dátum: 201.08.       fájl: iras/html-2010/klubdelelott0814.htm                  C. 10549-555

Klubdélelőtt

Beszélgetés Váli Dezsővel a Belvedere-kiállítása kapcsán

Élő rádióinterjú, Klubrádió, 2010 08.14. 09:32 (24 perc)
kérdez: Kun Zsuzsa   
        
            hangfelvétel: klubdelelott0814.mp3a
          ez a hangfelvétel kissé kifésült szövegváltozata:

 

K: Nagyon szépen köszönöm, hogy eljött; egy életmű kiállítása nyílt a Belvedere Galériában, ami szeptemberig látható. Reméljük, sokan megnézik a kiállítását, de nekem úgy az ragadt meg, tudom, hogy nem nagyon szerencsés, hogy magának igencsak kemény napirendje van. A festők meg a művészek igyekeznek sokáig aludni, önre nem jellemző. Ahogy olvastam, hogy 5:23 – órakor kel, hogy miért pont akkor, ezt biztos elmondja… Miért nem 5:30 –kor? Tehát mi az, ami ennyire feszes az életében, vagy miért…, vagy nem tud aludni?

V: Életgyávaság.

K: Az mit jelent?

V: Higgye el, hogy ha pontosan strukturálom a napjaimat, akkor érzem magam biztonságban. Akkor van meg a munka, akkor van meg,  amit meg kell csinálni. Tulajdonképpen mankó, mint ahogy az Excel táblázatokat szeretem a legjobban. Egy táblázaton belül otthon vagyok.

K: Nemsokára jön Börcsök Enikő, aki egy autista darabot készített, és egy autistát játszik benne, és a darabban, meg az autistákra jellemző ez az iszonyatos rendmánia, hogy papíron írják, hogy mikor mit kell csinálni, és láttam a maga jegyzetei között, hogy komoly papírokat meg jegyzeteket vezetett, hogy mi volt, ami szép, vagy ami miatt érdemes élni, ami rossz, ami különböző korszakaiban. Tehát egyfajta autizmus is rejlik a…

V: Hát erről nem tudok, de lehet, lehet… higgye el, hogy ez a fajta strukturáltság adja az igazi szabadságot. A húgom Salzburgban volt apáca 19 évig, aztán hazajött. Ott még kötöttebb az életrend. Azt mondja, hogy higgyem el, hogy nem volt két egyforma napja. És ez így van… ami az igazi történés – bocsánat – az fejben történik, és az tud  tól-ig határon belül is működni.

K: Pedig tényleg azt gondolná az ember, hogy a festők azok szétszórtak, hanyagok…

V: Olyanok, mint az emberek, a festők is, nem?

K: De ezek szerint maga nagyon fegyelmezett, persze, van ilyen is, meg olyan is.

V: Fegyelmezett vagyok, ez nem érdem, – ez életstratégia. Higgye el, hogy nekem így jó és így kellemes.

K: Én abszolút elhiszem, mert ha nem lenne így, akkor nem ezt csinálná.

V: 7 óra 5-re érek az uszodába, 20 éve ugyanazokkal az emberekkel találkozom, ha 20percet késnék…

K: És nem unalmas?

V: Unalmas? Még akár unalmas is… hogy ha a barátommal találkozom, akkor 20 perc zuhanyozás alatt elmondja, hogy tegnap este mit talált a Kazinczy Ferencről az interneten… pl. 1830-as években kiadott kötetét, de ezt egy amerikai könyvtárból fakszimile találta.

K: Látja, mit tesz az internet. Naponta több százezer információ…

V: Látom. Illetve nem látom, mert én nem használom, csak írom.

K: Igen, nagyon aktívan dolgozik az interneten és nagyon aktívan az életét megosztja az érdeklődőkkel. Ez is egyfajta közlésvágy a festészet mellett?

