2011.12.        html-2011/sik-karinthy.htm     C.11119 -20

Nyugat  1911. 3. Figyelő

Karinthy Frigyes: Sík Sándor: Szembe a nappal

1. Olyan kitűnően skandál, alliterál, asszonál, rímel keresztül-kasul, elől-hátul, keresztben, hosszában, megint elölről és megint vissza ez a derék, fiatal Sík Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami robogó gyorsvonatról szállana le: - egyetlen, tisztán kivehető és értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról így volna kifejezhető első percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:

"És egy csatás nagy éjszakán
Felkelt a tenger
Zúgtak az erdők
Zúgtak a bércek
Daloltak a vizek
Szilajon, szilajon
Vad szelek jártak
Viharok szálltak
A völgyek nyögtek
Sziklák dübörögtek
Az egek zengtek
Villámok kerengtek
Sziklasorok rengtek
Az árban, a zajban, az éjben
Ropogva ropogtak a mélyben... stb.
"

Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rímek és ütemek - milyen jó volna belefeküdni, hadd vigye az ember ebbe a nyavalyás, gyalogos világba. Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak úgy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyú bácsi, jaj, Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is utazunk csak, hadd lám.

Hát: szembe a nappal! - mondja Sík Sándor. Szembe a szikraözönnel, szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a nap két pofára röhög a gyönyörűségtől, fény, ragyogás mindenütt; - kutya-teremtette, de szép idő van mindig ezekben a versekben. Nagy, tágas térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos tornagyakorlatot végzi, amit úgy hívnak: helyben futás, szembe a nappal, egy-kettő, egy-kettő… Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerű, a végtelen, én mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, pirospozsgás végtelent sok nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem a csúnya, nyafogó fiúkat.

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca
Aki örül, aki kacag
Aki dalolva megy a harcra.

2. Tisztelt költő. Hát hogy tetszik képzelni - minket megvertek gyerekkorunkban -, ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket? Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül, s kiváltképp a métázó gimnazistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha meghatva s örömmel szemlélem is az ifjú lelkesedés vidám riadóját, az egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: - azért nem szabad mindjárt úgy elbánni az öreg Élet tanító bácsi többi tanítványával, akik szomorú s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt…

Földre bilincselt Gulliver
Fekszem közöttük, magam ember.
Nézegetek
S várom, hogy mikor ülnek el.

Ni, milyen sápadt valamennyi
Lógó fejek, szűk homlokok
Hát senki sincs
Aki merne itt levő lenni?
- - - - - - - - - - -
Én csendes vígan hahotázom
Úristen! mi lesz Liliputban
Hahahaha!
Ha én a kötelem lerázom!

3. Mert nem egészen úgy van az. Líra vagy bármi legyen a vers, egy bizonyos; másoknak beszélünk magunkról (mondjuk: a liliputiaknak), s tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni - s tehát művészetről van szó. Márpedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat nem lehet közvetlenül bizonyítani sem másoknak, sem magunknak, mondván gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a szót: végtelen. Tessék közvetve hozzá férkőzni a dolgok s a magam lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim abszolút és objektív értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sík Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a művészi fölény erejével…

4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi szembe a napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szívott föl magába. Gondoljon Sík Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa földi erő, csupa dac és gúny és okosság. S gondoljon Ady kemény és kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit gondolok. Báj és derű érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi fel. Főleg pedig nagyon valószínűtlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes állapotában, melyet még a kinyilatkoztatott vallás (tételes katolicizmus!) tejszagú misztikumai nyűg