dátum: 2009.03.       fájl: html-2008/ mozgo-cikk-takacs.htm                    C.09896-898 

Mozgó Világ 2009. március

Takács Ferenc
Igazi műterem

Váli Dezső festőművész most közzétett naplója (naplómásolata? naplókivonata? naplóhelyettese? – erről később) arra késztet, hogy – jobb híján – egy magamtól vett idézettel kezdjem. Báthori Csaba könyvéről, a fiktív naplókeretre épülő Haluc Áron dolgozatai-ról írván próbáltam kifejteni korábban, hogy a napló – kora újkori kezdeteitől fogva – a legprivátabb műfajban utazik: az önfeltárásnak és önmegalkotásnak, a magunkról magunkkal és magunknak való beszédnek a nyelvén szól, amely lényegétől fogva nem a nyilvánosságra tartozik. Az írás kultúrtörténetéből tudjuk, hogy a napló éppen ezért titkos valami, gyakran titkosírással készül, lakattal zárható könyvbe írják, rejtegetik, elássák stb.
De végül mégiscsak előkerül, a titkosírást megfejtik, a lakatot lecsippentik a könyvről, a rejtekhelyre rábukkannak: hiszen a megírásnak, a leírásnak, a szövegrögzítésnek a tényében ott rejlik a majdani nyilvánosságra kerülés kikalkulálható esélye, olyan esély, amelyet – ha akarja, ha nem – a naplóíró kénytelen megjátszani. Nagyon nem akarom, hogy elolvassátok, de ha nagyon akarjátok, úgyis el fogjátok olvasni – valahogy így szól a naplót éltető közlésszándék paradoxonja; paradoxon ez, mivel a közlésszándék itt egyben a nem közlés szándékát is jelenti.
Váli Dezső is ennek a paradoxonnak a jegyében kezdte naplóját. Pontosabban levélnaplóját: 1990-től havonta levélben számolt be önmagáról és életéről egy bizonyos J.-nek, aki Franciaországba költözött (innen a könyv alcíme: Levelek Le Meux-be). A levélnaplónak, az egyetlen kiválasztott személlyel megosztott bizalmas és privát önfeltárási-önmegalkotási közlendők műfajának egyébként komoly irodalmi előképei vannak – lásd például a 18. század elejéről Jonathan Swift Journal to Stella-ját (Napló Stellának), mely tényleges, azaz elküldött levelek másolatát tartalmazza, vagy ugyanabból az időből Mikestől a Törökországi levelek című kötetet, amely valójában napló, hiszen el nem küldött, s ennyiben fiktív levelekből áll. Egyiket sem szánta kiadásra szerzője – de a nyilvánosságra kerülés kikalkulálható esélye mindkét mű esetében „bejött”, igaz, csupán szerzőik halálát követően: a Journal to Stella-t 1768-ban, a Törökországi levelek-et 1794-ben kinyomtatták.
Aztán jött egy pillanat, amikor Váli levélnaplójában olyan műfaji fordulat állt be, amely a swifti és a mikesi napló közötti különbséggel jellemezhető: az egyetlen címzettnek szóló és ténylegesen elküldött levelek helyett 2000 júniusa óta – Váli maga adja meg a fordulat időpontját – a beszámolóknak immár nincs címzettjük, levéljellegük innentől fogva merő fikció, sőt – ha jól megnézzük – annyi sem. Ezek már szabályos és szabványos naplóbejegyzések, a szerző magánbeszédei vagy magánbeszélgetései önmagával.
Illetve – és ez egy igen súlyos és igen sokféle irányban utat nyitó „illetve” – mégsem. Váli – a napló tanúsága szerint –1994 januárjában egy festménye fejében egy notebook birtokába került – „számítógép, szövegszerkesztő, komputer vagy mi”, jegyzi meg a naplóban –, s hamarosan rabjává, majd értő felhasználójává vált a szövegszerkesztésnek, a táblázatkészítésnek és hasonlóknak. Aztán a szkennelés, a digitális fényképezés, a fényképek digitális szerkesztése, illetve archiválása következett, s ezeket követte az internet s – végül – a saját honlap, 2000 nyarán. Váli ekkor valószínűtlenül alapos és életének minden szeletére, egyben munkásságára és minden ehhez kapcsolódó megnyilvánulásra kiterjedő elektronikus önarchiválásba kezdett – aki képet kíván alkotni a munka terjedelméről és arányairól, keresse fel a http://deske.hu című honlapot.