V: Biztos közlésvágy is. De ez egy annál érdekesebb dolog. Illetve . Én ötven, ötvenöt éves koromig kb. úgy éltem, mint a rafting sport. Tudja mi az?

K: Persze...

V: A hegyi kajakozás. Az emberre föltesznek egy bukósisakot, elindul, és rohannak vele szemben a sziklák. Az a feladata, hogy ezeket túlélje. Így éltem az életemet. Mikor elkezdtem 10 éve ezt a blogot írni, a deske.hu honlapon, és visszaolvastam, kiderült, hogy az egész önsajnálat egy élethazugság volt, mert iszonyúan tele vagyok gyönyörű élményekkel, amiket persze másnapra elfelejtek, de úgy, hogy naponta 4-5… mióta ezeket leírom, azóta tudom, hogy én egy boldog ember vagyok.

K: Egyébként érdekes, mert ahogy olvastam a honlapján a gyerekkoráról ezt az iszonyatos sok keserűséget a szobájával kapcsolatban, hogy a könyveit eladta. Akkor először azt gondoltam, hogy ez biztos valami kamaszkori boldogtalanság, ami teljesen természetes, és egy kicsit ez elhúzódott ez boldogtalansága, meg ez az önsanyargatása.

V: Önsajnálat. Ez lappang bennem, folyamatosan. Én nem voltam egy jókedvű gyerek, ez igaz. Nem is az volt a teher, hanem az, hogy nem tudtam – nagy szavakkal – hogy miért élek, de pontosabban azt nem tudtam, hogy mi legyek. Nem akartam semmi lenni. Nem vonzott egy házasság, nem vonzott egyetlen szakma sem, érettségiig. Tehát ez 18 éves korig, ez ilyen szempontból valóban egy nehéz…

K: Na de nem egy szerencsés dolog, ha 18 éves korig az ember szemlélődik, és ismeri a világot, vagy belekényszerítik egy döntésbe, hogy „mi lesz belőled fiam?”

V: Szent Pál azt mondja, hogy a hívőknek minden a javára válik, tehát természetesen ez is javamra vált. Ennek is volt komoly előnye. Az, hogy szenvedtem, az magánügy és részletkérdés.

K: Akkor ez is egy elhatározás volt, hogy véget vet a szenvedésének, és…

V: (nevet) …és elhatározom, hogy tehetséges vagyok a festészet területén?

K: Vagy inkább, hogy boldog és nyitott lesz a világra.

V: Nem lettem boldog és nem lettem nyitott a világra. Most sem vagyok igazán nyitott. Bőven elég az, amit befogadok. Nem, egy csomó dologgal nem foglalkozom, a televíziónkat ki sem tudom nyitni. Nem tréfa, hanem valóság, olyan gombok vannak, stb. …szóval bőven elég az, ami bejön.

K: Társaságba se jár, azt tudom…

V: Nem, az nem helyes, de nem járok. Elég amit... rengeteg, rengeteg élményt kapok, Isten tudja honnét. Útközben, ahogy  jövök haza 20 éve a Lukács uszodából, reggel 8 óra 10-kor, a Széna térig, rengeteg élményt kapok.

K: Busszal, villamossal jár?

V: Gyalog

K: Van azért egy népes családja is, mondjuk, onnan is érhetik információk, meg onnan is töltődhet.

V: Természetes, és hát kevés élményt tudok befogadni. Keveset tudok feldolgozni, ezért nem járok moziba, ezért nem nézek televíziót… a televízió egy nagyon okos dolog, csak nekem sok.

K: Magának nem jön be.

V: Nekem sok.

K: Ha már a reggeli ébredéssel kezdtük, akkor azt írja, hogy van itt egy hosszadalmas imádkozás is.

V: Igen, egy óra, ez van.

K: És hova, melyik Istenhez, vagy kihez imádkozik?

V: Én egyről tudok speciel, mire gondol?

K: Milyen vallás szerint, mert igen hosszadalmas időt töltött a zsidó temetőkben. Három és fél éven keresztül a temetőt festette. És akkor melyik vallás szerint.

