Kérjük, az itt következő részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. (rövidítettem vd.)
========================================================================
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
(USA / New Jersey államában levő Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség)
A könyvállomány ingyenes a neten.
Levelezés: Felsővályi Ákos 322 Sylvan Road, Bloomfield, NJ, 07003, USA
Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net

Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:
,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.''

A már meglevő állományról, a készülőfélben levő könyvekről, az önkéntes munka lehetőségeiről és a Könyvtár legújabb híreiről a következő címeken lehet tájékoztatót kapni:
1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church
223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA
2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net
3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany

========================================================================
Regőczi István
Az Isten vándora

Sajtó alá rendezte és szerkesztette: Dobos Marianne
1993. Szent István Társulat kiadása, ISBN 963 360714 0. Az elektronikus változat a szerző engedélyével.

Tartalomjegyzék

Bevezetés
I. fejezet
Édesanyám
Édesapámról
Budapesten
A kis ministráns
Nebuc király
Nagymamáci
Első találkozás a nagy Királlyal
Az erzsébetvárosi templom toronyőre
Váci búcsú
Isten veled! -- Magyarország
Isten hozott, Stefán, Flandriában
A kanonok úr
A trappista kolostor
Esztergom-tábor (Don Bosco Intézet)
Nyári vakáció
A kollégium kisasszonya
A két kis misszionárius
Novák apát úr
Mindent elfújt a szél
A három testvér
II. fejezet
Ha Flandria visszahív -- 1. rész
Budapest--Bécs
Máriazell
A tiroli hegyek között
Az olasz határon
Hazatérés Magyarországra
III. fejezet
Ha Flandria visszahív -- 2. rész
IV. fejezet
Ha Magyarország visszahív
Újra Magyarországon
Újra Flandriában
Laci Belgiumban
Laci bátyám, Isten veled!
A Szemináriumban
Német megszállás alatt
Az első árváim
Gyászos események
Pappá szentelésem
Első szentmisém Belgiumban
Első misém Magyarországon
V. fejezet
Az én sasfiókáim
A húsvéti bárányka
Utolsó színdarab
Az utolsó vakáció a magyar tengernél
Sasfiókák a viharban -- Ecce Homo
Az öreg kocsmáros
VI. fejezet
A Kútvölgyi kápolna
Beatrix
Arnold atya
Franse atya
A kút mélyén
Kútvölgyi Boldogasszony csodája
Épül a kápolna
Az ítélet
Újra börtönben
Rózsafüzér a börtönben
Szentmise a börtönben
A püspök látogatása
Egy csajka tej
Újra Máriaremetén
Ismét dolgozom
Jézus Szíve
Az imakönyv
Az eukarisztikus nevelés
Mariaremete -- Emmausz
Engesztelés
Lourdes-i magyar Pietŕ
Krisztus arca
,,Az én sasfiókáim''
A Szentlélek szolgálatában
Ismét Magdolna utca
Hajnali sétáim a Várban
Flandria újra visszahív
,,Vágyva vágytam''
Epilógus ,,Az Isten vándora'' című könyvhöz
Zárszó
A kötetben szereplő képek szerzőjéről
A kötet képei
========================================================================
Bevezetés


,,Amikor születtem nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.''
Mécs László

1985 karácsonya előtt egy hosszú újságcikk jelent meg rólam
Belgiumban ezzel a címmel: ,,Az Isten vándora.'' Röviden összefoglalva,
de egészen hitelesen ismertette a szemelvény életem történetét, egészen
napjainkig. Csodálkoztam is, hogy az író -- egy régi pap barátom --
milyen pontosan és stílszerűen, szinte klasszikus tömörséggel mindent
összefoglalt. Olyan találónak véltem a címet, hogy elhatároztam, ha
írásaim egyszer könyv alakban megjelennének, ezt a címet adom neki: Az
Isten vándora.


Krisztus ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy
mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.''

Bevezető sorok helyett elsőként édesanyám egyik kedves történetét
hadd idézzem úgy, ahogy annyiszor mesélte nekünk, egyre jobban és
jobban igazat adva a nagymamámnak.

Sötét, hűvös október est volt. A rózsafüzér utolsó tizedét kezdték
bent a nagy malomszobában. Csak a kemencéből kivetődő fény oszlatta el
a sötétséget. A nagymama a bölcsőt ringatta, kezében a rózsafüzér.
Zörögtek a nagy kapun. Sietve mentem ajtót nyitni.
-- Vándor vagyok! -- szólt a sötétségből egy hang. Zarándokúton,
Andocs felé.
-- Akkor térjen be -- hívtam.
A gyéren megvilágított szobában nem tudtam vonásait kivenni.
-- A rózsafüzért imádkozzuk, telepedjen közénk, az utolsó tizednél
tartunk -- mondtam a vendégnek.
-- Egy andocsi zarándok -- súgtam a nagymamának.
Együtt imádkoztuk a rózsafüzért. Amikor végére jutottunk a tizednek:
,,Ki téged szent Szűz a mennyben megkoronázott'', a ,,Dicsőség''-nél a
vándor felállt, mélyen meghajolt. Frissen sült lángossal akartam
megkínálni, de elhárító mozdulatot tett.
-- Köszönöm, inkább elviszem az útra. Sietnem kell, csak
útbaigazítást kérek Andocs felé.
Kérleltük, maradjon nálunk szállásra, de máris felállt. Bölcsődnél
megállt, s karját a bölcső fölé terjesztve mondta: ,,Ebből a fiúcskából
pap lesz, híres ember.''
Sietve csomagoltam két lángost tarisznyájába.
-- Mutasd, lányom, a legrövidebb utat Andocs felé! -- szólt a vándor.
Olyan csendben távozott, amilyen csendben jött. A Körös-hegy felé
mutattam az utat a dombon át.
Mikor visszajöttem, nagy csend volt a szobában, csak a malomkerékre
csobogó víz zenéje hallatszott.
-- Ki volt ez a furcsa vándor? -- kérdezte a nagymama.
-- Nem tudom, olyan különleges valaki, vonásait sem láttam. Hangja
nagyon szelíd volt: asszonyé vagy férfié? Hosszú, sötét köpenyt viselt.
A nagymama meggyőzően mondta:
-- Te, lányom! Nem az andocsi Mária volt? -- Aztán csak hallgattunk,
csendben, megilletődve, arra a különös vándorra gondolva, aki olyan
titokzatos volt egész viselkedésében.

Drága édesanyám története után fiatalon meghalt Laci bátyám
naplójegyzeteit adom közre.

A Westmalli trappista apátság harangjai éjféli misére hívogattak,
csodálatos ezüstös csengéseikkel, a csendes szent éjszakában. Kis fehér
cellám ajtaján csendesen kopogtattak. Fehér kámzsás, mosolygós
trappista, mint egy angyal, suhant be hozzám.
-- Páter Bonaventura! -- kiáltottam fel lelkendezve, betegágyamból
szinte kiugorva.
-- Jaj, Ladiszlausz testvér! -- kiáltott rémülten a fehér barát. Két
kezével vállam átölelve, kedvesen ágyamba visszagyömöszölt.
-- Nem megmondta az orvos barát, hogy nem szabad felkelni? Csak
pihenni, pihenni!
Szóhoz sem engedett jutni, csak beszélt, lágy, dallamos flamand
szöveggel. Nem is nagyon figyeltem rá, csak fél éve, hogy ismerem. A
trappista Paulus apát rendelte őt mellém tanítómesternek. Olyan
lelkesen tanítgatott, hogy már szinte mindent megértettem, s jól ki is
tudtam magamat fejezni flamandul.
-- Sajnos -- mondta páter Bonaventura, végigsimítva arcomat --, az
orvos barát nem engedélyezte, hogy az éjféli szentmisén részt vegyél,
de nyitva hagyom a cella ajtaját. Pár lépés csak a kápolna, mindent jól
fogsz hallani. Éjféli mise után mind idejövünk, Paulus apát úr fog
megáldoztatni. Ugye jó lesz?
Nem feleltem, csak egy csókot leheltem kezére és egy könnycsepp is
ott hívatlankodott szemem pilláján. Mint egy fehér árnyék, visszanézve,
szinte lábujjhegyen távozott páter Bonaventura.

Fehér mennyországnak neveztem én ezt a trappista kolostort. Itt
minden fehér volt. Fehérek a falak, fehérek a cellák ajtajai, fehérek a
folyosók, fehérek a némán tovasuhanó fehér kámzsás trappista barátok.
De még fehérebbek a lelkeik, s az az imádság, mely mint a fehér
tömjénfüst ölelte át, mint egy mennyboltozat ezt a kis földi, fehér
mennyországot.
Éjjel-nappal hív a harangszó a közös zsolozsmára. A hosszú, fehér
folyosókon csendesen suhannak a fehér barátok. Bő, fehér csuklyás
köpenyükbe burkolva köszöntgetik egymást, mély fejhajtással, szótlanul.
Annál inkább beszélgetnek befelé, lélekben Istennel és a Szűzanyával.
Mintha égi angyalok harsonáznának ezüstös trombitákon, felharsant az
orgona hangja és felcsendült, mint egy angyali kórus a trappista
barátok ajkán annyi melegséggel, annyi örömmel: ,,Adeste fideles leati
triumfantes...'', de én most nem is erre figyeltem, mert szívemben a
,,Mennyből az angyal...'' csendült fel. Szálltam, szinte angyalok
szárnyán, vissza vagy húsz évet a Balaton csendes vidékére, egy kis
vízimalom békés, családi környezetébe.
Karácsony este volt. Ezernyi csillag ragyogott az égen. Bent a nagy
szobában csillogtak, ragyogtak a gyertyák a karácsonyfán. Minden olyan
szép volt, ahogy édesanyám és a drága nagymama halkan énekelték, sok-
sok átéléssel a szebbnél szebb karácsonyi dalokat. De ami a
legkedvesebb volt, mint egy kis angyal, vagy még inkább, mint a kis
Jézuska, az a kis drága csöppség, még három hónapos sem volt: a mi
aranyos Pityukánk. Nagy kék szemében visszatükröztek a karácsonyi
lángok. Kis kacsóit felém tárta. Vele örültünk, ő volt a legszebb
karácsonyi ajándék. A kis vízimalom boldogsága, napsugara. Csilingelő
nevetése úgy betöltötte szívünket, hogy csak őt ölelgettük, kézről
kézre adva ezen a szent éjszakán. Ő volt a harmadik testvérke. Én Laci
-- itt Ladiszlausznak hívnak --, Imi a második, Istvánka a harmadik.
Édesapa még nem is látta, mert fél éve, hogy a frontra vitték. 1915-öt
írtunk, a nagy világégést. Hogy kinek volt ő mégis a legdrágább, ahogy
én gyerekfejjel megfigyeltem, édesanyám anyja, a drága nagymama, szinte
éjjel-nappal őt dajkálta. Hányszor láttam, mennyi kedvességgel
dajkálgatja, csókolgatja, kis fabölcsőbe helyezi. Előveszi nagy
rózsafüzérét, odatelepszik a bölcső mellé és csendesen ringatja. A
rózsafüzért szinte dúdolva imádkozza, s míg a patakocska vize a nagy
malomkerékre zuhan, és ezüstösen szerte freccsennek a vízcseppek, úgy
morzsolódnak a rózsafüzér szemei nagymama csontos ujjai között. De nem
lefelé, mint a vízcseppek, hanem fölfelé szállnak a magasba...
Régen elhatároztam, hogy írok egy könyvet a mi Pityunkról. Ez lesz a
címe: ,,Flandriában Stefán.'' Magyarországon István, nekem Pityu.
Hiszen már annyian ismerik őt Flandriában, ahol könyve megjelent:
,,Flandria visszahív.'' Megírja ebben, hogy jött Flandriába;
Budapestről gyalog, hogy pap lehessen. Magyarországon is majd
megismerik, hiszen oda készül, haza, ha pappá szentelik.
Nekem Pityu mindenem. Csodálatos, hogy mi mindent műveltünk már,
pedig még alig húszéves. Akármilyen furcsán hangzik, már mint nyolcéves
kisfiú, ő volt a családfenntartó.
Mint kis ministráns, mint kis rikkancs, olyan szemfüles, mindenre
vállalkozó. Még arra is, hogy amikor egyszer mindhárman megszöktünk
hazulról, ő mint a legkisebb vállalta a rendőrségen az ódiumot, hogy ő
volt mindennek a szerzője, hogy őt porolták el nádpálcával helyettünk
is.
1910-ben születtem Budapesten. Öt évvel voltam idősebb Pityunál, de
olyan csodálatos összhang volt köztünk. Külsőleg pedig mennyi
ellentét... Én szőke hajú, nyúlánk fiú, Pityu fekete hajú, közepes
termetű. Én betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, ő pedig erős,
egészséges. Soha nem volt beteg. Magas homlokú, szabályos, vonzó
arcvonású, én pedig olyan lányos külsejű, vékonydongájú. Neki vastag
szemöldöke, égszínkék szeme, nekem barna, kissé vizenyős.
Komoly, csendes, szűkszavú, de erős akaratról tanúskodó igazi
egyéniség volt. Én könnyedén fecsegtem, könnyen befolyásolható jellem
voltam. Nem szerettem magamat megerőltetni. Pityu csupa élet volt, úgy
tornázott, mászkált az állványokon, mint egy akrobata. Úgy futott, mint
egy nyúl, úgy úszott, mint egy hal. Úgy kerékpározott, mint egy
versenyző. De az ellentétek vonzzák egymást. Soha egy zokszó vagy
nézeteltérés nem volt köztünk. Csodálatosan kiegészítettük egymást,
mindig mindenben egyeztünk. Törekvéseink is egyek voltak. Én mindig pap
akartam lenni, így Pityukámban is élt egy ilyen vágyálom. Én író
akartam lenni, ő is írogatott. Szerettem az imát, a templomot.
Tervezgettem, majd én is építek templomokat; ő is ilyenekről
álmodozott, csak az volt a nagy különbség, hogy míg én felületes
álmodozó voltam, ő mindent halálosan komolyan vett. Az volt az érzésem,
hogy ő az én vágyálmaimat mind meg is fogja valósítani. Lesz belőle
pap, író, templomépítő, sokaknak lelkipásztora.
Amikről én csak tervezgetek, azt ő valóra váltja.
Nekem Pityu valóban mindenem, nemcsak öcsikém, hanem ő az én jobbik
énem. Úgy nézek fel rá, mint apámra, úgy szeretem, mint anyámat, ő
nekem testvérem, nővérem egyaránt és legjobb, leghűségesebb örök
barátom. Nem hitegetem magamat. Érzem, tudom, hogy nekem meg vannak
számlálva napjaim. Én ezt a telet már nem húzom ki. Ha jön a tavaszi
rügyfakadás, én is elmegyek, hogy új, igazi életre keljek, abban a
végtelen csodálatos fehér mennyországban, ahol a fényt nem követi
árnyék, ahol a szívekben az igazi boldogság honol... Boldogít azonban a
tudat, hogy az én megkezdett nagy kalandomat folytatja, megvalósítva az
én terveimet. Én majd onnan, az igazi fehér mennyországból fogom őt
segíteni, ez lesz az én mennyországom küldetése, hogy őt pártfogoljam
és mindenben segítsem.
Egyszer azt terveztük, hogy együtt küszködünk, sok lelket megnyerünk,
és kéz a kézben vonulunk be a mennyországba. De úgy látszik, a
Gondviselés másképpen rendelte. Nekem előre kell menni, utat készíteni,
és várni-várni az ő eljövetelét, mert csak az lesz igazából az én örök
boldogságom kezdete.
Azóta, hogy kikerült Belgiumba, mint egy belga kanonok ministránsa,
végképp ő vette kezébe sorsunkat. Szüleinknek Máriaremetén vett egy kis
házat. Imit és engem is kihozatott Belgiumba. S hogy ez mind mennyi
gonddal, bajjal járt, azt csak én tudom igazából. Imi most vele tanul
egy belga kollégiumban. Elintézte, hogy nekem pedig a trappista apát úr
itt otthont adjon. Nemrégiben itt jártak; kerékpárral jöttek az Északi-
tenger partjáról. Bizony oda-vissza vagy háromszáz kilométer. Késő este
értek ide, s másnap kora reggel már indulniuk kellett, mert csak két
napjuk volt. De hogy miért is tettek ilyen fárasztó utat télnek idején?
Nem kis feladat. Hát csak azért, mert Pityu meg akart örvendeztetni egy
szép karácsonyfával, s hogy honnan, honnan nem, egy egész doboz
szaloncukrot szerzett -- ezt nem ismerik Belgiumban -- és mindenféle
csokoládéfigurákat, gyertyácskákat, hogy legyen a trappista kolostorban
magyar karácsonyfa.
Most itt ragyog a feldíszített zöld fenyő a cellám közepén, egy kis
asztalon. Páter Bonaventurával díszítettük fel ma este. A páter
összecsapta kezét, hogy ő még ilyen szépet itt a kolostorban nem
látott. (Belgiumban azelőtt nem ismerték a karácsonyfát, csak
Betlehemet szoktak felállítani.)
Közben zúgott az orgona, szállt az ének és az imádság az ég felé.
Becsendült az átváltoztatást jelző csengettyűk zengése. Most már én is
visszaérkeztem a valóságba, a már hetek óta ágyhoz kötő betegségemhez.
Nagyon legyengültem. Már vagy egy hónapja étvágyam sincs. Még nem
tudták megállapítani a pontos diagnózist. Pityu most kórházba akar
vitetni. Abba a városba, ahol ő és Imi tanul. Az az érzésem, hogy nekem
ez itt az első és utolsó karácsonyom.
Most már áldozáshoz hívott a csengőszó. -- Én is, most minden
figyelmemet a közöttünk újra megtestesült Igének szenteltem, hogy
jöjjön az a drága Istengyermek, aki testvéremmé lett. Sokkal
nyomorúságosabb körülmények között, a nincstelenséget vállalva, hogy
lehozza nekünk a mennyországot.
Itt, ebben a fehér mennyországban ezt nagyon átéltem.
De lám, egyre erősödik a csengők zengő figyelmeztetése. Felülök
ágyamban. Igen, jön a kis Király, hogy szívét nekem adja! Aranyszívet,
az én beteg szívem helyett.
Lámpással a kezükben, bevonulnak -- mint megannyi angyal -- a kis
fehérbe öltöztetett ministránsok. Szinte megtöltik az egész cellát.
Paulus apát úr teljes főpapi díszben hozza nekem a kis Jézust. A
trappista páterek hófehér ünnepi kámzsájukban, csuklyával fejükön, mind
ott sorakoznak a folyosón. Most lett igazából itt fehér mennyország.
Kis Jézust ölelni, mily boldogság! Behunyom szemem, s olyan ez, mint
egy karácsonyi álom, de még inkább valóság. Már suhannak is tovább a
fehér árnyak vagy tán pásztorok, angyalok? Szinte keresem, hol van
Mária, hol van József, mert ez itt Betlehem. Már csak a kis ministráns
gyerekek, csillogó szemük varázsával állnak a karácsonyfa körül.
Páter Bonaventura karja magasba lendül, és száll az ének csilingelve,
örvendező szívecskék melegével. A flamand pásztorének szól:
,,Herderkes, herderkes...'' Pásztorok, pásztorok...).
-- Páter Bonaventura! -- suttogtam könnyezve, meghatódva a gyermekek
kedvességén. Szedjen le minden szaloncukrot, minden csokoládéfigurát a
fáról. Ossza szét a ministránsoknak.
-- De fater Laudiusz! -- tiltakozik páter Bonaventura hevesen. --
Megfosszam ezt a gyönyörű fát minden díszétől? Hiszen neked annyi
örömöt okozott.
-- Páter Bonaventura! -- mondtam, szinte könyörögve. -- A kis Jézus
nem ezt tette? Ott hagyta a csillogó mennyországot, s a rideg, hideg
barlangistállóba költözött, mindentől megfosztva magát?
Páter Bonaventura most már nem ellenkezett, hanem osztogatta a
karácsonyfa édes terheit. Mindenkinek jutott egy jó maréknyi. A
ministránsok boldogan rohantak ki a cellából. Egyedül maradtunk: páter
Bonaventurával és a megkopasztott karácsonyfával. Szótlanul néztük,
néztük a zöldellő karácsonyfát. Mire gondolhatott páter Bonaventura? --
csak sejtem, szemei elhomályosodtak...
Én Pityukámra gondoltam, ha tudná, mennyi örömöt szerzett nekem ez a
karácsonyfa.
-- Eddig a naplótöredék. Az új karácsonyt drága Laci bátyám már az
igazi fehér mennyországban ünnepelte...
Én pedig elhatároztam, hogy folytatom naplóját, amiről ő szeretett
volna írni, de már nem írhatott...

