dátum: 2007.4. megjelent: Kortárs 1990.3.  fájl: html-2006/molnar-kondor.htm  C.8895/1-

Molnár  Edit:  KONDOR  BÉLA
                                                    [a tájékozódás könnyítésére fejezetekre osztottam]

 

1. Nagyméretű  képe  előtt  ült  a  kis  összecsukható  széken. Egy  pillanatra  arcát  kezébe  temette. Exponáltam, és  megcsináltam  életem  első  kiállítási  képét.  Ezzel  kezdődött  minden.
  Tavaszi   tárlat, 1957, Műcsarnok.  56  után  ez  volt  az  első  nagy  kulturális  esemény, rám  a  felfedezés  erejével  hatott.  Ott  láttam először   Kassák  kubista  képeit  és  Kmetty   prizmás  önarcképeit.  Fotót  kellett  készítenem  a  tavaszi  tárlatról, s  miközben  fényképeztem  az  embereket, ismerkedtem  a  festőkkel  és  a  képekkel.
  Ha  jól  emlékszem, a  középső  teremben  voltak  a  grafikák.  Ott  láttam  Kondor  Béla  képeit  is. Hosszan  álldogáltam  előttük, nem tudtam  velük  mit  kezdeni. Csak  néztem, ahogy  a  kis  furcsa  emberkék  sürögnek-forognak, fontoskodnak lázasan  tesznek-vesznek, építkeznek, csodagépeket, ágyúkat  húznak  fejük  fölé, s  közben  nem  látnak  messzibbre  az  orruknál. Nem  figyelnek  arra, hogy  talán saját  pusztító  fegyvereiken  munkálkodnak. A  képeken  mindenhol  szerepelt  lent  vagy  fönt  valahol  a  szélen  egy angyalember.  Ki  lehet  ez  az  ember? - tűnődtem  el. És  eddig  hol  volt? Még  egyszer elolvastam  a  nevét : Kondor  Béla.  Szép  olvasható  írása  volt. Elképzeltem  a  festőt  öregnek, törékenynek, nagyon  intellektuálisnak  és  nagyon  magányosnak.
  Egy  hétfő  reggeli  rovatértekezleten  akkori  főnököm, Botta  Ferenc  utasított,  hogy  készítsek  riportot  képzőművészekről. Eligazításként  csak  annyit  mondott, hogy  menjek  el  a  képzőművészek  szövetségébe, majd  ott  bővebb  felvilágosítást  adnak. El  is  mentem, festők  után  érdeklődtem.  Azt  nem  mondhatom, hogy  ott, a  szövetségben  lebeszéltek  volna  Kondorról, de  inkább  másokat  ajánlgattak. Miközben  írtam  az  általuk  javasolt  neveket, elkértem  Kondor  Béla  telefonszámát  is.  Felhívtam.
- Kondor  lakás? - kérdeztem. - Kondor  művész  úrral  beszélek?  -  Én  vagyok  az  -  mondta  egy  kissé  rekedtes, mély hangon.
- Molnár  Edit  vagyok, az  MTI- től  és  szeretnék  fényképeket  készíteni  a   művész  úrról. - Így  mondtam : a  művész  úrról.
Néhány  pillanatig  csönd  volt.
 - Á - szólalt  meg  vontatottan -, most  nem  érek  rá, és  tulajdonképpen  - tette  hozzá - nem  is  fontos  engem  fényképezni. Nem  hagytam  magam  lebeszélni, érveltem, erőszakoskodtam, kérleltem.  Mondtam, hogy  meg  kell  csinálnom  a  riportot, mert ezt  várják   tőlem  főnökeim, ezért  kapom  a  fizetésemet. Végül  is  beleegyezett. Ha  jól  emlékszem, még  arra  a  hétre  megbeszéltük a  találkozót.

 2. Előre  szóltam  Mikó  Laci  kollégámnak.  - Te  Laci - mondtam  neki -, gyere  el  velem, mert  egy  öreg, barátságtalan  grafikust  kell fényképeznem, s  jobb, ha  ketten  megyünk. - Döcögött  velünk  végig  a  villamos  a  Pozsonyi  úton.  A  ház, ahol  Kondor  lakott,
elegáns  volt.  Néztem  a   kapu  alatti  táblán  a  neveket.  Olyanokat  fedeztem  fel, mint  Hatvany  Lajos, Beck  Judit, Major  Tamás, Szabolcsi  Bence.  -  Te  jó  Isten -  gondoltam, s  lassan  elindultunk  gyalog  a  negyedik  emeletre. Közben  próbáltam  elképzelni  az intellektuálisan  finom, alacsony, törékeny, kopasz  mestert. Megálltunk  a  bejárati  ajtónál.  Két   név  volt  a  névtáblán:  Kaufmann- Kondor.  Becsöngettem. Néhány  pillanat  múlva   nyílt  az  ajtó,  és   ott   állt   előttem   egy   fiatal,  középtermetű, jó  alkatú,  élénkkék szemű, aranyszőke  hajú  fiatalember. Kék  ingben, hozzá  sötétkék  nadrágot  viselt, lábán  krisztussaru  volt.  Kezében  egy  tejesüveget
tartott   ( ami  soha  többé  nem  volt  rá  jellemző), s  várakozva, csodálkozva  nézett  ránk. Én  feje  fölött  átnézve  a  mester  után érdeklődtem. Néhány  másodpercnyi  csönd  után, szinte  kuncogva  jött  a  válasz : Én  vagyok  az, nem  baj?  - mondta, miközben fejét  egy  kissé  félrebillentette. Hülye  képet  vághattam, ahogy  ott  álltam  csodálkozva, hitetlenkedve  az  ajtóban.  -  Ahhoz  képest - szólalt  meg  a  hátam  mögött  Mikó  Laci  kollégám -  egészen  jól  tartod  magadat.  -  Mihez  képest? -  jött  a  kondorian  rövid  kérdés.
- Ahhoz  képest, amit  Edit  elmondott  rólad, míg  idejöttünk. Hogy  öreg  vagy,  rosszkedvű, szóval  hogy  nehéz  pasihoz  jövünk fényképezni. - Én  még  mindig  csak  álltam  ott  meglepetten, azután  Kondor  beinvitált  bennünket  a  lakásba, amelynek  hatalmas, Dunára  néző  ablakai  voltak  és  elegáns  bútorai.  Ebbe  a környezetbe  valahogy  nem   illett  bele  ez  a  fiú. De  akkorra  már  beértünk  az  ő  szobájába, műtermébe, amely  olyan  volt, mint  ő  maga. Mindjárt  otthon  is  éreztük  magunkat, mert  ő  is  természetesen   viselkedett  velünk. Semmi póz, egy volt  közülünk, ugyanolyan  fiatal, mint  mi. Kávét  főzött, munkáit  mutogatta.
Én, és  azt  hiszem, Laci  kollégám  is akkor  láttunk  először  nyomógépet, rézkarclemezeket. Kérdezgettük, hogy  hogyan  is  készül egy  grafika  vagy  egy  rézkarc, s  ő  a  mesterség  fortélyait  magyarázta  nekünk. Jobban  körülnézve  a  velem  szemben  lévő  falon, a  földtől  a  plafonig   egy  hatalmas  szénrajzot  láttam, egy  angyalember-figurát  ábrázolt. ( Mint  később  megtudtam, a  Harsonás  angyal   című  képe  volt ). Én  néztem  a  szárnyas  embert. Ez  lenne  az  elérhetetlen  jóság?  Az  emberiség  jobbik  része?  Az  ember, aki  szárnyalni  is  tud, ha  akar? Aki  Isten  közelében  van?  A  forradalmár?  A  szent?  A  kép  költőisége  mindinkább  megkapott.
(1957-ben  talán  nem  tudtam  volna  így  megfogalmazni  gondolataimat.)  Megkértem, hogy  üljön  angyalos  képe  elé, és  megcsináltam  életem  első  kiállítási képét.   Azt  a  képet, amikor  egy  pillanatra  tenyerébe  hajtotta   fejét.  Amikor  befejeztük  a  fotózást, Kondor  pálinkával  kínált  bennünket.  Én  szörnyülködve  utasítottam  vissza, és  csodálkoztam  azon, hogyan  lehet  egy  nyári  délután  pálinkát  inni.  De  a  két  fiút  nem  zavarta, ők  koccintottak és  ittak. Kondor  Béla  egyszerű  és  közvetlen  volt, de női  ösztönömmel   mégis  megéreztem, hogy  más, mint  az  eddig  megismert  emberek.
Lenyűgözött  például  az, hogy  mennyi  mindenhez  értett.  A  fiúk tovább  itták  a  pálinkát, és  beszélgettek.  Egy  idő  múlva  megérkezett  Kondor  Béla  felesége  Kaufmann  Ági, aki  szép  volt, magas, sudár  termetű, zöld  szemű, fekete  rövid  hajú, elegáns. Belépett  a  szobába,  és  valami  megváltozott. De  lehet, hogy  ezt  csak  én, a  másik  nő  vettem  észre.  Arra  emlékszem, hogy  még  egy  kis  ideig maradtunk, aztán  szedelőzködtünk, indultunk  haza.  Áthaladva  a  nagyszobán, észrevettem  egy  harmóniumot. - Ez  kié?  - álltam  meg  előtte.  -  Béláé - felelte  Ági.  Kérdően  Kondorhoz  fordultam.  Ő  bólintott, és  megint  volt  min  csodálkoznom.
Kértem, üljön  oda, és  ő  játszott.  Talán  Bachot.  És  ahogy  néztem  hátulról  izmos  alakját, világosszőke  fejét, úgy  éreztem, hogy megjelenik  az  angyal  a  másik  szobából, besétál  és  odaül  Kondor  mellé. Ezzel  búcsúztunk  el  tőlük.

