is mondjuk meg neki úgy, hogy az öröm ne érje túl hirtelen, és ne túlságosan csalódjék bánatában? Az lenne a legjobb, ha semmit se kellene mondanunk neki, csak elvezethetnénk őt le Egyiptom földjére, és fiának, Józsefnek színe elé állíthatnánk, hogy saját szemével lássa, és minden szó feleslegessé váljék. Persze éppen elég nehéz lenne elérni, hogy Micrájim földjére utazzék, a zsíros legelőkére, még ha tudná is, hogy József ott él; ezért előbb meg kell tudnia, különben bizonyos, hogy nem utazik. De hát az igazságnak nemcsak szavai, hanem jelei is vannak, mint amilyenek: a felmagasztalt ajándékai és Fáraónak szállításunkra szolgáló szekerei - majd megmutatjuk őket, sőt talán már mindjárt kezdetben, még mindenféle beszéd előtt, s azután magyarázzuk meg a jeleket. A jelekből pedig megismeri majd, milyen barátságos szándékai vannak a felmagasztaltnak irányunkban, és mennyire egy test, egy lélek vagyunk az eladottal, tehát az öreg nem is tud majd sokáig haragudni ránk, nem tud megátkozni minket, amikor minden kiderül; vajon megátkozhatja-e egész Izráelt, tízet tizenkettőnk közül? Ezt ugyan nem teheti. Mert ez azt jelentené, hogy Isten segítsége ellen lázad, aki Józsefet előttünk ideküldte Egyiptom földjére szálláscsinálónak. Ezért hát, gyerekek, ne féljünk túlságosan! Majd elválik, amikor üt az óra, és majd a pillanat sugalmazza nekünk, hogyan üssük nyélbe a dolgot. Mindenekelőtt kiteregetjük majd az ajándékokat, Egyiptom javait, és megkérdezzük: “Honnan származhat ez, atyánk, és vajon ki küldhette? Találd csak ki! Ej, hát onnan alantról, a nagy Vásártartótól ered, az küldi neked! De minthogy ő küldi neked, nyilván kell hogy nagyon szeressen! Tehát akkor csaknem annyira kell szeretnie, amennyire a fiú az atyját szereti?” És ha már megérkeztünk a “fiú” szócskához, akkor már túl vagyunk a félúton, akkor már átestünk a vastagabbján. Mert akkor még egy ideig lovagolunk ezen a szón, és lassanként nem mondjuk már: “ezt a Vásártartó küldi neked”, hanem “ezt a fiad küldi”, József küldi neked, tudniillik él, és egész Egyiptom földjének ura!

Így tervezgettek tizenegyen, és tanácskoztak mindennap és minden éjjel a sátor alatt, és aggodalmukhoz képest szinte túl gyorsan véget ért a már ismert út: Menfétől föl a határerődítményekig, majd a borzalmas sivatagon át a filiszteusok földje és Gáza irányában, Hazati tengeri kikötője felé, ahol elváltak a kereskedelmi karavántól, amelyhez csatlakoztak volt, és aztán a szárazföld belseje felé vonultak, fel a hegységbe, Hebrónnak, kis nappali menetekben, de még inkább éjjeli menetekben; mert amikor jöttek, virágos tavasz volt, és az éjjelek már szelídek, ezüstösek a telőben levő szép holdtól; és mert terhükre volt, hogy az egyiptomi szekerekkel, öszvérekkel és rabszolgákkal, valamint a csaknem ötven állatra rúgó szamárcsordával felduzzadt menetük mindenütt felcsigázta a nép kíváncsiságát, és arra késztette a lakosságot, hogy bámészan összeszaladjon, ezért nappal inkább pihentek, és éjjelente közeledtek szülőföldjükhöz, Mamré ligetének terebintusaihoz, ahol atyjuk szőrháza és legtöbbjük kunyhója állott.

Az utolsó napon persze korán elindultak, és délután, az ötödik órában már közel voltak céljukhoz, ha a hegyoldalról, amelyen keresztülvonultak, még nem is látták a törzs táborhelyét, mert ismerős dombok még elrejtették pillantásuk elől. A málhás csapatot némi távolságban maguk mögött hagyták, és ők, tizenegyen, gondolataikba merült szamaragolók előreügettek, abbahagytak minden beszélgetést, mert a szívük erősen dobogott, és annyi megállapodás ellenére már egyikük sem tudta igazában, hogy is kezdjék el, miképpen súgják meg atyjuknak, hogy földre ne sújtsa őt a hír. Amikor már ilyen közel voltak hozzá, semmi sem tetszett nekik, amit korábban elhatároztak; mindent helytelennek láttak, különösen az olyasmi, hogy: “Találd csak ki!” és: “Ki is lehet ez?” szörnyen ízetlennek és ebben az ügyben teljesen alkalmatlannak tetszett szemükben; mindegyikük elutasította és megvetette azt magában, és egyesek még az utolsó pillanatban valami újat akartak a helyébe tenni: talán jó lenne valakit előreküldeni, például a fürge Naftálit, jelentse ő Jákóbnak, hogy közelednek már Benjáminnal, és nagy, hihetetlen hírt hoznak - hihetetlent részben abban az értelemben, hogy nem lehet elhinni, sőt talán még más értelemben is: annyira ellenkezik minden megszokottal, hogy az ember szinte el sem akarja hinni - és mégis Isten élő igazsága az. Így lehetne talán - gondolta egyikük vagy másikuk - az atya szívét leginkább arra hangolni, hogy fogadja a hírt, és előkészíteni rá egy futárral, mielőtt a többiek megérkeznek. Lépésben haladtak.

Híradás

Kopár, köves hegyoldal volt az, ahol állataik poroszkáltak, mégis telis-teli tavaszi virággal. Körös-körül nagyobb kőgörgelék hevert, s azonkívül még kisebb törmelék is fedte a talajt, de ahol csak puha föld volt, és szinte még a kemény kövek közül is, fékezhetetlenül burjánzott fel a vad flóra - messze, amerre a szem ellátott, mindenütt virág, fehér, sárga, égszínkék, rózsaszín és bíborvörös virágok halomban, virágok csomókban és párnásan -, bájos, buja tarkaság. A tavasz csalta ki őket, és kivirágzottak a maguk órájában, még a téli esők segítsége nélkül is, úgy látszik, a hajnali harmattal is beérték, hacsak tiszavirág-életű, gyorsan hervadó virulásra is. A mezőn imitt-amott nyíló bokrok is fehérben és rózsaszínben pompáztak, mert itt volt virágzásuk ideje. Az ég kékjén csak bárányfelhők göndörödtek a magasban.

Az egyik kövön, amelyre a virágok oly tajtékosan csaptak fel, mint hullámok a sziklazátonyra, egy alak ült, egyedül az ég alatt, maga is távolból nézve virágszerű, ahogy hamarosan kiderült, törékeny leányka, piros ingruhácskában, hajában margaréta, karján gitár, amelynek húrjaival játszadoztak finom, barnás ujjacskái. Szerah volt, Áser gyermeke. Atyja már messziről megismerte, előbb, mint a többiek, és jókedvűen szólt:

- Szerah ül ott a kövön, az én kislányom, és pöntyög valamit gitárján. Ez egészen rávall erre a porontyra, szeret egyedül ülni, és zsolozsmázásban gyakorolni magát. A nyirettyűsök és fuvolások fajtájából származik a lelkem, isten tudja, honnan veszi; mintha csak vele született volna, hogy mindig csak zsolozsmáznia és kántálnia kell, és érti a módját, hogy játsszék a húrokon, s a magasztaló énekbe a maga hangját is belevegyíti, teltebb zengéssel, mint ahogy az ember prücsök-alkatától elvárná, és bizony még Izráel dicsőségére válik egyszer ez a kis majom. Most észrevett bennünket, kitárja karját és elénk szalad. Hahó, Szerah, atyád tér meg bácsikáiddal!

A gyermek ekkor már közelükbe ért; mezítláb szaladt a virágmezőn át a sziklatörmelék között, hogy csak úgy összecsendültek csuklóján és bokáján az ezüstperecek, és fekete feje búbján ugrándozva félrebillent a fehér-sárga koszorú. Pihegve kacagott a viszontlátás örömében, és zihálva üdvözlő szavakat kiáltott; de még sóhajaiban és lihegő lélegzetvételében is volt valami csengés és zengés, amelynek eredetét alig lehetett megérteni, mivel neki magának még oly vékonyka volt a termete.

Már az volt, amit leánykának szoktak nevezni, nem gyermek már és még nem leányzó, éppen hogy tizenkét éves. Áser feleségét Izmáel egyik dédunokájának tartották - Szerah tán Izsák szép és vad féltestvérétől örökölt valamit, ami arra késztette, hogy énekeljen? Vagy pedig, minthogy az emberek tulajdonságai utódaikban igen különösen megváltoznak, tán atyjának, Ásernak torkos ajka és nedves szeme, kotnyelessége és hajlama érzelmi és lelkiismereti cimboraságra váltak muzsikushajlammá a kis Szerahban? Lehet, hogy túl merésznek és erőltetettnek találjátok, ha a gyermek énekhajlamát és -művészetét az apa torkosságára vezetjük vissza. De mit meg nem próbál az ember, hogy megmagyarázza az olyan csodálatos, vele született tehetséget, mint amilyen Szerah zsolozsmázó kedve volt!

A tizenegy testvér letekintett karcsú lábú szamarairól a lánykára, üdvözlő szavakkal szóltak hozzá, megsimogatták, és pillantásuk elmélázott egyben. Legtöbbjük leszállt szamaráról, és körülvette Szerahot; hátrakulcsolva kezüket bólogattak, és fejüket ringatták ily szavakkal: “Lám, lám!” és “Ej, ej!” és “Nézze meg az ember!” és “No, nézd csak, hát te szaladsz először szamaraink patája elé, te kis dalosmadár, mivel véletlenül itt üldögéltél, és a magad módjára gitároztál mindenfélét?” Végül így szólt Dán, akit kígyónak és viperának hívtak:

- Gyerekek, ide hallgassatok. Látom a szemeteken, hogy mindnyájan ugyanazt gondoljuk, és tulajdonképpen Ásernak kellene azt mondania, amit most én mondok, de mivel ő az apa, nem jut az eszébe. Ám én gyakran bebizonyítottam, hogy alkalmas vagyok a bíráskodásra, és a velem született agyafúrtság a következőt sugallja nékem. Hogy ez a leányka itt elébünk szaladt, ez a Szerah, a kis dalos fruska, elsőként az egész törzsből, az korántsem véletlen, hanem Isten küldötte őt felvilágosításunkra, és ujjmutatást ad általa, miként végezzük el feladatunkat. Mert amit terveztünk és kigondoltunk, hogy miként is súgjuk meg atyánknak és hogyan értessük meg vele, hogy földre ne sújtsa, az mind ostobaság és suta valami volt. Szerah súgja meg neki a maga módján, úgy, hogy dal formájában jelenjék meg neki az igazság, mert mindig ez a legkíméletesebb módja a megismerésnek, akár keserű az, akár üdvös, vagy akár mind a kettő. Szerah menjen előttünk, és énekelje el neki dalban, és ha nem is hinné el, hogy a dal maga az igazság, lelke talaját akkor is már fellazítva és szeretettel megmunkálva találjuk majd az igazság magja számára, amikor később mi is megérkezünk szóval és jelekkel, és akkor majd meg kell értenie, hogy a dal és az igazság azonos, mint ahogy nekünk is be kellett látnunk, a legnagyobb nehézségek ellenére is, hogy Fáraó Vásártartója ugyanaz, mint a mi testvérünk, József. Nos? Helyesen mondtam és talpraesetten, ami mindnyájatok lelkében derengett, amikor Szerah bohó fejecskéje fölött elmélázón tekintettetek a levegőbe?

Bizony, mondották, helyesen szólt, és jól ítélte meg ezt. Így is legyen. Tekintsék ezt égi útmutatásnak, és szolgáljon nagy megkönnyebbülésükre - úgymond. És azzal tanítani kezdték a gyermeket, és alaposan a fejébe vésték, hogy mi a helyzet - ami nehezen ment, mert mindig valamennyien egyszerre akartak beszélni, és csak ritkán engedték meg egyiküknek egyedül, hogy szóhoz jusson, úgyhogy Szerah ijedten-viduló tekintettel pillantott egyikről a másikra, buzgón beszédes ábrázatukra és kezük taglejtésére.

- Szerah - mondották -, így meg így. Akár hiszed, akár nem, csak énekeld el. Majd jövünk mi aztán, és bebizonyítjuk. De azért jobb, ha magad is hiszed, mert akkor jobban énekeled el, hiszen igaz, bármilyen hihetetlenül hangzik is, ezt csak elhiszed édesatyádnak és valamennyi bácsikádnak? Hát figyelj csak ide, te nem ismerted nagybátyádat, Jehószifot, aki eltűnt, az igazi fiát, Ráhelét, akit csillagszűznek hívtak, őt pedig Dumuzinak. Hát igen, hát igen! És aki a te nagyatyuskád, Jákób számára meghalt, jóval még mielőtt te megszülettél, elnyelte a nagyvilág, úgyhogy nem volt meg, és halott volt már Jákób szívében e hosszú éveken át. De most kiderült, hihetetlen módon, hogy egészen más az igazság...

Ó, csoda, most hát végre kiderült,
Hogy minden egész-egész másként sikerült - [2]

kezdte el Szerah túl hamar énekelni, kacagva és oly csengő ujjongással, hogy túlzengte valamennyi körülötte álló durva hangját.

- Hallgatsz el, te csibész! - kiáltották. - Nem gyújthatsz rá a dalra, mielőtt nem tudod, miről is van szó, és amíg meg nem magyaráztuk neked! Mielőtt csattognál, tanulj valamit! Ezt tanuld meg: nagybátyád, József feltámadt, vagyis nem is volt halott, hanem él, és nemcsak hogy él, hanem így meg így él. Micrájimban él, és ilyen meg ilyen nagy úr. Minden csak tévedés volt, érted, és a véres ruha is tévedés volt, és Isten minden várakozás ellenére megszabadította. Vajon felfogtad ezt jól? Nála voltunk Egyiptom földjén, és ő kétségtelenül megismertette magát velünk, e szavakkal: “Én vagyok az!”, és így meg így beszélt hozzánk, hogy mindnyájunkat maga után akar hozatni, téged is. Elég jól megértetted, hogy dalformába öntsed? Akkor énekeld majd el Jákóbnak. Ügyes gyerek a mi kis Szerahunk, és majd így csinálja. Vedd csak mindjárt kezedbe a gitárodat, és eredj előttünk a mezőn és énekeld harsányan, hogy József él. Itt menj keresztül a dombok között egyenesen Izráel kunyhótábora felé, ne nézz se jobbra, se balra, csak mindig énekelj. Ha találkozol valakivel, s megkérdezi, mit jelent ez, és mit gitározol és verselsz itten, akkor ne válaszolj a kérdezőnek, csak menj tovább és énekeld: “Ő él!” És ha megérkezel nagyatyuskádhoz, Jákóbhoz, akkor ülj le a lábához, és énekeld oly édesen, ahogy csak tőled telik: “József nem halt meg, hanem él.” Ő is megkérdezi majd, hogy mit jelent ez, és mire vetemedsz itt énekedben. De neki se szólj egy szót se, csak gitározzál és énekelj tovább. Akkor majd utánad jövünk mi tizenegyen, és megmagyarázzuk neki értelmesen. No, ugye, jó kis dalosmadarunk leszel, és így csinálod majd?

- Szívesen megteszem - válaszolta Szerah csengő hangján. - Sohasem kellett még ilyesmit húrjaim játékába foglalni, és persze mindenki szeretné egyszer megmutatni, hogy mit tud! Sokan énekelnek város- és országszerte, de mindnyájukkal szemben csak nekem van ilyen mesém, és ezért valamennyiüket túlszárnyalja majd dalom!

Így szólván, vette lantját a kőről, ahol addig ült, karjára fektette, megfeszítette rajta hegyes barna ujjait, emitt hüvelykujját, amott a másik négyet, és útnak indult a virágokon át, vissza sem tekintve, határozott, bár változó ütemű léptekkel, miközben így zsolozsmázott:

Dalolj, lélek, új dalt táncos ütemben!
Szívem szép énekét nyolc húromon zengem.
Mi színültig tölti, lágy dalba csurran már,
drágább aranynál és finomabb aranynál,
a lépesméznél is sokkal édesebb,
mert amit hozok: tavaszi üzenet.

Halljátok dalomat, ti népek,
figyeljétek, mit hirdet az ének.
Mert kedvem szerint esett a sor,
s engem szemelt ki a föld lányaiból,
mert enyém lett a legcsodásabb anyag,
mi valaha költő nyelvére szaladt.

Nyolc húromon most ez a dal remeg,
és kél nagyapának arany üzenet.

Kedves a hang, ha üteme táncos,
kínra balzsam-írja jó,
hát még ha a magasabb hallgatáshoz
emberit jelentve társul a szó!
Akkor mily magasba csapdos!
Értelemmel mily rakott!
Mindenekfölött magasztos:
zsoltár és finom dalok!

Így énekelve ment a legelőn át a dombok és a köztük vonuló völgyhajlat felé, pengette és pattintgatta a húrokat, hogy csak úgy zúgtak és zengtek, és ismét így dalolt:

Ily csengésre méltó ének
sok hang, mely bennem zenél,
hogy most szépséget cserélnek,
s kimondják: a fiú él!

Igen, te csupa jó, mi jutott fülembe,
mit kapott a gyermek messziről üzenve!
Mit hallottam szájat tátva ámultomban,
a férfiaktól, kik jártak Egyiptomban!

Vagyis apámtól és a jó bácsikáktól
vettem, amit mostan kedvem rímbe ácsol!
A legpompásabbat nyújtották át nyomban,
mert kire találtak messze Egyiptomban?

Nagyatyácska, alig éred fel ésszel,
de mégis meg tudod ragadni kézzel!
Igaz, bár olyan, mint szép álmodás,
amilyen való, olyan csodás!

Mily kivételes gazdagság,
hogy e kettő egy lehet,
hogy a szépség az igazság;
és az élet képzelet!
Itt beteljesedett végre,
mit a lélek esdve kér,
és a rím zenéje visszatérne,
szép s igaz: a fiad él!

Jobb, ha nem látsz énekemben
még mást, mint szép szavakat,
nehogy új ijedelemben
ájultan essél hanyatt!
Mint mikor a véres jelet eléd tette
hallgatva a sok kaján,
s úgy érezted, éj borul lelkedre,
sóbálvánnyá lettél kis híján.
Hogy sajgott kíntól tépetten
a szülői hű kebel;
halott volt már a szívedben
s most támadjon benne újra fel!

Itt egy szalmakalapos pásztorember, aki a dombon állt, ki akarta kérdezni. Már régóta nézte, és csodálkozva figyelt énekére; most aztán lejött hozzá, melléje szegődött, és ezt kérdezte:

- Kis kisasszony, mit énekelsz itt menet közben? Oly feltűnően hangzik; hiszen gyakrabban hallottam már dicsőítő dalodat, és nem új már nekem, hogy igen értesz a zengő húrokhoz, de ily kuszán és telve titkos célzásokkal még sohasem hangzott dalod. És hogy közben még menetelsz is nyílegyenesen! Tán Jákóbhoz tartasz, urunkhoz, és őt illeti, amit itt énekelsz? Úgy tűnt föl nekem! De mi az, ami nyelvedre szaladt? Mi az, ami valóságos is meg csodálatos is, és mit jelent e visszatérő rímed: “A fiú él”?

A lányka haladtában fel se pillantott rá, csak mosolyogva rázta fejét, és egy pillanatra felemelte kezét a húrokról, hogy ujját az ajkára tegye! Azután ismét belekezdett:

Dalold az új dalt, Áser lánya, nyomban,
mit ők hoztak, akik jártak Egyiptomban!
Dalold, hogy szállt rájuk Istentől áldás,
hogy a férfiút ott lent megtalálták!
Ki ez a férfiú? József ő!
Az én bácsikám, a finom és dicső.
Nézz rá, öreg, ő a te fiad;
Fáraó nála csak trónjával magosabb.
Országok Ura az ő neve:
térdel előtte idegen nép serege,
dicséri őt királyok szája,
az állam kipróbált első szolgája.
Tevékenysége átéri a világot,
minden népeknek ő ad tápot;
sok ezer csűrből gabonát töltet,
átsegíti éhínségen a földet!
Mert gondossága előre látott,
szeretik, mint a napvilágot!
Mirha a köntösén és áloéval tele a láda,
lakik elefántcsontdíszű palotába;
mint vőlegény lép ki belőle.
Öreg, ezért vitték ki báránykád a mezőre!

A pásztorember csak nem tágított mellőle, és fokozódó csodálkozással figyelte. Ha meglátott másokat a messzeségben, akár lányt, akár férfit, intett nekik a karjával, jöjjenek ők is oda, s hallgassák meg vele együtt. Ilyenformán Szerahot hamarosan a hallgatók egész kis csapata - férfi, asszony, gyermek - kísérte, és ez annál jobban felszaporodott, minél közelebb ért a családi táborhoz. A gyerekek tipegtek, a felnőttek lépegettek, és valamennyien feléje fordították arcukat, miközben ezt énekelte:

De te azt hitted, széttépte gonosz vad,
a kenyeredet könnyeiddel sóztad.
Húsz év telt el gyászban azóta,
hogy hamut hintettél homlokodra.
Látod-e, öreg; látod-e mán.
Isten sujtol és kedvez.
Ó, mennyi csoda száll keze nyomán
az emberi gyermekekhez! Megfoghatatlan,
hogy mit akar, gazdája minden útnak,
dicsőséges, ha csapdába csal,
felséges, ha orra buktat.
Mindenki látja: e tréfa mennyei,
Tábor és Hermón tapsol neki.
A drágát, kit szívedről leszakított,
most tőle újra visszakapod.
A fájdalom, öreg, addig gyötört,
míg lelked végül is beletört.
Most újra visszakapod ottan,
még mindig szépen, bár meghízottan.
Talán meg sem ismered,
nem találsz neki nevet,
köszöntöd idegen nyelven, nem értve,
nem tudjátok, melyiktek boruljon térdre.
Isten ezt imígyen főzte ki,
hogy nagyapácskámat rászedi.

Ennél a szakasznál a lányka kísérőivel együtt már egészen megközelítette övéi lakását Mamré terebintusának árnyékában, és megpillantotta Jákóbot, az áldottfejűt, ahogyan házának függönye előtt tisztesen ült a gyékényen. Ezért magasabbra emelte és szorosabban fogta hangszerét, és miután az imént még ügyesen tréfás és hamis hangokat csalt ki pengetése belőle, most teljes, búgó harmóniában zengette fel, és keblének meg torkának legtisztább képességeivel látott e strófákhoz:

Mindörökre csengő szép szó,
mi játékomban zenél,
a hangok díszére méltó
minden szó: a gyermek él

   Lelkem, lantom, most zenélj szép
   aranyhúrú zengzetet!
   Mert nem fogja már a mélység:
   szívem, feltámadt neked.

Szívem, ő a vesztve-sajgó,
kiért gyászt hordott a föld,
kinek nyílt a ládaajtó,
kit a vadkan foga ölt.

   Ó, a föld füve kiszáradt,
   mert ő már nem volt velünk.
   De most zeng a dal: feltámadt!
   Öregapó, higgy nekünk!

Isteni léptének hódol
tarka tollú sok madár,
amint virágos távolból
mosolyog s elédbe áll.

   Téli bú s halotti lárva
   lehull rólad, ha köszönt,
   orcájára, ajakára
   bájat Isten szórt, özönt.

Nézd, szemében kacaj székel:
Isten tréfált csak veled.
S késői gyönyörűséggel
most szívedre öleled!

Jákób már jóval előbb megpillantotta, hogy dalos ajkú kis lányunokája jön feléje, és gyönyörűséggel figyelt hangjára. Sőt annyira jóságos volt, hogy mialatt a kislány közeledett, két kezét tetszése jeléül kíséretként egymással szembe lendítette, mint ahogyan az énekhez és játékhoz szeretnek a körülülők ritmikusan tapsolni. A lányka elérkezett hozzá, és leguggolva melléje a gyékényre, szó nélkül tovább énekelt; a háznép pedig, akit odacsalt énekével, kettőjüktől tisztes távolban állva maradt. Az aggastyán figyelmesen hallgatta, s közben lassan ölébe ejtette kezét. Fejének ringása lassanként megütközött fejcsóválássá változott. S amikor a lányka befejezte énekét, Jákób így szólt hozzá:

- Derék és kedves volt ez eddig, kisunokám! Figyelmes vagy, Szerah, hogy idejössz az elhagyott öreg fülének némi gyönyörűséget szerezni. Látod, neved szerint ismerlek, ahogy nem minden unokámat, mert igen sokan vannak. Te azonban észrevehetően kiemelkedsz közülük, mert személyed a veled született énektehetség révén kitűnik, s így könnyen megjegyzi az ember, hogy hívnak. De halljad, tehetséggel megáldott leányka, hogy elmélázó figyelemmel, de a szellem nem minden aggodalma nélkül hallgattam énekedet. Mert a költészet, kedves kicsikém, mindig veszedelmes, hízelgő és kábító dolog; a dalok zümmögése, sajnos, nincs messze a dalosnak a züllöttségétől. És hajlamos az elernyedésre és a finom eltévelyedésre, ha istengond meg nem fékezi. Szép a játék, ha szent a szellem. A költészet játékos szellem. És szívemből megtapsolom, ha a szellem nem feledkezik meg magáról a játékban, és istengond marad. De te mit trilláztál itt nekem, és én mit gondoljak arról, aki pajkos pillantásokkal lejt végig a mezőn, bohókás nyári madárkák rajában? Az ilyesmit én olyannak látom, mint valami gyanús mezei istenséget, nyilvánvalóan azt, akit az ország “úr”-nak nevez, hogy megzavarja az enyéimet, és elbolondítsa Ábrahám gyermekeit. Hiszen mi is beszélünk az Úrról, de egész mást értünk rajta, és nem tudok elég gondot fordítani Izráel lelkére, eleget prédikálni az utasítás fája alatt, hogy az “úr” nem azonos az Úrral, a nép ugyanis mindig hajlamos, hogy összezavarja a kettőt, és visszaessék a kedve szerint való mezei istenség imádatába. Mert Isten erőfeszítés, de az istenek csupán szórakoztatnak. Rendjén van-e hát és jó-e az, kedves lánykám, ha tehetségedet elengeded, hogy fesletté váljék, és ha nekem ilyen útszéli költészetet zsolozsmázol?

De Szerah csak mosolyogva rázta meg fejét, és nem válaszolt beszéddel, hanem ismét megpengette húrjait, és így énekelt:

Ki az hát, akiről daloltam? József ő;
az én bácsikám, a finom és dicső.
Nézz reá, öreg; ő a te fiad,
Fáraó nála csak trónjával magosabb.
Nagyapácska, alig éred fel ésszel,
de mégis meg tudod ragadni kézzel.

   Mily csengésre méltó ének
   sok hang, mely bennem zenél,
   hogy most szépséget cserélnek,
   s kimondják: a fiú él!

- Gyermekem - mondta Jákób megindultan -, valóban kedves és illedelmes, hogy idejössz, és Józsefről, fiamról énekelsz, akit sohasem ismertél, és neki szenteled tehetségedet, hogy ezzel örömet szerezz nekem. Ám a dalocskád zavarosan hangzik, és ha versed képei szépek is, mégiscsak képtelenségeket énekelsz. Nem hagyhatom szó nélkül, mert ugyan hogyan is zsolozsmázhatod, hogy: “A fiú él”? Ez nem örvendeztethet meg, mert nem egyéb, mint szépen hangzó üresség. József már rég halott, szétszaggatván szétszaggattatott.

És Szerah belekapott a húrokba, és így válaszolt:

Lelkem, lantom, most zenélj szép,
aranyhúrú zengzetet,
mert nem fogja már a mélység;
szívem, feltámadt neked.

   Ó, a föld füve kiszáradt,
   mert ő már nem volt velünk,
   de most zeng a dal: feltámadt.
   Öregapó, higgy nekünk!

Minden népeknek gabonát töltet,
átsegíti éhínségen a földet.
Mert miként Noé, előre látott,
szeretik, mint a napvilágot.

   Mirha a köntösén és áloéval tele a láda,
   lakik elefántcsontdíszű palotába;
   mint vőlegény lép ki belőle.
   Öreg, ezért vitték ki báránykád a mezőre!

- Szerah, kisunokám, te féktelen csivitelő - szólt Jákób unszoló hangon -, mit is gondoljak rólad? Ha nem zsolozsmáról volna szó, bizony kevéssé illendő lenne, hogy egyszerűen “öreg”-nek nevezel. De hát elnézném mint költői szabadságot, ha ez volna az egyetlen, amit dalod megenged magának! De ez a dal csupa szabadosság és bolond, csalóka látomás, amivel, úgy látszik, gyönyörködtetni szeretnél, pedig csak kábulat, és nem válik a lélek javára, ha semmiségekben gyönyörködünk. Élhet-e vajon a költészet ily szabadsággal, és vajon nem visszaélés-e a tehetséggel, ha oly dolgokról énekelünk, melyeknek semmi közük sincs a valósághoz? Valami értelemnek mégiscsak kell rejleni a szépségben, különben csak a szív megcsúfolása.

Bámulj, mily boldog gazdagság,
hogy e kettő egy lehet,
hogy a szép csupa igazság,
élet - istenképzelet!

   Igen, itt teljesült végre,
   mit a lélek esdve kér,
   dalljuk néked újra visszatérve,
   szép s igaz: a fiú él!

- Gyermekem - szólt Jákób, és reszketett a feje -, kedves gyermekem...

A lányka azonban szárnyaló ritmusban ujjongott szökellő és csapongó hangok kíséretében:

Látod-e, öreg, látod-e mán,
Isten sujtol és kedvez.
Ó, mennyi csoda száll keze nyomán
az emberi gyermekekhez!
A kedvest, kit szívedről leszakított,
most tőle újra visszakapod.

A fájdalom, szegényt, addig gyötört,
míg lelked az évekkel beletört;
most visszaadja újra a kéz,
még mindig szép, bár kissé már nehéz.
Isten ezt imígyen főzte ki,
hogy nagyapácskámat rászedi!

Jákób elfordult, úgy nyújtotta ki a kezét a kislány felé, mintha félbe akarná szakítani, és fáradt barna szeme könnybe lábadt.

- Gyermekem - ismételte újra meg újra. - Gyermekem... - És figyelemre se méltatta, hogy közvetlenül előttük mozgás támadt, sem a jelentést, melyet örvendezve közöltek vele. Mert a kíváncsiakhoz, akik Szerahhal jöttek és az ő verseit hallgatták áhítattal, mások is csatlakoztak, akik a szerencsés hazatérést jelentették. És mialatt a háznép minden irányból összeszaladt, két férfi lépett elébe sietve, és így szólt hozzá:

- Izráel, visszaérkeztek Egyiptomból a tizenegyek, a te fiaid, szolgástul és szekerestül, és sokkal több szamárral, mint amennyivel elindultak!

De már itt is voltak. Leszálltak a nyeregből, és jöttek feléje, közrefogva Benjámint, akit mind a tízen gyengéden vezettek, mert mindegyikük saját kezével akarta visszahozni atyjuknak.

- Béke veled és jó egészség - mondották -, atyánk és urunk! Íme, itt van Benjámin. Megőriztük néked épségben, ha időnként nagy bajba is jutottunk vele, de most már ismét kézen fogva vezetheted. Íme, a te hősöd, Simeón is visszatért. Ezenfelül még bőséges élelmet is hoztunk, meg gazdag ajándékot a Kenyér Urától. Látod, szerencsésen hazatértünk, és “szerencsésen” még korántsem a helyes szó erre.

- Fiúk - felelte Jákób, aki felemelkedett helyéről -, fiúk, valóban Isten hozott benneteket.

Birtokló mozdulattal megölelte a legifjabbat, de maga sem igen tudta, hogy így cselekedett, és elfogódottan tekintett maga elé.

- Hát itt volnátok ismét - szólt -, visszatértetek valamennyien a veszélyes útról, más körülmények között nagy pillanat lenne ez, és kétségtelenül egészen betöltené a lelkemet. Ha nem volna éppen mással annyira elfoglalva. Igen, úgy láttok viszont, hogy mással vagyok rendkívül elfoglalva, nevezetesen ezzel a lánykával, Áser, a te gyermeked ez, aki ideült hozzám, édesen csacsogó énekével és bolondos meséjével József fiamról, olyannyira, hogy nem is tudom, hogyan óvjam meg tőle értelmemet, és főként azért üdvözlöm, hogy hazatértetek, mert elvárhatom, hogy megvédtek ezzel a gyermekkel és hárfahangjainak csábításával szemben, mert ti nem fogjátok eltűrni, hogy kigúnyolják ősz fejemet.

- Sohasem tűrnénk el azt - válaszolta Júda -, amennyire csak tőlünk telik, megakadályozzuk. De valamennyiünk véleménye szerint - és alapos okunk van e véleményre - jobban tennéd, atyánk, ha kezdetben csak a távoli lehetőségét is mérlegelnéd, hogy e lányka hárfahangjaiban valami igazság is rejtőzhet.

- Valami igazság? - ismételte az öreg és felegyenesedett. - Színem elé mertek lépni ilyen gyarlósággal, és feltételeznétek Izráelről, hogy megalkuszik? Hova jutnánk és hova jutott volna Isten, ha valaha is esetlegességekkel hagytuk volna lekenyerezni magunkat? Az igazság egy és oszthatatlan. Háromszor énekelte nékem e gyermek: “A fiú él!” Nem rejtőzhet igazság e szóban, hacsak nem maga az igazság az. Ezért hát mi az?

- Az igazság - mondták tizenegyen kórusban, s közben felemelték tenyerüket. És:

- Az igazság! - visszhangzott ujjongva és elcsodálkozva hátuk mögül az összegyűlt háznép tömegéből. Gyermek-, asszony- és férfihangok visszhangozták ujjongva: - Az igazságot énekelte!