{kép}

S. Máté evangélista
,,Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben
egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei
Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek
a nevemben, ott vagyok közöttük.''
__________

{kép}

S. Márk evangélista
,,Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot
minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik,
üdvözül; aki nem hisz, elkárhozik.''
__________

{kép}

S. Lukács evangélista
,,Kihez hasonlít az Isten országa, mihez hasonlítsam?
Hasonlít a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott és elvetette a
kertjében. Kikelt, és hatalmas fává terebélyesedett, úgyhogy
az ég madarai tanyáznak ágai közt.''
__________

{kép}

S. János evangélista
,,Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.
Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok.''
========================================================================
Édesanyám


Viharos gyermekkorom éveit édesanyám aranyozta be. Világháború volt.
Édesapám valahol az olasz fronton harcolt. Kis családunk fenntartása
teljesen édesanyámra hárult.
Kényelmes pesterzsébeti lakását, ahol még kis cselédje is volt, fel
kellett számolni. Leköltözött édesanyjához Látrányba, egy Balatonlelle
melletti kis községbe.
Magas termetű, fekete hajú, kék szemű, angyali jóság. Szemei mindig
mosolyogtak, bár de sokat könnyezett... Annyi szeretettel, kedvességgel
vett körül, akárcsak édesanyja, a magas, sovány, őszülő hajú, szikár
molnárné, Szabó Ilona, aki miután nagyapa meghalt, két molnársegéddel
vezette a nagy forgalmú kis vízimalmot. Most, hogy édesanyánk
megérkezett, ő vette át a munkát, és szinte állandóan a malomban
tartózkodott.
Nagymamának én voltam a kedvence. ,,Az én Pityukám, csillagom,
mindenem'', így becézett. Ő kulcsolta kezemet imára, ő beszélgetett
velem a Jézuskáról, Máriáról. Megcsodáltam szép nagy rózsafüzérét,
melynek keresztjét együtt csókolgattuk. Az egyik végét a rózsafüzérnek
én tarthattam, és csendesen, lassú ünnepélyességgel gördültek a
szemecskék ujjaim között. Este is odabújhattam mellé. Sokszor karjai
közt aludtam el.
Egyszer nagyot változott a világ körülöttem. A nagymama szinte
mozdulatlanul feküdt az ágyban. Édesanyám könnyezve mondogatta:
-- Pityukám, a nagymama igen beteg. Egy furcsa, fekete ruhás, idegen
bácsi jelent meg nálunk, hosszú, henger alakú táskával a kezében.
A doktor bácsi -- magyarázgatta édesanyám. Hátrahúzódtam, féltem
ettől a szemüveges idegentől. Messziről figyeltem, hogy nézegeti a
nagymamát, hogy tapogatja: agyvérzés, teljes bénulás. Doktor bácsi a
fejét csóválgatta. Orvosságosüvegek kerültek ki táskájából az éjjeli
szekrényre. A nagymama -- mondta édesanyám könnyezve -- soha többet nem
tud felkelni. Ezt értettem is, meg nem is, s mikor édesanyám a malomba
sietett, odarohantam nagymama ágyához. Csókolgattam megmerevedett
kezeit, ő meg nagy szemeivel, annyi szeretettel, szinte hívogatott
magához.
Az ágy magas volt, de én nekirugaszkodtam, hogy felmásszak hozzá. Az
éjjeliszekrény feldőlt, az orvosságosüvegek csörömpölve darabokra
törtek. Fanyar illatukkal elárasztották a szobát, én pedig megszeppenve
huppantam vissza a padlóra. A nagy csörömpölésre édesanyám berohant.
Szörnyülködve csapta össze kezeit.
-- Mit tettél, kis haszontalan? -- és vészjóslóan rohant felém. De
ebben a pillanatban nagymama, aki már napok óta nem beszélt és
mozdulatlanul feküdt, felkiáltott: ,,Ne bántsd az én Pityukámat!'' --
és az ágyról legurulva, szinte közénk vetette magát, hogy testével
védelmezzen, takargasson engem. Ez volt életének utolsó
megnyilvánulása, a szeretet önfeláldozó gesztusa. Mikor a két
molnársegéd édesanyámmal az ágyba fektette, drága nagymama halott volt
már.
Élénken él emlékezetemben ez a jelenet. Édesanyám is annyiszor
elmondta: ,,Pityukám, én hozzád soha egy ujjal nem tudnék nyúlni,
bármit is tennél. Édesanyám emléke nem engedné.''
Most szomorú, csendes napok következtek. Édesanyám felszámolta a
malmot. Mindent eladott, minden pénzét hadi kölcsönbe fektette.
Elköltöztünk Látrányból Balatonlellére.
Ehhez az úthoz kedves élményem fűződik. A vízimalom udvarában élt egy
gyönyörű nagy kakas. Sokan megcsodálták a cifra tollú, sarkantyús, nagy
állatot, aki rendet tartott a baromfiudvarban.
Én etetgettem, s olyan érdekes barátság alakult ki köztünk, hogy
mikor az udvarban megjelentem, már szinte várt. Mellém szegődött, mint
egy kis kutya. Akármerre mentem, nyomomban maradt, s bárki közeledett
felém, vészjóslóan borzolta fel tollait, támadásra készen, hogy
megvédjen.
Egyszer egy bátor kutyának majd kivájta a szemét, mert az rám
mordult. Édesanyám a baromfiakat is felszámolta. Eladta vagy levágta. A
kakasom megmaradt, mert édesanyámnak tudtára adtam, hogy az az én
barátom. A hurcolkodáskor két szekeret is úgy megpakoltak, hogy még a
kocsis is alig fért fel a bakra. Már csak a kakas álldogált egyedül az
udvarban.
-- Hát ezzel mi lesz? -- kérdezte az öreg kocsis, az ostorával felé
suhintva.
Én védelmezőn kaptam fel, bár majdnem akkora volt, mint én magam.
-- A kocsin nincs hely -- mondta az öreg rosszallóan.
-- Nem is adnám -- mondtam határozottan --, majd én viszem.
-- De Pityukám -- szólalt meg édesanya --, mi sem tudunk felülni a
kocsira. Gyalog megyünk a kocsi után, s Lelle ide jó másfél óra.
Magamhoz öleltem a kakast, s szótlanul indultam a szekér után a poros
dűlőúton. Persze egyre jobban lemaradtam. Édesanyám hátra-hátranézett,
majd megvárt a kanyarnál.
-- Pityukám -- szólt kicsit türelmetlenül --, add már ide azt a nagy
kakast! Látom, már nem sokáig bírod, nem érjük utol a szekeret sem.
Határozottan tiltakoztam.
-- Nem, édesanyám, ezt a kakast nem adom, mert ez az én barátom.
Édesanyám tanácstalanul ingatta fejét.
-- Hát akkor mit csináljunk?
-- Édesanya -- kérleltem kedvesen --, vegyél fel engem kakasostól,
akkor utolérjük a szekeret.
Édesanyám elmosolyodott.
-- Jaj, te! Pityukám! -- s erős karjaival átölelve, fellendített a
vállára. Hosszú léptekkel indult a szekér után. Ez így ment
Balatonlelléig. Letett egy darabig, majd újra felvett kakasostól, de
mikor új otthonunkba porosán megérkeztünk, megsimogatott és azt mondta:
-- Pityukám, ha az életben is így ragaszkodsz egy-egy
elgondolásodhoz, mint ehhez a kakashoz, lesz belőled valaki.
Balatonlellén nem sokáig maradtunk. Édesanyám villát bérelt
Zamárdiban, egész közel a Balatonhoz. Csak egy nádas választott el a
víztől, melynek homokos partján sokat játszottunk. Egy meleg nyári
napon Lacira, a legidősebb testvérre bízott bennünket édesanya. Szokás
szerint ott játszogattunk az elhagyott parton. Sehol senki. Laci és Imi
befutottak a vízbe, én pedig kisvártatva utánuk. Ők jobban tudtak
futni, magasabbak is voltak, én meg ahogy utánuk igyekeztem, a langyos
vízben egyszer csak elvesztettem a talajt a lábam alól. Úszni sem
tudtam, csak kapálóztam. Éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek. A
szám és az orrom tele lett vízzel. Egyszerre csak nagy fényességet
láttam, és szinte jó érzés fogott el. Aztán csak arra tértem magamhoz,
hogy valaki a parti homokon hasamat, mellemet nyomkodja, karjaimat
tornáztatja. Egy ismeretlen férfi hajolt fölém.
-- Hát, öcsi, te jól belekeveredtél. Szerencse, hogy elmerülő
karjaidat láttam kapálózni, így, ruhástul mentem utánad, hogy
kihúzzalak. -- Majd fölemelt lábamnál fogva, fejemet lelógatta, azután
talpra állított. Akkor már Laci és Imre is észlelte a bajt, rohantak ki
a vízből. Az idegen rájuk bízott, hogy vigyenek haza, majd gyorsan
elköszönt. A nevét sem mondta meg. Soha nem tudtam meg, ki is volt a
megmentőm. Én azonban úgy könyvelem el most is, hogy Isten küldte el az
ő angyalát.
Zamárdiban sem maradtunk sokáig. Csak az első elemit végeztem ott egy
kedves öreg tanítónő vezetésével, aki magányosan éldegélt, nem messze
tőlünk. Engem annyira megszeretett, hogy édesanyámat gyakran kérte,
hogy nála aludhassak. Ilyenkor külön is foglalkozott velem. Reggel
pedig habos kávé várt kuglóffal, de én a felét mindig hazavittem
testvéreimnek. Lett is olyan színjeles bizonyítványom, amilyen
eredményt később soha életemben nem értem el. Ekkor váratlanul a
hadifogságból betegen megérkezett édesapám, akit én nem is ismertem.
Olyan idegenül hatott rám, hogy kicsit féltem is tőle. Valóban, vége
lett az én gondtalan arany gyermekkoromnak, mert édesapám elhatározta,
hogy felmegyünk Pestre.
Fájó szívvel búcsúztam el a drága öreg tanító nénitől, aki úgy
megkönnyezett, s a zöldes színű magyar tengertől, melynek hullámai
búcsúztattak a szép Balaton-vidéktől s a kéttornyú bencés apátságtól,
mely a tihanyi kishegyen éppen velünk szemben integetett, s harangjai
oly csodásán visszhangoztak át a Balatonon, Úrangyalára hívogatva
minden reggel, délben, este...
========================================================================
Édesapámról


Édesapámról sokat hallottam, de ilyenkor mindig szomorú volt
édesanyám. Mint egy daliás vitézről, úgy beszélt nekem róla, aki
felvirágozva, mint őrmester indult a frontra. Egy csúnya fekete mozdony
ragadta el tőlünk, és mindig olyan rossz hírek jöttek a különböző
frontokról. Hosszú hónapok, évek, alig egy-két levél súlyos
sebesülésről értesített, majd hogy hadifogságba esett.
Egészen váratlanul toppant be egyszer karácsony előtt, de nem mint
daliás termetű vitéz, hanem mint egy vesztett háború megrokkant,
fáradt, öreg katonája. Valamikor -- fényképe után ítélve -- dús hajú,
fekete bajszú, merész tekintetű fiatal férfi, boldog családapa. Most
pedig ősz hajú, beesett arcú. Bajuszt nem viselt, de mély barázdákat
szántott arcára a sok szenvedés. Botra támaszkodva bicegett be. Én
koldusnak véltem, csak amikor édesanyám felsikoltott -- ,,Ákos!'' --,
akkor eszméltem rá, hogy ő édesapa. Édesanyám, testvéreim, Laci és Imi
ölelgették, csókolgatták. Én kicsit félszegen, idegenkedve topogtam
egyik lábamról a másikra. Végül édesanyám odahúzott melléje.
-- Hát ez a mi legkisebb fiúnk, Pityukánk, akit te nem is ismertél, s
két hónappal azután született, hogy hadba vonultál.
Édesapa kicsit távol tartott magától, úgy nézegetett.
-- Hát ő volna az? Jaj, nem is hasonlít rám. Tudod-e? -- fordult
édesanyámhoz. -- Én épp karácsonyra kaptam meg a levelet, hogy
októberben megszületett a harmadik fiú. - Ekkor én már sírva
csókolgattam a kezét, ő pedig hosszan-hosszan magához ölelt engem.
Szótlanul, távolba néző tekintettel. Vajon mire gondolt akkor édesapám?
Hiszen én már hatodik évemet tapostam. Furcsa, de én mégsem a megtört
rokkantat, hanem a háborúból hazatért vitéz magyar katonát láttam
benne, aki tán a legszebb éveit áldozta a hazáért.
Életemnek egészen új szakasza kezdődött. A hangos, vidám, gondtalan
gyermekéveink teljesen megváltoztak. Édesapának csendre, nyugalomra
volt szüksége. Szinte lábujjhegyen kellett járnunk, mert minden kis zaj
idegesítette. Édesanyámmal is gyakran volt nézeteltérése. Többször
szemére vetette, miért kellett a malmot eladni s a szőlőt felszámolni
és mindent hadikölcsönbe fektetni, mely teljesen elúszott. Édesapa
azelőtt egy nagy malomgyárnak volt az ügyvivője. Sokat utazott, főként
Fiumébe. Ez most mind megszűnt, hiszen Fiúmét is elvesztettük.
Állandóan csak emésztette magát, hogy mihez fog kezdeni, hogy fogja
családját fenntartani. Ez az amúgy is beteges idegrendszerét teljesen
kikészítette. Most is tulajdonképpen édesanyám volt a családfenntartó.
Nyaralókhoz járt takarítani. Többször felutazott Pestre olyan
háztartási cikkekért, melyek falun nem voltak kaphatók. Ezeket cserélte
élelemre. Szegény rengeteget cipekedett. Édesapa foglalkozott velünk
otthon, s mindennek katonás rendben kellett menni. Tanulás helyett
persze jobban szerettünk volna játszani. ,,Csak tanulni, fiaim, úgy
lesz ember belőletek'' -- mondogatta. Engem pedig különösen szigorúan
fogott.
-- Ha nem lesz jó a bizonyítványod, beadlak suszterinasnak -- mondta
kérlelhetetlenül. Ettől én nagyon féltem. Közelben volt egy csirizszagú
cipészműhely. A hosszú bajszú cipészmester két inasát el-elnadrágolta a
pipaszárával. Na, még csak ez kellene, hogy én is a keze alá kerüljek.
Félve sandítottam rá, valahányszor arra mentem.
Közeledett a karácsony. Az első, amit a kis család együtt tölthetett.
Jó szüleim mindent megtettek, ami szegénységükből kitelt, hogy ezt a
karácsonyunkat felejthetetlenné tegyék. Mikor szenteste megszólalt a
csengettyű, szívdobogva s némi megilletődéssel siettünk a csillogó
karácsonyfához, mely fénylett, ragyogott. Nem győztük csodálni a
szaloncukrot, aranydiót, mogyorót, piros kis almákat, csillogó
díszeket, a kis betlehemi jászolkát, körülötte az apró ajándékokat.
Mikor elénekeltük a ,,Mennyből az angyal...''-t, mindenki megkapta az
ajándékot. Nekem meglepetésemre egy pici kalapács és fogó jutott.
Amikor kérdően néztem édesanyára, édesapa közbeszólt:
-- Látod, fiam, már az angyalkák is tudják, hogy nem szeretsz
tanulni, ezt azért hozták neked, hogy figyelmeztessenek, ha nem
tanulsz, bizony suszterinas lesz belőled. Én erre nem sokat
hederítettem. Igyekeztem is ezt a nem várt ajándékot elcserélni Imi
testvérem kis trombitájával. Azt hiszem, mindketten jól jártunk, mert ő
mindig fúrt-faragott valamit. Nekem pedig tetszett a kis trombita
hangja. De Laci járt a legjobban, mert ő egy kicsi miseruhát kapott,
hogy majd misézzen nekünk, mi pedig ministrálhatunk. Karácsony esténk
csúcspontja az volt, amikor édesapa a gőzölgő teáscsésze mellett
elmesélte az ő nagy karácsonyi élményét a frontról.
-- Ez már a harmadik karácsonyom volt a fronton. A Kárpátok égbe
nyúló, hóval borított bércei között volt a fedezékünk. Egy kis
átkelőhelyet kellett védelmezni. A hatalmas zöld fenyők karácsonyi
díszben pompáztak. Közelgett a szent karácsony, de az ünnepi
hangulatból kevés volt. Éjjel-nappal támadásra készületben, hiányos
volt az ellátásunk. Csak egykanálnyi vajacskát tudtam kispórolni az
ünnepi vacsorához. Egy magányos karácsonyfát díszítettünk fel, színes
kis papírláncokkal, egy-két gyertyácskával, hogy majd azt körbeüljük,
eldúdolunk egypár karácsonyi dalt. De már erre nem kerülhetett sor.
Kora délután heves támadás zúdult ránk. Villámlott, dörgött körülöttünk
a pergőtűz. Jött a parancs: rohamra felkészülni. Már csak arra
emlékszem, hogy közvetlen közelemben hatalmas dördülés, becsapódás, és
én zuhantam, zuhantam. Iszonyú fájdalmat éreztem fejemben, minden
elsötétedett körülöttem. Arra tértem magamhoz, hogy valami kedves
angyali éneket hallok, mint egy karácsonyi dalt. Ez a mennyország --
volt első gondolatom. S ahogy óvatosan szememet kinyitom, egy csillogó
nagy karácsonyfa ragyogó fénye szinte elvakított. Körülötte mint
hófehér angyalok, éneklő alakok. Mikor szemem jobban megszokta a
világosságot, próbálok megmozdulni, de ez nem megy. Jobban odafigyelek,
hát megannyi fehér ágy, s rádöbbentem fájó csalódással, hogy ez nem a
mennyország, hanem kórházterem. Most egy fehér alak, látva
erőlködésemet, hogy felüljek, sietett felém a karácsonyfától. Ez egy
kedvesnővér -- ismertem fel nagy fehér fátyláról, rózsafüzérjéről, mely
derekán lógott.
-- Jaj, nem szabad -- mondta csendesen, és vigyázva visszafektetett.
-- Hála Istennek -- fűzte hozzá --, csakhogy feleszmélt. Már napok óta
eszméletlenül fekszik. Megsimogatta izzadt homlokom.
-- Mi történt velem? -- kérdeztem.
-- Annyit tudok -- mondta a kedvesnővér --, hogy szinte úgy kellett
kiásni a földből. A futóárok teljesen beomlott egy ágyúlövedék
becsapódásától.
-- Megsebesültem? -- kérdeztem.
-- Több helyen is, azért ez a sok kötés, de főképpen a fejsérülése
miatt nagyon kell vigyáznia. Ne mozogjon, csak pihenjen, így is csoda,
hogy megmenekült. Isten segítségével mi rendbehozzuk.
Hosszan elgondolkodtam.
-- Mi lehet kis családommal? -- kérdeztem a kedvesnővért.
-- Az most ne foglalkoztassa.
-- Mi van a bajtársaimmal?
-- Azt hiszem, kevesen maradtak -- suttogta a nővér szomorúan.
-- Mi van az állásunkkal?
-- Nem tudom! -- volt a válasz --, de önnek most csak pihenni kell.
Mi itt imádkozunk, hogy katonáink helyt tudjanak állni. A rózsafüzért
most ezért mondjuk a karácsonyfa körül.
Ahogy elhallgatok, hallottam is az üdvözlégyek suttogó moraját, s ez
megnyugtatott. Most már én is töredezve, halkan imádkoztam velük.
Teltek, múltak a napok, egyre erősebbnek éreztem magam. Az orvosok,
de főként a kedvesnővérek nagy szeretettel gondoztak, bár egyre
gondterheltebbnek látszottak. Egyik este újabb betegszállítmány
érkezett a frontról. Üres ágyak már nem voltak. A hordágyakat az ágyak
közé helyezték. Mikor betoltak mellém egy fiatal katonát, megdobbant a
szívem. Megismertem az egyik tizedesemet. Neki is felcsillant a szeme.
-- Ákos bátyám! -- suttogta. - Hát te itt? Mi azt hittük, hogy
meghaltál. El is sirattunk.
-- Feri fiam, hát veletek mi van? Látom, te is megsebesültél.
A kis tizedes szomorúan suttogta:
-- Túlerővel szemben nem tudtunk helytállni. Szinte elsodort az
ellenség. Kiszorítottak bennünket. Elfoglalták a Kárpátokat.
Valami úgy a szívembe markolt... Hát hiába volt a sok véráldozat?
Majd kiugrottam az ágyamból.
-- Ez lehetetlen, fiam. Hiszen akkor végünk van! A hirtelen
mozdulattól éreztem, hogy a kötés a fejemen meglazult, és elöntött a
vér. A kedvesnővér ijedtem rohant oda.
-- Ugye mondtam mindig, hogy semmi izgalom. Jaj, mit szól majd a
főorvos úr. -- S egy másik nővérrel gyorsan visszanyomtak. Jött a
főorvos. Fejcsóválva nézte a sebemet.
-- Ez hosszú visszaesést okoz -- mondta szigorúan.
Én csak suttogtam:
-- Hiába minden, ha a Kárpátok elveszett.
Édesapa elhallgatott. Hosszan nézett maga elé. Én meg sebére néztem,
mely homlokától szinte az egész fejét átszelte. Szerettem volna
megcsókolni. Most már mindent megértettem, hogy miért olyan komor,
szomorú az én édesapám, aki már soha teljesen fel nem épülhetett. A
háború szomorú sebeit testén, lelkén egyaránt viselte.
========================================================================
Budapesten


