2008.11.18. html-2008/symbol-szabo-t.htm C.09803-09804
Élet és Irodalom 2009.1.16.
Szabó T. Anna megnyitóbeszéde a Symbol Art Galéria kiállításmegnyitómaon
Kintbent
A kép mindenekfelett. A kép ima, a kép koncentrált lét, a kép út, a kép megérkezés, a kép a kérdés és a kép a válasz. A műterem terében zajlik minden, ami fontos. Kint meg – a világ. A járókelők, a koldusok, a gyönyörű meztelen lányok a címlapon, az autószerelő műhelyek szaga, a Lukács zuhanyzójának párája, a frissen vett péksütemény íze a fasorban, sízés közben a hó, egy izlandi gejzír, titkos pásztoróra a feleséggel a lépcsőházban, a boltok, az utca, a templom, a város. De aki a műteremben él, állandó izgalommal figyeli a külvilágot - aszkézis ide vagy oda, vad kíváncsiságát nem tudja megfékezni, beleszédül a problémamegoldás mámorába:„fölhorgad a vágya” megtudni, hogyan záródik az utcai postaláda feneke, hogyan működik a gombóckészítő gép, mi az ásítás mechanizmusa, mely ponton hibás a kolostor csengője, ,,tokot varr a mobiltelefonnak” és huzatot a „csodálatos guruló pénztárosszéknek”, linóleumból eszkábál fürdőpapucsot („a sniccernyomok mentén sajna eltörött”), bugyigumival rögzíti a vállához a mankót, vitorlás-zsinórra lógatja a monitort, hogy eltalálja a helyes szöget, biciklitartót szerel („Nincs véletlenül egy szárnyas nyolcas anyád...?”), részletesen elmagyarázatja magának az aszfalttörő gép tüskés maróhengerének működését, megtervezi az optimális szeméttárolót, fémfűrésszel alakítja dioptriássá az úszószemüvegét („sikerült, működik. Semmi szükség rá”), egy hétig gondolkozik a fájl-fogalomrendszereken, gyűlöli a rosszul tervezett krumplisütőt, és álmélkodva hallgatja cédéről a rozsdás nádiposzátát.
Igen, a világ. Érdekes. Sokféle. Vonzó. Kavargása állandóan kísérti a szomjas szemlélőt. Mégis: a sokféle mozgás kaotikus viselkedése megjósolhatatlan kimenetelű. Milyen jó, hogy vannak benne, ahogy a káoszelmélet mondja, hierarchikus rendszerbe foglalt reguláris szigetek, azazhogy, mondjuk, akad benne műterem, teremtett és rendezett tér, tágasabb, mint a teljes kint, és érdekesebb, mint Izland. „Amit igazán szeretek: rendet teremteni és rendet építeni” - mondja Váli Dezső. Legalább a műteremben legyen rend - baj van, ha nincs, hiszen, ahogy egy régi képaláírása mondja: „A művész igen rendetlen műtermében tanácstalanul áll”.
Kihez is fordulhatna tanácsért? A művészetben nincs felsőbb hatalom. Legfeljebb Isten. (Legfeljebb.) A kaotikus áttekinthetetlenség helyett a katolikus rendet választani, egy isteni terv szerint élni – ez az egyetlen út. Váli katolicizmusának alapja a titkos ima („a Szentlelket kértem, tanítana meg gyorsúszásnál a lábtempóra”), és a nyilvános gyónás, a deskeponthu, az egész világ számára elérhetővé tett napló, amelyben a teste betegségeiről éppúgy részletesen beszámol, mint önzéséről és bűneiről: „Lófasz az én kereszténységem” mondja például egy helyütt. Az iróniát hívja segítségül ahhoz, hogy soha ne legyen álságos: ha rózsafüzérezés közben netalán bandzsít és a szemét forgatja, biztosak lehetünk benne, hogy csak azért, mert végre„megtalálta a szemtorna helyét” szigorú szerzetesi napirendjében. Állandóan kifordítja magát, de soha nem fordul ki magából: soha nem tagadja, hogy az egyetlen, ami igazán érdekli, a munka.
Élete folyamatosan az igen és a nem között billeg, a kettő közt pedig: a kétség. Valóban a „Szent Ferenc-i kifosztottságot” keresi: még a kabátbélését is csuha gyanánt madzaggal köti fel; tárgyaitól igyekszik megválni, utolsó magának megtartott kedves képét is beadja aukcióra – ám úgy fest, még ezek után is hiába várja, hogy kimondhassa az abszolút telítettség és az abszolút üresség mondatát: „Most boldog vagyok”. A valóság nem üres, a valóság nem telített, a valóság porlékony és súlyos. Hiába az átlátszatlan ablak, visszatolakszik a lélekbe.
És az én is visszatolakszik – szenvedélyes számítástechnikai problémamegoldásokkal bujálkodik, felizgatva bolyong a matematikai logika útvesztőiben, anorákzsebbe töltött lekvárba tunkolja az adománykekszet, büszkén búgatja a totálkáros, ugrálva visszalapított motorháztetejű autóját a rakparton, a nézők legnagyobb örömére, álmában Harley Davidsonnal száguldozik a Belvárosban, és persze blogot ír minderről, filmes beszámolóban villogtatva valóban lenyűgöző bukófordulóit. I LÁV, azaz I love, olvasom fordítva a nevét én is, hamisítatlan rajongók módjára. A szeretet, erről szólna ez a napló, hogy lehetséges-e egyáltalán, és a legszükségesebben, vagyis a művészet által ránk szabott megpróbáltatásokon kívül bírunk-e még többet magunkra venni. Nem. Nem biztos. Kedvenc jelenetem a Naplóban a fejfájásra bevett gyógyszer esete: önkínzó és ugyanakkor célelvű módon, hogy gyorsabban hasson, Váli Dezső elrágja a Quarelint – de mivel keserű, lekvárt nyal utána. Józan ember csak annyit szenved, amennyit muszáj.
„És egy kis uborkát nem kérsz?” hangzik a naplóban egy anyai kérdés egy művészetről folytatott intenzív eszmecsere közepén. Ilyen a deskeponthu is: meg-megkínálja az olvasót egy kis egészséges savanyúsággal, amikor már nem bírja bevenni a gyomra a nehéz ételeket. Nem tagadja a világ abszurditását, még csak nem is fogadja el, csak felmutatja. Ellenpontként pedig ott a munka. Ah, művészet! Nem, dehogy: „ami másnak virágos rét, andalgásra, az nekem harctéri terep, szögesdróttal, futóárokkal.” A világ csupa matematikailag leírhatatlan turbulencia. Az alkotás: struktúraépítés. A honlapkészítés pedig a struktúraépítés tetőfoka, keret a képnek, befejezés és örökélet. Egyszerre lenni bent magunkban és kint a világban, műteremben és mű-terekben. Ha van boldogság, ez az.
„Rend van, harci rend”. „Föl kell kelni.” „Dolgom van.”