dátum: 2007.03.        fájl: html-2006/hvg-interju.htm           C. 8887-8890

HVG 2007. MÁRCIUS 24.

Interjú

„Az életem a csendéletem”
 

„A társadalom a mindenkori megbízható középszerre szeret építkezni, s ebből a művész mindig kilóg” – mondja Váli Dezső (64 éves), az egyik legkeresettebb kortárs festőművész, akinek a képei gyakran milliókért cserélnek gazdát a műtárgypiacon. A Kossuth-díjra már többször jelölt művész most nagyszabású gyűjteményes kiállítására készül.

Váli Dezső festőművész

„Ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. Képeim szétszórva. Neten minden munkám megnézhető. Minden jó helyen van ott, ahol van” – írja internetes honlapján közzétett végrendeletében az 1967-ben a Magyar Iparművészeti Főiskolán belsőépítész diplomát szerzett festő. Pályája a Lakóterv Finta József vezette műhelyében indult, két év után vált szabadfoglalkozású festővé. 47 önálló kiállítása volt, köztük a Műcsarnokban, legutóbb 2002-ben az Ernst Múzeumban. A korábban a Képzőművészeti és az Iparművészeti Főiskolákon is tanító 41 szakmai díjjal – köztük a Munkácsy-díjjal – kitüntetett alkotó a festés mellett ír is: 1992-ben C. Napló címmel jelent meg 1958-tól vezetett naplója. 2000-ben – az elsők között indított – internetes blogot. Honlapján, amely az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona, a festő teljes digitalizált életműve – festmények, fotók, írások – megtalálhatók.

HVG: Festők ritkán szoktak írásban is megnyilatkozni, mondván, ők „föstenek”, a képeik beszélnek helyettük. Ön viszont publikál: hét éve, az elsők között indított internetes blogot Magyarországon. Honnan ez a kétcsatornás közléskényszer?

V. D.: Elöljáróban: öregszem – könyörgök, ne várjon tőlem új gondolatokat. Tehát a naplóm: apám hadifogságban meghalt. Kamasz koromban találtam helyette Győrben egy nagyformátumú bencés paptanárt, akihez lejártam autóstoppal eligazítást kérni. Amit mondott, feljegyeztem. Így kezdődött. Aztán megszoktam fogalmazva értelmezni a világot. Ötven éve írom. Később kitalálták nekem az internetet. Honlapot csináltam, ami elsősorban munkáim adattára, de rákerültek mindennapos rácsodálkozásaim, tűnődéseim.

HVG: És nem látja az írásnak kárát a festészete, például azáltal, hogy amit elmond szóban, nem objektiválódik képben?

V. D.: Annak a mondandója, amit festek, illetve leírok, nem keveredik. Egy képet húszkötetes lexikon tudna elmagyarázni. Vagy két szó.

HVG: Festményein kevés elemmel dolgozik. Képei abba a kategóriába tartoznak, amire a laikusok azt szokták mondani: „ilyet én is tudnék”. Sérti?

V. D.: Biztos tudna más is ilyet csinálni. Egy újságíró barátomat másfél óra alatt megtanítottam festeni. Kocsis Zoltán írta, ha valaki például azt gondolná, hogy Bartókot játszani olyan, mint autót vezetni, azaz egyszer megtanulom, aztán gyakorlom, és már tudom is, az alaposan téved. Bartók muzsikájának több rétege van. Titkos, kódolt elemek vannak a zenéjében. Egy élet kevés ahhoz, hogy…

HVG: Ön milyen kritériumok alapján értékeli kollégáit?
 
V. D.: Képeket osztályozni nem látom sok értelmét. Használni kell őket, mint egy mosógépet. És a minőség? Egy giccsből harminc igaz információt hámozok ki, Vermeerből 2500-at. Amúgy is személyre szabott titok, ki mit kap, és mikor. Mint a papi anekdota Pista bácsi megtéréséről, merthogy őt annyira megindította az a prédikáció. És mégis melyik mondata? – kérdi a pap. Hát amikor a tiszteletes úr azt mondta, hogy erről ennyit, és most áttérünk a másik témára, – akkor azt gondoltam, új életet kezdek.

HVG: Munkássága három nagy korszakában mindig ugyanazt festette: eleinte „lírai absztraktokat”, majd éveken át csak zsidó temetőket, 1987 óta pedig a műterem téma…

V. D.: Az életem a csendéletem. Mindig ugyanazt festem. Volt gyűjtő, aki így tréfálkozott, most meg zsidó műtermek... Aki megáll a témánál, nem sokat kap egy műből. Mi az ördögnek lefesteni egy csokor virágot, venni kell a piacon, annak még illata is van... – nem?!

HVG: Hogyan dolgozik, mi lebeg ilyenkor a lelki szemei előtt?

V. D.: Van festő, akit szétfeszít a téma, úgy kezd munkához, nekem nincs vízióm egy készülő műről. És nem lelkesedem a művészi ars poeticákért sem. Fellengzőek, és önmaguknak is hazudnak. Úgy vagyok ezzel, ahogy Tornyai János mondta: festek, ahogy az egér rág. Muszáj neki, mert folyton nől a foga. Hogy hogyan fest az ember, életkorral változik. Fiatalon mindenféle speciális világítások éjszakai munkához. Ma már nem festek este, 40 életév fölött az ihlet napszakhoz és keretmérethez igazodik. A 365-ből nálam négy–öt az ihletett nap, a többi tisztességes robotmunka. Lázár Ervin mondta, hogy naponta leül írni, mert legalább a kudarcig el kell jutni. Számomra is a mechanikus rendszerek az igaziak; 5.23-kor szól a vekker, húsz éve már.

