2011.10.16.        html-2011/katolikus-interju-2011-10-16.htm        C.11057-060

A Katolikus Rádió sorra interjúvolja a Prima Primissima díjasokat.
Ajándékkosár 2011.10.16. 16:34
Váli Dezsőt kérdezi Ungváry Ildikó.

A mai riportok között akadnak szokatlanok, mert a Prima Primissima jelölt kívánságára a beszélgetés elején hangzik el a kívánság. Váli Dezső festőművész Zelk Zoltán „Aki bejárta a világot” című versét hozta magával, és a verset maga a költő mondja el.

ZELK: AKI BEJÁRTA A VILÁGOT

Ismertem egy öregurat, aki
bejárta szinte az egész világot,
látta, mit a földön ember csak láthat,
pontosabban, mit látni érdemes -
a Rákospatak medrében a hajnal
kormos lábnyomát, s a tűzfalakon
a fáradtság végtelen vonulását,
szerszámládás, szatyros árnyakat -
de nem csupán Angyalföldet, dehogy,
ismerte Józsefváros valamennyi
odvas kapuját, s a gyulladt szemű
házmestereket, kik a föld alól
hosszú alsónadrágban és papucsban
buktak föl, bérkaszárnya-szellemek -
és ismerte, néha már arra gondolt,
kezet kellene nyújtani neki,
az egyetlen budai tulipánfát,
s azt a kéményekkel békét kötő
ecetfát a ferencvárosi bérház
asszonysikolytól lucskos udvarán -
s még mennyi táj! mennyi feledhetetlen
világrész! a Bosnyák téri piac
sikátorai, a lóhús mészárszék
és a káposztáshordók sorfala
az Ősz csöpögő eresze alatt -
a délutáni utcák áradása,
s a hullámok közt imbolygó sziget,
a Klauzál tér, ahol ha föltünt, Jön már
a mi gibicünk! kiáltottak a
snapszlizó csarnoki ládadobálók,
s a világjárni fáradt öregek,
kiknek szemében hatvannégy sakk-kocka,
kitelt az élet, annyi a világ -
s ki tudná fölsorolni, tán még ő sem,
hol, s merre még, hiszen oly otthonos
e tájakon, hogy szinte egyidőben
 a hajnalban nyitó macskaszagú
kávémérésben, s a Teleki tér
rozsdát okádó ószeres bódéi
s Margitsziget platánjai között -
Margitsziget! ott látta Krúdyt egyszer,
mint fenséges lassú mondatai,
sétált olyan fenséges lassúan - - -

a többi már satöbbi meg satöbbi
meg satöbbi meg satöbbi csupán.

Zelk Zoltán versét hallottuk, ő maga mondta el, és egy kicsit rendhagyóan kezdjük ezt a beszélgetést Váli Dezső Munkácsy díjas festőművésszel, mert hiszen a produkció a kérése került előre. Szeretném tudni, hogy miért választotta és hozta nekünk ezt a verset.

Zelktől a Sztálin ódát szeretik tudni az emberek. Nekem az egyik legjobb barátom. Majdnem minden nap, de minden héten biztosan egy kicsit beszélgetünk. Nagyon aranyos ember volt, nagyon sokat tudott a világról, önmagáról. Ez, amit itt elmesél, ez nagyszerű.

Önnek fontos a barátság? Mennyire fontos?

Sajnos nem, sajnos nem, vagy egyre kevésbé. Fiatal-, illegális kiscserkész koromban megkérdeztem az 50-es évek elején a vezetőt, és mondta, hogy az öregcserkészek ritkán találkoznak már. Én ezen fölháborodtam. Azt mondta: Deske, az öreg fákat szét kell ültetni. Ezt megértettem. Egyre kevesebb az energiám másokkal foglalkozni, a saját dolgom elfoglal. Az érintkezésnek az email formáját ..., napi 10-15 emailre válaszolok, és inkább így élnek már csak a barátságok.

Beosztja nagyon az idejét, vagy hagyatkozik arra, hogy mikor érzi a hívást - na most festeni kell.

Az ihlet csakugyan létezik. Egy évben három, négy, öt nap esetleg, a többi az munka. Az kezdődik 10 órakor. Ehhez nekem 5 óra 23-kor föl kell kelni, hogy 5 óra 26-kor megihassam az első teámat, 5 óra 40-kor elkezdhessek imádkozni, vagy lemenjek a ferencesekhez, hogy 7 óra 05-re ott legyek a Lukács uszodában az 1016 métert leúszni, hogy utána bevásárolhassak a listáról – ha nem veszítem el – hogy zsömlét, kefirt… a joghurtot és a kefirt mindig összekeverem, fel kell írni. Aztán reggeli a feleségemmel, elolvasom a napi újságot, válaszolok az emailekre, és akkor a munka.

Ennyire tudatosan él?

Ha ez tudatos – akkor igen.

Nincs lazítás?

Nincs, nincs.

Mi a kikapcsolódás?

Nincsen.

Nincs miből kikapcsolódni?

Ez nekem jó így. Kikapcsolódás? Ebéd után alszom két órát, mert anélkül nem bírnám a napomat. Akkor pizsamára, és a telefont kikapcsolva.

Ezt szakította meg most a mi kedvünkért, amit külön köszönök.

Így van.

(zene)

Folytatjuk a beszélgetést Váli Dezső festőművésszel. A kérdező Ungváry Ildikó.

