Kulcs csördül, fordul. Benn a kétnapos

távollét hidegét őrző lakás:

porszag, huzat, néhány letargikus

kaktusz. A fürdőben kék lobbanás:

a cirkó őrlángja. Köntös, papucs –

a válltáskát az ágy alá bevágja,

ne is lássa, s ahogy van, kabátban dől az ágyra.

„De hát mi mást tehettem volna? Mit?”

Négy óra: alkonyat kénsárga vére

(átnézi a postáját: nem, nem írt)

csorog a betonudvar négyszögére,

a szomszéd háztetőkről. Dupla szív

(nem ír az alkonyat a szív sebére),

szőrös rombusz között a lift falán

„Csótányirtás (nap, óra)” – ez áll egy cédulán.

A külvilág eltűnt, volt-nincs: helyén

valami tarka ködfelhő, vagy az se.

Az éjjeliszekrény kísértetén

a bögre és Bridget Jones párateste,

az ágy mögé becsúszva – „Van remény!

Tíz fogyókúrás tipp!” – mennyit kereste!

A párás lencséket megtisztogatja,

a látható világot látszólag visszakapja.

Föláll, jár-kel, a hűtőbe benéz:

lejárt gyümölcsjoghurtoknak világol

az égő, párizsin türkiz penész.

Ír krémlikőrt szürcsöl vizespohárból.

A bűntudat hideg tüzében ég.

Az alkonyat hamis tűzvésze lángol

a képernyőn. Szemközt a Spar mögött

most száll le épp a nap. „Kilenc emailje jött.”

„Megtartani? Mi jut eszedbe? Mint

egy rossz regényben… Nem lehetsz magadhoz

ilyen gonosz! Mi akarsz lenni: szent?

Önkéntes mártír?” Nem tudom, csak azt, hogy

most semmi sem vagyok. „A teszt szerint

az ön valós kora…” A konyhaabrosz

kékjén a nappal lázban haldokol.

Padlón, falon piros fény: virtuális pokol.

És most? Mi jön? Vágy és önáltatás

után mi más? Élet utáni élet?

Kinn sávban terjedő, vattás parázs,

kondenzcsík dúlja szét az égi kéket.

Az égen zuhanás és robbanás

veszélye függ. Markában a kiégett

körte szilánkká megy, ahogy csavarja

kifele: szert tesz egy új, vérgyöngyös sorsvonalra.

Nem talál másikat. Sötétben ül.

(Távkapcsolót keresgél. Megtalálja.)

Jelek áramlanak kívül-belül,

jelek a föld alatt, rezgések árja

nyomul a tetőantennák körül

(a jelfogó elme hiába várja

Isten szavát, csak démonsuttogást hall:

„Ne légy!”). Világot vált egy gombnyomással.

Hideg toronyból szem nem látta képek

rohannak zúzmarás erdők fölött,

szederbozótok sűrűfésűjének

fogai közt, a talaj menti köd

vizes falán keresztül rockzenészek,

árvízveszély, miniszterelnökök

fényteste száguld szélben szétzilálva,

s a képernyő hártyáján összeállnak,

hogy képükkel töltekezzék az űr,

bennük keres gyógyszert a léthiányra.

Egy égő gép utasterében ül,

a lángoló karfát szorítva várja

a robbanást. Sátrak veszik körül,

zöld gyep, ricsaj, a nőegylet bazárja,

Mrs. McKay, az ezredes, a lelkész,

teáscsészébe illetéktelen kéz

ejt cukrot vagy ciánt. Fád szépfiút:

dúlt nő szorít: „Carlost sosem szerettem!”

Okker oroszlán kerget törpe gnút,

vagy mit? („A szemüveg…! Hová a… tettem?”)

„Nincsen sehol… nem látok… nincs kiút!”

(„Ráültem, elrepedt.”) „Vak végzet függ felettem!”

Lenéz az erkélyről – hatemeletnyi mélybe

zuhan a szem, de benn újabb reménybe

kapaszkodik – újabb csapdába lép a

lélek, az agy újabb önáltatást

kohol – lidérc, szamár előtt a répa,

mely mindig új holnapba rángat át,

megtudni, Krisztiáné lett-e Réka,

Ritát választja Norbert, vagy Katát,

s ha vége, nincs remény több folytatásra,

mi más marad – nézni órákon át a

fényszórók elvillámló csápjait,

ahogy a plafonon végigszaladnak.

Dél, éjszaka – csak múlik, nem telik

a nap, világos, majd sötét az ablak.

Két emelet között megállt a lift

idő, a dolgok most már így maradnak

– egy perc is sok! – ezer, tízezer évre.

