A magyar múzeumok szinte kivétel nélkül állami/önkormányzati intézmények, ennek megfelelő nehézkességgel és megkopóban lévő, de még mindig magától értetődőnek tekintett magabiztossággal. Olyan kulturális intézmények tehát, amelyek politikai gazdaságtana és társadalmi státusa egyaránt alkalmatlan arra, hogy működésükbe beépítsék a folyamatos önreflexiót, amelyek képtelenek időben reagálni a technokulturális változásokra, mi sem áll távolabb tőlük, mint a demokratikus kulturális piacokon való helytállás képessége. (Nem is tudnak mit kezdeni az olyan divatokkal, mint a múzeummarketing, melynek prófétája a Kreatív című lapban - arrogánsan és igazságtalanul - úgy beszélt ezekről az intézményekről, mint a halott osztályról.)

Ritka kivételektől - mint például a Néprajzi Múzeum - eltekintve a múzeumok sorában fel sem merül a tevékenységüket definiáló, örökölt fogalmak újragondolása, adott kontextusok szerinti jelentésük kritikai elemzése. Van valami megkapóan avíttas és ugyanakkor végtelenül tiszteletre méltó abban a gyakran komoly műveltséggel megjelenített bizonyosságban, ahogy a magyar múzeumok gondolkoznak a magas- és kortárs kultúra, a kánon, a zárt műalkotások esztétikai normáiról, az anyagi kultúra funkcionális jelentéstanának kérdéséről. Mintha a gyűjtés és őrzés oly sokszor - és a kétségbeesett bizonyosság iránti vágy áhítatával - elismételt alaptevékenységének előfeltételei - a múzeum létét, működését megszabó politikai filozófiai kategóriák - hosszú évtizedeken át változatlanok lennének. Mintha nem történtek volna meg mindazok a konceptuális forradalmak, amelyek következtében a zárt művek által képviselt esztétikai autonómia kizárólagossága mellett számtalan új, rivális szemlélet jelent meg. Mintha nem épp a reprezentációs gépezetek kritikai önvizsgálata lenne a múzeum-boom oka és egyben következménye. A táblabírók és Kádár János Magyarországát egyaránt jellemző esztétikai esszencializmus számára minden modern társadalomtudományi szemléletváltás úri huncutság vagy aktuális nyugati divatmajmolás, legyen szó a szociológiáról vagy a posztsrukturalizmusról. Ez a kedélyesnek hitt, kiábrándító józanság köti össze a múzeumi szakma nemzedékeit. „A tárgy az mégiscsak tárgy, ki kell állítani, ez a mi dolgunk, s nem is kevés. Az, hogy mi a művészet, azt tudjuk, s nem vitatjuk." Holott a múzeumi kérdés valójában a kiállítás és a műalkotás mikéntje, miértje, jelentése, értelmezése.

Ugyanakkor, ezt az örökséget komolyan kell vennünk, lévén észjárás és intézményi működés egymást feltételezi. S minthogy a múzeumok - nagyrészt a fentieknek köszönhetően - kimaradtak a kortárs kultúra nagy vitáiból, ezért ugyanolyan szegények lettek, mint amilyen konzervatívak, ha az utóbbin a jelentésnélkülivé csiszolódott magátólértetőséget értjük. Magyar múzeumban látogatót az elmúlt hatvan évben komoly meglepetés, ijedség, rémítő élmény nem ért. Sem szexuális, sem politikai provokáció nem kezdte ki a múzeumi világot, errefelé az új vadak helyett is az új szenzibilitás járta, amely éppoly lelkesítően volt jelentés nélküli, mint amilyen kényelmesek voltak a nonfiguratív művek is. 1989, a politikai átalakulás ugyancsak láthatatlan maradt a múzeumokban, azt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum XX. századi kiállítása szélsőjobboldali botrány, az az előző igazgatót éppúgy nem zavarta, mint a mostanit, de ami ennél fontosabb: a szakmát sem nyomasztja. Nálunk a botrányok az irodalmi szövegek és a média világában keletkeznek, illetve a köztéri szobrászatban. Lám, a magyar neonácik is hallottak már Károlyi Mihályról, lévén szobrát időről időre eltávolítandónak tekintik.

