Zelk: NOVEMBER

Hallom ahogy csattog a szomszéd szobában,
a magány állkapcsa a szomszéd szobában.
Forgószél kavarog a szomszéd szobában,
tornyot emel a szél a szomszéd szobában,
esztendők porából a szomszéd szobában.
Leomlik a torony a szomszéd szobában,
lerakódik a por a szomszéd szobában,
gyűl csak, gyűl csak a por a szomszéd szobában,
puha léptü magány a szomszéd szobában,
a magány lábnyoma esztendők porában. 

Hát minek akkor a szomszéd szoba,
minek a fal, minek az ajtó,
minek az erkély, minek az utca,
minek a gépkocsik futása,
minek a varjak menekülése
a véresre horzsolt alkonyati égen,
minek az ég,
minek a napszak,
minek a vers,
minek a szó? 

Mert mellen ragadva az istent,
ezt kérdezem tőle, s magamtól
háromszor harminc napja már,
és gyűl a perc s a por köröttem
s a földrehullott csikkek és a
mosatlan csészék, lábosok.
Csak gyűljetek! derékig! állig!
mig künn az ostoba idő
boldogtalan szabdalja, vágja
tavaszra, nyárra, őszre, télre,
mint eddig, most is, önmagát.
Mert oly magányos, oly magányos --
kivül magány, bévül magány,
járdára tűzfalra, palánkra
vetülő árnyam, éjszakám.