Az iskolaévet még átvészeltük a Balatonnál, de édesapám egyre inkább
foglalkozott a tervvel, hogy felmegyünk Budapestre, mert itt nincs
megélhetés. Gyerekeknek sincs tanulási lehetőség. Nem is kötött minket
már semmi Zamárdihoz. Ami bútorunk volt, mindent eladtunk, és a kis
csomagunkkal nekivágtunk a nagyvilágnak, s egy meleg nyári napon
megérkeztünk a fővárosba.
Én először ültem vonaton. Minden olyan új volt, szinte odatapadtam a
vonatablak üvegéhez, hogy lássam a suhanó tájakat, s még egyszer a
hullámzó Balaton búcsúintegetését.
Mikor begördültünk a Keleti pályaudvarra, nem győztem csodálkozni a
nagy csarnokon, a sürgő hordárok s a sok utas között majdnem elvesztem.
Hát még mikor kiléptünk a Baross térre, s hatalmas emeletes házak
között találtam magam. Nem kellett messze mennünk. Az első
keresztutcánál befordultunk, s itt a Garai utca egyik saroképületében a
harmadik emeleten egy kis albérleti szobát kaptunk átmenetileg.
Legalábbis úgy véltük, de hosszú évek teltek el, míg azt egy nagyobb
szobára tudtuk felcserélni. Bizony nagyon furcsa volt a szabad falusi
élet s főként a Balaton szinte határt nem ismerő távlatai után. Öten
egy kis szűk szobában, ahol egyetlen ágy, egy kis szekrény, asztalka és
két szék képezte az összes bútort. A konyhából nyílott a kis szoba. Egy
öreg néni, a főbérlő, megengedte, hogy egyszer napjában a konyha
tűzhelyét használjuk.
Megkezdődött a szokatlan és nyomorúságos városi élet. Édesapa amúgy
is beteges és gyenge. Nem kapott állást. Ismét édesanyára hárult a
családfenntartás nagy gondja. Eleinte azt folytatta, amit abbahagyott.
Utazgatott vidékre cserélgetni háztartási cikkeket élelemért, melyet
azután részben eladott, részben ez szolgált ellátásunk fedezésére. Én
ilyenkor nagyon árvának éreztem magam. Laci és Imi könnyebben viselte.
Édesapa is kedvesebb volt hozzájuk. Én mindig édesanyám után
keseregtem. Egyik alkalommal édesanya a szokottnál hosszabb ideig volt
távol tőlünk, s mi egyre vártuk az állomáson. Már több gőzmozdony is
begördült. Esteledett. Mi csak vártunk, vártunk... Mikor egy öreg
vasutas ránk szólt, hogy mit ácsorgunk ott, most már csak hajnalban
érkezik vonat, nem volt merszünk hazamenni. Különösen én féltem, hogy
kikapunk édesapától, s főként, hogy rajtam fog csattanni az ostor. Laci
indítványozta, mint a legnagyobb, hogy menjünk világgá, próbáljunk
szerencsét. Máig sem tudom, hogy mik voltak a tervei, de mi csak
nekiindultunk, egyik utcából ki, a másikba be, míg egy nagy bajszú
rendőr kezébe nem futottunk, akinek gyanús volt éjnek idején az utcán
kóborló három kis csavargó. Feltett kérdéseire olyan zavaros válaszokat
kapott, hogy nem tudott eligazodni rajtunk. Nem sokat gondolkodott,
bevitt minket a rendőrkapitányságra, ahol az éjjeli ügyeletes kis
fejtörés után beterelt bennünket egy zárkába. Nagy helyiség volt ez,
végtében-hosszában hatalmas fapriccs, amelyen már horkolt egy-két
gyanús külsejű, rongyos ruhájú csavargó.
-- No, másszatok fel oda -- mordult ránk a rendőrőrmester --, aztán
majd reggel, ha bejön a hadnagy úr, a kihallgatásnál kiderül minden --
mondta jelentőségteljesen.
Bizony fáradtak is voltunk, meg éhesek. Takaró nem volt, hát
összekuporodtunk hárman, azért csak elnyomott az álom. Reggel arra
ébredtünk, hogy nagy csörömpöléssel kinyílt a nagy vasajtó. Az őrmester
beszólt. Ébresztő. Tisztálkodáshoz sorakozó. Minden olyan furcsa és
szokatlan volt, de az egyik csavargó pártfogásba vett bennünket.
Úgy látszik, már hosszabb ideje, vagy többször is lakója lehetett
ennek a zárkának, mert nagyon otthonosan mozgott. Nem is ártott egy kis
mosakodás, utána pedig egy csajka meleg rántott leves egy kis
kenyérrel. Az egész délelőtt várakozással telt el. Hol az egyik, hol a
másik zárkatársunkat hívták vagy kísérték vissza. Végre mi is sorra
kerültünk. Mind a hármunkat előállítottak egy szigorú nézésű
rendőrhadnagy elé. Most már nem volt mit kertelni, különben is megtört
bennünket a zárka magánya, s minden világot járó kedvünket elvette.
Leginkább Lacit kérdezgette, mint legidősebbet. Fel is jegyzett egy-két
dolgot, meg a pontos címünket. Leültettek a várószobába, és egy rendőrt
a hadnagy elküldött édesapáért. Édesapa, mikor betoppant a rendőrrel,
végigmért bennünket nagy bánatosan. Hát itt kell titeket látni
rendőrkézen? A hadnagy pedig kiadta a szigorú ítéletet: jól el kell
náspángolni, aki azt az ötletet adta, hogy világgá kell menni!
Megszeppenve néztünk össze. Bátyám, Laci nyurga, nyápic fiúnak
látszott. Imi meg olyan vékonyka. Én olyan voltam, mint egy kis
vasgyúró. A hadnagy nézegetett bennünket.
-- Csak nem te voltál, te gézengúz? -- mutatott rám.
-- Igenis én voltam.
-- Szinte gondoltam -- mondta édesapám megkönnyebbülve.
-- Na, akkor kifelé! -- adta ki a parancsot a hadnagy.
-- Maguk az előszobában várakoznak, őrmester úr, hozza a nádpálcát és
deresre vele!
Az őrmester nem kérette magát. Úgy látszik, ebben nagy gyakorlata
volt. Odahozott egy széket, rá kellett hajolnom, s máris suhogtak az
ütések. Fel-felszisszentem, de könnyek csak akkor szöktek a szemembe,
amikor az őrmester szinte kipenderített a szobából. Laci volt az első,
aki odarohant hozzám, hogy átöleljen. A hadnagy pedig, aki édesapámmal
tárgyalt, azt mondta: ,,No még egyszer kiküldöm hozzád az őrmestert
nádpálcával, de ha nem javulsz, minden héten ki fog menni!''
Laci volt a legaranyosabb, aki egyre csak simogatott.
-- Nagyon fájt? -- kérdezgette.
Apu csak ennyit mondott:
-- Katonadolog ez, fiacskám! Az életben még sok verést fogsz kapni! -
- s mennyire igaza lett édesapámnak...
Alig értünk a Garai utcába, édesanyánk rohant velünk szembe.
-- Jaj, hála Istennek! Csakhogy itt vagytok. Hát mi történt? --
kérdezgette szinte jajveszékelve. Szétzilált haját igazgatta. Ahogy a
nap rásütött, most láttam, hogy mennyi ezüstös szál csillog már
hajában. Szinte hadarva beszélt.
-- Mikor megkérdeztem, a szomszédasszony újságolta, hogy mind a három
gyerek eltűnt, és hogy egy rendőr is járt itt. Azt sem tudtam, hová
menjek. Szaladgáltam ide-oda, még a templomban is voltam. Csakhogy
megvagytok, drágáim!
Édesapa idegesen elmondta a történteket, s azt is, hogy engem
elnáspángolt a hadnagy utasítására az őrmester.
-- Jaj, hogy engedhetted ezt? -- szólt vádlóan édesapához. Engem meg
magához ölelt, csókolgatott.
-- Hát miért tetted ezt, Pityukám? -- kérdezte. -- Miért mentetek el?
-- fordult Lacihoz. De senki sem szólt, csak én súgtam fülébe:
-- Drága anyuka, hát nélküled már nem bírtuk ki.
Édesanya rám nézett, olyan megértőén.
-- Többet nem is fogok elmenni -- mondta határozottan. -- Majd itthon
keresek valami lehetőséget -- fordult édesapához.
Rövidesen elszegődött édesanyám a Bethlen utcai kereskedelmi kórházba
mosónőnek. Az őrmester ígéretéhez híven rövidesen megjelent a
nádpálcával. Szerencsétlenségemre édesanya nem volt otthon. Ő biztosan
megvédett volna, így azonban megint jól elnáspángolt. Ilyen szomorúan
kezdődött az én budapesti szereplésem.
========================================================================
A kis ministráns


Szomorú tél elé néztünk. Nem volt még rendes lábbelink sem, se
télikabát, se pulóver. A szűk kis szobában még kályha sem volt, de
tüzelőre sem telt volna... Szerencse, hogy akadt egy-két meleg dunyha
és két szalmazsák. Legalább éjjel nem kellett fázni. Édesanya csak
harminc pengőt keresett havonta, és ebédet kapott bent a kórházban.
Amit csak lehetett, megvont magától, és egy lábasban mindig hazahozta.
Egy este sugárzó arccal lépett be.
-- Gyerekek, ma ünnepi vacsora lesz. Képzeljétek, mi történt! Ahogy
kiléptem a kórházból, nagyon siettem, megcsúsztam, s a lábos tartalma,
babfőzelék meg egy csülök, kiömlött a járda szélére. Meg is ütöttem
magamat egy kicsit, de az keserített el a legjobban, hogy oda a
vacsora. Egy úriember készségesen felsegített.
-- Megütötte magát? Fáj valami? -- kérdezte.
-- Jaj, nem is tudom -- feleltem --, de oda a drága főzelékem, s mi
lesz most a vacsora a gyermekeimnek?
Az idős úr belenyúlt a zsebébe, erszényéből egy tízpengőst
csúsztatott kezembe. Időm sem volt megköszönni, már elsietett. Azonnal
bevásároltam minden jót.
Édesanyám mosolyogva rakta ki táskájának tartalmát. Nagy fehér
kenyeret, szalonnát, felvágottat, vajat és sajtot. Ennyi sok jót már
rég láttunk az asztalon. Édesanya hosszan ránk nézett, s ezt mondta:
-- Fiacskáim, ezt jegyezzétek meg, soha el ne felejtsétek! Nincs
szebb ezen a világon, mint másokon segíteni, jó embernek lenni. Azután
engem magához ölelt, s úgy suttogta, kedvesen: -- Ugye, Pityukám,
igyekszel mindig, hogy jó ember lehess?
Laci már kijárta a négy elemit, s mindenáron gimnáziumba szeretett
volna kerülni, de ez lehetetlennek látszott. Az iskolában felfigyelt rá
a hitoktató atya. Ettől kezdve mindennap járt az erzsébetvárosi
templomba ministrálni. Erre ő nagyon büszke volt. Otthon az volt a
legkedvesebb játékunk, hogy a kis asztalnál misézgetett, mi ketten
pedig ministráltunk. Még karácsonyra kapott egyszer egy kis miseruhát.
Egy porcelán tojástartó volt a kehely, ostyamaradékot mindig kapott a
sekrestyéstől, s nagy komolyan meg is áldoztatott bennünket.
Egyszer azután nagy könyörgésemre engem is elvitt a sekrestyébe.
Az erzsébetvárosi templom öreg sekrestyése Károly bácsi volt, Guszti
bácsi pedig a harangozó.
Mikor félszegen bemutatkoztam, hogy én vagyok a Pityu, Károly bácsi
első pillantásra megkedvelt.
-- Ministrálhatna a kisöcsém is? -- hozakodott elő nagy kérésünkkel
Laci.
-- Ha akad ilyen kis ministránsruha, miért ne! -- pördített hosszú
fehér bajuszán, majd barackot kaptam a fejemre.
Bizony a szoknyák mind nagyok voltak. Mikor látta, hogy
elszontyolodom, így biztatott:
-- No, nem baj, kis pöttömnyi legény! -- majd felkötjük a szoknyát.
Hogy örültem, milyen büszke voltam, mikor a piros szoknya, a fehér ing,
s a piros gallér rám került. Laci közben elmondta, hogy már otthon
gyakoroltuk a ministrálás csínját-bínját, s mikor az apát plébános úr
bejött a misézéshez, már úgy mutatott be, mint Erzsébetváros legkisebb
ministránsát.
Az ősz hajú apát plébános, nagy aranylánccal és kereszttel a mellén
szótlanul végignézett, azután kezdett öltözni.
Hát, az első kivonulásom a főoltárhoz felejthetetlen volt. A hosszú
szoknyában csak aprókat lépegettem, a térdhajtásnál pedig orra estem.
Ez még nem lett volna baj, de amikor Laci unszolására fölágaskodtam az
oltárhoz, hogy a misekönyvet állványostul átvigyem az evangéliumi
oldalra, a nagy és hosszú szoknya úgy kibillentett egyensúlyomból, hogy
könyvestül elvágódtam az oltárnál. Erre már Novák apát úr is mérgesen
hátrafordult.
No, most jön a nyakleves, cikázott át agyamon, mikor nagy nehezen
felkászálódtam. De meglepetésemre az apát úr Lacira förmedt rá.
-- Te mafla -- mondta -, miért a kicsire bíztad a könyvet?
Ez volt az első templomi ténykedésem, amelyet hosszú évek mindennapi
oltárszolgálata követett, mert azzal, hogy Novák apát úr mise végén
kedvesen rám mosolygott, Karesz bácsi pedig megsimogatott, végképp
Erzsébetváros ministránsa lettem.
Már többen voltunk ministránsok, amikor Karcsi bácsi egy alkalommal
ünnepélyesen kijelentette.
-- No, gyerekek, most jön az advent. Minden reggel hat órakor hajnali
mise. Aki leghűségesebb és legpontosabb lesz a rorátén, az valami szép
karácsonyi ajándékot kap meglepetésként.
Rögtön elújságoltam édesanyának és kértem, minden reggel korán
keltsen fel. Édesanya mosolygott:
-- Jaj de jó lesz, legalább együtt indulhatunk, mert nekem is hatra
kell a kórházban lennem. Előbb útba ejtjük a templomot. Bárcsak én is
ott lehetnék a hajnali szentmisén! Tudod, édesanyámmal Látrányban
mindig ott voltunk a hajnali szentmisén, pedig a malom messze volt ám a
templomtól. Nagy lámpásokkal mentünk, sokszor térdig érő hóban.
Nagymamád mindig azt mondta nekem, aki minden hajnali szentmisén ott
van, akármit kérhet a kis Jézustól, megkapja.
-- Te is megkaptad? -- kérdeztem kíváncsian. -- Mit kértél?
-- Megkaptam. -- mondta édesanya átölelve. -- Azt kértem, hogy ilyen
aranyos fiacskám legyen és még valamit, de arról majd később beszélek.
-- Ettől kezdve minden reggel korán keltünk, ha néha nehezemre esett a
felkelés, édesanyám csak fülembe súgta: -- Pityukám! Mit ígértél?
Bizony, Laci és Imi néha úgy a dunyha alá bújtak, hogy nem lehetett
őket kihámozni, de édesanya náluk nem is erőltette. Szerencsére Károly
bácsi egy bakancshoz segített, így most már jöhetett eső, hó, édesanya
mellett vígan bandukoltam, aki rám terítette nagykendőjét, mert
télikabátom nem volt. Nem is tudom, hogy bírta ki a fagyos hideg
templomot a kis rövidnadrágos gyerek. Károly bácsi mindig két jó meleg
szoknyát húzott fel rám, egészen a hónom aljáig, így a hideg márvány
oltárlépcső nem ártott.
Mikor felzúgott az orgona, az ezüstös csengőhang, a hívek éneke, hogy
,,Harmatozzatok, égi magasok...'', már olyan otthonosan s jól éreztem
magamat az oltárnál.
Többször is elgondolkoztam, hogy mi lehet az a karácsonyi ajándék,
amit Karcsi bácsi ígért, mert egyre nőtt az esélyem arra, hogy én
kapom, ahogy a karácsony közeledett. Elég sűrűn kimaradoztak a
ministránsok, bár volt úgy is, hogy nyolcan is körültérdeltük az
oltárt. Azon is törtem a fejem, hogy én mit kérjek a kis Jézustól,
hiszen anyukám azt mondta, ha ott vagyok minden hajnali misén, a kis
Jézus megad mindent, akármit is kérek tőle.
Novák apát úrnak volt egy dupla fenekű nagy aranyórája, vastag
aranyláncon. Ezt minden hajnali misén ünnepélyesen meg-megcsillogtatta,
s kitette maga elé az oltárra. Nekem ez az aranyóra volt minden álmom.
Ha nekem egy ilyen aranyórát hozna a Jézuska...! Még a ketyegését is
hallottam; ez volna a legszebb ajándék. Azután azon is tűnődtem, mit
tennék vele. Karácsony éjszaka párnám alá tenném, úgy hallgatnám a
ketyegését. Karácsony reggel pedig odaadnám édesanyának. Milyen
meglepetés lenne! Ő aztán csinálhatna vele mindent, amit akar, de
biztos nagyon boldog lenne.
Számoltam a napokat, meg az órákat, annyira vártam, úgy készültem a
karácsonyra, ami nekünk bizony szegényesnek ígérkezett.
A Gondviselés mégis kedvessé tette a szentestét.
Karcsi bácsi váratlanul betoppant karácsony vigiliáján. Felesége,
Anna néni is vele volt. Egy nagy batyut helyezett az ágyra. Ez az apát
úr karácsonya -- mondta titokzatosan. Én persze rögtön az aranyórára
gondoltam, de a batyuból csak ruhafélék kerültek elő. Volt ott
harisnya, ingek, de legjobban a három télikabátnak örültünk. Anna néni
kosarából egy nagy üveg bor, diós és mákos kalács került elő. Jó
szüleim nem győztek hálálkodni. Én pedig Károly bácsit egyre faggattam,
hogy ki kapja a leghűségesebb ministránsnak járó ajándékot.
-- Ez majd az éjféli mise után esedékes -- mosolygott.
Karácsonyfánk csak egy nagy fenyőgally volt, három kis gyertyával,
pár szem szaloncukorral, mégis a szentestén boldog volt a kis család.
Én egyre vártam valamit. Anyukámnak is megsúgtam, hogy amit én kértem a
Jézuskától, nem látom sehol. Édesanya megsimogatott:
-- Ami késik, az nem múlik. Várj csak, fiam!
A télikabátot nem ránk szabták, bizony rajtam is nagyon lötyögött, de
mégis örömmel mentünk az éjféli szentmisére. A fagyos téli éjszakában a
fehér hó csak úgy csikorgott talpunk alatt. Gyönyörű volt minden. Az
oltár csodaszép karácsonyfadíszben, középen a kitárt karú kis Jézussal.
Tizenketten ministráltunk. Karcsi bácsi engem állított jobb elsőnek.
Ez már jelezte, hogy én kapom a jutalmat, amit megígért. Már alig
vártam a szentmise végét. Bevonultunk. Az apát úrnak karácsonyi
ünnepeket köszöntöttünk, majd Károly bácsi vette át a szót, engem
középre állított:
-- Apát úr! A kis Pityu volt a leghűségesebb -- mondta.
-- Minden hajnali misén pontosan és idejében itt volt. Én egy szép
ajándékot ígértem, és szerintem az a legnagyobb, hogy egyedül Pityu
ministrálhat annak a belga kanonok úrnak, aki tavaly nyáron itt járt, s
annyi szegény gyereket kivitetett Belgiumba. Júniusban egy egész
hónapra fog jönni. Nem kis csalódással néztem Kovács bácsira meg az
apát úrra, bár az apát úr helyeslően bólogatott.
-- Bizony, kisfiam, ez nagy kitüntetés. Meglátod, nagyon jól jársz!
Én kicsit zavarban voltam, de azért megköszöntem Karcsi bácsi jóságát
s az apát úr ajándékát, de amikor csendben hazafelé ballagtunk,
édesanyámnak elpanaszoltam, hogy én egészen más ajándékot vártam.
Miután hazaértünk, a várt és remélt aranyórát sem találtam a
karácsonyfa alatt, elpityeredtem, s nekikeseredve anyukának
elszipogtam, hogy én egy igazi aranyórát szerettem volna.
-- Azt kértem a Jézuskától, hogy neked adhassam. Te azt mondtad, ha
minden reggel ott leszek a rorátén, mindent megkapok a Jézuskától.
Karcsi bácsi ajándékában is csalódtam, s aranyórát sem kaptam. A
többiek értették is, meg nem is, hogy mit dünnyögök édesanyámnak.
Az én drága anyukám odaültetett maga mellé az ágy szélére, s
kedvesen, meggyőzően mondta:
-- Kisfiam, várd csak ki a végét! Majd meglátod, hogy nem fogsz
csalódni sem Jézuskában, sem a Karcsi bácsi ajándékában. Amikor
legalkalmasabb lesz az idő, s legnagyobb a szükség, megkapod az
aranyórát, Karcsi bácsi ajándékának is nagyon fogsz örülni, hisz nagy
hasznát veheted. Különben én is kértem valamit Jézuskától, bár én csak
lélekben lehettem ott a hajnali misén, a mosóteknő mellett görnyedve
imádkoztam azért, hogy az én nagy kívánságom teljesüljön, s ne csak
mint ministráns, hanem mint áldozatot bemutató pap állhass az oltár
előtt. Később megértettem, hogy milyen igaza volt édesanyámnak, hiszen
Karcsi bácsi ajándéka fordulópontot jelentett életemben. A belga
kanonok úr révén jutottam ki Flandriába, mely megalapozta jövőmet,
megnyitotta azt az utat, mely az Úr oltárához vezetett.
Ami pedig az aranyórát illeti, de sok aranyórát kaptam, s mindig a
legalkalmasabb időben, amikor erre a legnagyobb szükségem volt... Mert
hűséges az Úr, ha mi nagylelkűek vagyunk, de soha nem engedi, hogy
nagylelkűségben túltegyünk rajta. Benne soha nem csalódhatunk!
Az erzsébetvárosi templom lett második otthonom. Reggel korán -- még
az iskola előtt -- két-három szentmisét is végigministráltam. Azután
rohantam a Hernád utcai elemibe. Természetesen, mint faluról felkerült
kisdiáknak, szokatlan volt a hatalmas, nagy iskola, ahová százával
jártak a gyerekek. De ott is akadt egy jó tanító néni, s hitoktató
atya, aki Erdélyből menekült ide és már ismert az erzsébetvárosi
templomból, így azután nem volt olyan idegen az a nagy pesti iskola.
Tanítás után loholtam vissza a sekrestyébe. Ott mindig jó meleg volt,
vagy Karcsi bácsi, vagy a harangozó hozott nekem egy-egy jó falatot.
Egyszer Guszti bácsi, aki rosszul látott, s én kísérgettem, ha valahová
ment, vett két nagy darab túrós rétest. Ez annyira ízlett, hogy amikor
az egyiket bekebeleztem, rögtön anyukámra gondoltam, hogy neki biztos
jólesne a mosóteknő mellett. Nem volt messze a kórház. Szaladtam a
túrós rétessel a kórház mosodájába. Még soha nem jártam ott.
Lebotorkáltam a pincébe. Már messziről megcsapott a fojtó gőz szaga.
Mikor bemerészkedtem a vasajtón keresztül, köhögés fogott el.
Villanylámpák gyér fényénél a nagy gőzben alig találtam még
édesanyámat, aki egész hátul, egy nagy lepedőt sikált a teknő szélén.
Szívemet összeszorította a fájdalom. Ez volna édesanyám? Görnyedten,
nedves haja arcába lógott, csupa víz, izzadság.
-- Anyukám! -- kiáltottam remegő hangon. Csodálkozva nézett fel,
lecsapva a lepedőt és a sikálókefét. Nehezen felegyenesedett. Kócos,
vizes haját hátrasimította.
-- Pityukám, hogy kerültél ide? -- mondta megdöbbenve.
Szóhoz sem tudtam jutni. Néztem a lúgtól kiázott kezét, csak a rétest
nyújtottam felé. Ő meg könnyezve rám mosolygott, s annyit mondott
szinte suttogva:
-- Fiacskám, ugye soha többet nem jössz ide? Nem neked való ez a
hely. Ugye megígéred, hogy nem maradsz itt?
A gomolygó gőzön a fény ráesett, bearanyozta alakját. Igen, mintha
felhők közt lebegett volna. Felfelé nézett, és csak mondta:
-- De Pityukám, hát értetek vagyok itt.
Én pedig akkor elhatároztam, hogy akármi módon, de édesanyámat innen
kiszabadítom.
Napokat törtem a fejem, mit és hogyan is lehetne segíteni, hiszen
édesanya ezt nem fogja sokáig bírni. Karcsi bácsinak is elpanaszkodtam,
s hozzáfűztem, hogy pénzt akarok keresni, hogy anyukának ne kelljen
mosodába járni!
Karcsi bácsi gyakorlati ember volt.
-- Nézd, Pityukám! Van egy ötletem. Látod, nálunk sok az esküvő,
keresztelés, a temetés. Én mindenhová befoglak. Esküvőnél meg
keresztelésnél is szépen felöltözöl ministránsruhába, azután egy kicsit
mellettem segédkezel. Kint állsz a templomajtóban, amikor jönnek a
konflisok a násznéppel, kinyitod az ajtót, vezeted őket az oltárhoz.
Keresztelésnél is ugyanezt teszed. Temetéseknél is itt ügyeskedsz.
Meglátod, ez szépen hoz majd neked a házhoz.
Karesz bácsi jóslata bevált. Jobban, mint gondoltam. A násznéptől,
keresztszülőktől, a gyászolóktól mindig elég szépen kaptam. Boldogan
számoltam be mindig Karcsi bácsinak, aki ilyenkor pederített egyet a
bajszán.
-- Ugye megmondtam?
Ő gyűjtögette össze az én krajcárjaimat. Egyszer volt egy nagy
amerikai esküvő. Mind autóval jöttek az előkelő vendégek. Alig győztem
az ajtókat nyitogatni. Esküvő közben, Karcsi bácsi egy tálcát adott a
kezembe.
-- Pityu! Most ügyeskedjél! Állj csak oda a bejárathoz!
Hát, csak úgy hullottak a bankók a tálcára. Ennyi pénzt még nem is
láttam egyszerre. Karcsi bácsi is egészen elképedt. Ez igen, ezzel már
lehet valamit kezdeni. Én is sok borravalót kaptam, de azt hiszem, most
engem is lefőztél. Izgatottan számoltuk össze: százhúsz pengőre rúgott
ez az összeg. Amit ebben a hónapban ezzel együtt összekuporgattam,
majdnem kétszáz pengő volt. Most már aztán előálltam tervemmel édesanya
és édesapa nem kis megrökönyödésére. Kijelentettem, hogy elsejétől
édesanya nem megy már a mosodába, mert nekem már van pénzem, sőt lesz a
jövőben is jövedelmem, ha nem is ennyi, de annyit összehozok, amit
édesanya a mosodában keresett. Sőt ebből a pénzből talán valami
könnyebb elfoglaltságú kereseti lehetőség is nyílna. Karcsi bácsi is --
aki az összeget édesanyámnak átnyújtotta -- határozottan fellépett
elgondolásom mellett, melyet persze együtt agyaltunk ki. Édesanya pedig
beadta kérelmét iparra, hogy kegytárgyakat árusíthasson búcsúkban.
Édesapám egy nagykereskedőnél lett ügynök. Súlyos anyagi gondjaink így
kicsit rendeződtek, Lacinak pedig a hitoktató segítségével sikerült
Esztergomban intézetbe jutni, így gimnáziumba járhatott.
Mi, Imi bátyámmal továbbra is rendszeresen jártunk ministrálni.
Minden temetésen ott voltunk, különösen a rákoskeresztúri temetőbe
szerettünk menni, mert ilyenkor villamospénzt is kaptunk, amit mindig
megspóroltunk. Általában a villamos ütközőjén utaztunk mint
potyautasok, vagy egy kocsira kapaszkodtunk fel, bár a villamoskalauz
lekergetett.
Novák apát úr egy alkalommal megdöbbenve vette észre, amikor
misézéshez öltözött, hogy a nagy aranykeresztje a vastag aranyláncával
együtt eltűnt. Úgy látszik, elvesztette. Rögtön loholtam át a
plébániára, s lám, az első lépcsőn ott csillogott a lánc és a kereszt.
Boldogan rohantam vissza a sekrestyébe. Ragyogó arccal adtam át az
értékes holmit. Novák apát úr lelkendezve ölelt át.
-- No, Pityukám, ezt meghálálom neked. -- Attól kezdve még inkább
kegyeibe fogadott. Mindenhová engem küldött, s amikor a kereskedelmi
kórház apáca főnöknője megbízható ministránst kért tőle, aki minden
reggel hat órakor a kórház kápolnájában ministrálna, engem ajánlott a
főnöknőnek. Ő is mutatott be neki.
A főnöknő Majláth püspök nővére, régi arisztokrata családból származó
grófnő volt. Amikor végignézte szegényes öltözetemet, kicsit
elgondolkodott.
-- Ott tudsz lenni minden reggel hat órára?
Novák apát úr válaszolt helyettem.
-- A roráte miséken ő volt a legpontosabb ministránsom. A főnöknő
most már rám mosolygott.
-- Rendben van. Ez lesz a fizetésed: teljes kosztot kapsz és minden
karácsonyra -- ha jó leszel -- egy pár cipőt és új ruhát.
Milyen boldogan újságoltam ezt el édesanyámnak!
-- Édes kis csillagom! -- mondta anyukám elgondolkodva. -- De minden
reggel olyan korán kell kellned!
-- Nem baj, anyukám, te majd felébresztesz!
A kórház lelkésze Erdélyből menekült pap bácsi volt. Mindjárt az első
szentmisén nagyon megkedveltem. Nagyon jól éreztem magam abban a szép
kis kápolnában, ahol a fehérbe öltözött apácák, mint az angyalok,
imádkoztak, énekeltek. Szép piros ministránsruhát kaptam, és mise után
egy rézlámpással és csengettyűvel mentünk a betegekhez áldoztatni.
Amerre csak mentünk, mindenütt letérdeltek, akikkel találkoztunk,
tisztelettel adózva a legméltóságosabb Oltáriszentségnek.
A főnöknő behívott magához, és a konyhás nővér gondjaira bízott. A
hosszú, sovány, jóságos arcú Erzsébet nővér bevezetett az ebédlőbe.
Nagy csésze habos kávét s egy jó karaj vajas kenyeret tett a
tányéromra.
-- Kedvesnővér -- kérleltem --, hazavihetném ezt a vajaskenyeret?
-- Persze, kisfiam -- mondta jóságosán.
-- A kávét is? -- a kedvesnővér nagyot nézett. -- Hárman vagyunk
testvérek -- mondtam magyarázóan. -- Bizony, nekik nem jut ilyen jó
falat.
-- Tudod mit? -- mondta, miközben hozott egy literes konzervdobozt,
és teleöntötte tejeskávéval. -- Neked nem kell itt kosztolnod, kisfiam.
Úgy látom, te szívesebben vinnéd haza az eledelt. Mondjuk, hogy reggel,
délben, este elviszed, ami neked jár. Itt úgyis olyan sok a maradék.
Majd keresünk egy ételhordót.
Azt hiszem, én voltam akkor Budapest legboldogabb ministránsa. Hiszen
ez óriási jelentőségű volt, amikor otthon főzni is alig volt lehetőség,
és a tápláló kórházi koszt megoldotta ezt a nagy problémát. Csodálatos
a gondviselés -- való igaz --, hogy a jóságos Isten, aki táplálja az ég
madarait és öltözteti a mezők liliomait, egy kis nyolcéves fiúcskán
keresztül így gondoskodik az egész családról. Édesanyám kért is mindig,
amikor esténként elballagtunk a domonkosok templomába rózsafüzér-
ájtatosságra, hogy külön is imádkozzunk azokért az emberekért, akik
segítenek rajtunk. Amíg peregtek a rózsafüzérszemek édesanyám
agyondolgozott ujjai között, sokat gondoltam mindazokra, akiket az
Isten ilyen csodálatosan segítségünkre küldött.
A kórház után 7 órára az erzsébetvárosi templomba mentem továbbra is
minden reggel. Mikor elérkezett a nyár, egy szép napon Karcsi bácsi
mosolyogva mondja:
-- Megérkezett a belga kanonok úr, akit karácsonyi ajándékul ígértem
neked.
Bizony már szinte el is felejtettem ezt. Nagy érdeklődéssel,
csodálkozva néztem az ősz hajú, magas főtisztelendő urat, aki tört
magyarsággal, mosolyogva szólalt meg:
-- Te leszel a ministránsom?
-- Igen! -- mondtam megilletődve.
A kanonok úr a közeli szállodában lakott. Mindig nyolc órakor
misézett. Egy szép napon -- nagy meglepetésemre -- Karcsi bácsival
meglátogatott bennünket. Édesanyám és Imi voltak otthon, a szegényes
kis albérleti szobánkban.
Kanonok úr mindjárt azzal kezdte, hogy sok szegény magyar gyereket
kivitetett már Belgiumba, katolikus családokhoz.
-- Szívesen kiviszem a maga gyermekeit is. Egy évre szoktuk őket
kivinni. Jól megerősödnek, szép ruhákat is kapnak. Nagyon jó nekik
nálunk.
Anyukám hol rám nézett, hol Imire, majd magához ölelt bennünket.
-- Nem, az én fiaimat nem adom. Nem tudnék nélkülük létezni sem. --
Könnyek öntötték el szemeit.
Karcsi bácsi méltatlankodva szólt:
-- A gyermekei jövőjére gondoljon!
-- Nem, nem! -- hajtogatta édesanya. Mi pedig megszeppenve simultunk
hozzá.
A kanonok úr jóságosán nézte ezt a jelenetet. Megértőén bólogatott.
-- Gondolkozzanak! Az édesapa hol van? Majd beszéljék meg együtt. Én
még három hétig itt leszek. Üzenjék meg Istvánkával.
Mikor a kanonok úr eltávozott, édesanya könnyben ázott szemével
nézett ránk.
-- Hát itt tudnátok hagyni, Pityukám, Imikém? -- Erre aztán belőlünk
is kitört a sírás.
-- Nem, anyukám, nem megyünk! Veled maradunk! Édesapa ekkor toppant
be, és értesült a meghívásról Belgiumba.
-- Ezt azért meg kellene gondolni. Jó sorsuk volna ott. Az szép
ország. Vallásosak az emberek, s csak jót tanulhatnának, világot
látnának a gyerekek. De ti döntsétek el!
Mi már eldöntöttük, akármilyen szép, akármilyen jó lenne ott,
édesanya, édesapa, mi titeket el nem hagyunk. A kanonok úr csodálkozva
értesült másnap, hogy flandriai meghívását visszautasítottuk, de azután
magához ölelve mondta:
-- Megértelek, Istvánkám! Neked nagyon aranyos, jó édesanyád van.
Jövőre újra eljövök. Addig sok minden történhet, és Flandria
szeretettel vár téged.
========================================================================
Nebuc király