*

De a múzeumok falán belüli csendet tényleg nem sértette fel szinte semmi zaj. A Magyar Nemzeti Galéria évtizedek alatt nem rendezte át állandó kiállítását, amelyet itt-ott kiegészített, óvatosan átigazított, de arról egyetlen nyilvános szakmai vitát soha senki nem rendezett. Mintha a közönséget sem érdekelné, hogy a magyar festészet és szobrászat fogalma mégsem magától értetődő. A politikai és kulturális elitet egyaránt hidegen hagyja, hogy Kondor vagy Erdély Miklós milyen szerepet kap az állandó kiállításon, amely amúgy a nemzeti kultúránk önreprezentációja. A mai magyar kulturális nyilvánosságban bármikor vita robbanhat ki a Való Világ lakóinak nemi életéről vagy az élő toleranciapróba, Fásy Ádám zenei ízléséről, jóval kevesebb kultúrmunkást érdekelt például az az áldozatos munka, amellyel Rockenbauer Zoltán a Nyolcak festészetét az elmúlt évben megpróbálta a nyilvánosságban megjeleníteni, azaz rekanonizálni. A közönség hosszú sorokban állt a Szépművészeti Múzeum egyes kiállításai előtt, mindebből a múzeumi szakma azt a következtetést vonta le, hogy nem is olyan fontos a látogatók száma. Hiszen a néma termek és folyosók fűtésére még telik, a Krúdyt és Szilvási Lajost idéző meghittség, amely az ürességből árad, semmi máshoz nem fogható élmény, öröm. Mindeközben a múzeumoknak igazuk lett. Mert ahogyan elfogyott a politikai érdekérvényesítő-képességük, úgy kerültek le a kulturális NB I-ből a megyei bajnokságba, költségvetésük nagyrészt a megyei közgyűlésekkel való alkudozáson - és az autópálya-építésekből köteles módon régészeti feltárásokra fordítandó pénzek megszerzésén - múlik. Micsoda nemes verseny ez. Mindeközben persze volt néhány múzeum, így például a veszprémi Laczkó Dezső, a gyöngyösi Mátra, a miskolci Herman Ottó Múzeum, amely mégiscsak talpra állt, és nem hagyta magát, iszonyatos munkával valóban túllépett a vármegyei ostobaságon és kishitűségen, hogy aztán munkájukat megköszönjék, de soha nem a befektetett munka arányában használják. Hiszen Magyarországon a politikai viták a kulturális tér feletti uralom kérdésétől függetlenül zajlanak, s a Beszterce ostroma csak azért nem lett botránykönyv, mert sem az ellenzék, sem a kormánypárt nem tudja, hogy már évek óta Pongrácz gróf szellemét követi. Marxnak megfelelően: „nem tudják, de teszik".

*

Mindezt végül a politikusok nemcsak arra használták fel, hogy olyan tűrhetetlenül kevés pénzt adjanak a múzeumokra, mint ahogyan azt hosszú évek óta tették, ami arra vezetett, hogy a megyei múzeumok dolgozói mára épp olyan szomorú viszonyok között élnek, mint a cselédkönyves orvosok, pedagógusok, óvónők. Majd az elmúlt hónapokban, hirtelen fordulattal, a közönyt felváltotta a múzeumokkal való szélhámosság. Ész nélküli ígérgetés kezdődött meg, s az elfelejtett intézmények egy percre, hirtelen fontossá váltak. Sokakat már az is lelkesített, hogy meg lehetett fúrni Szépművészeti Múzeum bővítését, pusztán azért, mert az azt jelentette volna, hogy történik valami. Nem csak beszélünk és írunk, átkozódunk és sírunk. E küzdelem méltóságát jelzi, hogy a szentnek tekintett Hősök teréhez való hozzányúlást ugyanaz a városvédő Ráday Mihály kérte ki magának, aki pár hónappal később megszavazta Csipak Péter tervét, ami valóban nem egy múzeumról, hanem a belváros egy részének magánkézbe adásáról, szó szerint lerombolásáról szólt. Ahogyan az Ady Budapest éjszakája című versében áll: „Itt esténként mind királyok vagyunk, / Holnap már letörünk, vagy meghalunk."