- Atyácskánk - mondta Benjámin, és átölelte Jákóbot -, hallod hát és értsd is meg már, mint ahogy nekünk is meg kellett értenünk, egyikünknek korábban, másikunknak későbben: ama férfiú odalenn, aki felőlem érdeklődött, és aki oly sokat kérdezősködött rólad: él-e vajon még atyátok? - József ő, ő és József egyek. Sosem volt halott ő, anyámnak fia. Arra vonuló férfiak kiragadták a fenevad karmaiból, és elvitték Egyiptomba, ott növekedett, mint forrás vize mellett, és az alantiak első nagyja lett; idegen országok fiai hízelegnek neki, mert bölcsessége híján elpusztulnának. Akarsz csodálatos jeleket? Tekints oda málhás csapatunkra! Húsz szamarat küld ő néked, málháik élelem és Egyiptom drágagyöngyei. És azok a szekerek ott Fáraó kincstárából azért jöttek, hogy valamennyiünket leszállítsanak oda fiadhoz. Mert kezdettől fogva az volt sürgető akarata, hogy te odamenj, én keresztülláttam rajta, és azt akarja, hogy a közelében legeltessük nyájainkat kövér legelőkön, Gósen földjén, amely még nem is teljesen egyiptomi tájék.

Jákób tartása megmaradt érintetlennek, szinte szigorúnak.

- Erről majd Isten határoz - szólt szilárd hangon -, mert Izráel csak tőle fogad el útmutatásokat, nem a világ hatalmasaitól... Damum, gyermekem! - hangzott aztán ajkáról. Kezét összekulcsolta mellén, homlokát a felhők felé fordította: arra fölfelé csóválta lassan öreg fejét.

- Fiúk - szólt azután, miközben ismét lehajtotta fejét -, ez a lányka, akit megáldok, aki sohase ízlelje meg a halált, hanem élve jusson a mennyországba, ha Isten meghallgat, ez énekelte nekem: az Úr visszaadja Ráhel elsőszülöttjét, aki még mindig szép, ha kissé el is nehezült már. Ez nyilván azt jelenti, hogy most már óhatatlanul meghízott az évek folyásától és Egyiptom húsosfazekaitól.

- Nem nagyon, kedves atyám, nem nagyon - válaszolta Júda csillapítóan. - Csak amennyire a tekintélyéhez illik. Meg kell értsed, hogy nem a halál adja őt vissza neked, hanem az élet. Amaz úgy adná vissza, ha ez elképzelhető volna, amilyen egykor volt; de mivel az élet az, amelynek kezéből visszafogadod, ezért már nem az az egykori őzike, hanem királyszarvassá fejlődött, mely ékességgel díszes. Arra is el kell készülnöd, hogy szokásaiban kissé nagyvilágian idegenné vált, és a Hermon havánál fehérebb, redőzött bisszuszt visel.

- Lemegyek hát, hogy meglássam őt, minekelőtte meghalok - szólt Jákób. - Ha nem élt volna, úgy most sem élne. Dicsértessék az Úr neve.

- Dicsértessék! - kiáltott az egész nép, és viharosan törtetett feléje, hogy neki és a testvéreknek szerencsét kívánva, megcsókolja ruhája szegélyét. Nem nézett le a fejükre; szemét ismét az égre emelte, és újra meg újra az ég felé ingatta fejét. Szerah meg, a dalosmadárka a gyékényen ült és énekelt:

Nézd, szemében kacaj éled:
Isten tréfált csak veled;
s késői gyönyörűséged
most szívedre öleled!

HETEDIK FEJEZET: A VISSZAKAPOTT FIÚ

Lemegyek, hogy meglássam őt

A csökönyös tehén így hallotta hát meg kicsinyének, a borjúnak hangját, melyet a furfangos Úr kivitt a mezőre, amikor itt volt a szántás ideje, hogy aztán az anyja is kénytelen-kelletlen kövesse; és a tehén viselte az igát és utánament. Elég nehezére esett ugyan, mert erősen viszolygott attól a mezőtől, amelyet a halál mezejének vélt. Jákób továbbra is elég megfontolandónak tartotta kinyilatkoztatott elhatározását, és örült, hogy volt ideje legalább meg is fontolni; mert végrehajtása, az elválás az ős-megszokottól, a nagy család teljes áttelepítése az alanti földre időt kívánt, és ezért időt is adott neki. Jiszráél törzsét nem olyan emberek alkották, akik szó szerint vették volna Fáraó utasítását: házieszközeikre ne tekintsenek sóhajtva, mert Gósen földjén mindennel ellátják majd őket, és ezért mindenüket ott hagyták volna, hadd vesszen. “Ne tekintsetek rá sóhajtva” - ez legföljebb csak annyit jelentett: ne vigyenek mindent magukkal, mert ez lehetetlen lett volna. Nem vihettek magukkal minden használati tárgyat, sem valamennyi apró- és szarvasmarhát; de ez korántsem jelentette még, hogy mindazt, ami némileg megnehezítette a vándorutat, átengedjék annak, aki csak el akarta vinni. Nagymérvű eladási üzleteket kellett megkötniük, mégpedig nem elsietve, hanem a szokásos, szívós-szertartásos lassúsággal. Ám hogy Jákób mindezt tűrte, az annak a jele volt, hogy teljesen hű maradt elhatározásához, jóllehet az a mód, ahogyan kimondotta, különböző értelmezési lehetőségeket engedett meg.

“Lemegyek hát, hogy lássam őt” - ez, ha az ember csak így hallotta, legfölebb csak annyit jelenthetett: “Meg akarom látogatni, hogy viszontlássam arcát, mielőtt meghalok, és aztán vissza akarok térni!” De ahogyan mindenkinek és magának Jákóbnak is világos volt, másrészt egyáltalán nem jelenthette ezt. Ha csak látogatásról lett volna szó a viszontlátás végett, akkor, engedelmet kérünk, őnagyméltósága, József kegyelmes úr tartozott volna atyácskájának ezzel a látogatással, hogy megkímélje őt a micrájimi út szörnyű kényelmetlenségétől. Ez ellen szólt azonban a magautánhozatás gondolati motívuma, amelyet - és ezt Jákób teljesen megértette - a csillagok állásának döntő órája határozott meg. Nem azért különíttetett és távolíttatott el József, nem azért püffedt Jákób arca dagadtra a sírástól érte, hogy azután majd egyszer meglátogassák egymást, hanem azért, hogy József maga után hozathassa Izráelt; és Jákób sokkal gyakorlottabb volt az istenismeretben, hogy meg ne értette volna: a szépséges elragadtatása, majd felmagasztaltatása ott alant, a csökönyös ínség, mely a testvéreket Egyiptomba vándorolni késztette - mindez oly elrendelés volt, amely egy messze tekintő tervezésbe illett, s figyelemre nem méltatni súlyos ostobaság lett volna.

Nevezhetné valaki Jákóbot gőgösnek és olyannak, aki mindent énjére vonatkoztat, azért, hogy ő egy ilyen messze ágazó, sok népre súlyosodó és egész gazdasági forradalmakat előidéző csapásban, mint amilyen az uralkodó hosszas aszály volt, semmi mást nem látott, mint saját családja történetének eligazítására és fellendítésére irányuló rendszabályt: nyilván abban a hitben, hogy ha róla és övéiről van szó, a környező világnak egybe s másba bele kell majd törődnie. Ám a gőg és az énre vonatkoztatás csak tagadó elnevezései olyan magatartásnak, amely pedig a legnagyobb mértékben igenlésre méltó és termékeny, és amelyet szebb névvel illetve jámborságnak nevezünk. Van-e vajon olyan erény, melynek ne volnának sebezhető pontjai feddő elnevezések számára, s amelyben ne egyesülnének olyan ellentmondások, mint amilyen az alázat és a gőg? A jámborság bensőségessé alakítja a világot azzal, hogy az énnek és üdvözülésnek történeti színterévé teszi. És nincs olyan jámborság, amely ne hajtaná megbotránkoztató fokig azt a meggyőződését, hogy Istennek különösen, sőt csupáncsak ezzel az üdvözüléssel kell törődnie, és amely ne helyezné az ént és üdvözülését minden dolgok középpontjába; sőt éppen ebben rejlik ennek az igen szilárd erénynek a meghatározása. Ellentéte saját énünk elhanyagolása és elűzése a közömbös-periferikus területre, amiből a világra sem származhatik semmi jó. Aki önmagát nem tartja fontosnak, hamarosan belepusztul. De akiben van büszkeség, mint ahogy Ábrámban volt, amikor elhatározta, hogy ő és benne az ember csak a Legmagasabbnak szolgálhat, az igényesnek mutatkozik ugyan, de igényével sokaknak áldást hoz majd. Éppen ebben nyilvánul meg az én méltóságának összefüggése az emberiség méltóságával. Isten felfedezésének az volt az előfeltétele, hogy az ember énje igényt tartson központi jelentőségre. És a két felfedezés csak együtt pusztulhat el ismét, azzal az eredménnyel, hogy az olyan emberiség is teljesen lehanyatlik, amely önmagát nem tartja fontosnak.

Ám itt a következőképpen kell folytatnunk: a világ bensőségessé alakítása nem jelenti összeszűkítését, és az én nagyrabecsülése korántsem annyi, mint elszigetelődése, elfojtódása és megmerevedése mindennel szemben, ami általános, személyen kívüli vagy személyek feletti, röviden: mindennel szemben, ami túlmutat az énen, amiben azonban az én ünnepélyesen újra önmagára ismer. Ha ugyanis a jámborság annyi, mint az én fontosságától áthatottnak lenni, akkor az ünnepélyesség az én kiterjedése és betorkollása az Örökkévalóba, amely benne visszatér, és amelyben ő önmagára ismer - zártságának és egyéni létének olyan feloldása ez, amely nemcsak nem árt méltóságának, s mi több, nemcsak összefér ezzel a méltósággal, hanem valósággal ünnepélyességgé fokozza.

Ilyképpen Jákób hangulatát az útrakészülődés idején, amikor fiai lebonyolították az ezzel kapcsolatos üzleteket, nem lehet eléggé ünnepélyesnek elképzelni. Azon volt, hogy végrehajtsa a valóságban is mindazt, amiről legmélyebb nyomorúsága idején álmodott, és képzelődésében lázasan fecsegett Eliézer füle hallatára: vagyis hogy le akar szállni az alvilágba elhalt fiához. Ez valami csillagszerű esemény volt; és ahol az én megnyitja határait a kozmikus előtt, belevész s összeolvad vele, lehet-e ott elszigetelődésről és elfojtódásról beszélnünk? Magának az útrakészülődésnek gondolata is megtelt az öröklét és a visszatérés kiterjesztő és jelentőséges elemeivel, amelyek a pillanatot minden pontszerűség és sivár egyszeriség fölé emelték. Jákób, az aggastyán ismét Jákób, az ifjú volt, aki a beérsebai kiegyenlítő csalás után útnak indult Naharájim felé. Jákób volt ő, a férfi, aki asszonyokkal és nyájakkal elszakadt Hárántól huszonöt évi egyhelybenlét után. De nemcsak önmaga volt ő, akinek életében mindig más és más életkor szerpentinútján megint ugyanaz ismétlődik meg: az útrakészülődés, Izsák is volt ő, aki a filiszteusok földjére vonult Gérárba, Abimelekhez, és még több volt és még mélyebbre visszanyúló: az útrakészülődés ősformáját látta visszatérni: Ábrámét, a vándorét, kivonulását Ur városából és Káldeából - amely nem is volt az ősforma, csak földi tükröződése és utánzása a mennyei vándorútnak: a holdénak, amely vonul a maga útján, elszakadva egyik állomástól a másik után: Bél-Háránénak, az Út Uráénak. És minthogy Ábrám, a földi ősvándor Háránban pihent meg először, tehát nyomban nyilvánvaló volt, hogy Hárán helyébe Beérsebának kellett lépnie, és hogy az lesz Jákób első holdállomása. Igen megvigasztalta Jákóbot, ha Ábrámra gondolt és arra, hogy egy éhínség idején ő is Egyiptomba vonult, és ott jövevényként telepedett meg; de mily nagy szüksége is volt erre a vigasztalásra! A boldog fájdalmasságban ugyan a viszontlátás ígérete intett feléje, mely után nyugodtan meghalhat majd, minthogy semmilyen öröm ezután nem látszott már érdemesnek arra, hogy belekóstoljon; s nagy kegynek tekintették ugyan akkoriban, ha valaki bevándorolhatott Egyiptomba és Fáraó rétjein legeltethette nyáját, olyan kegynek, amelynek elérésére sokan törekedtek, és amelyért sokan irigyelték őt és családját: Jákób mégis nehezen határozta el magát arra, hogy belenyugodjék Isten akaratába, hogy elhagyja atyái földjét, és elcserélje az állatistenségek botrányos országával, az iszap országával, Hám gyermekeinek országával. Kötetlenül és a visszavonásig telepedett le az Ábrám végigvándorolta földön, mint atyái, és mindig félig idegenként, mint azok; de mégis azt hitte, hogy itthon fog meghalni atyáihoz hasonlóan, és úgy vélte, hogy a jövendölést, melyet Ábrám hallott - “a te magod jövevény lesz a földön, mely nem az övé” -, hogy ezt a jövendölést erre a földre vonatkoztathatja, ahol született, és ahol halottai nyugszanak! Most aztán kiderült, hogy a kinyilatkoztatás, mely nem ok nélkül járt együtt rettegéssel és nagy sötétséggel, még távolabbi földre vonatkozott, és nyilván arra az országra mutatott, ahová még csak most kell majd vándorolniuk: Micrájimra, az egyiptomi dologházra. Így nevezte Jákób mindig rosszallóan a szigorúan igazgatott alanti országot; s persze nem úgy értette ezt, hogy ama föld az ő tulajdon magjának dologháza lesz - mint ahogy az most aggodalmasan világossá vált előtte. Útrakészülődésére az a felismerés súlyosodott, hogy Isten kinyilatkoztatásának, mely szerint “és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig” - hogy e kinyilatkoztatásnak fenyegető folytatása arra az országra vonatkozott, ahová most útra készült; minden valószínűség szerint sok nemzedék robotmunkája volt az, mely felé családját vezette, még ha jó volt is mindaz, ami a megváltás tervébe tartozott; ha a sors és a jövő nagy gondolataiban kiegyenlítődött is minden, amit jó- és balszerencsének szoktak nevezni: mégis sorsszerű útrakészülődés volt az - annyi bizonyos -, amire Jákób Istenben elszánta magát.

Aggasztó módon a sírok országába vezetett az útjuk; de éppen a sírok voltak azok, amelyeket a legnehezebb szívvel hagyott el: Ráhel sírja az úton és Makpéla, a kettős sziklasír, melyet Ábrám vásárolt meg telkükkel, a szántófölddel együtt, a kitteus Efrontól, családi sírbolt céljára négyszáz ezüstsékelért súly szerint, ahogyan az szokásban volt. Izráel nomád módon élt, mint általában a juhpásztorok; de ez az ingatlan: a szántóföld a sziklabarlanggal az ő tulajdona volt, és az övé is kellett maradjon. A kivándorlók sok ingóságukat eladták, de éppen ezt az ingatlant, a szántóföldet a sírral nem bocsátották áruba. Ez volt Jákób számára a visszatérés záloga. Mert akárhány nemzedék porlad is el egyiptomi földben, ahogy családja szaporodott, ő maga eltökélten ragaszkodott hozzá, hogy Istenre és emberre feladatul rója: amikor már maradék napjait leélte, hozzák vissza őt szilárd otthonába, amelyet az egyébként szabadon tanyázó pásztor örökül bírt e földön, hogy ott pihenjen majd, ahol atyái és fiainak anyái pihennek - az útszélen eltemetett kedvesnek, az elkülönítettnek kivételével, aki anyja volt az őt maga után hozató, szeretett, elragadott fiúnak.

Vajon nincs-e hát rendjén, hogy Jákóbnak volt ideje megfontolni útrakészülődését oda le, az elragadotthoz? Micsoda feladat is volt Jákób istenelgondolása számára, hogy megértse az elkülönített kedves sajátságos szerepét! Magától Jákóbtól fogjuk majd megtudni, hogy e tekintetben milyen elhatározásokra jutott elméjében. Ha mostanában beszélt Józsefről, nem nevezte másként, csak “fiam-uram”-nak. “Az a szándékom - mondotta -, hogy leutazom Egyiptomba fiamuramhoz. Magas méltóságban él ott.” Az emberek, akikhez gyakran szólt ilyenformán, háta mögött még nyilván meg is mosolyogták az öreget, és kigúnyolták apai hiúságát. Nem tudták, mennyi komoly tartózkodás, lemondás és szigorú elhatározás fejeződött ki az ilyen beszédmódban.

Hetvenedmagukkal

A virágos tavasz nyárrá ért, mire Izráel befejezte minden ügyének lebonyolítását, s kivonulhatott Mamré ligetéből, mely Hebrón környékén van; Beérseba volt a következő állomásuk; Jákób úgy döntött, hogy itt a határon néhány napig áhítatosan elidőznek, mert ez Jákóbnak és atyjának szülőföldje volt, az a föld, ahonnan Rebeka, az eltökélt anya egykor elindította mezopotámiai útjára az áldás tolvaját.

Jákób megvált lakóhelyétől, és fölkerekedett minden ingóságával és nyájával, fiaival és fiainak fiaival, az ő leányaival és leányainak fiaival. Vagy ahogyan szintén meg van írva: “És elvivé asszonyait, leányait és fiait és a fiak feleségeit” - ami bonyolult felsorolás, mert “asszonyain” a fiak feleségeit kellett érteni, és “leányain” ismét csak ugyanazokat, hozzá még tán a fiak leányait, például a daloló Szerahot. Hetvenedmagukkal indultak útnak - azaz: hetvenre becsülték számukat; ezt a számot azonban nem ellenőrizte senki, hanem csak számérzékük tudta és valami elmés megállapodás: az a holdfénypontosság volt az alapja, amelyről jól tudjuk, hogy a mi korunkban már nem illendő, abban a korban azonban teljesen indokolt volt, és helyesnek tartották. Hetven volt a száma a világ Isten tábláján följegyzett népeinek. És hogy ezek az ősatya ágyékából származó utódok számát követték, azt napvilágnál nem lehetett bebizonyítani. Amikor azonban Jákób magjáról volt szó, ne számíthatták volna hozzá fiainak feleségeit is? De nem is számították. Ahol egyáltalán nem számolnak, ott nem is számítanak semmit hozzá, és az áhítattal elfogadott és szép előítéleten nyugvó eredmény láttán haszontalan az a kérdés, hogy mit számítottak hozzá, mit nem. Még az sem egészen bizonyos, hogy Jákób önmagát beleszámította-e, és hogy a többiek beleértették-e őt a saját létszámukba, nevezetesen a hetvenbe, vagy pedig kihagyták mint hetvenegyediket. Bele kell nyugodnunk, hogy az a kor mindkét lehetőséget egyidejűleg megengedte. Például sokkal később Júda egyik utódának, pontosabban: a Pérec nevű fiának, akivel Támár céltudatosan ajándékozta meg őt - ennek az utódjának tehát, akit Jísainak hívtak, hét fia volt és egy legifjabb, aki a juhokat őrizte, és aki fölé az olajos szarut emelték, hogy felkenjék. De mit jelent ez az “és”? Beleértették a legfiatalabbat is a hetes számba, vagy nyolc fia volt-e Jísainak? Az előbbi a valószínű, mert sokkal szebb és helyesebb, ha az embernek hét fia van, mint ha nyolc. Több mint valószínű azonban, azaz bizonyos, hogy ha netán a legifjabb még a hetes számon felül lett volna, az egyáltalán nem változtatott volna Jísai fiainak hetes számán, és hogy a legifjabbnak sikerült megmaradni e számba foglalva akkor is, ha meghaladta azt. Egy másik alkalommal egy embernek kerek hetven fia volt, mert sok asszonyt vett magának. Ezeknek az anyáknak egyik fia megölte valamennyi testvérét, ama férfi hetven fiát, mindet ugyanazon a kövön. A mi józan fogalmaink szerint, mivel ő is a testvérekhez tartozott, csak hatvankilencet ölhetett meg, helyesebben csak hatvannyolcat, mert egy másik testvére, akit kifejezetten meg is neveztek, Jóthám még a tetejében szintén életben maradt. Nehéz elhinnünk, de ebben az esetben egy a hetven közül mind a hetvenet megölte, és önmagán kívül még egy másikat is életben hagyott - ami meggyőző és tanulságos példája annak, hogyan lehet valaki valamibe egyidejűleg beletartozó és rajta kívülálló.

Jákób tehát, értsük meg jól, a hetven vándor között a hetvenegyedik volt, ha ugyan ez a szám egyáltalán kibírja a napvilágot. A józan igazság értelmében e szám alacsonyabb is, magasabb is volt - ami újabb ellentmondás, de hát nem lehet másként felfogni és elmondani. Jákób, az atya annyiban volt a hetvenedik és nem a hetvenegyedik, amennyiben a törzs férfiúi fele hatvankilenc lelket számolt. De ez csak József beleértésével volt lehetséges, aki Egyiptomban élt, valamint József két fiának beszámításával, akik hozzá még ott is születtek. Minthogy e három tag nem tartozott a karavánhoz, ezért, noha beleszámítódnak, mégis le kell vonni őket. Ám ha le is kell vonni egyeseket, e három levonásával még azért nem tehetünk eleget e szükségességnek, mert kétségtelenül olyan lelkeket is beleszámítottak, akik az elutazás időpontjában még nem is voltak a világon. Jogosultságról ehhez lehet beszélni Jókebednek, Lévi lányának esetében, akivel anyja akkor teherben volt, és aki akkor született meg, amikor Egyiptom földjére léptek, “a falak között”, nyilván a határerődítmény falai között. De világos, hogy Jákób vándorló unokáinak és dédunokáinak számába azokat is beleszámították, akik még meg sem születtek, akiket még nem is nemzettek, tehát csak előre sejtették őket, de még nem voltak a világon. Ők a jámbor tudomány szavaival élve “in lumbis patrum”[3] kerültek Egyiptomba, és az utazáson csak igen szellemi értelemben vettek részt.

Ennyit a szükséges levonásokról. De vannak kényszerítő okok arra is, hogy a hatvankilences számot emeljük. Hiszen Jákóbnak csupán férfiutódjai ennyire rúgtak; ha azonban - vagy helyesebben: minthogy valamennyi közvetlen utódjával kell számolnunk, ezért ha a fiak feleségeit nem is, de mindenesetre leányaikat bele kell számítanunk, például Szerahot, hogy csak őt említsük, de őt annál nagyobb nyomatékkal. Teljesen megengedhetetlen lett volna azt a kislányt nem beleszámítani, aki először hozta meg a hírt az atyának, hogy József él. Tekintélye Izráelben igen nagy volt, és sehol sem kételkedtek az áldás megvalósulásában, amellyel Jákób őt hálából illette, hogy ugyanis nem ízleli meg a halált, és élve megy majd a mennyországba. Őróla regélik, hogy emberöltők elmúltával Mózesnek, aki József sírját keresvén ott tévelygett, megmutatta e sír helyét, nevezetesen a Nílus folyót; és még rengeteg idő múltán is, úgy mesélik, hogy “bölcs asszony” néven tevékenykedett Ábrám népe közt. Hát akárhogy is lett légyen; akár úgy, hogy ugyanaz a Szerah élt ennyire különböző időpontokban, vagy úgy, hogy más lánykák hitték magukat e kis hírnöknek és kinyilatkoztatónak - senki sem vonhatja kétségbe, hogy őt bele kellett foglalni a hetven vándor számába, akármit jelent is itt a “hetvenes” szám.

De még akkor sem, ha tekintettel vagyunk a fiak feleségeire, tehát Jákób unokáinak anyáira, akkor sem tudjuk bizonyítani, hogy kinek nem volt joga arra, hogy a menethez számítsák. “Anyákról” beszélünk és nemcsak “feleségekről”, mert Támárra gondolunk, aki, ahogyan megmondatott: “amerre mégy, arra megyek én is”, két derék, Júda nemzette fiával együtt a karavánnal ment. Legtöbbnyire hosszú botjára támaszkodva gyalogolt, asszonyhoz képest igen hosszú léptekkel, magasan és sötéten, kerek orrlikaival és büszke szájával s az ő sajátságos, távolba pillantó tekintetével - hát talán ezt az eltökélt asszonyt, aki nem tűrte, hogy kiiktassák a történelemből, ezt ne számították volna a menethez? Persze más volt a helyzet két férjével: Hérrel és Onánnal: ezeket se hold-, se napfénynél nem kellett hozzászámítani, mert halottak voltak, s ha Izráel hozzászámította is a jövendő nemzedéket, de a halottakat nem. Séla viszont, az a férj, akit Támár nem kapott meg, akire azonban már nem is volt szüksége, mert kiváló féltestvéreket ajándékozott neki, velük volt, és egyike volt a Lea-unokáknak, akiknek száma harminckettő volt.

Vegyétek fel!

Izráel tehát azzal a megállapodással, hogy hetvenedmagával van, kivonult az amoreus Mamré ligetéből. Ha mindenkit beleszámítunk, akit nem számítottak hozzá, a pásztorokat, hajtókat, rabszolgákat, a kocsis és málhás szolgákat is, akkor a menet bizonyára meghaladta a száz főt - tarka, lármás, és magukkal hajtott nyájak következtében nehézkes, porfelhőkbe burkolt kanyargó sereg és vándortörzs volt ez. Egyes részei különbözőképpen jutottak tovább - magunk közt szólván, az egyiptomi szekerek, amelyeket József küldött, kevés hasznukra váltak ebben. Ez tán nem érvényes éppen az “agolt”-nak nevezett társzekerekre, e kétkerekű, nagyobbára ökrök húzta taligákra, amelyek értékét hálásan el lehet ismerni a háztartási holmi, ivóvizes tömlők és takarmány, meg asszonyok és kisgyerekek szállítására is. A “merkobt” típusú tulajdonképpeni utazószekerek azonban, ezek a könnyű, részben igen fényűzően felszerelt hintók, melyek elé egy-egy pár öszvér vagy ló volt fogva - csinos, hátul nyitott kocsiderekuk préselt bíbor bőrrel volt bevonva, és gyakran csak egy hajlított és aranyozott dongából állt-, ez a könnyed díszhintó, akármilyen jót akart is vele József és királyi ura, igen használhatatlannak bizonyult, és nagyjából ugyanolyan üresen tért vissza Egyiptom földjére, ahogyan onnét jött. Senkinek sem volt haszna abból, hogy kerekeinek szögei a legszebb kivitelű szerecsenfejeket ábrázolták, sőt egyesek kívül-belül vászonnal és stukkóval voltak bevonva, s a stukkóból pedig az udvari és paraszti élet legszemléletesebb domborművű ábrázolásait dolgozták ki. Csak kettesével vagy igen szorosan hármasával lehetett bennük állni, ami a hepehupás utakon és rugózás híján hosszabb időre igen fárasztó volt; vagy pedig le kellett ülni háttal a fogatnak, a kocsi fenekére, és ki kellett lógatni a lábat, ami kényelmetlen volt. Sokan, mint Támár is, jobban szerették a vándorlás minta- és ősformáját, és botra támaszkodva gyalog mentek. A legtöbben, férfiak, asszonyok nyeregben utaztak: nyerges állataik széles patájú tevék voltak meg nagy csontú öszvérek, fehér és szürke szamarak, valamennyiüket nagy üveggyöngyök, hímzett nyeregtakarók és himbálózó gyapjúvirágok ékesítették. Ezek az állatok verték fel az út porát, ezeken utazott Jákób népe, melyet József maga után hozatott, a tarka nemzetség gyapjúszőttes ruházatban, szakállas férfiaik gyakran sivatagi posztóköpönyegben, fejükön kendővel, melyet a fejük búbján nemezgyűrű fogott össze, az asszonyok vállán fekete hajfonatok, csuklójukon meg-megcsörrentek az ezüst és érc karperecek, homlokukat érmék díszítették, körmük hennával vörösre volt festve, így vitték karjukon nagy, puha, brokátszélű kendőkbe göngyölt csecsemőiket; így vonultak tova, miközben pirított hagymát, savanyú kenyeret, olívabogyót fogyasztottak, legtöbbnyire a hegygerincen, azon az úton, mely Uruszálimból és Hebrón magaslatairól lefelé vitt a déli, mélyebben fekvő alföldre, Negeb földjére, amelyet Száraznak is neveztek, Kirját-széferbe, a könyvek városába, és Beérsebába.

Fő gondunk természetesen Jákóbnak, az atyának kényelmére irányul. Hogy is történt az ő szállítása? Azt gondolta tán József, amikor szekereit elküldte, hogy az élemedett aggastyán ilyen domborművű kasban vagy aranyozott korlát mellett állva utazik majd? Nyilván nem erre gondolt. Még Fáraónak, urának sem jutott volna eszébe, hogy ilyesmit képzeljen róla. Az utasítás, melyet Atón szép gyermeke frissen mázolt szagú palotájából küldött el, így hangzott: “Vegyétek fel atyátokat, és hozzátok el!” A pátriárkát hozni kellett, mintegy diadalmenetben, így gondolta el; és a többnyire haszontalan szekerek között, melyeket József küldött, volt egyetlenegy másféle szállítóeszköz is, amelynek célja éppen ez az ünnepélyes cél volt: hogy Jákóbot hozza; ez egyiptomi gyaloghintó volt, olyan, amilyeneket Kéme előkelőségei a városok utcáin és utazásaikon használtak nyilván, ennek is kivételesen elegáns példánya, háta finom nádból fonott, oldalfalait díszes felírások ékesítették, gazdag függönyei és bronz hordozórudai voltak, és a hátára még egy könnyű, tarkára festett faláda is volt szerelve, hogy megvédje utasát a széltől és a portól. A gyaloghintót ifjak is vihették, de a rászerelt keresztrudak segítségével egy pár szamár vagy öszvér hátára is fel lehetett tenni, és Jákób nagyon jól érezte magát benne, amikor már elhatározta, hogy használni fogja. Ezt azonban csak Beérsebától fogva tette, mert ez a hely volt felfogása szerint szülőföldjének és az idegen országnak határpontja. Addig egy lassú pillantású, okos dromedár vitte, melynek nyergére árnyékadó napernyő volt erősítve.

Az aggastyán nagyon szép és méltóságteljes látvány volt, és ezt tudta is, amint fiai körében teveháton, a bölcs állat ringó léptei ritmusában tovalebegett. Kófiájának finom gyapjú-muszlin anyaga szögletet alkotott a homlokán, majd redősen nyaka és válla köré csavarodott, és könnyedén hullott sötét, rőtesbarna ruhájára, melynek nyílásán keresztül kilátszott a szőttes alsóruha. Ezüst szakállával játszadozott a szellő. Szelíd pásztorszemének befelé fordult tekintete azt hirdette, hogy történeteiről gondolkozik, az elmúltakról és a jövendőkről, és senki sem merészelte zavarni ebben, legfeljebb ha tiszteletteljesen hogylétéről tudakozódtak. Mindenekfelett az Ábrahám ültette beérsebai szent fa viszontlátásának várakozása töltötte be a lelkét, ez alatt a fa alatt akart áldozni, tanítani és aludni.

Jákób tanít és álmodik

A hatalmas tamariszkusz, amely árnyékát egy ősrégi kőasztalra és egy függőleges kőoszlopra vagy masszebethre vetette, Beérseba népes településétől távolabb, amelyet vándoraink nem is érintettek, kisebbfajta dombocskán állott, és ha jobban meggondoljuk, nyilván nem is Jákób nagyatyja ültette, hanem mint istenfát és Elon mórét, vagyis: jósfát, az ország népétől vette át, és új értelmet adván neki, egy Baál-szentélyből tulajdon legmagasabb és egyetlen Istene tiszteletének középpontjává tette. Lehet, hogy ez Jákóbban még tudatosan is élt, de nem zavarta abbéli felfogását, hogy a fát Ábrám ültette. Egy bizonyos szellemi értelemben valóban az ő ültetése is lehetett, és az atya gondolkodásmódja szelídebb és átfogóbb volt, mint a miénk, akik csak emezt vagy amazt ismerjük, és nyomban az asztalra csapunk: “Ha az valaha Baál fája volt, akkor nem Ábrahám ültette!” Az ilyen buzgó igazságkeresés inkább heves és makacs, mint bölcs, és sokkal több méltóság rejlik mind a két szempont csendes egyesítésében, ahogyan azt Jákób tette.

Hiszen alapjában azok a formák, amelyekben Izráel a fa alatt az Örökkévaló Istennek hódolt, alig különböztek Kánaán fiainak vallási szokásaitól - kivéve természetesen mindazt a garázdálkodást és a sikamlós tréfákat, amelyekké annak a népnek istentisztelete óhatatlanul el szokott volt fajulni. Körben a szent domb lábánál ütötték fel pihenősátraikat, és azonnal előkészítették a vágásokat, amelyeket az őskori kőasztalon, a dolmenen véghez akartak vinni, vagyis előkészítették az áldozati lakomát, melyet azután együtt fogyasztottak el. Baál gyermekei talán másként csinálták? Vajon ők nem az oltárra csorgatták-e a bárányok és bakok vérét, és nem kenték-e be vele az oldalvást magasba meredő követ? Persze ez igaz; de Izráel gyermekei más szellemben tették ezt és műveltebb jámborsággal, ami főként abban nyilvánult meg, hogy az istenlakoma után nem csintalankodtak egymással párosan, legalábbis nem nyilvánosan.

