dátum: 2007.12.       címzett:       fájl: html-2006/klubradio-interju.htm        C. 9420/1-10

Élő interjú, Klubrádió 24 perc, 2007. dec. 16. 21.30h.  kérdez: Pikó András

SZABAD A PÁLYA  

PA.

...és a vendég, akinek ma szabad a pálya, Váli Dezső Munkácsy díjas festőművész. Köszönöm szépen, hogy eljött ide.

VD.

Köszönöm, hogy meghívtak.

PA.

Majdnem nem jött el... Ha másból nem, a tegnapelőtti naplóbejegyzéséből, ami a www.deske.hu -n azt olvastam, hogy elfelejtették meghívni ide, a Klubrádióba. Pénteken ennek szenvedő alanya is voltam, nagyon kellemetlen volt számomra ez a beszélgetés.

VD.

Nem egészen igaz, mert már hallottam róla, csak az időpontot nem tudtam, a napot... és aztán el is felejtettem.

PA.

Attól féltem - tudja - hogy meg fog sértődni.

VD.

Arra nekem nincs időm. Ez egy kicsit komolyabb mondat: Hét évig meghívtak egy zártkörű kiállításra a 70-es években. Hét évig minden képemet mindig kidobták. Akkor gondoltam végig, már eléggé az elején, hogy az én dolgom, hogy elküldjek, az ő dolguk az hogy kidobják, ha nem tetszik. Hét évig küldtem be három nagy képet, egyébként a hódmezővásárhelyi őszi tárlatra, hét évig kidobták.

PA.

Ez azért mégiscsak egy más helyzet, mert - és nem akarok ennél a témánál leragadni, csak szándékom van vele - mert ha az ember hisz a saját teljesítményében, akkor az az álláspont, amit most Ön itt elmondott, az - hogy mondjam - nagyon tiszteletreméltó, etikus és normális, ugyanakkor meg, ha valakit elfelejtenek meghívni oda, miközben ő tesz szívességet, az mégis, valamilyen módon, mondjuk így: hiba. Én ezekben az ügyekben eléggé sértődős vagyok. Azt gondolom, hogy az ember a sértődéssel jelez, hogy valamifajta normaszegést nem tolerál. Azt gondoltam Önről olvasva, hogy Ön pláne ilyen, hiszen annyira intakt a belső világa, és hívő katolikusként azt gondoltam: na ezen most biztos, hogy jól meg fog sértődni.

VD.

Nem, nem, nem, nem vagyok ilyen alkat, és ezek a mezők, bevallom, hogy nem is olyan fontosak.

PA.

Akkor jó, mert ez nagy szabadságot ad nekem, mert akkor bármit kérdezhetek, úgyse fog megsértődni.

VD.

Nem, csakugyan... hát nem tudom..., a feleségemmel való veszekedések után elemeztem ezt a helyzetet. Ő azt mondja, hogy "x". Ha igaza van, akkor ezt ki kell javítanom, ha nincs igaza, akkor pedig el kell felejtenem. Ezt utána föl kell mérni.

PA.

Elnézést, minden egyes olyan ügynél, vagy kérdésnél, amikor úgy érzem, hogy esetleg sértődhetne, akkor ezt oda fogom tenni... elnézést, hogy a bulvár oldaláról, látszólag onnan közelítek, de Önről azt lehet olvasni mindenütt, és ha máshonnan nem, innen ismerhetik a hallgatók is, hogy az egyik legkeresettebb magyar festő, a képei jó drágán kelnek el. Hogy viseli ezt? Mi a viszonya ehhez a pénzben, forintban mért sikerhez?

VD.

Délelőtt kirándultunk a barátommal, és mondtam, hogy ez lesz az egyetlen kérdés, amire nem tudom zsebből a választ.

PA.

Számított rá?

VD.

Nem vagyok rá... ez a helyzet viszonylag váratlanul ér valóban, ez egy pár hónapja van így, egy fél éve, nem sokkal régebben. Keresem a fogást, sehogy nem állok hozzá, ez most: van. Nem érint különösebben érzelmileg, a képeim ettől nem lettek még csak rosszabbak sem.

PA.

