dátum: 2007.12.21.           fájl:  html-2008/dragoman-cikk.htm            C. 9437/1-

Világgazdaság / Művészet és érték rovat, 15.p.
Dragomán Györgyöt kérdezte Eszéki Erzsébet

KÉPRŐL KÉPRE

Jól ismert írókkal is csak ritkán fordult elő az, ami Dragomán Györggyel történik mostanában: A fehér király című regénye valósággal berobbant a világ irodalmi életébe. Tavasszal az volt a szenzációs hír, hogy 18 országban készítik elő a mű megjelenését. Most már 25 országról van szó. Elkészült például a német, a norvég, az angol, és amerikai fordítás, Angliában január elején lát napvilágot a regény, amelyet kiadnak Brazíliában, Portugáliában és Törökországban is. Dragomán György 1973-ban született Marosvásárhelyen, 1988 óta él Magyarországon, a A fehér király a második kötete, s 2005-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Váli Dezső egyik festményéről mesélt Eszéki Erzsébetnek.

    Szerettem albumokat nézegetni gyerekkoromban. A szüleimnek köszönhetően sok képünk volt otthon is, könyvek és festmények között nőttem fel. Brughel műveibe például napokra bele tudtam felejtkezni. Apám gyakran vitt műtermekbe festő barátaihoz, órákon át tudtam bóklászni olyan marosvásárhelyi festők és szobrászok műtermeiben, mint Puskás Sándor, vagy Balázs Imre.
    A képek számomra az írásnál is fontosabbak, nálam általában ezekből születik meg a szöveg. Képet látok magam előtt, s amikor az élni kezd, abból indulok ki. A figuráimnak is meg kell elevenedniük előttem, azután már elindulhatok a jelenetből.
    Mindössze kétszer írtam úgy novellát, hogy létező képet vettem alapul, mindkettő az utóbbi fél évben történt. Az egyiknél Szilágyi Lenke egy fényképéről írtam. A másik még közelebbi: a Műcsarnokban éppen most látható az egyik legjelentősebb kortárs művész, Luc Tuymans kiállítása, s a katalógushoz Tolnai Ottó és én írhattam szöveget. Kaptam háromtucatnyi reprodukciót, ezeket nézegettem egészen addig, amíg történet nem lett belőlük.

    Ezt a festményt, amelyet ehhez a cikkhez választottam, az idén, április 4-én kaptam Váli Dezsőtől, aki kitett a műtermében körülbelül harminc művet, s választhattam. Amikor hazahoztam, egy napig csak néztem, s azóta is folyamatosan gondolkozom rajta. Váli Dezső évek óta a saját műterméről fest képeket, ugyanakkor ez a szűknek látszó világ, ez a becketti minimalizmus roppant feszültséget teremt, hiszen ezekbe a műtermekbe Váli a maga visszafogott módján megpróbálja beletenni a teljességet.
    Amikor választottam, nem tudtam, hogy ez a címe: Műterem befejezett képpel. Szikár alkotás, nincs rajta más, mint az ablak, alatta egy falnak fordított festmény, de annak is csak a háta látszik, s a padlón ott egy szőnyeg. Nem látunk a képen állványt, amely pedig fontos motívum Válinál: romantikus figura, hol megnyúlik, hol elterpeszkedik, olyan, mint valami élőlény. Itt azonban még az állvány is hiányzik.
    Amikor megláttam, azonnal belém villant, milyen reménytelenséget érzékeltet. Pedig akkor még nem ismeretem a címét. Ott áll a befejezett mű, de szemernyi vigasz sincs abban, hogy elkészült, mert újra üres a tér. Kezdődik minden elölről.
    Ugyanakkor mégsem teljesen reménytelen a helyzet, mert az előtérben ott a szőnyeg. Anélkül nyomasztóan kopár lenne minden. A szőnyeg az, amely az életet képviseli. Furcsa tárgy itt, ebben a térben: felemel és le is húz. Felemel, mert azt érzi az ember: igen, a műterem ilyen hely, ha nincs éppen festés, akkor is van élet.
    Nem is akármilyen szőnyeg ez, az egyik fele kicsit színesebb, noha a festményen nem sok szín található. A fal halványsárga - a reprodukciókon néha ez szürkének látszik -, a föld fehér, a falnak fordított kép háta is fehér, az ablakon túl meg csak a sötétség van. Nem látható semmi a műtermen túli világból. De attól, hogy ott ez a kis szőnyeg, már élettérré válik. Ettől benne van a munka, az élet. Együtt élünk azzal, hogy festünk, ez része az életünknek. Hiába fejeztünk be egy képet, utána indul minden újra.
    Minden szomorúsága ellenére benne van a harmónia is, ezért mondtam, hogy a szőnyeg nem csak lehúz, hanem föl is emel. Ez az állapot azért érint meg, mert írás közben nem az ablakon bámulok ki, hanem a falat nézem, hogy meglássam a bennem feléledő képeket. Van, amikor úgy érzem: műteremben élek. Persze nyilván azért, mert műteremben élek. Itt ülök s írok. Nagyon hasonló helyzetben, mint egy festő. Mintha a képen látható műterem az én életterem lenne.
    Ez a festmény nem az emberről szól, hanem a térről, amelyben azonban ott van az ember nyoma. Csak ő maga éppen nincs ott. Váli Dezső műveiből nekem sosem hiányzott az ember. Azt hiszem, ebben a képben én vagyok az ember. Ez a saját személyes teremmé válik. Nem nézőként látom, hanem azt érzem, hogy az enyém az a szőnyeg.
    De a szőnyegtől ez a tér egyszerre nagyon hétköznapi lesz. Benne van annak a tragikuma, hogy ebben az üres térben mindent elölről kell kezdeni. A műterem addig műterem, amíg ott zajlik az élet, benne van azonban a befejezés, a lezárás utáni üresség is. Ez az egyik legnehezebb állapot, amikor az ember befejez valamit. Nekem soha nem kell egészen üres papírral szembenéznem, hiszen akkor írok, amikor már megelevenedik előttem a belső kép, élni kezd a figura, a jelenet. Ráadásul egy regényt sokáig ír az ember. Egy festmény jóval hamarabb elkészül, így egy festőnél gyakrabban előfordul ez az állapot. Váli Dezsőnek van vagy 850 képe - a honlapján szereplő leltár szerint majdnem ugyanennyit kidobott. Tehát gyakrabban kellett szembesülnie azzal az élménnyel, hogy kezdenie kell valamit az ürességgel.
    Ezen a festményen pontosan ezt érzem: az elkészült képen már túl vagyunk, befordítottuk a fal felé. Annyira kész, hogy már nem akarjuk látni. Befejeztük. Már nem a  miénk, akár el is adhatjuk, elajándékozhatjuk. Nincs rá szükségünk ahhoz sem, amit ezután csinálunk. Túl vagyunk rajta. A regénynél is így van az ember: befejezi, nincs utána dolga vele. Furcsa is most, hogy a fordítások miatt újra kellett olvasnom és ismét foglalkoznom vele. Én ezt látom ebben a képben: nincs hátradőlés, olykor csak az üresség van. Ennek a dinamikus tragikuma van benne.