Jákób isten dolgaira is tanított a fa alatt, ami korántsem untatta őket, sőt a serdülőknek rendkívül szórakoztató és fontos volt. Mert valamennyien többé-kevésbé tehetségesek voltak ebben az irányban, és élvezettel fogták fel a csalafintaságokat. Jákób kioktatta őket arról a különbségről, mely Baál soknevűségét elválasztotta atyái Istenének, a Legmagasabbnak és Egyetlennek soknevűségétől. Amaz valóban sokféleséget jelentett, mert nem létezett egyetlen Baál, csak Baálok, vagyis szentélyek, ligetek, tisztások, források és fák tulajdonosai, birtokosai és védői, egy sereg mezei és házi istenség, amelyek elszigetelten és helyhez kötötten működtek, és összességükben nem volt sem arculatuk, sem személyiségük, sem jelzőik, és legfeljebb ha Városkirálynak: “Melkart”-nak nevezték őket, ha éppen ilyenek voltak, mint például Türosz istensége. Volt, akit Baál-Peórnak vagy Baál-Hermonnak vagy Baál-Meonnak hívtak, a helység szerint, ahol imádták, persze volt olyan is, akinek a Szövetség Baálja volt a neve, amit Ábrám istenmunkája fel tudott használni, és egyet, nevetséges módra még Tánc-Baálnak is hívtak. Ezekből hiányzott a méltóság, és egyáltalán nem volt bennük általános fenség. Egész más volt az eset az atyák Istenének sokféle neve tekintetében, amelyek a legcsekélyebb mértékben sem csorbították személyének egységét. Él eljón volt a neve, Magasságos Isten, Él ró’i, Isten, aki engem lát, Él olam, az aiónok Istene, vagy Jákóbnak megaláztatásából keletkezett nagy látomása óta El-bétél, Lúz Istene. Mindezek az elnevezések csak az egy és azonos, legfőbb létező Isten-személynek váltakozó nevei voltak, nem helyhez kötött istenségeké, mint a mezei és városi Baálok szétszórt sokasága, hanem a mindenben jelen levő Istené, és ebből tulajdonították ezeknek a neveknek az egyenkénti birtoklást. A termékenység, melyet árasztottak, a források, melyeken őrködtek, a fák, melyekben laktak és suttogtak, a viharok, melyekben tomboltak, a csírafakasztó tavasz, a perzselő keleti szél - Ő volt mindez, amik amazok külön-külön voltak, az mind az Ő tulajdonsága volt, mindennek Ő volt a Mindenható Istene, mert belőle fakadt mindez, önmagában foglalta össze, Élt mondván, minden lét létét, Ő volt Elóhim, a sokféleség mint egység.

Erről az Elóhim névről Jákób rendkívül lebilincselően beszélt, a hetvenek számára igen izgalmasan és nem minden furfangosság nélkül. Bizony észrevehető volt, kitől örökölte azt ötödik fia, Dán: ennek a furfangossága csak a magasabb rendűnek, az öregének csekélyebb értékű fiúi elágazása volt. A kérdés, amelyet taglalt, az volt, hogy az “Elóhim” nevet egyes vagy többes számúnak kell-e felfogniuk, tehát úgy kell-e mondani, hogy: “Elóhim akarja”, vagy úgy, hogy: “Elóhim akarják!” Ha az ember elismeri, hogy fontos helyesen kifejezni magunkat, akkor ezt el kell dönteni. És Jákób, úgy látszik, el is döntötte, amikor az egyes számért szállt síkra. Isten egyetlen volt, és aki azt hitte volna, hogy az “Elóhim” név az “Él”-nek, vagyis “Isten”-nek többes száma, az tévedésbe esik. Hiszen ez a többes szám helyesen “Élim” kellett legyen. “Elóhim” egészen mást jelentett. Éppoly kevéssé volt sokféleség az értelme, mint ahogy Ábrahám neve sem volt az. Az urbéli férfiút Ábrámnak nevezték, s nevét később tiszteletből megnyújtották Ábrahámra. Ugyanez történt “Elóhim” esetében is. Ez nem volt egyéb, mint fenséges, megtisztelő megnyújtás - semmi olyat nem értettek rajta, amit “több isten tisztelete” névvel kellett volna megbélyegezni. Az oktató ezt erősen elméjükbe véste. Elóhim egy volt. De aztán mégiscsak úgy lehetett érteni Jákób tanítását, mintha több lett volna, talán három. Három férfiú jött Ábrahámhoz Mamré ligetébe, amikor kunyhója ajtajában ült, és a nap legforróbb szakába érkezett. És ez a három férfiú az Úristen volt, ahogy az elébük siető Ábrahám nyomban felismerte. “Uram” - mondotta, miközben földig hajolt előttük - Uram és Te - de közben úgy is mondotta, hogy “Ti” és “Nektek”. Megkérte őket, üljenek az árnyékba, és frissüljenek fel tejjel meg borjúhússal. És ők ettek, s aztán így szóltak: “Esztendőre ilyenkor bizonnyal megtérek hozzád!” Ez Isten volt. Egyetlen volt, de kifejezetten harmadmagával jelent meg. Többistenséget játszott, de mindig és elvből csupán azt mondotta közben, hogy “Én”, Ábrahám pedig váltakozva “Te”-vel és “Ti”-vel szólította meg. Van tehát mégis valami abban, ha “Elóhim” nevét többes számban használjuk - folytatta Jákób -, az előző ellenkező értelem hangsúlyozása ellenére is. Sőt ha még tovább hallgatta őt az ember, akkor átderengett, hogy az ő istentapasztalata is, mint Ábrámé, hármas jellegű volt, és három férfiúból, három önálló és mégis egybeeső, magukat “Én”-nek nevező személyből tevődött össze. Jákób ugyanis először az Atyaistenről vagy Istenről, az Atyáról beszélt, másodszor a jó Pásztorról, aki bennünket, az ő juhait legelteti, és harmadszor egy Istenről, akit “Angyal”-nak hívott, és akiről ők hetvenen úgy érezték, hogy az galambszárnyaival oltalmaz bennünket. Ezek valamennyien “Elóhim” voltak, a hármas egység.

Nem tudom, kit mennyire érint ez, de Jákób hallgatóit ott a fa alatt rendkívül szórakoztatta és izgatta; volt érzékük hozzá. Elválóban és még fekhelyükön elalvás előtt is hosszasan és buzgón megvitatták a hallottakat, a megtisztelő névmegnyújtást és Ábrahám hármas díszvendégét, a többistenhit kötelező elkerülését az egyetlen istenség következtében, akinek több formájú létezése mindenesetre némi kísértést jelentett ebben az irányban, ami azonban éppen csak próbatétel, és Jákób népe között még a serdültek is úgy érezték már, hogy vígan megállják azt.

Családfőjük a maga szállását mindhárom Beérsebában eltöltött éjjelen a szent fa alatt ütötte fel. Az első két éjszakán nem álmodott, a harmadik azonban meghozta az álmot, amelynek kedvéért aludt, s amelyre vigasztalás és felfrissülés céljából szüksége volt. Félt Egyiptom földjétől, és nagy szüksége volt a bizonyságra: nem kell félnie attól, hogy lemenjen oda, azért nem, mert atyáinak Istene nincs helyhez kötve, és abban az alvilágban is véle lesz majd, mint ahogy Lábán országában vele volt. Erősen és szívből volt szüksége a bizonyságtételre, hogy Isten nemcsak lemegy vele, hanem őt vagy mindenesetre törzsét, miután nagy néppé tette, bizonnyal fel is hozza majd atyái földjére, a Nimród-birodalmak között elterülő országba, amely ugyan szintén ostoba bennszülöttek tanulatlan országa, de mégsem Nimród birodalma, úgyhogy az ember ott jobban tisztelhet egy szellemi Istent, mint másutt. Röviden: amire lelke vágyott, az a vigasz volt, hogy ha elmúlnék ebből a világból, nagy, látványos álmának ígéretei, melyek a bét-éli gilgálban jutottak osztályrészéül, nem válnak semmivé, hanem Isten, a Király változatlanul megtartja szavát, melyet akkor hárfazengés közben kinyilatkoztatott. Hogy ezt megtudja, ezért aludt, és álmában meg is tudta. Isten szent hangján szólt hozzá, úgy, ahogyan a lelke áhította, és a legédesebb szava az volt, hogy József “fogja bé a te szemeidet” - ami bensőséges-többértelmű álombéli szózat volt, s azt jelenthette, hogy világi hatalmú fia megvédi majd, és öregségében gondoskodik róla a pogányok között, és azt is, hogy kedvence zárja le majd egykor a szemét, amit az álmodó már régóta álmában sem mert volna elképzelni.

Most azonban merészelt ilyet álmodni, ezt és még mást is, és alvó szeme megnedvesedett tőle a szemhéja alatt. Amikor pedig fölébredt, friss volt, és bizonyosság töltötte el, és már elindulhatott erről az állomásról, hogy hetvenedmagával továbbvonuljon. Most már beszállt a szélvédős, finom egyiptomi gyaloghintóba, melyet gyapjúvirágokkal díszített két fehér szamár hátára fektettek, és ebben még szebb és méltóságteljesebb látvány volt, mint teveháton.

A megfosztó szeretetről

A delta északkeleti részéből Kánaán száraz, déli földjén át kereskedelmi út vezetett Beérseba érintésével Hebrónba. Ezen vonultak Izráel fiai, vagyis kissé eltértek attól az úttól, melyen a testvérek bevásárlóútjukon haladtak. A táj, melyen keresztül útjuk vitt, eleinte elég népes volt, és sok kisebb-nagyobb település akadt rajta. Később, ahogy teltek-múltak a napok, mindinkább kifejezetten elátkozott útszakaszokon haladtak, ahol fűszál se termett, s csak csavargó és gaztettekre kész sivataglakókat láttak messze a távolban elsuhanni, úgyhogy a karaván fegyverbíró férfinépe nem szívesen tette le íját a kezéből. De még a legvadabb tájakon sem tűnt el a civilizáció teljesen, hanem kísérte őket, mint Isten maga, ha borzongató megszakításokkal is, ott, ahol meg-megszűnt, és nem volt más vigaszuk, csak egyedül az Isten, kísérte őket védett sivatagi kutak, a forgalom szellemében létesített és fenntartott útjelzések, kilátótornyok és pihenőhelyek formájában egészen céljukig, ami egyelőre azt jelenti: egészen addig a tájékig, ahol az értékes egyiptomi hatalom őreit és bástyáit mélyen előretolta a nyomorúság földjére, még mielőtt az utasember megpillantotta volna bevehetetlen erődítményét és szőrszálhasogatóan szigorú kapuőrségét: Cel erőd falait.

Tizenhét nap alatt értek oda - vagy tán néhány nappal később? Ők úgy vélték, hogy útjuk tizenhét napig tartott, és nem szálltak volna vitába valakivel, aki megszámolta és kiszámította az időt. Bizonyára olyan jellegű volt a napok száma, mintha tizenhét lett volna, akár több, akár kevesebb volt - könnyen lehetett néhány nappal több, legalábbis ha hozzászámítjuk a beérsebai tartózkodást; mert még heves volt a nyár, és Jákóbnak, az atyának kímélése céljából csak a korai és kései nappali órákban haladtak tovább. Igen, jó tizenhét napja volt, hogy Mamréban felszedelőzködtek és útnak indultak, vagyis: átadták magukat egy időre a váltakozva felütött sátrak vándoréletének. És így a napok múlásával Cel erődje elé érkeztek, József birodalmának kapujába.

Van valakinek a legcsekélyebb aggálya a zord határerőd és vándoraink sorsa tekintetében, hogy tán ott nehézségeik támadtak volna? Hát ezen jót nevetett volna mindenki. Mert nekik aztán volt fermánjuk, útlevelük és hiteles pecsétjük - istenkém! Ilyen még nem volt a nyomorúság földje gyermekeinek kezében, annyi bizonyos, akik valaha is Egyiptom földjének kapuin kopogtattak, nem létezett számukra se kapu, se fal, se rács, Cel erődjének bástyái és tornyai köddé és párává váltak, és az ellenőrök szőrszálhasogató szenvedélye csupa mosolygós szolgálatkészséggé. Hiszen Fáraó útlevélellenőrei megkapták az utasításokat a mi embereink dolgában, olyan utasításokat, amelyek megszelídítették őket. Jákób gyermekeit bizony nem csekélyebb férfiú hívta meg az országba, mint a Kenyér Ura Menféből, a Király Árnyékadója, Dzsepnuteefoneh, Fáraó Egyetlenegy Barátja, ő pedig letelepedés és pásztorkodás céljából hívta meg őket. Aggodalom? Nehézségek? Hiszen a gyaloghintó, melyben az agg családfőt vitték, már önmagáért és tulajdonosáért is beszélt, ureuszkígyók voltak rajta; ezek Fáraó kincstárából származtak. És aki benne ült, az ünnepélyesen fáradt és szelíd férfiút elvégre is az onnan nem messze eső találkozóra hozták, találkozóra fiával, az igen magas rangú férfiúval, és ez halottszínűre változtathatott bárkit, aki akár csak huzavonát okozó kérdéseket tett volna is fel ennek a családnak.

Röviden, nem képzelhetjük eléggé hajbókoló-kedvesnek és édeskésnek az ellenőrző tisztek udvariasságát - az ércrácsok felröppentek, Jákób népe felemelt kezek sorfala közt vonult keresztül a hajóhídon, és málhás csapatával és tipegő nyájaival elárasztotta Fáraó mezőit, s elszórt tanyák mentén bevonult a mocsaras, lápos legelővidékre, amelyet facsoportok, gátak és csatornák tarkítottak, ez volt Gósen, melyet más néven Kósennak, Kesennek és Gózemnak meg Gózennak is hívtak.

Ilyen különböző nevekkel illették e vidéket az emberek, akik a gáton vonuló út mentén, amelyen Izráel haladt, nád szegélyezte vizesárok által határolt szántóföldet munkáltak meg éppen, és akiket megkérdeztek, csak hogy megbizonyosodjanak, vajon jó úton járnak-e. A karaván alig egynapi járóföldnyire - úgymond - estefelé eléri a per-baszteti Nílus-ágat és magát a várost, a macska házát. De még közelebb esett Pa-Kósz termékeny városkája, amely, úgy látszik, ennek a járásnak székhelye és vásárhelye lehetett, és amelyről nyilván a nevét is kapta: ha az ember végigtekintett a vidéken, rétjein és mocsaras, kákás mezőin, tükröződő tócsáin, bozótos szigetein és nedvdús síkságain, akkor szembeötlött Pa-Kósz templomának pülonja, amint a hajnali fényben kirajzolódtak körvonalai a szemhatárra. Mert kora reggel vonult be ide Izráel, minthogy a határerőd előtt töltötték az éjszakát, és aztán még néhány órán keresztül vonultak nappal a szemhatáron emelkedő építészeti emlék felé, ott megpihentek, és Jákób gyaloghintóját is levették a szamarak hátáról, s míg időztek, a földre tették; mert itt valahol, nem messze, Pa-Kósz piaca közelében volt az a pont, amelyet József találkozásuk és a viszontlátás helyéül kitűzött, és amelyről kijelentette, hogy oda akar jönni övéi elé.

Kezeskedünk, hogy így határoztatott és rendeltetett el, és ha igaz, amit az írás mond: “Júdát pedig elküldé maga előtt Józsefhez, hogy útmutatója legyen Gósen felé”, akkor helytelen volna ezt úgy értelmezni, hogy Júda atyja előtt utazott a Körülgöngyölt városáig, és József csak akkor fogatott be és indult apja elébe Gósen felé. Nem, a felmagasztalt már régóta a közelben volt, már egy-két nappal előbb, és Júdát kiküldték a határba, hogy megkeresse és megmutassa neki, hol táborozik atyja, hogy így egymásra találjanak. “Itt vár majd Izráel az ő fia-urára - szólt Jákób -, tegyetek le itt, és te, Jehuda fiam, végy három szolgát magadhoz, és ügess tovább, hogy megtaláld testvéredet, Ráhel elsőszülöttjét, és mutasd meg neki a táborunkat!” És Júda engedelmeskedett.

Bizonyosan állíthatjuk, hogy nem maradt el sokáig, tán csak egy-két óra hosszat, és miután sikerrel átadta az üzenetet, visszatért; merthogy nem Józseffel jött vissza, hanem hamarabb megjelent, még mielőtt József megérkezett atyjához, ez abból a kérdésből következik, melyet Jákób, mint mindjárt hallani fogjuk, József közeledtekor intézett hozzá.

Igen kedves hely volt az, ahol Jákób várakozott: három pálmafa árnyékolta táborhelyét - mintha egyetlen gyökérből szöktek volna szárba -, és hűvös szellő lengedezett a kis tó felől, melynek partján magasra nőtt a papirusznád, és tükrén kék és rózsaszín lótuszliliom virult. Itt ült tíz fia körében, akik hamarosan ismét tizenegyen lettek, amikor Júda visszatért; és nyíltan terült el előtte a madárdalos legelők és rétek tája, úgyhogy vén szeme messze pillanthatott, és elláthatott odáig, ahol a tizenkettedik megjelent.

Ez pedig úgy történt, hogy meglátták, amint Júda a három szolgával ismét feléjük üget, és csak int a fejével hátra, a síkság irányába, de egy szót sem szól. S így rajta túl tekintettek el, ki a messzeségbe: ott gomolygott valami, még kicsiny a távolban, és villogott és csillogott, és csak úgy vakította őket színeivel, és ez a valami gyorsan hömpölygött feléjük, és szekerek voltak benne, fényesen felkantározott és színes tollakkal ékesített páros paripákkal, előttük s közöttük gyalogfutókkal, gyalogfutókkal a menet végében és kétoldalt - s azok arcukat a legelső kocsi felé fordították, s arra szegezték tekintetüket, a kocsira, amely fölé legyezők borultak. Így közeledett az a valami feléjük, így öltött rendes méreteket, míg azok szeme, akik felé közeledett, meg nem tudta különbőztetni a benne levő alakokat. Jákób pedig, aki agg kezét szeme fölé emelte ellenzőnek, úgy nézte, odahívta egyik fiát, aki ismét mellette állt, és így szólt hozzá:

- Júda!

- Ímhol vagyok, atyám - felelte ez.

- Ki az a közepes testalkatú férfi - kérdezte Jákób -, aki ennek a világnak előkelő öltözetében éppen leszáll kocsijáról és annak aranykasából, nyakéke, mint a szivárvány, s ruhája, mint a mennyek fényessége?

- Ez a te fiad, József, atyám - válaszolta Júda.

- Ha ő az - szólt Jákób -, felkelek és elébe megyek.

És noha Benjámin és a többiek vissza akarták tartani, még mielőtt segíthettek volna neki, méltóságteljes erőlködéssel elhagyta gyaloghintóját, és egyedül elindult - jobban sántikálva csípőből, mint máskor, mert szándékosan túlozta tiszteletre méltó bicegését a közeledő felé, aki szaporázta lépteit, hogy megrövidítse Jákób útját. A férfiú mosolygó ajkán ez a szó formálódott: “Atyám”, és kitárta karját; Jákób pedig egyenesen előrenyújtotta kezét, mint ahogy a tapogatózó vak szokta, s úgy mozgatta, mintha vágyakozva integetne, s másrészt, mintha védekezne is; mert ahogy összetalálkoztak, nem engedte meg, hogy József a nyakába boruljon és arcát vállán pihentesse, ahogyan szerette volna, hanem vállánál fogva távol tartotta magától, és kissé ferdén hátrabillentve fejét, fáradt szemével hosszasan és áthatóan tekintett, gyötrődve és szeretettel, az egyiptomi arcába, és nem ismerte meg őt. De aztán az történt, hogy József szeme, ahogy atyja beléje pillantott, lassan csordultig megtelt könnyel; és ahogy a sötét szempár könnyben úszott, íme, Ráhel szeme volt, amely alól Jákób élete álomszerű messzeségében csókjával felszárította a könnyeket, és most már felismerte, fejét az idegenné lett fiú vállára ejtette, és keservesen sírt.

Magukban álltak ott, kettesben a színhelyen, mert a testvérek félénken tartózkodtak találkozásuktól, és távolban maradtak József kíséretének tagjai is, a kocsikon érkezett marsallja, istállómesterei, a gyalogfutók és a legyezőhordozók, valamint a közeli városka különféle kíváncsiskodói, akik mellettük szaladtak.

- Atyám, megbocsátasz nekem? - kérdezte a fiú, és mi mindent nem értett ezen a kérdésen: azt, hogy szeszélyesen bánt vele, és hogy szép kis bajt okozott neki; a kedvenc pajkosságát és neveletlen csínytevéseit, bűnös bizakodását és vak önhittségét, százféle ostobaságot, melyekért a halottak némaságával lakolt, míg a vele bűnhődő öregtől távol élte napjait. - Atyám, megbocsátasz nekem?

Jákób visszanyerte önuralmát, és fölemelte fejét fia válláról.

- Isten megbocsátott nekünk - válaszolta. - Hiszen láthatod, visszaadott téged nekem, és Izráel most már boldogan halhat meg, miután megjelentél előtte.

- Te meg előttem - mondta József. - Atyácskám, szabad, hogy ismét így nevezzelek?

- Ha nincs kifogásod ellene, fiam - válaszolt Jákób szertartásosan, és amilyen öreg és méltóságteljes volt, még meg is hajolt kissé a fiatalember előtt -, jobban szeretném, ha “atyám”-nak neveznél. Tartsuk meg lelkünket komolyságban, és ne enyelegjünk.

József tökéletesen megértette.

- Hallom és engedelmeskedem - mondta, s szintén meghajolt -, de halálról szó se legyen! - tette hozzá vidáman. - Élni akarunk egymással, atyám, most, hogy letöltöttük büntetésünket, és vége a hosszú böjtnek!

- Keservesen hosszú volt ez - bólintott az öreg -, mert az Ő dühe túlságosan félelmetes, és haragja egy Mindenható Isten haragja. Lásd, Ő oly nagy és hatalmas, hogy csak ily haragra képes, csekélyebbre nem. És úgy büntet meg minket, gyarló embereket, hogy üvöltésünk túlárad, mint a víz.

- Érthető volna - szólt József csevegő hangon -, ha Ő, akihez nincs hasonló, a maga nagyságában nem tudná lemérni a mi méreteinket, és nem tudna belehelyezkedni a magunkfajta ember méreteibe. Lehet, hogy túl súlyos a keze, úgyhogy érintése mindjárt szétzúzza az embert, noha nem is ez a szándéka, csak éppen meg akar pacskolgatni.

Jákób nem tudta elfojtani mosolyát.

- Látom - vetette közbe -, az én fiam megőrizte egykori bájos, éles elméjű istenismeretét az idegen istenségek között is. Amit megjegyezni méltóztattál, abban lehet valami igazság. Ábrahám már gyakran figyelmeztette Őt mértéktelen szenvedélyességére, és bizony én is intettem Őt, szólván: “Csak szelíden, Uram, ne oly hevesen! “, de hát Ő olyan, amilyen, és nem tudja mérsékelni magát a mi gyengéd szívunk kedvéért.

- De azért a barátságos fékezés - válaszolta József - azok részéről, akiket Ő szeret, mégsem árthat. Ám most dicsérjük kegyelmét és békülékenységét, ha sokáig tartott is, amíg részesített benne! Mert az Ő nagyságához csak a bölcsessége mérhető, vagyis gondolatainak gazdagsága és cselekedetének mély értelme. Az Ő végzéseinek mindig többféle eredménye lehet, ez a csodálatra méltó benne. Ha büntet, akkor ugyan valóban büntetni akar, és ez a legkomolyabb célja a büntetésnek, és mégis egyben eszköz valami magasabb történés elősegítésére. Keményen sújtott téged, atyám, és engem is, elválasztott bennünket egymástól, úgyhogy meghaltam számodra. Így akarta, és meg is tette. De ugyanakkor az is volt a szándéka, hogy a megmentés céljából ideküld engem előttetek, hogy ellássalak benneteket, téged és testvéreimet és egész házadat az ínségben, amelyet sokat jelentő értelemben küldött ránk, és amely sokféle célt szolgált eszközként, mindenekelőtt azt, hogy ismét találkozhassunk. Mindez igen csodálatraméltó bölcs összefüggéseiben. Akár forrók vagyunk, akár hidegek, az Ő szenvedélye gondviselés és az Ő haragja messze tekintő jóság. Vajon megközelítő illendőséggel fejezte-e ki magát fiad atyái Istenéről?

- Megközelítően - ismerte el Jákób. - Ő az élet Istene, és az életet természetesen csak megközelítően fejezhetjük ki. Ezt dicséretedre és mentségedre mondom. Az én dicséretemre azonban nincs szükséged, hiszen királyok zengik dicséretedet. Ó, bár ne szorulna elkülönülésben leélt életed túlságos mentegetésre!

Ahogy ezt mondotta, tekintete gondterhesen siklott végig József egyiptomi külsején, zöld-sárga-csíkos fejkendőjétől csillogó ékszerein, drága, különös szabású ruháján az övébe illesztett és kezén viselt fényűző holmikon át egészen szandáljának aranycsatjáig.

- Gyermekem - mondta áthatóan -, megőrizted tisztaságodat olyan nép között, melynek üzekedő gerjedelme a szamáréhoz és csődöréhez hasonló?

- Ó, atyácskám, akarom mondani: atyám - felelte József kissé zavarban -, ugyan miért van erre gondja az én kedves uramnak? Ne törődj ezzel, Egyiptom gyermekei olyanok, mint a többi nép gyermekei, sem lényegesen jobbak, sem rosszabbak. Hidd el nekem, csak Szodoma tüntette ki magát egykor különösen a bűnözésben. Mióta szurok és kéneső közepette eltűnt a föld színéről, ezen a téren általában mindenütt elég egyforma a helyzet, vagyis jó is meg rossz is. Te egykor intetted Istent, szólván: “Ne oly hevesen, Uram.” Így tán nem lesz bűn, ha most viszont én, a te gyermeked intlek, és gyengéden azt szeretném ajánlani néked, miután már közöttünk vagy: ne éreztesd e föld népével, hogy gondolkodsz felőle, és ne jellemezd magatartását korholó szóval előtte úgy, ahogyan szellemi tekinteted előtt lebeg, hanem gondolj rá, hogy mi idegenek és “gérim” vagyunk itt, és hogy Fáraó felmagasztalt engem az ország gyermekei között, és rangom van közöttük Isten végzése szerint.

- Tudom, fiam, tudom - válaszolta Jákób, és ismét kissé meghajolt. - Ne kételkedj benne, hogy tisztelettel viseltetem a világ iránt!... Azt mondják, fiaid vannak? - fűzte hozzá a kérdést.

- Bizony, atyám. Egy leányzótól, a napleánytól, igen előkelő asszonytól. Úgy hívják őket...

- Leányzótól? Napleánytól? Ez nem zavar meg. Vannak unokáim Sekemtől és Moábtól és Midjántól. Miért ne lennének unokáim Onnak egy leányától is? Hiszen én vagyok az, akitől származnak! Hogy hívják a fiúkat?

- Manassénak, atyám, és Efráimnak.

- Efráim és Manasse; jó az, fiam, báránykám, nagyon jó, hogy fiaid vannak, méghozzá kettő, és hűségesen választottad meg a nevüket. Látni akarom őket. Ha lennél oly szíves, minél előbb mutasd be őket nekem.

- Szavad parancs - mondotta József.

- És tudod-e, drága gyermekem - folytatta Jákób halkan és könnyes szemmel -, miért oly jó ez és oly illendő az Úr előtt? - Karjával átfonta József nyakát, és fülébe súgott, melyet fia félrefordított arccal tartott szájához:

- Jehószif, egykor rád hagytam a tarka ruhát, és örökbe hagytam neked, mert könyörögtél érte. Tudod-e, hogy ez nem jelentette az elsőszülöttséget és az örökséget?

- Tudom - felelte József ugyanoly halkan.

- De én a szívemben mégis így értettem, vagy félig-meddig így - szólt ismét Jákób -, mert szívemben szerettelek téged, és mindig szeretni foglak, akár élsz, akár meghaltál, és jobban foglak szeretni, mint testvéreidet. De Isten szétszaggatta ruhádat, és hatalmas kezével rendreutasította szeretetemet, és ez ellen nem lázadhatok. Elkülönített és elválasztott téged az én házamtól. Elválasztotta a gallyat tövétől, és kiültette a világba; ennek csak engedelmeskedni lehet már. Engedelmeskedni cselekedettel és elhatározással, de a szív nem engedelmeskedik. Nem veheti el a szívemet és azt, hogy az egyiket ne szeresse jobban a másiknál, mert akkor az életemtől fosztana meg. És ha ez a szív nem így cselekszik és nem szeretete szerint határoz, akkor az az engedelmesség miatt van így. Érted-e?

József feléje fordította fejét, és bólintott. Könnyeket látott a rátekintő idős, barna szempárban, és az övé is újra megtelt könnyel.

- Hallom és tudom - suttogta, és ismét odafordította fülét.

- Isten nekem adott téged, és elvett tőlem - suttogta Jákób -, és ismét visszaadott, de nem egészen; mert meg is tartott téged magának. Igaz, hogy elfogadta az állat vérét a fiúé helyett cserébe, de mégsem vagy olyan, mint Izsák, nem vagy el nem fogadott áldozat. Az Ő gondolatainak gazdagságáról beszéltél nekem s végzéseinek mély értelmű kettős jelentéséről; és okosan beszéltél. Mert övé a bölcsesség, de az emberé az okosság, hogy gondosan elmerüljön elméjével az Ő bölcsességébe. Téged felmagasztalt és elvetett egyben; a füledbe súgom, kedves gyermekem, és te elég okos vagy, hogy megértsd. Fölemelt testvéreid fölé, ahogyan megálmodtad; mindig megőriztem álmaidat, kedvesem, a szívemben. De világi módra emelt fel téged föléjük, nem az üdvözülés és az áldás öröklése értelmében: nem üdvözülsz, az örökségtől megfosztattál. Tudod-e ezt?

- Hallom és tudom - ismételte József; közben egy pillanatra elfordította fülét, és odafordította suttogó száját.

- Áldott vagy te, kedves - folytatta Jákób -, áldott az ég áldásaival onnan felülről, és a mélység áldásaival, mely alant terül, áldott vagy vidámsággal és küldetéssel, okossággal és álmokkal. De ez világi áldás, nem a szellemé. Hallottad-e valaha a megfosztó szeretet hangját? Hát halljad meg most, ahogy füledbe súgom, engedelmesen. Isten is szeret téged, gyermekem, ha megfoszt is az örökségtől, és megbüntetett engem, mert titokban neked szántam. Elsőszülött vagy a világ dolgaiban és jótevője az idegeneknek is, atyádnak és testvéreidnek is. De a népek nem általad jutnak majd az üdvösséghez, és meg leszel fosztva attól, hogy vezesd őket. Tudod-e ezt?

- Tudom - válaszolta József.

- Ez rendjén van így - mondotta Jákób. - Rendjén van az, ha vidáman csodálkozó nyugalommal tekintünk a sorsra, a magunkéra is. Én azonban úgy akarok cselekedni, mint Isten, aki abban jutalmazott, amitől megfosztott. Te vagy az elkülönített. El vagy választva törzsedtől, és nem lesz törzsed magadnak sem. Én azonban fölemellek az atya rangjára, azáltal, hogy a te fiaid, az elsőszülöttek az én fiaimhoz lesznek hasonlók. Akik még majd születnek, azok legyenek a tieid. Ezek azonban legyenek az enyéim, mert fiaimmá akarom fogadni őket. Te nem vagy olyan, mint atyáid, gyermekem, mert nem vagy a szellem fejedelme, hanem a világé. Ám mégis mellettem ülsz majd, a törzs feje mellett, törzsek atyjának rangjában. Megelégedésedre szolgál?

- Térdre hullva köszönöm neked - válaszolta József halkan, és ismét száját fordította oda füle helyett. S ekkor Izráel lehántotta karját József nyakáról.

A megvendégelés

Akik távolabb állottak - itt József kísérete, ott Jákób népe -, tisztelettudóan nézték kettőjük bensőségesen bizalmas beszélgetését. Most látták, hogy befejeződött, és hogy Fáraó Barátja megkérte atyját, jöjjön el vele innen. Majd a testvérekhez fordult, feléjük indult, hogy üdvözölje őket; ők azonban sietve elébe mentek, valamennyien meghajoltak előtte, és ő forrón megölelte Benjámint, anyjának fiát.

- Most látni szeretném feleségeidet és gyermekeidet, Turturra - szólt a kis emberhez. - Mindnyájatok feleségeit és gyermekeit látni akarom most, hogy megismerkedjem velük. Vezessétek őket elém és atyánk elé, akinek oldalán ekkor ülni akarok. Fogadástokra innen nem messze sátort verettem; ott talált rám testvérem, Júda, és onnan jöttem ide. Vegyétek fel ismét atyánkat, kedves urunkat, szálljatok mind nyeregbe, és kövessetek! Előrehajtatok kocsimban. Ha azonban egyikőtök velem akar jönni, például Júda, aki szíves volt engem idehívni, úgy van számára elég hely kocsimban, velem és a kocsissal együtt. Júda, téged hívlak meg. Jössz velem?

És Júda megköszönte, és valóban vele együtt szállt a kocsiba, mely József intésére előállott; a felmagasztalt kocsijában hajtatott vele együtt, és vele együtt állott a kocsi aranykarában; tarka tollakkal ékesített és bíborszíjazattal felkantározott tüzes vérű paripák röpítették őket. Mögöttük haladt József kísérete, majd Izráel gyermekei, élükön Jákóbbal, a himbálózó gyaloghintóban. Kétoldalt pedig Pa-Kósz piaci népe futott velük, mindezt látni akarták.

Így érkeztek el az igen szép és tágas, tarkára kifestett és szőnyegekkel fedett padlójú sátorhoz, amelyet a szolgák fölállítottak és berendeztek. A falak mentén finom nádfonatos tartókban koszorús boroskancsók sorakoztak, párnák várták a vendégeket és ivócsészék, víztartályok és sokféle kalács és gyümölcs állt készen. Ide tessékelte be József atyját és testvéreit, ismét üdvözölte és frissítőkkel tartotta jól őket házgondnoka segítségével, akit a tizenegy testvér már ismert. József vidáman velük ivott az aranyserlegekből, melyekbe a felszolgálók a bort szűrővásznon keresztül öntötték be. Azután leült atyjával, Jákóbbal a sátor bejáratánál egy-egy tábori székre, és előttük vonultak el Jákób “asszonyai, leányai és fiai és fiainak feleségei”, azaz: József testvéreinek feleségei és sarjai, röviden: Izráel, hogy József lássa őket, és megismerkedjék velük. Legidősebb testvére, Rúben nevükön nevezte őket számára, és ő mindegyiküket barátságosan megszólította. Jákób azonban egy másik bemutatkozási jelenet emlékét merítette az idők mélyéből: amikor a peniéli tusakodás éjszakája után a gubancos Ézsaunak bemutatta övéit - előbb a szolgálókat négy gyermekükkel, majd Leát hat gyermekével és végül Ráhelt azzal, aki most mellette ül, és akinek feje a világban felmagasztaltatott.