Igen, de arra gondoltam csak, lehet egy olyan hozzáállás, egy olyan attitűd ehhez, mint amit én most kihallani vélek, hogy az ember látszólag nem kezd vele semmit, de inkább elutasítja, vagy pedig azt mondja, hogy a sors keze ugyanúgy, mint ahogy eddig a siker nem érintett meg, most valamitől, nem tudom megmagyarázni, hiszen a képeim ugyanolyanok, ugyanolyan jók, ugyanolyanok, mint amilyenek eddig voltak. Most valamitől beütött ez.

VD.

Ez így történt, én nem tudok ez ügyben deklarációt tenni, most így van, ennél sokkal fontosabb dolgaim vannak. Nem akarok se nyegléskedni, se úgy csinálni, "mintha",  egyébként nekem nincsenek olyan vágyaim, amit pénzzel ki kellene elégíteni, amit eddig nem tudtam kielégíteni pénzzel, és most ki tudnám elégíteni. Tulajdonképpen nem érint lényegében, elég szolidan, de harminc éve megélek a képeimből, anélkül, hogy prostituáltam volna magam, anélkül, hogy tanítottam volna, anélkül hogy illusztráltam volna, pannó megbízást kaptam volna, pártmegbízást kaptam volna, és nem festettem kiscicákat. Úgyhogy ez eddig sikerült, harminc évig...

PA.

Mondok akkor egy másik kérdést. Nyilván ezt már többször megkapta, de nem ennyire egyszerűen, mint amennyire én fogom majd. Fölmondom a leckét: azt írják Önről, hogy három korszaka volt, volt egy korai nonfiguratív, utána volt egy, amikor zsidó temetőket festett, fényképezett, és a mostani, hosszú ideje tartó korszakának a témája a saját műterme. Én megnéztem ezeket a képeket, majd elmondom, hogy mi, hogy hogyan érintett meg. De nem unja?

VD.

Unom, de nem attól, hogy egyforma.

PA.

Hanem?

VD.

Ez sem pontos szó. Ezt megint olyan nehéz elmondani, de nem nagyon szeretek festeni, bocsánat. Én sokkal inkább..., egész más dolgokat szeretnék, szeretek csinálni. Egyébként fiatalkoromban úgy képzeltem, hogy a legjobb szakma a fotóriporterség.

PA.

Miért?

VD.

A fene tudja. Először is a fényképezőgépet és a környékét mindig nagyon szerettem, és azt gondoltam, hogy mindig nagyon érdekeset lát.

PA.

Ühüm.

VD.

Tulajdonképpen 1975-ben jöttem rá, hogy ez nem áll, mikor egy profi fotóriporterrel összekerültem, együtt dolgoztunk valamin egy pár órán át, és láttam, hogy halálosan unja, ami nekem rettenetesen érdekes... de hát ez kitérő...

PA.

(nevet) Aha. Szóval az unalom...

VD.

Nem jó szó, nem jó szó... szóval ez a festés... mit lehet erről mondani?

PA.

Akkor hagy segítsek, Öntől idézek, valahol azt írja, most tényleg rengeteg idézet van Öntől a fejemben, "van az év 365 napjából 5 ihletett nap, a többi pedig..."

VD.

Igen, ez kb. nálam annyi, igen, igen.

PA.

Az mitől ihletett az a nap, akkor mi történik, vagy azt honnan tudja Ön, hogy ...

VD.

Lopom a gondolatot és valószínűleg igaz, ezt tanították nekem az Iparművészeti Főiskolán, az építész tanárom. Azt mondja, a zseni az nem más, mint aki időben van előbb, tehát a 25 éves Petőfi tudja azt, amit egy normális ember 70 éves korában, egy parasztember is tud. Az ihlet az én fogalmaim szerint abszolút létező kategória, érdekes, hogy zeneszerzőkkel beszéltem, akik azt mondták, hogy nem ismerik, ezt a fogalmat. Abszolút létező kategória, ez annyit jelent, hogy sokszorosan gyorsabb a gondolkodásom, az intuícióm, sokkal nagyobb mezőt aránytalanul rövidebb idő alatt átlát. Volt olyan a 70-es években, emlékszem egy ilyen napra, hogy öt reménytelen képemet egy délelőtt befejeztem, hiszen rátaláltam valamire, ami valami frekvenciára, kézmozdulatra... vagy valami ősképre, ami hirtelen...