(Húgát ment látogatni a házmester vidékre…)

„…a pozitív gondolkodás! Csak ön

tehet róla, ha rosszkedvű, ha szenved!”

A gangon lépések: valaki jön.

A megváltás? Nem, a szomszédba csenget.

Pasziánszt rakosgat – hogyha kijön

(nem jön ki), minden más lesz! A ji kinget

szedi elő, három huszast dobálva

csalja a sorsa rejtett irányát napvilágra:

megoldást vár, jelet vagy hírnököt

egy más valóságból, melyben nem is hisz.

Kinéz az égre: mocskos rózsaköd

falán a Heineken reklámja izzik.

Két árny motoz a tejüveg mögött,

a száraz kaktuszok, rozsdás biciklik

között (csengő visong sátáni hangon)

két égi hírnököt talál a gangon,

egy főnővér- s egy hölgymenyétszerűt,

a szemhatár lilás pokoltüzének

előterében. Jő a jég, a tűz,

a szél, igérik, Istenről beszélnek,

s akárha ég falán égő betűk,

úgy hirdetik, ez a világ megérett

(„Látom, nem ér rá – jöjjünk vissza kedden?”)

a pusztulásra már – közel az Armageddon!

Eljő a szél, a tűz: bedőlt a gát,

kertvárosok süllyednek sűrű sárba,

toronymagas test vonszolja magát,

az összes ablakon benéz a sárga

hüllőszem függönyön, redőnyön át –

vágy, pánik, álmok összevisszasága

az ablakok mögött, de nem látja egyiket sem:

saját létébe zárva fénylik a nagy, hideg szem.

„Ez itt Brigi, ő hármas ikreket…

Ez itt Timi, ő a kukába dobta,

Tesco-szatyorban…” Öblöget, repedt

mosdó tükrében nézi szívdobogva

az arcát, más-e most… Belérekedt,

most látja csak, a nagymosás a dobba,

a gép vizes, ezüst méhébe zárva

túlhordott embrió, cibálja, mindhiába,

a föld középpontja felé törekszik.

Iszik (likőr nincs már) egy kis rumot,

teavizet tesz föl, megint lefekszik,

árrobbanást jövendöl pár unott

öltöny és pápaszem, visong a Nesquik

nyula, kicsit nézi a Spektrumot

(fölforr a víz, de a gázon felejti):

a nemlétet ahogy teherbe ejti

a véletlen. Teában sűrű tejszín

– újszülött térben csillagköd forog.

A semmi mélye fortyog és a felszín

látszólagos habokkal hánytorog.

Hányféle fű, fa, nyelv, fejforma, hajszín –

mint plázában a zsúfolt polcsorok

– csak sajt hányféle! –, át mégsem melegszik

láttukra, mindhiába, a beteg szív.

„Ez itt Roland, kilenc kígyója van.

Ez Krisztián, aki sáskát nyel élve!

Ez itt Tamás…” Leolt. Tíz óra van.

Sodródna már az álom nyílt vizére,

de mintha szélroham, pánikroham

löki parthoz. „Mi lesz velem tíz évre,

húsz évre mához?” Falban és plafonban,

„Végy erőt magadon!” zümmög egy hang, de honnan

(éjfélre jár), honnan vegyen erőt,

az életet hogy működésbe hozza?

Letusoljon, mosógépszerelőt

hívjon, lássa magát megsokszorozva,

ha áll próbafülkék tükre előtt,

középkorú, kövér nőt? Sötét alagsorokba

leszállva a döntő leletre várjon?

S a többi, és a többi – „muszáj végigcsinálnom?”

„Ez itt Ria, ördögűzéshez ért.

Lia, aki bioenergiát ad.

Bea, aki a holtakkal beszél.

Lea megmondja, merre húzd az ágyad,

hol nincs alatta rézér, sem vízér,

Maja, ki megjárta a túlvilágot:

„Liftaknában zuhantam, és a végén,

olyan, nem is tudom, túláradó fehér fény…”

Olvasni próbálgat. Nem bír. Leolt.

Egy álom törmeléke fölriasztja:

az ágyneműn gyanús vérbarna folt.

Az éjfél tűzfalára föltapasztva

(„mi mást, most mondd, mi mást?”) ott lóg a Hold,

kopasz üzletkötő halotti maszkja,

porózus gipsze zöld holdport terít a

világra, mindent elvalótlanítva.

A hold halad, álom-dagály dagad,

a láb, a törzs, a váll már víz alatt van,

az „én” elsüllyedőben fölriad,

inkubusz ül izzadt mellén: a paplan.

Hiába, két-három Xanax se hat,

se öt, a test fölött leolthatatlan

kórtermi fény: kéken virraszt az elme.