Mindenesetre a Szépművészeti kapcsán kirobbant vita felkeltette a politikusok érdeklődését, következésképp mára egy evangéliumi csodaverseny szemtanúi lehetünk. Előbb a megválasztására készülő, kulturális érdeklődését bizonyítani szándékozó Tarlós István tűnt fel a színpadon. Sajnos azonban nevében Finta József szólt, aki a Demján Sándor pénzén, s általa kettévágott városrészek falává vált Westendet kívánja folytatni, ezúttal múzeumi negyednek álcázva. Egy új modern magyar művészeti múzeum mellett egy rejtelmes Európa ház és végül egy néprajzi múzeum került volna a város szempontjából teljesen holt területre. Aztán Finta inkább áttért az úgynevezett Bolyai gyaloghídra, amely bevásárlóközpont és múzeum! lenne. Ez a terv amúgy szórakoztatóbb, mint a Westend mögötti múzeumi negyed, mert ez már szürreális. Majd jött a kormány, s most az elképzelt múzeumi negyed immár a Hősök terén túl, a Dózsa György út mögött, a Városliget oldalában terült el.

*

Ha mindezt komolyan vesszük, akkor érdemes pár dolgot rögzítenünk, túl a politikai retorika vezérelte múzeumi szélhámosság szép érzésén. Egy múzeumi negyed, afféle virtuális múzeum-sziget a Városliget oldalában ugyanis Budapest egyik legbonyolultabb és évszázada megoldásra váró urbanisztikai problémájába való beavatkozást jelent, és nagyon helyesen. Az Andrássy út abszurd módon a forgalmi csomóponttá süllyedt Hősök terére fut ki, aminél minden megoldás jobb. A múzeumi negyed létrehozásának logisztikai minimumfeltétele tehát, amint azt mondani szokták, hogy a „forgalomcsillapítási, irányítási" problémákat meg kell oldani, s ez bizonyosan nem lesz sem olcsó, sem egyszerű, ugyanakkor azt nem lehet a közlekedési szakemberekre hagyni. A logisztikai kérdések kizárólag a múzeumi negyed terveivel összhangban értelmezhetőek.

A következő kérdés az, hogy milyen múzeumok kerüljenek ide? Jelenti-e mindez a Műcsarnok radikális kibővítését, mind architekturálisan, mind funkcióiban? Miként hat majd mindez a Ludwig Múzeumra? (Ugyanakkor igencsak vigyázni kell arra a világszerte egyedülálló teremsorra, amelyet a Műcsarnok kínál: példátlan lehetőség a kortárs művészeti kontextusok számára, hosszú évek óta, alkalmanként nagyszerűen kihasználva.) Idekerül-e majd a Magyar Nemzeti Galéria a Várból? Ezt a javaslatot igencsak megfontolandónak vélhetjük, hiszen a mai helyén felújítani az MNG-t értelmetlen és drága. És mi történjék a Mezőgazdasági Múzeummal, amely ebben a kontextusban értelmetlenné válik? Ráadásul ott van az épület maga, egy igazi történeti kópia, amely alkalmas lehet egy kritikai Trianon-kiállítás befogadására, lévén a távolságtartást az architektúra önmagában is megköveteli. Nem befolyásolja-e mindez a Magyar Nemzeti Múzeum szerepét? Nem követeli-e meg mindez, a német példának megfelelően, az adott város múzeumainak egységes rendszerbe foglalását: Staatliche Museen zu Berlin, Staat­liche Kunstsammlungen Dresden stb. Mindezt elkerülhetetlennek látom, s az adott esetben végre elmozdítaná a lehetetlen örökség, a Szépművészeti Múzeum és/vagy Magyar Nemzeti Galéria vitát a holtpontról. A múzeumi negyed létrehozása a legjobb alkalom arra, hogy megvalósulhasson egy korszerű múzeumi rendszer: egységes informatikával, hosszú évekre előre kidolgozott programegyeztetéssel, közös fellépéssel a várossal szemben, illetve azzal együttműködésben. (Itt vagyok kénytelen megjegyezni, hogy egy ilyen nagyságrendű vállalkozás nem létezik a muzeológusképzés megindítása nélkül.) Végül ott van a nagyszerű Állatkert és az ebben a kontextusba nem illő Vidámpark helyén létrehozható új intézmény kérdése.

