dátum: 2010.05.       fájl:  html-2010/miki-diploma-opponens.htm                  C.10455-57

Miki: Temetésem 2048 – Diploma 2010

opponensi vélemény
[az elmondott szöveg kevésbé volt kritikus]

A bemutatásra kerülő installáció, kegyeleti tárgy-együttes a diplomázó életében harmincnyolc év múlva bekövetkezendőnek feltételezett (szomorú és gyászos) eseményhez kapcsolódik. (Persze, ha már most tényleg tudná, hogy az élete akkor valóban véget ér, talán nem lett volna olyan könnyű ezt a dátumot leírni…, de ezt most hagyjuk.) Mindazonáltal ez a temetés nem olyan temetés, illetve halotti szertartás, mint amilyet Halász Péter rendezett magának a Műcsarnokban, amikor már bizonyosan tudta, hogy az ideje véges. (Egy olyan cselekedethez bátor szív és nagy lélek kell, de hátramaradóként sem lehetett könnyű azon az életre-halálra szóló (színházi) előadáson részt venni, sőt…, de most ezt is hagyjuk.)

VMiklós – bevallása szerint – azért rendezte meg a saját temetését, hogy még csak véletlenül se sértse mások halállal, gyásszal, kegyelettel kapcsolatos – manapság egyébként is meglehetősen konfúzus – érzelmeit, miközben munkája a temetési szertartás tárgyi vonatkozásait tematizálja, helyenként (ön)ironikusan. Persze, ha jobban belegondolunk, ez lehet ügyes „kifogás” is, hiszen jól tudjuk, hogy mások érzékenységét ennél kevésbé szenzitív és kényes témával is lehet borzolni, ha éppen mások úgy akarják. Ez a „kifogás” egyfajta „kibúvó” is az alól, hogy a temetés témáját a személyes (szubjektív) reláció és szituáció játékos kontextusán kívül is szükséges legyen értelmezni, például történeti, kulturális antropológiai vagy művészettörténeti összefüggésben. Az effajta vizsgálódás ugyanis esetleg megalapozhatta volna azt is, hogy a létrehozott tárgyi és képi (meg hangzó) forma-együttes – posztamens, tároló üveg (urna), „havas gömb”, meghívó, emlékkönyv, egyenruha, zene és film – valóban alternatívát jelenthessen a mai futószalagon zajló gyorskegyeleti szolgáltatással szemben. A személyes-szubjektív aspektus viszont felmentést (is) ad(hat) az ilyen vizsgálódás alól, és az egész munkát inkább konceptuális, relációesztétikai kontextusba helyezi – emeli vagy menekíti –, az „autonóm művészet” területére, ahol az „alkalmazott művészet” országának „vastörvényei” már nem alkalmazhatóak, ill. érvényesíthetőek a munka értékelésével kapcsolatban. (Más kérdés, hogy a két területen vagy országban (v.ö.: uraság) nagyjából azonos törvények voltak és vannak, és létezik kiadatási egyezmény is a mára már erősen spiritualizálódott határokon keresztül…)

Mindezt – mármint a vizsgálódás, kutatás érezhető hiányát – csak azért hoztam szóba, mert bizonyos történeti vagy antropológiai vonatkozások sokat segíthettek volna abban is, hogy a létrejött autonóm, konceptuális jellegű, reláció-művészeti mozzanatokkal rendelkező munka tisztábban artikulált, koherensebb legyen gondolatiságában is, és formai-stilisztikai értelemben is.

Teszem azt a ravatalkép 16.-17. századi hagyománya, vagy ehhez kapcsolódóan a castrum doloris állításának szokása, ill. a korabeli temetési szertartások egyéb attribútumai esetleg inspirálóak lehettek volna, például ahhoz, hogy a „havas gömb” kissé morbid, és a tárgy-együttesből meglehetősen kikiabáló megoldásának kegyelet-teljesebb vagy szelídebben ironikus, de formailag-tartalmilag erőteljesebb alternatívája szülessen. Ahogyan annak a vonatkozásnak az elmélyült el- és végiggondolása is segíthetett volna a helyenként széttartó intuíciók összefogásában, hogy a művészet jelet hagyni szándékozó – történetileg változó és változatos – tartalmai hogyan függenek össze nem csak a halottkultuszokkal, de magával a haláltudattal is. (Például – Zolnay Vilmos: A művészetek eredete / Pokoljárás, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983)

