dátum: 2010.08.        fájl:  html-2010/nepszab-cikk.htm                 C. 10569-571 

Népszabadság, 2010. 08. 28.

A LÁTHATATLAN VÁLI LÁTHATÓ KÉPEI
 

Azt mondja, Égből zuhant lehetőség volt ez az életmű-kiállítás a Belvedere Galériában, ahol 156 képe került falra; a legtöbbje, ami magyar múzeumokban megtalálható. Hite szerint ez festményeinek színe-java. Talán nem is véletlenül, hiszen Váli Dezső sokszor maga döntötte el, mely képei kerüljenek közgyűjteményekbe. 

   Láng Zsuzsa

– Láthatatlan Váli-képek közgyűjteményekben - a kiállítás címe, és ez erősen utal arra a tényre, hogy a múzeumoknak adományozott, vagy az általuk vásárolt képei ritkán kerülnek nézők elé, többnyire raktárakban pihennek.

– És ott is maradnak. Mert az élet ilyen - nem baj -, és ilyenek a közgyűjtemények, nincs kortárs magyar művészeti múzeum sem. Illetve ami van, annak én egy ortodox, múlt-évezredi festő vagyok. A Nemzeti Galériában harminchat munkám, ebből kettő a termeikben, falon. 1971-ből való az első, azóta többször kaptak tőlem ajándékba is. Harminc évig nem adtam el képet külföldre – ennyiben vagyok hazafi, unokáinknak festek, nem a müncheni fogorvosoknak  –, de a nyolcvanas évek közepén véletlen elkerült egy fontos képem a Sotheby’s aukciójára, Hollandiába, sajnos meg is vették, és nyoma veszett. Mikor megtudtam, megfestettem ismét, és Istennek hála, az új változat még jobbra is sikerült. Föltettem a Trabantom tetejére, és irány a Galéria. Egyszer megesett, pimaszul csak leadtam a portán egy képet, majd fölüzentem, hogy hagytam ott valamit, ha nem veszik rossz néven… Persze vásároltak is. A munkáim ott jó helyen vannak, a Nemzet trezorja.

– Életművét, a korai non-figuratív időszak után, három jelentős tematika határozza meg. Milyen élményből indulnak ezek a korszakok, és mi tartja őket – mindhárom esetben – évtizedekig lendületben? Zarándoklat a Keresztúttól Zsidó temetőkön át a Műteremig.

– Élmény? Lendület? A jó mű ima. Egy villám fényénél megmutatja Isten köpenye szegélyét. A Keresztutakat például egy franciaországi élmény indította. 1970-ben autóstoppal megnéztem a francia Riviéra múzeumait. A vence-i kolostor kápolnájában láttam Matisse Keresztútját, majd itthon több heti kemény munkával eldöntöttem, hogy nem tetszik. És hogy ojjé, akkor most megpróbálom én. Onnantól ezt rajzoltam mindig, mindenütt, a hatos villamoson is. Elég nagyszabású ügy ahhoz, hogy átíveljen vagy huszonöt évet; jöttek a keresztutak, a hozzájuk vezető mindenféle utak, tévutak is.

– Azonnal észreveszi a tévutat?

– Inkább egy idő után. Az egyik típusos tévút, hogy az ember már sémákban gondolkodik, ismétli szerencsésebb esetben csak önmagát. A másik, amiért el kell tépni egy rajzot, vagy jön a jó öreg szovjet motoros körfűrész (amely eddig 980 képet, köztük több kritikus szerint a kelleténél több remekművet is megsemmisített – a szerk.) hogy túl sterillé válik a kép, tart a mérnöki konstrukció felé, „KRESZ-tábla festők”, és épp az intuíció marad el. Előbb-utóbb észreveszem. Profi fotós barátom mutatta munkáját, egy gyönyörűséges tulipánföldet. Nyolc évre rá rájöttem, nem volt jó kép.

– Mi vezette a kereszttől a zsidó temetőbe?

 Ezt művészettörténész barátnőmnek köszönhetem, a hetvenes években szocio-felméréseket készített. Háromnapos kutatóutak, nagy fekete autóval járta a vidéket. Egyszer fotósának eltört a karja, fölhívott, tudok-e enteriőrt fotózni. Kérdeztem, mikor kéne, mondta, jövő csütörtökön, mondtam, addigra fogok tudni. Vettem egy nagylátószögű objektívet, aztán évekig ebből a munkából éltem. Festés, közben kéthavonként utak, három nap alatt ezer felvétel, talán egy forintot kaptam negatívonként. A falvak szélén megnéztük a zsidótemetőket is, és az orrom előtt, ami szép, kezdő fotósként mindent lefényképeztem. Létrejött egy archívum 2400 képpel, fogalmam se volt, mire. Beszámozva, falvanként csoportosítva, keresőképekkel – mappában, évekig. És akkor történt valami. Kislányunk érkezésére várva kellett még egy szoba; építkezés fél évig, nem tudtam festeni. Utána rettenetesen megijedtem, hogy fog ez menni ennyi kihagyás után. Ezért – szokatlan módon – hisztérikusan kapkodva egy délután négy marha nagy képet csináltam. Akármit, csak gyorsan alapon. Elővettem egy temetőfotót is, megfestettem. Becsattant: megtaláltam valamit.

