dátum: 2008.9.29.       fájl:  html-2008/radnoti-beszed.htm         C. 09736

Megnyitóbeszéd a Godot Galéria 2008.9.29-i fotókiállításom megnyitásán.

Radnóti Sándor: A padlószemétről 

Vannak festők, akik csak a legnagyobb rendben és tisztaságban tudnak dolgozni, s vannak, akiknek életelemük a káosz. Az én személyes tipológiám Bak Imrétől Francis Bacon persze csak fényképről ismert stúdiójáig terjed. Váli Dezső műterme különös változat, annál is inkább, mert nemcsak munkahely, hanem munkatárgy is: több mint két évtizede a festő kizárólagos témája. Gyakran fényképezi is, s akkor látható, hogy miképpen fér meg a rend és a rendetlenség, a tárgyak, munkaeszközök, szerszámok, apparátusok gondos elhelyezése a fölgyülemlő padlószeméttel. A műteremszemét persze nem bomló szerves anyag, hanem főképp papírhulladék, tépett újságpapír, melybe ecsetét törli a festő, s talán eldobott, összetépett skiccek is. Váli valamiféle szőnyegnek tekinti, de legalább annyira a mégis csak nagyritkán szükségessé váló takarítások, lecsupaszítások, kiüresítések által tagolt alkotóperiódusok archeológiája, amelynek – éppúgy, mint a régészeti leleteknek – még természettörténete is van, melyet az elhajítás fizikája, a szellőztetés aerodinamikája és a festő mobilitása határoz meg. Továbbá a padlószemét művészi téma a fotós számára több mint három évtized óta. Egy ’74-es fényképet (ebben az évben kezd el fényképezni), amelynek címe Padlószemét reflektorral, így kommentál ma: „Festményeim nagy része is erről szól, néhány folt békés egyensúlyi helyzete. Az absztrakt festészet is így működik: ha jók a formák, minden magától értetődik.”

Az absztrakt festészet is? Máshol arról beszél, hogy a téma mennyire csak ürügy. S valóban, nemcsak a műteremfényképek, hanem a műterem ablakából készített utcafényképek, az udvar képei, a temetőképek és a tájképek is harmonizáló, ritmizáló formákat, foltokat keresnek. Ahogy a festmények, úgy a fényképek is törekednek a témájuk tárgyiságától való elvonatkoztatásra. S Váli Dezső mégsem lett absztrakt festő, sőt, több mint három évtizede nemcsak festő, hanem fotóművész is, holott ebben a műfajban jóval körülményesebb a tiszta absztrakcióig eljutni. Valami visszatartja.

S hogy mi is volna ez? Festményei és fényképei nemcsak ama foltok ekvilibriumáról szólnak, hanem saját magáról is. S nem abban a banális értelemben, ahogy mindenki munkája szól és vall arról, aki alkotta. Ebben a művészetben még nem értetődik minden magától, ha jók a formák. A művek egy szenvedélyes önkimagyarázás, önmegértés, öndokumentálás eszközei, a művész egója minden művének középpontjában áll, s folytatódik a blogban, a naplókban, a minuciózus gonddal vezetett műjegyzékben is. Egocentrizmus ez, amelyet persze szigorúan meg kell különböztetni az egoizmustól. Önközpontúság és nem önzés. Így értjük meg, hogy nem valami aszkézis zárta be huszonegy éve Váli Dezsőt a műtermébe, amelyből kizárta a külvilágot – jószerivel még azt is, amely az ablakon szűrődött volna be. Hanem az a tékozló kényszer, hogy saját világát teljesen föltérképezze és arról teljes képet adjon. Így lett a műteremből nemcsak munkahely, hanem élőhely is, valamint művészi téma és föladat.

Amelyben a padlószemét is fölértékelődik és átlényegül.
 

(Váli Dezső: F. Napló – fotókiállítás. Godot Galéria.)