2011.10.        html-2011/veszits.htm                C. 11047

VÁLINEWS ◄ 2011. október 14., péntek ►

Leírtam már?, életem egyik legszebb nőügye volt.
1. Bevezetés. 1980, Katával délutáni viziten; a Művészeti Alap igazgatója hívott meg rózsadombi lakására. Nem voltunk összejárósak, talán azért hívott, mert egy nagyléptékű vitás hivatalos ügyet rendezni tudtunk egymás között a lovagiasság szabályai szerint. (Utolsó levelemben jeleztem neki, meggyőződtem róla, ő sem hazudott.) Tehát trécs, fagylalttal kínáltak, mikor egy mondat közepén elakadtam, és nem tudtam folytatni. Átviharzott a színen a háziak sudár ifjú asszonylánya. Nagyon szép volt. Szokatlanul hosszú, bő, nagykockás szövetszoknyája tetézte a helyzetet.
2. Tárgyalás. Néhány hét múlva Kata jött a hírrel, látta a lányt, Andreát, a metrón, piros! kertésznadrágban, ami nagyon jól állt neki. Miért mesélte ezt el, sose fogom megérteni őket. Provokáció? A minden önérdek fölött átlebegő női kerítés-ösztön? Félszeg ajándék?
Azokban a napokban címeztem '81-es műcsarnoki kiállításomhoz a meghívó nyomtatványokat. Az igazgatóéknak hozzáírva: Örülnék, ha a Vésztits-család valamelyik tagja kertésznadrágban jelenne meg. A mama jelzett vissza, igen, jönnek, és hogy hosszan próbáltak Vészits-papának kertésznadrágot találni...
3. Expozíció. És jöttek. Az ajtón utoljára a leány lépett be, kertésznadrágban, tűzpiros arccal. Mindenki mosolygott.
4. Befejezés. Az ilyesminek nincsen befejezése. Nem felejtettem

És 2 comment mailben:
Az ilyesmi az, amit nem lehet soha elfelejteni. Nem is szabad. R.

Deske drága, a kockás szoknya... Kata pontosan tudta, miért volt néhány másodpercre levegőnélküli kómás állapotban... és a maga tudtára hozta, hogy tudom... de most gatyában flangált, tehát nem olyan tökéletes a kicsike... A férjemnek a vöröshajú nők tetszettek valamikor... - ma már hajszintől függetlenül, a reumás nővérek -, ezért valahányszor megpillantottam 1 pirosfejűt, azonnal felhivtam rá a figyelmét... F.

mailváltás Andreával másnap:

Ezerkilencszázhetvenvalahány. Galéria, Műcsarnok? Milliós? Deszkalapokból ácsolt tó, benne talán forgács, azon a lapos, talán furnérból kivágott halak. Lelki szemeim előtt megjelenik apám arca meg a többieké, amikor a szocialista realizmus oxigénhiányos halastavát meglátják és  tátogva ( ők is ) levegő után kapkodnak. Szívderítő. El vagyok ragadtatva. Elképzelek egy félelmetesen szabad - elolvasom a nevét -  V. D-t. Öntörvényűt. Na már csak megnézem magamnak, miket csinál. És megnézem. A festményei lenyűgöznek. Aztán egy nap ott találom a nappaliban, amint fagylaltot eszik. Olyan, amilyennek képzeltem. Tökéletes.... Attól fogva a képével élek együtt. Harminc éve. Majdnem minden megváltozott, de mi együtt vagyunk. Reggel kinyitom a szemem, ránézek, viszonozza. Mi majd elmúlunk, de ez a soha el nem nevezett érzés nem múlik el velünk. Valószínűleg ez a jutalma azoknak az érzéseknek, amiket meg tudunk magunkban őrizni anélkül, hogy elkövetnénk a legkisebb árulást miattuk.
Andrea

Gyönyörű. Ahogy torzul is – belefér. Halastó-ügyem sohasem volt
Köszönöm
d.