P. Teilhard de Chardin gyerekkorától kezdve vonzódott a vashoz. Idebiggyesztem, amit a könyvéből kiollóztam:
 

»Alig lehettem hat- vagy hétéves, amikor érezni kezdtem, hogy vonz az Anyag, – vagy pontosabban mondva : vonzott valami, ami ott „fénylett" az Anyag szíve mélyén. Azt gondolom, hogy más gyerekek ebben a korban szokták először megtapasztalni az „érzelmet", a vonzódást egy-egy személy felé; vagy vonzza őket a művészet, a vallás. Szelíd kisfiú voltam, jó viseletű, sőt ájtatos is. Anyám lelki sugárzásának köszönhettem, hogy nagyon szerettem „a kis Jézust". (Elmélkedésem harmadik részében majd visszatérek arra a lényeges szerepre, amelyet ez az elem később játszott életemben.)

Igazi „énem" azonban másutt járt.

Hogy hol? Ezt akkor fedeztem volna fel, ha megfigyelhettem volna önmagamat, amint – mindig titokban és szótlanul, még azt sem sejtve, hogy bárkinek bármit is mondhattam volna róla – félrevonultam és szemléltem, birtokoltam az én „Vas-Istenemet", szinte ízleltem drága létezését. – Igen, ezt mondom: a Vas. S még ma is rendkívül élesen látom „bálványaim" sorát: ha falun voltunk, ekeszorítókulcsot rejtegettem nagy gondosan az udvar egyik sarkában; ha városba költöztünk, akkor meg egy erősítő oszlopocska hatszögű vasfejét, amely a gyerekszoba padlójából állt ki és amelyet magaménak tekintettem. Később különféle gránátszilánkokat gyűjtögettem, nagy élvezettel szedegettem fel az egyik szomszédos lőtéren. Ma sem állhatom meg, hogy ne mosolyogjak az ilyen gyerekségeken. De ugyanakkor el kell ismernem, hogy ebben az ösztönös hajlamomban, amely fémdarab imádására késztetett, már ott volt összesűrítve valami erőnek feszülése és vele együtt a vágyak egész sora. Lelki életem teljes egésze nem más, mint ezeknek az igényeknek kibontakozása.

De hát miért a Vas? S miért éppen ilyen vasdarab? (A lehető legsúlyosabb és legvastagabb darab kellett nekem.) Csak azért, mert gyerekes élményem számára mi sem lehetett annyira kemény, olyan súlyos, ellenálló és maradandó, mint ez a csodálatos szubsztancia, ha a lehető legtelibb formában ragadtam meg. . . A szilárd maradandóság: kétségtelenül ez volt számomra a Lét alapvető jellemzője. Ha az Abszolútnak ilyen tapintható formában való megtapasztalása túl korán siklik tévútra, elvetélődik és megszűnik növekedni, akkor – azt gondolom – az ilyen törpe és elfajult formája a zsugorit vagy a szenvedélyes gyűjtőtípust alakítja ki. Az én esetemben viszont a csírának gondviselésszerűen növekednie kellett. Mert a Változhatatlannak, vagyis a Visszafordíthatatlannak ilyen elsőbbsége mindmáig folyton jellemzi – és mindig is jellemezni fogja igényemet a Szükséges, az Egyetemes, a „Természetes" iránt –, szembeállítva az Esetlegessel, a Különlegessel és a Mesterségessel. Egyébként – látni fogjuk – ez a hajlam sokáig el is homályosította szememben a Személyesnek és az Emberinek legfőbb értékeit.

A Teljesség Érzéke már határozottan egyénivé vált bennem és már kielégülést keresett egy határozott Tárgy megragadásában, amelyben összpontosítva lehetne a Dolgok Lényege.

Éppen ezt kellett megsejtenem – hosszú évek tapasztalata és eszmélődése után – a Világ evolutív Pólusán!

Csakhogy egy vasdarabtól messze van még az Ómega-Pont!. . . S lassacskán saját káromon kellett megtanulnom, hogy az a Szilárdság, amiről akkoriban álmodoztam, mennyire nem valami „szubsztanciának", hanem „konvergenciának", összpontosulásnak eredménye. Gyermeklelkemet micsoda reménytelenség járta át (sohasem felejtem el), amikor egy szép napon megállapítottam, hogy a Vas kopik – és megrozsdásodik. Quod tinea non corrumpit: mit ki nem kezd a moly?!. . .

S akkor, hogy kárpótoljam magam, másutt kerestem hasonló értékű tárgyakat. Néha a családi kandalló fatuskóin lobogó kék lángban (amely egyszerre oly anyagi, annyira megfoghatatlan és olyan tiszta). Vagy még inkább egy-egy jól áttetsző és színesebb kőben : kvarc-, ametiszt-, de főleg fehér pettyes fényes kalcedonkristályban, amelyeket felszedegettem a határban. Ekkor is természetesen azt kívántam, hogy a drága szubsztancia ellenálló legyen, kikezdhetetlen és kemény!

Észrevétlen átsiklás volt ez. De óriási szerepe lett lelki fejlődésem további útjain. Mivel a Vasat Kvarc váltotta fel, éppen ezáltal az én tapogatódzó lépteim számára kapu nyílt a Növényvilág és a Természet hatalmas valóságai felé: s én észre sem vettem, hogy kezdek két lábbal lépni a Világba. Végül mindent csakis az Egyetemes távlataiban tudtam szeretni.«