Ez természetesen csak az érem egyik – félig-meddig viccesen: a hiányzó – oldala. A másik, a meglévő oldal – az, ami megvalósult – ugyanakkor számos erénnyel, értékkel is rendelkezik. A gondolati fundamentum egyenetlenségei az összképben azért persze formai egyenetlenségeket is okoznak, valamelyest, egy kissé, de legalábbis részben. Mintha a műfaji határterületekre való (néha illetéktelennek tűnő) behatolás imitt-amott megbosszulná magát.

A csontpor-havas „hó gömb” már szóba került. Az, hogy az arc nem annyira hasonlít, ahhoz képest nem nagy ügy, hogy maga a tárgy olyan erős kommersz konnotációval rendelkezik – szerintem –, hogy az már-már blaszfémikus, és barbár rituális tárggyá avatja az objektet, kioltva benne minden szelíd iróniát.

A másik – jóllehet másképpen – határeset a posztamenshez tartozó urna-szerepet betöltő egyik üvegedény, az, amelyik italos üvegre emlékeztet, elsősorban azért, mert italos üvegre emlékeztet. A henger-forma üveg talán azért szerencsésebb, mert kevésbé juttatja eszünkbe, hogy az üvegben lévő tartalmat felhasználhatná bárki is, külsőleg vagy éppen belsőleg.

A harmadik tárgy-csoport az egyenruha. A kabátok rajzai láttán nehéz szabadulni a filmes sci-fi előképek kísértésétől, ami – különösen a rangjelzésekkel összefüggő koreográfiával kiegészítve – menthetetlenül a banalitások vicces világa felé taszajthatja egy elképzelt 2048-as szertartás – kicsit is kívülálló, kevésbé megrendült – résztvevőit. (A cél persze majdan lehet ez is, de ettől még marad a kérdés: a többi tárgy sugallata miért más és más értelmezési irány vagy tartomány felé tart…)

A meghívó, a könyv és – koncepciójában legalábbis – a film, mondhatni egészen más történet. Sokkal egységesebb és talán nem csak tartalmilag személyesebb – vagy pongyolán mondva: erősebb –történet, mert tényleg egy személyes viszonyrendszer (reláció) és történet idéződik általuk fel, lép rajtuk keresztül működésbe. Talán csak a képmás, a homlokra írt évszámokkal lóg ki igazán a sorból… Az a ráírás grafikus-szakmailag nekem – a laikusnak – nagyon „olcsó” megoldásnak tűnik. A film más. az alapgondolat – miszerint nem igazán vannak a halálhoz rendelhető alkalmas szavak és pláne mondatok – meggyőzőnek tűnik. (Bár erre is van ellenpélda: amikor például Nagy László a költő egy vele készített interjú-filmben üzen a jövőnek, mondván, ha az akkor élőknek még lesz emberi arcuk, akkor csókolom őket…etc.) Ami mégsem teszi maradéktalanná a film-élményt az a tartalomnélküliség mégis létező tartalma – a konkrét, és válogatottnak ható szavak összessége – mint érzetet okozó közeg, párosítva a keresetlenséget mutatni szándékozó mégis keresettnek tűnő előadással, miközben a várható katarzis elmarad. (De ezt szóban majd még árnyalom kissé…)

Mindezzel együtt a grafikus-vizuális műfajon inkább belül maradó összetevői a munkának kiforrottabbak, hatásosabbak, mint a határátlépések nyomán létrejött elemei a munkának. (Na, jó: nem csak kiforrottabbak, hatásosabbak – hatásosak és kiforrottak…)

S végezetül két dolog:

A halál nem vehető félvállról, a halál – végső soron – egy egész életet kíván… 

A diplomamunkát elfogadásra javaslom…                                                     

Pócsmegyer, 2010. május 28. 
Szalai András