dátum: 2009.2.       fájl: html-2008/szekely-cikk                     C. 09899

KÉPTÁR

Székely András: VÁLI DEZSŐ

SINE MORBO csak orvosi körök-, zárt terjesztésű lap
5000 példányban
cikk megjelenik kb. 2009. március közepe

Mintha három különböző szentendrei hagyomány élne együtt Váli Dezső rajzaiban és képeiben: Ferenczy Károly sejtelmes magyar kései impresszionizmusa, ecsettel simogatott festékdomborzata; a műteremsarokba, festőállvány elé zárkózó Barcsay Jenő kisvilágának arisztokratikus visszavonultsága, a benne rejlő szigor nélkül; és végül Bálint Endre mindenen átütő fanyar iróniája, játékszeretete, jellegzetesen pesti intellektuális humora. Három össze nem illő, sőt, egymásnak ellentmondó hagyomány, amely azonban Váli képein szerves egységbe forr. Éppúgy, mint a festészet nagy hagyományai iránt való feltétlen tisztelet, a régi eszközök megbecsülése és ugyanakkor a virtuális technológia posztmodern eszközeinek felhasználása az életműnek a világ elé tárásában, vagy mint a keresztény hit tételeinek átélt elfogadása és a tág értelemben vett liberális világszemlélet.

A művész életútja romantikus kitérők nélkül, egyenletesen ívelt felfelé. 1942-ben született Budapesten, gimnáziumi érettségi után antikváriusnak tanult, aztán az Iparművészeti Főiskolára jelentkezett, és 1967-ben elvégezte a belsőépítész szakot. A zugligeti Iparművészeti Főiskolához képest a Képzőművészeti akkoriban konzervatív, ''szocreál'' szellemiségű intézménynek számított. Innen a mai Mariott szálló elődjén, az Intercontinentalon dolgozó Finta József csapatába került, aztán a Közért belsőépítészetéhez, és 1969-ben úgy döntött, hogy vállalja az ''alaptag'' festőművész meglehetősen küzdelmes életét. Igaz, később tanított szabadiskolában és a két művészeti főiskolán, illetve ma már egyetemen is. Életművét ő maga négy korszakra tagolta. Az első évtized  foglalja magában a tanulóéveket. A második másfél évtizedet a lírai absztrakció jellemezte. Utána három-négy éven át egyetlen témakört járt körül, fotóban, rajzban és képben, mégpedig a többnyire teljesen elhagyott magyar vidéki zsidó temetők világát. Itt a gazzal benőtt sírkövek a leszármazottak eltűnéséről is szólnak. Végül a máig tartó korszak következett, amelynél a festő által látszólag bejárt tér a műterem. Ez a műterem azonban nem csupán műterem: maga a világ.

Váli Dezső világteremtő művész lett a maga halkszavú módján, annak ellenére, hogy modellje a festőállvány, az ablakok osztó rács árnyéka, a beeső fény és egy-két egyszerű tárgy. Igazából azonban önmagáról, az emberről és az egyéniségéről szól a kép, megfordítva Babits Mihály nevezetes mondását a költőről mint a vers egyetlen lehetséges hőséről. Mintha azt mondaná, hogy ő is a mindenséget vágyta képbe sűríteni, de még tovább magánál nem jutott. Csakhogy, miként Babits esetében is, az önvád nem igaz: a művész egyénisége a versben és a képben is körülhatárolt, meghitt univerzummá válik.

Műterem, egy fontos hely - A/08/40 Igen, szerelem - A/82/21 Az út vége - A/69/22 Régi zsidó temető (vázlat a gyászhoz) - A/84/45