dátum: 2009.08. fájl: html-209/szilvafa.htm
C. 10134-135
Népszabadság 2009.
augusztus 29.
Bächer Iván
Szilvafa
Jaj, de jó hogy jössz, hogy vagy, én
valami rettenetesen, kérlek adjál tanácsot, elment a Bandus, képzeld, elment,
kilenc hónapja volt az esküvő, és erre most elment, a rohadt életbe, elment. De
persze úgy ment el, hogy nem ment el, naponta tízszer telefonozik, én meg
hússzor neki, minden másnap találkozunk, szóval mégsem ment el, csak
elköltözött, de itt hagyta a szerszámait, a rohadt fúrógépeit, van neki vagy
három, meg a fűrészét, reszelőit, mit tudom én mit. Most mondd meg, mit
csináljak? Legyek kemény? Vagy legyek kedves hozzá? Mondtam neki, ha elmentél,
akkor menj el egészen, és ne telefonálj, erre azt mondta jó, hát hogy a rohadt
életbe, rögtön azt mondta: jó, csak így rávágta: jó, hogy a ragya verje ki a
pofáját neki, jó, csak így: jó, hát mi jó?
Én vagyok a jó, csak azt meg nem veszi észre! Csak, ha rossz vagyok, azt veszi
észre. Azt mondta jó, de még nálam vannak a szerszámai, hát mondtam neki, kinek
kellenek az ő szerszámjai, nem kell nekem semmi se tőle, én még férfitől öt
forintot nem kaptam, én mindig csak adtam, vigye a rohadt szerszámait a jó büdös
francba.
Hát most megy ez a se vele, se nélküle.
Próbáltam mindent a nyáron, elmentem vízi túrára, hát az valami
borzalmas volt, borzalmas, az első fél órában mindenki berúgott, még vízre se
szálltunk, de nem ám bortól, sörtől, hanem attól a szatmári szilvától, ami olyan
büdös volt, hogy lökd meg, elmenekültek tőle a szúnyogok, mire csónakba
keveredtünk már mindenki merev részeg volt, senki nem evezett, mindenki csak
hányt bele a Tiszába, hát képzelheted.
Aztán elmentem a Mari tanyájára, Kecskemét mellé, gondoltam, ott megnyugszom,
nincs ott semmi csak homok, meg fák, hát olyan ideges lettem attól a sok
homoktól meg fától, ha csak megláttam egy fát, már bőgtem, képzelheted, a végén
kínomban már elmentem futni, belefutottam a pusztába, és aztán ott leültem és
jól kibőgtem magam, pontosabban éppen nekiláttam volna bőgni egy jót, mikor arra
jön egy lovas. Kérdi, segíthet-e? Mondom, igen azzal, ha eltakarodik gyorsan a
francba, a büdös dög lovával együtt. De ő már lekászálódott, és elkezdett
dumálni, untam, de hát mégiscsak volt valaki, aki szól hozzám, úgyhogy másnap
elmentem vele Kecskemétre a cukrászdába. De akkor már rájöttem, hogy ez is
hülyeség, cuki pofa volt, de hát mégiscsak egy lovas, egy lovas, hát mit kezdjek
én egy lovassal, amikor ott van nekem az én Bandusom, aki még életében nem is
látott lovat, vagyis hát ott nincs, ott van és ott nincs, a jó édes keservit,
csak az a baj, hogy imádom, soha még férfit így nem szerettem, és lova sincs
neki, hál' istennek, csak vitorlása, mert aztán fel is hívott, mert ő meg
vitorlázni volt éppen, és elkezdi mondani nekem hogy hány méteres a vitorlás,
hát mondom, ki a francokat érdekel, hogy hány méteres a vitorlás, az egyik
lovagol, a másik vitorlásozik, hát normálisak ezek? Mondd meg, normálisak? Hát
mit kezdjek velük?
A lovas legalább vidám volt, mindig vigyorgott, mert olyan hülye volt,
azt hitte, hogy nincsen semmi baj, minden rendben, szép az élet, halihó. Na jó,
hát az egy lovas volt, persze. A Bandus legalább néha jó rosszkedvű, sír, olyan,
mint te vagy, lóg az orra a szerencsétlennek, máskor meg jó kedve van, az igaz,
akkor meg az bosszant, minek örül, nélkülem, amikor én meg a padlón vagyok
éppen. Áh. Ha rossz a a kedve, mondom neki, hát mi bajod, Bandus, hát itt
vagyok, szeretlek, majd meg is változom majd, ha nem tetszik valami, igyekszem,
látod, jó együtt, még nem is vagyok olyan öreg, jól nézek ki, nem, ugye, köszi,
hát akkor mi bajod van a rohadt életbe, hát rossz ránézni a keserű pofádra, mire
ő azt mondja, hogy semmi. Na hát ettől megőrülök, semmi, és közben úgy néz ki a
fejéből, mint aki az utolsó perceit éli. Semmi! Hát most mit csináljak vele?
Azt mondja, idő kell neki. Idő! Milyen idő? De én buszra sem tudok
várni, nemhogy pasira. Persze Bandus az más. No de akkor is.
Mindig azt mondta, amikor kiléptünk a kapun és ő ment a minisztériumba,
én meg a hivatalba, mindig azt mondta, hogy ő olyan nem szívesen hagy magamra,
leginkább mindig mellettem lenne és mindig megvédene. Magyarázta folyton, hogy
ha jön egy golyó, ő elém áll majd, aztán jött a golyó, én mondom neki, hogy
Bandus, jön a golyó, mire ő azt mondja, hogy nem bírja tovább, elfáradt, idő
kell neki, idő, hát ezt a golyónak mondja, ne nekem.
Azt mondja, vibrálok, folyton vibrálok, és ő azt nem bírja már, hát
vibrálok a jó édes keservit, minden pasi azért van oda értem, hogy van bennem
egy kis élet, és erre aztán azt nem bírja, és elmenekül, mert vibrálok.
Szilvafa. Mindig azt mondogatta: szilvafa. Hogy lesz egy hatalmas
szilvafánk, az alatt fogunk heverni egész nap, ketten, a szilvafa alatt, és néha
azt mondom majd neki, Banduskám, hozzál egy csík füstölt szalonnát a kamrából,
meg hozzá egy szép fej paradicsomot, meg a pincéből egy üveg jó hideg bort, és
akkor ő ugrik és hozza, a keserves életbe, hát most mondom neki: Banduska! Mi
van a szilvafával, Banduska? Erre ő azt mondja, villám csapott a szilvafába,
bocs. Hát mondom, rohadt életbe, abba csapott, abba, bocs. Hát most mit
csináljak? Szilvafa...
De ő is teljesen meg van bolondulva. Teljesen meg van bolondulva. Ülünk
a kocsiban, mondom neki: Nem látod, hogy zöld, mire vársz? Mehetnénk tovább,
szépen, együtt. Azt mondja, nem látok semmit, teljesen meg vagyok zavarodva. Na
jó, mondom, hát akkor állj itt a zöldben és sasolj, hátha egyszer meglátsz egy
zöldet, és akkor tovább megyünk, lökd meg, csak ez a dudálás, ez uncsi egy
kicsit.
Hát most mondd meg, mit csináljak vele, adjál tanácsot, legyek kemény,
vagy inkább kedves? Hoppá már megint ez a rohadt telefon, hoppá, bocs, ez a
Bandus, felveszem, vagy ne vegyem fel, felveszem, na szervusz, különben hogy
vagy, szia, bocs, Bandus az, majd hívlak, szia, szia.