PA.

Azt gondoltam, hogyha valaki ennyire ismeri a saját tárgyát, nyilvánvalóan, hiszen ott él, napjának jelentős részét ott tölti, az sokkal tudatosabban fest. Mert az, amit Ön most elmondott, az az jelenti, hogy egyszer csak jön valami, és az ember nem is tudja, hogy mi történik igazából vele, csak ott van a képen az, amire eddig várt, mondjuk két éven keresztül, mondjuk egy képet be tud fejezni.

VD.

Hát ezt nem nagyon szeretik megint az emberek hallani, de nekem - nem is mondom el, csak halkan - szóval, nekem a képről 5 percre előre nincs semmi vízióm. Tehát szó sincs arról, hogy nekem egy kép van a fejemben, amit meg akarok festeni. Nekem rettentő irigylem a..., most már meghalt szegény, a Kovács Laci mondta, hogy "tudod én olyan lusta ember vagyok, mindent szívesen... mikor már a téma szétfeszít, akkor már... és akkor megcsinálom." Azt mondom, hogy ez az igazi festő, vagy talán én, hogy nekem semmi ideám nincsen, én elkezdem mint egy puzzlet, vagy mit is mondjak, mint egy kirakós játékot, reggel, és attól kezdve a kép vezet és én csak kijavítom. Tehát... ezt nem szeretik hallani, mert valahogy evvel a művészideával ellenkezik... én 3 perccel előre nem látom a képet.

PA.

Az igaz, hogy a műterme olyan, hogy a fényt átengedi, de kifele nem lát?

VD.

Igen, igen, ezt megcsináltam. Megkaptam Buda egyik legjobb műtermét, elcseréltük 30 éves koromban, és  iszonyúan szégyelltem magam, és nem mertem bevallani, hogy nem szeretem ezt a műtermet. És rájöttem pár év után, ez volt a végső megoldás, hogy befogtam egy fúrógépbe egy csiszoló smirgli-fejet és az egész marha nagy ablakot, 12m^2, lecsiszoltam.

PA.

Ki van zárva a külvilág?

VD.

Igen, igen. Tehát nagyon keveset tudok befogadni, iszonyú keveset olvasok, 20 könyvem van összesen. A "József és testvérei", mint prózairodalom évtizedek óta szinte kielégít, periférikusan ezt meg azt elolvasok, és el is felejtem tisztességesen.

PA.

Aha. Azt, mielőtt, talán annyit elárulhatunk a hallgatóknak, hogy persze előtte beszélgettünk, röviden, és én kérdeztem, hogy miről kérdezhetem... és azt mondta, hogy bármiről, és mikor rákérdeztem, hogy ugye az én szakterületem a politika, meg a közélet, hogy akkor arról is... és akkor mondta, hogy igen, de azért óva int tőle. Azt gondoltam, hogy aki ennyire ki tudja magát tenni, hiszen a neten gyakorlatilag ott van az életműve, minden nap ír, naplóját olvashatjuk, minden katalogizálva van, az legalább ilyen erősen fogadja be a külvilágot is, és ugyanennyi véleménye van. De Önt akkor gondolom a politika, meg az, ami körülöttünk folyik, az sem nagyon érinti meg.

VD.

Nem hát, meg... én ezt részben meg is engedhetem magamnak, mert hála Istennek, meg tudjuk venni minden nap a kenyeret, tehát én elég könnyen beszélek arról, hogy engem nem érdekel a politika. Egyébként pedig még rengeteg minden nem érdekel, sőt a legtöbb dolog nem érdekel, úgyhogy ezzel nincs egyedül a politika...

PA.

Mondok egy nagyon vicceset, ami után én sokat nevettem magamban, hogy annyi talán van, hogy ugye minden reggel lemegy a Margit körúti ferencesekhez, és ott elmond egy imát a miniszterelnökért.

VD.

Igen.

PA.

Azon gondolkodtam, bocsánat, most ezt meg kell kérdeznem, hogy...