Kemény sugára hullik szégyenre, gyötrelemre.

Távkapcsolót fog. Gombról gombra lépked.

Lidércnyomásból próbál mindhiába

kitörni, álomból álomba ébred,

mosógép hömpölygő terébe zárva

bukdácsoló ingek-trikók, a képek,

tolakszanak az elme ablakába,

eltűnnek, visszajönnek – végtelen

csukott időbe zárva véges számú elem.

„Zsó Krisna-papnő, Kriszta pomponoslány,

de egy biztos: mindkettő önmaga!”

Halott zsákmányt csóvál unott oroszlán,

vérző gumi az őz megnyúlt nyaka,

izzó söröspohár kel égre, aztán

nád közt égő szemek: ez már az éjszaka.

Hűtőzúgás, meg a cirkó, ahogy

belobban és… csöngettek? Nem, dehogy.

Égő mozik, ötszázezer halott.

A marslakók elfoglalták a várost.

Hiéna oldalog, a csillagok

robbanva távolodnak, vér szivárog

a roncsolt térből, mind több vér, ahogy

halad az éjszaka, rosszarcú párok

hevernek egymásba gubancolódva,

kármin ajkak közül a nyelv kígyója

kicsusszan, kígyó selymes torka tátog,

húst fal a hús. Végleg torkig lakik

azokkal is, akik a fél világot

gyűrnék le, és azokkal is, akik

csak egy másik testet. Sápadt virágok

kék ködben: a National Geographic.

Fogsor és felhő, véráztatta tollak,

nap és köd és virág álomba olvad:

világon túli térbe rántja álma,

kopott előtérben gunnyaszt, fakó

lichthof-fényben, ajtónyitásra várva

(valahol nyár van, ősz van, hull a hó).

Miért van minden ajtó kulcsra zárva?

És hol a kulcs? Van itt másik lakó?

Egy szűk ajtó van nyitva egyedül, de

az liftaknára nyílik, kongó fekete űrre.

Csukott szemhéj mögött sírás dagad,

könnyek vizétől átvérző sötétség.

Üresen szikrázik az akarat,

sejdíti már a napfény sárga kését

a kábult öntudat. Már ott matat

az ég mögött a fénykesztyűs sebészkéz

az éj magzatvizéből hogy kifogja,

s a nappal lüktető szemétdombjára dobja.

Számum sziszeg a tévé négyszögén

szürkén, a konyhában a vak smaragd szem

virraszt a hűtőn. Kinn ágmozgás, járdafény –

ázott papír útját figyeli Isten

házi vetítőjében. „Van remény!”

az ágy mögé becsúszva. Ezt sem, azt sem

látja – még jobbra-balra jár a szem, de

befele néz, a belső, rémjárta végtelenbe.

Zárt arcra légnemű harisnyamaszk,

ráfagy a fény borostyánsárga foltja,

a végső szem Xanax az öntudat

vak macskakölykét végül vízbe fojtja,

a teavíz a gázon úgy marad,

nincs már erő, hogy a tévét leoltsa.

Időtelen térben a kéz, a láb

hever – mintha mi sem, az idő halad tovább.

Ideje kapkodásnak, fogmosásnak,

kávéivásnak – kinn a hajnali

széljárta ég vérben ázó tojáshab,

égő vattacsomók közt megszüli

a nagy vörös fejet: ez már a másnap.

Kukásautó jön, zörgéssel teli

sötét torok, nagy kortyokban befalja

a tegnapot, kerengő narancsfényt lő a falra.

A tigris éve, hétfő és december.

Lift zúg, zökken, megáll. Kiszáll belőle

– hájas, gyanakvó arc, zöld macskaszemmel

a társasház közös képviselője,

nyomában az aktatáskás szakember

(liftaknában zuhan talppal előre

végtelen lassan, mint a nyári réten

Alíz a nyúl után, a sistergő sötétben

a föld alá). E kettő sorra jár

(az akna végében valami fényes)

minden lakást. A táskában halál:

„Melegvérű állatra nem veszélyes!”

(Szárnyas jelenlét: angyal? vagy madár?)

A macskaszem a függönyrés mögé les.

Kihalt térben a csengő mihaszna berregése:

„Úgy látszik, elment már… ilyen korán?… de mégse!”

Fényplazma ráng, „Juan Carlos!” sikoltja

ott benn egy hang (ismétlés) „meghalok!”

Olvadt műanyag bűze ostromolja

(a teavíz!) a bukóablakot.

Pótkulcs csörög. Kislámpa sárga foltja

a dermedt párnán. Kásás hang dadog,

mobilt szorongat izzadó marok.

Később sziréna jajgat, kék jelzőfény forog.