HVG: Ön volt az első kortárs festő, akinek egy festménye aukción átvitte az 1 millió forintos álomhatárt, 2000-ben pedig már 2 millióért ütötték le az egyik képét. Mennyire befolyásolja a piac, a feltételezett vásárlói igény?

V. D.: Ez így félrevezető. Szerényen, de megélünk a képeimből. És ez csodálatos. Néha értesülök róla, hogy képeim gazdát cserélnek, de az úgynevezett piacról, a galériákból kizártam magam. Ugyanis képeimet nem engedem végleg külföldre, avval, hogy gyerekeinknek, unokáinknak festek, s nem a müncheni fogorvosoknak. Ennyiben vagyok hazafi.

HVG: Képei 90 százaléka gyűjteményekben van, a többség számára láthatatlan, halott. Nem zavarja?

V. D.: Dehogynem. Szabó Lőrinc szerencsésebb: teljes életműve elérhető mindenki számára, így nálam is az éjjeliszekrényen. Vannak rangos kollégák, akiket vidéki kiállításon soha nem látni. Ahová hívnak, megyek; az a dolgom. Ott is emberek élnek. A dolgozó népet szolgálom; meg a nyugdíjasokat és a gyerekeket. Munkáim – ha zanzásítva is – már a neten is megnézhetők, adataikkal együtt: www.deske.hu. Ugyanis – ez már játék is – nyilvántartást vezetek róluk. Ez a ma másfél gigabájtos honlap a Széchényi Könyvtár állományába került, halálom után is megmarad. Korábban a Tudományos Akadémia Levéltárának adtam golyóstollal vezetett opuszjegyzékemet; írásaim másolatát. Elfogadták, őrzik. Kár, hogy ettől nem leszek egy centivel se jobb művész.
 
HVG: Önről a blogjából azt is tudni lehet, hogy hívő ember, sokan ezért is kérik számon a szakrális képeit…

V. D.: A szakrális művészet tautológia, szóismétlés. Az nem tud más lenni – mondta Pilinszky. Egy jó mű egy villanásnyi időre megmutatja Isten köpenye szegélyét. A hitem, gondolom, minden mozdulatomban benne van. Vallásosan biciklizek, és vallásosan mosok fogat. Épp képeimben ne lenne jelen? Engem épp az zavar például a lebegő mosolyú Mária-ábrázolásokban, hogy hiányzik annak megjelenítése, hányszor is kell egy csecsemőt naponta megszoptatni, kimosni a kakiból.

HVG: Egyik naplóbejegyzésében írta: a művészet nem fejlődik. Ma is így gondolja?

V. D.: Kétféle zseni van, aki újat hoz, és aki semmi újat. Csak jobban megcsinálja azt, amit mások körülötte. Az altamírai falkarcoló irigylendő kollega. A művészszakma, mint a háborúban az előörs: úgy hasznos, ha messze jár. Ha szerencsésen hazaér a felderítésből, dupla porció. Ha aknára lép, az ő baja, de a főtörzs legalább megtudja, arra ne menjen.

HVG: Menyire támogató a mai társadalmi közeg az alkotómunka számára?

V. D.: A társadalom nem kér és nem vár új műveket. Leginkább csak eltűri, később netán elfogadja. És ezt tulajdonképpen meg lehet érteni. A társadalom a mindenkori megbízható középszerre szeret építkezni, és ebből a művész kilóg. Ezt nem a sértődöttség mondatja velem. Húszévesen eldöntöttem, nekem nincs időm megsértődni ebben a szakmában. Hét éven át mindig meghívtak, majd kizsűriztek az egyik rangos kiállításról, ennek ellenére minden évben újra küldtem. Avval, hogy az én munkám a beadás, az övéké a zsűrizés. A nyolcadik évben aztán szerepeltettek, sőt, azt a képet a Nemzeti Galéria megvette. Pár év múlva visszakértem, mikor rájöttem, mégsem elég jó az a kép, avval, hogy bármit és bármennyit választhatnak helyette. Bonyolult hadművelet volt.

HVG: Hogy látja az utánpótlást? Ön például ma milyen eséllyel felvételizne az Iparművészetire?

V. D.: Az élet nem ilyenfajta sikereken dől el. Gondolom, nem vennének fel, nem tudok egy orrot rendesen megrajzolni. A kilencvenes évek elején egyszer egy hétig felvételiztettem leendő iparművészetiseket. Tízszeres túljelentkezés, első fordulóban egy félnapos fejrajz alapján ezt négyszeres létszámra kellett lefaragni. Egy gyerekkel 60–100 másodpercet foglalkozhattunk; igaz, ez elég is volt a döntéshez. De nagyon kellett figyelni: egy ember sorsáról volt szó. 12-en szavaztunk, hat igennel az illető továbbjutott. Fegyelemmel át kellett lépni a mellékkörülményeken: koszos rajzlap, olvashatatlan aláírás, kultúrálatlanság, tapasztalatlanság. Utolsó nap bemutattam a zsűrinek egy rajzot, mondván, én elfogult vagyok, ez itt egy barátom fiának a rajza, kíváncsi lennék a véleményükre, bekerülne-e a második fordulóba. Ítéletüknek nincs tétje, a fiú nem akar ide jelentkezni – tettem hozzá. 11-ből két igen szavazatot kapott. A rajz fotónagyítás volt, előző éjjel csináltam matt papírra, 33 évvel korábban evvel vettek föl a Főiskolára. – Nevettek.
                                                                                                            Dobszay János