 3.  Alig  egy  év  múlva  Ágival  karonfogva  jöttek  a  Bécsi  utcában.  Észrevett, nagyon  kedvesen   üdvözölt, és  örömmel  újságolta, hogy  egy  fél  éve  a  Bécsi  utca  1-be  költöztek. Menjek  föl  hozzájuk.  -  Egyébként  is  - mondta  kisfiús  mosollyal -  megígérte,  hogy  megmutatja  azokat  a  képeket. -  Kettőjük  közül  ő  volt  a kedvesebb.  Ági, mintha  egy  kissé  tartózkodóan  mosolygott  volna. Ígértem, hogy  megyek,  aztán  elfeledkeztem  róluk.
  Éppen  az  autóbuszra  vártam, amikor  megláttam, hogy  a  Deák  téri  evangélikus  templom  sarkán  fordul  ki  a  Tanács [ma: Károly krt.]  felé. Úristen, villant  át  agyamon, a  fényképek !  Még  mindig  nem  adtam  oda  neki !  Ráköszöntem, és  már  mondtam  is, tudom  a   tartozásomat, még  a  héten  megcsinálom.  -  Csütörtökre   jó  lesz?  -  és  már   szálltam  is   föl   a   buszra.   Az   ajtó  csapódott, a peronról  mutattam  az  MTI  emblémájára.  Mire  csütörtökön  beértem, már  ott  ült  a  portán,  kockás  ingben, lábán  a  jólismert  krisztussaruval. Hogy  mióta  várhatott, nem  tudom, mert  elkéstem.  De  ő  nyugodtan  ült, nézelődött, várakozott. Én  belekezdtem  a szokásos  mentegetőzésbe, de  ő  félbeszakított: -  Nem  baj. Tulajdonképpen   nem  is  olyan  nagyon  fontosak  azok  a  fényképek  -  mondta  és  jelentőségteljesen  elhallgatott.  Zavarba  jöttem.  Hirtelenjében  nem  is  tudtam, hogy  mit  válaszoljak.  Valami  olyasmit  mondtam, hogy  szeretem  betartani  az  ígéretemet, és  oda  fogom  neki  adni  a  képeket. Inkább  megéreztem, mint  tudtam, hogy   baj  van  a  házasságával.  Jobbnak  tartottam  elkerülni  őket.  De  úgy  látszik, vannak  elkerülhetetlen  dolgok...
  A  Bartók  teremben  vége  volt  az  esti  hangversenynek. Lassan  sétáltam  az  autóbusz  felé. Szép  nyári  este  volt. Éppen  csak  sötétedett.  Valamiféle  várakozás  volt  bennem.  Szép  volt  az  este, nem  akaródzott  még  hazamennem. Egyszer  csak   megláttam, zsebrevágott  kézzel  sétált, a  Váci  utcában.  Nem  vett  észre. Én  köszöntem  rá.  Egy  pillanatra  csodálkozva  állt  meg  előttem  majd, elnevette  magát, köszönt, és  azt  mondta: éppen  találkozni  akart  valakivel.  -  Hát  akkor -  nézett  rám - most  beülünk  valahová?
- Jó, de  mit  szólnak  ehhez  otthon ? -   Semmit.  Az  asszony  éppen  most  költözött   el. -   A   Pilvaxba   mentünk,  konyakot  rendelt ,  zenét   hallgattunk, és   beszélgettünk  erről-arról.  És   én  nem  tudtam   azon   az   estén   eldönteni,  hogy   vigasztalódni   akar,  vagy csak  egyszerűen  nem  tudott  otthon   maradni  az  üres  lakásban. Felkért  táncolni, botladozva, rosszul  táncolt.  Csodálkozva  néztem  rá.  -  Ja - mondta  csibészes  mosollyal -, a  kezdeti  stádiumhoz  ez  is  hozzátartozik. -  Nem  kérdeztem  semmit, nem  faggattam, mit 
ért  kezdeti  stádiumon.  De  azért  azon  elgondolkoztam, milyen  különös  a  sors, hogy  éppen  most  kellett  nekünk  összetalálkozni  az  utcán.  Körülbelül  ilyen  volt, ilyen  rejtélyes  a  mi  kapcsolatunk  hosszú  évekig. Végül  is  -  de  ez  már  később  történt - én  álltam  félre, mert  megéreztem, hogy  a  nagy  tét  az  ő  életében  Kaufmann  Ági  volt.  A  kispolgári  környezetben  felnőtt,  kamaszosan  szemérmes  zsenit  vonzotta  Ági  kiszámíthatatlan  vadsága, hisztériája, miközben  ő  mindig  megmaradt,  másnaposan  is, a  bűnbánó  katolikusnak.  Kondor  nem  volt  vallásos, inkább  filozófiai  mélységben  volt  hívő.  Szuverén  szellem  volt,  és  nem  tűrte, hogy  bárki  is  beleszóljon  életébe, művészetébe.  Egyetlen  dolog  volt  számára  fontos:  hogy  munkájában  ne  zavarják.
Persze  ezt  akkor  ott  a  Pilvaxban  nem  tudtam, nem  is  láttam  ilyen  tisztán.  Már  pirkadt, amikor  eljöttünk  a  Pilvaxból.  Tétován  megállt  előttem, nem  akaródzott  egyedül  hazamennie.  Lassan  elindultunk  a  Deák  tér  fele, hazáig  kísért. És  megbeszéltük  a  másnap  délutáni  randevút, ahová    sárga  virágcsokorral  érkezett.
  Régi  ház  a  Váci  utca  végén. Ódon  nagy  szobák, az  ablaknál   ősz  szakállú  öregúr  ült  öblös  nagy  fotelban. A  szoba  közepén zongora  állt.  Vujicsics  püspök  lakása  1958.  június  20-án, Sztoján  fiának  születésnapja. És  egyben  az  volt  az  a  nap, amikor  Sztojant  elbocsátották  az  Irodalomtudományi  Intézetből.  Ott  voltak  kollégái, barátai, Koczkás  Sándor, Bodnár  György, Czine  Mihály, a magas  fiatalember, aki  táskájával  a  kezében  táncolt  a  déutáni  napsütésben.  Akkor  ismertem  meg   Béla  irodalomtörténész  barátait.  Talán  ott  volt  még  Németh  Lajos  és  Lay  Béla  is.  Sztojan  töltögette  a  sligovicát, az  öregúr  némán  ült  az  ablaknál.  Figyelt  bennünket. A  mama  olykor  szerbül  szólt  oda  a  fiához.  Óvta  őt.  Tihamér, Sztojan  zeneszerző  bátyja  időközönként  odament  vagy inkább  odarohant  a  zongorához, és  készülő  művekből  adott  elő, olykor  zongorajátékát  énekkel  is kísérte. Így  kavargott  ott  minden  azon  a  rendhagyó  születésnapi  bulin  1958  nyarán, amit  aztán  a  Bajtárs  vendéglőben  folytattunk, ahol  mi  Bélával  elváltunk  tőlük.

