2011.12. html-2011/sik-karinthy.htm C.11119 -20
Nyugat
1911. 3. Figyelő
1. Olyan kitűnően skandál, alliterál,
asszonál, rímel keresztül-kasul, elől-hátul, keresztben,
hosszában, megint elölről és megint vissza ez a derék, fiatal Sík Sándor, hogy
az embernek belefájdul a feje. Mire az ember leteszi a könyvet (egy szuszra
végig lehet olvasni), mintha valami robogó gyorsvonatról szállana le: -
egyetlen, tisztán kivehető és értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról így
volna kifejezhető első percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:
"És egy csatás nagy éjszakán
Felkelt a tenger
Zúgtak az erdők
Zúgtak a bércek
Daloltak a vizek
Szilajon, szilajon
Vad szelek jártak
Viharok szálltak
A völgyek nyögtek
Sziklák dübörögtek
Az egek zengtek
Villámok kerengtek
Sziklasorok rengtek
Az árban, a zajban, az éjben
Ropogva ropogtak a mélyben... stb."
Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rímek
és ütemek - milyen jó volna belefeküdni, hadd vigye az ember ebbe a nyavalyás,
gyalogos világba. Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje
vasutacskára, csak úgy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyú
bácsi, jaj, Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre
is utazunk csak, hadd lám.
Hát: szembe a nappal! - mondja Sík Sándor.
Szembe a szikraözönnel, szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek,
bércek meredeznek, a nap két pofára röhög a gyönyörűségtől, fény, ragyogás
mindenütt; - kutya-teremtette, de szép idő van mindig ezekben a versekben.
Nagy, tágas térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos
tornagyakorlatot végzi, amit úgy hívnak: helyben futás, szembe a nappal,
egy-kettő, egy-kettő… Hogy mi a végtelen? Hát azt se
tudjátok? A végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerű, a végtelen,
én mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, pirospozsgás végtelent sok
nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem a
csúnya, nyafogó fiúkat.
Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca
Aki örül, aki kacag
Aki dalolva megy a harcra.
2. Tisztelt költő. Hát hogy tetszik képzelni
- minket megvertek gyerekkorunkban -, ha nyihogtunk olyankor, mikor
csiklandoztak bennünket? Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül,
s kiváltképp a métázó gimnazistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha
meghatva s örömmel szemlélem is az ifjú lelkesedés vidám riadóját, az
egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s magam
is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: - azért nem szabad mindjárt úgy elbánni az
öreg Élet tanító bácsi többi tanítványával, akik szomorú s figyelmes szemmel
ülnek a vén Mester előtt…
Földre bilincselt Gulliver
Fekszem közöttük, magam ember.
Nézegetek
S várom, hogy mikor ülnek el.
Ni, milyen sápadt valamennyi
Lógó fejek, szűk homlokok
Hát senki sincs
Aki merne itt levő lenni?
- - - - - - - - - - -
Én csendes vígan hahotázom
Úristen! mi lesz Liliputban
Hahahaha!
Ha én a kötelem lerázom!
3. Mert nem egészen úgy van az. Líra vagy
bármi legyen a vers, egy bizonyos; másoknak beszélünk magunkról (mondjuk: a
liliputiaknak), s tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni - s tehát
művészetről van szó. Márpedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját
nagyságunkat nem lehet közvetlenül bizonyítani sem másoknak, sem magunknak,
mondván gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy
vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a szót:
végtelen. Tessék közvetve hozzá férkőzni a dolgok s a magam lényegéhez; tessék
mértéket találni gondolataim abszolút és objektív értékében, amivel magamat
mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sík Sándor fiatalos lelkesülése: de
hatni rám soha nem fog a művészi fölény erejével…
4. Az igazi
férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi szembe a napot:
mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és fanyar földön, melyből
tiszta szemeket s méltóságokat szívott föl magába. Gondoljon Sík Sándor a
Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa földi erő, csupa dac és gúny és okosság.
S gondoljon Ady kemény és kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja
elképzelni, mit gondolok. Báj és derű érzését keltheti a napsugaras naivság: de
mindjárt komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi fel. Főleg pedig
nagyon valószínűtlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet igazi
misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes állapotában,
melyet még a kinyilatkoztatott vallás (tételes katolicizmus!) tejszagú misztikumai nyűg