2011..9.9.                html-2011/dobszay-nekrolog.htm       C.11024-26            F/2009/125

Élet és Irodalom
LV. évfolyam 36. szám,
2011. szept. 9.                                    

Jeney Zoltán
Dobszay László halálára
(1935–2011)


Great passing, írta közös angol barátunk, mikor már tudható volt az elkerülhetetlen. Nagy és rendkívüli ember távozását nem lehet ennél kifejezőbb tömörséggel tudatni.
Nézem a különböző újságok és hírportálok gyászjelentéseit. Legtöbbje csak az MTI hírét hozza le. Néhány esetben a hír után nyilvánvalóan ugyanabból a forrásból származó rövidebb-hosszabb életrajz következik. Feltűnő, hogy sehol egy utalás a formátumra. Arra, hogy az eltávozott - az életrajzokban felsorolt zenei diszciplínákban felmutatott kimagasló eredményein messze túlmenően - nemcsak egyedülállóan univerzális zenész volt, hanem a kor legjobbjai közül kimagasló intellektus is.
A nagy úttörő nemzedék, Bartók, Kodály, Szabolcsi távozásakor a tudósítások még nem voltak ennyire visszafogottak - igaz, Dobszay a nagy elődökhöz mindig is tanítványi alázattal viszonyult -, holott bárminemű kegyeletsértés nélkül immár nyugodtan kimondhatjuk: rendkívül széles körű tevékenységének egyes területein hasonló vagy a diszciplína természetéből adódóan mestereit is túlszárnyaló teljesítményt nyújtott.
A kor változott. Ma a média által uralt, futószalagon kreált percemberek, „celebek" korában Dobszay szellemisége, magatartása nem tűnik korszerűnek. Ennek Dobszay maga is teljes mértékben tudatában volt: „Eszetlen és ugyanakkor egyben minden művészi eleganciát, fegyelmet, az »igazság felragyogását« nélkülöző társadalmat kell elviselnünk. Ha akármit lehet mondani, s az adott igazsággal évtizedek, évszázadok óta foglalkozó szaktudományt a tudósok összeesküvésének, rosszakaratának, a »szakértelem csapdájának«, puszta érdekérvényesítésnek lehet pocskondiázni; vagy ha a művészetben a felragyogó igazság helyébe a csoportérdek, a nem művészi ösztönök kultusza lép, ha a szellemi részegség nemzeti jelmezbe öltözik (»Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság, Bundás indulatok: oh be tatári müv ez!« - Kisfaludy Károly), akkor ez csak mérgezi az igazi kreativitást, az emberi tartást és szolidaritást. A »kiművelt emberfő« társadalmi szükséglet, ez pedig csak olyan társadalomban lehetséges, mely elkötelezte magát a tudomány, a művészet, és a kettő egysége mellett." (Sipos Júliának a Magyar Tudomány számára ez év március 23-án adott interjúból.)
A tudomány és művészet egysége Kodály ideája volt, s ehhez az ideához maradt hű az MTA későbbi elnökeként Kosáry Domokos is, amikor a művészet egyetemes (mindenféle politikai, különösen pártpolitikai elkötelezettségtől független) megjelentetésére kezdeményezte a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia létrehozását az MTA társult intézményeként. Dobszay különleges megtiszteltetésnek tartotta, hogy a Széchenyi Akadémia elnökévé választották, s így folytathatta Kosáry Domokos munkáját. A Széchenyi Akadémia létét, a művészetek jelenlétét a Magyar Tudományos Akadémián a kodályi idea megvalósulásának tekintette. Kreatív szelleme, kiváló szervezőkészsége, tagtársaihoz fűződő kivételes empátiája révén rövid idő alatt elérte, hogy rendkívül szerény anyagi lehetőségei ellenére a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia egyre hangsúlyosabban tett eleget kultúrateremtő, -bemutató, -terjesztő funkciójának.
A minőséget illető kérlelhetetlen szakmai szigorúsága, bár rendkívüli szellemi tágassággal és nyitottsággal párosult, nem tette könnyűvé életét.
Úgy tűnt, hogy a zenésztársadalommal legalább azonos nyelven beszél, de itt is gyakran találkozott teljes meg nem értéssel, pedig mindig egyszerűen és világosan fogalmazott. „Túl jó nekünk", hangzott el róla az 1980-as évek elején... (Most a gyász alkalmával sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az őt egyébként nagyra becsülő zenésztársaim között is lehetnek olyanok, akik bizonyára megrendülve, de mégis megkönnyebbüléssel fogadták halálhírét. Nincs már, aki vitathatalan tekintélyével „körmükre nézzen", jöhetnek a „jogosulatlan és tehetségtelen előreiramlások" - Bartók Béla). 1989 után közölt szociális, társadalmi, sőt immár politikai témájú cikkei süket fülekre találtak párhuzamosan azzal, ahogy nagy példaképe, Bibó István életműve is a politikai élet kegyvesztettje lett. (Aki fogalmat akar alkotni arról, hogy milyen tárgyi felkészültséggel párosult szociális empátia jellemzi e tárgyú írásait, annak érdemes elolvasnia Az európai alkotmány és a kereszténység című tanulmányát az ÉS 2004. február 6-i számában.)
Az 1970-es, 1980-as években gyakran mondta, hogy az akkori társadalmi rendszer őrlő fogaskerekei között a magafajta ember legfeljebb a fogaskerekek zavartalan működését akadályozó homokszem lehet. Tele volt reménnyel 1989 után („ötszáz év óta nem volt ekkora esélye Magyarországnak"). De kezdettől fogva és egyre jobban irritálta a mindinkább eluralkodó törzsi gondolkodás, amelynek irracionális - személyes kapcsolatokat is szétmaró - hatásai őt sem kímélték. Az utóbbi években egyre inkább úgy érezte, hogy az újabb és újabb „tévedhetetlenek" vezérelte fogaskerekek ismét a homokszem szerepére ítélik. Amikor aztán a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát minden személyes erőfeszítése ellenére a politika nem létezőnek tekintette, akkor csak az elnöki tisztségről való lemondás maradt az egyetlen lehetőség számára. Nem tehetett mást. Kodállyal együtt vallotta: „a tudomány, művészet nem szolgálhat senkinek. Önnönmagáért van. Nem lehet sem ancilla theologiae [a teológia szolgálóleánya], sem meretrix politices [a politika kurvája]." (Kodály Zoltán elnöki megnyitójából, MTA 1946.)
Akinek megadatott, hogy haláláig megőrizze alkotóképességét, annak életműve mindig befejezetlen marad. Dobszay összes energiáját mozgósítva igyekezett a függőben lévő, de még befejezhető munkáit megvalósítani. Így sem érhette meg, hogy a klasszikus formaalkotásról írt korszakalkotó nagy tanulmánya még életében megjelenjen. Az viszont örök szégyen marad, hogy Bartók kórusműveiről készített felvétele, amit pedig Bartókról vallott előadó-művészi summájának tekintett, személyes és „elháríthatatlan" bürokratikus akadályok miatt máig nem jelent meg. De legalább befejezhette a Schola Hungarica 60. lemezét.
Felelősségünk az öröksége.

(A szerző a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja)

(A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, valamint a Muzsika kérésére készült írást a család kívánságára az Élet és Irodalom közli.)