Ez az önarchiválás a naplóra is kiterjedt: 2000. júniusától a „levelek” naplóbejegyzésekként folytatódnak, a korábbi havi beszámolók (utólag ezek is felkerültek a honlapra) innentől gyakorlatilag mindennapos bejegyzéseknek adják át a helyüket (olykor kimarad egy-két nap). Azaz – ma már közforgalomban levő webes szakszóval – Váli blogját olvassuk. (Egyébként technikailag igen igényes és multimediálisan gazdag blogot: éppen munkába vett festményeit vagy frissen készült fényképeit is megtekinthetjük, és elolvashatjuk a róla szóló írások, vele készült interjúk fontosabb részleteit stb.)
Ennek a váltásnak persze igen érdekes – mondjuk így: művészetkommunikáció-elméleti – következményei vannak. A levélnapló elveszíti egyetlen, kitüntetett címzettjét is, radikálisan privát és bizalmas természetűvé, azaz „igazi” naplóvá válik. De a blogosításnak valójában evvel ellentétes az eredménye: a napló elveszíti titkos és bensőséges jellegét, elvész belőle mindaz, ami senki másra, csupán szerzőjére tartozik. A blog maga a totális nyilvánosság, mely, igaz, arctalan és felmérhetetlen, de benne mégiscsak köztudottá válik, mégpedig azonnal és ténylegesen, amit a hagyományos naplóíró a jelennel nem kívánt megosztani.
Váli naplója azért hallatlanul érdekes munka, mert – miután szerzője a jövő és az utókor helyett maga végezte el a teljes titoktalanítás, a deklasszifikáció munkáját – úgy vállalja az ennek nyomán előállott, s a naplóírás szempontjából voltaképp abszurd „szinkron” helyzetnek minden következményét, hogy tudomást sem vesz ezekről a következményekről. Úgy ír, olyan őszinteséggel vall önmagáról, mintha rajta kívül senki sem – vagy tényleg csupán a bizonytalan jövendő – olvasná ezeket a bejegyzéseket. (Külön figyelmet érdemel a bejegyzések irodalmilag értékelhető – és értékelendő! –megformáltsága, mely nemhogy gyengítené, hanem erősíti a vallomásos hitelt: Váli tud írni, mégpedig tapintatosan halk, de hajszálpontosan működő iróniával és öniróniával.)
A naplóban elénk tárt személyiségének talán a legrokonszenvesebb vonása az a magabiztosan alázatos – vagy alázatosan magabiztos – derű és könnyedség, amellyel énjének és gondolkodásának az ellentmondásait viseli. Hithű katolikus, misére jár, gyón, lelkiatyját keresi fel eligazításért – közben pedig hangosan berzenkedik a vallásos giccs ellen, a Népszabadságban fogalmaz kritikusan egyházi ügyekben, a Katolikus Rádiót hallgatva felmordul, hogy „nincs magyarok istene”, egy alkalommal pedig – vallástalan emberek önzetlen segítőkészségének láttán – a maga restségén füstölög, „lófasz az én kereszténységem”, sóhajt fel bűntudatosan. Művészeti, irodalmi ügyekben szégyentelenül elfogulatlan és bátor: a Nagy Imre-szobor „szar”, Beke László „karizmatikus és Krisztusban szeretett testvérem egy szamár”, A gyertyák csonkig égtek gyönyörű, „de – köztünk szólva – egyébként micsoda emeletes baromságokkal van tele”, „szegény hülye Németh László” stb. Az önfeltárás nagy kérdése, a „ki vagyok én?” viszonylag kevéssé foglalkoztatja – a választ, gondolom, rábízza a Jóistenre –, viszont szívesen idézi a mások erre vonatkozó elképzeléseit. Például édesanyjáét: Váli Dezső szeretetlen, önző, önmaga körül forog, az egész napló egy „semmigyűjtemény”. Vagy a barátjáét, levélből, aki szerint Váli Dezső: „egy fasz”.
A legizgalmasabb – és médium- vagy műfajelméleti szempontból is legtanulságosabb – eleme ennek a naplónak mégiscsak az, hogy művésznaplóval van dolgunk. A bejegyzések terjedelmileg is jelentős részben a festő munkájával foglalkoznak, az éppen készülő vagy korábbról elővett és újra munkába vett képpel, illetve képekkel, valamint a festő festészeti élményeivel, kiállításokkal, látott képekkel stb. (A blog multimediális jellegéből fakadóan ezeket a festményeket – a sajátokat és a másokét – meg is tekinthetjük digitális fénykép-reprodukciókon.)