4.   Próbálom  felidézni  az  ötvenes  éveknek  és  a  hatvanas  évek  elejének  belvárosi  utcaképét.  A  kopott  kis  presszókat, a  kocsmák  hangulatát. Mindenekelőtt  a  Bajtárs  vendéglőét, ahol  az  asztalokat  kockás  terítővel  borították, konyhája  jó  volt, nem  lumpen, hanem  eredeti  arcok, figurák  jártak  oda  estéről  estére. Pesti  mesteremberek, diákok, művészek, volt  kistisztviselő  nyugdíjasok.
És  a  Nárcisz  presszó  a  Váci  utca  elején. Hamisíthatatlan   hangulatú  pesti  presszó  volt.  Józsi  főúrral, a  régi  vágású  pincérrel, aki  névről, "rangról"  ismerte  a  törzsvendégeit, olykor  hitelezett  is  nekik. Amikor  bementünk, kérdezés  nélkül  is  mondta, hogy  X  úr  azt  üzeni, de  Y  urat  már  napok  óta  nem látta.  És  vitte   tovább  elegánsan  a  kávét  és  a  konyakot. Vagy  a  Corso  a  Petőfi  Sándor utca  elején. Megint  egy  olyan  hely, ahová  csak  be kellett  nézni, ha  valakivel  találkozni  akartunk. De  ha  ott  nem, akkor  mentünk tovább  a  Quintbe, vagy  egy  másik  presszóba.  Tulajdonképpen  ezek  voltak  a  mi  kávéházaink, találkozóhelyeink. Kik  voltak  Kondor  Béla  barátai?  Legközelebbi  barátja  akkor  Pilinszky  és  Németh  Lajos volt.  A  grafikusok  közül  Gross, Csohány, Feledy, akikre  én  emlékszem.  A  költők  közül  Nagy  Lászlóra, Juhászra. De  voltak  barátai  az  építészek  között. És  Molnár  Péter  és  Juhász  Jenő.  A  zenészek  között  Dávid  Lajos  és  később  Kurtág  György. Lassan  megindult  a  konszolidáció  és  ezzel  együtt  a  szellemi élet  kibontakozása.  Akkor  készült  Gaál  István  első  filmje, Jancsó  akkor  forgatta  az  Oldás  és  kötést, Sánta  Ferenc  akkor  írta  a Húsz  órát.  A  zenei  életben  akkor  jelentkezett  első  műveivel  Petrovics Emil  és  Szokolay  Sándor. Gazdagnak  éreztük  magunkat,
egy  erős  generációhoz  tartozónak. És  ott  voltak  előttünk  még  a  mesterek  is, a  nagyok, az  alig  60  éves  Illyés  és  a  többiek, Füst  Milán, Kassák, Veres  Péter. Élt  még  Hatvany. Nagy  László  és  Juhász  éppen  csak  harmincas  éveiben  járt. De  azért  a  hatvanas  évek  elejének  hangulatához  még  sok  minden  hozzátartozott. Kondor  kiállítását  a  Fényes  Adolf  teremben  bezárták.
Illyést  és  Németh  Lászlót  még  nem publikálták, Déryék  éppen  hogy  kijöttek  a  börtönből. Mégis, számomra  ezek  a nagy  remények  évei  voltak.  Sokan  éreztük  úgy, hogy  minden  ellentmondásos, de  azért  fejlődésben  van  az  ország, tele  voltunk  tervekkel, reményekkel.

5. Sárospatak. Rákóczi-vár. A  lepusztult  szobákban  az  egykor  volt  alkotóház  végnapjait  élte, az  utolsó  beutaltakat  fogadta. A  régi szép  bútorok  tönkrementek. A  parkban  disznók  legeltek. De  az  egykor  volt  inas  ugyanolyan  ünnepélyes  arccal  álldogált  az  ovális  ebédlőasztal  mellett, mintha  volt  urait  szolgálná  ki. Szertartásos  mozdulattal  tette  elénk  az  ételt. De  kik  is voltak azok  az  "urak" ,akik  1958  nyarán  körbeülték  az  asztalt? Kevés  pénzű  grafikusok, kezdő  művészek. Bodnár  Árpi, Konstantin  László, népszerű  nevén  Ubul, Gácsi  Miska, Kondor  Béla, azaz   Samu, Udvardi  Erzsike, akikre  így  hirtelenjében  emlékszem.  Mennyi  mindent  láttak  már  azok  az  ódon  falak  dicső  és  szomorú  történelmünkből! És  láttak  bennünket, ahogy  szobáink  ajtaját  magunk  mögött  becsapva  siettünk  esténként  a  helybeli  presszóba, hogy  vihogjunk  egyet, ahogy  Kondor  mondta. Napközben  ők is  dolgoztak, én  is.  És, én  balga, magunkról  nem  készítettem   fotókat !
 Mert  az  ember  nem  gondolja, hogy  egyszer  minden talán  történelem  lesz.
Meg  tán  mert  egyik  főnököm   hívatott  egy  napon, megelégelve  -  ahogy  ő  mondta -, hogy  mindig  a  haverjaimat  fényképezem.
Így  nem  készült  Kondorról  fénykép, ahogy  szűk  kis  szobájában  Sárospatakon  dolgozott.  Asztalán  teáskancsó  állt, munka  közben mindig  csak  teát  ivott.  Munkájáról, festészetéről, művészetről  soha  nem  beszélt. Idegen  volt  tőle  minden  kitárulkozás. De  ítéleteiben  pontos  és  szigorú  volt, amikor  munkáról, művészetről, elvekről  volt  szó. S  mondanivalóját   mindig  néhány  tömör  mondatba  sűrítette. Amikor  vacsora  után  esténként  ott  maradtunk  az  ovális  asztal  körül, óhatatlanul  mégiscsak  szóba  jött, hogy  ki  min  dolgozik. Amikor  barátai  Kondort  munkája  felől  faggatták, ő  csak  annyit  mondott:  - Kapirgáltam  egy  kicsit  délelőtt.
  Egy  délután  lementünk  a  Bodrog  partjára, a  többiek   csónakba  ültek. Mi  Bélával  ott  maradtunk  a  parton.  Énrajtam  már  fürdőruha  volt.  Ült  mellettem, ingét  még  nem  vetette le.  -  Jössz  úszni? - fodultam  feléje, s  már  gázoltam  is  be  a  vízbe.  Tétovázott, aztán  néhány  pillanat  múlva  jött  utánam.  Karját  mellén  szemérmesen  összefonta.  Megállt, én  már  nagy  tempókkal  úsztam  befelé, onnan  fordultam  vissza.  Biztattam. - Gyere, nagyon  jó  a  víz ! - Hogyne  -  mondta  kissé  szemérmes  mosollyal -, hogy aztán  kiröhögj, hogy  nem  is  tudok  olyan  jól  úszni.  - De  azért  jött, úszott  velem  együtt, lefelé  a  folyón.  Gyönyörű  volt  a  táj, kék  volt  az  ég, és  én  úgy  éreztem, hogy  élni  jó.  És  minden  és  minden  nagyon  szép. Este  kéz  a  kézben  sétáltunk  a  parkban.
Felmentünk  a  toronyba, onnan  néztük  a  holdfényes  tájat.  Üldögéltünk  az  ódon  bástyafalon, bámultuk  a  felhőket.  Romantikus   volt  minden, valószínűtlenül  szép. Éjfél  felé  járt, és  mi  még  mindig  ott  ültünk. Mire  beértem  a  szobámba, ott  ült szemérmes, kisfiús  mosolyával.  Két  nap  múlva  megjött  Ági  távirata, hogy  érkezik.
Én  másnap  hajnalban  vonatra  ültem, egy  időre  elkerültem  Kondort.