Vannak-e olyan témák még az ön festészetében, amit vagy nem sikerült úgy megcsinálni, ahogy szerette volna, vagy pedig – nem azt mondom, hogy nem mert hozzáfogni – még úgy érzi, hogy nem elég érett az élmény ahhoz, hogy megfesse.

A kérdés nem vonatkoztatható sajnos rám, mert nincsen vízióm. Kétféle festő van ilyen szempontból. Van, aki azt mondja, hogy tudod, én lusta ember vagyok, nem szeretek dolgozni, de amikor már szétfeszít az élmény, mikor már fejben minden részletét tudom a képnek, akkor muszáj megfesteni. Nem szoktam róla beszélni, mert nem hiszik el, hogy nekem egy képről három percre előre nincsen vízióm. Én is festő vagyok és így is lehet csinálni. Ennek még előnye is van, olyan módon, hogy olyan területekre vetődöm el, amit tudatosan, aggyal soha. Ahogy egy háziasszony, ha váratlan vendég jön, akkor gyorsan belenéz a fridzsiderbe, hogy mi van ott... fasírozott, szilvalekvár, palacsinta –, mit lehet hirtelen összeütni a vendégeknek. Én csinálok először nagyon gyorsan egy nagyon rossz képet, kétségbeesve hátralépek, megnézem, és akkor kezdek el festeni. Ez technikai kérdés, nem túl érdekes.

A nagyon rossz képpel mi történik?

A közepesen rosszat is egy idő után fölfűrészelem. Eddig 935-öt.

Így számon tartja?

Számon, igen, ez játék. Játék, hogy pontos vagyok. Úgy gondolom, hogy a munkáim karbantartása, számon tartása, helye, sorsára figyelés is szerepel munkaköri leírásomban.

Van ilyen, hogy munkaköri leírás? Saját magának csinálta nyílván.

Csakugyan. Úgy gondolom, hogy a legjobb képeim – elég kevés – azok jók, ezeknek jó helyre kellene kerülni, ezt igyekszem még befolyásolni is. A rossz képeimre úgy gondolom, hogy a szellemi környezetszennyezés is hiba, és azokat tényleg kidobom. Így élek, így dolgozom.

Hol láthatók a képei a nagyközönség számára?

A nagyközönség számára majdnem minden, vagy minden magyar múzeumban van, de a magyar múzeumokban kortárs festészeti kiállítás nem nagyon van. A honlapomon minden képem rajta van, mert kezdettől fogva lefényképeztem őket. A deske.hu honlapon a meglévők, 1007-nél tartok, amit megtartottam. Ezek évekre besorolva. A Nemzeti Galériában van a kortárs kiállításon egy kép, amiről biztosan tudok. Talán a győri múzeumban is falon van több. Nem tudom, nem tudom, ez végül is már nem az én dolgom.

Annak idején miért és hogyan lett festő? Egyből sikerült, vagy pedig különböző vargabetűkön keresztül?

Nézze, én nem voltam egy jókedvű kisfiú, és egyáltalán nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Nem akartam tulajdonképpen semmi lenni. Ismeri ezt a fogalmat, hogy rafting? Erre nincs magyar szó, a hegyipatak kajakozás. Én az életet így képzeltem, és elég sokáig, nagyon sokáig így is éltem meg, hogy az emberre a hegy oldalában föltesznek egy bukósisakot, beül egy kajakba, teljes erővel dolgozik, és az a feladata, hogy a felé rohanó sziklákat elkerülje. Praktikusan ez az élet, és aztán majd egyszer megérkezik, de az már tulajdonképpen nem is nagyon érdekes. Kiderült, hogy ez önáltatás és önhazugság volt. Ha pontos akarok lenni, akkor kb. 55 évig így éltem meg a sorsomat. Akkor belekeveredtem abba, hogy először havonta, aztán naponta írtam naplót, levél formájában –, ma is írom ezeket a leveleket Le Meux-be, egy francia kisváros Párizs fölött. És visszaolvasva döbbenten láttam, hogy hazudtam, vagy áltattam magam 55 évig, mert először is boldog vagyok, másodszor is tele vagyok gyönyörű élményekkel. Ma már ezt tudom, és ha visszaolvasom magamat – bocsánat – akkor ugyanezt élem meg. Leírom, és evvel rögződik, azt is, amit még át kell gondolni… Húsz éve teszem meg az utat a Széna tértől a Lukács uszodáig gyalog, és ez az út valami gyönyörű. Sokszor fotóztam ugyanazt, mert picit mindig más, és mindig gyönyörű.

A festés: véletlen kerültem oda. Elvittek pályaválasztási tanácsadóra, mert annyira nem tudtuk, hogy mi legyek, akkor kiderült, hogy a mérnöki énem, a konstruáló, és a szellemi-filosz énem azonos mértékű, ebből kitalálták, hogy ez az építészet, ahol a kettő együtt van. Jelentkeztem rá – szerencsére nem vettek föl –, végül is elvégeztem egy Iparművészeti Főiskola építész szakát –   nagyszerű iskola volt –, de akkor már festő akartam lenni. Véletlenül találtam meg a festést, elkezdtem egy fotóalbumba képeket beragasztani, színes papírokat tettem a fotók köré. Egyszer elmaradt a fotó, és maradt a színes papír, fölfedeztem a kollázs technikát magam számára. És akkor már mint a sogenannte lavina, akkor hirtelen nagyon megtaláltam, hogy mit, és miért.