VD.

...hülyéskedés?

PA.

Nem, nem, nem... Hogy ez most kormánykritika, vagy igazi, igazi együttérzés...

VD.

Egyik se.

PA.

(nevet)

VD.

Egyik se. Minden másnap megyek le, és nem a templomban mondom, hanem útközben, egy Miatyánkot. Ez egész egyszerűen utasítás, szent Pál azt mondta, hogy "imádkozzatok a királyokért" és bármennyire tetszik ez nekem, vagy ellenszenves, a király ebben az esetben a Gyurcsány Ferenc. És egyébként a feltételezésem szerint nagyon rászorul az imára, mert kevesen imádkoznak érte, és az én hitem szerint ennek hatalma van. Én azért imádkozom, hogy bölcsen döntsön, és szeretettel.

PA.

Most egy régi emlékemet idézem ide, olvasom a naplóbejegyzéseit, és tele van olyan nyelvi humorral, amit én nagyon-nagyon szeretek. Például amikor ír erről, hogy a siker megérintette, akkor azt írja: "divatba jövök, mint a zöld ridikül." Aztán van egy eszmefuttatás arról, hogy mennyit javíthatna az úszóteljesítményén, ha előre letudná a levegővételt, mert kiszámolta, hogy 1200 m-en, 2,5 perc?, amit megspórol az ember, ha nem kell levegőt venni.

VD.

Ezt a Szüts barátom írta rólam a karikatúrában, de írhattam volna szinte én is. Igen, igen, ilyen fajta vagyok. Igaz.

PA.

Nekem Szegedről, az Alsóvárosi templomban; ott élnek ferencesek, hogyha jól tudom, ...azok lejártak a templom előtti térre focizni. És hihetetlen jókedvű fiatal fiuk voltak ők, és azt érzem Önben is, hogyha szerzetes lenne, akkor ilyen lenne. Meghatározott rend szerint, nagyon szigorú rend szerint él, mint ahogy most is, azt gondolom, de azért ez a humor, ez a nyitottság úgy előjön, vagy mint mondjuk a Lukács uszoda, ahova minden reggel elmegy, nem?

VD.

Elmegyek, de most mit kell erre válaszolnom?

PA.

Hogy a szerzetes elfogadható, mint egy....

VD.

Én egy pontos rend szerint élek valóban, és nem tudom, nyolcszor szól a vekker naponta a szobámban. Ezt sem hiszik el, hogy ez az életfélelemnek az oka. Én így tudom rendben tartani az életemet, hogyha ilyen koordináta pontok között vagyok. Éppen elég az a bizonytalanság, ami a festésnél ér, vagy ami a komputer előtt ülve... nekem ilyen rendben a legegyszerűbb élni. Ez nem aszkézis, hanem ezt akár kényelemnek is lehet nevezni, mert nekem így a jó.

PA.

Az, hogy mindent dokumentál, az kötelesség, vagy élvezés. Én például most küzdök azzal, hogy a filmjeimet katalogizáljam, és már két hete rám égett az egész, és nem tudok továbbjutni, mert egyszerűen nincsen hozzá kedvem. Azt látom, azt olvasom Önnél, hogy amit lehet mindent rendszerbe szed és katalogizál.

VD.

Nézze, ez részben egy hajlam, iszonyúan szeretem ezt játszani, de ez két részre oszlik. Hogy is mondjam... úgy látszik, így visszamenően 40 évre, hogy nekem annyi önbizalmam volt már a pályaindulásnál, ami nem egészen általános, hogy én minden képemet pontosan dokumentáltam, sőt le is fotóztam. Ezért van, erre nem nagyon van példa, hogy valakinek minden képe megnézhető a honlapján... és elkezdtem párhuzamosan vele egy kockás füzetbe egy naplót írni, hogy ezekkel a képekkel mi történt, és szerintem ez 95%-ban pontos. Ez ma egy 6000 soros táblázat, hogy a képek hol vannak, hol szerepeltek, hol kaptak díjat, hol publikálták, hol jelent meg sajtóban, hol restaurálták... ez egy játék, amit úgy gondoltam, hogy a szakmámhoz hozzátartozik, evvel nem vétek senkinek..., egy művészettörténésznek, aki rólam majd egy monográfiát fog írni 50 év múlva, annyira könnyű dolga lesz, hogy nem is fog engem választani, mert nem lesz érdekes, mert minden megvan. A másik része játék, én valóban diák...-, fiatal korom óta eltettem... írtam leveleket, pici cikket, ezt meg azt, naplót, gondolatokat... hogy ezt eltettem!? Miért ne tettem volna el? Ez is gépelve, 9700 oldalnál tartok. Ezt ésszerű volt rendezni, mert különben ki lehet dobni, hiszen úgy, ahogy van, használhatatlan. Tehát ha ez nem lenne most egy adatbázisból kiemelhető, hogy mondjuk a Pilinszky és Váli nevet egymás mellé tesszük, akkor itt 7 hely kijön... hát ennyi.