 6. Sápadtan  ült  mellettem  a  Kristóf  téri  presszóban.  1961-et  írtunk.  Akkor  jött   a  Művelődésügyi  Minisztériumból, ahol  kemény  vitája  volt  a  minisztériumi  főosztályvezetővel, aki  a  Fényes  Adolf  terembeli  kiállításáról  kritikusan  vélekedett, mondván, hogy az  klerikális  szellemet  terjeszt.  Be  is  záratta.  Nehéz  évek következtek  Kondor  Béla  életében.  Munkája  alig  volt. Barátok  - építészek, írók, költők, zenészek -próbáltak  rajta  segíteni.  Különösen  Molnár  Péter  és  Juhász  Jenő, akik  az  akkoriban épülő  és   modernizálódó  Salgótarjánban   találtak  számára  munkát.  Pilinszky, aki  egyházi  megrendeléseket szerzett  neki.
Akkor  készítette  a  balatonföldvári  templom   korpuszát, s  a  Miskolc  mellett  épülő  új  templom  oltárképét.  Pénze  alig  volt, de  ez jellemző  volt  rá  egész  életében.  A  pénz  tulajdonképpen  sohasem  érdekelte.
  Hogy  Németh  Lajossal  mikor  találkoztam  először, meg  nem  tudom  mondani.  Valamelyik  belvárosi  presszóban  hallgattam  beszélgetésüket.  Lajos  cikkéről  volt  szó, amelyik  akkor  jelent  meg  az  Új  Írásban.  Az  akkori  magyar  képzőművészeti  élet  törekvéseit, új  jelenségeit  elemezte  benne, részletesen  kitérve  Kondor  munkásságára.  Tisztességes  írás  volt, sokat  jelentett  Bélának, aki  akkor  ismét  fekete  báránynak  számított.  Ha  belegondolok, Kondornak  tulajdonképpen  mindig  nehéz élete  volt, hiszen  már  a  főiskolán  is  kilógott  a  sorból.  Diplomázni  is  alig-alig  engedték, pedig  diplomamunkája  a  híres-nevezetes Dózsa-sorozat  volt, sőt, egy  időben  majdnem  el  is  tanácsolták  a  főiskoláról, s  az  élet, mint  mindig, akkor  is  meglepetéseket  tartogatott.  Mert  egyik  védelmezőjeként, támogatójaként  Ék  Sándor  lépett  fel, aki  felismerte benne  a  nem  mindennapi  tehetséget. Ahogy  Kondor    később  elmesélte  nekem,  Ék  megkérte  őt, hogy  vágassa  le  a  szakállát  és  járjon  be  a  Szabad  Nép-félórákra  minden  reggel, így  próbált  rajta  segíteni.  Kondor  megígérte, levágatta  a  szakállát, és  minden  reggel  pontban  hétkor  ott  ült  a Szabad  Nép-félórán.   Mindig  hálával  gondolt  vissza  Ék  Sándorra.  De  az  igazi  barátság   Koffán  Károlyhoz  fűzte, aki  kritikus időszakában  átvette  osztályába, és  inkább  már  csak  konzultált  vele, mint  tanította.  Mert  Koffán  is tudta, hogy  Kondor  kialakult, önálló  művész.
  Koffán  Károly  nyakában  viharvert  fényképezőgép  lógott.  Ócska  motorkerékpárján  érkezett, amire  rá  volt  kötözve  horgászfelszerelése.  Így  ismertem  meg  Koffánt, aki  a  hatvanas  évek  közepén  "bizonytalan"  egzisztencia  volt.  Éppen  indultak  együtt  Bélával  horgászni  és  madarászni.  Azokban  az  években   készítette  Koffán  a  kitűnő   madárfotóit,  és   a   későbbiekben   jómagam  is   megcsodálhattam   művészportréit,  amelyeket   pályatársairól,  művészbarátairól   készített.
  Más  volt   Kondor   viszonya  Barcsayhoz.   Őt   valóban   a   mesterének   tartotta, ő   vitt  el  hozzá  1963-ban.  Almák  sorakoztak  a  régi  kétajtós  szekrény  tetején.  Ez  volt  az  első  kép, ami  Barcsay  otthonában  fogadott.  A  mester  rövid  kék  festőköpenyt  viselt,  festőállványa  az  ablakban  állt. Ecsetjei  katonás  rendben  sorakoztak  a  szép  paraszt-köcsögben.  Rend  és  harmónia.  Lassú, óvatos  léptekkel  hozta  be  a  tálcára  jó  előre  kikészített  süteményt  és  kávét.  Barcsayt  kitűnően  lehetett  fotózni.  Oda  sem  figyelt  a  fényképezőgép  kattogására. Túl  volt  már  néhány  fotózáson  és  egy-két   fotóson  is, nem  zavartatta  magát.  Engem  elsősorban  Barcsay  és  környezete  kötött  le.  Alig  figyeltem  a  beszélgetésüket, úgy  rémlik, mintha  Barcsay  egyik  készülő  mozaikjáról  lett  volna  szó.  Csak  annyiban  szakítottam    meg  őket, hogy  arra  kértem : székestül,   egy  kicsit  forduljon  felém.  És  készítettem  róla  a  portrékat, ideálisak  voltak  a  délutáni  fények.

7.  Életem  első  kiállítására  készültem.  Barcsay-fotókat  is  ki  akartam  állítani. Úgy  éreztem, összecsapnak  felettem  a  hullámok. Csak  zűrzavart  éreztem  magamban  és  pánikot.  A  földön  ott  hevertek  körülöttem  fotóim.  De  hogyan  kerüljenek  mindezek a  falra ? Milyen  legyen  a  sorrend ?  Hogyan  válasszak ? Egyre  rémültebben gondoltam  arra, hogy  nem  tudom  elrendezni  képeimet. 
És  valóban, akkoriban  még  nem  értettem  a  szerkesztéshez, a  rendezéshez.  Felhívtam  Kondor  Bélát, hogy  jöjjön  és  segítsen. Jött  és  segített. Nem  kérdezett, nem  adott  okos  tanácsokat, csak  fogta  és  elkezdte  rendezgetni  a  képeket, és  azok  valahogy  szépen  egymás  mellé  kerültek  a  paravánokra.
Késő  este  volt, amikor  befejeztük  a  munkát.  -  Na  gyere - mondta  vigyorogva -, meghívlak  egy  almuskára -  és  megrendelte  a  két  konyakot.  Kísérőnek  hozzá  nekem  egy  almuskát. Mint  mindig, akkor  is  ő  itta  meg  a  konyakokat, mert  én  még  a  szagát  is  utáltam  annak  a  kommersz  italnak, amit  a  hatvanas  évek  elején  árultak.  Nem  ígérte, hogy  másnap  a  megnyitóra  eljön.  Úgy  búcsúzott  tőlem  a  sötét  Petőfi  Sándor  utcában, hogy  : nagyvonalúbban  kell  ezt  felfogni  -  mondta  és  megsimogatta  a  fejemet.
Ott  álltunk  Tillay  Ernővel, Balla  Demeterrel  a  Kereskedelmi  Kamara  Váci  utcai  kiállítóhelyiségében, izzadtam  az  idegességtől.  Egyszer  csak  megláttam, a  háttérben  ott  állt  Kondor.  A  vendégkönyvbe  csupán  annyit  írt  be : "Szevasz - Samu".

8. Sokáig  nem  láttam  őt.  El  voltam  foglalva  a  magam  munkájával, az  életemmel. Estéről  estére  fényképeztem  nagy  gyönyörűséggel  a  zenei életet  és  más  kulturális  eseményeket. Azok voltak  az  alkotó  éveim. Kondor  azokban  az  években  festette  talán  a  legszebb  képeit : a  Csokonait, a  Darázskirályt, a  Szent  Antal  megkísértését, a  Music  címűt.  És  az  Ernst  Múzeumban  1965-ben megrendezett  kiállítása  meghozta  neki  az  igazi  nagy  sikert.  Olyannyira, hogy  hirtelen  mindenki  róla  beszélt, divatba  jött. Rengeteg  barátja  lett  egyszerre, mindenki  rá  hivatkozott.  S  hirtelenjében  ő  lett   mindenki  Samuja.  Belvárosi  szépfiúk, Ági  udvartartásából, s  azoknak  barátnői  és  barátai, felületes  sznobok, mind  ott  nyüzsögtek  körülötte, de  mindamellett  megvolt  azért  az  ő  belső, szűk  baráti  köre : elsősorban  Pilinszky, Nagy  László, Csohány, Gross, Németh  Lajos  és  még  néhányan.
  Nem  tudom  megmondani,  kitől,  de  meghallottam, hogy  betegeskedik. Ez  úgy  66  körül  lehetett.  Amikor  meglátogattam, Ági  már  Bécsben  élt, de  még  vissza-visszajárt  hozzá.  Így  csak  térben  voltak  távol  egymástól.  Azt  nem lehet  mondani, hogy  nyugalmas  volt  az  élete, mert  ahogy  ő  mondta, a  csimbummcirkusz   tovább  folytatódik.  Aztán elgondolkozva, lassan  hozzátette : - Tudod,  inkább  szelidítek  egy  oroszlánt, mint  egy  csirkét. -  Nagyon  meggyőzően  mondta, de  én  közben  arra  gondoltam : meddig  lehet  ezt  idegrendszerrel  bírni ?  Mintha  kitalálta  volna  gondolataimat.  Sommásan  csak  annyit  mondott : - Ennek  a  dolognak  akkor  lesz igazán  vége  - szájába  dugott  egy  Munkás  cigarettát, rágyújtott, lassan  kifújta  a  füstöt -, ha  egyszer  Ági  bejön  ide, és  én  nagyon  udvariasan  azt  fogom  kérdezni : kit  tetszik  keresni ? -  Betegségéről  nem  sokat  beszélt, csak  annyit, hogy  36  éves  korában  az  embernek  a  szíve  olykor  marháskodik.