Novák apát úr mogorvának látszott, de aranyszíve volt. Hittanárként,
ha egy-egy diákjának nevet adott, az rajta is maradt mindig. Engem
elkezdett Nebulónak szólítani. Az egyik fiatal káplán, aki a
Képzőművészeti Főiskolára is járt, mert művészi hajlamai is voltak,
egyszer megjegyezte:
-- Miért Nebuló? Nebuc. Jobban hangzik. Rövidebb is. Legyél csak a mi
Nebucunk!
Egy alkalommal nagy temetés volt, s én ott szorgalmaskodtam az apát
úr mellett, s mosolyogva mondta a káplán:
-- Te nem is Nebuc vagy, hanem Nebuc király. Az apát úr szigorúan
ráförmedt:
-- Mi az, hogy Nebuc király.
Karcsi bácsi ráduplázott:
-- Igen, ő a Nebuc király. -- Lehet, hogy még tovább vitatkoztak
volna, de ez nem illett a temetésen. Apát úr megadta magát, egyet
bólintott. Ettől kezdve mindenki Nebuc királynak szólított. Nagyon
odatartoztam az erzsébetvárosi templomhoz, minden zegzugát ismertem.
Guszti bácsival együtt harangoztunk fent a toronyban. Volt vagy öt
harang. Guszti bácsi egész életében harangozó volt, mindenre
megtanított. Arra, hogy tud a harang ujjongva örülni, kacagni vagy
sírni. Ezüstösen harsonázni, bömbölni, vagy mint a szélvihar, üvölteni.
Hívni, búcsúztatni, egyszóval hogy tudják a harangok Istent dicsőíteni.
Minden harangnak megvolt a neve, megvolt a története. Melyiket vitték
el a háborúba, hogy ágyút öntsenek belőle, hogy milyen diadallal húzták
fel az új harangokat megkoszorúzva. Mennyi mindent mesélt a jó Guszti
bácsi! Büszkén számolt be Novák apát úrnak is, Nebuc király úgy ismeri
a harangjaimat, akárcsak én. Én pedig nemegyszer megleptem a jó Guszti
bácsit a nyári időben, hogy már ott vártam a toronyajtóban, a hajnali
ötórai harangozásra. De ennek a szép időszaknak is vége lett.
Megérkezett egy német mérnök -- Guszti bácsi nagy bánatára --, aki
legelsőnek Magyarországon a villanyharangozást megtervezte. Ezután már
csak lent a sekrestyéből kellett kapcsolgatni.
-- Ez már nem a régi! -- mondogatta az öreg. -- Ezt már egy csecsemő
is elirányíthatja -- fűzte hozzá nagy búsan.
Én azért jártam a tornyokat, mászkáltam a harangok között
akrobatamutatványokkal. Fölmerészkedtem szinte a torony csúcsáig. Ott
volt a sok galambfészek, sok csipogó galambfiókával. Novák apát úrnak
úgyis begyében volt a sok galamb. Biztatott is, csak kopasszam meg
őket. Annyi baj van ezekkel a galambokkal. Én pedig elláttam Karcsi
bácsi konyháját, meg haza is vittem jó becsinált levesnek valót.
Közben teltek-múltak a hónapok. Szűkösen, de megéltünk. A legnagyobb
gondot Laci bátyám iskoláztatása jelentette, de találtam egy új
kereseti forrást. A toronyszobában felfedeztem a templomról készült
levelezőlapokat, jó pár száz darabot. Régi missziósfüzeteket is
felfedeztem. Karcsi bácsitól megkérdeztem, hogy kell-e ez valakinek.
Csak legyintett:
-- Évek óta ott porosodnak, majd elkérjük az apát úrtól. Minek az
neked, te Nebuc király? -- kérdezte.
-- Hát eladnám őket a templom előcsarnokában.
-- És mit kérnél érte?
-- Amit adnának.
-- No jó -- mosolygott. -- Nem bánom. Rikkancs lesz a Nebuc
királyból? -- Hát az is lettem. Misék után kimentem az előcsarnokba, és
a híveknek osztogattam, vagyis kezükbe nyomtam. Aki elfogadta, az adott
is pár fillért érte, de még olyan is volt, aki egy pengőt nyomott a
kezembe, így gyűjtögettünk Lacinak tandíjra, könyvekre és tanszerekre.
Legnagyobb gondot azonban a lakás okozta. A szűk kis albérleti szoba a
harmadik emeleten így is nagyon sokba került. Mégsem volt otthonunk.
Menekültünk a barátságtalan kis odúból, ahol még egy kályhát sem
lehetett elhelyezni.
Télen dideregtünk, este gyorsan ágyba bújtunk. Nyáron szinte
kibírhatatlan volt a hőség, no meg a poloskák, melyeket édesanyám hiába
irtott. A fal repedésein átmásztak a másik lakásból. Állandóan velük
kellett viaskodnunk. De egy főbérleti lakást szerezni szinte
képtelenség volt. Bútorra sem volt pénzünk. Csupán egy-két szalmazsák
volt minden vagyonunk.
A földszinten lakott egy öreg kisasszony, aki rendszeresen járt a
templomba. Nemegyszer mellé szegődtem, amikor kosarat cipelt a piacról,
készségesen segítettem. A kosárból mindig jutott valami. Lakásába is
többször behívott, s megkínált málnaszörppel. Elnézelődtem a szép nagy
szobában. Régi faragott bútorok, képek a falon. Középen művészien
faragott feszület. Nagy, világos konyha. A mi szobánk kétszer is
belefért volna. Egy hosszú éléskamra magas polcokkal, ahol sorban
álltak a befőttek, lekvárok. Mondtam is nemegyszer az öreg
kisasszonynak:
-- Hát ez palota a miénkhez képest.
Köszvényes lábai dacára egyszer aztán rászánta magát, és felbicegett
hozzánk a harmadik emeletre. Mikor látta nyomorúságos kis szobánkat:
-- Hát hogy lehet így élni? -- csapta össze a kezét.
Édesanyámmal mindjárt összebarátkoztak.
-- Hányan laktok itt? -- kérdezte.
-- Négyen -- mondta édesanyám, de a szünetben Laci fiam is hazajön az
intézetből, akkor viszont öten.
-- Ez kibírhatatlan állapot -- jelentette ki Olga néni.
-- Ezen változtatni kell -- jóságosan mosolygott. -- Majd még
beszélgetünk erről, vagyis már határoztam. Elmegyek holnap Novák apát
úrhoz. Majd előadom neki a ti helyzeteteket. Őt jól ismerem és
becsülöm.
Pár nap múlva Olga kisasszony megint behívott a konyhájába, mert
leginkább ott tanyázott.
-- Nézd, fiacskám! -- mondta kicsit elgondolkodva.
-- Beszéltem az apát úrral. Tulajdonképpen információt kértem tőle
rólatok. Ő pedig a legjobbakat mondta. Hát igaz, hogy te vagy a Nebuc
király? Mindenütt ott vagy, ahol kell? Annyi szépet mondott rólad!
Valóban te vagy a családfenntartó? Nézd, én sokat gondolkoztam és
imádkoztam is, hogy mit tegyek. Öreg vagyok, senkim sincsen. Minek
nekem ez a nagy lakás. Szinte mindig a konyhában lakom. Aludni is csak
azon a díványon alszom a konyhasarokban. Nem is szeretem a nagy szobát.
A bevásárlás és a főzés is egyre terhesebb nekem. Mi lenne, ha
ideköltöznétek?
Majd leestem a székről, azután a nyakába ugrottam, szinte táncra
perdültünk a konyha közepén. Ő meg sírt is, kacagott is.
-- Te, kis Nebuc király! -- Én meg csak csókolgattam a kezét.
-- Igazán idejöhetnénk mindannyian?
-- Akár már holnap is -- mondta a kisasszony, szeme sarkából egy
könnycseppet letörölve. Erre én, mint egy vad indián, rohantam ki a
konyhából. Kettesével ugráltam a lépcsőfokokon. Imrét úgy feldöntöttem,
hogy mindketten a szalmazsákra zuhantunk.
-- Észnél vagy te, gyerek? -- mordult rám édesapa. Édesanya is
csodálkozva kérdezte:
-- Mi van veled, Pityukám? -- De amikor lelkendezve elmondtam,
összefüggéstelen szavakkal, hogy van új lakás, egy gyönyörű nagy
szobánk, csak szótlanul meredtek rám.
-- Hát még ilyet! Igazat beszélsz? Az a drága Olga kisasszony? --
kérdezte anyám. -- Hogy az Isten áldja meg minden lépését! -- Én meg
csak unszoltam őket:
-- Jöjjetek gyorsan! Vár minket! -- Szinte vonszoltam őket magam
után. A lépcsőkön majd legurultunk. Olga kisasszony tárt ajtóval, de
még inkább tárt szívének melegével fogadott minket, mosolyogva.
Betessékelt minket a nagy szobába, s a nagy asztal köré ültetett.
-- Isten hozott benneteket! Ez itt a ti otthonotok! Minden, amit
láttok, a tiétek is. Én úgyis lassan hazafelé bandukolok. Magammal
semmit nem vihetek, csak legyetek békességben, szeretetben. Ez az
egyetlen, amit kívánok, meg hogy nagyon szeressétek ezt a kis Nebuc
királyt, aki annyira szívemhez férkőzött, mintha csak a fiam volna.
Érzem, tudom, hogy öreg napjaimat ő fogja bearanyozni.
Édesanya és Olga kisasszony még sokáig tárgyaltak. Azt is
megbeszélték, hogy Olga kisasszony ügyvédje mindent elintéz. Pár nap
múlva le is költöztünk kis cókmókunkkal. A szalmazsákokat ott hagytuk.
Olga kisasszony, mint egy angyal, olyan szerény, olyan egyszerű és
jóságos volt. Gyakran elgondoltam, hogy ő bizonyára angyal, akit Isten
a mi megsegítésünkre küldött erre a világra. De az angyalok nem földi
életre hivatottak. A jó Isten hamarosan vissza is szólította. Talán
senkit nem siratott meg úgy a család, mint mi őt, amikor a konyhai
díványon örökre lehunyta szemét. Novák apát úr nagy temetést rendezett.
Én vagy húsz ministránst összeszedtem, még az énekkar is kivonult a
Kerepesi temetőbe. A mi szerény koszorúnkon aranybetűkkel csak annyi
volt: ,,A mi drága jótevőnknek, Olga néninek fizessen meg a jó Isten
gazdagon!''
========================================================================
Nagymamáci


