Mészöly: A tágasság iskolája

 

A sebesség, a sebességgel relativizálódó idő egyelőre inkább megzavar bennünket. Messze vagyunk attól, hogy a hatások és kapcsolatok organikus együtt-érzékelésének a közérzetét biztosítsa számunkra. Tájtól tájig, tárgytól tárgyig, személytől személyig száguldunk. Minden mozaik. Az állókép éhen hagy. Csak az úton levés pátoszának van hitele. Azonosultunk az eszközzel, de elvesztettük a kapcsolatot önmagunkkal. Az öncélú sebesség versenyzői korszerűek, mint az átlagemberi közérzetet zsongító, látványos helyettünk-cselekvők. Az így kamatoztatott sebesség azonban menekülés, a hódítás pózában. A magunkat megnövesztő kockázathoz képest a versenyzés önlefokozás…

A művészet lényege szerint se más, mint a tágasság iskolája: a távolságot és nosztalgiát hozza harmóniába a maga felfokozott „elhatároltságában”. Ami annyit is jelent, hogy amit megteremt, a szépség (pontosabb, ha az intuitív Evidenciát értjük itt alatta) – a sűrítésben nyílik ki a legteljesebben. A sűrítésben pedig a „pillanat” villantja fel magát, mint olyan realitás, amihez képest minden egyéb tartomány fikció: megéledni csak azon keresztül tud. Ilyen értelemben a szépség már természeténél fogva küszöbén van annak, hogy a mozgás, a folyamat, a hatás felidézésének és befejezésének tartam nélküli egybeesését valósítsa meg, hogy maximális azonosság és azonosulás legyen, hogy legyőzze a távolságot, és semlegesítse a nosztalgiát – ami gyakorlatilag mégis lehetetlen. És éppen ez adja a tragikum „miliőjét”. A kudarc azonban sosem haszontalan, ha a törekvés az abszolútra irányul. Végül is mi adhatna több ösztönzést új határok megközelítésére, mint a felismert distancia? S a művészetre különösen érvényes, hogy csak addig önmaga, amíg distanciában ragadható meg; az intuíciónál is tökéletesebb azonosulás állapotában nemcsak a kényszere szűnik meg, de a lehetősége is. Ahol nincs distancia, ott már csak kinyilatkoztatás lehetséges vagy a szónál is beszédesebb hallgatás, a magatartás. Innét van az, hogy az öröm nem fejezhető ki olyan hőfokon, mint a tragikum; másrészt, jobban el is képzelhető a vegytiszta tragikum…

Vagyis, a művészet éppúgy a tágasság iskoláját járja, mint a természettudomány; s mindegyikhez olyan közérzet társul, ami addig elemezhető csak, amíg valamilyen hiánnyal viaskodik. Ez ugyan nem indokolja még, hogy más közös vonásokat is keressünk közöttük – mégis csábít rá. De egyáltalán lehet-e valami haszna a kettő összevetésének? S még ha kimutathatóak is egyezések, túlzott hangsúlyozásukkal nem veszélyeztetjük a művészet autonómiáját? Vagy fordítva: a természettudománynak, korunkban, visszavonhatatlanul függetlenítenie kell magát a művészet vízióitól?...

A természettudomány számunkra sokkal személyesebb ügy, mint amennyire volt vagy lehetett eddig. S nyilván azért, mert soha nem tapasztalt mértékben produktum is, technika – tárgyi öröm és veszélyeztetettség….

A tudomány mindig a helyesség szférájában fog maradni; s a művészet számára mindig csonkulás lesz, ha megelégszik az aktuálisan bizonyítható helyességgel, s lemond az igazság és hitelesség olyan sugalmazásáról, aminek ereje a bizonyíthatatlanság, a korlátlan tágasság pátoszában van. Ugyanis nem csupán a tudomány, érzelem, társadalom pillanatnyi evidenciáit foglalja magába, hanem meg is haladja azokat: egyetemes érvényű valóság-felidézés….

Victor Hugo írja: „A tudomány szüntelen előrehaladás, eltörli saját eredményeit. Termékeny törlések…! A tudomány létra… a költészet szárnyalás. A művészet remekei örökkévalóak. Dante nem törli el Homéroszt… 

A természettudomány világában mindig megnyugtatóbban, és főképp szükségszerűen tud igazolódni az új: szüntelenül az általánosítás felé halad. Einstein szemlélete nem megdönti Galileiét és Newtonét, hanem bekebelezi. A művészi új igazolódása sokkal rejtelmesebb, nehezebben részletezhető folyamat….