- Hetvenen vannak - szólt méltóságteljesen népére mutatva, és József nem kérdezte, hogy Jákóbbal együtt vagy nélküle vannak-e hetvenen, és vajon jómagával-e vagy nála nélkül; nem kérdezett és nem számolta meg, csak vidám tekintettel nézte, hogyan vonul előtte a nép, térdére ültette Benjámin legkisebb fiait, Muppimot és Róst, hogy később mellette álljanak, és rendkívül érdekelte s megörült, amikor elébe vezették Áser gyermekét, Szerahot, és megtudta, hogy ő volt az, aki Jákóbnak először vitt hírt énekében arról, hogy fia él. Megköszönte a lánykának, és azt mondotta, hamarosan, mihelyt ideje lesz rá, neki is el kell énekelje dalát, nyolchúrú lantja kíséretével, hogy ő is hallhassa. A testvérek feleségei között pedig Támár is elvonult, Júda nemzette sarjaival, és Rúben, a nevek megnevezője hamarjában s ott helyben nem tudta nyomban megmagyarázni, kicsodák is ő és gyermekei; ezt a magyarázatot alkalmasabb időre halasztották. Magasan és sötéten vonult el Támár előtte, mindegyik kezén egy-egy fiát vezette, és büszkén hajolt meg az Árnyékadó előtt, mert lelkében így gondolkodott: “Én rákerültem az útra, te meg nem, akárhogy csillogsz is.”

Mikor már valamennyiüket bemutatták, akkor a szolgák jóltartották frissítőkkel a feleségeket és a leányok fiait és a feleségek leányait is. József pedig maga és atyja köré gyűjtötte a családfőket, kiadta nekik utasításait, és nagyvilági körültekintéssel és határozottsággal rendelkezett.

- Most hát Gósen földjére érkeztetek, Fáraó szép legelőjére - szólt -, és én majd elintézem, hogy itt maradhassatok, ahol még nem túlságosan egyiptomi az ország, és “gérim”-ként élhessetek itt kötetlenül és szabadon és visszavonásig, mint azelőtt Kánaán földjén. Csak ezekre a legelőkre hajtsátok nyájatokat, építsetek kunyhókat, és táplálkozzatok. Atyám, neked már berendeztem egy házat, teljesen, gondosan, mamréi házad mintájára, hogy mindent úgy találj meg, ahogyan megszoktad; nem messze innen épült neked, Pa-Kósz piacához közelebb; mert a legjobb a szabadban lakni, de város közelében: ez volt atyáink szokása is; fák alatt laktak, nem falak között, de Beérseba és Hebrón közelében. Terményeiteket eladhatjátok Pa-Kószban, Per-Szopdban és Per-Basztetban, a folyam ága mentén; az én uram, Fáraó szívesen látja majd, hogy pásztorkodtok és kereskedtek. Mert kihallgatást fogok kérni őfelségétől, és szót emelek majd előtte érdeketekben. Előadom majd, hogy Gósenben vagytok, és igen ajánlatos, hogy itt is maradjatok, mint ahogy mindenkor juhpásztorok voltatok, úgy, mint már atyáitok is. Meg akarom mondani még nektek: Egyiptom gyermekei nemigen szeretik a juhpásztorokat; persze a disznópásztorokat még kevésbé. No igen, kissé viszolyognak a birkapásztoroktól, ezen nem szabad megbántódnotok, hanem ellenkezőleg, fel kell használnunk arra, hogy itt maradhassatok, az egyiptomiaktól elkülönítve, mert a juhpásztoroknak Gósen földjén a helyük. Hiszen Fáraó saját nyájai, az isten aprómarhái is ezen a tájékon legelnek. S minthogy ti, testvéreim, tapasztalt pásztorok és állattenyésztők vagytok, ezért oly közeli az a gondolat, és ezt meg is magyarázom majd őfelségének, s így szinte magától rá fog jönni, hogy benneteket, vagy legalábbis egyeseket közületek, saját nyájainak gondozásával bízzon meg. Nagyon kedves, és hajlik a szóra. De hiszen tudjátok: már ki is adta a parancsot, mely szerint néhányatokat vezesselek színe elé - mert valamennyiőtök túl sok lenne számára -, hogy kérdezhessen benneteket, és ti felelhessetek neki. Ha pedig életmódotokról és foglalkozásotokról kérdez majd, úgy tudjátok, emberek, hogy ez csak formaság, és hogy már rég értesült róla, mi a foglalkozásotok, és már sikerült is meggyőznöm arról, hogy jószágának gondozásával bízzon meg. Ez lesz a hátsó gondolata, amikor formaság szerint megkérdez benneteket. Ezért igazoljátok csak erősen, amit rólatok mondottam, és így beszéljetek: “Baromtartó emberek voltak a te szolgáid gyermekségünktől fogva mind ez ideig, mint a mi atyáink.” Akkor majd először is elrendeli, hogy Gósen, ez az alföld legyen tartózkodási helyetek, s másodszor kinyilvánítja majd azt a gondolatát, hogy a legjobban tenném, ha megbíznám közületek a legrátermettebbeket jószágának gondozásával. Hogy kik a legrátermettebbek, azt állapítsátok meg magatok közt, vagy határozza meg atyánk, a mi kedves urunk. S ha mindez elrendeződött, akkor el akarom intézni, atyám, hogy az isten fia magánkihallgatáson fogadjon téged; mert úgy illik, hogy lásson történetekben gazdag méltóságodban, s hogy te is lásd őt, a gyengéden fáradozót, aki igaz lélekkel jár az útján, ha nem is való igazán erre az útra. Hiszen már levélben is megparancsolta, hogy látni óhajt, és ki akar kérdezni. Nem is mondhatom, mennyire örülök, hogy színe elé vezethetlek, hogy lásson téged, Ábrahám unokáját, az áldottfejűt egész tiszteletreméltóságodban. És egyet-mást tud is már rólad, egyes csínyeket, például a hámozott botok történetét. De te, ugye, ha majd előtte állsz, megteszed nékem a szívességet, és nem felejted el, hogy rangom van Egyiptom gyermekei közt, és e gyermekek királyának, Fáraónak nem említed majd dorgáló hangon erkölcseiket, ahogyan szellemedben előtted lebeg, mert ez nem lenne helyes.

- Nem, nem, légy nyugodt, fiam-uram, kedves gyermekem - válaszolt Jákób. - Öreg atyád jól tudja, hogyan kell kíméletesen tekintettel lennie a világ nagyságára, mert hát azt is Isten teremtette. Fogadd köszönetemet a házért és a lakásért, amelyet Gósen földjén bölcsen előkészítettél nekem. Odamegy majd Izráel, és elgondolkozik minderről, hogy beolvassza történeteinek kincsestárába.

Jákób Fáraó előtt

Csodálkozva vesszük észre, hogy ez a történet végéhez közeledik - ki hitte volna, hogy valaha is kimeríthető lesz, és befejeződik? De persze éppoly kevéssé lesz vége valaha is, mint ahogy tulajdonképpen sohasem kezdődött meg, hanem mivel lehetetlen, hogy állandóan így folytatódjék, ezért egyszer mégiscsak ki kell mentenie magát, s a hírt adó ajaknak be kell zárulnia. Józan ésszel pontot kell tennie a maga számára, mert vége soha sincs; de az értelem cselekedete pontot tenni a végtelenség láttán, e tétel teljesítéseképpen: “Az okosabb enged”.

A történet tehát, miután egykori életében gyakran mértéktelenné vált, végül mégiscsak józan érzéket tanúsít mértéke és célja iránt, s kezdi felmérni elmúlását és utolsó óráját - mint ahogy Jákób cselekedte, amikor a még hátralevő tizenhét éve fogytán volt már, és rendet csinált háza táján. Tizenhét év az az idő, amelyre még történetünk terjedhet, vagy amennyit mértéktartásból és józan ésszel maga elé még kitűz. Bármilyen vállalkozó szellemű volt is, sohasem szándékozta túlélni Jákóbot - vagy éppen csak annyival, hogy elbeszélhesse halálát. Elég patriarkális mértékkel mér térben és időben. Mint aki öreg, és eleget látott már az életből, elégedetten azzal, hogy mindennek határt szabott, teszi majd össze a lábát, hogy elnémuljon.

De ameddig még tart a történet, nem tűrheti, hogy megfosszák idejének kitöltésétől, és bátor szóval nyomban hírt ad arról, amit már mindnyájan tudunk, hogy József megtartotta ígéretét, és először is testvérei köréből ötöt kiválasztva, Fáraó színe elé vezette őket, majd atyját, Jákóbot is Atón szép gyermeke elé vezette, ahogy illett, amikor is a patriarcha igen méltóságteljesen, a világi fogalmak szerint talán még kissé túl fölényesen is viselkedett. Erről hamarosan részletesen is beszámolunk. József személyesen járt el az Édes Lehelet Uránál a kihallgatások ügyében, és feljegyzésre méltó, hogy a hagyomány mennyire tisztában van az egyiptomi viszonyokkal, amikor a “le és föl” irányszavakat az ország szokása szerint használja. Egyiptom földjére levonultak; Izráel gyermekei levonultak Gósen mezeire. De ha azután ugyanabban az irányban továbbvándoroltak, akkor már felfelé, vagyis a folyó folyásával ellenkező irányban, Felső-Egyiptom felé tartottak; és pontos szóval élvén, József is így tett: felment Ahet-Atónba, a szemhatár városába a Nyúl-vidéken, az országok egyetlen fővárosába, hogy hírt vigyen Hórusznak a palotába: testvérei és atyjának házanépe megérkeztek hozzá, és hogy meggyőzze arról: nem tehet okosabbat, mint hogy Gósen földjén a kincstári jószág gondviselőivé tegye ezeket a tapasztalt pásztorokat. Fáraónak pedig tetszett ez a gondolat, amely így eszébe jutott, és mikor az öt testvér a színe előtt állt, ki is mondotta, és pásztoraivá nevezte ki őket.

Ez nem sokkal Izráelnek Egyiptomba érkezése után történt, mihelyt Fáraó megint egyszer meglátogatta Ont, kedves városát, és felragyogott palotájának szemhatárán, mint ahogy akkor tette, amikor először vezették eléje Józsefet, hogy megfejtse álmait. Ezt az időpontot várták meg, hogy kíméljék az élemedett Jákóbot, nehogy túl messze kelljen utaznia, míg Fáraó trónja elé kerül. Ő pedig ebben az időpontban József menfei házában tartózkodott, a bemutatásra kiválasztott öt fiával, nevezetesen a két Lea-sarjjal, Rúbennal és Júdával, Bilha fiával: Naftálival, Zilpa fiával: Gádiéllel, és Ráhel második gyermekével: Benoni-Benjáminnal együtt. Ezek kísérték el atyjukat a nyugati parton elterülő városba, a Körülgöngyölt városába és a felmagasztalt házába: itt köszöntötte Aszenáth, a leányzó a rabló atyját, és Jákób színe elé vezették az egyiptomi unokákat, hogy megtekintse és megáldja őket. Az öregen mély megrendülés vett erőt.

- Az Úr nyájassága lenyűgöző - szólt. - Megengedte, hogy szemtől szembe lássalak, fiam, amit sohasem gondoltam volna, és lám, most még azt is megengedi, hogy magodat láthatom. - És ezzel megkérdezte a nagyobbik fiútól, hogy hívják.

- Manassénak - válaszolta ez.

- És téged hogy hívnak? - kérdezte ezután a kisebbiket.

- Efráimnak - hangzott a válasz.

- Efráim és Manasse - ismételte az aggastyán, először nevezvén meg a másodszor hallott nevet. Majd Efráimot jobb felől, Manassét bal felől állította a térde mellé, úgy dédelgette őket, és javítgatta héber kiejtésüket.

- Hányszor mondtam, Manasse és Efráim - korholta őket József -, hogy így beszéljetek, ne úgy.

- Efráim és Manasse - szólt az öreg - nem tehet róla. A te kiejtésed is eltorzult már, fiam-uram. Akarjátok-e, hogy atyáitok nevében néppé sokasodjatok? - kérdezte a két fiútól.

- Szíves örömest - válaszolta Efráim, aki észrevette, hogy őt jobban szeretik, és Jákób már ekkor ideiglenesen megáldotta őket.

Erre kisvártatva megjött a hír, hogy Fáraó Onba érkezett, Ré-Horahte házába, és József az öt kiválasztott testvér kíséretében leutazott hozzá, Jákóbot pedig vitték. Ha azt kérdezik, miért nem őt, a nagytiszteletűt fogadta Fáraó először, miért került a sor előbb az öt testvérre, ahogyan ez kétségtelenül történt, akkor ezt kell felelni: a fokozás kedvéért történt így. Ünnepélyes elrendezésben ritkán kerül az élre a legjobb, inkább a csekélyebb értékű vezet, majd a valamivel jobb következik, és esetleg csak ezután vonul föl a legtiszteletreméltóbb, úgyhogy a taps és az ujjongás az egekig csap föl. Hogy melyiké legyen az elsőbbség, azon régóta vitatkoztak, de ez a vita a szertartás szempontjából mindenkor értelmetlen volt. Mindig a csekélyebb értékűé az elsőbbség, és mosolyogva kell átengedni a becsvágynak, ha ragaszkodik hozzá.

A testvérek fogadásának volt egy tárgyi, hogy úgy mondjuk, üzleti tartalma is, amelyet először kellett tisztázni. Jákób rövid beszélgetése az ifjú bálvánnyal viszont csak szép formaság volt, olyannyira, hogy Fáraó is zavarba jött, hogyan szólítsa meg, és nem jutott jobb az eszébe, mint hogy megkérdezze a patriarchát, hány éves. Beszélgetésének a fiakkal több értelme volt, de ezt miniszterei előre meghatározták, mint a király csaknem minden beszélgetését.

Az öt testvért hajbókoló kamarások engedték be a tanács és kihallgatás csarnokába, ahol az ifjú Fáraó statisztáló udvartartási hivatalnokainak körében ült jogarral, ostorral és az élet arany jelképével kezében, a szalagokkal ékesített baldachin alatt. Jóllehet faragott trónszéke hagyományosan kényelmetlen, archaikus bútordarab volt, Ehnatón túlzottan hanyag testtartással volt képes rajta ülni, mivel tagjainak hieratikus elrendezése nem fért össze istene szeretetteljes természetességéről alkotott felfogásával. Legfelső Szája, a Kenyér Ura, Dzsepnuteefoneh, a Kenyéradó mindjárt a díszes kerítés jobb első cölöpénél állt, és ügyelt arra, hogy a tolmács közvetítésével történő beszélgetés úgy folyjon le, ahogyan előre meghatározták.

Miután a bevándorlók homlokukkal megérintették a terem padlóját, nem túl terjedelmes dicsérő szónoklatot mormoltak el, amelyre testvérük tanította meg őket, és amelyet úgy fogalmazott meg, hogy az eleget tett az udvari szertartásnak, de nem sértette meggyőződésüket. Egyébként, mint puszta cirádát, le sem fordították, hanem Fáraó rekedt fiúhangján nyomban köszönetet mondott nekik, és hozzáfűzte, őfelsége őszinte örömére szolgál, hogy Valóságos Árnyékadójának és bácsikájának tiszteletre méltó rokonságát trónja előtt láthatja. “Mivel keresitek a kenyereteket?” - kérdezte azután.

Júda volt az, aki válaszolt: juhpásztorok ők, úgymond, mint ahogy atyáik is azok voltak mindenkor, s ezért mindenféle állattenyésztéshez értenek. Azért jöttek ebbe az országba, mert barmaiknak nem volt már legelőjük, mivelhogy elhatalmasodott az éhség Kánaán földjén, és ha kéréssel bátorkodhatnának Fáraó színe elé lépni, úgy azzal, hogy legyen szabad Gósenben maradniok, ahol ez idő szerint felütötték sátraikat.

Ehnatón nem tudta megállni, hogy enyhén el ne fintorítsa érzékeny arcát, amikor a tolmács a “juhpásztorok” szót kimondta. Józsefhez fordult, ahogy írva vagyon, e szavakkal:

- A tiéid eljöttek hozzád. Országaink nyitva állnak előtted s így előttük is. E föld legjobb részében telepítsd le őket, lakozzanak a Gósen földjén, felségemnek kedve telik benne. - És mivel József tekintetével emlékeztette, még hozzátette: - Ezenfelül mennybéli atyám felségemnek egy gondolatot sugall, mely Fáraó szívének igen tetszik: te ismered, barátom, testvéreidet és rátermettségüket legjobban. Bízzad meg hát őket ennek mértékéhez képest jószágomnak gondozásával ott alant, és tedd a leginkább rátermetteket a király barmainak gondviselőivé! Felségem igen kegyesen és barátságosan megparancsolja neked, hogy tétesd közhírré a kinevezést. Igen örültem!

És ezután jött Jákób.

Belépése ünnepélyes és rendkívül körülményes volt. Szándékosan túlozta élemedett voltát, hogy korának nyomasztó méltóságával ellensúlyozza a Nimród-felséget, és ne kelljen előtte Istenének méltóságából semmit sem engednie. Emellett jól tudta, hogy udvaronc fia kissé nyugtalankodik magatartása miatt, és aggódik, hogy Jákób leereszkedően viselkedik majd Fáraóval szemben, és esetleg a Bindidi nevű bakkecskéről kezd beszélni, amiért már jó előre gyermeki intelemben is részesítette atyját. Jákóbnak nem volt szándékában, hogy érintse ezt a pontot, de annyit mindenesetre elhatározott, hogy méltóságából semmit sem enged, és ezért lenyűgöző korával védelmezte magát. Egyébként nemcsak hogy felmentették mindennemű hajbókolástól, mivel nem tartották képesnek az ehhez szükséges mozgékonyságra, hanem elhatározták: a lehető legrövidebbre szabják a kihallgatást, hogy az aggastyánnak ne kelljen túl sokáig állnia.

Egy ideig némán szemlélték egymást, az ősök fényűző, kései leszármazottja és istenálmodó, aki aranyozott díszes kápolnájában kíváncsian felemelkedett kissé, elhagyva túlzottan kényelmes helyzetét - és Jichák fia, a tizenkét testvér atyja; ugyanannak az órának burkában, de korszakokkal elválasztva egymástól tekintettek egymásra, az ősrégi módra megkoronázott ifjú, aki betegesen törekedett, hogy évezredek felhalmozott istentudományából egy gyengéden rajongó szeretetvallás rózsaolaját párolja le, és a sokat tapasztalt aggastyán, akinek székhelye az időben a legterjedelmesebb történés forrásánál volt. Fáraó hamarosan zavarba jött. Nem volt hozzászokva, hogy ő intézze az első szót az előtte állóhoz, hanem várta az udvari üdvözlés himnuszát, amellyel neki általában bemutatkoztak. Értesültünk arról is, hogy Jákób nem egészen mulasztotta el ezt a formai kötelezettséget: úgy hírlik, mind belépésekor, mind távozásakor “megáldotta” Fáraót. Ezt szó szerint kell érteni; az ősatya a kötelező dicsőítő mormolás helyébe az áldásnak egy szavát mondotta. Nem emelte föl mindkét kezét, mint Isten előtt, csak jobbját, s a legméltóságteljesebb reszketegséggel nyújtotta Fáraó felé, olyképpen, mintha némi távolságból atyai módon tartaná az ifjú feje fölé.

- Az Úr áldjon meg téged, Egyiptom királya - mondotta a magas kor hangján.

Fáraóra ez nagy hatással volt.

- Milyen öreg lehetsz te vajon, nagyatyuska? - kérdezte tőle csodálkozva.

Ekkor Jákób ismét túlzott. Úgy értesültünk, hogy éveinek számát százharminccal adta meg, ami teljesen esetleges adat. Először is egyáltalán nem tudta olyan pontosan, hogy milyen öreg, az ő égtáján élő emberek a mai napig is bizonytalanok szoktak lenni efelől. A tetejébe pedig még azt is tudjuk, mindössze az adatott meg neki, hogy százhat évig éljen, ami ugyan nagyon magas életkor, de mégis a természetes kor határain belül van. Eszerint akkor még nem is volt kilencven éves, és ehhez az igen tekintélyes korhoz képest még igen jól bírta magát. Ez az életkor mindenesetre eszközöket adott a kezébe, hogy Fáraó előtt a legnagyobb ünnepélyességbe rejtőzhessen. Mozdulatai egy vaké és látnoké voltak, kifejezésmódja emelkedett.

- Az én bujdosásom esztendeinek százharminc a száma - szólt, és hozzáfűzte: - Kevesek és nyomorúságosak az én életem esztendeinek napjai, és nem érték el az én atyáim élete esztendeinek napjait, ameddig ők bujdostak.

Fáraó megborzongott. Az ő végzete az volt, hogy fiatalon haljon meg, amivel törékeny természete egyet is értett, úgyhogy, az életidőnek ily mértéke valósággal megriasztotta.

- Ó, mennyei jóság! - mondotta kissé csüggedten. - Mindenkor Hebrónban éltél, nagyatyuska, a nyomorúságos Retenuban?

- Legtöbbnyire, gyermekem - válaszolt Jákób, úgyhogy a baldachintól kétoldalt álló, redőzött ruhájú udvaroncokban meghűlt a vér, mintha a guta ütötte volna meg őket, József pedig intően csóválta fejét atyja felé. Az öreg látta is jól, de azt színlelte, mintha nem látná, és megmaradván csökönyösen a lenyűgöző évszámoknál, így folytatta:

- A bölcsek szerint Hebrón évei kétezer-háromszázra rúgnak, és Mempi, a sírok városa nem éri el éveinek számával.

József ismét gyorsan megcsóválta fejét feléje, de az aggastyán egyáltalában nem törődött vele, és Fáraó is igen engedékenynek mutatkozott.

- Lehetséges, nagyatyuska, lehetséges - szólt sietve. - De hogy nevezheted életed napjait nyomorúságosnak, hiszen egy fiút nemzettél, aki Fáraónak oly kedves, mint a szeme fénye, úgyhogy nincsen nála nagyobb a két országban, csak a koronák ura?

- Tizenkét fiút nemzettem - válaszolt Jákób -, és ez az egyik volt közöttük. Átok is, áldás is van soraikban, áldás és átok is. Vannak, akik elutasíttattak, de kiválasztottak maradnak. Aki azonban kiválasztatik, az elutasított marad a szeretetben. Amikor elvesztettem, meg kellett találnom, és most, hogy ráakadtam, elveszett nékem. Azok köréből, akiket nemzettem, visszalép ő a felmagasztalt emelvényre, de helyébe azok lépnek, akiket ő nemzett nékem, másodikuk az első előtt.

Fáraó tátott szájjal hallgatta ezeket a szibillai szavakat, amelyek a fordítás következtében még homályosabbá váltak. Segélykérően tekintett Józsefre, de ő lesütötte a szemét.

- Úgy, úgy - mondotta. - Hát persze, nagyatyuska, ez világos. Nagyon jól és bölcsen válaszoltál, ahogy Fáraó igazán szívesen hallgatja. De most már ne fáradj tovább azzal, hogy felségem előtt állsz. Eredj békével, és élj, ameddig csak örömet találsz benne, még sok-sok évig, százharminc esztendődön felül!

Jákób még végezetül ismét felemelte kezét, és megáldotta Fáraót, aztán eltávozott ünnepélyes körülményességgel, anélkül, hogy akár csak egy cseppet is feladott volna méltóságából.

A kópé szolgáról

Itt kell szerét ejtenünk annak, hogy megbízhatóan tisztázzuk József igazgatási tevékenységét, hogy egyszer s mindenkorra elvágjuk gyökerét ama félig megalapozott fecsegésnek, amely mindenkor keringett róla, és gyakran szidalmazásáig és rágalmazásáig fajult. Meg kell állapítanunk: ezekért a félreértésekért, amelyek József hivatali ténykedésére gyakran már a “borzalmas” jelzőt zúdították, elsősorban a történet legrégibb elbeszélése felelős - ennek szűkszavúsága igen kevéssé közelíti meg azt a módot, ahogy a történet eredetileg elbeszélte önmagát, vagyis az egykori valóságot, úgy, ahogy az megtörtént.

Súlyos és száraz adatok azok, amelyekre ez az első írásbeli híradás visszavezeti Fáraó nagy üzletemberének cselekedeteit, és e híradás alapján el sem tudjuk képzelni s meg sem tudjuk magyarázni azt az általános csodálatot, melyet e cselekedetek eredetileg keltettek; e csodálat gyakran istenítéssé vált, gyakran álmatagon szó szerint vették némelyik címét, mint például azt, hogy a “Kenyéradó”, és azt, hogy a “Kenyér Ura”, s ez nagy néptömegeket arra indított, hogy valamiféle Nílus-istenséget, sőt magának Hápinak, a Megtartónak és az Élet Forrásának megtestesülését lássák benne.

Ez a mitikus népszerűség, amelyet József elért, és amelynek megszerzésére bizony egész lényével mindenkor törekedett is, mindenekelőtt rendszabályainak azon a szivárványszínekben játszó keverékén, mosolygó tekintetű kétértelműségén alapul, amely mintegy két irányban működött, és teljesen személyes modorban és mágikus tréfával kötött egybe különböző szándékokat és célokat. Azért beszélünk tréfáról, mert ennek a princípiumnak helye van történetünk kis kozmoszában, és mert már korán eldöntetett, hogy a tréfa olyan természetű, mint valami futár vagy ügyes ügyvivő ellentétes szférák és befolyások: például naphatalom és holdhatalom, apajog és anyajog, a nap és az éj áldása között, sőt hogy közvetlenül és átfogóan megmondjuk: élet és halál között. Ennek a karcsú-fürge, vidáman kibékítő közvetítő természetnek nem akadt igazi kifejezése egy istenszemélyben a Józsefet befogadó ország, a fekete föld országa területén. Ezt az alakot még leginkább Thot, az írnok és a halottak vezetője, sokféle ügyesség feltalálója közelítette meg. Csak Fáraó, akinek messze földről hírt hoztak minden isteniről, csak ő hallott ilyen jellegű istenség tökéletesebb alakjáról, és József Fáraó kegyelmét elsősorban annak a körülménynek köszönhette, hogy Fáraó felismerte benne a barlanglakó gyermekkópénak, a pajkos csínyek urának vonásait, és joggal mondhatta magában, hogy egy király sem kívánhat magának jobbat, mint hogy ennek a kedvező istengondolatnak megjelenése és megtestesülése legyen a minisztere.

Egyiptom gyermekei József révén ismerkedtek meg a szárnyas alakkal, jóllehet nem vették fel Panteonjukba, de csak azért, mert helyét Dzsehuti, a fehér majom foglalta el. Ez a tapasztalat mindazonáltal vallásos szemhatáruk kitágítását jelentette, különösen a varázslat gondolatának eközben történt vidám átalakulása folytán, és ez már egymagában is elégséges volt, hogy felkeltse e gyermekek mitikus csodálkozását. A varázslatot ők mindenkor félénk-komolyan és aggodalmasan fogták fel - minden varázslat értelme az volt náluk, hogy szilárd gátat vessenek a bajnak, és áthatolhatatlan módon elhárítsák, és ezért látták József nagy gabonafelhalmozását és sok kúp alakú magtárát a varázslat fényében. De már egészen különösen varázslatosnak tetszett nekik a gondoskodás és a baj találkozása, vagyis: az a mód, ahogyan az Árnyékadó e rendszabályaival orránál fogva vezette a bajt, ahogy előnyt és nyereséget csiholt belőle, s oly célok szolgálatába állította, amelyek az átkozottul bamba és csak pusztításra törő sárkánynak sohasem jutottak volna eszébe - mindez varázslatos volt, valami szokatlanul vidám, nevetésre ingerlő módon.

A nép valóban sokat nevetett - mégpedig csodálkozva nevetett - azon, ahogy József a nagyokkal és gazdagokkal bánva, hidegvérrel kihasználta a drágaságot, és gondoskodott uráról, Hóruszról a palotában, megaranyozta és megezüstözte őt, amikor a vagyonosoknak eladott gabonáért hatalmas csereértéket zúdított Fáraó kincstárába. Ebben jutott kifejezésre az isten iránt érzett ügyes szolgahűsége, amely minden odaadó, nyereséget juttató szolgálat lényege. Ugyanakkor azonban ingyen osztották a kenyérgabonát a városok éhező kisemberei között az ifjú Fáraó, az istenálmodó nevében, akinek ez éppen annyira, sőt még inkább hasznára vált, mint megaranyozása. Ez a népjólét és a korona politikájának olyan összekapcsolása volt, amely igen újszerűen, ötletesen és vidítóan hatott, és amelynek varázsáról a történet első rögzített elbeszélése legföljebb annak ad némi fogalmat, aki egész pontosan behatolt kifejezésmódjába, és tud sorai között olvasni. Vonatkozása saját ősformájához, vagyis ahhoz, ahogyan a történet, lejátszódván, önmagát elbeszélte, bizonyos nyers, kifejezetten mulatságos szólásmódokban dereng fel, amelyek olyanok, mint egy népszerű bohózat megmaradt foszlányai, és amelyeken keresztül áttetszik az őstörténés jellege. Például akkor, amikor az ínségesek József előtt így kiáltanak: “Adj nekünk kenyeret! Miért haljunk meg szemed láttára? Azért, hogy nincs pénz?” - ami igen mélyenjáró szóhasználat, s az öt könyvben másutt sehol sem fordul elő. József viszont ugyanabban a modorban válaszol erre, nevezetesen a következő szavakkal: “Hozzátok ide a barmaitokat, és adok néktek a ti barmaitokért, ha nincs pénz!” Persze nem ilyen hangon tárgyaltak az ínségesek és Fáraó nagy Vásártartója. De ez a kifejezésmód egyértelmű az emlékezéssel: milyen szellemben élte át a nép ezeket az eseményeket - komédiás szellemben, amelyből teljesen hiányzott az erkölcsi kényeskedés. A tiszteletre méltó híradás mégsem óvhatta meg teljesen József eljárását attól, hogy ne illessék kizsákmányoló keményszívűség vádjával, hanem fejére idézte az erkölcsiekben komolyra hangolt lelkek elmarasztaló ítéletét. Ez érthető. Megtudjuk e híradásból, hogy József az ínségévek folyamán előbb megkaparintotta, azaz: begyűjtötte Fáraó kincstárába az ország minden pénzét, majd lefoglaltatta a nép jószágát, végül kisajátította szántóföldjeiket, kiűzte őket otthonukból, kénye-kedve szerint áttelepítette és állami rabszolgaságban sanyargatta őket idegen földön. Ez bizony kellemetlenül hangzik, de a valóságban egészen másképpen hatott, mint ahogy a híradásnak bizonyos emlékezettel terhes szóképeiből világosan kiderül. Ezt olvastuk: “És adott nekik József kenyeret lovakért, juhokért, ökrökért és szamarakért, és eltartá őket abban az esztendőben kenyérrel az ő barmaik összességéért”. A fordítás azonban pontatlan, és hiányzik belőle egy bizonyos célzás és sugalmazás, amely megvan az eredetiben. “Eltartá” helyett egy szó szerepel ott, melynek értelme “vezetni”; “és vezette őket - így szól az eredeti - kenyérrel vagyonuk ellenében egész évben”, ami sajátságos kifejezés, és szándékosan választották meg; mert a pásztornyelvből ered, és azt jelenti, hogy “őrizni”, “legeltetni”, vagyis gyámoltalan teremtmények gondos és szelíd gyámolítását, különösen a könnyen megzavarható juhnyájét, és a mitikusan gyakorlott fül számára ezzel a rikító és formulaszerűen megmerevedett szóval Jákób fiának a jó pásztor szerepét és jellemét tulajdonították, a jó pásztorét, aki őrködik a népeken, friss réten legelteti és friss forráshoz vezeti őket. Itt is, mint az előbbi bohózatba illő kifejezésekben, az őstörténés színe tetszik át; “vezetni”, ez a különös ige, amely mintegy a valóságból lopakodott be az elbeszélés szövegébe, elárulja, hogy milyen világításban látta a nép Fáraó nagy kegyencét; ítélete lényegesen különbözik attól, melyet jelenkori állammoralisták vélnek szükségesnek róla kimondani, mert őrizni, legeltetni és vezetni egy isten cselekményei, akit mint “a föld alatti juhakol urát” ismerünk.

A jelentés szövegének tényadataihoz nem fér kétség. József a vagyonosoknak adott el, nevezetesen a tartományi báróknak és a nagybirtokosoknak, akik azt hitték magukról, hogy királyokhoz hasonlóak, s arcátlanul magas konjunktúraárakon adott el, és “pénzt”, azaz csereértékeket szívott a királyi kincstárba, úgyhogy nemsokára nem volt többé szűkebb értelemben vett “pénz”, vagyis nemesfém forgalomban: mert “pénz, mint vert érme, nem is volt még, és a csereértékek körébe, melyeket a gabonáért adtak, már eleve mindenfajta barom is tartozott; ebben nem volt semmi sorrend és semmi fokozás, és nem kielégítő az olyan ábrázolás, amely azt hitetné el, mintha József az emberek pénzhiányát felhasználta volna, hogy megfossza őket lovaiktól, marháiktól és juhaiktól. A barom is pénz; méghozzá egészen kiváló értelemben az, mint ahogyan az a “pekuniárius” szóból, ebből az egészen modern kifejezésből is kiviláglik: és még mielőtt a vagyonosok arany és ezüst díszedényeikkel fizettek volna, barmaikat és aprómarhájukat használták erre a célra, ami egyébként nem jelenti azt, hogy állatállományuk egy szálig, az utolsó tehénig Fáraó istállóiba és karámjaiba vándorolt volna át. József hét évig nem istállókat és karámokat épített, hanem kúp alakú magtárakat, és nem is tudott volna hol elhelyezni s felhasználni annyi pénz-barmot. Ha valaki sohasem hallott még a “lombardírozás” gazdasági ügyletéről, akkor persze nem értheti meg az ilyenfajta történetet. A jószágra kölcsönt adtak vagy elzálogosították - nevezhetjük így is, úgy is. Legtöbbnyire a tanyákon és birtokokon maradt, de nem volt többé gazdájának tulajdona a régi értelemben. Illetve: tulajdona volt, de mégsem volt az, csak feltételesen és megterhelt módon, és ha a történet első elbeszélése valamiben hibázik, akkor ebben: olyan hatást kelt - és ezen igen sok fordul meg -, mintha József eljárása mindenáron a tulajdon fogalmának elvarázsolására irányult volna és arra, hogy átalakítsa a birtok és birtoktalanság, a korlátolt és a hűbérszerű birtok közötti lebegő állapottá.