Kérdezte, mi  van  velem. Én  szakmai  gondjaimról  beszéltem, főnökeimre  panaszkodtam. Gondolom, affektálhattam  egy  kicsit, pongyolán  fejeztem  ki  magam, mondataimban  akkoriban  csak  úgy  nyüzsögtek   a   divatos  kifejezések, az  idegen  szavak.  Előszeretettel  használtam  például  azt, hogy  "valahol  ez  nem  az  én  világom".  Szóval, mit  tagadjam, rondán  és  pongyolán  beszéltem. Ő  egyre  gyanakvóbban, összehúzott  szemmel  figyelt, hallgatott, majd  hirtelen  lecsapott  rám :  - Mi  van  veled ? -  kérdezte, s  szemét   még   szigorúbban   összehúzta,  hosszan, vizsgálódva  nézett  rám.  -  Miről  beszélsz  te  tulajdonképpen, és  hogyan ?  -  Elhallgatott, s  egyre  dühösebben  mondta : -  Összehordasz   itt  hetet-havat, talán  előbb  gyűjtögetned  kéne, nem ? -  állt  meg  a  mondat  közepén, várakozva  nézett  rám. -  Végig  kellene  gondolnod  a  munkádat, mert  neked  most  kell   megalapoznod  a  nevedet  a  szakmai  tekintélyeddel, azzal, hogy  most  ezekben  az  években  elkezded  a  gyűjtögetést, érted ? -  és  újra  rágyújtott. Elhallgatott. Én  a  megdöbbenéstől  szólni  sem  tudtam. Felháborodva  hallgattam, mert  úgy  éreztem, hogy  én  már  majdnem  mindent  megcsináltam. Igazságtalannak  éreztem  szavait, sőt, sértőnek  szigorúságát. Láthatta  rajtam, hogy  fel  vagyok  dúlva, mert  csendesebben  és  szelídebben  folytatta : - Mert  ha  valahová  most  bemész, először  is  azt  nézik  meg, milyen  jó  feneke  van  ennek  a  nőcinek, és  csak  később, azután  veszik  észre, hogy  még  fényképezőgép  is  van  nála. -  Arca  megszelidült.  Rám  nézett, és  csendesen  hozzátette : -  Leszel  még  öreg  is, s  akkor  már  késő.  Addigra  már  elfogadott, ismert  nevednek  kell  lennie. - Elhallgatott, hosszan  nézett  rám. 
- Hogy  ha  akkor majd, ha  öreg  leszel, és  bemész  valahová, már  mindenkinek  egyértelmű  legyen  az, hogy  mit  is  csinált  eddig  ez  a  Molnár  Edit, és  ki  is  ő.  És  az  sem  árt, hogyha  nagyobb  tudatossággal  választod  ki, hogy  mit  miért  fotózol.  -  De  hát  - szakítottam  félbe  egy  kissé  felháborodva  -  tudom, hogy  mit  fotózok.  - Á - legyintett -, nem  arra  gondolok.  Arra, hogy  már  évekre  előre  - magyarázta. - Tudnod  kell, hogy  mit  miért  csinálsz.  És  ha  már  összeáll  egy  anyag, akkor  lépj  ki  a  nyilvánosság  elé.  És  ha  akkor  nem  értenek  meg, akkor  eljöhetsz, de  csak  akkor, csak  akkor  panaszkodhatsz  a  főnökeidre  meg  a  körülményeidre, de  addig  nem  -  mondta  nyomatékosan. - Most  menj  és  dolgozzál.  -  Jól  emlékszem  erre  a  beszélgetésre.  Egy  életre  belém  vésődtek  kemény  szavai.  Akkor  ott  úgy  éreztem, hogy  a  szívverésem  is  eláll. Abban  a  tudatban  éltem  és  dolgoztam, hogy  ha  nem  is  mindent, de  eleget  tudok. Hisz  ott  vagyok  mindenhol, ahol  csak  valami  érdekes  történik. Kezdeti  szakmai  sikereim  is  voltak.  Szót  értettem  az  emberekkel. Mindenki  elfogadott, és  kedvesek  voltak  velem. Méltatlankodva  köszöntem  el  tőle, és  sértődötten  mentem  lefelé  a  lépcsőházban. Mentem ? Inkább  futottam. És  akkor  meghallottam  a  hangját, ahogy  utánam  szólt : - Akkor  leszel  csak  igazán  hülye, ha  most  megsértődsz.  - Visszafordultam, ott  állt  a  lift  mellett.  -  Olvass  többet ! Verseket  is. Vedd  meg  Nagy  László  és  Juhász  Ferenc  köteteit. Az  se  baj, ha  Kemény  Zsigmondot  is  olvasod. Szevasz -  tette  még  hozzá, aztán  sarkon  fordult, és  bement  a  műterembe. Még  aznap  délután  megvettem  a  versesköteteket, Kemény  Zsigmondot, bárhol  kerestem, nem  találtam.  Mire  hazaértem, le  is  csillapodtam.  És  volt  min  gondolkodnom. Intelmei, indulatai  visszatértek  gondolataimba, és  őszintesége  tulajdonképpen  tiszteletet  keltett  bennem.

 9. Hogy  Kondor  mióta  kísérte  figyelemmel  tevékenységemet, egyéniségem  alakulását, nem  tudom. De  sem előtte, sem  utána  nem   beszélt  rólam  ilyen  elemzően  és  kritikusan. Közel  kellett, hogy  érezze  magát  hozzám, ha  fontosnak  tartotta, hogy  mindezt  kertelés  nélkül, őszintén  megmondja  nekem.  Még  barátok  között  is  nehéz  dolog  az  őszinteség. Nagy  bátorság  kell  ahhoz,  és  főleg  az, hogy  közel  érezze  magát  két  ember  egymáshoz.
  Szombat  délután  a  Felszabadulás  téri [ma : Ferenciek tere]  csemegében  vásároltam. Ott  találkoztam  vele.  A  pénztárnál  álltunk  sorba, ő  egy  üveg  vodkát  szorongatott  a  hóna  alatt.  -  Mi  van  veled ? - nevetett  rám. -  És  veled ?  -  Látod - mutatott  az  üvegre. - 
És  elindultunk  az  Egyetem  eszpresszóba.  Alighogy  leültünk,  rögtön  mellénk   telepedtek  az  akkori  évek  barátai.  Hogy  kik  voltak,  fogalmam  sincs.  El  is  menekültünk  onnan  a  Bajtársba, remélve, hogy a  régi  jó  barátokra  lelünk. Megebédeltünk, aztán  még  egy  konyakra  meghívott  az  Apostolokba.  Bukdácsolva  másztunk  át  a  törmelékhalmon  a  Klotild-palota  előtt.  1964  volt.  Éppen  befejezés  előtt  állt  az  Erzsébet  híd  építése. Már  majdnem  átjutottunk  a  túloldalra, amikor  meghallottuk  egy  kiscica  kétségbeesett  nyávogását.  Megfordultunk. Egy  hatalmas  törmelékhalmaz  tetején  ott  szerencsétlenkedett  egy  kis  fekete, fehér  mellényes  cica.  -  Vigyük  haza - mondtam  Bélának. Egy  darabig  tanácstalanul  ácsorogtunk, nézegettük  az  egyre  kétségbeesettebben   nyivákoló  cicát, de  olyan  mély  árok  választott  el  tőle  bennünket, hogy  szinte  lehetetlen  volt  hozzájutni.
-  Á  - mondta  lemondóan  Béla. - Nem  vihetem  haza ! mert  a  másik  cica  kikaparja  ennek  a  kicsinek  a  szemét.

