dátum: 2009.2.20.       fájl: html-2008/pilinszky-kipke.htm                      C.09893-95

Csönd és szemlélődés

Nem tudnám leírni a szobáját. Zsúfolt könyvespolcokra emlékszem, egy kisasztalra, amin könyveket és leveleket tolt arrébb, hogy helyet csináljon a kávéscsészéknek. Kocogott a kanna széle a csészéken, ahogy töltötte a kávét…

 

– Meglepetést és érdeklődést keltett Pilinszky János új könyve, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal.A költő, aki verseiben, de drámáiban is mindig monológokat írt, most a dialógus formát választotta.

– Ez egy amolyan platóni dialógus. Persze én nem vagyok filozófus, még kevésbé hiszem magam Platónnak… Több elemből épült ez a könyv, remélem, hogy végül is összeállt egy egésszé. Úgy érzem, esszészerű írásaim szintézise, és valamiféle nyitás is egy nagylélegzetű próza irányába.

– Végül is a szó köznapi értelmében mennyire beszélgetések ezek a Beszélgetések…?

– Ez a könyv egy beszélgetés emléke, lecsapódása. Szavai persze javarészt az én szavaim. Azt hiszem, a kötet egy barátság, egy találkozás krónikájaként is olvasható. Ilyesfajta beszélgetések, ha megíratlanul is, gyakran lezajlanak a világban.

– A Beszélgetésekben egy sor olyan kérdésről esett szó, amely izgalmas viták témája lehetett volna.

– Köztünk nem volt vita…

– Érdekes, hogy az olvasó se nagyon akar vitatkozni…

– Talán azért, mert amit két ember elfogadott, az már valamiképpen „megméretett”. Azt már öt, tíz vagy száz is elfogadhatja talán… Hiszen két ember is olyan mérhetetlenül távol áll egymástól… A filozófus írók dialógusai jobbára vitairatok: ez az egyetértés irata…

– Korábban verseidben, nyilatkozataidban visszatérő szavad volt a csönd. Esztétikád kulcsszava ez ma is, amikor jóval többet írsz. Nincs ebben valami ellentmondás?

– Azt hiszem, nincs. A csöndet úgy értem, mint igénytelenséget. A dolgok megközelítésében volna szükség erre az igénytelenségre. Ahogy egy gyerekhez kell közelednünk: csak néhány jelzésre szorítkozva, hadd legyen ő az aktív… Ahogyan madarakat etet az ember… Azelőtt nagyon erősen dolgozott bennem a vágy, hogy tökéleteset kell írni. Ez a fajta igény nagyon sok mindent elriaszt és kizár. Pont azokat, amik egyre többet jelentenek ma már az én számomra. Úgy érzem, nincs jobb válogatás, mint válogatás nélkül átengedni magunkon a világot. Az írásnak van egy része, amit én írok, és egy másik, ami íródik: engem ez érdekel igazából. Egy írás sorsát így teljesen kiszámíthatatlannak tartom, de hiszek abban, ha az ember engedi beszélni a világot, akkor ott nagy baj nem lehet…

– Önéletrajzod, amit írásaidból (ezt a könyvet is beleértve) „összeolvashat” az ember, nagyon hiányos és szegényes. Miért? Partikulárisnak gondolod az élet mindennapi vagy adatszerűen rögzíthető mozzanatait?

– A regényem, amin most dolgozom, erről fog szólni. Nem az én önéletrajzom lesz, hanem figyelmem önéletrajza. Nem tudom megvonni a határt, hol végződöm én, és hol kezdődik a figyelmem, melynek egyszerre vagyok alanya és tárgya. Ha szabályos önéletrajzot írnék, talán éppen a legfontosabbak maradnának ki belőle. Nem pusztán az események határoznak meg, hanem hogy mit vettem észre, mi jutott eszembe életem során.

– Egy író tud-e válaszolni arra a kérdésre, miért ír?

– Nehezen. Úgy érzem, valamiképpen félig élünk csak, félig-meddig éljük csak át azt, ami történik velünk… Írni számomra nem más, mint megemészteni az életet, fölismerni, mi is történt velem és körülöttem. Fiatalabb koromhoz képest mára már sokkal természetesebb életfunkciómmá lett az írás. Enni, imádkozni, beszélgetni, bevásárolni, írni: valahogy kezdenek közel állni egymáshoz… Hogy az írásnak, az én írásaimnak van-e missziójuk, azt nem tudom megítélni. Nem is lehet talán. De hát ki tudja, hány ember ül éjjel a szobájában és hallgat Bachot szerte a világon? Hogy ez miket indított el, sosem fogjuk megtudni. Holott ez volna talán az emberiség valódi története…

– Többször, több helyen tettél már említést az „evangéliumi esztétikáról”. Mit értesz, mit értsünk ezen?