A drága Olga kisasszony olyan csendesen aludt el, mint a csonkig égő
gyertya pislákoló lángocskája. Sokszor üldögéltem ott a dívány szélén,
ahol ő az Úrban elszenderedett.
Egy vasárnap délben édesapám -- nagy meglepetésünkre -- bejelentette:
-- Úgy döntöttem, hogy elhozom ide édesanyát. Ő lesz a ti
nagymamátok.
Összenéztünk. Édesanyám csendesen kérdezte:
-- De Ákos, hogy gondolhatsz ilyet? Ő egész más körülményekhez van
szokva. Neki nem tudjuk megadni azt a kényelmet, amelyet eddig
élvezett. Mióta Pesten lakunk, egyszer sem volt nálunk. Mi egyszer
meglátogattuk közösen. Budán éltek, egy négyszobás lakásban, mert
leányát, Jolán nénit egy református főjegyző vette feleségül. Egy fiú
és két leány gyermek született házasságukból. Cselédjük is volt,
jómódban éltek. A nagymamáci nemes családból származott: Kékesy Mária
volt leánykori neve. Egy gróf intézőjéhez ment feleségül; leányát
előkelő intézetben neveltette. Fia, Elemér, iskolaigazgató volt Pesten.
Őt soha nem láttam, mert már meghalt. Édesapám volt a legkisebb, akit
már nem tudott úgy iskoláztatni, mint a többieket, mert férje
Kővágóörsön -- Révfülöp mellett --, ahol a grófnak nagy szőlészete
volt, szerencsétlenül járt. Mikor a bort szállították, a kocsiba fogott
lovak megvadultak. A kocsi felborult, s egy hordó nagyapát maga alá
temette. Akkor költözött fel Pestre, és a lányával maradt. Később,
ahogy hallottam, soha nem jött ki jól a vejével. A főjegyző nyakas
kálvinista volt, nagymamáci pedig hívő katolikus. A főjegyzőt
kinevezték Kecskemétre. Nagymamáci kijelentette, hogy oda nem megy
velük, így került hozzánk.
Minden megváltozott nálunk. Ő parancsoláshoz volt szokva és ahhoz,
hogy teljesen kiszolgálják. Régi arisztokrata típus. Édesanyámat amúgy
sem kedvelte, mert szerinte fia rangon alul házasodott. Édesapa
akkoriban utazója volt egy nagy fiumei malomtársaságnak, s hogy nagyapa
lisztje híres volt -- a vízimalmok őrölnek a legszebben --, többször
leutazott Látrányba üzletkötésre, így ismerkedtek meg édesanyával, aki
nagyon szép lány lehetett, hiszen több kérője is akadt a módos, szép
molnárleánynak. Nagymamád ellenezte ezt a házasságot, de a két fiatal
szerelme erősebb volt. Édesapa felhozta fiatal feleségét Pestre, ahol
boldogan éltek. S amikor szerelmük gyümölcseként két kis ikerlány
született, nagymamáci ellenezte, hogy leánya, Jolán legyen keresztanyja
az ikreknek. Innen indult az elhidegülés. Édesanyám nagyon ritkán
beszélt erről a két kislányról: Máriáról és Erzsikéről. Őket is a
háború vitte el, a spanyol-nátha, ami megtizedellte a gyerekeket.
Többször mondta is, hogy engem a háború mindentől megfosztott. Két
drága kis leánykámtól, férjemtől is, aki mint rokkant került haza,
egészen megváltozva. Vagyonomtól is, amely teljesen elúszott.
Az új lakásban kialakult kedves családiasság egészen megszűnt. A
nagymamáci lett a központ. Mindenkinek körülötte kellett forgolódni.
Édesapát mintha teljesen kicserélték volna. Már hangosan nevetni se
mertünk, mert nagymamácinak csendet akart. Édesanyára is mindig
rászólt, hogy ne így, ne úgy tedd! Szinte szöktünk hazulról. Akkor
voltunk legboldogabbak, ha anyukával kimehettünk a ligetbe. Édesanya
mindig gondoskodott valami meglepetésről ilyenkor. Általában
idességről, amelyet eldugott számunkra. Leánykoráról mesélt
történeteket. Nekem ugyan az is tetszett, amikor a betyárokról mesélt.
Egyszer hárman bevágtattak a malom udvarába:
-- Hol van Ember Éva? -- ez volt a nagymama leánykori neve. -- Hozzon
ide három pint bort! -- Mikor a nagymama elősietett, le sem szálltak a
lóról, úgy nyakalták a bort. -- No, most -- mondta az idősebbik betyár,
megtörölve hosszú bajszát -- küldjed ide Szabó molnárt! -- ez volt a
nagyapa neve. Mikor nagyapa elősietett a liszttől fehéren, csak úgy
foghegyről odavágták:
-- Molnár uram, két hét múlva megint erre visz az utunk. Legyen akkor
három pár csizma kiakasztva ide erre a gémeskútra. -- Aztán kalapjukat
meglóbálva továbbvágtattak. Nagyapa a csizmadiánál meg is rendelte a
három pár fényes csizmát, s kiakasztotta, ahogy a betyárok rendelték, a
gémeskútra. Nagymama pedig kitett oda egy nagy kerti asztalt lócákkal,
fehér abroszt terített rá, tányérokat, poharakat. Jó vörösbort s egy
szép csokor virágot. Azután sütött-főzött, nagy ebédet készített a
három betyárnak.
Azok be is vágtattak úgy déltájban. Porosán, fáradtan. Meglepődtek a
nem várt fogadtatástól. Nem is sokat kérették magukat, leugráltak,
kikötötték a tajtékzó paripákat. Puskáikat a gémeskúthoz támasztották.
Letelepedtek a terített asztalhoz. Én pedig a nagymamával együtt
hordtam fel a tálakat, jó tyúklevest, rántott csirkét, sült kacsát,
túrós rétest. Nagyapa pedig szorgalmasan töltögette a poharakat. Közben
a lovaikat is jóltartotta finom abrakkal. A betyároknak egész jó
hangulata kerekedett. Egyik engemet térdére ültetett, úgy lovagoltatott
lábán. Aztán egyszerre csak gyorsan felkerekedtek, puskával a vállukon
nyeregbe perdültek. Nagyapa szaladt a csizmákért, amelyek a csillogó
napsütésben himbálóztak a gémeskúton. De az öreg betyár odakiáltott:
-- Tartsák meg a csizmákat! Ilyen vendéglátásban sem volt még
részünk. -- Aztán kalapjaikkal integetve elvágtattak, csak úgy porzott
az út utánuk. Nagyapa leoldotta a csizmákat a gémeskútról, s csak
ennyit mondott:
-- Ez a betyárbecsület.
Egyszer még édesanya a városligeti nagycirkuszba is elvitt bennünket.
Ez volt az igazi nagy élmény. Jancsi bohóc meg az akrobaták s a táncoló
lovak. Még ilyent soha nem láttam.
Az iskolával elég sok bajom volt. Mindig korán keltem, hiszen hat
órakor már a kórház kápolnájában kellett lennem. Sokszor nem tudtam
odafigyelni, s egy rajzórán el is aludtam. Arra ébredtem, hogy a
rajztanár ott áll mellettem:
-- Hát te rajzolás helyett alszol? Még semmi nincs a rajzlapodon!
Megszeppentem:
-- Tanár úr! Én mindig korán kelek!
-- Úgy? És miért kelsz korán?
-- Mert én már hat órakor ministrálok.
A tanár kedvesen megsimogatott:
-- Hát akkor csak aludjál, fiam, nyugodtan, majd én rajzolok
helyetted. -- S egy-két mozdulattal már oda is pingálta azt a köcsögöt,
amit kellett. Sokszor átaludtán így a rajzórákat.
Nagymamáci úgy vélte, hogy velem külön is kell foglalkoznia, mert
nagyon el vagyok maradva. Ez volt ám csak a kínszenvedés! Minden
ürügyet kitaláltam, hogy ne kelljen mellette üldögélnem. A
bizonyítványom is csak közepes volt, Imié, Lacié sokkal jobb. Nekem
viszont sok más gondom is volt, tanulni amúgy sem szerettem. Olyan
hosszúak és unalmasak voltak az iskolai órák. Mindig szabadságra
vágytam. Azok a szűk iskolai padok nagyon nyomták a derekam. Bár a
tanárok szerettek, mert mindig jelentkeztem, ha valahová el kellett
szaladni. Akkor örültem igazán, amikor megszólalt a csengő. Rohantam,
meg sem álltam az erzsébetvárosi templomig. Az egyik káplán, Zoltán
atya egyszer megkérdezte:
-- Hát te, Nebuc király, tudsz-e már biciklizni?
Hej, dehogy tudtam, pedig ez volt minden álmom.
-- Szeretnék bizony, de nekem nincs kerékpárom -- válaszoltam.
-- No, azon segíthetünk. Gyere csak velem!
A tér sarkán volt egy kerékpárkölcsönző. Zoltán atya kivett egy órára
egy kisebbfajta kerékpárt, azután megmagyarázta, hogy üljek rá, hogy
tartsam magam. Majd az egyik kezével a kormányt, másikkal a nyerget
fogva, szaladt velem körbe a téren.
Ő cserkésztiszt volt, s most volt elemében. Nem zavarta, hogy
némelyek csodálkozva nézték a reverendás papot, ahogy a kerékpáron
imbolygó kisfiút tanítgatja. Egypár kör után azt vettem észre, hogy
elengedte a nyerget. Én pedig egyedül gurultam tovább. Igaz, hogy a
fordulóban jó nagyot hasaltam, de már benne voltam a kerékpározás
tudományában. Meglepődtem, hogy milyen gyorsan ment. Bizony jobban,
mint az iskolai tanulás. Ezután a jó Zoltán atya többször is bérelt
nekem egy-egy órára kerékpárt, sőt Imit is meg Laci bátyámat is -- aki
most a nyári szünetben itthon volt -- beavattam a kerékpározás
művészetébe. Ez a nyár nem kis csalódást hozott nekem, mert a belga
kanonok úr nem jött el Magyarországra. Küldött azonban hozzánk egy
vékony szeminaristát, akinek Arnold volt a neve. Sok csokoládét,
édességet hozott nekünk, egy-két hasznos ruhadarabot is és a kanonok úr
üzenetét, hogy jövő nyáron szeretne engem és Imit magával vinni.
========================================================================
Első találkozás a nagy Királlyal


1925 legnagyobb eseménye az elsőáldozásom volt. Hogy irigylem a
mostani kisgyerekeket, akik már egészen korán találkozhatnak az édes
Jézussal, a királyok Királyával. Akkoriban csak tízéves korban lehetett
elsőáldozónak lenni.
Annyit segédkezhettem az áldoztatásnál, hányszor néztem sóvárogva
arra a piciny Szentostyára, amely felfehérlett az áldoztató pap
kezében, és szinte felragyogott, mint a nap, az áldoztató tálca
tükrében. Szinte remegve tartottam kezemben áldoztatáskor.
Édesanya készített elő az elsőáldozásra, az ő anyai szívének
szeretetével.
Karácsony szentestéjén a gyertyák fényénél odasúgta nekem:
-- Pityukám! Majd csak akkor lesz igazi karácsonyod, amikor a kis
Jézus megszületik a szívedben, elsőáldozásod napján.
Hányszor mondogatta: most már nemsokára jön a nagy Király, s vele az
egész mennyország. Rózsafüzér-imádság közben gyakran mondta:
-- Most azért imádkozunk a Szűzanyához, hogy ő készítse elő
szívecskédet. Tudod, ő várta legjobban a kis Jézust. Mit gondolsz,
mikor volt a Szűzanya elsőáldozó? Azon a szent napon, melyet mi
magyarok olyan szépen ,,Gyümölcsoltó Boldogasszonynak'' nevezünk.
Területileg mi, és az iskola is, ahova jártam, a Szent Domonkos
egyházközséghez tartozott. Egy nagy termetű domonkos atya lelkesen
magyarázott. Nagy rózsafüzér csüngött az oldalán. Főként a kis
Tarziciusz története tetszett nekem. Az a kis római ministráns, aki a
börtönbe vitte az Úr szent Testét a szegény raboknak, s az
Oltáriszentség vértanúja lett. Nem hagyta, hogy elvegyék tőle az Úr
drága Testét, azok a pogány gyerekek, akik megtámadták. Inkább
elvérzett, de testével védelmezte az ő drága Királyát. Az egész család
kivonult, nagymamácival az élen, aki az ünnepi nagy karimájú kalapját
is föltette. Ezüstnyelű botjával kopogott végig a templomon. Mindenki
felfigyelt rá. Én fehér zokniban, egy új kis szandálban topogtam
megilletődve, rövid kis fekete nadrágban, kihajtott gallérú fehér
ingben, imakönyvvel a kezemben.
Sokan voltunk elsőáldozók. Legelől térdelhettem, s csak arra
emlékszem, hogy a Szentostya szinte alig érintette nyelvemet, máris
mintha valaki átölelt volna. Igen, ez volt az a nagy pillanat, ez volt
most a mennyország nekem. Jézuskám, csakhogy itt vagy! Hadd lehessek
mindig a Tiéd, hadd lehessek olyan, mint a kis Tarziciusz, hogy mindig
védjelek.
Otthon én ülhettem az asztalfőn. Nagy mazsolás kuglóf volt az asztal
közepén, melyet Karcsi bácsi felesége küldött.
-- Most már nagy fiú vagy -- mondta ünnepélyesen édesapa.
-- Most vagy igazán az enyém -- suttogta édesanya.
-- Most már Jézuska is összeköt bennünket.
Attól kezdve mindennap még nagyobb örömmel mentem a szentmisére, hisz
mindennap találkozhattam az édes Jézussal. Most tudtam igazán, hogy
mennyire szeret.
A kedves domonkos atya, aki az elsőáldozási képeket egy szép napon
kiosztotta, meghívott mindannyiunkat a nagy zarándoklatra, melyet a
Margitszigetre vezetett.
Szép meleg nyári nap volt. Természetesen mezítláb siettem a
sekrestyébe a domonkosoknál, mert engem beválasztott a ministránsok
közé. Lehettünk vagy harmincan, akik beöltöztek. A jó páter feltette a
kérdést:
-- Ki viszi a felvirágzott feszületet?
Ahányan csak voltunk, mind jelentkeztünk.
-- Jaj, kit válasszak? -- mondta az atya.
-- Hát a Pityukát -- mutatott rám a sekrestyés barát. Én is
meglepődtem, de a többiek is.
-- Ő mindennap itt van a rózsafüzér-ájtatosságon, melyet én vezetek.
-- Ez komoly indok volt, úgy látszik, mert a páter máris nyújtotta
felém a feszületet.
-- De még cipője sincs -- mondták a többiek irigykedve.
-- Annál inkább! -- tromfolta le őket a páter. Nekünk sincs cipőnk.
Mi is szandálban járunk, de az igazi barátok mind mezítlábasok voltak.
Most már nem volt vita.
-- Úgyse fogja végig bírni -- jegyezték meg egyesek.
De én bírtam. Végig Budapesten, büszkén vittem a feszületet. Olyan jó
érzés volt, hogy amerre csak haladtunk, leálltak a villamosok, a
rendőrök szalutáltak a feszület előtt, a kalapok leperdültek a
fejekről. Az öreg nénik keresztet vetettek. Némelyek pedig odaszaladtak
megcsókolni a feszületet. Mikor a szigetre értünk, éreztem, hogy már
alig bírom, de hősiesen kitartottam, s még a tábori mise alatt is
egyenesen, katonásan tartottam a feszületet.
Kaptam is a mise végén annyi finom elemózsiát a jó néniktől, akik a
fák alatt letelepedve kosaraikat előszedték. Még haza is vihettem sok
ennivalót.
========================================================================
Az erzsébetvárosi templom toronyőre


Minden szabad időmet a Szegényház téren töltöttem. Akkoriban úgy
hívták ezt a teret, mert ott húzódott az egész tér hosszában a templom
mellett Budapest legnagyobb szegényháza. A szegényház oldalán nem volt
közlekedés, játszótérnek hagyták meg. Ezt mi a ministránsokkal jól ki
is használtuk. Kb. 20-25-en voltunk állandó ministránsok. Bár nálamnál
jóval nagyobbak is voltak, engem elfogadtak főministránsnak, mert én
voltam ott a legtöbbet. Összeverbuváltam a gyerekeket, akik szabad
idejüket szívesen töltötték a templom árnyékában.
Imi bátyám, aki nagyon ügyes volt, fúrt-faragott, rajzolt, ő
készítette a rongylabdákat. Legszívesebben ezeket vagdaltuk. Ha elegen
összejöttünk, nagy futballcsatákat vívtunk. Néha még Zoltán atya is
drukkolt nekünk. Komolyabb mérkőzéseknél ő bíráskodott. De nemcsak mi
ministránsok, hanem másfajta gyerekek is összeverődtek nagy számmal.
Volt egy nagyobb csoport, olyan suhancfélék, akik bizony nemegyszer
borsot törtek az orrunk alá. Szent fazekaknak tituláltak bennünket.
Sokszor birokra is keltek velünk. Egy alkalommal, amikor felálltunk egy
futballmérkőzésre, a vezetőjük, egy hórihorgas inasféle kijelentette,
hogy takarodjunk, mert most ők játszanak.
-- Ez a mi területünk -- szálltam szembe vele --, a kapufákat is mi
állítottuk fel, s régóta mi tartjuk rendben a pályát. Már-már ökölre
mentünk a suhancokkal, bár ők jóval többen voltak, amikor mentőötletem
támadt.
-- Rendben van, döntsük el, kié a pálya! Kiállunk ellenetek egy
mérkőzésre.
Rövid tanácskozás után bele is egyeztek. De egynapi haladékot kértek,
mert a kapus, aki állítólag ifjúsági csapatban játszott -- nem volt
jelen. Ezt mi sem bántuk, hogy jobban felkészülhessünk. Délutánra volt
kitűzve a meccs. Már reggel, a misék után elkezdtük a tréninget. Zoli
atyát is segítségül hívtuk, aki mint cserkészparancsnok komoly
tekintély volt. Adott is nekünk taktikai tanácsokat, és figyelve
játékunkat, ő állította össze a csapatot. Imi és én voltunk a legjobb
futók. Imi lett a jobbszélső, én pedig a bal. A kapusunk egy nyúlánk
gimnazista fiú, nagyon ügyes volt. A rongylabdákat egymás után
kipofozta, amikor bombáztuk a kaput.
Délután nagy meleg lett. Mindegyikünk trikóban és glottnadrágban.
Megérkeztek a suhancok. Zoli atya is megjelent cserkészruhában. Először
húzódoztak, de aztán elfogadták bírónak. A cipőkérdésen sokat
vitatkoztunk. Mi mindig mezítláb játszottunk, a suhancok nagy része meg
cipőben vagy tornacipőben akart játszani. Zoli atya tekintélye végül
döntött, hogy mindenki legyen mezítláb. Ez persze nekünk nagy előny
volt. Zoli atya azt is kikötötte, hogy kétszer 30 perces legyen a
meccs, 5 perc szünettel, mert kicsi a pálya, sokat kell szaladni. Semmi
durvulás! Ez volt az utolsó intelme. A suhancok biztosra vették a
győzelmet. Azt hitték, hogy azonnal lehengerelnek bennünket. Különösen
a kapusuk jelentette ki, hogy az ő hálójába nem kerülhet gól ilyen
tejfeles gyerkőcöktől.
A meccsnek nagy híre volt, elég sok néző összeverődött. Még Karcsi
bácsi is ott volt Guszti bácsival, aki ugyan nem sokat látott, de
Karcsi bácsi egész idő alatt konferált. A nagy lerohanásból nem lett
semmi, mert mi jól álltuk a sarat. Mint a fergeteg, rohangáltunk a
rongylabdát rúgva, ügyesen passzolgatva. A suhancok fel-felüvöltöttek
nem éppen szalonképes szavakat használva, ha egy-egy kőbe rúgtak a
labda helyett. Nem voltak hozzászokva a mezítlábas futballozáshoz. Mi
pedig olyan tempót diktáltunk, hogy csak úgy folyt róluk a veríték. A
füttyszó is zavarta őket, mert Zoli atya szigorúan bíráskodott. A
félidő döntetlenül végződött. Karcsi bácsi a szünetben odasúgta nekem,
hogy Imivel játsszak jól össze, mert az ő két szélsőjük közel sem olyan
fürge, mint mi.
Megkezdődött a második félidő. Mintha a suhancok kifulladtak volna.
Karcsi bácsi pedig eltűnt a grund széléről. A suhancok most nagy hajrát
kezdtek. Szinte beszorítottak bennünket a kapuhoz. Kapusunk egyre
sűrűbben vetődött a rongylabdára. Ekkor tűnt fel Karcsi bácsi, mellette
Novák apát úr. Én odaüvöltöttem Iminek, de a többiek is jól hallották:
-- Itt az apát úr! Most vagy soha!
Ez úgy felvillanyozott bennünket, hogy fergeteges rohamot
indítottunk. Imivel megugrottunk ketten. Átkígyóztuk a csatársort meg a
védelmet. Imi olyan ügyesen adta be a labdát jobb lábamra, hogy egyből
bevágtam a kapu jobb sarkába. Novák apát úr harsányan kacagott.
-- No, ez a kis Nebuc király!
A suhancok lógó fejjel álltak fel középre.
-- De most már mindenki a védelemre! -- adta ki a jelszót emberünk. -
- Most már csak ki kell tartanunk!
A suhancok kedvét alaposan elvette a gól. Hamarabb feladták, mintsem
gondoltuk. Még ellentámadásba is tudtunk lendülni. Több gólt nem
sikerült rúgni. Mikor Zoli bácsi lefújta a meccset, fölkaptak a
ministránsok, s diadalmasan vittek Novák apát úr elé.
-- No gyerekek -- mondta az apát úr --, ilyen jót már rég mulattam.
Mindannyiótokat meghívlak fagylaltra. Gyerünk a cukrászdába!
Az elsőbbség sorsa eldőlt, és a suhancok beadták a derekukat. Ettől
kezdve ők is többször kiálltak velünk. Kikötöttem, hogy csak úgy
játszunk, ha nem durvulnak és nem káromkodnak.
Egészen jól összebarátkoztunk. Legnagyobb örömömre sikerült három
suhancot beszervezni ministránsnak, s többen közülük elkezdtek
templomba is járni. Közben beállványozták az erzsébetvárosi templomot.
Egészen föl, a torony csúcsáig. Hatalmas állványerdő vette körül a két
tornyot. Összebarátkoztam az ácsokkal. Vittem föl nekik egy-egy korsó
vizet. Sok jó ember volt köztük. Engem is megszerettek. A toronyszobába
pakolták be holmijukat, s mert nálam volt a kulcs, kineveztek
toronyőrnek. Én meg ellestem, milyen ügyesen mozognak a keskeny
pallókon, hogy lendülnek át egyik állványról a másikra. Utánozgattam is
őket. Nagyon tetszett, ahogy egyre magasabban íveltek az állványok.
Mikor elértük a csúcsot, kitűztek egy nagy zöld fenyőt. Milyen
szédületes volt onnan a kilátás! Egész Budapest látható volt, a
kanyargó Duna, a Gellért-hegy, a vár, a messze elterülő pesti
peremvárosok: Pesterzsébet, a Rákosok, Újpest... De sokszor
elnézelődtem ott. Szinte fájt, mikor az ácsok elvonultak. Csak
mászkáltam az állványok között.
Egyik délelőtt ügyesen feltornáztam magam, egészen az erkélyig,
azután egyre magasabban a torony körül. Ahogy lepillantok,
meglepetésemre csődületet látok. Az emberek mutogattak felém. Erre
lejjebb ereszkedtem az erkélyig, s ahogy kihajolok, még a vér is
meghűlt ereimben. Ott állt a nagymamáci. Nagy karimájú kalapjáról nem
lehetett eltéveszteni, mert ilyen csak egy volt Budapesten. Fenyegetően
emelte fel ezüstfogantyús botját. Határozott mozdulatot tett, hogy
azonnal lejönni. Fölfelé mint egy mókus, kúsztam, lefelé mint egy
lajhár, másztam. Abban reménykedtem, hogy megunja és eltávozik, de nem
tágított. Egyből a fülembe kapaszkodott, úgy megrázott, mint Krisztus a
vargát.
-- No, még ez hiányzott! Megállj, megmondlak apádnak! Ki akarod törni
a nyakad? Nézze meg az ember! És ez itt mi? -- nadrágomra mutatott,
melyen egy nagy szakadás tátongott árulóan. -- No, gyerünk csak haza.
Megszeppenve ballagtam utána. Tudtam, hogy vége az én
toronyőrségemnek. Állványokon már többet nem mászkálhatok. Meg is
kellett ígérnem, hogy soha többet, sőt még szobafogságot is kaptam
ráadásul. Ez volt a legfájóbb büntetés.
A Szegényház téren feltűnt egy hírhedt suhanc, aki a közeli Almási
téren volt bandavezér. Úgy látszik, onnan kitették a szűrét, mert hét
toprongyos csibésszel minden délután megjelent. Fején félrevágva egy
kis kötött kék sapkaféle. Az ő sapkáján egy piros bojt lógott. A
suhancokhoz csatlakozott. Mindig hetykén vitte a szót. Nagyon piszkos
történeteket mesélt, ahogy nekem továbbadták. Egyszer közeledtem
feléjük, s füstölgő csikkel a szájában odakiáltott hozzám:
-- Gyere csak, te hékás, úgy hallom, te nagyon jártas vagy a
toronyban és a templomban. Engem is nagyon érdekel a templom, de
leginkább a Szent Antal-persely.
Nagyot nevetett, amikor meghökkenve megálltam, de azután rám sem
hederített, s nagy hangon, büszkélkedve mondta, hogy ő minden zárat ki
tud nyitni. Ez egy szombat este történt. Már el is felejtettem, de
amikor hétfőn reggel betoppantam a sekrestyébe, Karcsi bácsi izgatottan
karon fogott. Kihúzott maga után a szentélybe.
-- Nézd, Nebuc király, mi történt az éjjel! Betörtek a templomba.
A sekrestye felett mindkét oldalon volt egy-egy helyiség, melyet
raktárnak használtak. A nagy lelátóablakok a szentélyre nyíltak.
Majdnem az ablakig ért fel az a hosszú létra, melyet a raktárból
eresztettek le. Tehát onnan másztak le a templomba. Karcsi bácsival
mentünk fel a csigalépcsőn. Közben elmondta, hogy a Szent Antal-
perselyt törték föl, de abban szerencsére nem volt semmi. Persze
vasárnap este Karcsi bácsival meg a gondnok úrral mi ürítettük ki a
perselyeket.
-- Máshoz nem nyúltak?
-- Szerencsére nem, mert vagy megzavarták őket, vagy az üres persely
láttára a többivel nem próbálkoztak. Novák apát urat már értesítettem -
- mondta Karcsi bácsi.
-- Nyilvánvaló, hogy a toronyból ereszkedtek le.
Már hallatszott is Novák apát úr köhécselése. Erre Karcsi bácsi
lesietett. Én pedig elkezdtem a nyomozást. A raktárból ajtó nyílt a
csigalépcsőre, mely a toronyba vezetett. Ez az ajtó soha nem volt
zárva. A toronyszoba ajtaja viszont mindig zár alatt volt. Erről
lehetett kilépni az erkélyre. Persze, ahogy gondoltam, az ajtó tárva-
nyitva állt, ennek zárát nem volt nehéz feltörni. A tolvajoknak
gyerekjáték lehetett ez. Az állványokon felmásztak, beléptek az
erkélyre, a régi rozsdás zárat könnyűszerrel kinyitották. Gondosan
körülnéztem, majd felkiáltottam örömömben. Az állvány egyik kiugró
szögletén ott himbálódzott piros bojtján fennakadva a kapitány sapkája.
Most már mindent megértettem. Az a célzás a Szent Antal-perselyre
szombat este és ez az áruló jel... A sapkát gyorsan zsebrevágtam.
Szinte gurultam le a toronylépcsőn. A sekrestyében izgatottan
tárgyalták a betörést. Karcsi bácsi épp ajánlkozott, hogy értesíti a
rendőrséget. Apát úr azonban leintette:
-- Ha semmi nem hiányzik, komolyabb kár nincs, minek ide a nyomozókat
hívni? Jegyzőkönyvezni? Talán még a rendőrségre is bevinnének.
Elmondtam, hogy fönt kifeszítették az ajtó zárát.
-- Erre gondolhattunk volna -- jegyezte meg az apát úr --, mióta be
van állványozva, bárki besétálhat. Még jó, hogy így megúsztuk. Karcsi
bácsi azonnal hívjon lakatost, mind a jobb, mind a bal oldali
toronyajtóba új, erős zárat szereljen, sőt belül is két erős
vasreteszt. Csak tudnám, kik voltak ezek a csirkefogók -- jegyezte meg
Karcsi bácsi, mikor a lakatosért ballagtunk. Már szinte a számon volt a
szó, de aztán csak egy nagyot hümmögtem. Alig vártam, hogy este legyen.
Lestem a kapitányt, de nem kis csalódásomra nem jelent meg. Annál
nagyobb volt a meglepetésem, amikor hazafelé ballagva, a Garay utca
sarkán szinte a karjaiba futottam.
Zsebre dugott kézzel, kihívóan nézett rám. Én meg rögtön
nekiszegeztem a kérdést:
-- Kapitány! Hol a bóbitás sapkád?
Megrökönyödve állt meg, zavartan a fejéhez kapott.
-- Valahol elhagytam -- mondta félvállról.
-- De én tudom ám, hogy hol hagytad el. Ott a torony
állványdeszkáján, amikor az erkélyre léptél, hogy kifeszítsd az ajtót.
Meghökkenve nézett körül:
-- Honnan veszed ezt?
Egy lépést hátráltam, s úgy olvastam rá az igazságot:
-- Vasárnap éjjel betörtél a templomba. Most már értem, hogy szombat
este miért mondtad, hogy a templomból csak a Szent Antal-persely
érdekel.
Hadonászva tiltakozott:
-- Nézd, itt a bizonyíték! -- Előkaptam a zsebemből a bojtos sapkát.
Meglengettem az orra előtt. Dühösen kapott utána.
-- Add ide! Az az enyém!
-- Ugye most már beismered, hogy te jártál ott fenn?
Nézd, ezt elmondhattam volna az apát úrnak is a sekrestyében, s a
rendőrségen is. Már rég lekapcsolhattak volna, de nem szóltam senkinek,
s nem is fogok szólni, ha ígéretet teszel, becsület szavadra. A fiú
meglepődve, szinte sóbálvánnyá meredve állt előttem.
-- Ígérem -- hebegte leverten.
-- Soha többet ilyet ne tegyél. Tartsd távol magad a bandától, a
rossz csibészektől! Legyél jó fiú!
-- Ígérem! -- mondta szinte megilletődve.
Én pedig a kezébe nyomtam a sapkát, majd nekiiramodtam a Garay
utcának, s meg sem álltam hazáig. Mi lett a kapitánnyal? Nem tudom.
Soha többet nem mutatkozott a Szegényház téren.
Karcsi bácsi egyik reggel dühösen újságolta.
-- Te Nebuc király! Megint valami baj van ott a raktárban. Ahogy ma
reggel bejöttem, olyan furcsa zörgéseket hallottam, de egyedül nem is
mertem fölmenni.
-- Hát akkor menjünk együtt! -- ajánlottam nagy bátran.
Óvatosan lépkedtünk a csigalépcsőn. Az ajtó előtt megtorpantunk.
Tényleg! Furcsa, zizegő hang. Mintha csak lépkedtek volna a raktárban.
Óvatosan kinyitjuk az ajtót, hát két-három jól megtermett egér
futkosott a zizegő ezüstpapíron, amit karácsonyi díszítésre szoktunk
használni. Hamar eltűntek a nagy ládában, melyben a gyertyatörmelékeket
tároltuk. Karcsi bácsi felkacagott.
-- No lám, már mindenütt rémeket látok! Azt hittem, betörők.
-- Sebaj, Karcsi bácsi! -- Majd én megfogom ezeket az egereket. Van
egy nagyon jó módszerem, csak dióbél és egy-két cserép kell hozzá. Még
aznap felállítottam három csapdát, s másnap mind a három cserép alatt
ott mocorgott egy-egy egér. Felhoztam egy vödör vizet, s mert a
cserepek egy-egy üveglapon voltak, csak bele kellett csúsztatni a
vízbe. Az egérkék ott evickéltek, majd a kanálisba öntöttem őket.
Másnap reggel már csak egy cserépnek volt foglya. Mikor a vízbe
eresztettem, megsajnáltam, olyan helyes egérke volt. Kivettem,
megtörölgettem, beletettem egy skatulyába. Már majdnem nyolc óra volt.
Rohantam az iskolába.
A Damjanich utcai polgári iskola első osztályába jártam. A négy
elemim után csak erre nyílt lehetőség. Éppen németóra lett volna,
szerencsére a tanárnő késett. Az első pad sarkánál ültem. Vili, egy kis
eleven, mindig kócos gyerek ült mellettem. A szemfüles pajtásnak rögtön
feltűnt a skatulyám.
-- Mi van benne? -- kérdezte nagy érdeklődve, és már nyúlt is utána.
-- Jaj, vigyázz! Egy kisegér van benne. -- Meg is bántam
elhamarkodott bejelentésemet, mert Vili felüvöltött:
-- Egér van a Nebuc királynál! -- Egyből odasereglett a diákok hada:
-- Mutasd! -- kiabáltak. Az egyik nagy kamasz fiú, aki másodszor
járta az elsőt, már indítványozta is:
-- Tegyük a katedrába.
-- Gyerünk, gyerünk! -- kiabálták kórusban a többiek.
Mielőtt észbekaptam, a kisegeret már beborították a katedrába,
melynek felemelhető fedele volt.
-- Mi van itt? -- hallatszott váratlanul a tanárnő sivító hangja. --
Micsoda rendetlenség! No várjatok csak! Dolgozatot írunk!
Erre síri csend támadt. Mindenki igyekezett a helyére. A tanárnő
kiadta az utasítást:
-- Csaba és Vili! Hozzátok fel a tanáriból a dolgozatfüzeteket!
Ezt a tanárnőt senki sem szerette. Úgy kiabált velünk, mint egy
őrmester, s hogy tekintélyének nyomatékot adjon, ilyenkor mindig
felemelte a katedra lapját, azután jól odacsapta, csak úgy
mennydörgött. Most is, alighogy bevégeztük az imát, felállt a dobogó
közepére, s elkezdte a leckéztetést.
-- Még ilyen csibész társasággal soha nem volt dolgom! Így fogadni
engem! No majd meglátjátok!
Felemelte a katedra lapját, hogy jól odacsapja. Több se kellett a
kisegérnek, kiugrott, majdhogy nem egyenest a megrettent tanárnőnek,
aki felordított, felsikított:
-- Jaj, egy egér! -- S már rohant is az ajtó felé, de ott szembe
találta magát a dolgozatfüzeteket cipelő két fiúval, akik egyből
kiejtették kezükből a füzetet. A gyerekek kórusban üvöltöttek:
-- Egér, egér, fogják meg! Fogják meg! -- Mindenki rohangált a fürge
kis egér után. A tanárnő már a folyosón üvöltötte:
-- Hol a pedellus?
A szomszéd tanteremből is kirohant a zajra a tanár. Előkerült a
pedellus egy söprűvel hadonászva. Mindenki az egeret üldözte volna, de
az valószínű, a nyitott ajtón kisurrant, mert úgy eltűnt, mint a
kámfor. A pedellus bekísérte az izgatott tanárnőt a mosdóba, hogy egy
pohár vízzel csillapítsa. Közben telt-múlt az idő; a szomszéd tanár úr
nagy rendet csinált nálunk, de a tanárnő csak az óra végén került elő.
-- Jelenteni fogom az igazgatónak, hogy itt egerek tanyáznak!
Felháborító!
A dolgozatra nem került sor, még leckét is elfelejtett feladni. Én
voltam a nap hőse.
Sosem gondoltam, hogy a torony kisegere ilyen kavarodást okozhat az
egész iskolában. Azóta a mi osztályunk volt mindig a legszebben
kitakarítva.
========================================================================
Váci búcsú