V: Hívő, római katolikus vagyok, és egyébként a zsidókra a János Pál pápa mondta, hogy idősebb testvéreink. Nemcsak a zsidó kultúrát szeretem, hanem a vallást, az egész hitéletüket. A húgomat megkérdeztem, aki ismétlem, apáca, hogy mennyit használnak az Ószövetségből, vagy mennyi zsidó imát mondanak. Azt mondja 60%. Én is így vagyok. A zsoltárokkal… egyébként érdekes, tudja ezt? Nem tudom, ki veszi ezt észre… a zsoltárok, az valami hihetetlen korszerű költészet, és egyébként olyan bonyolult, szürreális asszociációk is, hogy az ember elképed.

K: Igen, igen. Talán keveset olvasunk zsoltárokat.

V: Gyönyörű, elképesztő, és persze tanulságos.

K: Miért nem katolikus temetőt festett meg?

V: Rondák, könyörgöm, rondák. A zsidó vallásban - most már tudom a hátterét -, ennek komoly kultúrája van, és ezt a kultúrát megtartották… eszembe jut a szó... a Chevra Kadisa az a segélyszervezet minden kis hitközségben, akiknek a temetés a privilégiumuk volt, és semmit nem engedtek különcködni… tudja mit engedtek meg? Ha a nagyon jómódú család rettentően szerette volna a szeretetét kimutatni, annyit engedtek meg, hogy a sírkő egy kicsit vastagabb lehetett. Ennyi. Ezért gyönyörűek ezek a temetők.

K: Csak azért említem meg a halált, mert ön ugyancsak itt a honlapján mutatja a végrendeletét, hogy nincs végrendeletem, mert jó helyen van minden, ahol van, tehát nem kell semmihez sem hozzányúlni, ne akarjak osztozkodni, mert…

V: Nincs min osztozkodni…

K: De hát ön hova szánja magát, hogyha elérkezik az utolsó pillanat, ha nem tetszik egy katolikus temető?

V: Attól függetlenül én tartom a vallást, szigorúan és pontosan… ha a testemre gondol, akkor megvan egy urnahely, de a legaranyosabb ebben a mezőben – hogy hívják Molnár Ferenc unokáját? -, Sárközi Márta azt mondta, hogy hamvaimat majd télen a zugligeti lépcsőkön szórják szét, hogy az öregek el ne csússzanak.

K: Jaj de aranyos. Igen, mert az ember nem szívesen fekszik olyan helyen, amiről már pontosan tudja, hogy nem tetszik, vagy zavaros hely.

V: Evvel nem tudok… lépjünk a következőre.

K: Azt mondja, hogy nincsen semmi… hát hova lettek a képei, rengeteget festett.

V: Ebből is élek 30 éve, és ajándékoztam is, így lett ez a kiállítás-móka, mert a képeknek egy részét múzeumoknak ajándékoztam, szégyenkezve is, meg szégyentelenül is.

K: Miért kellett szégyenkezni?

V: Hát, ez akár gusztustalan dolog, hogy az ember önmagát ajánlja. De hát elfogadták, és evvel a dolog elsimult.

K: Nem lett volna jobb, ha megveszik?

V: Dehogynem.

K: Az lett volna a szerencsésebb, nem?

V: Vettek is, de festettem én 83-ban egy pici kis képet, amiről tudtam, hogy nagyon jó, bocsánat.

K: De mit ábrázolt?

V: Speciel az semmit nem ábrázolt, mert az még nonfiguratív volt, de az volt az első zsidó temető, mert arra asszociált. És pofátlanul beírattam a jegyzőkönyvbe, amikor beadtam a Tavaszi Tárlatra, hogy ezt a képet csak a Magyar Nemzeti Galériának adom el. És megvették.

K: Valahol olvastam, hogy 45-ös a lába, amikor belépett fel is tűnt, hogy nagy lába van, nagy lábon is él?

