Tóth Krisztina

Hangok folyója

I.

Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó,

hidak alatti örvény, mondat alatti mondat:

mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó,

redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?

Ismétli folyton lebegő testeit, áradását,

zárlatos városok nyomtatott áramkörét az éjben,

algás homlokú házak és morzézó utcalámpák

merülnek fel sötét, kanyargó emlékezetében,

neveket mormol és legmesszibb útjait

lejtős kertekbe és part menti palotákba,

elöntött falvakat sorol, amerre útja vitt,

ázott, penészes vásznakkal bélelt minden álma,

emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet,

egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak,

ismétli önmagát, hullámzó mondatokat görget,

tág öblöt, ahol hajóvonták találkoznak,

görgeti képeit, tükrén a billegő holdakat,

az alakváltó idő formáit írja egyre,

jelek átjárója az ég, sodorja mind a holtakat,

minden idézet és minden valaminek a medre,

van a szavak folyása mentén, kell legyen

egy hely, ahol minden fel van sorolva,

dobog a szív alatti szív, zubog a sejtelem,

örvény tölcsére szól, hangok zajló folyója-.

II.

Ki beszél folyton itt és ismétli mint a hullám

holdkóros vonulók zajló tekintetét?

A szeme, a szeme, ha felidézni tudnám,

de aludt, háttal állt, fehér volt, mint a jég ,

mi volt anyám, mi volt, amikor nem szerettél,

mit visz a mély folyó, A betűvel anyát,

mi történt éjszaka, mikor vízre tettél,

sír a történet és elmossa önmagát,

egyszercsak eltévedtem, egyforma minden utca,

nem volt sehol a sárga ház, a húsbolt,

és a biciklim is, csak apám meg ne tudja,

egyszercsak este volt, utána háború volt,

kövér gyerekkezek, rovátkolt férfikörmök,

műanyag tálakat mosó asszonykezek,

végtelen kerítés, betonra hullt gyümölcsök,

vihar készül, gyere, mennyit kerestelek,

a csónakház előtt egy kék bicikli fekszik,

mit láttál odalent, rozsdás fedőt, halom pénzt,

jelek átjárója a föld, ábrákat bont, öregszik,

kiszikkadt útjait eltörli századonként,

van a szavak folyása mentén, kell legyen

egy titkos hely, hol ott vár partra dobva

ott áll dombokba gyűrve egy helyen

aminek neve van, de nincs kimondva –

III.

Zubog az emberi beszéd, gyereksírás a napban,

töltésen nyárfalomb, szülők hajnali suttogása,

kövek között hadar, színén ázott avar van,

mint a halak hasa, villan az emlékek visszája,

macskák ütődnek vedlő háttal a parthoz,

alaktalan ruhák, törött vesszőkosár,

zöld lombos ág, hegyén egy zacskó csapkod,

fényes bútorlapon fonnyadt hínárfonál,

üreges botokat pörget a gyorsuló víz,

véletlen sorsokat húz a szemcsés iszapba,

csak a helyük marad, mint könny után a sóíz,

szétrajzó törmelék, minden valakinek az arca,

lehunyt szemek mögött tolják egymást a felhők,

áttetsző halrajok, a szív torkolatához

tartanak mind, akár a vándor kékbe fellőtt

szélben rikoltozó, körben forgó sirályok,

megbomlott paplanok, az oszló tollkupacban

egérhullák között elázott könyvlapok,

hullámzik, elmerül, zúg a kimondhatatlan,

nyitott szemmel a nyelv alá bukó napok,

dobog hang mögötti hang, zuhog a szó alatti szó,

névtelen vízesés, hangjában parti fákkal,

ártéri utca jár a mélyben, vak folyosó,

csöndek vízfüggönyén nyíló árnyékszobákkal.