2008.6.10. C.
Vancsó Világ
Ülök a
laptopom előtt, és rágom képzeletbeli ceruzámat, ahogy Jákob vakargatta
képzeletbeli ótvarait. Hosszú órák óta ülök, nézem Vancsó fotóit; bámulok és
rágok.
Néha lapozok.
Éppen egy
foltos, sakálszerű kutya-szörnyeteg elmosódott figurája süvít előttem a képen,
a háttérben tengerpart, puha homok, vízparton álldogáló apró emberek. Lidérces.
Próbálom elképzelni, Vancsó gugol a homokban, és nézi, ami nézhető: horgászok,
unottan tébláboló emberek, fény már csak a grízes bárányfelhőkön, tök
érdektelen az egész. Az egyetlen esemény talán egy izgágán szaladgáló kutya a
homokban. Vancsó unottan szeméhez emeli a gépet, követi a kutyát. Talán még
füttyöget is, hogy jöjjön valahogy közelebb, a képbe. Bájos, érdektelen idill.
És akkor.
Akkor a kutya átrohan a gép előtt, Vancsó meg exponál. Ilyen egyszerű. Mestermű
született. Pont.
Azt hiszem,
voltaképpen nem történik más: pereg a végtelen film Vancsó orra előtt, szép és
nemszép tájak suhannak; emberek, madarak, tenger és arab hentesbolt, papírsárkányok
és zarándokok, lakótelep, homoksivatag és pálmafák... és ő néha exponál. És
akkor a képet nézve azt gondolja az ember, ilyen nincs. Tudjuk, megtanultuk már
Cartier Bressontól, csupán annyi a titok, mindig legyen nálad fényképezőgép.
Ja, és jókor kell exponálni. Ilyen egyszerű. De Vancsó fotóit nézve azt
gondolom, ennyi mázli nincs,
matematikailag lehetetlen. Ezek a képek csak Vancsóval történnek meg. Áll a
csőretöltött géppel, vár türelmesen, várja míg elékerül a következő Vancsó
fotó, exponál, “oszt jónapot”.
S hogy ezek a
Vancsó képek honnan vannak a fejében (gyomrában vagy isten tudja melyik
zsigerében)? Hja, hölgyeim és uraim, ez is egyszerű: ez bizony a rémisztő
tehetség. Kapta. Gondozta is minden bizonnyal, adott neki vitamin tablettákat,
csonterősítőt, naponta többször vitte sétálni...
Nézzük hát
meg alaposabban milyen is ez a Vancsó-szűrő, rács, vagy mi, amin keresztül
Vancsó szemléli a világot. (Nem lopnám itt az idejüket a szakmai tudás
ecsetelésével, ez a minimum, ettől – tudjuk – még nem lesz jó a
kép.) Vancsó Zoli másképp látja (az ő izéjén keresztül) a világot, mint ahogy
mi, többiek látjuk. A naív nézőnek időnként az az érzése, hogy Vancsó
“berendezi a képeit”, odahúz az égre egy nem-evilági, kiterjesztett
szárnyú sirályt, vagy sárkányrepülőt, szereplőit félig elrejti a
díszlet-sziklák mögé, a nagy kosár karfiolra emlékeztető mátrai dombok közé kis
tisztást varázsol, és még apró matchbox-autóra is futja a fák közé. Vancsó
olyan, mint egy boldog kisfiú: zsebe tele válogatott kincsekkel, melyekből
minden képre futja valami meglepetés. Vancsó Zoltán a melléktémák Paganinije.
Nézzenek körül, szinte minden képen a főtéma mellett van még egy-két apró
meglepetés: egy váratlanul kunkorodó fenyőfa, egy, a kép történetén kívüleső
figura: igazándiból csak a második felvonásban kellett volna színpadra lépnie,
de eltévesztette az ügyelő.
Lehetetlen,
függőleges felhő a homoksivatag fölött.
A török-arab
hentes lábán a kockás szőrmepapucs.
A
Gellérthegyi emlékmű árnyjátékán egy ember fal mögül kilógó profilja...
A sárkányölő
heroikus szoborsziluettje mögött egy – tán fényképezőgépét magasra tartó
– apró figura: mintha csak a viharos ég mögött megbúvó, Teremtővel pörlő,
gyapjúsapkás Prófétát látnánk...
Tengerpart,
mézédes naplemente, a bársonyos, vizes selyemhomokon egy ember küzd a fülébe
szorult tengervízzel...
Vancsó humora
mély és elementáris. Nem viccelődik, abszurdnak látja és láttatja a világot.
Nincs benne semmi erőlködés, NEM TUD MÁSKÉPPEN LÁTNI.
A nyomorúság
mélyén is mindig ott a groteszk, s a móka majd’ mindig valami drámát
takar.
Szeretem az
utat, melyen Vancsó vezet a világban, vonz érzékenysége, együttérzése, és
nagyvonalúsága. Szeretet van ezekben a képekben, a klasszikus cseh filmek
szeretete; tán még a bölcsesség szót is megkockáztatnám szerzőnk dicséretére.
Kérem
fogadják nyitott szemmel és szeretettel ezeket a képeket, Vancsó Zoltán
világát, igérem, nem járnak rosszul. A szerzőnek szívből gratulálok, és a
kiállítást megnyitom.
Szüts Miklós
2008. június
10.