 10. Talán  fél  órát, háromnegyed  órát  ültünk  a  presszóban, és  ismét  csak  hozzánk  csapódtak  az  akkori  belvárosi  aranyifjak.  Ő  ivott, egyre  gorombább  lett.  Úgy  általában  szidta  a  nőket, keserűen, kiábrándultan. Tehát  mégsem  sikerült  az  oroszlánszelidítés - gondoltam.
  A  Magyar  Nemzet  újságírójára, Kristóf  Attilára  vártam  a  Hungária  Kávéházban.  Ő  készítette  velem  életem  első  interjúját.  Miközben  várakoztam  az  újságíróra, egy  ablak  melletti  asztalnál  megláttam  Kondort  és  Nagy  Lászlót. Az  asztalra  könyökölve, meghitten  beszélgettek. Elnéztem  őket.  S  agyamban  azóta  is  őrzöm  a  kettős  képet, amit  sohasem  készítettem  el  róluk, mert  hisz  fényképezőgépemet   a  szerkesztőségben  hagytam.  Az  újságíró  épp  a  fényképezésről  és  további  terveimről  faggatott. Miközben  kérdéseire  válaszoltam, oda-odapislantottam  Kondorék  asztalához.  És  egyszercsak  mit  nem  láttam ! Béla  középső  ujján  egy  vastag  karikagyűrűt. Meglepődtem. Amikor  befejeztük  az  interjút, odaléptem  asztalukhoz, s  örömmel  üdvözöltem  őket.  Akkor  mondta, hogy  megnősült, és  én  őszintén  örültem  neki.  Végre  -  gondoltam -  révbe  jut.  Gratuláltam, s  mikor  elbúcsúztam  tőle, füléhez  hajolva, súgva  kérdeztem.  - És  gyereketek  is  lesz ? -  Ő  egy  kissé  zavartan  elmosolyodott, majd  dünnyögve  válaszolta : -  Hát  majd  igyekszünk. - És  hívott, hogy  menjek  fel, és  ismerjem  meg  Évát.  Ebben  maradtunk. Én  Bagi  Évára  nem  voltam  féltékeny, a  rég  volt  szerelem  már  átalakult  meleg, emberi  barátsággá  köztünk. De  egy  év, másfél  év  -  s  ennek  a  házasságnak  már  vége  lett. És  Kondor  belebetegedett  a  szakításba.  A  budakeszi  kórházba  került, Levendel  László  osztályára.  Addigra  szíve  és  idegrendszere  tönkrement. Egyik  nap  váratlanul  meglátogattam.  Ruhástul  végigdőlve  ágyán, olvasott. Örült, amikor  váratlanul  betoppantam  szobájába.  Vigyorogva  mutatott  körbe. -  Itt  heten  vagyunk, mint  a  gonoszok.  -  Közben  megjött  édesanyja  is, aki  mindennap  kijárt  Budakeszire, felpakolva.  Ahogy  elnéztem  Bélát, nem  láttam  betegnek. De  azt  láttam, hogy  anya  és   fiú  között  igen  szoros  a  kapcsolat.  Amikor  kikísért  bennünket  a  kapuig, azzal  búcsúztunk, hogy  majd  telefonálunk  egymásnak.
Egyik  szombat  este  szólt  a  telefon.  Ő  volt.  Hét  végére  kiengedték, egyedül  érezte  magát.  Kért, ha  tudok, menjek  fel  hozzá. Hirtelenjében  nem  találtam  otthon  mást, csak  két  banánt. Azt  vittem  el  hozzá.  Istenem, hogy  örült  neki.  Figyeltem  járását, ahogy  keresztülment  a  műtermen, labdázva  hozott  egy  narancsot. Szobájában  ültünk  le, hátam  mögött  a  régről  ismert  présgép  állt, a  fal   mellett  kopott  bútorok  és  egy  rajzasztal, tele  mindenféle  szerszámmal, limlommal. Ágya  körül  kedvenc  könyvei.  A  vele  szembeni  falon  ott  volt  a  Dózsát  ábrázoló  szárnyas  oltára  és  önarcképes  ládikója. - Abban  mit  tartasz ? - Gyógyszert  - válaszolta  kurtán -, meg  egy  üveg   konyakot.  -   Kíváncsi   voltam, odamentem   és   kinyitottam.  A  tér   ketté  volt  osztva.   Az   egyik   oldalon   keresztben   két   kicsi  polc, rajta  valóban  gyógyszerek, a  másik  hosszúkás  térben  egy  vodkásüvegnyi  hely  volt. - Hála  Istennek -  mondtam  neki -, ez  itt  most  üres. - Átmentileg. Erről  jut  eszembe  - mondta  nevetve -, iszol ? - És  már  felemelte  a  konyakosüveget, amit  ott  tartott  kéznél  az  ágya  mellett. - Hát  szabad  innod ?  -  csodálkoztam.  -  Egy  kicsit - válaszolta  dünnyögve.  És  valóban, előszörre  csak  keveset  töltött  magának, egyik  lábát  maga  alá  húzva  ült  az  ágyon, fejét  egy  kissé  oldalt  billentette. Éváról  beszélt.  Hosszan,  részletesen  arról, hogy  a  Pécs  melletti  parókiáról  milyen  reményekkel  indult  el  a  szép, szőke  hajú  lány  gitárjával  szerencsét  próbálni. Nem  volt  könnyű  megtalálnia  helyét  a  nagyvárosban.  És  mint  mindenkit, csalódások  és  kudarcok  érték. Amire  ők  összekerültek, már  mindketten  sérültek  voltak. De  Béla, ahogy  szavaiból  kivettem,  mégis  reményedett  egy  új, közös  családi  életben.  Éva  úgy  érezte, mint  előadóművésznek  nem  sikerült  karriert  csinálnia.  Béla  biztatta, neki  is  azt  magyarázta, amit  egykor  nekem.  Hogy  előbb  dolgozni, sokat  gyakorolni, tanulni  kell, s  amikor  az  ember  már  belül  úgy  érzi, hogy  minden  kész, csak  akkor  szabad  a  nyilvánosság  elé  lépni. Figyelmesen  hallgattam  fejtegetéseit, s  közben  néztem  a  lámpafényben  kirajzolódó, egyre  meggyötörtebb  arcát. Szinte  ömlött  belőle  a  szó.  Hagytam, hadd  beszéljen. Gondolatai  minduntalan  elrontott  házassága  és  Éva  körül  jártak. A  szakítást  és  Éva  elmenetelét  azzal  próbálta  magyarázni, hogy  Évát  betegsége  sokkal  érzékenyebbé  tette. - És  nem  tudtam -  mondta  szinte  kétségbeesetten  nekem  -, és  nem  tudtam, érted, nem  tudtam  a fejéből  kiverni, hogy  én  sose  csaltam  meg !  Egyik  este - fűzte  tovább  gondolatait - azzal  állított  elém, hogy  elköltözik.  És  képzeld - fogta  fejét  két  tenyere  közé -, már  össze  is  csomagolt, és  nem  lehetett  visszatartani.
  Elhallgatott, lehajolt  az  üvegért, újra  töltött, de  akkor  már  teletöltötte  a  poharát, s  egy  hajtásra  ki  is  itta. Csönd  volt.   Csak  az  üres  pohár  koppanása  hallatszott  a  kisasztalon.  Szemüvegét  megigazította, újra  rágyújtott.  Hosszan  kifújta  a  füstöt, majd  rám emelte  tekintetét.  -  Kértem, érveltem, rimánkodtam, próbáltam  meggyőzni, hogy  éjjel  van, hová  megy  ilyenkor. De  nem  lehetett  visszatartani.  Szinte  pánikszerűen  menekült. Inkább  lement  a  házmesterhez, hogy  ott  alszik. És  én  - mutatott  magára -, még  oda  is  utánamentem.  Ott  is  kérleltem, de  nem  lehetett  visszatartani. - Vajon  mi  tötént  a  két  ember  között ? - tűnődtem el, ahogy  szavait  hallgattam. De  nem  kérdeztem  tőle  semmit, hagytam, hadd  folyjon  belőle  a  szó, mondjon  el  mindent, ami  bántja.

