2012

A római birodalom számottevő hatást gyakorolt az egész antik világra, és maradandó örökséget hagyott maga után az egyetemes kultúra számára. A több évszázados háborúkat követően a Kr. u. 1-4. század Európában a nyugalom és a rend, a vaskézzel őrzött Pax Romana (római béke) időszaka volt. A keresztények számára a békét és a szabadságot az ún. konstantini béke hozta meg. Nagy Konstantin császár felismerve a kereszténység legyőzhetetlen erejét, a pogányság idejétmúlt korhadtságát valamint azt, hogy az államnak minden szempontból szilárd eszmei alapja csak a kereszténység lehet, 313-ban milánói rendeletével államvallássá tette azt. Konstantin államférfiúi bölcsességét az mutatja, hogy a felismert igazságot át tudta ültetni a gyakorlatba.

A közép-ázsiai puszták elsivatagosodása az ott élő lovas pásztornépeket új legelők birtokbavételére ösztönözte, a germán népek belső társadalmi fejlődése a népesség szaporodását és állandó rabló hadjáratokat eredményezett, a római birodalmat pedig belső gyöngeség jellemezte - ezek azok az okok, amelyek a 4. század második felében megindították a népvándorlás első nagy hullámát. Az elkövetkező néhány évszázadban Európa arculata jelentősen megváltozott. A Nyugatrómai Birodalom területén létrejött "barbár" államokat egymáshoz fűző kötelék a 9. század elejére kialakult katolikus vallási egység volt. A vallási jellegű univerzalizmus mellett jött létre a politikai egyetemesség igénye is a Frank Birodalom állami keretei között, amely a Nagy Károly által felújított császárság eszményében öltött testet. Uralkodása döntő hatást gyakorolt Európa politikai sorsára és az egyetemes egyház történetének alakulására. Eszményképül szolgált minden utána következő nyugati keresztény fejedelem számára, mert legfőbb törekvése arra irányult, hogy Isten országának már itt a földön történő magvalósulását elősegítse.

Ennek az univerzális uralomnak az eszméje a német-római császárok törekvéseiben újra testet öltött. I. Ottó császár német birodalma messze kiterjedt nyugat és kelet felé. A 973-ban Quedlinburgban tartott császári tanács gyűlésén a hazai előkelőségeken kívül majdnem egész Európa képviseltette magát, többek között jelen voltak Géza fejedelem képviselői is. Ezen az összejövetelen történt, hogy a magyarokat ellenvetések nélkül európai nemzetként legitimálták, és intézkedések születtek a keresztény világba való teljes bekapcsolásukra.

A 11-15. század a középkor virágzó szakasza az európai történelemben. A keresztény világbirodalom megteremtésére törekvő egyház legfontosabb feladatának a keresztény hit védelmét és terjesztését tartotta. Harcot indított legveszélyesebb külső ellensége, az iszlám és belső ellenfelei, az eretnekmozgalmak ellen. Az új szerzetesrendek, a ferencesek és a domonkosok az eretnekmozgalmak egyszerűségét, térítő módszereit átvéve elzárkózás helyett a hívők között éltek és prédikáltak. A pápaság és a Német-római Császárság harcaiból világossá vált, hogy európai méretű birodalom létrehozása nem lehetséges. A 15. század végén a politikai vezetés az új rendi monarchiák (Franciaország, Anglia, Spanyolország) kezében összpontosult. A római pápák nagyhatalmi törekvéseit Franciaország állította meg, ami végül a pápák avignoni fogságával végződött, ez pedig a nyugati egyházszakadáshoz vezetett. A Kelet- és Délkelet-Európában létrejött szláv államok fejlődése ebben a korban egy bizonyos időre megtorpant. A Balkán-félsziget országai a török terjeszkedés áldozatai lettek, ami az itteni társadalmak fejlődését mintegy 500 évre állította le.

A gazdasági fellendülés gyökeres változásokat hozott a kulturális életben is. Az oktatás a szétszórt kolostorok helyett a nagyobb városokban összpontosult. Bolognában megalakult a kontinens első egyeteme. A korszak meghatározó művészeti ága a román és a gótikus építészet. A latin kultúra a régi görög tudománnyal gazdagodott, ami az arab világ közvetítésével jutott el Nyugatra. A humanista nézetek gyorsan ismertté váltak Európa-szerte.