PA.

Sikerült már megoldani azt a problémát, hogy hogyan kerül a Váli Dezső az élre, ha a Google-be beírják a VD-t?

VD.

Ez nem volt soha ambícióm, ez is..., összekeveri, Szüts írt egy karikatúrát a honlapomról, és ez volt a kiállítás megnyitómnak a nagyon jó, nagyon aranyos szövege. Egy hátránya volt, hogy aki nem olvassa ezt a Válinews-t a honlapomon, az nem nagyon érthette a poénokat.

PA.

Nem tudom, hogy majd a művészettörténésznek, aki Önről ír monográfiát, annak könnyű dolga lesz. Foglalkoztatja az utóélete?

VD.

A fene egye meg, igen. Tehát úgy gondolom, hogy amit a magyar kultúrában csináltam, annak megvan a helye, tehát valamit csináltam, ami a magyar festészetnek egy x cm-es, vagy m-es része, és úgy gondolom - a kollegák egy részével ellentétben - hogy nekem ez feladatom, nem az a jó szó, hogy csomagolni..., vagy betenni a frizsiderbe... hogy ne romoljon el... vagy milyen hasonlatot használjak... hogy ez hozzáférhető legyen, megkereshető legyen és egyébként, hogy használják. Ezért csinálom azt, hogy... én nem szégyelltem, van aki szégyelli, meg titkolja is, hogy múzeumoknak én ajándékoztam bőven képet. Tehát a legjobb képeimet igyekeztem múzeumnak adni. Az is volt, hogy vettek, de én bizony fölajánlottam... sőt még ma is. Mi is volt most? Ez az Aulich-kiállítás, a pécsi múzeumban kevés képem van és kérdeztem, ha valami kell, akkor nézzenek...

PA.

De számon tartja, hogy hol, merre fele vannak a képei?

VD.

Ne vicceljen! Napra kész, percre kész a komputerben... a honlapomon, effektív egy-két óra késéssel minden rajta van.

PA.

Lehet, hogy buta kérdés, de az ember valahogy úgy lehet a képeivel, mint a saját gyerekeivel, hogy szeretné úgy látogatni, látni őket. Az nem zavarja, hogy az egyik képe, amit régen nem látott, az most tulajdonképpen csak két ember által...

VD.

Sőt, sőt, ...a múzeumokban, ott sötét raktárakban van évtizedekig, értelemszerűen. A pécsi múzeumban nincs kint 8 éve egy nagyon jó képem. Ennek az az ellentételezése, hogy a múzeum a nemzet trezorja, egész egyszerűen. Tehát ott jó helyen van. És ezt az áldozatot, vagy mi a túrót, ezt vállalni kell. Egyébként a honlapomon megnézhetem a képet, mert ott van mindegyik. Képzelje el, eddig festettem 1800 képet, abból 840-et felfűrészeltem, mert nem elég jó...

PA.

Erre akartam rákérdezni, azt rendesen, tényleg így...

VD.

Egy szovjet kis körfűrészem van erre..., és a maradék 800 valahányból viszont összesen 4-ről nincs fotóm. Tehát a 4 kivételével én effektív meg tudom...

PA.

De gondolom, már dolgozik azon, hogy azokról is legyen, nem?

VD.

