dátum: 2009.02.       html-2008/figyelo-cikk.htm                      C.09866

Figyelő 2009.02. 5-11. / 6.szám

Lugosi Viktória
 

BLOGKÖNYV

Naponta 50 ezer új blog jelenik meg a neten, ezért nem venném a bátorságot, hogy kijelentsem: milyen egy blog. Amelyekkel én találkozom, azok többnyire fiatalosak, pökhendiek, de viccesek, vagy ha nem is szórakoztatóak, de tudományosak, olykor veszekedősek, polgárpukkasztók, vagy ''csak'' hasznosak.

És akkor itt van ez a Váli Dezső, a Munkácsy-díjával, több mint ezer festményével és rajzával, aki se nem pökhendi, se nem vicces, amit ír, az nem fiatalos, de még csak nem is hasznos, mégis ottfelejt a kanapén.

Nem csak a vesébe látás miatt nehéz jó blogot csinálni. A többség a házigazdákhoz hasonlóan szívesen hagyja az előszobában flegmán fogasra vetve csillogó szellemét, hogy mintegy véletlenül vesszük észre. Becsülendő, aki ezt elkerüli, miként az is, ahogy leveleiből és 6 ezer oldalas internetes naplójából 5700 oldalt kidobott, maradt 300 oldal. Lett belőle könyv, fehér, tiszta, puritán, mint a ferences parancsolat, és anakronisztikus, mint a szerzetesi csomók, amiket egy hegymászóboltban beszerzett kötélre csomózva olykor a kabátja alatt hord.

A deske.hu hétköznapi, jóleső, mint a kifli, amit az utcán szokott elrágni. Háromszáz oldal után jobban ismerem Váli Dezsőt, mint sok volt osztálytársamat sok együtt töltött év után. Tudom, hogy ereszt az úszószemüvege, hogy milyen sajtot és lekvárt szeret, és hogy milyen majdnemügynök volt. Tudom, hol van reggel 7-kor és azt is, mit csinál 8-kor, mennyi alatt fut le 1200 métert, és a télikabátja 5 centivel rövidebb a kelleténél, a reggeli misénél fázik a térde, ezért zsebeket varr az aljára, amibe kapupánt vasakat tesz anyákkal, hogy lehúzza, hiába.

Tudom, mennyiből gazdálkodik, mikor ért 300 ezret egy képe, és mióta adnak érte 2 milliót. Hogy a tehetség és a szorgalom sem elég; van, hogy nem akar sikerülni egy kép; s hét hónapig fogalmaz két sort Esterházynak, mert annyira akarja, hogy jó legyen. Járt Radnóti özvegyénél, barátai írók, festők, rendezők, tudósok. Tudom, hogy rajong Klee-ért, az Excel-táblázatokért, és hogy annyit traktálta az istent a komputeres problémáival, hogy ''az Úr profi lett szoftverügyekben''.

Mintegy ezer képet festett, többségét a saját műterméről. A könyvben is több tucat látható, sokat kell megnézni, míg az unalom ámulatra változik, az egyhangúság változatosságra, a sötét világosra, a sivárság gyönyörűséggé, a téma elveszti a témáját. Vagy nem. De nem számít. Nem ez számít.

A tévériporter meg is kérdezte, miért fest mindig műtermet? ''Nézze - hangzott a válasz -, én gyerekkorom óta igazából mindig mormotát szerettem volna festeni. De a dolog körülményesnek bizonyult. Tudja, ezek az állatok az Alpokban és a Kárpátokban élnek, föld alatti lyukakban. Gyökerekkel és rügyekkel táplálkoznak. Ha sikerül őket megközelíteni, az egyikre rászólok, most kérem, maradjon így, a fejét kicsit magasabbra, nézzen az ablak felé, és ne mozogjon...''

Fura alak. Kihúzza a nadrágjából az övet, hogy lemérje egy platán derékbőségét a Lukács kertjében. Hazamegy, átszámítja, 6,4 méter. Aztán örül. Ha kalandra vágyik reggel, az utca másik oldalán megy haza. Igaz, ez az érzés nem gyakran önti el, tizenhét év alatt alig néhányszor. Tehát nem a legizgalmasabb pasi, akivel valaha találkoztam. De van benne valami kávészerű. Hideg téli délutánokon a radiátor mellett kortyolható, melegít, és egy darabig kitart az aromája.

Halála esetére úgy rendelkezik, hogy nem kell csinálni semmit. Képei szétszórva. Minden jó helyen van ott, ahol van.

Miért érzem úgy, hogy küldök neki egy üveg baracklekvárt?