A blogot – és a blogot kivonatolva reprodukáló könyvet – olvasva idővel különös ellentmondásra leszünk figyelmesek. A festő alkotómunkájával kapcsolatos feljegyzések és reflexiók egyrészt arról tanúskodnak, hogy Váli értelmezésében – és festői gyakorlatában – a festés örök és lezáratlan folyamat. Szemben a szokványos felfogással, amely szerint az alkotás tárgyi produktuma, az „elkészült” és „befejezett” festmény abszolút értelemben függetlenné válik alkotója formáló akaratától, s rajta már csupán az idő múlása és a természeti körülmények – esetleg az eredeti színt-formát helyreállítani igyekvő restaurátorok – változathatnak, Váli minduntalan megpróbálja „visszavenni”, a maga művészi alkotófolyamatába újra bevonni korábbi festményeit. Visszakéri a képet a tulajdonosától, hogy átfesthesse, cserét ajánl, új képet ad a régiért, a régit pedig megsemmisíti, mert időközben rájött, hogy rossz kép (vagy nem elég jó). (Nyilván is tartja mindezt: a 2007-es adatok szerint, írja, „900 festményem él, kidobva 846”.) Múzeumokat, képtárakat ostromol ajánlataival. Leutazna néhány napra Kaposvárra, hogy átfesse három képét – természetesen szó sem lehet róla, bekönyvelt műtárgyakon nem eszközölhető változtatás, de fessen inkább három újat, s akkor a régieket eldugják a raktárban. Nagy nehezen visszaszerez egy képet a Nemzeti Galériától és leszedi róla az általa festett fekete foltokat – óriási botrány támad belőle. A Képcsarnok raktárát szerencsére kiárusítják – jutányosan megveszi néhány régi festményét, egyet közülük a helyszínen összetör.
Másrészt viszont jelen van és hat az evvel teljességgel ellentétes impulzus. A szinte rögeszmés archiválási igyekezet, összes képének bekatalogizálása és megszámozása a változékonyság helyett a maradandóságot, a cseppfolyóssággal és örök újraalakíthatósággal szemben a művek tartósan önazonos tárgyi létének a regisztrálását célozza, valamiféle esszencialista és szubsztancialista műalkotás-felfogás jegyében. Váli ugyanazon a napon megsemmisíti az egyik képét, a másikat viszont beadja színtartóssági vizsgálatra, mert kíváncsi, hogy évtizedek múltán is ugyanazokat a színeket látja-e majd nézője.
Ebből az ellentmondásból olykor bizarr helyzetek támadnak. Egy galériás honlapján valaki felfedez egy Váli Dezső-képet, valószínűleg hamisítvány. Aztán kiderül, hogy az övé a kép – pontosabban az övé volt, mert amikor elhozta a galériástól, megsemmisítette. De a megsemmisített kép, íme, él, létezik tovább, virtuálisan – ami nincs, mégiscsak van. Ennek fordítottja: figyelmetlenségből kitörölhetetlen rubrikát nyit életmű-nyilvántartásában egy képnek, amelyet még nem festett meg. Így aztán kénytelen nem létező képet archiválni. Még címet is ad neki: „ha majd megfestem”, ez a neve.
De hát végtére ugyanezt az ellentmondást testesítik meg Váli Dezső képei is. Évek óta műterembelsőket fest, pontosabban ugyanazt a műterembelsőt, mindig egy kicsit másként. A rengeteg műterem-ez, műterem-az között van egy, amelynek Igazi műterem a címe. Ironikus vallomás ez is, hiszen nincs igazi műterem. De fordíthatunk is a dolgon, hiszen – a rengeteg műterem-kép bizonyítja – Váli minden műterme igazi műterem, mindegyiken az egy igaz műterem látható.
Makacs állandóság, szubsztanciális önazonosság egyfelől, örök változás, azonossághiány, a „bármi lehet” virtualitása másfelől: ez az éltető paradoxonja képnek, embernek, életnek egyaránt. Mint ahogy a blognak is, mely örök nyitottság, és mellette most ennek a könyvnek, a blogból adott bő válogatásnak is, mely lezárt, befejezett, a szerző akaratától független tárgy ugyan, de biztonsági másolatként semmi sem múlhatja felül.

Váli Dezső: deske.hu – Levelek Le Meux-be. Budapest, 2008, Új Mandátum. 314 oldal, 5400 forint.