Mert ahogy szaporodtak az aszály és a nyomorúságos vízállás évei, s az aratás királynőjének emlői továbbra is elfordultak az országtól, fű nem nőtt, gabona nem szökött szárba, az anyaméh bezáródott, és nem szült gyermekeket e világra - valóban és egészen a szöveg szavai szerint oda jutottak, hogy az addig magántulajdonban levő fekete föld nagy része kincstári tulajdonná vált, amit e szavakkal írnak le: “Megvette azért József egész Egyiptom földét a Fáraó részére, mert az egyiptombéliek mind eladták az ő földjüket.” Milyen ellenértékért? Vetőmagért. A tudósok megegyeznek abban, hogy ez nyilván az ínségidőszak vége felé történt, amikor a terméketlenség bilincsei már valamennyire lazulni kezdtek, a vizek dolga ismét tűrhetően normálissá vált, és a szántóföldnek is lett volna hozama, ha bevethetik. Ezért ejtettek a kérelmezők ilyen szavakat: “Miért vesszünk el szemed láttára mind magunk, mind földünk? Végy meg minket és földünket kenyéren, és mi és a mi földünk szolgái leszünk a Fáraónak; csak adj magot, hogy éljünk s ne haljunk meg, és a föld ne pusztuljon el.”

Kinek a szavai ezek? Elmondott szavak, nem a nép kiáltásai. Ez javaslat, ajánlat, melyet egyesek terjesztettek elő, egy csoport, mindeddig igen engedetlen, sőt lázongó emberek osztálya, a nagy latifundiumok birtokosai és a tartományi hercegeké, akiknek Amózisz fáraó a dinasztia kezdetén kénytelen volt nagy címeket, mint “Nehbet istennő első királyfia”, valamint nagy és független földbirtokokat ajándékozni - régimódi, dacos, feudális uraké, akiknek a közösség számára haszontalan, maradi léte már régóta tüske volt az új állam szemében. József, az államférfi észrevette, hogy itt az alkalom, amikor ezeket a büszke urakat kényszerítheti, hogy lépést tartsanak a korral. Elsősorban róluk volt szó a kisajátításoknál és áttelepítéseknél, amelyekről értesülünk: ami ennek a bölcs és elszánt miniszternek uralma alatt történt, az volt, hogy felosztotta a még meglevő nagybirtokot, és kisebb birtokterületeken paraszti bérlőket telepített le, akik az államnak felelősek voltak a korszerű gazdálkodásért, a föld csatornázásáért és öntözéséért; ez tehát azt jelentette, hogy egyenletesebben osztották el a földet a nép között, és a kincstár felügyelete alatt megjavították a földművelést. Jó néhány “első királyfi” vált ugyanily parasztbérlővé, vagy a városba költözött; jó néhány gazdát telepítettek át birtokáról, amelyet addig gondozott, valamelyik újonnan kiszabott kisbirtokra; régi földje pedig mások tulajdonába került; és ha ilyen áttelepítéseket máskor is végrehajtottak, ha arról hallunk, hogy a Kenyér Ura az embereket városok szerint “telepíté”, vagyis: egy-egy városközpont körül elterülő mezőgazdasági terület szerint, tehát áthelyezte őket egyik birtokról a másikra, akkor mindez jól átgondolt nevelő szándékkal történt, amelynek célja éppen a tulajdonfogalom említett átalakítása volt, megtartása és megszüntetése egyben.

Vetőmag bármiféle állami juttatásának lényeges előfeltétele ugyanis a szép ötöd megfizetésének folytatása volt - ez volt az az adó, mellyel József a kövér esztendők idején összegyűjtötte varázslatos készleteit, amelyekből most merített -, s most ezt az adót állandóvá nyilvánították, örök időkre rögzítették. Gondoljuk csak meg, hogy az említett áttelepítések nélkül ez az adó lett volna az egyetlen forma, melyben a szántóföldek “eladása” tulajdonosaikkal együtt - mert hiszen ezekre magukra is vonatkozott az ajánlat - megnyilatkozik. Sohasem értékelték eléggé azt, hogy József a birtokosok saját személyének eladásával, amire ezek csak azért szánták el magukat, hogy éhen ne haljanak, csak igen finoman, jelképszerűen élt, hogy a maga részéről egyáltalán ki sem ejtette a “rabszolgaság” és a “szolga” szavakat, amelyeket érthető okokból egyáltalán nem kedvelt; hanem azt a tényt, hogy az ország és lakossága már nem volt “szabad” a régi értelemben, nem juttatta erőteljesebben kifejezésre, mint csupán az ötöd elévülhetetlen adókötelezettsége által, vagyis azzal, hogy a vetőmaggal meghitelezett lakosság nemcsak önmagának dolgozott többé, hanem részben Fáraónak, tehát: az államnak, a közösségnek. E részben tehát munkája jobbágyok robotmunkája volt - ezt az emberségesség minden barátja és a humánus újkor minden polgára ilyen névvel jelölheti meg, ha hajlandó azt logikusan önmagára is alkalmazni.

Ez az elnevezés azonban túlzottnak hangzik, ha megvizsgáljuk a függőség mértékét, melyre József az érdekelteket kötelezte. Ha arra kényszerítette volna, hogy hozamuk háromnegyed részét vagy akár csak a felét is beadják, akkor érezhető lett volna számukra, hogy már nem a maguk urai, és földjeik sem az övék. De hát húsz százalék - erről aztán még a rosszindulatnak is el kellett ismernie: ez annyi, mint határt szabni a kizsákmányolásnak. Aratásuk négyötöd része megmaradt a gazdáknak új vetésre és a maguk és gyermekeik fogyasztására - el kell hogy nézzék nekünk, ha ilyen törvény és adózás láttán csak jelképes rabszolgaságról beszélünk. Évezredek távlatán is áthallatszanak a köszönet szavai, melyekkel a leigázottak kényurukat üdvözölték: “Életünket megtartottad; hadd találjunk kegyelmet uram szemei előtt, és szolgái leszünk a Fáraónak”. Kell még ennél több? Ha még többet akarna valaki, tudja meg, hogy maga Jákób is, akivel József ezeket az ügyeket ismételten megbeszélte, kifejezetten helyeselte az adóilletéket, nevezetesen annak magasságát, ha nem is abban a vonatkozásban, akinek a javát szolgálta. Ha majd az ő ivadékai már, úgymond, néppé sokasodtak, amelynek alkotmányt kell adni, a földművesek akkor is csak a föld megbízott gondozóinak tekinthetik majd magukat, és le kell hogy adják az ötödöt - de nem Hórusznak a palotában, hanem Jahvénak, az egyetlen Királynak és Úrnak, akié minden föld, és akitől minden vagyon származik. De belátja, úgymond, hogy fia-urának, az elkülönítettnek, aki egy pogány világot kormányoz, ezekkel a dolgokkal a maga módjára kell eljárnia. És József mosolygott.

Az állandósult úrdolga azonban eszmei tartalma szerint és az arra kötelezettek tudatában sem fért össze azzal, hogy megmaradhatnak öröklött lakó- és szántóterületeiken. Ez a rendszabály éppen enyhe voltánál fogva nem kelthetett teljes megértést az új helyzet iránt, és nem tehette előttük szemléletesen nyilvánvalóvá. Ez volt az áttelepítések elrendezésének oka: ez utóbbiak szükségszerűen kiegészítették az adókötelezettséget, mivel az egymaga nem volna elegendő, hogy érzékeltesse a földművesekkel tulajdonuk “eladását”, és hatásosan megértesse velük új viszonyukat tulajdonukhoz. Egy földműves, aki megmaradt volna régóta művelt birtokán, könnyen rabjává válhatott volna meghaladott gondolatoknak, sőt egy napon feledékenységből talán még fel is kelhetett volna a kincstár követelései ellen. Ha azonban kénytelen volt elhagyni birtokát és cserébe Fáraótól másikat kapott érte, akkor birtokának hűbéri jellegét sokkal szemléletesebbé tették.

A különös az volt, hogy a birtok mégis birtok maradt. A személyes és szabad tulajdon ismérve az eladás és örökhagyás joga, és József érintetlenül hagyta ezeket a rendelkezési jogokat. A föld ezután egész Egyiptomban Fáraó tulajdona lett, de ugyanakkor eladható és örökbe hagyható volt. Nem ok nélkül beszéltünk arról, hogy József rendszabályai következtében a tulajdon fogalma varázslatos változáson esett át; hogy ezáltal e fogalom valamilyen lebegő állapotba jutott, úgyhogy az emberek tekintete, ha azt magukban a “birtok” fogalmára próbálták irányítani, megtört és réveteggé vált a kétértelműségen. Amit fel akartak mérni tekintetükkel, nem pusztult el és nem szűnt meg, csak az igen és nem félhomályában, az elpárolgás és megmaradás derengésében jelent meg, és ez mindaddig általános hunyorgást okozott, míg az értelem meg nem szokta. József gazdasági rendszere a társadalmasítás és az egyéni birtok szabadságának meglepő összekapcsolása volt, olyan keverék, amelyet igen furfangosnak és egy ravasz közvetítő istenség megnyilatkozásának éreztek.

A hagyomány hangsúlyozza, hogy a reform nem vonatkozott az egyházi birtokokra: a sok szentély állami javadalmakban részesülő papi rendjei, nevezetesen Amun-Ré birtokai megnyirbálatlanok és adómentesek maradtak. “Csak a papok földjét nem vette meg” - mondja a hagyomány. Ez is bölcs dolog volt - amennyiben a bölcsesség kópéságig fokozott okosság, amely ellenfelének ártani tud a lényegben, forma szerint pedig megadja neki a tiszteletet. Amun és a kisebb helyi istenségek kímélése bizonyára nem volt Fáraó kedvére; szívesen látta volna, ha a karnakit megkopasztották és kifosztották volna, és gyerekesen civódott ezért Árnyékadójával, akit azonban az isten anyjának, a mamácskának helyeslése támogatott. Az ő beleegyezésével maradt meg József amellett, hogy kíméli a kisember ragaszkodását az ország régi isteneihez, ezt a kegyeletet, melyet Fáraó az ő mennybéli atyjának tana kedvéért gyökerestül kiirtott volna, és olyan eszközökkel, aminőket József nem tilthatott meg neki, meg is próbált kiirtani - buzgóságában képtelennek mutatkozván a belátásra, hogy a nép hozzáférhetőbb lesz a tisztító új tan számára, ha ugyanakkor megengedik neki, hogy ragaszkodjék hagyományos hitbéli és szertartásbéli szokásaihoz. Amun szempontjából József teljesen elhibázottnak tartotta volna, ha olyan hatást keltenek a Kosfejűben, mintha az egész agrárreform ellene irányulna, és azt célozná, hogy eszköz legyen az ő lefokozásához, ami által arra ingerelték volna, hogy a reform ellen izgassa a népet. Sokkal helyesebb volt megnyugtatni őt, udvarias gesztussal, mely tekintettel volt rá. Mindezeknek az éveknek eseményei, a fölösleg, a gondoskodás és a nép megmentése amúgy is elég határozottan Fáraó és szellemi tekintélye javára billentette a mérleget, és a kincsek, amelyeket József gabonaeladásai révén a Nagy Háznak már előbb is juttatott, és az, hogy továbbra is folytatta a juttatásokat, a birodalmi istennek közvetve akkora tekintélyveszteséget okozott, hogy a meghajlás a hagyományosan szentesített adómentesség előtt tulajdonképpen puszta iróniával volt egyértelmű, és benne ugyanaz a mosolygó kacsintás csillant fel, melyet pásztorának valamennyi cselekedetében észrevett a nép.

A szigorú karnaki istennek még azt a propagandaeszközét is kiütötték a kezéből, mely Fáraó feltétlen békeszeretete, a háború határozott elutasítása folytán állt rendelkezésére, vagy ha mást nem, hát hatékonyságát csökkentették József elosztási és zálogolási rendszerével; ez legalábbis egy időre megfékezte a vakmerőséget, amelyre egy szelíddé vált és erőszakra nem hajlamos hatalom az egyszerű embereket ingerli. Komolyak voltak e veszélyek, amelyeket egy kései örökös szelíd lelkivilága szabadított rá a hódító Thutmózisz birodalmára, mert az államok világában hamarosan elterjedt a híre, hogy Egyiptom földjén már nem a vaskezű Amun-Ré, hanem egy érzelmes, virágillatú és madárcsipogású istenség a hangadó, amely semmi áron sem akarja vérrel bemocskolni a birodalom kardját, s ezért minden józan emberi értelemmel ellenkeznék, ha nem vernék el rajta a port. Elterjedt a hajlam az arcátlanságra, az elszakadásra és az árulásra. Az adóköteles keleti tartományok Széir földjétől a Karmelig nyugtalankodtak. Félreismerhetetlen volt a szíriai városfejedelmek között elharapózott függetlenségi mozgalom, és ebben a harciasan dél felé előretörő Hattira támaszkodtak; ugyanakkor a keleti és déli beduin sivataglakók is fosztogatták Fáraó városait, sőt egyeseket el is foglaltak; ezek is hallottak arról, hogy most a jóság uralkodik. Ezért Amun mindennapos követelése, hogy gerincesen kell élni a hatalommal - noha főként belpolitikai értelme volt, és a “tan” ellen irányult -, külpolitikai szempontból nagyon is jogosult volt, és a hősi-régi gyűlölt-meggyőző toborzóerejeként jelentkezett a kifinomult újjal szemben, s Fáraónak sok bánkódást okozott mennybéli atyjáért. Az ínség és József azonban segítségére jöttek; sokat elvettek Amun propagandaköveteléseinek erejéből azzal, hogy Ázsia ingadozó kiskirályait gazdaságilag gúzsba kötötték, s noha ez nem is éppen Atón szelídségével, hanem céltudatos kérlelhetetlenséggel történt, az ilyen keménység szerintünk még igen csekély súllyal esik latba ahhoz képest, hogy megkímélte Fáraót kardjának bemocskolásától. Akiket ilyenformán aranylánccal fűztek Fáraó trónjához, azoknak jajkiáltásai elég élesek voltak, s így még nekünk, a mai kor embereinek is fülünkbe jutottak. De mindent összevéve nem helyes megengednünk, hogy a részvét erőt vegyen rajtunk. Kétségtelen: gabonáért nemcsak ezüstöt és fát, hanem fiatal családtagokat is le kellett küldeni túszként és zálogul Egyiptomba - ami bizonyára keménység volt, de mégsem szakad meg miatta a szívünk, annál kevésbé, mert tudjuk, hogy az ázsiai uralkodók gyermekeinek Thébe és Menfe elegáns internátusaiban kitűnően ment a dolguk, és ott jobb nevelésben részesültek, mint amilyent odahaza valaha is kaphattak volna. “Elpusztultak - hangzott a panasz, és még ma is hangzik - fiaik, lányaik, és elpusztult házi és gazdasági felszerelésük.” De kiről van szó? Például Milkiliről, Asdód városfejedelméről, és róla tudunk egyet-mást, ami arra utal, hogy szeretete Fáraó iránt nem volt a legmegbízhatóbb, s ezért eléggé rászorult arra, hogy feleségének és gyermekeinek egyiptomi tartózkodása által szilárdítsák meg.

Röviden, nem tudjuk rászánni magunkat, hogy mindebben valami különleges kegyetlenség ismérveit lássuk, ami nem egyezett József jellemével, hanem inkább hajlunk arra, hogy miként a nép, amelyet “vezetett”, egy okosan ügyes szolgaistenség mosolygóan kacsintó csínyjeit ismerjük fel benne. Ez volt messze Egyiptom határain túl is a József ügyviteléről alkotott általános felfogás. Ez az ügyvitel mosolyt és csodálatot keltett - s mi jobbat szerezhet az ember emberek között, mint csodálatot, amely megfékezi, de ugyanakkor vidámságra szabadítja fel lelküket?

Engedelmesen

Ami még hátravan elbeszélésünkből, abban tekintetbe kell vennünk a történetben szereplő személyek életkorát - életkori viszonyokat, melyekről dal és festészet téves nézetek elterjedését segítette elő a közvéleményben. Ez persze Jákóbra nem érvényes, akit halálának idején mindig úgy képzelnek el, mint igen élemedett és csaknem vak aggastyánt (utolsó éveiben látása valóban észrevehetően meggyengült, és Jákób bizonyos mértékben még büszke is volt rá, és az ünnepélyes kifejezés kedvéért ki is használta, Izsákot, a vak áldásadót választván példaképül). Ami viszont Józsefet és testvéreit, valamint fiait is illeti, az általános elképzelés arra hajlik, hogy valamennyiüket megmerevítse egy bizonyos életkorban és állandó ifjúságot tulajdonítson nekik, ami ezeket a nemzedékeket megfosztja minden viszonyuktól az atya élemedett aggkorához.

Kötelességünk, hogy itt helyesbítően avatkozzunk be, ne tűrjünk semmiféle meseszerű homályosságot, és rámutassunk, hogy csak a halál, tehát minden elbeszélő történés ellentéte biztosít fennmaradást és nyugalmat, de viszont senki sem lehet elbeszélés tárgya és egy történet résztvevője anélkül, hogy közben gyorsan ne öregednék. Hiszen mi magunk is, akik e történet fonalát legombolyítjuk, nem csekély mértékben öregedtünk közben - egy okkal több, hogy világosságra törekedjünk ebben a dologban. Persze mi is szívesebben beszéltünk egy bájosan tizenhét éves vagy akár egy harmincéves Józsefről, mint arról, aki már jócskán megvolt ötvenöt éves; de mégis tartozunk annyival az életnek és a haladásnak, hogy figyelmeztessünk benneteket az igazság megvalósítására. Mialatt Jákób, gyermekei és unokái tiszteletétől övezve és körükben jól ellátva, Gósen vidékén még tizenhéttel szaporította évei számát, hogy megérje a rendkívül tiszteletreméltó, de még mindig természetes százhat éves kort, elkülönített kedvence, Fáraó Egyetlenegy Barátja érett férfiból öregedő férfivá lett, akinek hajába és szakállába sok ősz szál vegyült volna a sötét alap közé, ha amazt nem nyíratta és nem fedte volna be drága parókával, emez meg nem lett volna az ország szokása szerint simára borotválva. De hozzátehetjük, hogy fekete Ráhel-szeme megőrizte barátságos csillogását, amely mindenkor gyönyörűsége volt az embereknek, és hogy kellő változattal általában a szépség Tammúz-vonása hű maradt hozzá - nevezetesen a kettős áldás következtében, amelynek gyermekéül mindenkor tartották, és amely nemcsak fölülről jött és szellemi áldás volt, hanem a mélységé is, mely alant terül és anyai életörömet küld fel a teremtménybe. Az ilyen természeteknek gyakran még második ifjúságban is van részük, amely formáját bizonyos mértékben korábbi életfokozatokra vezeti vissza; s ha egyes délibábos műalkotások Jákób halottas ágyánál még mindig ifjonti alaknak ábrázolják Józsefet, annyiban nem torzítják el teljesen az igazságot, hogy Ráhel elsőszülöttje már egy-két évtizeddel korábban valóban sokkal nehézkesebb és testesebb volt, de ebben az időben ismét határozottan karcsúbbá vált, és inkább hasonlított húszéves énjére, mint a negyvenévesére.

Teljesen felelőtlennek és meggondolatlannak kell azonban neveznünk azt, hogy bizonyos festői ábrándok József fiait: Manasse és Efráim fiatalurakat, abban a jelenetben, amikor már haldokló nagyatyjuk megáldja őket, mint hét- vagy nyolcéves, göndör fürtű gyermekeket mutatják be a szemlélőnek. Pedig világos, hogy ők akkor húszas éveik kezdetét taposó, infánsszerű gavallérok voltak, piperkőcösen befűzött és felszalagozott udvari viseletben, csőrös szandált hordtak és kamarási legyezőt, és az említett ábrázolások egyébként megfoghatatlan gondatlansága csak a korai hagyomány szövegének néhány álmatag kifejezésével menthető, melyek szerint Jákób ölébe vette unokáit, vagyis helyesebben: hogy József levette onnan, miután az öreg “megcsókolgatá és megölelgeté őket”. Az ilyfajta bánásmód igen kínos lett volna a fiatalembereknek, és igen sajnálatos, hogy az első elbeszélés ilyen értelmetlen fogalmakat segít elő, éppen annak a hajlamának következtében, hogy a történet legtöbb szereplője számára megállítsa az időt, és éppen csak Jákóbot öregítse túlzott mértékben - száznegyvenhét évessé!

Nyomban szemléltetjük majd, hogyan is történt e látogatás, amely a második volt ama három közül, tudniillik ennyiszer látogatta meg József atyját utolsó éveiben. De előbb még hadd vessünk egy röpke pillantást az előző tizenhét évre, amikor Izráel gyermekei gyökeret vertek Gósen földjén, ott legeltették, nyírták, fejték nyájaikat, éltek és kereskedtek, dédunokákkal ajándékozták meg Jákóbot, és kezdtek néppé sokasodni. Sohasem lehet majd határozottan megmondani, hány év esett e tizenhét közül tulajdonképpen még a hét szűk esztendőre, ugyanis nincsen feltétlenül eldöntve, hogy ezek száma hét volt-e vagy “csak” öt. (Ezt a “csak”-ot gúnyos idézőjelbe tesszük, mert szép jelentőségében az ötös szám semmivel sem marad a hetes mögött.) Ahogyan már említettük, a hosszú ínség mértékének ingadozása kissé bizonytalanná tette a számlálást. A hatodik évben a kenyéradó Menfénél nem kevesebb mint tizenöt rőffel duzzadt fel a szent évszakban; hol vörössé, hol zölddé vált, már ahogy szokta, amikor jól megy a sora, és jócskán rakott le termékeny talajt - de a következő évben még egyszer rosszul tápláltnak és gyengécskének mutatkozott, úgyhogy eldöntetlen maradt, vajon ezt a két évet is mint hatodikat és hetediket hozzá kell-e számítani vagy sem az előző öt szűk esztendőkhöz. Abban az időben, amikor ezt a kérdést minden templomban és utcasarkon megvitatták, József földművelési reformműve mindenesetre be volt már fejezve, és ennek alapján kormányozott tovább Fáraó Legfelső Szájaként és legeltette Fáraó juhait, miközben egyötödöt lenyírt belőlük.

Nem lehet azt állítani, hogy eközben igen gyakran látta volna atyját és testvéreit. A korábbi évekhez képest hozzá közel sátoroztak, de azért a Körülgöngyölt városától, József székhelyétől még jó darab utat kellett megtenni a testvérek lakóhelyéig, és József túl volt halmozva kormányzati ügyekkel és udvari kötelezettségekkel. Sokkal lazább volt az érintkezés velük, mint ahogyan Józsefnek atyjánál tett három, gyorsan egymásra következő utolsó látogatásából hihetnők, és senki sem ütközött meg ezen Jákób házában, hallgatólag helyeselték, és ez a némaság igen beszédes volt, s nemcsak azt fejezte ki, hogy külső akadályok iránt vannak megértéssel. Aki figyelmesen hallgatta a suttogó beszélgetést Jákób és Ráhel elsőszülöttje között viszontlátásuk alkalmából, amikor kettesben állottak a hetventagú család és József kísérete között, az maga is jogosan szigorú és kissé szomorú értelmet tulajdonít a kölcsönös tartózkodásnak - mert kölcsönös volt az -, a valóban benne rejlő értelmet: az engedelmességét és lemondásét. József elkülönített volt, aki egyszersmind felmagasztaltatott és háttérbe szoríttatott - elkülöníttetett törzsétől, és az jutott osztályrészéül, hogy ne legyen törzse. Kedves anyjának sorsa, amelynek “visszautasított készség” volt a neve, módosulva és más néven ismét megtestesült benne; ezt “megfosztó szeretet”-nek hívták. Ezt megértették és belenyugodtak, és a távolságnál vagy a kormányzat terhénél sokkal inkább az volt az oka a tartózkodásnak, hogy ezt megértették.

Ha az ember azt a szóvirágot hallja, mellyel Jákób egy bizonyos kérés előterjesztésénél Józsefhez fordult, azt a szólamot, hogy: “ha én teelőtted kedves vagyok”, akkor megértheti azt a szinte elhidegülő, szinte megszégyenítő példáját a hangsúlyozott tartózkodásnak, mely atya és fiú, József és Izráel közt kialakult, és akkor visszaemlékezik, mint ahogy Jákób is emlékezett az egykori álomra, az álomra a szérűn, amelyben a tizenegy kókábimmal együtt a nap és a hold is meghajolt és hajbókolt az álmodó előtt. A testvérekben ezek az álmok halálos haragot és gyűlöletet ébresztettek, és elragadták őket a gaztettre, melyért aztán súlyosan kellett lakolniuk. De különös elgondolni - s azt hallgatólag ők is fontolgatták maguk közt -, hogy gaztettük mégiscsak célszerű volt, és el is érték vele céljukat. Mert jóllehet minden másképp történt, mint várták, és hason feküdtek az előtt, aki az alanti birodalom legelső nagyja lett - azért mégsem hasztalan adták el, ugyanis nemcsak a világba, hanem a világnak is adták -, abba veszett bele, hogy az örökségtől, melyet atyjuk, az érzelmes önkényesen szánt neki, megfosztatott: Ráhelről, a kedvesről Leára, a megvetettre szállt át. Ez tán nem ért meg némi meghajlást és hajbókolást?

“Ha én teelőtted kedves vagyok” - a három látogatás elseje alkalmával történt, hogy Jákób így szólította meg a drága elidegenítettet, abban az időben ugyanis, amikor úgy érezte, hogy életereje hanyatlik és már mélyen áll, a fáradtan, vörösesen és későn a szemhatár felett tovavánszorgó utolsó negyedben, a teljes elsötétedés előtt. Nem volt beteg akkor, és tudta, hogy még nem közeledik a leggyorsabb ütemben a vég felé. Mert még világosan ellenőrizni tudta életét és erejét, helyesen tudta felmérni, mennyi maradt még neki belőle, és tudta, hogy van még ugyan némi ideje hátra, de mégis ideje már, hogy szívének kedves kívánságát, mely egészen személyesen őrá vonatkozott, lelkére kösse annak, akinek egyedül volt meg a hatalma a teljesítésre.

Ezért küldött Józsefért, és kérte, látogassa meg őt. Kit küldött vajon? No, természetesen Bilha fiát, Naftálit, a fürgelábút küldte; mert Naftáli évei ellenére még mindig fürgelábú és -szavú volt, amit meg kell említenünk, mert a hagyomány a testvérek életkorára is hanyagul fátylat borít. Ha világosan felbecsüljük, akkor a testvérek kora negyvenhét és hetvennyolc között lehetett - Benjámin, a kis ember pedig nem kevesebb, mint huszonegy évvel volt fiatalabb Zebulónnál, aki a Józsefet megelőző harmadik legfiatalabb volt, és hatvannyolc évet számlált. Ezt már itt megemlítjük, hogy akkor, amikor majd Jákób utolsó óráján átokra és áldásra maga köré gyűjti fiait, senki se éljen abban a téveszmében, hogy sátra csupa fiatalemberrel telt meg. Ismételjük azonban, hogy Naftáli hetvenöt éve ellenére csaknem épségben megőrizte hosszú lábai inasságát, nyelve fecsegő fürgeségét és azt a vágyát is, hogy hírvivőként nyargaljon ide-oda a földi tudás kiegyenlítése céljából.

- Fiam - szólt Jákób e szívós aggastyánhoz -, eredj le innen abba a nagyvárosba, melyben fiam, Fáraó Barátja él, szólj színe előtt, jelentvén: atyánk, Jákób fontos ügyben szeretne beszélni kegyelmességeddel. Ne ijeszd meg, nehogy azt higgye, hogy már halálomon vagyok. Hanem azt mondd néki: “Atyánk, az öreg élemedett korához képest jól van Gósenben, és még nincs szándékában búcsút venni. Csak úgy látja, itt az ideje, hogy megbeszéljen veled egy rávonatkozó ügyet, jóllehet ez túlterjed életén. Ezért szíveskednél fekhelyéhez fáradni, mert hacsak ülve is, legtöbbnyire az ágyat nyomja a házban, melyet építettél néki!” Eredj, fiam, iramodj neki, és mondd el ezt!

Naftáli gyorsan elismételte az üzenetet, és elindult. Ha nem lett volna szüksége több napra az úthoz, gyalog lépkedvén, akkor József nyomban ott teremhetett volna, mert ő kocsival jött, kis kísérettel és házgondnokával, Mai-Szahméval, akinek nagyon is fontos volt, hogy benne legyen ebben a történetben, semhogy lemondott volna ura elkíséréséről. De a többi háznéppel együtt kinn várt, míg József egyedül időzött atyjánál a sátorban, a ház jól berendezett lakó- és hálóhelyiségében; ez az a négyzet alakú tér, amellyé most e történet egyébként oly tágas színtere összezsugorodott. Ugyanis ott, a háttérben álló ágyán és az ágy közelében élte le Jákób életének utolsó napjait Eliézer fiának, Damaszeknek gondozásában, akit magát is Eliézernek hívtak; Damaszek-Eliézer öves, fehér inget viselt, arca még fiatalos volt, és kopasz feje búbját ősz hajkoszorú vette körül.

Ez az ember tulajdonképpen Jákób unokaöccse volt, mert hiszen Eliézer, József tanítója, ha közelebbről szemügyre vesszük, az áldottfejű féltestvére volt egy szolgálótól. Állása tekintetében azonban a szolgákhoz tartozott, ha ki is emelkedett a többi háznép fölé; mint atyja, ő is Jákób legöregebb szolgájának nevezte magát, és ugyanúgy elöljáró volt házában, mint József Fáraóéban és Mai-Szahme kapitány Józsefében. Miután bejelentette a fiút atyjánál, kiment a kapitányhoz, és mint egyenrangúval beszélgetett vele.

Egyiptom kormányzója letérdelt, amikor a szobába lépett, és megérintette homlokával a padló nemezborítóját és szőnyegét.

- Ne úgy, fiam, ne úgy - hárította el Jákób, aki a háttérben ült fekhelyén, szőrmetakaróval a térdén, két fapolcra helyezett agyaglámpa között. - Mi a világban élünk, és az istengondba merült aggastyán sokkal jobban megbecsüli a világi nagyságot, semhogy gesztusodhoz hozzájárulhatna. Üdvöz légy nálam, üdvöz légy az elaggottnál, akit mentsen óvatossága, ha nem megy eléd atyai tiszteletadással, felmagasztalt bárányom! Végy egy zsámolyt ide mellém, kedvesem; legöregebb szolgám, Eliézer is idehúzhatott volna egyet, amikor beengedett, de ő nem olyan, mint atyja, a menyasszonykérő volt, akinek elébe futott a föld, és nem lett volna olyan, mint amaz volt számomra a véres könnyek idején. Melyik időre gondolok vajon? Arra, amikor elvesztél. Akkor nedves ruhával törölte arcomat, és szeretettel dorgált nem egy csökönyös szóért, mely kicsúszott a számon Isten ellen. Ám te életben voltál... Köszönöm érdeklődésedet, jól érzem magam. Bilha fiának, Naftálinak volt a feladata, hogy megnyugtasson, nem halottas ágyamhoz hívatlak; helyesebben: ez a fekhely itt halottas ágyam lesz majdan, és lassanként ilyenné is válik, de még nem az teljes mértékben, mert még érzek némi életerőt magamban, és a legközelebbi jövőben nem szándékozom búcsút venni, és mielőtt meghalnék, még egyszer vagy kétszer nyugodtan visszatérsz majd egyiptomi házadba, államügyeidhez. Jóllehet hajlandó vagyok, s kénytelen is, hogy megmaradt életerőmet szigorúan kíméljem s mértékletesen és takarékosan gazdálkodjam vele, mert még különféle alkalmakkor szükségem lesz rá, különösen majd legvégül, és kímélnem kell mozdulataimat és szavaimat. Ezért, fiam, ez a beszélgetésünk rövid lesz csak, és csupán a tárgyi szempontból szükségesre és fontosra fog szorítkozni, mert Isten ellen való volna, hogy haszontalan szavakban tékozoljam el magam. Meglehet, hogy már most is némi haszontalanságokat beszéltem. Miután elmondottam és nyomatékos kérés formájában előadtam neked azt, ami egyedül fontos, akkor talán, ha időd engedi, még egy órácskát elüldögélhetnél itt csöndesen mellettem, jövendő halottas ágyam mellett, csak az együttlétünk kedvéért, anélkül hogy arra ösztönöznél, hogy beszéddel fogyasszam erőmet. Így aztán fejemet némán válladra hajtom majd, és elgondolom, hogy ez te vagy, és hogyan szült az egyetlen igazi téged nekem Mezopotámiában természetfölötti fájdalommal, és hogyan vesztettelek el, és Isten rendkívüli jósága folytán hogyan nyertelek vissza úgyszólván. De amikor már megszülettél délben és ott feküdtél a függő bölcsőben a szűz mellett, aki a kimerülés rövid dalát énekelte, akkor mintha a kellemesség ragyogása vett volna körül, amelynek lényegét igen jól felismertem, és ahogy kinyitottad a szemedet, amikor megsimogattalak, olyan kék volt akkor, mint a mennyek fényessége, és csak később vált feketévé, huncutul csillogott a bogara, és ez volt felelős azért, hogy örökbe hagytam néked a képes menyasszonyi ruhát, itt e kunyhóban, arra, kissé előbbre. Talán majd az utolsó alkalommal erről is beszélni fogok; ez most valószínűleg felesleges, és nem fér meg a takarékossággal. A szívnek igen nehezére esik, hogy takarékosan megkülönböztesse a szükséges beszédet a haszontalantól. Látod, most csillapítóan simogatsz szereteted és hűséged jeléül. Ebből akarok kiindulni; szeretetedre és hűségedre akarom alapozni kérésemet, mellyel hozzád fordulok, és erre akarom építeni tárgyi óhajomat, amelyet minden felesleges szó elkerülésével intézek hozzád. Mert eljött már az idő, Jószéf-él, felmagasztalt bárányom, amikor meg kell majd halnom, s ha még nem is állok közvetlen halálom küszöbén, de Jákób már megkezdte elhalálozásának és utolsó szavainak idejét. Ha azonban majd egymáshoz illesztem lábaimat, és elhívattatom, hogy megtérjek atyáimhoz, akkor nem szeretnék Egyiptom földjében eltemetve lenni, ne vedd tőlem rossz néven, nem szeretném ezt. Az is kívánságom ellen volna, hogy itt feküdjem Gósen földjén, ahol tartózkodunk, jóllehet itt nem túlságosan egyiptomi a világ. Jól tudom, hogyha az ember halott, akkor már nincsenek kívánságai, és mindegy neki, hol fekszik. De ameddig az ember még él és kívánkozik, mégis fontos neki, hogy az történjék vele halálában, amit életében óhajtott. Azt is jól tudom, hogy közülünk igen sokan, ezrekre menő számban, akár itt, akár még atyáink országában születtek, Egyiptomban lesznek eltemetve. Én azonban, valamennyiük atyja, és a tiéd is, nem tudom megtenni, hogy ebben példával járjak elöl. Velük jöttem birodalmadba és királyod országába, mivel Isten előreküldött téged, hogy utat mutass nekünk; halálomban azonban az az óhajom, hogy elváljak tőlük. Ha én teelőtted kedves vagyok, kérlek, tedd a kezedet tomporom alá, úgy, ahogy Eliézer Ábrámmal tette, és esküdj meg, hogy megteszed nékem szeretetből és hűségből: nem temetsz el a halottak országában. Hanem atyáim mellett szeretnék feküdni és hozzájuk megtérni. Ezért vidd ki csontjaimat Egyiptomból, és temesd el őket az ő sírjukban, vagyis Makpélában, azaz a hebróni kettős barlangban, Kánaán földjén. Ábrahám nyugszik ott, a tiszteletből megnyújtott nevű, akit születésének barlangjában egy angyal táplált, kecske képében; Sára mellett nyugszik ott, a hősnő és a mennyekig érőnek oldalán. És ott nyugszik az el nem fogadott áldozat, Jichák, a későn fogant, Rebekával, Jákób és Ézsau okosan elszánt anyjával, aki mindent helyreigazított. És Lea is ott nyugszik, az először megismert, a hat fiú anyja. Mellettük akarok nyugodni, és látom jól, hogy gyermeki áhítattal és engedelmességre készen fogadod óhajomat, jóllehet átsuhan homlokodon a pillanatnyi kétely és a néma kérdés árnyéka. Szemem nem a legjobb már, mert megkezdtem haldoklásom idejét, és tekintetemet elborítja a sötétség. De élesen látom az árnyékot, mely átsuhan arcodon, mert tudtam én, hogy át fog suhanni, hogy is történt volna másképp? Hiszen egy sír domborul az út szélén, csak egy dűlőföldre Efratától, amelyet most Bét-lahemnek hívnak; ott temettem el, aki a legkedvesebb volt nekem Isten földjén. Hát vajon nem őmellette szeretnék nyugodni, ha engedelmesen hazaviszel, nem vele pihennék elkülönítve az út szélén? Nem, fiam, nem ezt akarom. Szerettem őt, túlságosan szerettem, de most nem az érzelmekhez igazodunk és nem a szív telt lágyságához, hanem a nagysághoz és az engedelmességhez. Nem illendő, hogy az út szélén nyugodjam, hanem atyáinál akar Jákób nyugodni és Leánál, első feleségénél, aki örökösét szülte. Lám, most elfutja fekete szemed a könny, ezt is világosan látom, és szemed teljesen, a megtévesztésig olyan, mint a hőn szeretetté. Szép az, gyermekem, hogy annyira hasonlítasz rá, ha most kegyesen tomporom alá teszed kezedet, bizonyságul arra, hogy el fogsz majd temetni a nagyság és az engedelmesség értelmében Makpélában, a kettős sírboltban.