– Már megbocsásson, de hívő, és hitét naponta gyakorló római katolikusként miért a zsidótemetők robbantak be a művészetébe?

– Az egyik szál, ami a témához kötött, épp ez, a gyönyörűséges zsidó zsoltárok reggelente, használom a liturgiájukat. A másik szál belsőépítész végzettségem, ezekben a temetőkben a kövek mikro-enteriőröket, meghitt tereket alkotnak. Aztán vannak köztük gyönyörű plasztikák. Halálról és csöndről beszélnek. De a technikai rész is, függetlenül a tartalomtól; egyensúlyokat, ritmusokat kerestem, erre igen alkalmas alanyok, próbáltam újra meg újra megfesteni, hol jó, hol pocsék eredménnyel. Amikor kezdtek gyengébbek lenni, abbahagytam. Most bezzeg huszonkét éve nincs egy új gondolat, műterembelsőket festek. Ez is egy fotómból indult. Az első években a riporterek kérdezték, mikor hagyom már abba, de tudtam, ha még tíz évig csinálom, érdemmé válik… 

– És ebben a témában mi motiválja?

– A vekker, bocs. Illetve vekkerek, a karórámon is van. Megszólal, tessék dolgozni. Hivatalnokélet. Teszem a dolgom, az évi öt ihletes nap ajándék.

– És, mi van, ha ez nem munkaidőben érkezik?

– Nem tud máskor. Csak, ha dolgozom. Képet én fejben nem tudok kitalálni.

– Azt írták önről, a „szellem arisztokratája, kényúr, aki magát ítélte örök rabszolgaságra.” Tényleg szerzeteséletet él. Reggel 5 óra 23 perckor kel, fogat mos, teát főz, (fél liter Lipton zöld tea, 3 keksszel) imádkozik egy órát, 7.05-kor már a Lukácsban van, odáig kocog és rózsafüzérezik közben a keresztgyerekeiért, az uszodában úszik több mint egy kilométert, hazafelé megenged magának egy sajtos stanglit. 8.40-kor müzlit reggelizik. Tíz harminckor szól a vekker és dolgozik, 13.25-kor ételhordóval indul ebédért a diákmenzára. Kettőkor telefon ki – pizsama, alvás 16.30-ig, aztán csipketea, honlap-karbantartás és egyebek (az új tévét már bekapcsolni sem tudná, húsz éve nem nézi). 18.40-kor vekker, rövid közös Mária-ima, vacsora útközben a hűtőtől a műteremig. 21.40-kor szájzuhany, egy-két Illyés vagy Zelk-vers, 22.00. villanyoltás.

Igazság szerint 5.17-kor kellene kelnem, tényleg, már minden lassabban megy, 68 vagyok. A Lukácsban is csak - felfelé kerekítve - 856 métert úszom az 1196 helyett. Nekem a fegyelem szabadsága a megfelelő életforma. Húgom apáca, szerzetes-életet él, ami szigorúbb az enyémnél, azt mondta: nem volt még két egyforma napom. 

– Nem jár színházba, évente egyszer felesége elviszi moziba, de tíz perc után besokall az impulzusok sokaságától, és megszökik. Viszont honlapját tíz éve építi, fejleszti. Naprakészen tartja karban a blogját is, és – a legintimebb információi is hozzáférhetők bárki számára…

– Nem megszököm, engedélyt kérek rá. A legintimebb… abban bízom, tanítok vele. A honlapom adatbázis, munkáim adatai és reprói ötven évre visszamenőleg. Ezért is ajándékoztam ezt a Kedves Utókornak, vagyis a Széchényi Könyvtárnak, az eddig 10500 gépoldalas naplómmal együtt. Minden, ami ezen túl született, csak hab a tortán. Kellett oda egy életrajz. Aztán, ha már összegyűjtöttem a világ száz legszebb festményét, miért ne lássa más is… vagy az évek során megjelent könyveimet. A honlapot a múlt hónapban 47 országban olvasták, a külhoniak talán örülnek a nehezebben hozzáférhető kedvenc verseimnek, főleg, ha például Illyés Gyula mondja el. A blog: húsz éve írtam levelet Franciaországba áttelepült barátomnak, havonta. Ezekből, a Le Meux-be írt leveleimből alakult ki a mostani, naponta többször frissülő VÁLINEWS. Beszámolók, életkérdések és hülyéskedések, kínlódások, és viccek; legutóbb húsz perce írtam bele pár sort. Már olvashatják Uruguayban. De ez a honlap arra is jó, hogy az érdeklődők – akár nyomdai minőségben – letölthessék képeimet, fotóimat; magamnak pedig arra, hogy például visszaolvasva naplómat, szembesüljek vele: boldog ember vagyok. Sokáig nem tudtam magamról. Alig mozdulok otthonról, de élményekkel tele, győzzem befogadni. Engem éltetnek, és tán a napi 150 olvasómnak is segítek vele egy kicsit. A dolgozó népet szolgálom. Meg a gyerekeket és a nyugdíjasokat.

Műterem - francia kapcsolat - A/10/48, olaj, farost, 60 x 60 cm, 2010
forrás: www.deske.hu

Láthatatlan Váli-képek közgyűjteményekből. Belvedere  Galéria, Bp. V. Szent István tér 12. 2010. május 15. – szeptember 10.

Móricz Simon a megjelentnél jobb felvétele: