2011.9.3.            html-2011/vegh-cikk.htm        C.11017

Végh Alpár Sándor

Köznapló

Magyar Nemzet, 2011.9.3.

2011. augusztus 27., szombat[-i feljegyzés]
 

Már első naplójegyzetei tanúsítják, Váli Dezső egyéni figurája kívánt lenni a magyar művészetnek. Nem kétséges, sikerült neki. Miként az is, hogy elsőrangú festő legyen. Kiindulhatunk ebből? Hogyne, bár a sallangokról se kellene megfeledkezni.
    A sallangot sokan lényegtelennek gondolják, s ez hiba. Fogathajtó versenyeknek része a mustra, értékelik, mint vannak stafírozva a lovak, és ha jól, azt beszámítják a végeredménybe.

    Váli sallangjai számosak. Mármost lehet-e őket díjazni? Erre kéne felelni.

    Mint szóltam róla, jó festő, de ez neki mintha kevés volna. Mindenben jó akar lenni. Izgalmas. Eredeti. Naplójában ez áll: „Hazajövet a Lukácsból pontosan száz százalékra teljesítem az életfeladatot. Megyek és eszek. A cél – hazaérni – eddig minden alkalommal sikerült.”

    Nyakában zsinegre kötve spirálos füzet, hogy bármikor előkaphassa, ha valami fontos történik. Vele. Kivel mással? Én azonban gyanakszom, meg is mondom, miért.
    Váli korrekt, megbízható valaki, erényei között szerepel a pontosság is, amely fölöttébb ritka a művészvilágban. Naplójában viszont hangos, villog és hetykélkedik. Néha úgy ír, mintha tudná, mit tartott Gandhi a polgárjogi harcos legelső feladatának. Hogy válaszokat provokáljon.

    Festőnk él-hal a válaszokért. Imádja, ha foglalkoznak vele. Ám, mint aki ismeri az arab mondást – Allah vigyáz a tevédre, de azért kösd ki egy fához –, semmit nem bíz a véletlenre. Magát és piktúráját végképp nem. Kézbe vette píár-ját, és úgy látta jónak, ha különcként hirdeti magát. Így jobban figyelnek rá.

    Váli művészi különcködése abból állt, hogy egy idő után csak a műterméről festett képeket. Civilként jógázott, bringával járta a várost, úszott és úszik ma is a Lukácsban, naplót ír, heroikus munkával internetre vitte egész életművét, és megírta a végrendeletét. Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy rendpárti, és bizonnyal van benne egy adag porosz. Lénye gyakran kockás, és talán nem véletlen, hogy képeinek többsége négyzet formájú.

    Ettől függetlenül lehet szeretni, bár ennek néha gáncsot vet kacagtató – nem ritkán gyerekes – hiúsága. Hallotta, hogy a Lukácsban kirakták az ismert fürdővendégek nevét és fotóját. Elment, hogy tudja (és tudassa), kiknek a társaságában szerepel. Följegyzett vagy hatvan nevet, s érezni, hogy elégedett.

    2008-ban megjelent naplója – Deske.hu cím alatt – azt állítja, hogy amit olvasunk, külföldre írott levelek. Nem azok. Monológok. S ha itt tartunk, kikívánkozik belőlem, hogy Váli C.-naplója megnyerőbb volt. Tizenöt éve publikálta, és olvasásakor gyakran éreztem késztetést, hogy aláhúzzak fontosnak tetsző sorokat, vagy észrevételeket írjak a margóra. Friss volt, mondatain egy művész hajnalának harmata csillogott, és kíváncsivá tett. Azt kérdeztem: ki ez a Váli? Ismerni akartam, és nemsokára találkoztunk. 

    Ebben a 2008-as naplóban túl sok szó esik befutottságról, pénzről meg hódolókról. A nagy orosz basszista, Saljapin okkal írta hajdan önéletrajzában: a sikeres művészek élete addig különbözik, míg be nem érkeznek. Attól fogva kezdenek egyformásodni.

    Értsük ezt Váli Dezső esetében úgy, hogy végleg beérkezett?

    Igen, így járunk el helyesen.