József megesküdött. És ezután Izráel hálaadó imádságra hajtotta fejét ágyának fejrésze fölé. Majd az elkülönített még egy órácskát csöndesen eltöltött atyjánál, halottas ágya mellett ülve, és az aggastyán némán hajtotta fejét a vállára, hogy kímélje életerejét a jövendőre.

Efráim és Manasse

Néhány hét múltán megbetegedett. Százéves orcáját könnyű láz festette pirosra, lélegzete meggyorsult, s félig ülve feküdt ágyán, párnákra támaszkodva, hogy könnyebben lélegezzék. Nem volt szükség rá, hogy Naftáli szaladjon és értesítse Józsefet, mert ő Gósen és saját városa közt futárszolgálatot szervezett, amelynek segítségével kétszer naponta értesült az öreg hogylétéről. S amikor azt jelentették neki: “Íme, a te atyád könnyű lázban megbetegedett”, akkor magához hívatta két fiát, és kánaáni nyelven így szólt hozzájuk:

- Készüljetek fel, leutazunk a lapályra, hogy meglátogassuk atyai nagyatyátokat.

Ők pedig így feleltek:

- Már megbeszéltük, hogy gazellavadászatra megyünk a sivatagba, atyánk-urunk.

- Hallottátok-e, amit mondtam - kérdezte József egyiptomi nyelven -, vagy nem hallottátok?

- Nagyon örülünk, hogy nagyatyánkat meglátogatjuk - válaszolták, és értesítették barátaikat, a menfei gazdag piperkőcöket, hogy családi okokból nem vehetnek részt a vadászaton. Ők maguk is piperkőcök voltak és kései kultúra gyermekei, manikűrözöttek, jól fésültek, illatosítottak és kifestettek, lábkörmeik gyöngyházhoz hasonlóak, derekuk pólyával befűzött, elöl, oldalt és hátul a kötény fölött csupa libegő tarka szalag. Egyikük sem volt rossz gyermek, és piperkőc voltuk miatt, amely társadalmi helyzetükből természetesen adódott, nem érheti őket szemrehányás. De persze Manasse, az idősebb nagyon fennhordta az orrát, mert még atyja dicsőségénél is büszkébb volt arra, hogy anyai ágon a napfőpap vére csörgedezik az ereiben. Efráimot viszont, az ifjabbat, a Ráhel-szeműt ártatlanul vidámnak és inkább szerénynek kell elképzelni, már amennyiben a szerénység a vidámságból következik; hiszen a gőg nem szívesen mosolyog.

A két fiú karpereces karját egymás vállára fonva, hogy biztosan álljon meg a zötyögő kocsiban, követte atyja fogatát le, észak felé, a torkolati terület irányába. Mai-Szahme elkísérte Józsefet, hogy orvosi tudásával állandóan segítségére legyen a betegnek.

Jákób párnáin szunyókált, amikor Damaszek-Eliézer jelentette, hogy fia, József közeledik. Az öreg nyomban összeszedte magát, megparancsolta, hogy állandóan körülötte levő legöregebb szolgája felültesse ágyában, és rendkívül éberré vált.

- Ha oly kedvesek vagyunk - szólt - fiam-uram előtt, hogy meglátogat bennünket, akkor egy kis láz miatt nem szabad elengedni magunkat. - S azzal felrázta ezüstös szakállát, és rendbe hozta mellén.

- A fiatalurak is vele jönnek - szólt Eliézer.

- Úgy, úgy, így van rendjén - felelte Jákób, és egyenesen ült, készen a fogadásra.

Kisvártatva belépett József a hercegekkel, azok illedelmesen köszöntek, háta mögött állva maradtak a bejáratnál, mialatt ő a fekhelyhez közeledett, és szeretettel megfogta az aggastyán vértelen kezét.

- Szent atyácskám - szólt -, azért jöttem el a fiúkkal, mert azt jelentették nekem, hogy könnyebben megbetegedtél.

- Betegségem könnyű és ártalmatlan - felelte Jákób -, mint amilyenek már az öregkor betegségei. Súlyos és viruló betegségek az ifjúság és az érett férfikor osztályrésze. Hevesen támadják meg az embert, és tombolva táncolnak vele a sírba, ami nem illenék az élemedett korhoz. Az öregséget a bágyadt betegség csak csendesen érinti meg hervadt ujjal, hogy kioltsa. Én azonban még nem hunyok ki, fiam, még ez alkalommal sem. Ez a betegség hervadtabb, mint jómagam; magas korom megtévesztette, és ezért elégtelen. Még halottas ágyamnál tett második látogatásod után is hazatérsz majd megint, és az nem lesz valóban halottas ágyammá. Az első ízben hívattalak és kérettelek magamhoz. Most magadtól jöttél. Ám még egyszer hívatlak majd, a harmadik és utolsó látogatásra és a halotti ünnepségre.

- Távol legyen az, és ne érje el az én uramat még sok örömévig.

- Ugyan, hogy gondolod, gyermekem? Elég az is, hogy e percben még nem ütött az órája, a gyülekezet órája. Udvari illemtudás szól belőled, én azonban haldoklásom idejét élem, s ahhoz nem illenek a szóvirágok, hanem csupán szigor és igazság illeti meg. Az eljövendő gyülekezetben is csak így tudunk majd boldogulni, előre megmondhatom neked.

József meghajolt.

- Jól vagy-e, gyermekem, az Úr és e föld istenségeinek színe előtt? - kérdezte Jákób. - Ládd, a betegség sokkal gyengébb nálam, ezért megengedhetem magamnak, hogy mások hogyléte iránt érdeklődjem. Persze csak azoké iránt, akiket szeretek. Még mindig szorgalmasan behajtod az ötödöt az ország gyermekein? Nincs ez rendben, Jehószif, mert az ötöd egyedül az Úré kellene legyen, és nem a királyé. De hát értem jól, felmagasztalt fiam, értem jól. Mutatsz-e be néha füstáldozatot a napnak és a csillagoknak, ahogyan állásodból következik?

- Kedves atyám...

- Értem, elragadott bárányom, hiszen értem én azt jól! És mily kedves is tőled, hogy az első és harmadik látogatás között hívatlanul és teljesen önszántadból jössz, hogy az öreget lássad, nem törődve azzal, hogy ügyeid és nem csekély égőáldozati kötelezettséged annyira lefoglal! Látogatásodat olyan ügy előmozdításaként fogom fel, amelyről nem beszéltünk, amióta viszontláttalak a legelőn, te elveszett fiú; akkor füledbe súgtam, kedvesem, hogy fel akarlak osztani Jákóbban és szétszórni Izráelben és kettéhasítani az unokák törzseire, hogy az igazi fiának fiai olyanok legyenek, mint Lea fiai, te pedig olyan leszel, mint mi, és atyáid rangjára emelkedsz, hogy beteljesüljön az ige: ő a felmagasztalt.

József lehajtotta fejét.

- Lásd, van egy hely Kánaánban - kezdte Jákób az igét hirdetni égre emelt tekintettel, a láz lelkesedésében, melynek igen hálás volt, amiért vérkeringését felfokozta -, van ott egy hely, Lúznak nevezték egykoron, ahol a gyapjú festésére csodálatos kéket kevernek. De most már nem Lúznak hívják azt a helyet, hanem Bét-él a neve és Észagila, a felmagasztalás háza. Mert ott jelent meg álmomban a Mindenható Isten nékem, amikor a gilgálban aludtam, és fejemet kövek támasztották meg, ott fönn a lajtorja tetején, mely az eget a földdel összeköti, ahol a csillagok angyalai gyönyörű muzsikára lebegtek föl s alá, ott jelent meg nékem király képében, megáldott az élet jelével, és túláradó vigaszt kiáltott a hárfák zenéjébe, mert megígérte nekem hatalmas kiválasztó szeretetét és azt, hogy megszaporít és népek sokaságává tesz és a kiválasztó szeretet megszámlálhatatlan gyermekévé. Ezért hát, Jehószif, a te két fiad, akik néked Egyiptom földjén annak előtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala: Efráim és Manasse - legyenek ők az enyéim, akárcsak Rúben és Simeón, és az én nevemről nevezzék majd őket; ama szülötteid pedig, kiket őutánok nemzettél, tiéid lesznek, és az ő bátyjaik nevéről neveztessenek, hogy olyanok legyenek, mint az ő fiaik. Mert megfosztattál te a te székedtől a tizenkettők körében, de annyi szeretettel, hogy helyette a három legünnepélyesebb mellett a negyediket tartják készen számodra.

Itt József már felkészült rá, hogy elévezesse a hercegeket, ám az öreg most Ráhelról kezdett szólni, ismét, még egyszer, hogyan halt meg mellette, amikor Mezopotámiából jött, Kánaán földjén, az úton, amikor még egy dűlőföldre voltak Efratától, amelyet most Betlehemnek hívnak. Ezt csak úgy közben mondta el; nem függött össze szorosan azzal, amiről most szó volt, hacsak nem akarta felidézni az egyetlen-szeretett árnyékát, hogy jelen legyen ebben az órában, s talán Ráhel ivadékainak tulajdonául egy szent sírt akart kijelölni, külön egyet az ő számukra, minthogy a többiek zarándokhelye Makpéla, a kettős sírbolt kellett legyen. Lehet az is, hogy már előre igazolni akarta csínytevését és a szándékolt cserét, amelyet bizonyára már régóta tervezett; az írástudók véleménye nem egyezik a tekintetben: mi volt a szándéka ennek megemlítésével, de mi inkább úgy véljük, semmi szándéka sem volt vele, és csak beszélt a kedvesről, mert már belejött az ünnepélyes szavakba és történeteibe, és mert végtelenül szeretett Ráhelról beszélni, összefüggés nélkül is, úgy, ahogyan Istenről; és azért is, mert félt, már nem lesz többé alkalma, hogy róla beszéljen, és mindenképpen még egyszer meg akarta tenni.

Ezután, minthogy most már utoljára eltemette az út szélén, körülnézett, kezéből ellenzőt formált szeme fölött.

- Kicsodák ezek? - kérdezte.

Mert azt színlelte, hogy a két unokát egyáltalán nem vette észre, és erősen túlozta meggyengült látását.

- Ezek az én fiaim, szent atyácskám - válaszolta József -, a jólismertek, akiket Isten adott nékem ebben az országban.

- Ha ők azok - mondotta az aggastyán -, akkor hozd ide hozzám, hadd áldjam meg őket.

Ugyan mi hoznivaló volt rajtuk? Az infánsok jöttek már maguktól is, hajlékony csípőjükkel és választékos jómodorral meghajoltak.

Az öreg halkan csettentett nyelvével, és a fejét ingatta.

- Bájos fiúk, amennyire látom őket - szólt. - Mind a ketten finomak és bájosak Isten előtt. Hajoljatok csak ide le hozzám, kincseim, hogy százéves szájammal csókoljam orcáitok ifjú vérét! Efráim ez, akit itt csókolok vagy Manasse? No, mindegy! Ha Manasse volt, akkor most Efráim az, akinek az orcáját és szemét csókolom. Íme, megláthattam a te orcádat - fordult fiához, mialatt még Efráimot átölelve tartotta -, amit nem gondoltam volna; de ez még nem minden, hanem Isten látnom engedte magodat is. Túlzás-e hát azt mondani róla, hogy végtelen jóság forrása Ő?

- Ó, dehogy - válaszolt József szórakozottan; mert az volt a gondja, hogy a fiúk rendben álljanak Jákób előtt, aki közölte, hogy nem tudja megkülönböztetni őket.

- Manasse - szólt halkan az idősebbhez -, vigyázz! Ide! Ügyelj a rendre; Efráim, te meg oda!

És azzal jobbjával megfogta Efráimot és Izráel bal keze felé tolta, baljával meg Manassét fogta meg, és Jákób jobb kezéhez állította, hogy minden rendjén legyen. Hanem ekkor ugyan mit vett észre csodálkozva, viszolyogva, de csendes derültséggel is? Ezt látta: atyja, vaksimód égnek emelve arcát, bal kezét Manasse lehajtott fejére tette és két karját keresztezve, jobbját Efráim fejére helyezte, s így szemével vakon elnézve a levegőbe, nyomban hozzáfogott a beszédhez és az áldáshoz, mielőtt még József közbeléphetett volna. A hármas Istenhez fohászkodott, az Atyához, a Pásztorhoz és az Angyalhoz: áldja meg a fiúkat, és engedje meg, hogy Jákóbnak és az ő atyáinak nevét viseljék, növekedjenek, mint a halak, szaporodjanak e földön. Igen, igen, így legyen. Áradj, áldás, szent adomány, szívemből, kezemen keresztül fejetekre, húsotokba, véretekbe, ámen.

Teljesen lehetetlen volt, hogy József félbeszakítsa az áldást, és fiai nem is vették észre, mi történt velük. Egyáltalán nemigen ügyeltek az egészre, és kissé bosszúsak is voltak, különösen Manasse, mert le kellett mondaniuk a sivatagi gazellavadászatról a szertartás kedvéért. Egyébként pedig mindegyikük áldó kezet érzett fején, s ha láthatták volna, hogy a két kéz keresztben nyugszik, a jobb az ifjabb fején, a bal viszont az idősebbikén, figyelemre se méltatják, hanem azt gondolták volna, hogy ennek így kell lennie, és hogy ez a külföldi nagyatya törzsi szokásai szerint való. És ha így gondolkoztak volna, nem is tévednek túlságosan, mert Jákób, a bundásnak a testvére természetesen ismételt és utánzott. Utánozta a vakot a sátorban, atyját, aki a Vörös helyett őt áldotta meg. Az ő szemében már nem lehetett áldáscsalás nélkül boldogulni. Kellett, hogy valami el legyen cserélve, és ezért legalább a két kezét cserélte el, hogy jobbja az ifjabbik fején nyugodjék, és hogy ez legyen az igazi. Efráim örökölte Ráhel szemét, és szemlátomást ő volt a bájosabb is - ennek is része volt a dologban. De főként ő volt a fiatalabbik, mint ahogy jómaga, Jákób is a fiatalabb volt egykoron, és az állatbőr, a szőrme segítségével elcserélték akkor. Mialatt elcserélte két kezét, fülébe csengtek még erélyes anyjának mondásai, melyeket akkor mormolt, amikor előkészítette őt, amelyek azonban sokkal messzebbről csengtek, és még sokkal ősöregebbek voltak, mint saját elcseréltetése: “Bepólyálom a gyermeket, bepólyálom a követ, tapogasson az úr, és egyen az atya, és téged szolgáljanak a mélységbeli testvérek.”

József, mint említettük, fel is vidult, de meg is sértődött. Fejlett érzéke volt minden huncutság iránt, de mint államférfi, kötelességének érezte menteni, ami még menthető volt a rend és jog követeléséből. Mikor tehát az öreg befejezte áldását, így szólt:

- Atyám, bocsáss meg, ne így! Én rendben állítottam eléd a fiúkat. Ha tudom, hogy a két kezedet keresztezni szándékozol, akkor másképpen állítottam volna ide őket. Szabad figyelmeztetnem téged, hogy bal kezedet tetted idősebbik fiam, Manasse fejére, jobb kezedet pedig Efráiméra, a másodszülöttére? A rossz világítás az oka annak, hogy, engedelmeddel, kissé tévedtél az áldásban. Nem akarnád még gyorsan kijavítani, két kezedet helyesre váltani, és tán még egyszer mondani, hogy “ámen”? Mert hát jobb kezed nem illeti meg Efráimot; az Manassénak jár.

Ezzel még meg is fogta az öreg két kezét, amelyek még a fiúk fején nyugodtak, és tiszteletteljesen helyre akarta igazítani őket. De Jákób ragaszkodott helyzetükhöz.

- Tudom, fiam, tudom - szólt -, és te csak hagyd úgy, ahogy van! Te kormányozod Egyiptom földjét, és beszeded az ötödöt, de ezekben a dolgokban én kormányzok, és tudom, mit teszek. Ne aggódj: ez is - s ezzel kissé felemelte bal kezét - megnevekedik, és nagy néppé lesz; de az ő öccse nálánál inkább megnevekedik, és az ő magja népek sokaságává lesz. Ahogy tettem, úgy tettem, sőt azt akarom, hogy ez Izráelben közmondássá és szállóigévé váljék, olyképpen, hogy ha valaki áld, így szóljon: “Az Isten téged olyanná tegyen, mint Efráimot s Manassét.” Jól jegyezd meg, Izráel!

- Szavad parancs - szólt József.

Az ifjak pedig kivonták fejüket az áldó keze alól, csípőre tették kezüket, elrendezték hajviseletüket, és örültek, hogy ismét kihúzhatják magukat. Igen kevéssé illetődtek meg attól, hogy felcserélték őket, és méltán, mert az őket Jákób fiaivá és mintegy Lea-sarjakká tevő szent fikció semmit sem változtatott személyes életükön. Egyiptomi nemesemberekként éltek tovább, és csak gyermekeik, helyesebben tán csak egyes unokáik csatlakoztak társasági kapcsolat, vallási gyakorlat és házasság révén mindjobban a héber néphez, úgyhogy az egykor Kéméből Kánaánba visszavándorolt nemzetség egyes csoportjai Efráimtól és Manassétól származtatták magukat. Ám a jövő szempontjából és Jákób kézcseréjének kihatását tekintve sem volt indokolatlan a fiatalemberek közönye, legalábbis annyiban, hogy hányan nevezték el magukat később róluk. Mert kutatásaink azt eredményezték, hogy megsokasodásuk csúcspontján Manasse ivadékai jó húszezer lélekkel haladták meg Efráimét. De azért Jákóbnak mégiscsak megvolt a maga áldáscsalása.

Az ünnepély után igen kimerült, és már nem is volt teljesen világos öntudatánál. Jóllehet József kérte, hogy feküdjék le, felegyenesedve ült ágyán, és kedvencének egy darab földről beszélt, amelyet a testvérek része felett ráhagy örökbe, és amelyet “fegyverével és kézívével” elvett az emoreusoktól. Ezen csak egy darab sekemi szántóföldet érthetett, amelyet Jákób egykoron Hámortól vagy Hémortól, a köszvényestől a városkapu alatt száz ezüstsékelért szerzett meg - tehát korántsem hódította meg fegyverrel és kézívvel. Ugyan hogy is juthatott volna Jákób, a jámbor sátorlakó a fegyverhez és kézívhez? Sose szerette az ilyen holmit, hozzájuk sem nyúlt volna, és olthatatlan haragja zúdult fiaira, mert valaha Sekemben ugyancsak vadul garázdálkodtak fegyverükkel - ez pedig igen kétségessé tette, hogy az akkor megkötött földvásárlás ma is érvényben volt-e még, és hogy vajon Jákób rendelkezhetett-e még ezzel a parcellával.

Gyengeségében mindenesetre rendelkezett róla, és József, homlokával érintvén atyja kezét, megköszönte neki a külön örökséget, meghatottan szeretete bizonyságától és ama csodálatos jelenségtől, hogy éppen a gyöngeség zavarta meg az öreget annyira, hogy harcias hős szerepében látta önmagát. József úgy vélte, hogy a közelgő vég előjele ez, és elhatározta, hogy ezúttal nem tér már vissza Menfébe, hanem a közeli Pa-Kószban várja meg a hívást a végső gyülekezetre.

A halotti gyülekezet

“Gyűljetek egybe, Jákób fiai! Jertek seregestül, és gyűljetek össze atyánk, Izráel köré, hogy megjelentse néktek, kik vagytok, és mi következik rátok a messze jövőben!”

Így hangzott a meghívás, amelyet Jákób a sátorból fiaihoz intézett, amikor úgy látta: ütött az órája, hogy megtartsa halotti beszédeit. Mert ellenőrizni tudta életét, és pontosan tudta, mennyi ereje maradt még arra, hogy a halotti beszédekre fordítsa, és aztán meghaljon. Legöregebb szolgája, Eliézer, az öreg-ifjú vitte szét a meghívást; neki mondotta el és többször elismételtette vele, hogy Damaszek ne csak hozzávetőleg, hanem a szavak pontos sorrendjében tudja.

- Ne úgy mondd, hogy “jertek el”, hanem úgy: “jertek seregestül”, és ne úgy, hogy: “vegyétek körül Izráelt!”, hanem úgy, hogy “gyűljetek köréje!”. No, most ismételd meg még egyszer az egészet, és meg ne feledkezzél az ikerkifejezésről, hogy “kik vagytok, és mi következik rátok!”. No, végre jól van! Félek, túl sokat fordítottam erőmből oktatásodra. Most hát eredj, sietve!

És Damaszek öve alá húzta ruháját, és szaladt minden égtáj felé oly gyorsan, hogy szinte elébe futott a föld, tölcsért csinált a tenyeréből, és így kiáltott: “Jertek seregestül, Izráel fiai, és gyűljetek össze, úgy, ahogy éppen vagytok, hogy jó sorotok légyen majd nap mint nap!” Elfutott a lakótelepekre, a földekre és a nyájakhoz, a királyiakhoz, melyeknek az öt testvér lett a gondozója, és a többiekhez, el s tova futkosott lápon át és pocsolyán keresztül, hogy a piszkos víz csak úgy fröcskölt ösztövér lábára; mert éppen az ár visszahúzódásának ideje volt, téli időszak első hónapjának ötödik napja, amit mi október elejének nevezünk, és a hosszú vénasszonyok nyara után kiadósan esett a delta vidékén. Újra meg újra kikiáltotta kezének tölcsérén keresztül a földekre és lakásokba: “Akik Jákób fiai vagytok, jertek, gyülekezzetek, és találkozzatok össze körötte seregestül a messze jövőre!”

A közeli Pa-Kószba is beszaladt, ahol József a bírónál szállt meg, úgyhogy a ház előtt őrség állt, és gyalázatosan pontatlanul kiáltotta ki a szavakat, melyeket Jákób gondosan meghatározott és elrendezett mindörökre. De eltorzítottan is hatottak, és mindenütt megdöbbenten engedelmeskedtek neki. Fáraó Barátja is sietve indult atyja házához háznagyával, Mai-Szahméval, s vele együtt sok kíváncsi utcanép, akik hallották a kiáltást, és lebzselni szerettek volna.

A tizenegy testvér a függönyhöz vezető bejárat előtt várta. József illendő arckifejezéssel köszöntötte őket, szomorú jelentőségteljesen, megcsókolta Benjámint, a negyvenhét éves kis embert, s egy darabig még halkan beszélgetett velük odakint atyjuk hogylétéről, és arról, hogy nyilván távozni óhajt az élők sorából, s halotti beszédét akarja megtartani. Lesütött szemmel és kissé beharapott ajakkal válaszoltak neki, mert, mint általában, most is féltek az öreg szavainak hatalmas erejétől és a kenetteljes atya-zsarnok halotti szigorától, aki valószínűleg semmitől sem fogja megkímélni őket, és ilyenféle emberi szavak motoszkáltak a fejükben: “Az ég szerelmére, mi vár itt ránk!” Reubénnak, a hetvennyolc éves toronyembernek arcizmai mogorván megfeszültek. Nekizúdulva elragadta vére Bilhával, ezt nyilván igen jelentőségteljes kifejezésekkel fejére olvassák majd az ünnepségen, és felvértezte magát ellene. Simeón és Lévi is itt volt, ők ifjúkorukban testvérhúguk miatt barbárul elpusztították Sekemet - időtlen ideje már ennek, de bizonyosak lehettek benne, hogy ünnepélyesen feltálalják majd nekik, s ők is felvértezték magukat. Itt volt Jehuda, aki tévedésből tulajdon menyével paráználkodott - nem is kételkedett benne: az öreg elég kegyetlen és haldoklószigorú lesz, hogy fölhánytorgassa, különösen mert ő maga is kissé szerelmes volt az asszonyba. Itt voltak valamennyien, akik Benjáminnak, a kézen fogva vezetettnek kivételével, egykor eladták Dumuzit. Képesnek tartották Jákóbot, hogy most még ezt is elbeszélje ünnepélyesen - várták, és megátalkodtak a várakozásban. Különösen a Lea-fiak váltak megátalkodottá, mert egyikük sem bocsátotta meg atyjuknak valaha is, hogy Ráhel halála után nem anyjukat, hanem Ráhel szolgálóját, Bilhát választotta a legkedvesebbnek és az igazinak. Néki is megvoltak a gyengéi, és egész életében érzelmesen önkényes volt. Abban a József-históriában - gondolták dacosan - Jákób éppoly bűnös volt, mint jómaguk, ezt gondolná meg, mielőtt nagy büszkén megragadja haldoklása alkalmát, hogy lehordja őket ezért. Röviden: félelmük a nagy jelenettől a megátalkodottság leplét öltötte magára: ez okozta, hogy már jó előre sértődött arcot vágtak azért, ami benn várt rájuk; és József észrevette, és jóakarattal lelkükre beszélt, egyiktől a másikhoz lépve, barátságosan megérintette őket, s így szólt:

- Menjünk hát be hozzá, testvéreim, és hallgassuk meg alázattal az ítéletet, mindenikünk a magáét, melyet kedves atyánk kimond felettünk. Fogadjuk, ha kell, megbocsátással! A megbocsátásnak ugyan Istentől emberhez, atyától gyermekéhez kell leszállnia, de ha elmarad, akkor a gyermeknek tiszteletteljes elnézéssel kell lennie az iránt, hogy az erősebb gyengének mutatkozott a megbocsátásban. Menjünk be hát, igazságos szellemben ítél majd meg bennünket, és mindenki megkapja a magáét, higgyétek el, én magam is.

Így aztán óvatosan a sátorba léptek, az egyiptomi Józseffel együtt, de nem ő lépett be legelöl, jóllehet azt akarták, hogy ő menjen előre, hanem Benjáminnal a Lea-fiak mögött ment, és csak a szolgálók gyermekei jöttek utána. Házgondnoka, Mai-Szahme is belépett velük, részint azon a jogon, hogy már régóta benne volt ebben a történetben, és kimódolásában is szerepet játszott, részint pedig azért, mert a gyülekezet teljesen nyilvános volt, és mint később kiderült, tulajdonképpen bárki részt vehetett benne: a halottas szoba teljesen megtelt, amikor a tizenkét testvér belépett, mert Damaszek-Eliézerrel, a kikiáltóval együtt a Jákóbot ápoló alantasabb szolgák szűkebb köréből is néhányan körülállták uruk fekhelyét, és távolabb is sokan álltak még, vagy borultak arcukra ivadékai közül. Még szoptatós anyák is voltak ott, meg asszonyok gyermekekkel. Fiúgyermekek ültek a fal mellett sorakozó ládákon, és nem viselkedtek mindig példásan, jóllehet minden neveletlenségüket gyorsan rendreutasították. Ezenfelül a bejárati függönyt is széthúzták, úgyhogy azok, akik a ház előtt nyüzsögtek, egész tömeg, háznép meg bámészkodók Pa-Kósz városkából, akadálytalanul betekinthettek, szinte bevonattak a gyülekezetbe. Minthogy a nap hanyatlóban volt, e külső gyülekezet árnyszerűen hatott a narancsszínű alkonyi ég hátterén, és az egyes arcokat nem lehetett könnyen megkülönböztetni. De a halottas ágy lábánál és fejénél magas karokban lobogó két olajlámpás ellenirányú fényénél lehetségessé válik, hogy egész határozottan felismerjünk egy jellegzetes alakot odakünn: feketébe öltözött szikár matrónát, két feltűnően széles vállú férfi között, ősz haját fátyol fedi. Kétségtelen, Támár az, az eltökélt, két derék fiával. Nem jött be, hanem odakint készen állt arra az esetre, ha Jákób halotti beszédeiben kitér Júdának véle elkövetett bűnére. Ám ott volt a színen - de mennyire ott volt, amikor Jákób áldást hagy majd örökbe arra, akivel ő paráználkodott az út mentén, és ezzel keresztülverekedte magát az útra! Még az itt benn égő lámpás fénye nélkül sem kerülte volna el figyelmüket Támárnak a félig esős, színes alkonyi égre rajzolódó büszke árnykontúrja.

Aki egykor a világ dolgaira oktatta és megtanította a nagy történetre, amelybe ő beiktatta magát, aki összehívta a halotti gyülekezetet, Jákób ben Jichák, aki Ézsau helyett az áldást kapta, az a sátor mélyén feküdt ágyán, párnákkal megtámasztva, egy kos gyapja alatt; éppen annyi ereje maradt csak, amennyire szüksége volt még; a színes alkonyi derengés és a mellette égő széntartály parázsa némi életet lehelt viaszsápadt arcába. Szelídség és nagyság sugárzott róla. Homlokára fehér kendő volt kötve, amilyet áldozáskor szokott volt viselni. Alóla oldalvást göndören bukkantak elő halántékának ősz fürtjei, és egyenlő szélességben olvadtak bele mellét teljesen elborító patriarchaszakállába, amely álla alatt sűrű és fehér volt, lejjebb szürkébb és ritkásabb, s amelyből kirajzolódott finom, szellemtől áthatott és kissé keserű szája. Gyengéd szemével, mely alatt a finom mirigyduzzanat húzódott, fürkészve oldalvást tekintett, anélkül hogy fejét is arra fordította volna, úgyhogy szemgolyójából nagy sárgásfehér cikkely vált láthatóvá. Tekintetével a belépő fiakat kereste, a teljes számú tizenkettőt, akik előtt gyorsan út nyílt a fekhelyhez. Damaszek és az ápolószemélyzet visszalépett onnan; az Eufráteszen túl nemzettek, a kicsivel együtt, akinek születésébe anyja belehalt Ábrahám országában, megérintették előtte a földet homlokukkal, azután körülállták az atyai főt. Teljes csönd támadt, és minden tekintet Jákób vértelen ajkára szegeződött.

Kísérletképpen többször megnyílt az ajka, mielőtt szavakat formált volna, és fáradságos-halkan elkezdődött a beszéd. Később, ahogy beszélt, szárnyalóvá nőttek szavai, hangja erőteljesen csengett, és csak a legvégén halt el gyengeségbe, amikor Benjámint áldotta meg.

- Üdvöz légy, Izráel - szólt -, te a világ öve, földi lét útja, mennyek erőssége és védőgát szent képek rendjében! Íme, engedelmesen egybegyűltél seregestül és bátran, hiánytalanul fölsorakoztál elmúlásom ágya körül, hogy az igazság szellemében ítéljelek meg, és az utolsó óra bölcsességének mélyéből mondjam meg neked a jövendőt. Dicsőség néked, fiaim köre, engedelmességedért, és dicséret bátorságodért! Áldassatok meg mindnyájan a haldokló kezétől, és legyetek boldogok mindörökké! Jegyezzétek meg: amit mondanom kell nektek, sorban, külön, mindegyikőtöknek, azt közös áldással mondom el.

Itt elhalt beszéde, és egy darabig csak hangtalanul és magában mozgatta ajkát. De azután arca határozottá vált, homlokredői megmozdultak, és szemöldökét fenyegetően vonta össze gyengesége ellen.