V: Ha erre kérdez rá, hol nagyon smucig vagyok, hol nagyon nagyvonalú…

K: Sportolt, arra gondoltam… volt valami futócipője, amit szegre akasztott?

V: Volt futócipőm. Futottam 20 évig, amíg lehetett, illetve most is kocogok, egy kilométernél valamivel többet, de nagyon keservesen ma már. Röhögnek rajtam, mert nagyon komikus, nagyon lassan megy, de még erőltetem, persze. Az úszás mellett… A Lukács uszoda 20 éve megy, fél óra naponta.

K: Az ön életében úgy láttam, meg olvastam, hogy nagyon-nagyon meghatározó volt az édesanyja.

V: Nem volt más – bocsánat. Félárva vagyok. Szerettem anyámat, ebben az volt az érdekes, hogy nem volt a kamaszkorban sem diszharmonikus periódus. Amikor elkezdtem onanizálni, akkor hozzá futottam, mert ugye ezt a hitünk szerint nem szabad… hogy most itt bajban vagyok. 16 éves koromban, tehát tényleg ilyen igazi bizalmas kapcsolatunk volt és maradt végig.

K: De ugyanakkor éreztem egy megadást is, amikor azt mondja, hogy átrendeztem a szobámat anyám igényei vagy ízlése szerint, tehát a könnyebb ellenállást választotta, hogy nem nagyon fordult szembe vele, ha valami nem tetszett.

V: De szembefordultam, de ez is békésen ment. Nem, ez téves feltevés. Neki azok voltak a terhek, hogy kamasz éveimben nagyon hangosan hallgattam a tánczenei koktélt, meg ahogy elkezdtem… engem fejbevágott Seneca és Epiktétosz, 18-20 éves koromban, és akkor elkezdtem… először kidobtam a könyvtáramat, az egészet elajándékoztam egy tételben, a karnist levettem, a függönyt, a csillárt, az ágyamat szétvertem és a földön aludtam… ezeket nem szerette, de harag nem volt.

K: A könyvtárát… 400 db körül volt, ha jól emlékszem talán…

V: Igen, igen.

K: …felülbírálta az addigi ízlését és azt mondta, hogy most már mást olvasok és váltott.

V: Nem, nem… azt mondtam, hogy meg fogok halni és ahhoz nem kellenek könyvek. Ez így túl patetikus. Az élettel szembesültem. Az élet, a felnőtt… megfogalmazni sem tudom, pedig olyan világos… elölről, nulláról akartam indulni, hiteltelenné vált az én kis békés, polgári gyerekéletem…

K: Azt mondta, hogy 18 éves koráig, érettségiig nem igazán tudta, hogy mi legyen. Mi volt az a mondat végén a pont, vagy csepp a pohárban, ami így betelt… na most már tudom: festő leszek. Vagy építész lett talán először, belsőépítész.

V: Nem, festő lettem, egy hét alatt, bár akkor ezt még nem tudtam. Ezt megtaláltam. Én elkezdtem valami miatt, nem is festeni, hanem kollázsokat csinálni, és akkor fölrobbant az egész világ számomra. Akkor tényleg - egy hét alatt -, ezt a területet megtaláltam, ami nekem fontos volt, ami izgatott, aminek nagyon örültem.

K: De elkezdett festeni otthon?