Édesanyám megkapta az engedélyt, hogy kegyszereket árulhasson.
Többször elutazott egy-két napra vidékre. Árukészlete elég szegényes
volt. A sok fáradozás kevés haszonnal járt. Ilyenkor mindig olyan
szomorú voltam. Nagymamáci teljhatalommal uralkodott, még moccanni is
alig lehetett. Addig könyörögtem anyukámnak, míg megígérte, hogy
egyszer elvisz magával. Vasárnap voltam legszabadabb. Ilyenkor nem
kellett a kórházban ministrálni, mert 10-kor volt a szentmise, s
ilyenkor egy lábadozó beteg ministrált. A templomban is volt elég
ministráns. Temetések sem voltak, így egy szombat este elindultunk
Vácra. A két kápolnában Mária nevenapján nagy búcsú volt. Sok sátor
állt a fák alatt. Mi csak egy asztalt kértünk kölcsön egy közeli
házból. Már este is nagy volt a sürgés-forgás. Búcsúsok jöttek
vidékről. Édesanyám kirakodott az asztalra, és gyertyát gyújtott, de
inkább csak kíváncsiskodtak, vevők a nagyobb sátoroknál akadtak, ahol
több volt a választék. Édesanyám egy pokrócot terített az asztal alá,
én oda bújtam be. Később ő is elfújta a gyertyát, és mellém kuporodott.
Hűvös éjszaka volt; nagykendőjével takargatott. Szemben velünk volt egy
nagy sátor. Ott fényes karbidlámpa világított. Sok-sok szobrocska volt
kirakva a szentekről. Nekem feltűnt egy reverendás pap, aki előtt egy
kisfiúcska kuporgott. Ez a szobor nagyon lekötötte figyelmemet.
-- Ki az ott? -- kérdeztem édesanyát. -- Az, aki kimagaslik, az a pap
bácsi a kisfiúval.
-- Ja, hát az Don Bosco, akit nemrég avattak boldoggá! Tudod, nagyon
szerette a szegény gyerekeket.
-- Anyukám! -- kérleltem. -- Mesélj róla!
-- Don Bosco Szent János -- kezdte édesanyám -- szent életű olasz pap
volt. Ő maga is, mint gyermek, nagyon szegényen élt. Édesapja meghalt,
anyukája, szegény, nem tudta tanítgatni. De ez a kisfiúcska nem adta
fel. Mindent megpróbált, hogy tanulhasson, hogy pap lehessen.
Elhatározta, hogy a szegény gyerekeket nagyon fogja szeretni és
pártfogolni. Végül, Isten segítségével, teljesült a vágya.
-- Hogy örülhetett anyukája -- jegyeztem meg.
-- Bizony -- suttogta édesanyám, s egy forró csókot nyomott
homlokomra.
-- Aztán, hogy volt? -- sürgettem.
-- Sok-sok nehézség árán -- mondta végigsimítva arcom -- teljesült az
álma. Egyre több kis árva, elhagyatott gyereket tudott magához fogadni.
Segítőtársai is akadtak. Rendet alapított, a Szaléziakat, akiknek az
egész világon vannak intézetei, sok-sok szegény gyermeket nevelnek.
-- Nálunk is vannak ilyen atyák? -- kérdeztem.
-- Bizony vannak! Több intézetük működik Pesten is, és más városokban
is.
-- Egyszer jó volna oda elmenni -- motoszkált a fejemben.
-- Hát ki tudja? -- jegyezte meg édesanyám. -- Még sok minden
történhet.
-- Tudod, anyukám -- suttogtam --, én is szeretnék olyan lenni, mint
az a Don Bosco. Itt is van sok szegény gyermek.
-- Bárcsak úgy lehetne, drága Pityukám! De most próbálj aludni. --
Édesanyám ölébe hajtottam fejemet, de álom nem jött egyhamar szememre.
Valahányszor felnéztem, mindig Don Boscót láttam a lámpafényben, s
körülötte az a sok-sok alak, mintha mind gyermek lett volna, akik
felnéztek rá. Végül mégis elnyomott az álom. Mintha megelevenedtek
volna Don Bosco körül a szentek, és mint vidám gyerekek ugrálták körül
kedves, mosolygós alakját. Egyre több lett a gyerek, és most már nem
Don Bosco, hanem én álltam közöttük hosszú, fekete reverendában.
Elcsodálkoztam:
-- Hogyan? Hát mégis pap lettem? S ez a sok vidám gyerek mind az
enyém? -- Hirtelen felébredtem, valami nedveset éreztem kezemen.
Riadtan néztem körül. Az eső csöpögött, szemembe folyt az asztalról, és
a szentek elmosódott alakját láttam.
-- Jaj, hát álom volt az egész? Pedig olyan élénk volt, mint a
valóság! -- Gondolhattam-e, hogy húsz év múlva éppen itt, Vácon lesz
nagy árvaházam, és mint pap, hosszú reverendában állhatok közöttük, sok-
sok vidám gyermek szeretetének gyűrűjében?
Különben a váci búcsú nem sikerült. Másnap egész nap esett az eső,
még az útiköltségre valót sem kerestük meg, de ez az éjszakai álom
élénken és sokszor, mint egy kedves emlék, ragyogott fel
emlékezetemben.
Most, hogy kipróbáltam, milyen ez a búcsús élet, sajnáltam szegény
édesanyámat. Ázni, fázni, gürcölni egypár krajcárért. Jaj, csak ne
kellene édesanyámnak soha többet búcsúkra járni! Közben édesapámnak sem
vált be az ügynökség. A sok-sok kilincselés üzletről üzletre nem járt
eredménnyel. Egyre idegesebb, türelmetlenebb lett. Bizony, ezt velünk
is nagyon éreztette. Most, hogy főbérleti lakásunk volt, a lakbér és a
villanyszámla komoly összeget tett ki. Akárhogy is igyekeztem
hozzájárulni a kiadásokhoz, mindig szűkében voltunk a pénznek. Laci
iskoláztatása is egyre nehezebben ment. Karcsi bácsi, aki gyakran
felkeresett bennünket, és soha nem jött üres kézzel, egyre
unszolgatott.
-- Itt csak egy megoldás van! Ki kell mennie Nebuc királynak és
Iminek is Belgiumba. Ez nemcsak a gyerekeknek lenne jó -- mondta
meggyőzően --, mert azok a jó belgák a szülőket is segítik ám. Mennyi
mindent hallottam már arról, hogy az egyik családnak csomagot, a
másiknak pénzt küldtek. Mindegyik gyerek, aki onnan megjött, jól nézett
ki, akár egy kismalac. S annyi mindent hoztak, hogy hordároknak kellett
cipelni. Nagymamáci különösen egyre jobban beleélte magát, hogy jövő
nyáron a fiúkat ki kell engedni. Hiába sóhajtozott édesanya. Tudtam,
hogy a végső szó, a döntés, úgyis nagymamácié.
========================================================================
Isten veled! -- Magyarország


Otthon egyre feszültebb volt a hangulat. Főleg szegény édesanyámnak
kellett sokat tűrnie. Napirenden voltak a veszekedések.
Amikor egyik délben az iskolából hazaérkeztem, édesanyám kezében
levéllel jött felém.
-- Pityukám! Belgiumból, neked címezve.
Csodálkozva böngésztem az írást. Hibás magyarsággal, de egész
érthetően olvastam Arnold szeminaristának az üzenetét, hogy június
elején a kanonok úrral együtt jönnek Magyarországra, és visznek
magukkal, ha szüleim is elengednek.
-- Anyukám -- mondtam lelkendezve --, de jó lesz. Úgy örülök ezeknek
a jó belgáknak. Hoznak csokoládét, neked kávét; egész biztosan.
-- Igen, Pityukám, de téged el akarnak vinni. Persze ki tudja, mi
lenne jobb? -- gondolkodott el. -- Ez a helyzet itt tarthatatlan. Azt
hiszem, fiacskám, elengedlek.
-- Anyukám -- öleltem át melegen --, de én nem akarlak elhagyni. Úgy
érzem, hogy neked most már szükséged van rám. Múlt éjjel felébredtem, s
láttam, hogy ott ülsz az ágy szélén rózsafüzéreddel, de szemedben könny
csillogott.
-- Pityukám -- simogatott meg kedvesen --, nem jól láthattad.
-- De igen -- erősködtem. -- A holdfény bevilágított, csillogott a
szemed, nagyon szép voltál!
Most Imi is berohant a táskájával. Odanyújtottam neki a levelet.
Mikor kiböngészte, mint egy indián ugrált körülöttünk.
-- Megyünk Belgiumba, megyünk. Pityukám!
Nagymamáci is előbaktatott. Görnyedten előrehajolt. Szemére tette
okuláréját, úgy olvasta hangosan.
-- Hát ez kész meghívás -- jegyezte meg ünnepélyesen.
Hogy hangjának nyomatékot adjon, nagyot koppantott ezüstnyelű
botjával a padlóra. Mintha csak azt mondta volna: ,,Punktum, ez az ügy
be van fejezve.'' Ettől kezdve már nem volt vita tárgya a belgiumi
utazás.
A kanonok úr a szeminaristával meg is érkezett. Ahogy sejtettem,
hoztak sok csokoládét, édességet, kávét, teát. Főként a nagymamáci volt
elragadtatva. Ennyi sok finomságot már rég látott. Mi is meghívtuk őket
ebédre.
Egy pénteki nap tudtak eljönni. A jó magyaros halászlé megkrákogtatta
őket. A rántott ponty jobban ízlett. Azt úsztatni kellett. Karcsi bácsi
hozott egy üveg misebort. A legnagyobb sikere édesanyám túrós és almás
rétesének volt. A belgáink úgy jóllaktak, hogy a fülük is kétfelé állt.
Mi pedig nagyon élveztük az egészet. Mikor nagy köszöngetés közben
elmentek, én boldogan mondtam édesanyámnak:
-- No, ezek a belgák megemlegetik a magyaros vendéglátást, akárcsak a
betyárok, akiket a nagymama úgy megvendégelt Látrányban, hogy még az új
csizmákat is ott hagyták.
A nyár nagyon gyorsan elrepült. Éreztük, hogy közeleg a válás ideje,
mely szeptemberre volt rögzítve. Elköltöztünk a fecskékkel. Azok ugyan
délre, mi meg nyugatra repültünk. Laci bátyám is otthon volt a nyári
szünetre. Hányszor meglovagoltam a ligetben. Bár hosszú, magas fiú
volt, nyakába kapott, úgy ügetett velem. Édesanya meg minden alkalmat
megragadott, hogy három gyerekével együtt lehessen. Elmentünk
Máriaremetére, Makkosmáriát is meglátogattuk, de legkedvesebb helyünk a
Duna mellett a Gellért-hegy lábánál az a nagy barlangkápolna volt,
melyet a magyar ,,Lourdes-ként'' gondoztak, ahol minden este annyian
összejöttek rózsafüzér-imádságra és a szebbnél szebb régi Mária-
himnuszok éneklésére. Olyan csodásan visszhangzott a nagy barlang
belseje, oly kedvesen nézett le ránk az a gyönyörű fehér márvány Mária-
szobor, mely fent egy sziklahasadékban elhelyezve csodálatosan meg volt
világítva. Mikor kezdett sötétedni, kigyulladt a barlang felett egy
hatalmas kereszt, ezzel a felírással: ,,Ó, kereszt, egyedüli
reménységünk.''
Mikor átgyalogoltunk a Ferenc József hídon, vissza-visszanézegettünk
a sugárzó keresztre. Igen, éreztem, tudtam, hogy nekem mindig a kereszt
lesz az egyedüli reménységem. Később hányszor karcoltam a keresztet
börtöneim falára, és akkor mindig erre a Gellért-barlang fölötti
sugárzó keresztre gondoltam, és reménység töltött el.
Gyorsan elérkezett a szeptember. Sárguló leveleket kergetett a szél.
Egyre rövidebbek lettek a napok. Készülni kellett a nagy útra.
Berendeltek bennünket orvosi vizsgálatra. Mindketten megfeleltünk.
Azután küldtek egy igazolást, melyen a pontos dátum is rajta volt a
vonat indulásával, és egy hosszú lajstromot, hogy mit vigyünk
magunkkal. Legelöl ez volt feltüntetve: Háromnapi élelem, mert csak
meleg levest szolgáltatnak. Egy váltás ruha, fehérneműk, lepedő és
pokróc, cipők, mindenféle higiéniai felszerelés. Erre már édesapám
felbőszült:
-- Hát még mit nem! Nem kellene egy toronyóra lánccal? Még hozzá egy
hátizsák?
Megint csak Karcsi bácsi oldotta meg a gordiuszi csomót.
-- Lári-fári -- mondta --, ki fogja ezt ellenőrizni? Nekem van egy
régi katonapokrócom, azt odaadom.
Ezzel meg is oldódott a probléma. Hátizsák helyett egy zsákba
gyömöszöltük a legszükségesebbeket. Azután egy darab szárítókötéllel
Imi olyan ügyesen összekötözte a csücsköket, hogy szinte hátizsáknak
festett. Édesanya varrt rá egy fehér rongydarabot, amire édesapa
rápingálta a nevünket. Utolsó éjszaka alig aludtunk. Korán reggel még
elmentünk ministrálni a nővérek kápolnájába. Ők még két nagy tarisznya
elemózsiát is összepakoltak nekünk. Édesanyánk pogácsái is ott lapultak
a zsák fenekén. Most már nem fogunk éhenhalni. Bár a Keleti nagyon
közel volt, az út mégis hosszúnak tetszett. Nagymamáci csak a Garay út
sarkáig kísért minket. Könnyezve búcsúzott tőlünk. Talán megérezte,
hogy két unokáját nem látja már többet.
A pályaudvaron nagy volt a zsibongás, hiszen több száz gyerek
utazott.
Ellenőrizték a cédulákat. Batyuinkra rá sem néztek. Számozva voltak a
helyek a kocsikon. Mi a harmadikba kerültünk. A nagy fekete mozdony már
türelmetlenül prüszkölt. Egy rendezőféle szaladgált körbe.
-- Gyerekek, gyorsan elbúcsúzni! Mindenki föl a helyére! Szülők a
kocsiba nem léphetnek föl.
Édesapa katonásan rendre intett:
-- Gyerekek! Nincs sírás-rívás! A parancs, parancs! Fel az állásokra!
Édesanya szinte görcsösen belénk kapaszkodott, könnyei csak úgy
ömlöttek.
-- Jaj, aranyoskáim. Hát ez a csúnya fekete vonat elvisz benneteket?
-- Ölelt, csókolt minket. Imi már kapaszkodott fel a lépcsőn, de én
csak édesanyához bújtam.
-- Ejnye, ejnye Nebuc király! -- hallatszott egyszerre Karcsi bácsi
dörmögő hangja. -- Gyerünk, fiam, mert itt maradsz!
Most már én is kitéptem magam édesanyám öleléséből. Édesapa erős
karja lendített fel a lépcsőn. Imi a batyuval már elhelyezkedett egy
ágynak nevezett faalkotmányon. Odafurakodtam az ablakhoz, két-három
gyereket is oldalba lökve. Az egyik fiúnak kis magyaros fokos volt a
kezében. A dulakodásban nagy csörömpöléssel kitört az ablaküveg. A két
gyerek meghökkenve ugrott el az ablaktól. Én meg egyből ott termettem.
Kidugtam a fejem a lyukon. Láttam, hogy a piros sapkás indító már emeli
a tárcsát. Édesanya ott állt, mint a fájdalmas Madonna a kereszt
tövében, összekulcsolt kezeit leejtve, csak nézett fölfelé, míg könnyei
patakzottak. Nekem is sírásra állt a szám, de egyszerre mintha
felvillanyoztak volna:
-- Imi! Itt a Novák apát úr!
Sudár termetével, őszbe csavarodott hajával s arany mellkeresztjével
a tömeg helyet nyitott neki. Már ott állt édesanya mellett. Hát erre
igazán nem gondoltam, hogy kis ministránsának búcsúztatására kijöjjön.
Ő meg kedvesen mosolyogva aranygyűrűs ujját magasba lendítve áldást
adott ránk. Ebben a pillanatban megremegett a vonat. Lassan gurult
kifelé. Édesanya, édesapa még futottak mellettünk. Novák apát úr,
Karcsi bácsival integetve búcsúztak. Apát úr megjelenése elfojtotta
könnyeimet, de most, hogy kisuhant velünk a vonat, az én szememet is
elöntötték a könnyek. Aztán nagy búsan fölkászálódtam az ágyra, Imi
bátyám mellé, aki már ott zokogott keservesen. Most már egymást
átkarolva sírdogáltunk, mint két árva. Most robogtunk át az összekötő
vasúti hídon. A Duna tükre zöldesen csillogott, mint édesanyám könnyező
szeme. A Mátyás-templom karcsú tornya az erzsébetvárosi gótikus
templomot juttatta eszembe, mint két magasba emelkedő kar, mely
integet: ,,Isten veled, kis ministránsunk, Erzsébetváros Nebuc
királya!'' Imi meghökkenve mutatott az ujjamra:
-- Pityu, te vérzel!
Egy üvegszilánk hasította fel a kezem.
-- Oda se neki -- gondoltam, mert igazából a szívem vérzett. A vonat
mintha megbokrosodott volna, egyre jobban száguldott velünk. Fák,
dombok, hegyek, erdők, mezők, mintha versenyt futottak volna velünk,
egyre csak integetve. Meg sem álltunk Hegyeshalomig. Ott leváltották a
magyar mozdonyt, osztrákot állítottak elénk. A vámőrök végigsétáltak a
kocsikon. Egy őrmesterféle megkérdezte tőlem:
-- Mit búsulsz, kisöcsém? Jó helyetek lesz ám ott messze Belgiumban!
Mit is felelhettem volna, csak nagyot sóhajtottam. Mit csinálhat most
édesanyám meg az én drága bátyám, mert ő már intézetben volt.
========================================================================
Isten hozott, Stefán, Flandriában