- Reubén! - hangzott a felszólító kiáltás ajkáról.

A toronyember körültekert oszloplábával előrelépett; feje egészen őszbe csavarodott már, vörösre borotvált arca pityergősre torzult, mint kisfiúé, aki szidást vár: gyulladt szemhéja szaporán pislogott fehér szemöldöke alatt, és szája sarkát oly keserves-erősen lebiggyesztette, hogy kétoldalt kis izompárnák képződtek rajta. Így térdelt oda az ágy oldalához, és föléje hajolt:

- Rúben, legnagyobb fiam - kezdett rá Jákób -, te vagy az én erőm zsengéje és férfikorom elsőszülöttje, tiéd volt az előjog, és hatalmas előnyben volt részed, te voltál a körben az első, s az áldozathoz a legközelebb és a legközelebb a királysághoz is. Tévedés volt. Álmomban a mezőn egy bálványisten jelentette meg nekem, egy maró szagú sivatagi állat, egy szép lábú kutyafiú, amint a kövön ült: tévedésből nemzették őt, a nemigazival nemzették vaksötét éjszakában, amelynek minden mindegy, és amely nem tud különbséget tenni a szerelemben. Így nemzettelek téged, legelső fiam, szeles éjszakában, a nemigazival, a derekassal, téveszmében nemzettelek, és a legjavamat adtam néki, mert elcserélték, elcserélték a fátylat, és a virradat megmutatta nekem, hogy csak nemzettem, ahol pedig szeretni véltem - s ekkor felfordult a gyomrom és a szívem, és a hit megrendült lelkemben.

Már egy ideje nem értették, mit mond; jó darabig megint hangtalan ajakkal motyogott maga elé. Azután ismét megjött a hangja, nagyobb erővel, mint azelőtt, és időnként már nem Rúbenhoz beszélt, hanem róla, harmadik személyben.

- Nekizúdult, mint a víz - mondotta. - Mint a forró víz, kifutott a fazékból. Nem lesz az első és nem lesz a ház tartópillére, és nem lesz része előnyben. Atyja ágyába lépett fel ő, és felhágván, megfertőzte az én ágyamat. Felfedte az ő atyjának szemérmét és kikacagta; sarlóval fenyegette meg atyját, és erőszakoskodott anyjával. Hám ő, fekete ábrázatú, és fedetlen szeméremmel, mezítelen járkál, mert úgy viselkedett, mint a káosz sárkánya, és a víziló erkölcse szerint járt el. Hallod-é, erőmnek első zsengéje, mit rovok fel néked? Légy átkozott, fiam, légy átkozott az áldás alatt! Megvonatik előjogod, megfosztatsz a papi rangtól, felmondatik királyságod. Mert alkalmatlan vagy a vezetésre, és elsőszülöttséged érvénytelen. A Lúgtengeren túl lakozol, és Moábbal léssz határos. Gyengék a te cselekedeteid, és jelentéktelenek gyümölcseid. Köszönöm néked, legidősebb fiam, hogy bátran eljöttél a gyülekezetbe, és derekasan jelentkeztél, hogy megítéltessél. A mezei pásztor tornyához vagy hasonló, és templomoszlopszerű lábakon járkálsz, mert első erőmet oly hatalmasan és férfiasan árasztottam annak az éjszakának tévhitében. Halld atyai átkomat, és élj boldogul!

Ezzel elhallgatott, az öreg Rúben pedig visszalépett a testvérek csoportjába, valamennyi arcizma mogorván megfeszült, szemét lesütötte, ahogy anyja szokta volt, amikor bandzsítását akarta leplezni szemhéjával.

- Testvérpár! - rendelkezett most Jákób. - Az ikerfiak, akik elválaszthatatlanok az égbolton.

Simeón és Lévi föléje hajolt. Ők is már megvoltak hetvenhét és hetvenhat évesek (mert nem voltak ikrek, csak elválaszthatatlanok), de garázda külsejüket, amennyire csak lehetséges, megőrizték.

- Ó, ó, a hatalmasok, a tetováltak, a forradásos testűek! - szólt az atya, és visszahúzódott, azt színlelvén, hogy fél tőlük. - Megcsókolják az erőszak eszközeit, nem akarok tudni róluk. Nem szeretem garázdálkodásukat. Tanácsukban ne legyen részes lelkem, és dicsőségem ne egyesüljön az övékével. Haragjukban férfit öltek, s kedvök telve inát szegték a bikának, s ezért a megbántottak átka érte őket, és pusztulásra ítéltettek. Mit is mondottam nékik? Átkozott a haragjuk, mert erőszakos, és dühök, mivel kegyetlen! Ezt mondtam nektek. Átkozottak legyetek, kedveseim, átkozottak az áldás alatt. Legyetek elválasztva és külön egymástól, hogy ne követhessetek el együtt gazságot soha többé. Szóródj szét Jákóbban, én Lévim! Mindenesetre legyen területrészed és földed, erős Simeón, de úgy látom, nem lesz önálló, és beolvad Izráelébe. A háttérben a helyed, páros csillagzat, az áldásosztó haldokló látomása szerint! Lépjetek hátra!

Ezt is megtették, a rájuk kiszabott ítélet nemigen rendítette meg őket. Hiszen úgyis régóta tudták, hányadán állnak, és nem is vártak kedvezőbbet. Az sem bántotta őket, hogy nyilvános ünnepség keretében még egyszer kifejezetten meghozták az ítéletet, mert hiszen úgyis mindnyájan tudtak róluk mindent, és így is megmaradtak “Izráel”-nek - kárhoztatásuk a közösségi áldás alatt történt. Ezenfelül az egész hallgatósággal együtt áthatotta őket az a gondolat, hogy kárhoztatás alatt élni ugyanolyan szerep, mint valamely más szerep, és megvan a maga méltósága: minden rend tiszteletet érdemlő rend, ez volt a felfogásuk és mind a többieké is. Azonkívül még az is világos és érthető volt, hogy atyjuk időnként egyáltalán nem is róluk beszélt, hanem az ikrek csillagképéről. Részben a jelentőségteljes dolgok iránti vele született hajlamnál fogva, részben a gyengeség okozta zavarodottság miatt, amely gyengeségnek ünnepélyesen engedett, éppen mert szerette a jelentőségteljeset, erősen összezagyválta őket a Geminivel, és még babilóni emlékeket is kevert bele, amelyeket mindenki ismert, még a ládákon ülő fiúk is. Nyilvánvalóan és szándékosan összetévesztette őket időnként a hősköltemény Gilgamesével és Enkidujával, akik testvérhúguk miatt akkora dühre és haragra gerjedtek, hogy feldarabolták az égi bikát, és ezért a bűnükért Istár elátkozta őket. Ők maguk Sekemben, Szihem királyfi városában, ahol persze súlyosan garázdálkodtak, egyáltalán nem törődtek különösebben a bikákkal, és nem emlékeztek rá, hogy inát szegték volna egynek is; csak Jákóbnak volt baja a bikával kezdettől fogva, és valahányszor csak visszatért erre a dologra. De részesülhet-e az ember megtisztelőbb átokban, mint amikor a Dioszkuroszokkal és a nappal meg a holddal cserélik össze? Olyan kárhoztatás ez, melyet még nagyközönség előtt is el lehet viselni, és csak félig érinti az embert személyében, másik felében az egész egy haldokló álmodozó gondolatjátéka.

Helyesebb, ha mindjárt itt megmondjuk, hogy Jákóbnak fiaihoz intézett döntéseibe ismételten csillagászati értelmezések és célzások vegyültek, és az emelkedettség mellett bizonyos emberi pontatlanságot teremtettek. Ez szándék volt és gyengeség és szándék a gyengeségben. Már Rúbennál is érezhető volt valami a Vízöntőből; Júdának, akire ezután került a sor, és akinek hatalmas és döntő áldásánál az öreg annyira kimerült, hogy később egyszer közben Istenhez kellett segítségért fohászkodnia félelmében, hogy nem fogja győzni erővel, és mindenekelőtt, hogy már nem ér majd el Józsefig - tehát Júdának mindig “oroszlán” volt a neve, de a neki szentelt halotti szónoklat oly fáradhatatlanul használta ezt a megnevezést, és a gyötrődő Júdát annyira szándékosan oroszlán formájában ábrázolta, hogy senki sem ismerhette félre az utalást a csillagképre. Isszakárnál sok minden derengett át a Rákból - a Csacsi csillagképét, mely ennek jegyében áll, kozmikus összefüggésbe hozták Isszakár mindennapi nevével: “az erős csontú szamár”-éval. Dánnál észre lehetett venni a Mérleget, a jog és az ítélkezés jelképét, jóllehet a maró szarvaskígyó is belejátszott rajzának alakításába; és Naftáli szarvas- és ünőalakja a legtöbbjük számára érthetően Kos-szerűbe játszott át. József maga sem volt kivétel, ellenkezőleg, az asztrális rangfokozás nála kettőzötten is érvényesült, jellemzésénél váltakozott a Szűz és a Bika csillagképe. Benjámin jellemzését végül, amikor ő került sorra, úgy látszik, a Skorpió határozta meg, mert Jákób e derék kis embert ragadozó farkasként ünnepelte, csak azért, mert a Lupusz dél felé közel áll a Skorpióhoz.

Itt vált a legvilágosabbá a csillagmitikus színezet hatása: a személytelenítés, amely a harcias ikreknek annyira megkönnyítette, hogy lelki nyugalommal fogadják a róluk szóló döntést. Ősidőkben éltek, de másrészt késeiekben is már, mely utóbbiak sok tekintetben igen tapasztaltak voltak, abban is, hogy a haldoklók látomásai és jövendölései nem feltétlenül megbízhatók. A haldokló látomása a jövendőről hatásos és tiszteletre méltó; sok mindent el lehet hinni neki, de azért nem túl sokat, mert nem igazolódott mindenkor teljesen, és úgy látszik, hogy a már földövkívüli állapotot, amelyből fakad, hibaforrásként is kell felfogni. Jákób is ünnepélyes tévedésekre ragadtatta magát - kiválóan helyes dolgok mellett, amelyeket meglátott. Rúben ivadékai valóban nem szaporodtak meg erősen, és Simeón törzse mindig támogatásra szorult, és beleolvadt Júdáéba. Ám hogy Lévi ivadékai idővel a legnagyobb tisztességre tegyenek szert és megszerezzék a papi rend állandó előjogát - mint ahogy mi, akik ugyan benne vagyunk a történetben, de kívül is állunk rajta, mégiscsak tudjuk -, az nyilván rejtve maradt Jákób megtört tekintete elől. Halotti jövendölése e ponton tiszteletreméltóan csődöt mondott - és még más pontokban is. Zebulónról azt mondotta, hogy a tengerparton lakozik majd és a hajók kikötőjénél; Szidónnal lesz majd a törzse határos. Ez valószínű is volt, mert mindenki ismerte a fiú előszeretetét a tenger és a szurokszag iránt. Törzsének földje azonban korántsem ért el később a Zöldvízig, és Szidónnal sem volt határos. A tenger és Galilea tava közt feküdt, és ettől Naftáli törzse, a tengertől pedig Áseré választotta el.

Számunkra az ilyen téves látomások igen értékesek. Mert vajon nem akadnak-e nagyokosok, akik azt állítják, hogy Jákób áldásait Jósua kora után költötték, és bennük “a megtörténtek utáni jóslatokat” kell látnunk? Erre csak vállvonogatás lehet a válaszunk - nemcsak mert jelen vagyunk az atya halottas ágyánál, és szavait saját fülünkkel halljuk, hanem azért is, mert olyan jóslatok, amelyeket csak a már meglevő történelmi adatok alapján nyilatkoztatnak ki, tehát visszadatált jóslatok, igen könnyen mentesek lehetnek minden hibától. Egy jóslat valódiságának legcsattanósabb bizonyítéka tehát téves volta marad.

És ekkor Jákób Júdát szólította - hatalmas pillanat volt, és mély csönd uralkodott mind künn, a sátor előtt, mind nálunk idebenn. Ritkán fordul elő, hogy ilyen népes gyülekezet ily mélységesen mozdulatlan és lélegzet visszafojtó csöndben igéződik meg. Az ősatya vértelen kezét negyedik fia felé emelte, aki már előre mélységes szégyenérzettel hajtotta le hetvenöt éves fejét - aztán Jákób feléje emelte ujját, rámutatott, és így szólt:

- Júda, te vagy az!

Igen, ő volt az, a sokat gyötrődött, aki saját érzése szerint teljesen méltatlan volt, Júda, az úrnő szolgája, akinek kedve sem volt a kéjhez, de annál inkább a kéj úrnőjének hozzá, Júda volt ő, a bűnös és lelkiismeretes. Azt hinné az ember: hetvenöt éves korában már nem lehet olyan nagy baj az a függőség és az a szolgai kéj, de ebben téved az ember. Az bizony megmarad az utolsó leheletig. Lehet, hogy a dárda kissé eltompul, de hogy az úrnő valaha is elbocsátaná szolgáját, az egyáltalán nem fordul elő. Júda mélységes szégyenérzéssel hajolt előre az áldás felé - ám most mégis mily különösen! Amint Jákób tobzódott az áldásadásban fölötte, és az áldás szarujából fejére csorgott az ígéret olaja, mindjobban megszilárdult érzésvilága, és szemlátomást megvigasztalódott, úgyhogy növekvő büszkeséggel mondta el magának: “Nos hát, nyilván mindennek ellenére is! Végtére mégsem éltem oly gyalázatosan, és íme nem volt akadálya az áldásnak, talán nem is veszik azt olyan szigorúan - a tisztaság, amelyre szomjúhoztam, mint kiderül, nem is volt elengedhetetlen ahhoz, hogy üdvözüljek, nyilván minden hozzátartozott, az egész pokol, ki is gondolta volna, de hát már csöpög a fejemre, Isten kegyelmezzen nékem, de én vagyok az!”

Nem, nem, az áldás nem csöpögött, de áradt és zuhogott. Jákób csaknem maradéktalanul beleadta minden erejét, amikor megáldotta Júdát, úgyhogy utána több testvér csak rövid és bizonytalan, tompa hangon elmondott szavakat hallhatott.

- Te vagy az, Jehuda! Téged, aki kezed ellenségeidnek nyakán tartod, téged magasztaljanak testvéreid. Sőt, hajoljanak meg előtted atyádfiai, és minden anyáknak gyermekei dicsőítsék benned a fölkentet! - Ezután jött az oroszlán. Jó ideig csak az oroszlánról beszélt, és nagyszerű oroszlánképek következtek. Júda oroszlánkölyök - úgymond -, egy nőstény oroszlán ellette őt, az igazi oroszlánt. Rablásból ágaskodott fel ez a vadállat, és fújt és ordított dühösen. Sivatagi hegységébe vonult vissza, ott tanyázott és nyújtózkodott büszkén, mint sörényes király és dühös nőstény oroszlán fia. Ki merte volna felriasztani? Senki se merte! Csak az volt a meglepő, hogy az atya ragadozó rablóként magasztalta fel azokat a fiait, akiket meg akart áldani, akiket pedig nem akart megáldani, azokat elmarasztalta abban, hogy az erőszak eszközeivel rokon a lelkük. Mint ahogyan jómagát is, puszta gyengeségből, daliás szerepben látta, fegyverrel és kézívvel a kezében, úgy magasztalta most fiait, mindenekelőtt a sokat gyötrődött Júdát, de végül még a kis Benjámint is, mint vérengző ragadozókat és vad harcosokat. Különös: a rajongás a hősiességért a szelíd és szellemi ember gyengéje.

És amellett Jákób célja a Júda-áldásnál nem is a rablóhősi elem volt. A hős, aki szeme előtt lebegett, és akit már régen elgondolt magának, nem abból a fajtából való volt, amelynek ordító pompájába a gyenge beleszeret - az ő hősének Síló volt a neve. Távol állt az az oroszlántól; ezért az áldásosztó átmenettel élt: egy nagy király látomását illesztette most be. A király trónján ült, és térdei közé volt támasztva a vezéri pálca, annak nem szabad elkerülnie onnan, sem el nem vehetik tőle, míg el nem jön “a hős”, míg Síló meg nem jelenik. Júda, a király számára, aki a térdei között tartotta jogarát, egészen új volt e név ígérete - az egész gyülekezetet meglepte, és mindenki csodálkozva figyelt föl rá. Csak egyvalaki volt mindnyájuk közül, aki ismerte, és mohó vággyal várt rá. Önkéntelenül is egy pillantást vetünk sziluettjére - büszkén kiegyenesedve állott ott az asszony, sötét gőgjében, amikor Jákób az ő magjáról jósolt. Júdától nem múlik el a kegyelem, nem halhat meg, szeme meg nem törhet, amíg nagysága emberfölöttivé nem válik azáltal, hogy magjából származik az, akinek majd minden népek engedelmeskednek, a békeszerző, a csillag embere.

Minden várakozást felülmúlt, hogy milyen dúsan zuhogott az áldás Júda megszégyenült fejére. Személye - vagy törzsi alakja - összemosódott, szándékosan vagy csak gondolati zavarból, vagy mind a két ok következtében, amennyiben ugyanis szándékosan magasröptű költészetre használták fel a zavart - összemosódott és összefolyt Síló alakjával, úgyhogy senki sem tudta, vajon Júdáról vagy az eljövendőről van-e szó, az áldás és kegyelem teljességének látomásaiban, melyekben Jákób tobzódott. Minden borban úszott - a hallgatók tekintete mámorossá vált a bor ragyogásától. Volt egy ország, ennek a királynak a birodalma, olyan ország, hogy az ember szőlőtőkéhez kötötte az állatját és szamárcsikóját nemes venyigéhez. Hebrón szőlőhegyei, Éngadi venyigés dombjai voltak-e ezek vajon? “Ő” tulajdon városába ügetett be szamárháton és egy málhás szamárkanca csikóján - aki meglátta, csak vörösbor keltette mámoros gyönyörűséget érzett, és ő maga is mámoros boristenhez volt hasonló, aki feltűrve kötényét lelkesen tapossa a szőlőprést: és a szőlő vére felfröccsen kötényére és a vörös venyige leve ruhájára. Szép volt ő, ahogy ott gázolva taposott, és a szőlőprés táncát járta - minden más embernél szebb: fehér, mint a hó, vörös, mint a vér, és fekete, mint az ébenfa törzse...

Jákób hangja elhalt. Feje lekókadt, és tekintete alulról felfelé irányult. Ennél az áldásnál rendkívüli, szinte tékozló módon pazarolta erejét. Úgy látszott, hogy erejének megújhodásáért fohászkodik. Júda, aki azt hitte, hogy megáldatása befejeződött, visszalépett, megszégyenülten és csodálkozva, hogy a tisztátalanság nem volt akadály. Az áldásnak Síló kinyilatkoztatásáról szóló teljesen új leleplezései és jóslatai a halotti gyülekezetben egészen rendkívüli feltűnést keltettek, amelyet alig lehetett megfékezni. Benn és künn élénk suttogás járt körbe, sőt odakünn mormolássá fokozódott; hangok hallatszottak, melyek izgatottan ismételték Síló nevét. De az egész mozgás nyomban elnémult, amikor Jákób ismét fölemelte fejét és kezét, Zebulón neve hangzott el ajkáról.

A szólított fiú Jákób keze alá hajtotta fejét, és minthogy neve “lakást és otthont” jelentett, ezért senki sem csodálkozott, hogy Jákób a lakásáról és otthonáról jövendölt: a tengerpartig lakozik majd - úgymond -, közel a hajók kincseihez, és földje Szidónnal lesz határos. Elég az hozzá, mindig erre vágyott, és róla elég gépiesen és tompán hangzott a mondóka. Isszakár...

Isszakár olyan lesz, mint az erős csontú szamár - úgymond -, amely a karámok közt heverész. A Rák-csillagzat csacsijai sógorai voltak, de e vonatkozás ellenére sem látszott, hogy Jákób sokat várna tőle. Röviden beszélt róla, múlt időben, amely jövőt jelentett. Isszakár látta, hogy jó a nyugalom és hogy a föld mily kies. Erős volt és közönyös lelkialkatú. Nem sokat törődött vele, hogy csontjait a karavánok szamara módjára teherhordásra adja oda. Legkényelmesebbnek tetszett neki, hogy szolgáljon, és teher alá hajtotta hátát, hadd rakják meg. Ennyit Isszakárról. Jákób látni vélte, hogy a Jordánnal lesz szomszédos. Nos, elég róla. És most térjünk Dánra.

Dán a mérleghez értett, és éles elmével tudott ítélkezni. Szelleme és nyelve oly furfangos volt, hogy szinte szúrt, és a kígyóhoz hasonlított. Ez a fia alkalmat adott Jákóbnak, hogy felemelt ujjal egy kis állattani oktatásban részesítse a jelenlevőket: kezdetben, amikor Isten a világot teremtette, keresztezte a sündisznót a gyíkkal, és így keletkezett a vipera. Dán vipera volt. Kígyó volt az úton és ösvényen, szarvaskígyó, melyet nem könnyű észrevenni a homokban, és amely rendkívül alattomos. Benne a hősiesség az álnokság alakját öltötte. Az ellenség paripájának a körmébe harapott, hogy lovagja hanyatt esett. Ilyen Bilha fia, Dán.

- A Te segítségedben reménykedem, Örökkévaló!

Itt történt, hogy Jákób így sóhajtott és fohászkodott, érezvén, hogy kimerült, és aggodalmában, hogy nem készül el. Annyi fiat nemzett, hogy utolsó órájában számuk csaknem meghaladta az erejét. De Isten segítségével majd csak elkészül.

A zömök, érccel kivarrott Gádot hívta magához.

- Gádiél, had háborgat, de végül te hágsz annak sarkába. Hadakozzál jól, zömök fiam! Most Áser!

Áser, a torkos Áser kövér földet kapott a hegyektől egészen Türosz környékéig. Az alföldön csak úgy hullámzott a gabonavetés, és olyan gazdag volt olajban, hogy zsírosan étkezett, és finom kenőcsöket termelt, amilyeneket királyok küldenek egymásnak ajándékba, hogy kellemeteskedjenek. Tőle testi jóérzés származott és az ápolt test öröme, ami szintén valami.

- Áser, belőled is lesz valami. És hogy dal fakadt belőled és édes kinyilatkoztatás, hadd dicsérjem azt testvéred, Naftáli előtt, akit most ideszólítok kezem alá.

Naftáli szarvastehén volt, aki átröppen az árkokon, mint a szökellő ünő. Fürgeség és galopp volt az erénye, száguldó kos volt ő, amikor leszegi szarvát és nekiiramodik. Nyelve is fürge volt, friss hírszolgálatot teremtett, és gyorsan értek Genázár síkságának gyümölcsei.

- Gyorsan érő gyümölccsel lesznek teli a fáid, Naftáli, s jussod és osztályrészed a gyors, ha nem is nagyon jelentékeny siker lesz.

Ez a fiú is megáldatván, visszalépett. Az öreg most csukott szemmel pihent mélységes csöndben, állát mellére ejtve. És egy kis ideig mosolygott. Mindnyájan látták ezt a mosolyt, és meghatódtak, mert tudták, hogy kinek a szólítását jelzi. Boldog, sőt hamiskás mosoly volt és kissé szomorú is, de éppen azért hamiskás, mert a szeretet és a gyengédség bensőségesen győzedelmeskedett benne a szomorúságon és a lemondáson. “József!” - szólt az aggastyán. És akkor az ötvenhat éves, aki valaha harminc volt és tizenhét és kilenc, és az anyajuh bárányaként a kis bölcsőben feküdt, korának gyermeke, szép arcú férfi, egyiptomi fehérben, Fáraó mennyei gyűrűjével ujján, ez a kivételezett férfi hajolt a vértelen, áldást adó kéz alá.

- József, én sarjam, aki a szűz fia vagy, a kedvesnek fia, a forrás menti gyümölcsfa fia, te szőlővenyige, amelynek vesszői meghaladják a kőfalat, üdvöz légy! Te, aki a tavaszpont jegyében születtél, elsőszülött bika ékességében, üdvöz légy!

Jákób hangosan és érthetően mondotta ezt, ünnepélyes megszólításként, hogy mindenki hallja. Ezután azonban csaknem suttogóra váltotta hangját, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy ha nem is zárja ki, de mindenesetre korlátozza a nyilvánosságot ennél az áldásnál. Csak a közel állók értették meg búcsúszavait, melyeket az elkülönítetthez intézett; a távolabb állók csak egyes szavakat fogtak fel, és akik kint rekedtek, azok meg már semmit sem értettek az egészből. Később persze mindent ismételtek, elterjesztettek és megvitattak.

- Te legkedvesebbem - hangzott a fájdalmasan mosolygó ajakról -, te, akit bátor szívvel szerettem, jobban, mint másokat, az egyetlen kedvesért, aki benned élt, és akinek szemével tekintettél a világba, egészen úgy, ahogy valaha ő nézett a szemembe a kútnál, amikor először jelent meg nékem Lábán juhai közt, és akinek kedvéért elgördítettem a kút fedelét; megcsókolhattam őt, és a pásztorok ujjongtak, így: “Lu, lu, lu!” Benned őriztem meg őt, kedvelt fiam, amikor a Mindenható elragadta tőlem, a te bájos lényedben ő lakozott, és mi lehetne édesebb, mint a kettősség, a játszi ingás? Jól tudom, hogy a kettősség nem a szellem jegye, amelyért mi élünk, hanem a népek bohósága. És mégis megejtett engem őserejű varázslatával. De hát lehetünk-e mindenkor egészen a szelleméi, és elkerülhetjük-é a bohóságot? Lásd, jómagam is kettős vagyok. Jákób vagyok és Ráhel. Ő vagyok én, aki oly nehezen vált meg tőled, hogy az őt követelő birodalomba menjen, mert engem is elszólít az ma tőled; valamennyiünket elszólít. Te is, gyönyörűségem és aggodalmam, megtetted már a félutat e birodalom felé, pedig valamikor kicsiny voltál, aztán ifjú, és minden voltál, amit az én szívem bájosnak érzett; komoly volt az én szívem, de lágy, ezért gyengült el a bájosság láttán. A magasztosra volt hivatva, és gyémántszirtek szemléletére, titokban mégis a halmok kiességét szerette.

Néhány percig elapadtak szavai, és hunyt szemmel mosolygott, mintha szelleme a kies halmokon vándorolna, melyeknek képe, míg Józsefet áldotta, elébe rajzolódott.

Amikor ismét megszólalt, úgy látszott, mintha elfelejtette volna, hogy József feje a keze alatt nyugszik, mert róla is egy ideig mint harmadik személyről beszélt.

- Tizenhét évig élt nékem, és még további tizenhét évig Isten kegyelme szerint élt nékem. A két időszak közé esik az én dermedtségem és az elkülönítettnek a sorsa. Bájosságáért üldözték... az ostobák, hiszen bájával bensőleg összeforrott az okossága, melyen megfeneklett mohóságuk. Sohasem látott csábos erejűek az asszonyok, akik fölhágnak, hogy a falak tetejéről és tornyokból és ablakokból kövessék tekintetükkel, de csak bottal üthetik a nyomát. Ekkor megkeserítették életét az emberek, és a rágalmazás nyilával fordultak ellene. De feszes maradt kézíve, és erősek az izmai, és az Örökkévaló keze tartotta őt. Nem lehet majd elragadtatás nélkül emlékezni nevéről, mert néki sikerült, ami keveseknek sikerült csak: hogy Isten és emberek egyként kedvüket leljék benne. Ritka áldás ez, mert legtöbbnyire választanunk kell, hogy Istennek tessünk-e, vagy a világnak; de néki a bájos közvetítés szellemével sikerült mindkettőjüknek tetszenie. Ne válj gőgössé, gyermekem: kell-e vajon intenem téged erre? Nem, én tudom, okosságod jól megvéd téged a fennhéjázástól. Mert kedves áldás a tiéd, de nem a legmagasabb rendű és nem a legszigorúbb. Lásd, a te drága életed itt terül el a haldokló tekintete előtt teljes valójában. Játék volt az és jelkép, meghitt, barátságos kedveltség, az üdvösséggel egybezengő, de mégsem végső komolysággal elhivatott és engedélyezett. Ahogyan benne vidámság és szomorúság elvegyült, szeretettel tölti el a lelkem; senki sem szerethet így téged, gyermekem, senki, aki csak életed ragyogását látja, s nem, mint az atyai szív, a szomorúságát is. Így hát megáldlak téged, te áldott, szívem egész erejével, az Örökkévaló nevében, aki téged adott és elvett és adott, és most engem vesz el tőled. Termékenyebben szálljanak rád áldásaim, mint ahogy atyáim áldásai szálltak az én fejemre. Áldott légy úgy, ahogy vagy, az ég áldásaival onnan felülről, és a mélység áldásaival, mely alant terül, az égi emlők és a föld méhének áldásával! Áldás, áldás József fejére! És sütkérezzenek majd ivadékaid a te neved fényében. Dalok széles folyama fakadjon, énekeljék meg majd a te életed játékát, mindig újra meg újra, mert mégis szent játék volt az, és szenvedtél és meg tudtál bocsátani. Így hát megbocsátom én is neked, hogy miattad kellett szenvednem. És Isten bocsásson meg valamennyiünknek!

Ezzel befejezte, és tétovázva elvonta kezét József fejéről. Így válik meg az egyik élet a másiktól, és el kell múlnia; de nem sok időbe telik, és a másik is elmúlik.

József hátralépett testvérei közé. Nem túlzott, amikor azt mondta, hogy ő is megkapja a magáét, és a haldokló igazságérzetével ítélkeznek majd felette. Kézen fogta Benjámint, és Jákóbhoz vezette, mivel az aggastyán elmulasztotta szólítani. Szemlátomást teljesen kimerült már, és Józsefnek kellett áldó kezét öcsikéje fejére tennie, mert magától már nem találta volna meg az utat hozzá. Az öreg nyilván tudta, hogy a legifjabb még vár ítéletére, de amit elbágyadó ajka mormolt, az nem illett a kicsi személyére. Lehetséges, hogy majd egyszer illeni fog az ivadékaira. Benjámin, így hallották a feszülten figyelők, ragadozó farkas volt, aki reggel ragadmányt eszik, este pedig zsákmányt oszt. Benjámin megütközve hallgatta.

Jákób utolsó gondolata ismét a kettős sírbolttal foglalkozott, amely Cohár fiának, Efronnak mezején volt, és azt akarta, hogy oda temessék atyáihoz. “Megparancsolom nektek - susogta. - Ki van fizetve, Ábrám kifizette Hét fiainak, négyszáz ezüstsékellel súly szerint, ahogy...” Itt megszakította őt a halál, kinyújtotta lábát, mélyebben süllyedt ágyába, és élete megszakadt.

Ők is visszatartották kissé életüket és lélegzetüket, amikor ez történt. Akkor József háznagya, Mai-Szahme, aki orvos is volt, nyugodtan a fekhelyhez lépett. Fülét a csöndes szívre hajtotta, a kicsiny és szigorú szájú férfi egy tollacskát figyelt meg, amelyet az elnémult ajakra tett, és melynek pihéje mozdulatlan maradt, majd kis szikrát csiholt a pupillák előtt, melyek meg sem rezdültek tőle. Azzal urához, Józsefhez fordult, és jelentette:

- Megtért.

József azonban fejének intésével Júdához utasította: annak tegyen jelentést, ne neki. És mialatt a derék Mai Júda elé állt és megismételte: “Megtért”, József a halottas ágyhoz lépett, és lezárta a halott szemét: azért küldte Mait Júdához, hogy ezt ő maga tehesse. Aztán homlokát atyja homlokára hajtotta, és siratta Jákóbot.

Júda, az örökös intézkedett, ahogyan illik: hogy siratóembereket és -asszonyokat rendeljenek, énekeseket és énekesnőket meg flótásokat, és hogy a holttestet mossák és kenjék meg és burkolják be. Damaszek-Eliézer füstáldozatot is gyújtott a sátorban: sóval elegy csepegő gyantát, ónixot a Vörös-tenger mellékéről, galbánumot és tömjént; és mialatt a fűszeres felhők körüllengték a halottat, a halotti szertartás vendégei kitódultak, elvegyültek a kívülállókkal, majd elvonultak, miközben buzgón megvitatták az ítéleteket és a döntéseket, melyekben Jákób tizenkét fiát részesítette.

Most göngyölik Jákóbot

Így pergett hát le ez a történet homokszemről homokszemre, csöndesen és állandóan a homokóra üvegtorkán; lent már kis kupaccá gyűlt, és csak néhány szemecske maradt a felső üregben. Semmi sincs már hátra az egész történésből, csak az, ami egy halottal történik. De ez sem csekélység; fogadjátok meg tanácsunkat, és szemléljétek áhítatosan, hogyan peregnek le az utolsó szemecskék, és hogyan terülnek szelíden arra, ami odalenn összegyűlt. Mert ami Jákób földi maradványaival történt, az egészen rendkívüli volt, és szinte páratlanul fényűző tiszteletadásban volt része. Egy királyt se temettek el úgy, mint ahogyan őt, a tisztelettől övezettet, kísérték ki József parancsa és rendezése szerint.

Igaz, hogy József atyja elköltözése után átengedte testvérének, Jehudának, az áldás örökösének az első ideiglenes rendelkezéseket; de később hamarosan maga vette kezébe a dolgot, mivel csak ő intézhette el, és olyan rendelkezéseket tett, amelyekre a gyorsan összehívott testvéri tanács kénytelen volt felhatalmazni őt. Rendelkezései a körülményekből fakadtak; Jákób parancsából és végrendeletéből adódtak, és hogy így történt, az találkozott József szívbéli kívánságával. Mert az elkülönített egyiptomi módra gondolkozott, és hő óhajtása, hogy ünnepelje atyját, és földi maradványainak megadja a legjobbat, a legdrágábbat, akaratlanul is Egyiptom gondolatvilágának nyomdokain haladt.