11. Este  nyolc  órától  hajnali  háromig  beszélt  egyfolytában.  Közben  egyre  gyakrabban  töltött   magának.  Az  üveg  már  majdnem  teljesen  üres  volt. Rágyújtott  a  már  nem  tudom  hányadik  Munkásra, és  én  tudtam, hogy  pusztítja  magát, és  azt  is  éreztem, hogy  nem  tudom  megállítani  ebben  az  önpusztításban. - Hallottam - szakítottam  egyszer  csak félbe -, mondják, elmentél  utána, hogy  megpróbáld  visszahozni. - Igen. Lay  Bélával  és  Konstantin  Lászlóval  elmentünk  Ubul  kocsiján, hogy  visszahozzuk. - Szomorúan, megtörten  rám  nézett. -  De  ha  láttad  volna  Éva  rémült  arcát, amikor  meglátott  engem  is, és  én  akkor  tudtam, hogy  minden  próbálkozás, minden  könyörgés  hiába, vége  van  mindennek. - Olyan  szomorúan, olyan  reményvesztetten  mondta  ezt, hogy  szinte  nem  is  tudom  leírni. Hosszú  percekig  hallgattunk, ő  törte  meg  a  csendet. -  És  képzeld, egyszer  csak  megmerevedtem. Érted ? Így  ni !  -  Vállát  felhúzta, egész  teste  furcsa  görcsbe  merevedett. És  én, én  csak  ültem, ilyen  hülyén, és  nem   bírtam   megmozdulni.   -  De  mire  mindezt   elmondta, addigra   a   pohár  is  bizonytalanul  billegett  a  kezében.  Elhallgatott.  Végigdőlt  az  ágyon, belebámult  a  lámpa  fényébe, hosszú-hosszú  percekig  hallgatott, aztán  bekapcsolta  a  magnót.  Dzsessz  szólt. Fejét  felém   fordította, majdnem  sírva  mondta : - Néger  és  még  vak  is.  Érted  te  ezt ? - S  megismételte : - Néger  és  még  vak  is. -
Ray  Charles  zongorázott.  Hajnali  fél  három  volt.  S  addigra  Kondor  lerészegedett. Néztem  a  38  éves  férfi  arcát, aki  utoljára  Évánál  remélt  családot, talán  gyereket  is  és  nyugalmat.  És  tudta, hogy  ez  neki  soha  nem  adatik  meg  az  életben. Úgy  gondolom, ettől  a  felismeréstől  omlott  össze  Kondor  Béla. Elaludt.  Néztem  meggyötört  arcát. Ott  maradtam  nála, nem  hagytam  magára. Átmentem  a  másik  szobába, ledőltem. Reggel  láttam  másnapos  depresszióját. Amikor  a  világot  és  önmagát, mindent, de  mindent  elviselhetetlennek  érzett.  Ételt  rakott  elém, és  megkért, csináljak  magamnak  teát. Behozta  a   vízforraló  pákát. Ügyetlenül  kezeltem.  Kritikusan, majdnem  ellenségesen  figyelte  mozdulataimat. Úgy  nézett, hogy  attól  szinte  megdermedtem. Egy  pillanatra  megértettem  Évát  és  a  többi  nőt  is, akik  azokban  az  években  Kondor  közelében  éltek.  Addigra  már  nehezen  lehetett  vele  együttélni.  Elvesztette  azt  a  kisfiús  báját  is, amely  a  korábbi  években  oly  jellemző  volt  rá, akkor  már  ő  sem   tudott   a   világgal  és  önmagával  mit  kezdeni.

12. Műcsarnoki  kiállítására  készült.  Felhívtam. - Samu  -  kezdtem.  -   Olyan  régen  fényképeztelek, hogy  szinte  szégyellem  magam.  - Jó -válaszolta -,de  egyedül  gyere, mert  más  előtt  nem  bohóckodom. - Egyedül  élt  akkor  fekete  cicájával. Miközben  fényképeztem, játszott  vele, húzogatta  a  macska  farkát, ölelte, babusgatta. Arra  kért, hogy  próbáljam  lefényképezni, amint  a  sárga  műanyag  kockás  padlón  a  fekete  cica  megy. - Látod, milyen  ellentétes, milyen  érdekes  az  egész  formája ? - Valóban  érdekes  látvány  volt. Járt  a  cica, a  szuverén  állat, és  nem  tűrte, hogy  egzecíroztassák. Kondor  hagyta, hogy  fényképezzem.  Türelmes  volt. Azt  tette, amire  kértem.  Leült  Ítélkező  című  képe  elé, felállt, felment  az  állványra, megpróbálta  a  cicát  megfogni, sikerült  is  néhány  pillanatra, odament  az  ablakhoz, elbújt  a  kép  mögé, mókázott  is  velem  egy  kicsit, aztán  beleunt  a  fotózásba, bement, leült  a  szobájában, rágyújtott.  Ott  mutatta  Minolta-fényképezőgépét. Akkoriban  már  rendszeresen  fotózott  is. A  fotózás  mint  új  lehetőség  izgatta. Mint  annyi  minden  mást, a  fényképezőgépet  is  mint  új  eszközt  használta  fel  arra, hogy  gondolatait, kompozícióit  egy  új, addig  még  ki  nem  próbált  módon  rögzítse. Pálcikákból  csinálta  meg  előbb  csodabogarait, és  aztán  le  is  fotózta. Amikor  faggattam  a  fényképezésről  , csak  annyit  mondott : - Unok  már  rajzolni.
  1971  januárjában,  egy   szombati  napon  nyílt   meg   műcsarnoki   kiállítása. Pilinszky  János  megnyitószövegét  annak  betegsége  miatt  Kovács  Ákos  olvasta  fel. Körülnéztem. Sokan  voltunk, de  nem  elegen.  A  régi  barátok, kollágák  közül  majd  mindenki  ott  volt, néhányat  kivéve. De  hol  voltak  az  egykori  belvárosi  sznobok ? A  divatos  hölgyek  és  az  aranyifjak. A  TV  és  a  Rádió  nem  csinált  vele  riportot. Néhány  nap  múlva  az  Élet  és  Irodalomban  lesújtó  kritika  jelent  meg  Perneczky  Géza  tollából. A  fanyalgó  írás   lényege  az  volt, hogy  Kondor   kifulladt.   Kondor  akkor  volt  40  éves. Igaztalan  volt  a  kritika. Azt  is  tudom, hogy  Kondort  nagyon  bántotta. Olyannyira, hogy  vissza  is  húzódott  az  emberektől. Talán  akkor  lett  volna  legnagyobb  szüksége  egy  objektív, elemző  értékelésre.  De  hát  már  nem  volt  "divatban".