A görög hagyomány szerint a mai Európa egy föníciai királyleányról kapta nevét. Európé (nevének jelentése: széles arcú) Agénór király leánya volt, akit a bika alakját öltő Zeusz elrabolt, és a tengeren át Krétára vitt. Kapcsolatukból született Minósz, Szarpédón és Rhadamanthüsz, majd Zeusz feleségül adta Aszterioszhoz, Kréta gyermektelen királyához, aki fiait örökbe fogadta és országát rájuk hagyta. A nyelvészek viszont a kontinens nevét a szemita ereb-acu szópárból származtatják. Az acu nap fölkelte, kelet (innen Ázsia neve), az ereb napnyugta, nyugat, ebből alakult ki az Európa elnevezés.

A nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás következményeként Nyugat-Európában létrejött a tőkés gazdálkodás, az országok nagy részében a feudális állam új formája, az abszolutizmus alakult ki. A korszak nagy változásai az emberekben súlyos lelki válságot okoztak. A lelki üdvükért őszintén aggódó tömegek a szárnyait bontogató reformációtól megkapták azt a lelki gondozást, amelyet az elvilágiasodott katolikus egyháztól hiába vártak. Az európai világ átalakulásának súlyos társadalmi feszültségek, belső harcok és egyre nagyobb méretű háborúk voltak a kísérőjelenségei. A harcok eszmei indítékait, vallási igazolását a reformáció és az ellenreformáció adta.

"Európa bonyolult történelmében a kereszténység központi és meghatározó elem, mely a klasszikus örökség megbízható alapján erősödött meg, s különféle etnikai-kulturális hatások gazdagították a századok folyamán. A keresztény hit formálta a földrész kultúráját, és történelmével elválaszthatatlanul egybenőtt, olyannyira, hogy ez a történelem érthetetlenné válna, ha figyelmen kívül hagynák azokat az eseményeket, melyek meghatározták kezdetben az evangelizáció nagy korszakát, majd azokat a hosszú évszázadokat, melyek során a kereszténység Kelet és Nyugat fájdalmas megoszlása ellenére az európaiak vallása lett. A modern és jelen korban is, amikor a keresztények közötti megoszlások s a kultúrának a hittől való elszakadása miatt a vallási egység fokozatosan megszűnt, a hitnek változatlanul igen fontos szerepe van. Ha az európai népek visszatérnek Krisztushoz, meg fogják találni a reményt, mely egyedül adhat teljes értelmet az életnek."

A 18. században indult hódító útjára az a szellemtörténeti irányzat, amely az észtől és a tudás elterjedésétől várta a viszonyok javulását. A felvilágosodás szakított mind a vallásos gondolkodásmóddal, mind az ókori tudományosságot feltétlen tekintélyként elfogadó gondolkodással. Eszméit a polgári származású értelmiség haladó elemei alkották, hogy ezek segítségével előmozdítsák a társadalmi, gazdasági és politikai élet fejlődését, segítsék megvalósulni a polgárság törekvéseit, melyek a születési előjogoktól mentes és politikai jogegyenlőségen alapuló társadalmi rend megteremtésére irányultak. A felvilágosodás társadalomkritikájából nőtt ki a francia forradalom. Ennek eszméi (melyek a "szabadság, egyenlőség, testvériség az eljövendő istenország struktúrájának szekularizált elővételezéséből fakadtak") valójában csak a liberalizmust és a nacionalizmust hagyták maguk után.

A 20. században lejátszódó világháborúk okozta szenvedések fölerősítették az európai népekben az egység vágyát. 1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter nyilatkozatot olvasott fel, amelyben - Jean Monnet elképzeléseire támaszkodva - kezdeményezte a francia és a német szén- és acéltermelés egyesítését, és e célból közös intézményrendszer létrehozását. E történelmi jelentőségű deklarációra emlékezve május 9-én Európa-szerte az európai integrációt ünnepeljük. Manapság gyakran csak gazdasági-politikai egységről esik szó az Európai Unió kapcsán, pedig mint e cikkből is kiderül, nemcsak erről van szó. Európa polgárainak nem volna szabad figyelmen kívül hagyniuk a földrész keresztény gyökereit, egyébként fennáll annak a veszélye, hogy egy lélek nélküli európai demokráciát valósítanak meg, amely spirituális kiüresedéshez vezet, és ismét fellép a totalitarizmusok fenyegető veszélye. Reményeink szerint talán éppen a most belépő országok lesznek azok, amelyek keresztény kultúrájuk kincsivel is gazdagítják Európát.