Jákób nem akart a halott istenek országában nyugodni, hanem megfogadtatta, hogy atyái mellé temetik otthon a sírboltban. Ehhez hosszú szállításra volt szükség, amelyet József minden mértéken felül nagyszerűre tervezett, s amely időbe tellett; időbe az előkészületekre, időbe magára az ünnepélyes szállításra, mely legalább tizenhét napi utat jelentett. E célból tartósítani kellett a holttestet, tartósítani az egyiptomi művészet szabályai szerint, besózni és bebalzsamozni, és ha a megboldogult elutasítaná ezt a gondolatot, akkor ne kötötte volna lelkükre, hogy hazaszállítsák. Éppen abból az előírásból, hogy ne temessék el Egyiptomban, következett, hogy egyiptomi módra temessék el, díszesen kitömve és Ozirisz-múmiává göngyölve - ami persze talán sérti egyesek érzését. De mi nem éltünk negyven évet Egyiptomban, mint fia, József, és nem táplálkoztunk e különös ország nedveiből és érzésvilágából. Neki örömére és vigasztalására szolgált a fájdalomban, hogy atyja végrendelete megengedte: a drága tetemmel járjon el az ország legválasztékosabb tiszteletadó szokásai szerint, és a legmagasabb költségelőirányzat ráfordításával juttassa maradandósághoz.

Ezért alighogy visszatért Menfébe, otthonába, ahol gyászolt, máris embereket küldött Gósen földjére, akiket a testvérek József “orvosainak” hívtak, pedig tulajdonképpen nem voltak azok, hanem múmiatechnikusok és a megörökítés művészei, szakmájuk legügyesebbjei és legkeresettebbjei, akik nem véletlenül laktak a Körülgöngyölt városban. Ácsok és kőfaragók, aranyművesek és művésők jöttek velük, akik a halottas szőrház közelében nyomban műhelyt rendeztek be, mialatt odabenn az “orvosok” azt tették a holttesttel, amit a testvérek így hívtak: bekenték őt. De nem ez volt a helyes szó. Orrlikain keresztül kampós vassal kiszedték agyvelejét, és fűszerszámokkal töltötték meg a koponyát. Egy obszidiánból készült rendkívül éles etiópiai késecske, amelyet elegánsan széttárt ujjakkal kezeltek, arra szolgált nekik, hogy bal felől megnyissák a hasüreget, kiszedjék a zsigereket, hogy rendeltetésük szerint különleges alabástromvázákban őrizzék meg őket; a vázák fedőjén az elhunyt fejének szobormása volt elhelyezve. Az üres testet azután alaposan kiöblítették datolyaborral, és bélfodrok helyett mindenféle jót tettek bele, mirhát meg babérhajtás gyökerének illatos kérgét. Mindezt a mesterség örömével hajtották végre, mert az ő művészetük területe a halál volt, és örömük telt benne, hogy íme egy ember testének belseje ezután mennyivel tisztább és kívánatosabb, mint mikor még lélek volt benne.

Ezután gondosan összevarrták a vágást és a holttestet teljes hetven napra salétromlúgos kádfürdőbe tették. Ez alatt az idő alatt csak ünnepeltek és ettek-ittak, de minden óráért megfizették őket. Mikor a fürdő határideje letelt, és a halott be volt sózva, megkezdődhetett a göngyölés, ami jelentékeny munka. Mézgával bekent négyszáz rőf hosszú bisszuszpólyát, végtelen gyolcssávokat, amelyek legfinomabbja került közvetlenül a testre, göngyöltek Jákóbra, állandóan körös-körül, egyszer egymás mellé, majd egymás fölé, s közben a körülgöngyölt nyakra aranygallért tettek, mellére pedig egy laposra kovácsolt aranylapból kivágott ékszert: ez kiterjesztett szárnyú keselyűt ábrázolt.

Mert időközben az orvosokkal együtt érkezett kézművesek is előrehaladtak munkájukkal, és szépséget teremtettek: a gyolcssávok köré vállmagasságban, a test közepén és a térdnél aranyfüstből készült, ötvözött szalagokat húztak, amelyekre a halott neve és nevének dicsőítése volt felírva, és ugyanilyenekkel összekötötték őket elöl és hátul hosszanti irányban. De mindez nem volt még elég. Mindazt, ami egykor Jákób volt, és ami most a halálnak minden romlandóságától megtisztított, díszes és tartós bábja lett, most tetőtől talpig vékony, hajlékony színaranylemezbe öltöztették, és így emelték az arónba, a koporsóba, melyet asztalosok, ékszerészek és képfaragók már pontos méret szerint elkészítettek: az arón ember alakú volt, és gazdagon felékesítették drágakövekkel és tarka zománccal. Alak alakba illett; a külső alak fejét fából faragták, és vastag aranyfüstmaszkkal vonták be, mely az állán Uziri szakállát viselte.

Ez történt Jákóbbal, pompásan és tiszteletteljesen, ha nem is az ő, hanem csak elszármazott fia szellemében. De nyilván az a helyes, ha az ilyesmi annak az érzelmei szerint történik, akinek még testében vannak eleven belsőrészei, mert hát a másiknak úgyis közömbös az egész.

Mialatt a holttestet előkészítették az útra, a felmagasztalt intézkedett, hogy ezt az utat feltűnést keltő és feljegyzésre méltó eseménnyé, hatalmas diadalmenetté alakítsa, a célból, hogy ünnepelje atyját halálában, atyja utolsó kívánságát és minden törekvését. Ehhez Fáraó beleegyezésére volt szükség, de gyásza miatt és mert néhány hétig el kellett hanyagolnia külsejét, nem beszélhetett ő maga az istennel, hanem küldöncöket menesztett hozzá, a szemhatár városába, a Nyúlvidékre, és Atón szép gyermekének engedélyét kérte, hogy atyját halotti alakjában kivihesse a határon, temetőjének földjére. Házgondnokát, Mai-Szahmét bízta meg ezzel a követséggel, már csak azért is, hogy alkalmat adjon a derék férfiúnak, hogy mindvégig közreműködhessen e történetben. Azonkívül teljesen megbízott benne, hogy nyugalmával és hűségével meg fogja oldani a küldetéssel járó diplomáciai feladatot. Mert arról volt szó, hogy olyan parancsokat eszközöljenek ki Fáraótól, amelyeket néki csak sugallni lehetett, de nem közvetlenül megkérni rá; arról volt szó, hogy elnyerjék tőle a rendelkezést első szolgája atyjának rendkívül ünnepélyes állami temetésére, vagy más szóval, hogy rábírják úgynevezett “Hatalmas Menet” elrendelésére.

Itt ismét látható, mennyire egyiptomi gondolkozáshoz szokott hozzá Ráhel báránya. A “Hatalmas Menet” rendkívül egyiptomi elképzelés volt, Kéme népének kedvelt ünnepi és szertartási gondolata, és József azt a szándékát, hogy a legdrágább árjegyzék szerinti bebalzsamozáson kívül “Hatalmas Menetet” rendeztet, olyat, hogy az Eufráteszen túlig és a tenger szigetvilágáig beszéljenek róla, közvetlenül Jákób végrendeletére alapította. Azt akarta, hogy a menet versenyezzen a leghíresebb követség-menetekkel, amelyeket valaha is külföldre küldtek, Bábel, Mitanni földjére, vagy Hattusilhoz, Hatti nagykirályához, és méltó legyen arra, hogy az utókor számára feljegyezzék a birodalom évkönyveibe. Ennek a legelső és legcsekélyebb követelménye az volt, hogy Fáraó hetven napra szabadságolja hivatalából, hogy tizenegy testvérével, fiaival és a testvérek fiaival a határon át, a díszmenet erre kiszemelt körútján sírboltjához kísérje atyját. Fáraót meg kellett nyernie, hogy ezt megengedje és elrendelje; Fáraónak parancsot kellett adnia az államnak, az udvarnak és a hadseregnek a kíséretre; nevezetesen bizonyos hadseregegységet kellett kiküldenie a hosszabb sivatagi utazás védelmére - és Fáraó mindezt magától belátta és elrendelte, amikor a házgondnok a színe előtt beszélt; részint a meghatottság és az az óhaj indította rendelkezésére, hogy szeretetéről és kegyéről bizonyságot adjon legérdemesebb szolgájának, aki oly sok jót tett vele, részben pedig abbeli aggodalma, hogy ha egyiptomi haderő fedezete nélkül engedné el Józsefet szülőföldjére, végül még esetleg nem térne vissza. Hogy Meni komolyan aggódott emiatt, és hogy József is számolt ezzel az aggodalommal, világosan áttetszik azon a kifejezésen, melyet az eredeti híradás az udvarral folytatott tárgyalásai alkalmából ad a szájába: “Most hát kérlek, hadd menjek el, és temessem el az én atyámat, azután visszatérek.” Lehet, hogy ő előzékenyen önszántából ígérte meg; de az is lehet, hogy Fáraó megkövetelte tőle. Mindenesetre úr és szolga között ott lebegett az a gyanú, hogy József a kiutazást arra használhatná fel, hogy ne térjen vissza. És Fáraónak kedve telt benne, hogy kegyét óvatossággal egyesíthette, és hogy a hatalmas egyiptomi díszkíséret révén megakadályozhatta a pótolhatatlan férfiú elmaradását.

A koronák ura sem volt már valami fiatal; negyvenet meghaladott már éveinek száma, s élete érzékeny volt és szomorú. A halált is megismerte már: lányainak egyike, hat közül a második, Meketatón, aki valamennyi közt a legvérszegényebb volt, kilencéves korában meghalt, és Ehnatón, a lányos apa ekkor még jobban feloldódott könnyeiben, mint királynéja, Nefernefruatón. A király sokat sírt akkor is, ha a halál nem adott rá okot, általában és minden pillanatban kicsordulóban voltak könnyei, mert magányos volt és boldogtalan, és életének gazdag kényelme, a puha kultúrpompa, amelyben élt, még csak érzékenyebbé tette az iránt, hogy magányos volt és meg nem értett. Igaz, gyakran mondta: akinek dolga nehéz, annak jó sora legyen. De mindez nála csak könnyek között lehetett összhangban; túlságosan jó sora volt, hogy emellett még nehéz is lehetett volna, és sokat siratta önmagát. Arannyal szegélyezett hajnali felhőcskéjének: a királynénak és átlátszó leánykáinak kellett mindig finom batiszttal felszárítaniuk a könnyeket a már öregecske fiú arcán.

Örömére szolgált, hogy himnuszok kórusa közben virágot áldozhatott a csodálatos templom díszudvarán, melyet egyetlen fővárosában, Ahet-Atónban, mennybéli atyjának, a szelíd természetbarátnak emelt, akit szintén úgy képzelt el, hogy sokat sír. De örömét megkeserítette bizalmatlansága udvaroncainak őszinteségében, akik belőle éltek és elfogadták “a tant”, de mint ahogy minden ellenőrzésnél kiderült, nem értették és nem voltak méltók rája. Senki sem volt, a legcsekélyebb mértékben sem, méltó e tanra, mely a végtelen messzeségben élő, de minden kis egérről és férgecskéről gyengéden gondoskodó mennybéli atyjáról szólt, akit a napkorong csak közvetve jelképezett, és aki néki, legkedvesebb gyermekének, Ehnatónnak súgta meg lényének igazságát; nem is palástolta önmaga előtt, hogy senki sem tudott szíve mélyéből elkezdeni valamit e tannal. A néptől elidegenedett, és visszariadt attól, hogy érintkezzék vele. Jóvátehetetlenül szakított birodalmának vallásos hatalmaival, a templomi és papi rendekkel, nemcsak Amunnal, hanem a többi ősrégi és kezdettől fogva imádott helyi istenséggel is, legfeljebb kivéve az oni Napházat, és saját kinyilatkoztatásáért küzdő fájdalmas buzgalmában elnyomó parancsokra és romboló rendeletekre ragadtatta el magát - ismét nemcsak Amun-Ré ellen, hanem a nyugati birodalom ura, Uziri és Ezet, az Anya, Anup, Hnum, Thot, Szét, sőt még Ptah, a művészet mestere ellen is -, amelyek még csak elmélyítették a szakadékot közötte és országa között, amely a szellem mélységes kerékvágásaiban mozgott, mindenben a megőrzésre és a legősibbhez ragaszkodó hűségre törekedett, és országa szívében királyi fényűzésben elzárt idegenné változtatták őt.

Csoda-e, hogy szürke, csak félig nyitott, álmatag szeme szinte állandóan vörös volt a sírástól? Akkor is nyomban sírva fakadt, amikor Mai-Szahme József megbízásából beszélt színe előtt, és előadta urának szabadságkérelmét Jákób elköltözésének hírével együtt, mert állandóan a sírás határán volt, és könnyei ezzel az alkalommal is éltek.

- Mily rendkívül szomorú! - szólt. - Meghalt hát az ős-öregember? Ez megrendíti felségemet. Meglátogatott engem, emlékszem, amikor még élt, és nem csekély hatással volt rám. Fiatal korában kópé volt ő, ismerem egy huncutságát, gyapjacskákkal és pálcákkal; felségem még ma is úgy tudna kacagni rajta, hogy a könnye is kicsordulna. Most hát vége szakadt életének, és elárvult a bácsikám, minden mennyei adományok elöljárója? Mily végtelen szomorú ez! Vajon ül-e és sír-e a te urad, az én Egyetlenegy Barátom? Tudom, hogy ismeri a könnyeket, könnyen sír, és szívem ezért repes feléje, mert ez férfiembernél mindenkor jó jel és kedves. Tudom, amikor megismertette magát testvéreivel, mondván: “Én vagyok az”, akkor is sírt. És szabadságot kér? Hetvennapos szabadságot? Ez sok az atya temetésére, ha mégolyan nagy kópé volt is. Mindjárt hetven napnak kell lennie? Olyan nehezen nélkülözhetem őt! Talán könnyebben most, mint a hét kövér és hét sovány tehén idején, de még ezekben a kiegyenlítettebb időkben is igen nehezemre esik majd nélkülöznöm őt, aki a Feketeség Birodalmát igazgatja helyettem, mert felségem keveset ért mindebből; az én dolgom mindenkor a mennyei fényesség volt. Ó, kevés hálát élvez ezért az ember; az emberek sokkal elismerőbbek az iránt, aki a Feketeséget látja el, mint az iránt, aki a Fényességet hirdeti számukra. Ne gondold, hogy féltékeny vagyok kedves uradra! Élete fogytáig legyen olyan az országban, mint Fáraó, minden köszönetet túlszárnyaló mértékben segítségére volt szegény felségemnek, már amennyire egyáltalán segíteni lehet neki.

Ismét sírt egy kicsit, majd így szólt:

- Természetes, hogy a legnagyobb tisztelettel temesse el méltóságos atyját, az öreg kópét, és szállítsa külföldre fiaival és testvéreivel és testvéreinek fiaival, röviden, mindenkivel, aki csak férfiivadék házában: egész menetre rúg majd a számuk. Mint valami kivonulás, tűnik majd fel a menet, és talán azt hiszik majd az emberek, hogy övéivel együtt ő is kivonul Egyiptomból szülőföldjére. Az ilyen félrevezető látszatot el kell kerülni. Ez nyugtalanságot szülne az országban és forradalmi jeleneteket, ha a nép abban a hiszemben élne, hogy a Kenyéradó elköltözik; úgy vélem, sokkal keservesebbnek érezné ezt, mintha felségem magam költözne el és hagyná el az országot a nép hálátlansága miatt érzett szívbéli bánatában. Halljad, barátom: miféle menet lenne is az, amely csupán a gyermekekből és a gyermekek gyermekeiből állna? Véleményem szerint nem marad más hátra, és ez a szállítás teljesen elégséges ok is arra, hogy Hatalmas Menetet rendezzünk. A leghatalmasabbak egyike legyen ez, melyek valaha is külföldre vonultak, és aztán éppen oly ünnepélyesen térjenek is vissza onnan. Ugyan milyen is lennék én, ha Egyetlenegy Barátomnak, a Kenyéradónak csak éppen teljesíteni akarnám a kérését, anélkül hogy a teljesítés még sokszorosan meg ne haladná a kérést? Vidd hírül néki: “Fáraó hetvenöt napot ad neked, elhalmozván téged csókjaival, hogy eltemesd atyádat Ázsiában, és nemcsak tieid és háznépük vonuljanak veled és a holttesttel, hanem Fáraó egész Hatalmas Menetet rendel majd el, és Egyiptom színe-virága kísérje a te atyádat sírboltjához; fel akarom sorakoztatni egész udvaromat - üzeni néked Ehnatón -, szolgáim legelőkelőbbjeit és az egész ország legelőkelőbbjeit, az állam kormányzóit háznépükkel, hozzá szekereket és fegyvereseket, igen nagy haderőt. Ezek valamennyien kísérjenek téged, szemem fénye, a halottas kocsi nyomában, haladjanak előtted és mögötted és kétoldalt, és kísérjenek majd vissza téged ismét hozzám, ha a kívánt helyen letetted a drága terhet.”

A hatalmas menet

Ez volt a válasz, amellyel Mai-Szahme Ahet-Atónból visszatért Józsefhez, és eszerint rendeztek el és hajtottak végre mindent. Gyorsfutárok vittek szét minden irányban meghívásokat, melyek parancsokkal voltak egyértelműek, s amelyeket egy magas rangú udvari hivatalnok adott ki, aki “a keleti szoba és a titkos elhatározások titkos tanácsosá”-nak nevezte magát, és kitűztek egy napot, amelyen a menet meghívott résztvevőinek a birodalom minden részéből össze kellett gyűlniük Menfe határán, a sivatagban. Terhes tisztség jutott itt osztályrészül Fáraó szolgáinak, háza nagyjainak és Egyiptom előkelőségeinek. De egy sem akadt, aki ne óvakodott volna a meghívás elutasításától, sőt az olyan tisztségviselőknek, akiket nem tartottak erre méltónak, kajánságokat kellett hallgatniuk a meghívottaktól, és belebetegedtek bánatukba. Nem volt csekély feladat elrendezni a Hatalmas Menetet, amelynek tagjai és részesei a sivatagi völgybe sereglettek össze: egy csapatparancsnokot bíztak meg vele, akinek állandó címe: “A Király Kocsisa a Hadsereg Élén” volt, erre az alkalomra azonban és a vállalkozás tartamára azt a címet kapta, hogy “A Király Árnyékadója Atyjának, Ozirisz Jákób ben Jichák Hatalmas Temetési Menetének Rendezője”. Ez a fővezér volt az, aki a résztvevők jegyzékének alapján előre meghatározta a menet sorrendjét, és a gyülekezési helyen világosan tagolt szépséggé szervezte a szekerek és gyaloghintók, hátas és málhás állatok zűrzavarát. Ő volt a védelemre kirendelt fegyveresek parancsnoka is.

A menet rendje a következőképpen alakult: az élen egy szakasz trombitás és dobos katona haladt, majd núbiai íjászok, görbe karddal felfegyverzett líbiaiak és egyiptomi lándzsások nyitották meg. Ezután Fáraó udvarának színe-virága következett, a lehető legnagyobb számban, anélkül hogy az isten személyét teljesen megfosztották volna nemes környezetétől: a Király Barátai és Egyetlen Barátai, Jobbkéz Felőli Legyezősurak, udvari hivatalnokok, a titkok elöljárójának és a királyi parancsok titkos tanácsosának rangjában. Olyan magas rangú személyiségek, mint őfelsége fősütőmestere és főpohárnoka, a főétekfogó, a király ruhatárának elöljárója, a Nagy Ház legfőbb fehérítője és tisztítója, Fáraó szandálhordozója, fő-parókakészítője, aki egyszersmind a két korona titkos tanácsosa is volt, és így tovább.

Az udvaroncoknak e nyüzsgő hada alkotta az élcsapatot a katafalk előtt, amelyet, mikor leérkeztek Gósen földjére, beillesztettek a menetbe, és amely ettől fogva ragyogva emelkedett ki belőle. Jákób ékkövektől szikrázó, arany ábrázatú és szakállas koporsó-alakját ravatalra helyezték, a ravatalt aranyozott szánra, a szánt pedig fátyollal bevont kerekű szekérre, melyet tizenkét fehér ökör húzott; és így imbolygott tova a tekintélyes szállítmány, az őt követő flótásoktól kísért, hivatásos siratók időnként felhangzó éneklő jajveszékelése közben: a halott háznépe és rokonai előtt, akik most következtek a sorban. József jött fiaival és házának vezérkarával, akiknek legidősebbike Mai-Szahme volt; majd József tizenegy testvére következett fiaival és fiainak fiaival - mindenki ott volt, aki csak férfinevet viselt Izráelben, mindenki követte a koporsót; a halott legszűkebb szolgaszemélyzete is, nevezetesen legöregebb szolgája, Eliézer, saját cselédségével; így e háznép menete igen hosszú és igen nagyszámú volt - de micsoda utócsapat következett még ezután!

Mert most jött a két ország magas közigazgatási hivatalnokkara, Felső- és Alsó-Egyiptom vezírei, József beosztottjai, az Élelem Házának főkönyvvezetői, olyan férfiak, mint a marhacsordák és az ország minden jószágának elöljárója, aki még a “szarvak, paták és tollak elöljárója” címet is viselte; a hajóflotta főparancsnoka; a kabinetiroda valóságos elöljárója és a kincstár mérlegének őre; minden lovak főfelügyelője és sok valóságos bíró és főírnok. De ki is tudná valamennyi címet és rangot felsorolni, melyeknek viselői mindannyian megtisztelő kötelességüknek tekintették, hogy József, a Kenyéradó atyjának múmiáját elkísérjék külföldre! Aztán ismét katonaság, kornétások és zászlóvivők következtek az állami tisztviselők csapata mögött, és végül még a menethez csatlakozott a málhás csapat, a poggyásszal és a sátrakkal, a takarmányos szekerek öszvérekkel és hajtókkal, mert hát a sivatagi utazáshoz ekkora menetnek óriási étel- és italkészletekre volt szüksége.

Igen nagy sereg vala - mondja a hagyomány joggal, mert képzeljük csak el a pompás fogatok és egyéb szállító alkalmatosságok, a tarka tollak és villogó fegyverek, a fújó paripák, szekérdübörgés, menetelő dobogás, lónyerítés, szamárüvöltés és marhabőgés, kornétaharsogás, dobpergés s a betanult siratók jajának hosszan elnyúló kavargását, melynek közepéből az egészen uralkodva emelkedett ki a koporsóalak felépítménye, benne körülgöngyölt vándorával. József meg lehetett elégedve. Egyiptomban veszett el ő egykor az atyai szív számára, és e szív szívbéli fájdalmának kellett most hódoljon egész Egyiptom, amikor a halott Jákóbot vállain vitte sírboltjáig.

Így kanyargott a csodálatra méltó és mindenütt megcsodált menet a hajnali órákban a határig, és akkor elérkezett a vad útszakaszokhoz, melyeken át kell vergődnie annak, aki Hápi mezőségeiről Fáraó keleti birodalmába: Kharu és Emor földjére akar jutni. Előbb a Szináj-hegység sivatagának északi szélén haladt, majd olyan irányba kanyarodott, amely mindenkit meglephetett, aki ismerte az utazás célpontját: mert nem követte a legrövidebb útvonalat a tengerparti Gáza felé, a filiszteusok földjén és Beérsebán keresztül Hebrónba, hanem az ereszkedő mentén vonult, amely Hazáti kikötőjétől délre húzódik kelet felé, Amáleken keresztül Edom irányába, a Lúgtenger déli csúcsához. Ezt megkerülvén, a tenger keleti partján folytatta útját a Jordán torkolatáig és még egy darabon, e folyó völgyén fölfelé, és onnan, vagyis Gileádból és keletről lépett, a folyón átkelvén, Kenana földjére.

Hatalmas vargabetűt jelentett ez Jákób hatalmas halotti menete számára, az utazást kétszer tizenhét napra hosszabbította meg, és ez volt az oka annak, hogy József hetven napi szabadságot kért - még így sem kért eleget, és még így is túllépte a hetvenöt napos határidőt, amelyet Fáraó szeretetből engedélyezett neki. A nagy kerülőt azonban már korán elhatározta, és szándékát nyomban közölte a menet vezetőjével, a már említett rendező fővezérrel, aki teljesen egyetértett azzal. A fővezér ugyanis attól tartott, hogy ekkora egyiptomi haderő bevonulása az országba Gáza felől a hadi úton, sok fegyveressel izgalmat, félreértést és nehézségeket okozna, és inkább csöndesebb tájakra, kitérő utakon akart haladni. József lelkének viszont a nagy vargabetűs kerülő az utazás tiszteletadó elnyújtását jelentette. Az ünnepélyes szállítás nem kerülhetett számára elég költséges idő- és munkaáldozatba; sosem volt számára elég hosszú az út, amelyen a büszke Egyiptomnak vállán kellett vinnie Jákóbot. Ezért akarta és keresztül is vitte az útnak ezt az elnyújtását.

Miután megkerülték a szodomai tengert, és egy kis darabon felfelé haladtak a Jordán folyása ellen, egy Góren Atád nevezetű, a part közelében elterülő helyre érkeztek; itt valamikor régen csak tüskés bozóttól körülvett szérű volt, de most népes vásárhelységgé fejlődött. Mellesleg: a folyóparton téres pázsit húzódott, itt telepedtek meg és itt táboroztak le a helység népének kandi bámészkodása közepette. Hét napig maradtak itt, és naponta megújuló siratást rendeztek, hétnapos igen keserves és éles jajongási szertartást, és miként szánták, ez igen erős hatással volt az ország népére, különösen mert még az állatok is gyászoltak eközben. “Igen jelentős tábor ez - mondották az emberek felhúzva a szemöldöküket -, keserves gyásza ez az egyiptombelieknek!” S ettől fogva nem nevezték másként a pázsitot, mint “Ábel-Micrájim”-nak, vagyis “Egyiptom gyászmezejé”-nek.

E tiszteletadó késlekedés után újjárendeződött a menet, és átkelt a Jordánon egy gázlónál, amelyet az ország lakossága saját kereskedelmi forgalmának céljaira elsüllyesztett fatörzsekkel és kövekkel még járhatóbbá tett. Jákób koporsóalakjának szánját itt levették a szekérről, és a tizenkét testvér vitte át rudakon a folyón keresztül.

Most már az ország földjén jártak, és a folyó párás völgyéből fölhágtak hűvösebb magaslatokra. A hegygerinc jól karbantartott országútján vonultak tovább, és a harmadik napon Hebrón határába érkeztek. A hegyoldalban terült el a körülbástyázott Kirját-arba, és sok városi nép sietett le a lejtőn, hogy lássa a nagy pompát, amely itt a szent zarándoklat terhével vonult be a tájékra, és a völgyben elfoglalta azt a síkságot, ahol a sziklában a befalazott kettős barlang, az ősi családi sírbolt állott. Ahogy a természet megalkotta és az emberi kéz kiépítette és kibővítette, kívülről nem volt kettős, csak egynyílású. Ha azonban áttörték a falazást, ahogyan most is történt, akkor kerek, lefelé vezető tárna nyílt meg, ahonnan jobbra és balra kőlapokkal elzárt folyosók ágaztak el, melyek két kis, dongaboltozattal ellátott sírkamrába vezettek: ezért nevezték a sírboltot “kettős”-nek. Ha azonban meggondoljuk, ki mindenki talált örök otthonra e hegyi kamrákban, akkor bele kell sápadnunk, mint ahogyan a testvérek is belesápadtak, amikor megnyílt előttük a sír szája. Az egyiptomiakra nem volt nagy hatással, egyikük-másikuk talán még az orrát is fintorgatta az ily kezdetlegesen egyszerű sírocska láttára. Aki azonban Izráel volt, belesápadt.

A tárna és a folyosók igen szűkek és alacsonyak voltak, és Jákób házának csupán két embere: a legöregebb szolga és helyettese, egyik elöl, másik hátul haladva, vihette le a múmiát a sírkamrába, és ők ketten is csak nagy üggyel-bajjal: hogy a jobb vagy bal kamrába tették-e, az már feledésbe ment. Ha az ember haló pora és csontjai csodálkozni tudnának, akkor a sírboltban bizonyára bámultak volna a kelekótya idegenek formálta jövevényen. Így azonban feltétlen közöny honolt ott, amelynek enyészetbűzű igézete elől Jákób hordozói a tárnán keresztül igyekeztek kifelé az élet édes levegőjére. Itt már készen álltak a kézműves rabszolgák vakolókanállal és habarccsal, és egyszeriben befalazták az örök szállást, amely e lakosa után mást nem fog befogadni többé.

Bezárult a ház, eltemették az atyát - tízen merednek az utolsó nyílás téglájára. Mi bajuk van? Olyan sápadtan bámul ez a tíz, és csak harapdálják ajkukat. Lopva a tizenegyedik felé bandzsítanak, aztán lesütik a szemüket. Egészen nyilvánvaló: félnek. Elhagyatottnak érzik magukat, nyomasztóan elhagyatottnak. Elment apjuk, a hetvenévesek százéves apja. Mindeddig még jelen volt, ha körülgöngyölt állapotban is - most pedig már befalazták, és hirtelen elszorult a szívük. És hirtelen úgy érzik, ő volt pajzsuk és védelmezőjük, csakis ő, és ott állt, ahol most már senki és semmi sem áll: közöttük és a megtorlás között.

Mormolva együtt maradtak, ahogy leszállt az este. Feljött a hold, az örök képek megjelentek az égen, a talajból a hegyek hűvös nedvessége szállt Jákób díszkíséretének sátrai között. Ekkor odahívták a tizenkettediket, Benjámint, Ráhel gyermekét.

- Benjámin - mondták béna ajakkal -, ide figyelj, erről van szó. Üzenetünk van a megboldogulttól testvérednek, Jehószifnak, és hozzád illik a legjobban, hogy átadd. Mert nem sokkal halála előtt, utolsó napjaiban, amikor József nem volt ott, atyánk parancsot adott nekünk, szólván: “Ha meghalok, adjátok át testvéreteknek, Józsefnek ezt az üzenetemet: »Bocsásd meg a te atyádfiainak vétkét és bűnüket, mert gonoszul cselekedtek teellened. Mert mint életemben, úgy halálomban is közöttetek és őközötte állok majd, és végakaratom gyanánt hagyom meg neked mint utolsó parancsomat, hogy semmi rosszat ne tégy ellenük, és lemondj a bosszúról a régi dolgokért, ha látszólag nem is vagyok ott. Hadd nyírják a juhaikat, de te ne nyirbáld meg jogaikat.«”

- És vajon igaz-e ez? - kérdezte Benjámin. - Nem voltam ott, amikor ezt mondta.

- Te semminél sem voltál ott - válaszolták -, ezért ne beszélj! Ilyen vakarcsnak nem kellett mindenütt ott lennie. De azt csak nem tagadhatod meg, hogy testvérednek, József őkegyelmességének megvidd atyánk utolsó óhaját és akaratát. Eredj nyomban hozzá! Mi pedig utánad megyünk, és megvárjuk, milyen választ hozol.

Így aztán Benjámin elment a felmagasztalt sátrába, és elfogódottan így szólt:

- Jószéf-él, bocsásd meg, hogy háborgatlak, de a testvérek általam üzenik néked: atyánk halottas ágyán szentül meghagyta, kérjenek meg téged, ne bántsd őket halála után, azért, ami elévült, mert ezután is közöttetek akar állni védelmükre, és megtiltja néked a bosszút.

- És vajon igaz-e ez? - kérdezte József, és szeme könnybe lábadt.

- No, olyan nagyon azért bizonyára nem igaz - felelt Benjámin.

- Nem bizony, mert tudta ő, hogy ez szükségtelen - fűzte hozzá József, és két könnycsepp legördült szempillájáról.

- Nyilván itt várnak rád a ház előtt? - kérdezte.

- Itt vannak - felelte a kicsi.

- Hát akkor menjünk ki hozzájuk - mondta József.

És azzal kilépett a remegő csillagfénybe és a holdsugár pókhálószövetébe: és ők ott voltak, és leborultak előtte, szólván:

- Itt vagyunk, akik a te atyád Istenét szolgáljuk, és íme mi a te szolgáid vagyunk. Bocsásd meg hát a mi gonoszságunkat úgy, miképpen testvéred szólt hozzád, és ne torold meg, ahogy hatalmad lenne hozzá! Miként megbocsátottál Jákób életében, úgy bocsáss meg nekünk halála után is.

- Ugyan már, testvéreim, öreg testvéreim - válaszolta József, és kitárva karját, feléjük hajolt. - Mit is beszéltek itt? Egészen úgy szóltok, mintha félnétek, és azt akarjátok, hogy bocsássak meg nektek! Vajon olyan vagyok-e, mint Isten? Ott alant úgy mondják, olyan vagyok, mint Fáraó, és Fáraót ugyan istennek nevezik, de ő csak egy szegény, kedves teremtmény. Ha bocsánatot kértek tőlem, akkor úgy látszik, nem értettétek meg igazában az egész történetet, amelyben benne élünk. Nem korhollak érte. Bizony az ember benne élhet egy történetben, amelyet nem ért. Talán így is kell lennie, és bűnös voltam, hogy mindenkor túlságosan jól tudtam, mire megy a játék. Nem hallottátok-e atyánk ajkáról, amikor megáldott, hogy csak játék volt és jelkép, ami velem történt? És vajon megemlítette-e rólatok szóló ítéleteiben a gonosz dolgot, amely köztetek és közöttem lejátszódott egykor? Nem, hanem hallgatott róla, mert ő is részt vett a játékban, Isten játékában. Az ő védelme alatt kellett gonoszságra ingerelnem benneteket, égbekiáltó éretlenségemben, de persze Isten jóra fordította, úgyhogy sok népnek adtam kenyeret, és így idővel mégiscsak megértem. De ha közöttünk, emberek között megbocsátásról van szó, akkor nekem kell tőletek bocsánatot kérnem, mert nektek kellett a gonosz szerepét játszanotok, hogy minden így történjék. És vajon most arra használjam Fáraó hatalmát, csak mert élhetek vele, hogy megbosszuljam rajtatok a háromnapos áristomot a veremben, és ismét elrontsam, amit Isten jóvátett? Ezen már aztán nevetnem kell! Mert nevetséges az, aki jog és józan ész ellenére csak azért él hatalmával, mert az az övé. És ha talán ma még nem is nevetséges, a jövőben az lesz, mi pedig a jövővel tartunk. Nyugodtan alhattok! Isten segítségével holnap visszaindulunk a különös Egyiptom földjére.

Így szólt hozzájuk, és akkor együtt nevettek és sírtak, és mindnyájan kinyújtották kezüket József felé, aki köztük állt, és megérintették, és ő is megsimogatta testvéreit. És így végződik a szép történet és istenkitalálás

JÓZSEFRŐL ÉS TESTVÉREIRŐL.

[2] Az itt következő verseket Urbán Eszter és Vajda Endre fordította.