Nem, ezek utolérhetetlenek. Ami utolérhető volt, azt utolértem már. Nem ma csináltam ezt a rendet.

PA.

A végére akkor hadd mondjam el, hogy mit éreztem, amikor néztem a képeit. Nem értek hozzá, nagyon nem. Két dolgot: Az egyik, hogy iszonyatosan megnyugtatóak, tehát nekem ilyen jó érzésem van tőle. A másik pedig, hogy voltak címek, amelyeken, annak ellenére, hogy tökéletesen értem, hogy mennyire komoly dolog, mégis elmosolyogtam meg nevettem rajta. Két kedvencem van, az egyik a "Műterem, hóesés" a másik a "Csángó műterem". Ez egyszerre komoly, és szerintem Ön is tudja, hogy ez vicc is.

VD.

Igen.

PA.

A "Csángó műterem". Tudom, hogy Arany János óta erre mindig azt szokták mondani, hogy "gondolta a fene", de azért engem érdekel, hogy amikor a "Csángó műterem" összejön a fejében, akkor ez hogyan...

VD.

Természetesen nem jön össze a fejemben. Festek egy képet, és utána címet kell neki adni. Ebben van racionalitás, ugyanis a színek..., - a színét nem látni a fekete reprón -, a keleti román és csángó színhasználatra emlékeztetnek. Ebben van ilyenfajta racionalitás. A mondat másik fele engem jobban foglalkoztat, hogy a képeim olyan megnyugtatóak. A Vermeer jut eszembe, de más festőt is mondhatnék, aki festette ezeket a nagyon nyugodt képeket a városról, meg fiatal asszonyokról, akik kancsót tartanak, meg egy függönyt húznak el, az 1600-as években, és azt hiszem, hogy a legtitkosabb vágyait mondta el benne. Azt hiszem, hogy ő ezt a nyugalmat vágyhatta egész életében, azért ilyen nyugodtak ezek a képek.

PA.

De akkor nem sértettem meg azzal, hogy azt mondtam, hogy a képei olyan nyugalmat... legalábbis nekem nyugalmat sugároznak. Mert akkor ha jól értem, akkor valahol benne van...

VD.

Valószínűleg összeugrik ez azzal a mondattal, hogy miért smirgliztem le az ablakomat 20 évvel ezelőtt. Persze. Kevés információt tudok befogadni, nem szeretem a változatosságot, mindig ugyanoda kirándulunk, és bizony, bizony... szeretem a nyugalmat, szeretném. Persze soha nem fogom elérni, mert iszonyúan nyugtalan alkat vagyok.(nevetnek)

PA.

Aki ilyen rend szerint él, mint Ön, nem is értem hogy lehet nyugtalan alkat. Valószínűleg épp ezért kell ez a rend.

VD.

Biztos, persze, persze.

PA.

Mennyire lát előre, vagy mennyire tervez előre, mert azt mondja, hogy 5 percre előre nem látja, nem tud... de a saját életében vannak olyan tervek, most itt van, de azon kívül, hogy írja az ember, vagy ez egy rendes rutin, mint egy szerzetes leül minden nap, megfesti, amit meg kell, megírja, amit meg kell.

VD.

Igen, megírom... Nem, nincsenek terveim... valahogy meg kéne szervezni, hogy az év végén a feleségemmel egy-két napra valahova elmenjünk pihenni. Ezt valahogy meg kéne... ez van december végére...

PA.

Mi lenne Önnek a pihenés?

VD.

Nekem semmi, neki igen. Nekem az lenne..., nekem nincs...., ....ezt nem tudok, pihenni.

PA.

Igen, ezen gondolkodtam, ez hogy lehet.

VD.

Én reggel 9-től este fél 10-ig. Fél 10-kor szól a karórámon a vekker, hogy abba kell hagyni.

PA.

10 óra van, úgyhogy fél órával tovább vagyunk, mint ahogy szokta?

VD.

Igen, így van.

PA.

Remélem, hogy nem bánta.

VD.

(Deskés nevetés)

PA.

Én nagyon, nagyon örülök, és megtisztelve érzem magam, hogy itt volt. Köszönöm szépen, hogy eljött.

VD.

Én is köszönöm.