dátum: 2010.05.        fájl: html-2010/kalnoky-de-profundis.htm                  C. 10429

Kálnoky László

De profundis


Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele
vérem piros folyója nem zúg át a földeken.
Képmásomat sziklába nem faragják
ormótlan nagy kezükkel
kőbaltás óriások.
A szerelem karácsonyfája,
ahol a vágy színes gyertyái égtek,
valami messzi gyermekkorba csúszott,
s a könny, mit értem ejtenek,
nem friss halottra, múmiára hull.

Hová lettek a fiatal nők,
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit
tartósították illatos olajban,
és spulnira csavart
érzelmeimet tűdobozba zárták?
Hová lettek a lányok,
akik örökké félhomályos egemen
csillagpályájukat ragyogva rótták?

Mikor magányos arcomat
a fényreklámok zöld levében áztatom,
mikor idomtalan fejű
búvár gyanánt bukdácsolok
a múlt mélytengerében, érzem,
hogy árnyékom alattomban leválik
két sarkamról, s ellenkező irányban
eltűnik. Érzem,
nem vár többé az alkalom
nyihogva, fölkantározottan.

Már egyre tűrhetetlenebbek
a klozettkefe-bajuszok
a répabunkó orr tövében,
a képernyőn úszó lepényhal-arcok
és elvitorlázó fülek.
Egyre jobban riasztanak
a koponyán belüli omladékok.
Egyre többször állok meg és tűnődöm
hamuba írt betűk fölött.
Ha nincsen fültanú,
egyre gyakrabban hallatom
a megcsonkított cédrus jajszavát.