Mindezt végiggondolni, megtervezni, nyilvánosan megvitatni, elfogadni sok-sok év munkája, megépíteni több százmilliárd forint, ami a múzeumok felől elképzelhetetlenül sok pénz, viszont az is igaz, hogy épp az ilyesfajta átalakítások finanszírozhatóak az EU segítségével, ha azt a kormány épp nem tekinti brüsszeli diktátumnak. És közben ott vannak a Hősök terének a rétegei. Az összetorlódott múltak láthatóvá tételének igazi politikai-látványosság kérdése: akarjuk-e, kívánatosnak véljük-e, hogy a rendszerváltás szimbolikus aktusa valamiképp érzékelhető legyen ezen a téren. (Nyilván igen, s ez teljesen független attól, hogy utóbb kivel mi történt.)

A kérdés az, hogy mit érthetünk mindezen. Elsősorban a demokratikus, tehát transzparens pályázatokat és tervezést, olyan kulturális normák szerinti működést, amelyre a rendszerváltozás óta végbement kulturális építkezések esetében soha (!) nem volt mód. A Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája történetére, illetve a környezetükben lévő urbanisztikai katasztrófára is gondolok, arra, ahogyan a kormányok sora és a liberális Fővárosi Önkormányzat egyetlen szó nélkül tudomásul vette, hogy a kilencedik kerület lakosságát örökre elzárták a Duna-parttól. Igaz, a bosszú is méltó, mert amilyen antidemokratikusan, a városlakók ellenében hozták létre a rakparti épületsort, épp olyan gyalázatosan vacak, álmodern esztétikai színvonalon tették azt. Aki azt hiszi, hogy a kettő között nincs szoros összefüggés, az tényleg ne kezdjen a múzeumnegyedek építésébe.

Ha tegyük fel, mélységes szkepszisem tévedésnek bizonyulna, s végre a demokratikus kultúra normáinak megfelelően, hosszú éveken át tartó vad és nyilvános viták sorában végül a város- és országlakók közreműködésével épülne fel az új múzeumi negyed, az számtalan, előre teljes egészében nem látható, csak sejthető, prognosztizálható következménnyel járhatna, amelyek mind elemzés tárgyai kell hogy legyenek. Mindez - kezdetnek - megváltoztatná az Andrássy út egészének szellemét, amely jelenleg a legrosszabb megoldás, a gigantikus bevásárlóutca felé halad. Holott az aztán nem a Champs-Ely­sées és a Defense kópiája. Párizsban beláthatatlanul gazdag középosztály van, nálunk ugyanazok a boltok épp olyan nevetségesek, mint arrogánsak. S aztán ott van a szűklátókörű és sznob Kogart és az ugyancsak zavarba ejtő, tudományos hátterét tekintve számtalan, válaszra váró kérdést felvető dr. Zelnik István aranymúzeuma, amelyek nyilván boldogok lennének ettől a szép szomszédságtól. Holott a feladat az lenne, hogy a jelenleg önmagába zárt Falk Miksa utca szelleme végre átérjen ide, tehát a kortárs művészeti galériák ebben a kontextusban is helyet kaphassanak. (Mindenekelőtt: a Kisterem vagy Vintage, a nemzetközi kulturális térben elismert Valkó Margit és Pőcze Attila kiváló intézményei.) Ebben az esetben a Képzőművészeti Egyetem is új értelmet, lehetőséget nyerhet. De azt világosan kell látnunk, hogy a múzeumi negyed egy felsőközéposztály-beli gettó giccses kontextusában - élhetetlen és értelmetlen. A kortárs képzőművészet alternatív intézményeinek holdudvara nélkül ez a vállalkozás lehetetlen és halott.

