dátum: 2010.12.13.         fájl: html-2010/level-aa-tol.htm                  C. 10745

Kedves Mesterem!

Sokszor eszembe jut amikor tanácstalan vagyok és most sokszor vagyok tanácstalan. Remélem jól van. Abban az összefüggésben jut eszembe, hogy jóllehet nem becsülöm eléggé amivel megajándékoz az élet, például ott van az Ön figyelme. Élek-e vele? Igazából nem Önt nem becsülöm, csak fogalmam sincs mit lát bennem, amiért hajlandó rám pazarolni az idejét. Csavarogtam most megint kicsit, de érdekes, csak a szomszédban jártam. Lengyelországban és Szlovákiában voltam a nyáron, kísérleti építettünk, már nagyon hiányzott a kétkezi munka és az atmoszféra,amit mindez teremt, ha az ember közösségben csinálja. Most jöttem meg Bécsből, ez egy hónap volt, körülnéztem az ottani műszaki egyetemen és a városban. Nagyon inspiráló volt. Miért nem érzem a saját környezetemet annak? Miért azzal foglalkozom, amit Magyarországon nem lehet? Az építészet léptékében nem lehet korlátokat átlépni, de saját korlátokat át lehetne lépni, ha hajlandó lennék farkasszemet nézni egy darab megmunkálatlan anyaggal és azt mondani most csak én vagyok és belerakom magam.

Miért kell kutatnom a világban, csak hogy folyton azt érezzem semmit nem tudok? Most is nekiveselkedtem német szakirodalomnak az eső- és szennyvízkezelés új módjairól, mert meggyőződésem, hogy ha a vizet tisztességesen kezeljük, ha erre komponáljuk az életünket, mint annak idején bármelyik un. magas kultúra tette, akkor mindent a legnagyobb közös nevezőre hozunk, és minden a helyére kerül, nem kell egyéb részletkérdésekben elmerülni. Persze szakmailag semmi közöm ehhez, és roppant munka feldolgozni az ez ügyben felhalmozott tudást. És mit fogok vele kezdeni? Még a saját szomszédomat sem tudom meggyőzni, hogy ne akarjon barokk kertet csinálni az erdőben az én költségemen. Az én tanszékemen tanítunk városi zöldfelületgazdálkodást, és a kollégáim hallani sem akarnak arról, hogy ez másról is szólhatna, mint hogy a jelen szabályozatlan magyar helyzetről adjunk képet, hogyan kerül az árvácska a köztéri virágágyásba, ami a hallgatókat elég érthető módon hidegen hagyja. És ezzel elvesztegetjük a lehetőséget, hogy legalább beszámoljunk arról, hogy a világon már sok helyen nem kakilnak bele a vízbe csak hogy csodálkozzanak, hogy az már így ivásra nem alkalmas, és a növényekkel megcsináltatnak egy csomó munkát, amiért a növények csak hálát éreznek és nőnek és szaporodnak és minden rendben van, csak kicsit kell átgondolni, hogy rutinjaink nem azonosak az igazsággal és nem kell inkvizítorkodni, ha valaki másképp gondolja.

Tudom, az ügyfelem az örökkévalóság, de minek örül az örökkévalóság? Fütyüljek mindenkire és kezdjek el szobrokat csinálni meg festeni, ami talán többeket megragad mint hogy a hegyibeszédeimet hallgassa? Vagy maradjak ez a Jean d'Arc? Jelentkeztem egy ausztrál kutatói állásra és az egyetem tárt karokkal fogadott volna, de aztán a bizottság nem nekem ítélte a pénzt. Ott lett volna módom integrálni tudományt és művészetet, ha ez nem hangzik túl fellengzősen, de ez csak feltételes mód múlt idő. Mondjon nekem valamit, úgy érzem sivatagban vagyok és nem tudom merre vannak oázisok.

meleg (sivatagi) üdvözlettel:

AA