Három napon át döcögött velünk a vonat. Volt úgy, hogy fél napot is
vesztegeltünk egy-egy mellékvágányon a zsúfolt kocsikban. Tétlenségre
kárhoztatva alig vártuk, hogy egy-egy órára kiszállhassunk egy kicsit
ficánkolni. Ausztrián át, Németországon keresztül, végig a Rajna
partján volt mit nézegetnünk. Ha egy-egy állomásra befutottunk, torkunk
szakadtából énekeltünk és integettünk: ,,Megy a gőzös, megy a gőzös
Belgiumba...'', s a harmadik nap estéjén befutottunk Brüsszelbe, ahol
zászlódíszben volt a pályaudvar. Szeretettel, ünnepélyesen fogadtak
bennünket, Örültünk, hogy a várakozók között sok reverendás pap van. Ez
biztonsággal töltött el. Kisgyermek koromtól papi körökben mozogtam. A
hatalmas nagy váróterem éttermében az asztalok csak úgy roskadoztak a
jobbnál jobb falatoktól. A sok száraz koszt után jóízűen láttunk hozzá.
Vacsora után a gyermekeket különböző városi körzetekbe osztották
szét. A városok nevei nagy táblán rúdra voltak erősítve. Imivel én egy
fura nevű tábla alá kerültem: POPERINGHE. Körülbelül százan gyűltünk
ott össze, egy kedves rendező bácsi máris sürgetett, gesztikulálva, a
mozdonyt utánozva, hogy indul a vonat. Batyuinkat cipelve alig tudtuk
követni. Már alaposan ránk esteledett, mikor kigördültünk a brüsszeli
pályaudvarról. Egy magyar kísérő is volt velünk, aki elmondta, hogy még
100 km utat kell megtennünk. Majdnem a francia határnál van ez a kis
városka: POPERINGHE. Hajnaltájban fogunk megérkezni, mert a vonat
minden állomáson megáll. Az izgalomtól nem tudtunk aludni. Anyukámra
gondoltam, aki most biztosan az ágy szélén üldögélve a rózsafüzért
imádkozza értünk. Oda is súgtam Iminek:
-- Te! Imádkozzuk az olvasót!
A hajnali szürkületben álmosan, fáradtan kászálódtunk le a vonatról,
ahol már sokan vártak bennünket. Elszedték csomagjainkat. Finom
csokoládét dugdostak kezünkbe, így vonultunk az ébredező városka
csendjébe egy nagy templomig. Bevezettek, alacsony székekre ültettek
le, melyek tulajdonképpen imazsámolyok voltak. Mindegyikünk nyakába egy
cédulát akasztottak. Rajta volt a nevünk, és valami furcsa flamand név.
Számok, a nevelőszülőknek a címe, ahová kiosztottak bennünket. Kicsit
megszeppenve üldögéltünk ott, így megjelölve, mint a kis birkák. A
kisebb gyerekek el is pityeredtek. Nem csoda a fárasztó út és a
szokatlan helyzet miatt. Azon a kartonon, amelyet az én nyakamba
akasztottak, kiböngésztem: RICHARD VERVACKE, alatta: ZÉHDEKEN. Jöttek-
mentek a nevelőszülők, nézegették a kartonokat, elismerő fejbólintással
nyugtázták ezt a nevet. Megéreztem, hogy jelentős személy lehet. Egy
szép, kedves, fiatal leány az Imi céduláját olvasva örömmel
felkiáltott. Összevissza csókolta Imit, és már húzta maga után.
Elszorult a szívem, Imi máshová került. Egyre fogytak a gyerekek.
-- Ki lehet ez a RICHARD? -- töprengtem. Olvastam én egy
Oroszlánszívűről. A bátor keresztes vitézről. Egy ötven év körüli,
feketébe öltözött hölgy lépett elém. Ránézve a kartonra, nyakamba
borult. Jóságos szeme könnybe lábadt: ,,komt, komt!'' -- gyere, gyere!
Gyorsan felszedelőzködtem, kivette kezemből kis batyumat, s kézen fogva
vezetett. Az utcán akikkel csak találkoztunk, kedvesen köszöngettek.
Nagy, emeletes épület előtt álltunk meg. A hölgy meghúzott egy nagy
rézfogantyút. Csilingelő hang verte fel a ház csendjét. Kitárult a
kapu, s ott állt mosolyogva egy magas, sovány, főkötős asszonyság. Ősz
hajáról ítélve hetven körüli. Lesietett a lépcsőn, összevissza csókolt.
Egy nagy előszobába vezetett. A legelső, amit megláttam, egy birétum
a fogason. Majdhogy fel nem kiáltottam örömömben. Tudtam, hogy papi
házhoz kerültem.
Betessékeltek a nagy ebédlőbe, terített asztal várt. Reggel nyolc óra
lehetett. Gőzölgő kakaó, mazsoláskalács, sajt, vaj, sonka, lekvár,
narancs és banán, szinte roskadozott az asztal a sok finomságtól.
Letelepedtem, újra megcsendült a kis rézharang. Mind a két hölgy
lelkendezve ment ki, az ajtóban egy aranyos, mosolygós, kedves pap
bácsi jelent meg. Kis füzet volt a kezében, s ebből böngészte tört
magyarsággal: ,,Isten hozott, Stefán, Flandriában!'' Hát te vagy a mi
Stefánunk? Megint lapozgatott. Rámutatott a kis szótárra.
-- Nagyon vártunk.
Megilletődve csókoltam meg kezeit, míg ő jóságosán magához ölelt, és
nagy keresztet rajzolt a homlokomra. Nagy hála töltötte el szívemet.
Éreztem, révbe jutottam. Otthon vagyok Flandriában. Asztalfőre
ültettek. Unszoltak, kínáltak. Nézték, milyen jó étvággyal majszolom a
sok finomságot, szürcsölgetem az illatos kakaót. Azután kézzel-lábbal,
szótárral magyarázgattak. A plébános úr kanonok, a városka főesperese.
A magas, idős hölgy a nővére. A kedves arcú, fekete ruhás néni a
gazdaasszony. Majd kérdezgették: akarok-e fürdeni, vagy rögtön
lefeküdni a hosszú utazás után. Bólogattam, éreztem, milyen fáradt
vagyok. A jó meleg fürdő kicsit felelevenített, de amikor felvittek az
emeletre, szép nagy szobába, a habfehér ágyba, úgy elnyomott az álom,
hogy késő estig aludtam.
========================================================================
A kanonok úr


Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nap besütött a szobába. Minden
tündöklő, szép volt körülöttem. Kék aranyos csíkokkal díszített
tapéták, régi, szép antik bútorok. A szemben levő asztalon ezüstrámában
a jóságos esperes úr fényképe teljes kanonoki díszben.
Most óvatos lépteket hallottam. A plébános úr nővére csendesen
nyitotta ki az ajtót. Mögötte Mária néni -- Így hívták a gazdaasszonyt
-- ruhákkal megrakodva. Mikor észrevették, hogy fent vagyok, kedvesen
odatipegtek.
Mária néni letette a ruhákat. A plébános úr nővére kiböngészte a
szótárból, hogy jól aludtam-e? Megsimogatta kócos hajamat. Keresztet
rajzolt homlokomra. Ez volt itt a szokásos ébresztő. Fürgén kiugrottam
az ágyból. Felpróbáltam a szebbnél szebb ruhadarabokat. Minden
vadonatúj. Ilyen finom holmit még nem is láttam. A kék bársonyruha,
mintha rám lett volna szabva. Nagy kihajtás, fehér gallér,
csokornyakkendővel. Tükörbe néztem, nem is ismertem magamra. Láttam,
meg vannak elégedve. Gyorsan újra levetkőztem. Mentünk a fürdőszobába.
Közben kiböngészték, hogy megyünk a misére, a kanonok úr 8 órakor
misézik.
Közrefogtak, úgy mentünk a nagy székesegyházba. Háromhajós templom,
akárcsak az erzsébetvárosi. De látszott, hogy nagyon régi lehet.
Bevezettek a sekrestyébe, hogy a kanonok urat üdvözöljem, aki készült a
szentmiséhez. Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy tudok ministrálni. Már
két fiúcska be volt öltözve, de engem is beöltöztettek. Érdekes volt a
ministránsruha is. Nem szoknya, mint nálunk, hanem hosszú, piros
reverenda, egy kis fehér karinggel. Kivonultunk a főoltárhoz. Nagyon
figyeltem a két kis társamra, hogy az itteni szokásokhoz
alkalmazkodjam. Láttam, hogy nagyjából úgy ministrálnak ők is, ahogy
otthon szoktunk.
A latin szöveget kívülről fújtam. A kanonok úr csodálkozva figyelt.
Tetszett neki, hogy az ő kis nevelt fia Magyarországról így tudja a
latin szöveget. Le sem vettem a tekintetemet róla. Hasonlított egy
kicsit Novák apát úrhoz, göndör ősz hajával, de sokkal megnyerőbb volt
a külseje. Rengeteg szeretet áradt belőle. Amint később megtudtam, 2
évig volt BRÜGGÉ-BEN, Flandira fővárosában, a legnagyobb gimnázium
igazgatója, ahol 300 bentlakó is volt. Onnan került ide esperesnek.
Egész életét a gyermekeknek szentelte. Volt alkalmam megfigyelni,
mennyire szerették őt itt is a gyerekek. Most engem vett gondozásba.
Amikor csak szabad ideje engedte, foglalkozott velem. A nagy
könyvtárszobában, ahol több ezer könyv sorakozott a szekrényekben,
leültetett íróasztalához. Tanulgattam flamandul, ő pedig magyarul.
Gyakran mentünk el együtt sétálgatni a városon kívül. Mindent flamandul
magyarázott. Nekem meg magyarul kellett a szót megmondanom. Meglepő,
hogy milyen könnyen ejtette ki a magyar szavakat. Nemegyszer nagyot
kacagott a furcsa hangzású neveken. Még futkározni is leállt velem a
réten. Bizony, nemegyszer elkéstük a pontos ebédidőt. Nekiiramodtunk, s
kifulladva érkeztünk a kapuba. A plébános úr nővére rosszallóan
csóválta a fejét: ,,Ezek a gyerekek!''
Az asztalnál a kanonok úr mellett ültem. Sokszor a legjobb falatokat
a tányéromba csúsztatta, de a jó Mária néni is igyekezett finomakat
főzni. Egészen elkényeztettek. Mindig volt előétel, második fogás,
finom sült, majd gyümölcs és tortaszelet következett. Pénteken pedig
rák és gusztusos vajban sült tengeri hal. Esténként a kanonok úr mindig
játszott velem társasjátékot, vagy kugliztunk, vagy mesélgetett.
Könnyen megértettük egymást. Olyan jól éreztem magam, mint egy mesebeli
világban. A kanonok úr arra is biztatott, hogy minden héten írjak
levelet anyukámnak. Nem is voltam rest az otthoniaknak beszámolni
mindenről.
A kanonok úr egyik nap fogatot rendelt. Nővérével és Mária nénivel
együtt nekiindultunk, ki a városból. Vagy egy órát baktatott a lovacska
velünk, mikor egy nagy tanyához érkeztünk. A ház körüli mező csak úgy
tarkállott a tehenektől. Rengeteg apró jószág között értünk be a szép
nagy ház elé. Egyszerre csak kit látok nagy örömömre?! Imi szaladt
elém. Ő is tetőtől talpig új ruhában. Mintha máris kigömbölyödött volna
az arca. Ő, aki olyan soványka volt, pontosan neki való helyre került,
egy jó flamand parasztcsaládhoz.
Örömmel tessékeltek be bennünket. S míg ők sör mellett beszélgettek,
Imi körülvezetett, megmutatva mindent. Rengeteg sertés, kismalacok,
pulykák, ludak, kacsák. Tehénistálló, melynek előterében nagy
villanygép köpülte a vajat. Megismertem a kedves fiatal lányt, aki Imit
elhozta. Mutogatta, hogy ő Imi kismamája.
Nagy pohár habzó tejet adott kezünkbe, s mosolyogva nézte, hogy
szürcsöljük a frissen fejt tejet. Imitől megtudtam, hogy nyolctagú a
család, de a gyerekek már mind nagyok. Ez a húsz év körüli lányka volt
a legfiatalabb. Imi jól feltalálta magát. Láttam, hogy szeretik. A
flamand gazda, mikor búcsúztunk, magyarázta, hogy ha Imi jó lesz, kap
egy kerékpárt, és majd gyakran bejöhet hozzám kerékpárral a kanonok
úrhoz. Imi majd kibújt a bőréből. Én pedig egy kicsit elszontyolodtam,
de jó lesz Iminek, hiszen otthon minden vágyunk egy kerékpár volt. A
kanonok úr mintha megértett volna.
-- Stefán, neked is lesz kerékpárod, ha jó leszel, s együtt
biciklizhettek majd az Emerickel.
Erre mindkettőnknek jó kedve kerekedett. Örömünket, hálánkat
igyekeztünk is kifejezésre juttatni szerető belga nevelőszüleinknek.
A kanonok úr nagy tiszteletnek örvendett. Egyre többet tudtam meg
róla. A háborúban, mikor még a polgármester is elmenekült a németek
elől, ő a helyén maradt. Templomát berendezte kórháznak, s mert házát
is szétlőtték, egy sátorban tanyázott. De a hálás polgárok építettek is
neki egy olyan emeletes palotát, hogy még a püspöknek sincs különb.
Tizenhat szoba, ebből nekem kettő jutott, egy háló- és egy játékszoba.
Ez mind szokatlan volt nekem, hiszen sokáig tengődtünk albérleti
szobában. Szép berendezés, szekrényem tele ruhákkal, játékok és
könyvek, melyekhez rövidesen egy új kerékpár is csatlakozott. Úgy
élhettem ott, mint egy kis herceg. Mindenem megvolt bőségesen. Békés,
szeretetteljes környezet, ahol soha egy hangos szó nem hangzott el,
igazi szeretetközösség, mely a Szentcsaládot is jellemezte.
Minden reggel ministráltam a kanonok úrnak. Este ugyancsak elkísértem
a litániára. Elnéztem, ahogy az Oltáriszentség előtt térdel, bensőséges
áhítattal imádkozza a rózsafüzért. Feltűnt, hogy még hétköznap is
mennyien járnak szentmisére, mennyi az áldozó, az esti litániákra is
mindig megtelt a templom. Vasárnap pedig zsúfolt templomban mondta az
énekes nagymisét. A gyönyörű faszobrokkal művészien díszített
szószékről nagyon szépen beszélhetett, mert szinte lélegzetfojtva
hallgatták. A vasárnap délutáni vecsernye külön élmény volt számomra,
ahol a papság meg a hívők egymásnak válaszolgatva énekelték a
zsoltárokat. Három káplánja volt, de mindig jöttek kisegítő ferences
vagy trappista szerzetesek, mert olyan komoly hitélet folyt a Szent
Berten székesegyházban.
Vasárnap persze Imi is mindig bejött. Kanonok úr szívesen
megvendégelte; ilyenkor nagyokat kerékpároztunk.
Ez az aranyszabadság karácsonyig tartott, mert utána jött egy magyar
tanítónő, aki az ottani kihelyezett gyerekeket összefogta a bencés
zárda nagytermében. Ez a karácsony felejthetetlen volt számomra.
Kanonok úr nővérétől azt kértem, hogy a kis Jézus ne hozzon nekem
játékokat, se könyvet, mert otthon nagyon szegények a szüleim és Laci
bátyám, aki most gimnazista. Küldjenek inkább nekik egy karácsonyi
csomagot. Ez nagy meglepetés lenne számukra, mennyire örülnének!
Kanonok úrral persze össze is dugták a fejüket, s nem egy csomagot
csináltak, hanem egy hatalmas ládát töltöttek meg szebbnél szebb
holmikkal. Vadonatúj öltönyt, nagy kabátot édesapámnak, édesanyának
szép szőrmegalléros meleg kabátot. Nem is egy ruhát. Ingeket,
alsóneműket, Lacinak öltönyt, amit én magam választottam. Szép
halványbarna gyapjúszövet volt, két nadrággal. Cipőket, harisnyákat,
sok csokoládét, mindenféle hasznos élelmiszert, egy füstölt sonkát,
nagy doboz sajtokat, vajat csomagoltak be.
Ennyi szépet, ennyi jót a kis Jézuskától, hogy áldja meg a karácsonyi
Kisded ezt az aranykezű kanonokot! Milyen boldogok lesznek otthon, hogy
nem feledkezett meg róluk a kis Pityukájuk.
Mondanom sem kell, hogy a vajat, sajtot s a nagy sonkát Imi
nevelőszülei szállították. De milyen nagy volt a meglepetésem, amikor a
szent este a nagy ebédlőben a gyönyörű Betlehem alatt szebbnél szebb
ajándékok, játékok sorakoztak. Náluk akkor még nem volt szokás a
karácsonyfa, de annál szebb betlehemeket állított minden család. Azért
az én szobámba a kertből hoztam egy pár szép fenyőfagallyat, s így
teljes volt a karácsonyi hangulat. Felejthetetlenül kedvesek voltak a
karácsonyi időben az esték. A kanonok úr az összes játékot kipróbálta.
Versenyt lőttünk célba. Dobáltuk a színes körökbe a tollas
nyílvesszőket. A kanonok úr nővére és a jó Mária néni együtt kacagott
velünk. Énekelték a szebbnél szebb flamand karácsonyi énekeket. Én
pedig a magyar karácsonyi dalokat: ,,Mennyből az angyal...'',
,,Pásztorok, pásztorok...''. Ez utóbbi kanonok úrnak is annyira
tetszett, hogy meg is tanulta.
========================================================================
A trappista kolostor