V: Kollázsokat csinálni. El tudom mondani, hogy hogy jöttem rá… ez jellemző is. 15 vagy 16 éves koromban kaptam anyámtól egy üres fekete fotóalbumot, hogy majd abba beleragasztgatok dolgokat. Az első oldalára fehér ceruzával ráírtam, hogy „mégis szép az élet?!” kérdőjel, felkiáltójel... Ez elég jellemző. És elkezdtem beleragasztani azokat az élményeimet, amik emlékeztettek arra, hogy ez az élet szép. Egy villamosjegyet, ami emlékeztetett valamire, egy pezsgős üvegnek a címkéjét, mert ifjúsági országos bajnokságon második helyezett lettem kétpárevezős versenyhajóban. Mi voltunk a legkisebbek, és az egyesülettől kaptunk egy üveg pezsgőt, szóval ezeket, meg fotókat. A fotók köré, hogy érdekesebb legyen színes papírdarabokat ragasztottam. És az egyik nap elmaradtak a fotók, és ott maradtak a színes papírok, és az egy kép lett, evvel történt meg, itt találtam meg.

K: Kik voltak utána a mesterei később a főiskolán?

V: Nem jellemző. A főiskolán Jakuba János és Gulyás Dénes voltak a tanáraim. Saját magánmestereim voltak már korábban is, mielőtt a főiskolára kerültem volna. Magyarász Imre, aki valamelyest ismertebb festő, Máté Gyuszi, aki később barátom lett. Aztán a Sugár Gyula, aki inkább barátom volt.

K: Ez a kiállítás, ami most a Belvedere Galériában van, ez a „Láthatatlan Váli képek”, ezek honnan kerültek elő?

V: „Láthatatlan Váli képek közgyűjteményekből”. Ez 17 múzeumból került elő, ez a sorsnak egy egészen érdekes ajándéka számomra, mert hogy azért én - egyszerűen fogalmazva - sokmillió forint értékű képet ajándékoztam szét magyar múzeumoknak, egyáltalán nem önzetlenül. Azért, mert úgy gondoltam, hogy amit csinálok - bocsánat – az érték, és – bocsánat – úgy gondoltam, hogy a magyar kultúrában ez a legbiztosabb forma, hogy megmaradjon.

K: Ki is állították ezeket a képeket?

V: Ezeket nem állították ki, ezek raktárakban vannak főképpen. Azért mókáztam evvel a címmel, mert ezek jobbára nem láthatók.

K: Azért ajándékozta, mert biztosan tudta, hogy raktárba kerülnek?

V: Persze, persze. Az élő festőknek itt nem nagyon van állandó kiállításuk. A Nemzeti Galériában látható állandóan egy vagy két képem. De hát van nekik 35. Ez így van rendjén. A hosszú távon megmarad, és – bocsánat – én száz években számolok. Az, hogy ez mégiscsak látható lett egy alkalommal, ez véletlen és csoda.

K: Ez ügyes dolog volt. Maga találta ki, hogy legyen ez a kiállítás?

V: Nem én. Ez két fázisú történet. Az egyik, hogy meghívtak egy kiállításra, nem ismertem a galériát sem, hogy Belvedere, úgy tudtam meg, hogy a Bazilika mellett van, s az első ütés az volt, hogy azt mondták, 140 kép körül kellene kiállítani. De mennyi egy jó kiállítás? 25-30 kép. De hogy  ők 140-et kérnek kiállítani. Akkor két hét gondolkodás után kitaláltam ezt a mókát, hogy életemben először és utoljára, sőt összességében először és utoljára visszahívom, visszakérem a múzeumokban jobbára elfekvő képeimet. Ez tulajdonképpen nemcsak rólam szól, hanem a magyar múzeumokról. A magyar muzeológiáról is egy kicsit. Ők mit vásároltak, mi tetszett nekik…

K: Lehet, hogy nagyon rossz a kérdés, de volt olyan múzeum, amelyik azt mondta, hogy nem adja magának ingyen vissza, vagy nem adja kölcsön?

V: Persze volt.

K: Ezt komolyan mondja, vagy viccből?

V: Persze két ilyen konfliktus volt, de hát ez nem fontos.

K: Tehát azt mondták – most múzeum említése nélkül – azt mondták, hogy nem adják oda a saját képét kiállítani?

