Tóth Krisztina

Kutya

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor

hegyoldalról leomlott hókupacnak.

Sötétedett, nem látszott más a tájból,

csak ónos földek, párás volt az ablak,

ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,

mintha egy kabát emelgetné a karját,

egy árnyékstoppos az útszélre dobva,

amin fényszórók tekintete hajt át.

Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban

odaérve mindenki kerülőt tett,

nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,

és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,

a mellső két láb támaszkodott a sárban,

mintha indulna, orrát a szélbe tartva,

a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,

péppé roncsolva terült szét az alja.

A véres szőrből kiálló hátsó lába

egyenletes, kínos ütemre rángott,

ült a fél kutya, nyitva volt a szája,

és láttam a szemén, hogy mindent látott.

Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,

könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,

vagy legyen mögöttünk már valaki végre

aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!

Mit kell csinálni? – emelted föl a hangod,

mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?

Azt akartam, hogy állj meg és ne hagyd ott,

ha megtaláltad vagy vedd fel, vagy öld meg.

Egész héten ott volt a kutya köztünk.

Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.

Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,

és szavakkal kéne kerülgetni folyton.

De mégse tudtam nem akarni, hogy este

fölém hajolj: feszülő karodat néztem,

próbáltam nem gondolni a testre,

ahogy ott támaszkodik az árokszélen,

arra az ütemes mozgásra, miközben

a szemed a távolba néz és nem felel,

hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás

van abban is, ahogy szeretkezel,

ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem,

miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,

és látni a vállad mögött a szitáló esőben

ázó tájat a véres, téli éggel.