Óda a törvényhozóhoz

(A jubiláló Tersánszkynak)

Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályú,

ha akként gyártódnánk, mi emberek,

akár a vályog, mit a vályu

billiószám is egyformára vet.

De hát ezt nem lehet

Ahány szív, annyi akarat.

S rég nem vagyunk

csupán agyag s anyag!

Pontos leszek, mint mindig az iró,

ha a tudós költ s a biró.

Ez a mi új dalunk.

Törvényt, de elevent, tehát,

hogy ne csapódjunk folyton össze,

hogy részlet-igazát

kiki illessze a közösbe,

úgy mégis: emberek maradjunk,

ne vályog-vályú sarává meredjünk;

atomok, atom magvakként kerengjünk;

helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk.

A lét tegyen rendet, ne a halál!

Jogot tehát az árnyalatnak,

melyben a holnap rajza áll

s a kivételnek

mely holnapra talán szabály;

jogot – hogy hadd kisérletezzék –

a költőnek, a legfőbb kutatónak.

Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség

s buzgalom meglelni a rák

ellenszerét,

gépbe fogni az atom erejét,

röpülni világűrön át,

mint megmutatni, amit a jövő

a szívben érlel,

mint fölfedni ibolyántúli fénnyel,

mi lesz holnap kötelező

közöttünk, emberek;

mi az, mi idegünkben közeleg!

Évmilliárdok távolából

évmilliárdok távolába.

Jogot a boncolóknak,

A kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak,

Kik elválasztva percenként a rosszat

a jótól,

valamit folyvást rendbehoznak,

percenként fölmutatva, hogy mikortól

gyilkos a gyilkos,

tolvaj a tolvaj,

torz már a szép,

szép az imént torz

a hős: pribék,

s ki az, aki elől megy –

mert nincs szabadjegy

jól haladni a korral;

mert van, amikor – hány a példa! –

a néma szólal,

az iszkol, aki űz,

makulátlan a céda,

mocskos a szűz.

Nem minden alkotó ilyen, de

én őket, az így működőket,

a haladókat, s harcolókat

vallom – a terep-fölverőket –

példaképül! A holnap

felé ők jelzik az irányt!

Előttük jár, fönnen libegve

Hamlet, Karenin Anna, Bánk,

-- megannyi tiszta láng!

A homályt-üző ős Világ

nő, ha ők szólnak.

Üdvözlet, s hála hát

a törvény – és a fény – hozóknak,

kik – hol máglyán, hol gúnykacajon át –

-- s elbukva is! – előretörnek

tán nem is tudva hova s miért.

Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek,

mi, akik látjuk, hova ért.

Az igazért.

Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd

hordozható csónakjaidat, törd fejed

ős-sípon, új bicikli-féken – szépítsd,

javítsd, akkor is, ha nem kell,

a részletet,

te, teljes ember!

ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat,

dolgozz soká még és vigadj

s ne is tudd, -- akárcsak a század –

ki vagy!