Váli Dezső kiállítása a győri Napóleon-házban
megjelent: Magyar Szemle 2011. október

A remekművek ostobák. – Olyan nyugalmat árasztanak, mint a természet alkotásai, a nagy állatok és a hegyek. Gustave Flaubert [1] 

Keretek

Győr. Széchenyi tér. Felhők és eső, elmosódó színek, a hajdani vesztőhely terén most még több a világos szín: az új café teraszán katonás rendben fehérlenek a csukott napernyők. Megérkezés a Napoleon – ház elé. Többféle cetli is ki van ragasztva az ajtóra. Az egyikből kiderül, hogy átmeneti a nyitva tartás, a kulcsot el kell kérni az Esterházy palotában. Örülök, hogy valaki visszakísér. Az illető nem Váli-rajongó, nem is érti, mit lehet annyi ideig nézni ezeken a képeken, hiszen mind egyforma, mindig ugyanazt a műtermet lehet látni. Ez fontos vélemény. Érződik, hogy túl hosszú időt nem illik itt tölteni, mert hat múzeum van, kevés az alkalmazott és vissza kell mennie a helyére. Értem, megértem őt, hallgatok, bólogatok, nézek, jegyzetelek, beszívom a nyirkos, állott levegőt, a földszinti lépcsőházból felkúszó csatornaszagot, lenézek a szemközti szabálytalan háztetőkre, a püspökdombra vezető keskeny utca elejére. Ebbe az élménybe, e mozgó- bomló-élő, organikus keretbe beleúszik egy másik keret, a kiállítás belső helyszínéé. A korábbi idők iskolai vagy irodai neonfényei világítanak. L-alakban záródó tér, hatalmas fehér falfelületek. Lóca, szék a nagyhírű múzeumokban illeti meg a nézőt, de csak az unalomig ismert festmények előtt. Prospektus, eligazító szöveg nincs, teljes a szabadság. Kivételes, kiváltságos helyzet: a néző egyedül lehet a művekkel, senki nem lép a lábára és nem tolakodik a látóterébe. És csend van, csend, nem kopog az eső. 

A képek

Falak

Igen, igaz, valamennyi képnek műterem a címe. A megnevezés elé tett szavak (játékos, sarkos, homály, vasárnap stb.) csak modulációk, a megnevezés egyes árnyalataira utalnak. De műteremben járunk-e? Ha igen, akkor zavarba hoz, valóságos voyeuröknek érezzük magunkat, mert a létezés benső, privát titkainak, a csendeknek, vívódásoknak, a gondolkodásnak, hangulatoknak és az érzéseknek részeseivé válunk. A helyszín, a formák, színek, tárgyak ismétlődnek. Változó színű falak, asztal, szék, festőállvány: jelen vannak, és érződik, hogy mekkora küzdelem eredménye folytonos visszatérítésük. Van vágy a biztonságot adó állandóságra, de az soha el nem érhető. Változik, elmozdul, szétesik, elmúlik minden létező. Ez az egyik súlyos gondolat, ami odavonz a képekhez. Az elmosódó, szinte tapintható színek a derengés, a tétovaság, a bizonytalanság, a munkaruhák, a mamuszok, posztócipők és halinacsizmák színei. A levés az alakulás, az előkészület színei. A színek közül a barnába hajlók a föld, az életet adó, tápláló ős-anyag, a nő színe. ( Csak egy műterem - A/07/43, Homály, A/93/34, Műterem asztallal - A/94/11)  

A fal a festmények fő alkotó eleme. Szinte mindig szembe találkozunk vele. Nem beszorít, nem börtön, a valóság, a létezés tere. A falsíkok nem dimenzionáltak, csak más-más nézőpontból adottak. A fal-élettérnek van egy kifejezetten felülnézeti prezentációja. A Műterem a Margit-körúton - A/90/33 felülről, más szóval kívülről nézve börtöncella, hiszen ott a priccs, a rácsos ablak, a puszta fal. A jelenlét, a művészi jelenlét avatja ezeket a tereket és tárgyakat ez említettnél sűrűbb jelentéssel telítetté. A belső küzdelem jelei a sarkok, az ütköző pontok. (Sarkos műterem - A93/22, Belakott műterem - A/99/15, Csak egy műterem - A/07/43, Műterem lila ággyal - A/98/53, Homály, műterem - A/93/34) Van, ahol a sarkok elhomályosulnak (több képen), de alkalmanként szétnyílnak, kiterülnek a térben, ilyen például a Műterem, asztalka magában - A/03/26. Zavarba hoz. Megállít. 

Tárgyak 

 Az asztallapot felülről látjuk, mint a gyerekkor élményeit, azt az időt, amikor magas volt az asztal, olyan magas, hogy nem értük el. Nem vehettük el róla az ételt, meg kellett várni, míg odaadják. Itt az asztallábak vékonyak, erősek, agresszívan beledöfnek a vattapuhaságba. És lapra, a fehér lapra, az étel helyére irányítják a figyelmet. Nem a valóságos étek helye ez a lap. Valami olyasmié, ami a szemközti falon, a lent lévő fehér, omlatag, képlékeny körrel, lyukkal, a fényforrással áll kapcsolatban. A négyszögek a falakon nyomok, az eddigi létezés nyomai, ugyanígy a jobboldalt félbe vágott festőállvány. A spirituális táplálékra várakozás idejét éljük meg e képet nézve. 