V: Igen, igen… a Kiscelli Múzeum azt mondta, hogy ő nem adja oda, mert ez egy magángaléria, és ilyenekkel nem foglalkozik. A szentendrei Ferenczy Múzeum igazgatója pedig azt mondta, hogy ezért bérleti díjat kér, azért a két képért, amit én 20 éve ajándékoztam nekik. Mikor erre rákérdeztem, akkor nyomatékosította, hogy sajnálják, de ők szegények. Ez móka…

K: Van olyan, amin még fel tud háborodni, vagy amitől ideges lesz? Mert én mondjuk most egy picit megrökönyödtem.

V: Persze hogy van, de az nem ez a szint. Min is háborodtam föl most legutóbb nagyon?... Ja igen, de azt itt nem mondom el.

K: Szóval milyen képeket gyűjtögetett akkor össze? Milyen témájú, vagy melyik korszakából, vagy mindent?

V: Ez negyven év. Az első kép az 1971-es, ami a Nemzeti Galériába került… tehát ez durván negyven év munkássága, és miután részben én kormányoztam, hogy mely képek, hát ezek - legalábbis a hitem szerint - a java. Így lett – kvázi – akaratomon kívül tényleg egy gyűjteményes-, vagy életmű kiállítás.

K: És mit tud erről, hogy mennyien nézték meg ezt a kiállítást?

V: Nem tudom. Biztos kevesen, nyár van. Ez dupla ajándéka a sorsnak, hogy egy olyan katalógust csináltak, amelyben minden kép tisztességesen le van fotózva, ez szinte egy újabb könyvem.

K: Hálás a sorsnak, hogy ez bekövetkezett most?

V: Nagyon, nagyon. Ez a tizenegyedik könyvem, vagy hányadiknak számolom. Ez egy olyan katalógus, amiben 165 olvasható, jó minőségű reprodukció van. Ez egy csoda.

K: Arra nem gondolt, hogy ami van blogot vezet, vagy írásokat, hogy meg is jelenjen egyszer, hogy egy teljesen átfogó kép legyen Váli Dezsőről?

V: Ebből több könyv van már. A blogot, a naplóm kivonatát kiadták, -  DESKE.HU  -, ami egyébként a honlapom neve is…

K: De meddig jutottak a könyvvel?

V: Azt két éve zártuk, de előtte is volt egy könyv a naplómból, és ez tulajdonképpen annak a folytatása, az C. NAPLÓ címmel jelent meg a 92-ben. Ami könyvem azóta megjelenik, tulajdonképpen mind magamról locsogok, kotyogok.

K: Szeret magáról beszélni?

V: Imádok, persze. Örkényről mondta egy barátom..., beszélgettek, és Örkény zavartalanul folytatta ugyanott, ahol az előző mondatot abbahagyta. Udvariasan meghallgatta a másikat, és pontosan ott folytatta, ahol befejezte.

K: Azt figyelem írásaiban, hogy abszolút őszintén ír, tehát még azokat is leírja saját magáról, ami nem tűnteti túlságosan nagyon jó fényben. Tehát nem zavarja, az őszinteség fontosabb.

V: Az őszinteség az kutya füle a leírásban, az őszinteség nem itt nehéz, nem itt kezdődik. Őszintén gondolkodni nehéz. Nem tudom, hogy maga mennyire tapasztalja, állati nehéz őszintén gondolkodni. Egy csomag krumplit hoztam haza, rögtön kiborítottam és a helyére tettem, a papírzacskót is, aztán megdicsértem magamat, hogy milyen rendes vagyok. Egy percre rá rájöttem, hogy a túrót… nagyon ronda volt a zacskónak a színe. Az ember mindig, mindig hazudik. Esküszöm, mindig hazugsággal kezdi, és onnét kell minden pillanatban fölvergődni a féligazságig, vagy az igazságig.

K: Nagyon szépen köszönöm Váli Dezsőnek, és a kiállítása szeptember 10-ig látható a Belvedere Galériában. Köszönöm, hogy eljött hozzánk.

V: Nagyon szívesen.