Great passing, írta közös angol barátunk, mikor már tudható volt az elkerülhetetlen. Nagy és rendkívüli ember távozását nem lehet ennél kifejezőbb tömörséggel tudatni.
Nézem a különböző újságok és hírportálok gyászjelentéseit. Legtöbbje csak az MTI hírét hozza le. Néhány esetben a hír után nyilvánvalóan ugyanabból a forrásból származó rövidebb-hosszabb életrajz következik. Feltűnő, hogy sehol egy utalás a formátumra. Arra, hogy az eltávozott - az életrajzokban felsorolt zenei diszciplínákban felmutatott kimagasló eredményein messze túlmenően - nemcsak egyedülállóan univerzális zenész volt, hanem a kor legjobbjai közül kimagasló intellektus is.
A nagy úttörő nemzedék, Bartók, Kodály, Szabolcsi távozásakor a tudósítások még nem voltak ennyire visszafogottak - igaz, Dobszay a nagy elődökhöz mindig is tanítványi alázattal viszonyult -, holott bárminemű kegyeletsértés nélkül immár nyugodtan kimondhatjuk: rendkívül széles körű tevékenységének egyes területein hasonló vagy a diszciplína természetéből adódóan mestereit is túlszárnyaló teljesítményt nyújtott.
A kor változott. Ma a média által uralt, futószalagon kreált percemberek, „celebek" korában Dobszay szellemisége, magatartása nem tűnik korszerűnek. Ennek Dobszay maga is teljes mértékben tudatában volt: „Eszetlen és ugyanakkor egyben minden művészi eleganciát, fegyelmet, az »igazság felragyogását« nélkülöző társadalmat kell elviselnünk. Ha akármit lehet mondani, s az adott igazsággal évtizedek, évszázadok óta foglalkozó szaktudományt a tudósok összeesküvésének, rosszakaratának, a »szakértelem csapdájának«, puszta érdekérvényesítésnek lehet pocskondiázni; vagy ha a művészetben a felragyogó igazság helyébe a csoportérdek, a nem művészi ösztönök kultusza lép, ha a szellemi részegség nemzeti jelmezbe öltözik (»Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság, Bundás indulatok: oh be tatári müv ez!« - Kisfaludy Károly), akkor ez csak mérgezi az igazi kreativitást, az emberi tartást és szolidaritást. A »kiművelt emberfő« társadalmi szükséglet, ez pedig csak olyan társadalomban lehetséges, mely elkötelezte magát a tudomány, a művészet, és a kettő egysége mellett." (Sipos Júliának a Magyar Tudomány számára ez év március 23-án adott interjúból.)
A tudomány és művészet egysége Kodály ideája volt, s ehhez az ideához maradt hű az MTA későbbi elnökeként Kosáry Domokos is, amikor a művészet egyetemes (mindenféle politikai, különösen pártpolitikai elkötelezettségtől független) megjelentetésére kezdeményezte a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia létrehozását az MTA társult intézményeként. Dobszay különleges megtiszteltetésnek tartotta, hogy a Széchenyi Akadémia elnökévé választották, s így folytathatta Kosáry Domokos munkáját. A Széchenyi Akadémia létét, a művészetek jelenlétét a Magyar Tudományos Akadémián a kodályi idea megvalósulásának tekintette. Kreatív szelleme, kiváló szervezőkészsége, tagtársaihoz fűződő kivételes empátiája révén rövid idő alatt elérte, hogy rendkívül szerény anyagi lehetőségei ellenére a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia egyre hangsúlyosabban tett eleget kultúrateremtő, -bemutató, -terjesztő funkciójának.
A minőséget illető kérlelhetetlen szakmai szigorúsága, bár rendkívüli szellemi tágassággal és nyitottsággal párosult, nem tette könnyűvé életét.
Úgy tűnt, hogy a zenésztársadalommal legalább azonos nyelven beszél, de itt is gyakran találkozott teljes meg nem értéssel, pedig mindig egyszerűen és világosan fogalmazott. „Túl jó nekünk", hangzott el róla az 1980-as évek elején... (Most a gyász alkalmával sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az őt egyébként nagyra becsülő zenésztársaim között is lehetnek olyanok, akik bizonyára megrendülve, de mégis megkönnyebbüléssel fogadták halálhírét. Nincs már, aki vitathatalan tekintélyével „körmükre nézzen", jöhetnek a „jogosulatlan és tehetségtelen előreiramlások" - Bartók Béla). 1989 után közölt szociális, társadalmi, sőt immár politikai témájú cikkei süket fülekre találtak párhuzamosan azzal, ahogy nagy példaképe, Bibó István életműve is a politikai élet kegyvesztettje lett. (Aki fogalmat akar alkotni arról, hogy milyen tárgyi felkészültséggel párosult szociális empátia jellemzi e tárgyú írásait, annak érdemes elolvasnia Az európai alkotmány és a kereszténység című tanulmányát az ÉS 2004. február 6-i számában.)
Az 1970-es, 1980-as években gyakran mondta, hogy az akkori társadalmi rendszer őrlő fogaskerekei között a magafajta ember legfeljebb a fogaskerekek zavartalan működését akadályozó homokszem lehet. Tele volt reménnyel 1989 után („ötszáz év óta nem volt ekkora esélye Magyarországnak"). De kezdettől fogva és egyre jobban irritálta a mindinkább eluralkodó törzsi gondolkodás, amelynek irracionális - személyes kapcsolatokat is szétmaró - hatásai őt sem kímélték. Az utóbbi években egyre inkább úgy érezte, hogy az újabb és újabb „tévedhetetlenek" vezérelte fogaskerekek ismét a homokszem szerepére ítélik. Amikor aztán a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát minden személyes erőfeszítése ellenére a politika nem létezőnek tekintette, akkor csak az elnöki tisztségről való lemondás maradt az egyetlen lehetőség számára. Nem tehetett mást. Kodállyal együtt vallotta: „a tudomány, művészet nem szolgálhat senkinek. Önnönmagáért van. Nem lehet sem ancilla theologiae [a teológia szolgálóleánya], sem meretrix politices [a politika kurvája]." (Kodály Zoltán elnöki megnyitójából, MTA 1946.)
Akinek megadatott, hogy haláláig megőrizze alkotóképességét, annak életműve mindig befejezetlen marad. Dobszay összes energiáját mozgósítva igyekezett a függőben lévő, de még befejezhető munkáit megvalósítani. Így sem érhette meg, hogy a klasszikus formaalkotásról írt korszakalkotó nagy tanulmánya még életében megjelenjen. Az viszont örök szégyen marad, hogy Bartók kórusműveiről készített felvétele, amit pedig Bartókról vallott előadó-művészi summájának tekintett, személyes és „elháríthatatlan" bürokratikus akadályok miatt máig nem jelent meg. De legalább befejezhette a Schola Hungarica 60. lemezét.
Felelősségünk az öröksége.

(A szerző a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja)

(A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, valamint a Muzsika kérésére készült írást a család kívánságára az Élet és Irodalom közli.)