dátum: 2007.12.       címzett:       fájl:html-2008/kovacs-peter-beszed.htm        C. 9443-44

Kovács Péter  Mozgó Világ 2007. decemberi nivódíj átadási ünnepségen mondott beszéde

ÉRVÉNYES

        Nem egyszerű mostanában, az ezredforduló utáni években tájékozódni a képzőművészet szerteágazó világában. Nagyjából már a hetvenes évektől lehettünk tanúi a változásoknak. Hirtelen, szinte minden átmenet nélkül gyorsultak föl a mozgások, a sítlusváltozások és szaporodtak meg a művészet médiumai. Mind bizonytalabbá váltak, egymást keresztezve, kibogozhatatlanul egymásba kapaszkodva a műfajok, és nemcsak a hagyományos festészet, grafika, szobrászat "belső" határai, hanem a képzőművészet és színház, a képzőművészet és fotó, film köztiek is. -- És akkor még nem szóltunk azokról a teljesen új lehetőségekről, amelyeket ezekben az évtizedekben, években a művészet (és persze a társadalom, életünk egésze) számára a technika soha korábban nem ismert fejlődése jelentett, amit ezzel együtt és egyszerre a körülöttünk látható világ hihetetlen tágulása hozott meg. Eközben pedig a művészek versenyében egyre nagyobb, mind meghatározóbb szerephez jutottak a kurátorok. A kurátorok, akik már egyáltalán nem elégedtek meg a korábbi történészi -- kritikai szemlélettel és gyakorlattal, s maguk álltak élére a változásnak, kijelölve új utakat, diktálva új irányokat.

        Készülve a Mozgó estjére egyre világosabban éreztem, hogy nem tudom teljesítményeket méricskélve "szemlézni" a képzőművészeti szerkesztő, Várkonyi György értő és megértő, sokfelé figyelő, a különb-különb korú, más-más irányba tartó alkotók munkáit empatikus érzékenységgel számba vevő, bemutató idei sorozatát. Illetve, nem egészen így volt: egyszerre lett világossá, hogy most nem követhetem az általa kínált utat. Zavarbaejtően személyes élmény lett a mostani döntés -- választásomnak a forrása.
 

        Múzeumi dolgozószobámban van egy kép. Több is van, ez a hátam mögött függ, a  falon. Sok éve már, hogy ott tudom, akkor is, ha nem nézek oda, akkor is, ha nem vagyok ott. Nem lehet megfeledkeznem  róla. Nagy, szürke, derengő négyzet. A priccset és a festőállványt alig látom. Műterem? Az. Meg hát leginkább cella. Nem börtön, önként vállalt klauzúra. A néma figyelem helye, egy kartauzi szerzetes kamrája. Nincs semmi rejtély, semmi homály a kép mélyén; csak a csöndje van az egésznek, valamiféle teljességnek meggyőző biztonságot kínáló nyugalma.

        Várkonyi Váli Dezső Műterem-képeiből a Mozgó decemberi számában gyűjtött össze egy sort. Ugyanaz az egyszerű szoba: priccs, festőállvány, egy szőnyeg, néha egy hokedli, egy asztal, képkeret a földön, olykor festett kép a falon. Nem térhettem ki előle. Nem tudom, véletlen, vagy szándékos a másik találkozás, hogy az Aulich-utcai galériában is éppen most látható Váli kiállítása. De hát ez mindegy, jó, hogy így van. Egyedül vándoroltam erre-arra, elcsábulva, bámészan vissza-visszatérve a képek között. A vásznakon évek, évtizedek óta ugyanannak a szobának a falai, ugyanazok a tárgyak, s a látvány mégis megúnhatatlanul új. Ugyanaz, és mégis végtelen gazdagsága a teljességnek.

        Váli Dezső nem "divatos" művész. "Nem trendi". Hűségét a hagyományos technikához, anyagokhoz a szó régi, szigorúan hagyományos értelmében festői látásmódhoz és komponáláshoz az a koncentrált, könyörtelenül szigorú fegyelem hitelesíti, amely az időben élő, változó, egyszerű látványban sem az esetlegesre, hanem a dolgok rendjét végső soron meghatározó, minden részletben ott élő örökös lényegre irányul.

Illusztráció, ami a cikkben említve: A/89/01