– Ezt csak körülírni tudnám. Nézd, mind a négy evangélium, valljuk meg, igen egyszerűen megírt mű. Ugyanakkor: négyen írták meg ugyanazt az eseményt: milyen „modern” ötlet… A történeten belül ott a történet liturgiája, az utolsó vacsora: csodálatos dramaturgia… És micsoda „rendezés”: Jézus fölmegy a hegyre, és ott nem a tízparancsolatot nyilatkoztatja ki, hanem azt mondja, boldogok, akik sírnak… Erről van szó. Az evangéliumi esztétika létezik. Ezt megírni fölösleges, sőt talán lehetetlen. Gondolni kell rá…

– Drámai lénynek mondtad az embert egy interjúdban. Verseid, minden írásod mutatja, milyen kivételes mélységgel éled át ennek tragikumát. Mondd, van neked humorérzéked?

– Igen, azt hiszem… Hajlamos vagyok a depresszióra, de nagyon szeretek nevetni. Szeretem a burleszket… Ha megélek egy tragikus esetet, hosszú hallgatás után egyszerre csak humorosan tudok beszélni róla. De ha megírom, már nem humorosan írom meg. A humor nálam egyfajta szemérem, tartózkodás, amivel már mindenről lehet beszélni, de nem véglegesen…

– „Olyan egzisztenciális élményeket fejez ki, amelyekben kevéssé van jelen az életalakítás fölszabadító eszméje.” Egy kritikusod fogalmazott így. Szemléletedet inkább a szenvedő, mint a cselekvő ragozás jellemzi…

– Én a legaktívabb, legkoncentráltabb emberi tevékenységnek a szemlélődést tartom. Leonardo vallotta, hogy aki nem szemlélődik eleget, az minden idejét elpocsékolja. Ugyanakkor azt hiszem, a nagyon erős szemlélődés szinte azonos a fizikai munkával: ahogyan egy paraszt teszi a dolgát, az hallatlanul magas szintű szellemi művelet. (Ő szinte a testén keresztül kap tanítást. Aki jól gondolkodik, sohasem csak az agyával gondolkodik… Túl sok mindent akarunk „megoldani”. Ennek a szónak azonban csak igen szűk tartományban van értelme.

Az életre mi a megoldás? Az életet végig kell élni, mi van azon megoldanivaló? Ha elhagyjuk ezt a mániás megoldáskeresést, belátjuk, hogy a dolgok tetemes részének megoldatlanságában van a megoldása… Ahogyan a fejlődés fogalmát sem szabadna túlértékelnünk, nehogy végül is egy utópiában éljünk, s elfelejtsük észrevenni a mi életünket.

Az utópia ilyen értelemben életellenes! Simone Weil mondta: a reális pokol is jobb, mint a képzelt mennyország. „Megoldásaink” jobbára e képzelt mennyország szintjén mozognak…

– Nem pesszimizmus ez?

– Az evangélium azt mondja, elég a mai napnak a ma gondja. De érdekes módon a kereszténységnek vannak korszakai, mikor az utópisztikus jövőszemlélet eluralkodik… Egy akol és egy pásztor lesz… Pedig apokalipszissel végződik az Újszövetség. Ilyenfajta optimizmusról ott nincs szó. Csak üdvtörténeti értelemben beszélhetünk optimizmusról…

– Zavarban vagyok. Tudom, hogy fáradt vagy, betegségből éppen kilábalóban zaklattalak. Volt értelme, érintettük ebben a beszélgetésben az igazán lényeges kérdéseket? Egyáltalán, mit tartasz a beszélgetésről?

– Beszélgetni… Nézd, én sok emberrel találkozom. Ha például egy ateistával beszélgetek: én hívő vagyok, nem minden probléma nélkül, ő hitetlen, de ez szintén nem problémamentes. A hitünk ellentétes, a problematikánk közös. Ez kapcsolatunk alapja lehet. Ma mintha kezdenének az emberek ráébredni problematikájuk közös voltára. Nem az elvek és gondolatok azonossága a leglényegesebb, hanem a mélyükben rejlő problematika közössége. Ha két ember érdemben beszél egymással, mindig erről a problematikáról beszélnek tulajdonképpen. Azt hiszem, mi is arról beszéltünk…