dátum: 2008.3.21.       fájl: html-2008/kecskemet-nagy-mikos.htm          C. 9493-94

Magyar Fotográfiai Múzeum, a kecskeméti fotókiállítás megnyitóbeszéde 2008.3.21.

VÁLI SZERDÁJA

Éthordóval a kezében egy ember ballag a falak mellett, ruhája nem új, nadrágja térdes, zörög az éthordó, oldalán kilötyögött leves szivárog, szatyorban kenyér kandikál, világosbarna illatuk keveredik a kelkáposzta páráinak hétköznapi valóságával. Megáll egy pillanatra a magas férfi, szeme előtt a konyhaasztal viaszosvászonnal borított lapja, amelyen hamarosan tányérban gőzölög a leves, a főzelék. Sietés nélkül kanalaz, kenyeret harap, felpillant. Szerda van, dohányszínű, unalmas, monokróm szerda. Bádogpohárból vizet iszik, jólesik az ismerős horpadást, foltot látni az alján… Elmosolyodik, jóban van önmagával, bár délelőtt még dolgozhatott volna picit. Ettől kényelmetlen mocorgás támad a lelkében, de elhessegeti. Kezét szégyenlős mozdulattal törli kordbársony nadrágja oldalába, festékfoltok keményre fényesedett felületére. Az óra ketyeg, távolról autók motorjainak egybeolvadó zúgása hallatszik, tűzoltókocsi szirénája -valahonnan a Duna túlpartjáról- bántó élességgel rondít bele a csendbe. 

Orrcimpáját frissen gyalult fenyőfa keretek szaga birizgálja, elvegyülve olajfestékek, pácok fanyar kigőzölgéseivel. Elégedett, mert a mai nap is precízen csordogál, a Föld forog a tengelye körül, hamarosan leszáll az est, barátságos, megbízható óraszerkezet a világ, tik-tak, akárcsak a falon látható nagymutatós régi jószág… Jöhet a délutáni szundikálás, percegő szú a bútor sötétbarna lapja mögött, a szerdaság szelídsége. Holnap majd a rőt csütörtök, tegnap a kemény  kedd, holnapután a kékes péntek…

Hát, valahogy így képzeltem el egy olyan ember napját, mint Váli Dezső. Ő persze most magában kuncog a szamárságokon, amit hallott. Mégis valami ehhez hasonló szerénység, rend lehet a lelkében, hisz másképp nem tudna produkálni olyan képeket, amilyeneket láthatunk. Legyen festmény, fotó, az első pillantásra felismerhető bennük Váli Dezső. 

Mi lehet a titka ennek az embernek, aki nem utazik el a szépséget felkutatni Madagaszkárra, ázsiai zord tájakra, havas fennsíkokra, polinéz tengerek kék vizeihez? Mitől olyan világos, letisztult, finom és érzékeny minden, amit a kezéből kibocsát? 

Talán attól, hogy megtalálta a végtelent a végesben. A részt az egészben. Tudja, hogy két egész közötti törtek sora éppúgy végtelen, mint ahogy az egész számok óriási világa is.. Nem véletlen, hogy utazáskor a József és testvérei mellett magával cipeli a káoszelméletről szóló könyvet is! Tudja, hogy a Margit körúttól a Széna térig terjedő univerzum ugyanúgy végtelen, mint a Tejutat és a Magellán-felhőt magába foglaló mega-galaxishalmaz. 

Mivel végtelen a szépségek száma a házban, a lakásban, ahol él, teljesen fölösleges messzire utaznia. Kilép a gangra, alápillant, exponál a kis Leicával, és perceken belül a képernyőn láthatók azok a finom pókhálós rajzolatok, amelyeket a lenti kerítés, árnyékok, tovarebbenő emberek, a kövezet mintázata alakítanak képpé a fotólemezen. 

Kisfiús, félszeg mozdulattal hajtja le fejét, első és negyedik ujjával megigazítja szemüvegét, rápillant a vele beszélgetőre, és halálos biztonsággal tudja, kivel áll szemben. Profi az emberi esendőség, lélek bonyolult járataiban. Megérti, hogy küzdelem minden lény élete. Ha ezt nem tudná, olajképei, fotói nem lehetnének a letisztultság, a rend kifejezői. A szerda délutánok alig látható szépségeinek lenyomatai. Rajong az olyan művekért, amelyek ugyanezen a szinten, a csend áldásainak kegyelmében születnek. Rakovszky Zsuzsa versében, a málnadzsemben rekedt darázs nem tudni honnan jövő zümmögésének távoli zenéje, Zelk Zoltán fáradt házmesterének kormos hideg hajnala megsimogatja lelkét. Megbocsátja mindenki bűnét, hisz szereti az embereket.

Ismeri az idézetet a zsoltárok könyvéből: „Olyan az ember, mint a lehellet; napjai, mint az átfutó árnyék"… Nagyon vigyáz, hogy el ne rontsa azt a kevés és sérülékeny időt, amely adatott, ezért kívülállóként figyel, nem akar beavatkozni a világ folyásába. Nem törekszik hangzatos, ütős mondatokra, csendes szerénységgel igyekszik elfogadni a mindennapit, a hétköznapokat rajzolja meg érzékenyen. 

Ezért tudja megtalálni a gazdagságot a szegénységben, a bonyolultságot az egyszerűben, a szépséget és harmóniát a kegyetlen, közönyös életben. Szeretetre lel a szeretetlenségben. Nem akar megrendítő lenni, és ezért megrendítő. 

Irigylem Váli Dezsőt.
 
 
Dr. Nagy Miklós