Az asztal mellett a szék, támlás vagy támlátlan szék, ágy és a művész attribútuma, a festőállvány jelennek meg a fal-vásznakon. Közös vonásuk, hogy a létezés alap, tárgyi kellékei, szegénynél-gazdagnál egyaránt. E festői világban nem kényelmi eszközök. Egyszerre fizikai létezők és azon túliak, sokféle jelentésűek. Esendők, törékenyek, finomak, könnyűek, várakozók, magányosak, keresők, elhagyatottak, szétesettek, soványak. Nem látunk viszonyt vagy kapcsolódásokat a tárgyak között. A lila ágy magánya.
(Műterem lila ággyal - A/98/53) Az ágy jelentései itt talán jobban összesűrűsödnek, mint másutt: kínpad, szerzetesi vagy börtöncellabeli, tábori vagy kórházi ágy-mind egyszerre. Elhelyezése meghatározó, kijelöli a figyelmi, gondolkodási pontokat. Műteremsarokban vagyunk.  Kuckóban. Zugban. De hanyagul falnak dőlő üres festőállvány magasodik az ágy végében. A puhán agresszív várakozás, a kötelességre hívás hogyan is hagyná nyugodtan pihenni az ebbe az ágyba kívánkozó személyt. Ebbe az ágyba Oblomov biztosan nem feküdne bele. És ott a szőnyeg. Oblomov mindig úgy ült fel és kelt ki az ágyból, hogy lába éppen a szőnyegre odakészített házipapucsba csusszanjon bele. A kényelem-jel királynője: a szőnyeg. Szépség (perzsa szőnyeg) és funkcionalitás (meleget ad, véd a csupasz, hideg padlótól), szakralitás (imaszőnyeg) de még mesei (repülő szőnyeg) asszociációkat is előhív. A Váli szőnyeg: vékony, keskeny, egyszínű, se nem hasznos, se nem szép. Ezen a képen a hatvanas években gyártott piszkos-narancssárga szőnyeg úgy helyezkedik el, hogy az ágyból kilépő láb semmiképpen ne érhesse el. Elvont lehetőség. Figyelmeztetés. A lényeges dolgok felé térít vissza. Egy helyen a pöttyös terítő az asztalon. A (szándékolt esetlenséggel) odapöttyentett pöttyök valósággal lepotyognak a képről. Szőnyeg, Pöttyös terítő, váza a kényelmi attribútumok, a lét kísérői de nem fontos velejárói. 

 Fontos tárgyak: Vakablak és változatai Az ablakok nem fényforrások, vakablakok, mindig más színűek. Mint ahogy a teret, az ablakokat is az alkotó belső fényei-hangulatai vagy gondolatai világítják meg. Hol érett mély szilvakék, hol egészen világos (Műterem vasárnap - A/08/56,) hol bús-sötét barna. Az ablak és kép gyakran azonosnak látszik. A keret miatt. A falat itt-ott tarkító képek gyakran kicsik: a fegyelmezett szerénység, korlátozó önszeretet (művészi narcizmus) megannyi jele. Kicsik vagy nagyok, közös bennük az, hogy a keret kiemelt (újabban vastagon, feketén) a tartalom vagy más-más szín vagy csak üres keret. A létrejövés talán egy pillanat, a létrehozást, a folyamatot, a készülődést, talán vívódást a keret jelzi, amely várja a beteljesülés pillanatát, azt, hogy betöltse a szerepét.

Kitüntetett tárgy. A festőállvány. Kedvenc képek 

Bátor műterem  - A/08/29.

A festőállvány az utóbbi években egyre kecsesebb, nyúlánkabb, egyértelműen a magasba, a kereten túli felé nyúlik. Kevés azt mondani, hogy a művész attribútuma. Testetlen, nemtelen aspiráció,  jel és útjelző együttesen, mint a messziről látszó templomtorony. A cím itt beszédes, mivel ez az állvány a képet nem tűri magán, bátran szabad mer lenni, gyaníthatóan nem sokáig. Hiszen egyik oldalán feketén sötétlik az üres keret, a másikon nagy lila vászon, a talán még készülőben lévő mű várakozik. 

Műterem vasárnap  - A/08/56

Kivilágosodott színek. Álom és ébredés közötti látás. Vagy operáció utáni ébredés. A térben csak a még öntudatlan és ilyenkor a legjobban működő énünk számára fontos dolgok rajzolódnak ki. Festőállvány. Nem dereng, határozottan áll. Gyönyörű forma. Ember és kereszt. Két mankóra támaszkodó alak. Mellette nyílás, ablak vagy fényforrás. Árnyékot vet önmagára és a mankós rokkantra. A földön magányos szőnyeg sejlik fel. Sima falfelület. Üres, de nem kopár: nem hiányzik itt semmi. Nem alkotni, nem dolgozni, időt adni, megélni a szabadságot. 
E két, szárnyas ajtó melletti kép kísér el a kijárathoz, útnak indít, szélnek ereszt.
Útravalóval.