Az is tény, hogy mindahhoz, ami egy ilyen léptékű, kulturális tereink, fogalmaink, használati módjaink mindegyikét érintő változáshoz szükség van, abból szinte semmi sem áll rendelkezésünkre. A kormánynak ugyan kétharmada van, de már nem rendelkezik azzal a politikai bizalommal, mely nélkül a múzeumi negyed konszenzussal történő létrehozása elképzelhető lenne. A bizalomvesztésnek csak részben van köze a direkt politikai vitákhoz, részben annál sokkal egyszerűbb dolgokról van szó. Mindenekelőtt a szélhámosságról, tehát a taktikai improvizációkról, aztán a városról alkotott elképzelések hiányáról. Budapest építészeti jövőjéről időről időre egyetlen városarculati tanácsnok beszél, akinek graffiti-ellenességén és azon kívül, hogy szereti Budapestet, hosszú távú és megfelelő léptékű elképzelései ismeretlenek. Demszky Gábor felelőssége kétségbevonhatatlan, de mindez nem jelenti azt, hogy Tarlós Istvánnak ne kellett volna éppoly komolyan vennie a város kulturális jövőjét, mint a pénzügyit - amelyet okkal vett komolyan, a múzeumi szakma már nem bízik saját magában sem - ez pedig nagyon nagy baj -, fél minden változástól, s ha remélt bármit is a kormánytól, nem kapott semmit. A rendszerváltozás óta nincs közös tapasztalatunk egyetlen korrekten végrehajtott nemzetközi pályázatról sem, s itt nem egyet, hanem egész sort kellene kiírni. Nincsenek a kortárs kulturális iparágak és az urbanisztika közötti összefüggéseket a művészet szempontjából elemző szakemberek.

Mindezzel a hátunk mögött ott van ráadásul a Gulyás Gábor által javasolt, 2014-re tervezett Budapest biennálé: megindító emberi utópia, szép hitvallás, de a szándéktól függetlenül sem lehet több annál. Hiányzik a művészeti, kulturális iparágak infrastruktúrája: az az intézményi gyakorlat, szakmai konszenzus, kiérlelt koncepció, urbanisztikai tudás, amely nélkül egy ilyen vállalkozás szinte lehetetlen. Őszintén szólva nem tudom, hogy miként kellene elkezdődnie egy párbeszédnek, kinek kivel kellene leülni és szót váltani. Figyelemre méltó, becsülendő tény, hogy Gulyás Gábor végül s végre elkezdte, s minthogy ezt komolyan vettem, nem tudtam mást tenni, mint őszintének lenni. De attól tartok, hogy a folytatáshoz a kormány kellene, mert azoké a felelősség, akiké a hatalom. S amit ma látunk, az ennek az ellenkezője. A kormány mintha nem úgy érezné, hogy hatalma felelősséggel ruházza fel, hanem ellenkezőleg: egyre infantilisebben élvezi, hogy mindent megtehet, tagjai hol nevetséges, hol életveszélyes dolgokat állítanak. Hol az alkotmányba foglalják a Magyar Művészeti Akadémia mibenlétét, ami egy Borges-novellát idéz fel, hol újrarendeznék a holokauszt-kiállítást, ami ugyanolyan tűrhetetlen politikailag, mint amilyen felháborító morálisan. És közben mindez egyetlen pillanatra sem feledteti a tényleges tettek immár magyarázhatatlan hiányát.