13. 1972-ben  Szentendrén  gyakran  meglátogattam. Egyik  ilyen   alkalommal  mélységesen  szomorúan  ült   műtermében. Maga   alá   húzta   egyik   lábát,  ült  soványan, megöregedve. Hosszú  percekig  hallgatott. Én  megpróbáltam  megtörni  a  csendet. Beszéltem  magamról, arról, hogy  mindnyájunknak  vannak   rossz  napjai, hogy  nehezen  szedjük  ilyenkor  össze  magunkat. Éreztem, hogy  közhelyeket  mondok. Kondor  csak  nézett  ki  az  ablakon. Majd  lassan  felém  fordult. - Mindent  unok, de  nagyon. - De  hát  nem  vagy  egyedül  - vágtam  közbe. - Ahogy  vesszük. - Nem  tudtam, mit  feleljek  neki. Éreztem, láttam, hogy  Kondor  feladta  az  élethez  való  jogát, hitét. Aztán  lassan  felállt, kiment, kezébe  vette  fényképezőgépét. Csinált  rólam  egy  fotót, csak  egyetlenegyet, de  abban  minden  benne  van, mindent  elmond  akkori  aggodalmamról, közös  szomorúságunkról. Sután, ügyetlenül  ismét  vigasztalni  próbáltam. De  tudtam, hogy  Kondor  mélységes  depresszióban  volt  már  akkor. Amikor  elköszöntem  tőle, homlokon  csókoltam, és  megsimogattam  az  arcát.  Lehajtott  fejjel  csak  azt  mondta : -  Szevasz -  és  hangja  megcsuklott. Judit  kísért  ki. Suttogva  mondta, nem  tudja  már, hogy  hová  dugja  a  konyakosüvegeket. -  És  ha  bent  vagy  Pesten  - kérlelt -, hívd  fel  Levendel  doktort, de  Béla  ezt  ne  tudja  meg. -  Rossz  érzésekkel  mentem  el  Barcsay  Jenőhöz.  - Jenő  bácsi -  kezdtem. - Most  jövök  Kondortól. Nagyon  rossz  lelkiállapotban  van. - Barcsay  nem  szólt, csendesen  kihozta  a  kávét, letette  a  kerti  malomkő  asztalra, majd  megállt, kezét  összekulcsolta, s  nehezen, de  kimondta : - Kondor  meghal.  - De  valamit  tenni  kell -  mondtam  én -, valamit  csinálni  kell. - Próbáltak rajta  segíteni, de  már  nem  lehet.  - S  miközben  kitöltötte  a  kávét, leült. - Mindent  megpróbálunk, én  is.  Minden  este  lemegyek  hozzá, próbálok  vele  beszélgetni, de  ő  csak  hallgat.  Az  orvosok  is  kijárnak  hozzá.  Pedig - emelte  fel  tekintetét - ő  a  legtehetségesebb  az  egész  generációjából. És  még  így  is, még  ebben  az  állapotában  is  vannak  olyan  napjai, amikor  csodálatos  képeket  fest. Ilyen  aprókat  - mutatta -, s  azok  olyanok, mint  a  gyöngyszemek.
Ezekkel  a  gondolatokkal  utaztam  a  szentendrei   HÉV-en  visszafelé  Pestre. Közben  csak  az járt  a  fejemben, hogy  hogyan  lehetne  mégis  Kondoron  segíteni. Hát  ő  is  beletartozik  a  magyar  zsenik  önpusztító  sorába ? Hisz  annyira  meghatározója  volt  ő  a  hatvanas  évek  magyar  szellemi  életének, annak  az  áramlatnak, amely  1956  után  indult, és  oly  termékeny  volt!

14. 1972  december  eleje. Szólt  a  telefon. Kondor  hívott. - Hogy  vagy ? - kérdezte  rekedt  hangján. - Jól. - Beszéltem  munkámról, gondjaimról. - És  te ? - Fotózom, mint  egy  őrült - válaszolta  vidáman. - Nagyítasz ?  - Igen. - Van  sötétkamrád  ?  -  Minek  - nevette  el  magát, hisz  már  sötét   van. -  És  valóban, december  elején  jártunk. Én  még  beszéltem  munkámról, ő  hosszan  hallgatott, s  egyszer  csak  kurtán  megkérdezte : - Szóval  jól  vagy ? - Igen -  válaszoltam. - Akkor  szevasz - köszönt  el  tőlem, és  néhány  nap  múlva  egészen  váratlanul  kaptam  tőle  egy  barna  borítékot, amelyben  két  fotót  küldött  el  nekem. Egyiken  az  én  arcom, másikon  Csombe  nevű  cicája. Forgattam  a  borítékot, és  nem  értettem  a  dolgot. Nem  szoktunk  levelezni, hacsak  azt  az  egy-két  levelezőlapot  nem  számítom, amit  utazásairól írt.  Nem  értettem.  Sehol  semmi  szöveg, csak  két  kép, a  borítékon  a  nevem, a  feladó  neve  és  címe. Aztán  december  12-én  éjjel  fél  tizenkettőkor  megszólalt  a  telefon. Dávid  Katalin  hívott.  - Kondor  meghalt - mondta.  Értettem, és  mégis  érthetetlen  volt  számomra. Döbbenten  ültem  az  ágyamon, ölemben  a  telefonnal. És  elkezdtem  hívni  a közös  ismerősöket, barátokat. Aztán  elnyomott  az  álom. Hajnalban  telefoncsöngésre  ébredtem. Kaponya  Judit  volt  a  vonalban.  Kért, hogy  menjek  el  hozzájuk. - Nem  -mondtam  rémülten  a  gondolattól, hogy  halottként  lássam  viszont  Kondort.  De  Judit  szinte  mániákusan  ismételgette, hogy  Bélát  el  fogják  vinni, és  beszélt, beszélt, arról  is, hogy  fényképezni  próbálta, hogy  rajzolni  próbálta, de  nem  tudja.  Hallgattam, és  éreztem, hogy  nem  tehetem  le  a  telefont. Lassan  ébredezni  kezdett  a  ház  is, így  az  én  félelmem  is  eloszlott. Elindultam. Már  pirkadt, mire  odaértem. Gyalog  mentem  fel  a  hatodik  emeletre, de  legyökereztem  a  szobája  előtt. Álltam  az  ajtóban, néztem  őt. Ágytakaróján  a  Nagyvilág  és  Anghi  Csaba   Macskák,cicák  című  kötete  volt.  Kis     hokedlin  cigarettásdoboza, néhány  gyógyszer  és  egy  kis  konyakosüveg.  Órája  negyed  hatot  mutatott. S  tovább  járt.  Álltam  az  ajtóban, nem  tudtam  megmozdulni. Judit  mutatott  egy  fényképezőgépet, amivel  ő  néhány  felvételt  csinált, de  aztán  elromlott.
Nem  is  tudtam  rá  figyelni.  Odahozta  Kondornak  addig  még  kiadatlan  verseit, mutatta, sőt  fel  is  olvasott  belőlük  valamit.  Egy  sorára  sem  emlékszem. Az  egész  olyan  valószínűtlen  volt, mintha  álmodtam  volna.  Ott  álltam  Kondor  megszokott  tárgyai  között, s  ő ott  feküdt  előttem  holtan, nyugodt  arckifejezéssel. Beidegződött  mozdulattal  elővettem  fényképezőgépemet.  Elkezdtem  fényképezni. Majd  leültem  arra  a  kisszékre, amin  egykor  ő  ült, amikor  az  angyalos  képe  előtt  fényképeztem  1957-ben.  Néztem  békés  arcát. És  visszahallottam  szavait, mondatait.  Nem  tudom, miért, az  jutott  eszembe, hogy  egykor, nagyon  régen a  Gorkij  fasorban  sétáltunk. Ősz  volt. Leültünk  egy  padra, már  nem  tudom, akkor  hányadik  szakításon  túl  voltunk, ő  egyszer  csak  rám  nézett, és  azt  mondta : - Tudod, mi  88  éves  korunkban  is  így  fogunk  egymás  mellett  ülni. -  Akkor, 1962-ben  kegyes  vigasznak  éreztem  szavait, de  amikor  ott  ültem  a  halott  Kondor  Béla  mellett, tudtam, hogy  akkor  is  igaza  volt.
Vártunk, várakoztunk. Hét  óra, fél  nyolc, nyolc. Kint  ültünk  Judittal  már  a  műteremben, csend  volt, nem  beszéltünk. Iszonyatos  volt  a  várakozás. Vártuk, hogy  mikor  szólal  meg  a  bejárati  csengő.  S  egyszer  csak  a  " halotti  csendben "  megszólalt  Kondor  Béla citerája. Ijedten  fordultunk  meg.  Szobája  felől  jött  a  hang.  Csombe, Kondor  kedvenc  cicája  játszott  a  gazdája  készítette  citerával.
Egyébként  is,  a  cicák  élték  az  életüket, ott  kergetőztek  körülöttünk.  Mi  ültünk  és  vártunk. Fél  tízkor  élesen  felberregett  a  csengő. Ijedten  néztünk  össze  Judittal.  Hát  megjöttek !
  Amikor  felöltöztették, én  félelmemben  egészen  a  műterem  sarkába  húzódtam, ott  készítettem  el  életem  egyik  legkeservesebb  képsorát, ahogy  a  halottszállítók  vállukra  emelték  Kondor  Béla  tetemét, és  képei  között  kivitték  műterméből  a  halott  festőt.  Gépiesen  kattogtattam. Szinte  elvonatkoztattam  magamat  Kondortól  és  az  ifjúságomtól, egykor  volt  énemtől. Mindattól, amit  ő  jelentett  egy  egész  nemzedék  életében.  De  lelkem  mélyén  éreztem, hogy  valami  bevégződött, s  ami  ezután  következik, az  már  más  lesz.

                                                                                             (Kortárs, 1990. 3. sz. , 97-110. l.)