Imiéktől nem messze volt egy trappista kolostor. A kedves, szótlan
trappisták -- mert hiszen még egymással sem beszéltek -- szinte éjjel-
nappal imádkoztak. Hosszú, fehér kámzsában a kolostor templomában
énekelték a zsolozsmát. Engem nagyon megszerettek, s a trappista apát
el is kért a kanonok úrtól, hogy maradhassunk náluk is pár napra. A
kanonok úr azonban úgy vélte, hogy egy nap is elég lesz abból. Imivel
együtt ott is töltöttünk egy napot s egy éjszakát. Megmutatták a nagy
sörgyárukat s a hosszú istállót, ahol vagy nyolcvan tehén kérődzött.
Csodálkozva néztük az elektromos fejőgépeket, ahonnan egyből a
sajtgyárba folyt a friss tej, s készült a híres trappista sajt. Kaptunk
is egy nagy kerek sajtot. A trappista apát invitált, hogy legyünk
trappisták. Érdekes, nekem azonnal Laci bátyám jutott eszembe. Hiszen ő
mindig ilyesmire készült. Mondtam is az apát úrnak, hogy van otthon egy
bátyánk, Ladiszlausz. Ő bizonyára jobban megfelelne. A kedves apát
mosolyogva mondta:
-- Írjátok meg neki, hogy szeretettel várjuk.
Nagy meglepetésünkre, mikor elbúcsúztunk, kaptunk egy-egy rózsafüzért
és 1000-1000 frankot.
-- Ti biztosan spóroltok egy kis pénzt, mire hazamentek -- mondta.
Hálásan csókoltunk kezet neki.
Igen, ez volt az első összeg, amely arra ösztökélt bennünket, hogy
takarékoskodjunk. Hozzunk össze egy kis tőkét szüléinknek. Itt is, ott
is kaptunk kisebb összegeket, meg ajánlkoztunk is, hogy szívesen
segédkezünk a tanyán munkák végzésére, melyet a gazda mindig bőségesen
honorált. Amikor pedig jött a komlószedés ideje (ennek a vidéknek ez
volt a nagy jövedelmi forrása), mi is beálltunk. Egy kiló komlóért csak
1 frankot fizettek. Reggeltől estig megszedtünk 150-200 kilónyit, s
mert ez két hétig eltartott, ez is szép summát jelentett. A kanonok úr
és a jó parasztgazda, látva szorgalmunkat, mellékesen is csúsztattak
pár száz frankot a takarékkönyvünkhöz.
Közben otthonról rossz hírek érkeztek. Milyen csalódás volt, amikor
megtudtam, hogy a sok ezer frank értékű nagy láda, melyet karácsonyra
küldtünk, nagyon késve érkezett meg, és hogy, hogy nem, lelketlen
emberek kirabolták. Holmi értéktelen rongyokat gyömöszöltek bele, s jó
szüleimhez nemcsak hogy egy rendes darab, de még egy szelet csokoládé
sem érkezett. Levélben megírtam a csomag tartalmát, de édesapám hiába
járt, hogy igazságot keressen. Ez mint szeretetadomány nem is a postán,
hanem gyermekvonat szállítmányában szerepelt, így nem lehetett
kártérítést kapni. Édesapám meg is írta, hogy soha többet csomagot ne
küldjünk. Mennyivel jobb lett volna, ha azt inkább pénzben kapják.
Édesapa felvetett egy merész tervet. Mindig kereskedelmi vonalon
dolgozott, s minden álma most is, hogy egy kis üzletet szerezzen. Az
ügynökösködést nem bírja. Édesanya is csak fárasztja magát a búcsúkon,
de nagyon szűkös eredménnyel. Ha ti ott Belgiumban tudnátok egy
komolyabb összeget szerezni, minden megoldódna. Laci iskoláztatása is
egyre nehezebb, nem bírjuk. Most, hogy elmentetek, a kórházból sem
kapunk kosztot, amivel hozzájárultatok Laci bátyátok költségeihez, az
is elesett. Nagymamád egyre betegebb, orvosra, gyógyszerre is kell
költeni. Háromszor is ismételte édesapa, hogy rajtunk múlik minden.
Imivel összedugtuk a fejünket. A trappista apát úr által adományozott
alap már jócskán megduzzadt. Majdnem 10.000 frankunk volt. Ezt meg is
írtuk édesapának, de sejtettük, hogy ezzel még nem lehet üzletet
nyitni. Mit volt mit tenni, próbálkoznunk kellett.
Éppen kapóra jött, hogy az a kanonok úr, akinek Pesten ministráltam,
a közben pappá szentelt Arnold atyával meglátogatott. Igen, ő ajánlott
engem ide a POPERINGHE-i főesperes úrhoz. Volt nagy vendégség a
plébánián. Beszámoló a pesti élményekről. Mindent elmondott a jó
kanonok meg Arnold atya a helyzetünkről, hogy milyen nagy nyomorúságban
élünk Budapesten. Éreztem, hogy itt az alkalom, mivel ő jól tudott
magyarul, előadtam édesapám levelét, kérdeztem, mit lehetne tenni. A
nagylelkű kanonok úr előhúzta erszényét, s egyből 10.000 frankot adott.
A drága esperes úr nem sokat gondolkodott, 50.000 frankot ígért. Majd
kibújtam a bőrömből. Kirohantam a konyhába, ahol Mária néni sütött,
főzött. A plébános úr nővére az asztalnál hallotta az egész eseményt,
mesélte, hogy a mi Stefánunk gazdag ember lett. Erre már Mária néni is
megígérte, hogy az ő betétkönyvéből kikerekíti az összeget. A plébános
úr nővére nagyot sóhajtott. Kár, hogy nekem nincs betétkönyvem, de mi
mindig egy kasszán voltunk Richard öcsémmel. Azért én sem maradok ki
ebből.
Kifordult a konyhából, és intett, hogy menjek utána. Fölsiettünk az
emeletre, ahhoz a szobához, mely mindig be volt zárva. A szép antik
bútorokkal berendezett kis szobában állt a páncélszekrény. Ügyesen
kiforgatta a jelszót, s mikor kitárult a páncélajtó, a legelső, ami
szinte elkápráztatott, egy gyönyörű misekehely volt, a flamand
ötvösmunka remeke. Közben a kisasszony kiemelt egy kazettát, amelyben
hosszú, vastag aranyláncon aranyóra csillogott.
-- Az enyém volt, Stefánkám, de most neked adom. Szüleidnek biztosan
komoly segítséget jelent. -- Mikor lelkendezve, hálálkodva köszönetemet
kifejeztem, megjelent az ajtóban a kanonok úr.
-- Hát ti hova tűntetek? Már kerestelek benneteket -- mosolygott.
Meglátta kezemben a vastag aranyláncos dupla fedelű órát.
Belefehéredtem. Jaj, mit fog mondani? -- cikázott át a fejemen, mert
láttam, hogy a kisasszony is zavarban van. De ő odalépett a
páncélszekrényhez, kiemelte a gyönyörű kelyhet, kedvesen, de meggyőzően
mondta:
-- Ezt meg én adom majd neked, Stefán, ha pap leszel. Ez lesz az én
ajándékom első misédre.
Ott álltam szinte megrökönyödve, az egyik kezemben az aranyóra
lánccal, a másikban a csillogó kehely. Nem tudtam szóhoz jutni, de a
szám megremegett, ahogy néztem ezt a két aranyszívű testvért, akikről
sugárzott a szeretet, akiknek szemében csillogott a jóság, mely egész
lényüket bearanyozta, széppé, gazdaggá tette.
Ahogy felnéztem, a kedves kisasszony könnybe lábadt szemekkel nyúlt
felém. Édesanyámra hasonlított, aki azon az emlékezetes karácsony
estén, amikor a kis Jézus nem hozott aranyórát, meggyőzően biztatott,
hogy lesz még aranyórád alkalmas időben, amikor a leginkább szükséged
lesz rá! A kedves vendég kanonok úr megígérte, hogy miután neki
rövidesen egy új gyerekakció rendezésére Pestre kell utaznia, elviszi
az összegyűjtött pénzt s az aranyórát a szüleimnek.
Milyen boldogan újságoltam Iminek, aki azt tanácsolta, adjuk el a
kerékpárokat, melyeket még alig használtunk, s valóban, a
kerékpárkereskedő majdnem az egész összeget visszafizette. Nagy volt az
örömünk. Boldogan írtuk meg szüleinknek az eseményeket. Édesapa röviden
válaszolt. Most már lebegjen előttetek a kis üzlet képe, melyet én már
ki is szemeltem, nem messze tőlünk, a Nefelejcs utcában. Közben telt-
múlt az idő, a nyár vége felé járt. Mi pedig egyre lestük a híreket.
Arról értesültünk, hogy édesapa mindent megkapott a kanonok úrtól, de
azután hosszú hallgatás. Édesanyánktól jött egy lesújtó levél később.
-- Miután apátok a pénzt megkapta, először szépen kiöltözött.
Nagymamádnak, aki állandóan feküdt, a jobbnál jobb ételeket hozatta.
Később Novák apát úr révén nagymamád kórházba került. Édesapa erre
kijelentette, a nagy lakásra nincs szükség, most mindent az üzletbe
fektetünk. Kis albérletbe költöztünk, a lakást bútorostul eladtuk. Nagy
összegért béreltük az üzlethelyiséget, teljesen újjáalakítottuk,
berendeztük. Elláttuk áruval a fűszer-csemege üzletet. Még adósságot is
vettünk fel, hogy megindulhasson a bolt. Szinte éjjel-nappal ott
vagyok, de eddig nagyon gyengén megy. Laci is hazajött. Most ő az inas
és a kifutó is. Cipeli az árukat. Sehogy nem tetszik ez az egész. Bár
édesapa egyre azt mondja, hogy minden kezdet nehéz, de látom, egyre
idegesebb, még a vevőkkel is türelmetlenkedik. Nagyon elszomorodtunk,
hogy mit mondjunk a kanonok úrnak, aki egyre érdeklődött az üzlet
iránt. A kisasszony is észrevette, hogy valami bánt. Egyszer aztán
elpanaszoltam. Nehezen mennek otthon az ügyek. Apuka és anyuka meg Laci
is annyit dolgoznak, s alig tudnak vevőt szerezni. A jó kisasszony
kedvesen vigasztalt. A nyár az mindig rossz szezon. Meglátod, jön az
ősz, akkor majd fellendül. Ti is nemsokára hazamentek, majd segítetek
otthon. Jaj, erre nem is gondoltam, itt a nyár vége. Hamarosan
szeptember, s akkor lejár az egy esztendő. Vissza kell menni
Budapestre.
Tudom, anyukám nagyon fog örülni, de megint a nagy nincstelenség,
megint albérletbe menni? Aztán jött egy rövid értesítés: nagymamád
meghalt. Kanonok úr bemutatott egy szép gyászmisét. Mi is írtunk haza
részvétünkről tanúskodva.
Megint jött egy levél, édesanya szomorúan írja, a temetés rengetegbe
került. Úgy néz ki, hogy a csőd szélére jutottunk. Imádkozzatok,
gyermekeim. Nem tudom, mi lesz velünk. De erről már szólni sem mertem a
kanonok úrnak és a kisasszonynak. Jóságukkal nem akartam visszaélni.
Ami aztán betetőzte fájdalmam, Laci bátyám írt egy szomorú levelet:
,,Itt az új iskolaév. Most lennék 7. gimnazista, de nem mehetek
vissza Esztergomba. Egyrészt nincs egy fillérünk sem, másrészt szükség
lesz rám. Bár ha ez így megy, egy-két hónap múlva bezárhatunk.''
Nem kellett egy-két hónap. Két hét múlva jött a hír:
,,Mindent elárvereztek, nem maradt semmi.''
Ez volt az utolsó s talán a legszomorúbb hetem Belgiumban. Hiába
kedveskedtek. Mindent összehordtak az ismerősök is. Két nagy láda telt
meg holmikkal, de én nem tudtam neki örülni. A jó kanonok úr kedves
nővére és Mária néni azt gondolta, azért szomorkodom, mert itt kell
őket hagynom. Ebben is sok igazság volt, de legjobban az fájt, hogy
amit ezekkel a jó belgákkal meg a mi munkánkkal összehoztunk, az mind
kárbaveszett. Még rosszabb helyzetben vagyunk, mint amikor ide jöttem,
mert akkor legalább volt egy rendes, bútorozott főbérleti lakásunk a
Garay utcában. Imi könnyebben fogta fel. Egyre vigasztalt. A jó Isten
majd megsegít, de őt is kértem, hogy senkinek ne szóljon, hogy milyen
nincstelenség vár otthon. Kis batyuval jöttünk, mint valami
grófgyerekek, gyönyörűen felöltöztetve, hatalmas két ládával indultunk
haza. A ládákat nagy vaspántokkal úgy megerősítették, hogy képtelenség
volt azt kinyitni, csak úgy, hogyha az egész ládát darabokra törik. A
kanonok úr megáldott, megölelt:
-- Nem kell sírni, Stefán! Te még vissza fogsz jönni.
Közben hullottak a könnyeim. Drága nővére és Mária néni szinte nem
akartak az ajtón kiengedni. Egy kis szegény magyar fiút hogy lehet így
megszeretni? Ezen többször eltűnődtem. Csak egy magyarázata van ennek:
az igazi, önzetlen krisztusi szeretet, mely ezekben az aranyos flamand
szívekben élt. Nem is tudom, hogy érkeztünk az állomásra. Imiék már ott
vártak. Őt is megkönnyezték, de ő könnyebben búcsúzkodott. A kisváros
pályaudvarát úgy betöltötte a sírás-rívás, hogy még ilyet nem
tapasztaltam. Amikor kigördült velünk a fekete szerelvény, sok-sok
integető kéz fölött a széles karimájú nagy kalap, tudtam, hogy a
kanonok úré.
Visszafelé gyorsabban haladtunk. Két nap és két éjszaka, és
átgördültünk a magyar határon. Megdobbant a szívem! Áldott magyar
vidék. Gyorsan eltelt egy év. Akármi is vár otthon, jó lesz hazaérni.
Édesanya, Laci meg szegény apám is hogy fognak örülni. No meg nem is
jövünk üres kézzel... Amit hoztunk, azzal is segíthetünk. Szinte álom
volt, ahogy a kivilágított pályaudvarra befutottunk. A sok-sok integető
kéz, ahogy a neveket össze-vissza kiabálták, mindenki kereste övéit.
Lacit láttam meg legelőször.
-- Nicsak, kész fiatalember.
Mellette édesapa eltörpült. Anyut nem láttam hirtelen, de most igen,
ő az. Előrefurakodott. Legelsőnek állt ott a kocsi ajtajánál, szinte
ölelő karjaiba ugrottam. Nem volt szavunk, csak öleltük, csókoltuk
egymást. Imi meg édesapa karjaiban volt. Laci boldogan ölelt át
bennünket. Azután közelharc folyt a csomagokért. Laci szerzett egy öreg
hordárt, aki alig tudta a két ládát kis négykerekű kocsijára rárakni.
Nem kis büszkeséggel állapítottam meg, hogy miénk volt a két legnagyobb
láda. Aztán csak mentünk ki a Keleti forgatagából. A Garay utca felé
kanyarodtam, de anyukám könnyezve visszahúzott.
-- Nem arra, fiacskám, most a Dembinszki utcában lakunk.
-- És a Nefelejcs utcai üzlet?
-- Az már nincs, fiam -- mondta édesapám lemondóan.
Többet nem is esett szó erről az üzletről. Édesapám beleőszült,
belerokkant ebbe a vállalkozásba. Megsajnáltam, megsimogattam a kezét.
-- Ne búsulj, apa! Hoztunk sok mindent. Lesz ám meglepetés!
Hát az volt is bőven. Alig fértünk be a két ládával a kis szobába,
melynek ablaka a második emeleten szűk sikátorra nyílott. Magam is
elcsodálkoztam, hogy mi mindent pakoltak össze ezek a jó belgák. A
szeretet találékonyságával mennyi örömet okoztak. Jutott mindenkinek,
Mária néni kis csomagjából egy ezerfrankos is kihullott. Abból a
dobozból, melyet a kisasszony nyomott vigyázva a kezembe, egy szép,
régi antik Mária-szobor kis Jézuskával, az ő szobájának féltve őrzött
kincse került elő. A kanonok úr kis szűkös csomagjában egy
fényképezőgép volt.
-- Mindig ilyenre vágytam -- mondta Laci álmélkodva.
A kezébe nyomtam:
-- Legyen a tied.
Egy nagyobb doboz is előkerült, melyet a szomszéd nagy bazáros
játékkereskedő hozott át titokzatosan, hogy ezt csak otthon lehet
felbontani, mert úgy be van csomagolva. Hát alig tudtuk kiszedni a sok
papírba csomagolt kis filmvetítő gépet, melyet Imivel gyakran
megcsodáltunk. Ennek igazából Imi örült meg. Szüleinknek is jutott
mindenféle. Sok élelmiszer, csokoládé. Gondosan kiválogattuk, hogy mit
vigyünk Karcsi bácsinak, a harangozó Guszti bácsinak és Novák apát
zrnak. Zoli bácsira is gondoltunk.
Novák apát úrnak egy szép nagy doboz igazi belga szivart vittünk.
Zoli bácsi is nagy dohányos volt, jutott bőven cigaretta és dohány
neki. Másnap persze az volt az első, hogy reggel korán elsiettem az
erzsébetvárosi templomba Karcsi bácsihoz. Úgy beszéltük meg, hogy az
egész család jön a 8 órai misére, melyet Novák apát úr mond. Ott is
voltunk mindannyian. Karcsi bácsi mise végén elkísért bennünket Novák
apát úrhoz. Zoli atya is éppen ott tartózkodott. Szerény ajándékainkat
örömmel fogadták.
Novák apát úr ünnepélyesen kijelentette:
-- Nebuc király, vedd át újra a helyed! Légy továbbra is a mi hűséges
ministránsunk -- majd nyomatékkal hozzáfűzte: -- ,,A világot látott
erzsébetvárosi főministráns.''
Karcsi bácsiékhoz is bementünk. Ott már Guszti bácsi is várt.
Reggelire volt terítve. Kedvesen fogadtak, s ajándékainkat szinte el
sem akarták fogadni, de amikor Karcsi bácsinak kezet csókoltam, melegen
ölelt magához.
-- Igaz is, kis Nebuc király! Hát én egyengettem utadat Belgium felé!
Emlékszel még arra a karácsonyi ajándékra, melyet ígértem? Aki
hűségesen ott lesz minden szentmisén? Ugye beváltottam szavamat, ugye
igazi karácsonyi ajándékot kaptál akkor? Én biztos vagyok benne, hogy
még ennek a belga kapcsolatnak lesz folytatása. Hiszen még gyerek vagy,
előtted a jövő. Én csak arra figyelmeztetlek, hogy légy továbbra is jó
kis ministránsunk, és nagyon jól jegyezd meg, hogy tartsd a kapcsolatot
azzal a jó Isten áldotta kanonok úrral!
Hányszor figyelmeztetett erre még a jó sekrestyés később is:
-- Nebuc király! Írtál Belgiumba?
Hát én írtam is. Kerestem a szavakat, hálámat kifejezve, hogy mindent
mennyire köszönök, hogy imádkozom értük, s hogy úgy szeretnék
visszamenni. Jött is mindig a válasz. Mindenről írtak benne, mint a
gyereküknek. Éreztem leveleikből, hogy mennyire a szívükbe zártak.
========================================================================
Esztergom-tábor (Don Bosco Intézet)


Édesapám nagyon le volt törve. Szinte életkedvét is elvesztette.
Meghalt édesanyja, akit annyira szeretett, üzleti vállalkozása
megbukott. Mindene odaveszett, még adóssága is maradt. Amit hoztunk,
javarészt eladták, föléltük. Szeptember vége volt, s az iskolát is el
kellett volna kezdeni. A kórházba közben felvettek egy másik ministráns
gyereket, kosztot onnan már nem kaphattunk. Újra Károly bácsi jött
segítségünkre. Előadta Novák apát úrnak, hogy milyen nehéz helyzetbe
kerültünk. Hívatott bennünket. Édesapámnak komoly összeget utalt ki
adósságai törlesztésére. Azt tanácsolta neki, hogy engem és Imit el
tudna helyezni Esztergomban, a Don Bosco Intézet táborába. Ott van
polgári iskola. Teljesen ingyen folytathatnánk tanulmányainkat.
Gimnázium ott nem volt. Laci részére más megoldást kellene keresni, de
pillanatnyilag ez is nagy segítség volna. Apát úr megígérte, hogy
felveszi a kapcsolatot a Szaléziakkal. Igazgatójukat nagyon jól
ismerte. Édesapám nem győzött hálálkodni. Édesanyának sem, de nekünk
sem tetszett ez a megoldás, hiszen alig hogy megjöttünk Belgiumból,
most megint idegen környezetbe menjünk intézetbe? Tiltakoztam is minden
érvet felhozva, de édesapa hajthatatlan maradt. Ha az apát úr ilyen
nagylelkű ajánlatot tesz, azon két kézzel kell kapni! Ki mehet csak úgy
intézetbe napjainkban, ahol teljes ellátás, tanulási lehetőség és
minden megvan?
Pár nap múlva Karcsi bácsi hozta nagy örömmel a levelet, hogy
felvettek bennünket, de már másnap indulni kell. Az iskolaév rég
megkezdődött, nem lehet késlekedni.
Mit volt mit tenni, újra szedhettük cókmókunkat. Édesanya és Laci
kísértek ki az állomásra. Gyatra kis vonat baktatott Esztergom-táborba.
Jaj, de más volt az az indulás a Keletiből Belgiumba!
Édesanya elkísért az úton. Egyedül ez volt a vigasztaló.
Kenyérmezőmajornál kellett leszállni, onnan még pár kilométert
gyalogoltunk. Bizony ez az Esztergom-tábor nagyon sivár hely. Hatalmas
kaszárnyák, egymás mellé sorakozó szürke épületek. Ebben az egész nagy
barakkhalmazban egyetlen kedves épület a középen meghúzódó kis templom
volt. Oda mentünk legelőször. Csak az olajmécses vibráló fénye
integetett felénk melegen. Eszembe jutott a napokban hallott
evangéliumi idézet, melyet Mária Magdolnának mondott nővére: ,,A Mester
itt van és hív téged.'' Ez a gondolat megnyugtatott. Ő itt sem hagy el,
nem leszek egyedül. Édesanya is vigasztalt, hogy majd meglátogat, és
biztos nem kell itt lenni sokáig. Ő azon lesz, hogy minél előbb
elhozasson minket.
Bizony ebből két esztendő lett. Édesanya csak egyszer tudott eljönni,
akkor is pilisszentkereszti búcsú volt, s onnan gyalogolt át a táborba.
Nagyon nehezen szoktam a tábor rendjéhez. Minden katonásan ment;
vasfegyelem volt. A majdnem ötszáz rakoncátlan gyereket nem volt könnyű
a Szalézi atyáknak nevelgetni. Nagyon sok volt köztünk az árva,
menhelyből került vagy javítóintézetből idehelyezett gyerek. A koszt is
egyszerű volt. Reggel egy tányér rántott leves, darab kenyérrel. Bizony
ezzel nehéz volt egy óráig kihúzni, hogy azután valami főzelék- vagy
tésztafélével megtölthessük bendőnket... Hús csak ritkán akadt. Vasár-
és ünnepnapokon is mindig éhesek maradtunk. A nagy stúdium tanulóterem,
ebédlő és a háló nagyon hidegek voltak. Nem lehetett kifűteni. Bár a jó
szalézi atyák annyi önzetlenséggel, szeretettel igyekeztek ezt a
nincstelenséget áthidalni, de ők sem tudtak ezen segíteni. Államtól,
egyháztól egyaránt kevés segítséget kaptak, s egyre több volt a
jelentkező. Mindig többen, mint ahány a férőhely. Ez a zsúfoltság még
nehezítette az amúgy is nyomorúságos helyzetet. Legjobban a kis
templomban éreztem magamat, ahol mindennap volt közös szentmise és
rózsafüzér-imádság is esténként. A belgiumi mesébe illő egy év után
megint mélyponton voltam, nem is nagyon barátkoztam senkivel. Csendes
kisgyerek lettem. Még a szabad időben is legszívesebben a kis templomba
lopództam.
Jani bácsi, az öreg pedellus nagyon megkedvelt. Néha egy-egy karaj
kenyeret csúsztatott a kezembe. Milyen boldogan feleztem ezt meg
Imivel! Jani bácsi ezt is mosolyogva nyugtázta. Mindenkinek mesélte,
hogy van itt egy angyalka. Ez a név rajtam is maradt. Két éven át
mindenki angyalkának szólított.
Volt egy kedves prefektus: Fekete atya. Ő kezdettől fogva
pártfogásába vett. Néha ebédlőjükből valami kis süteményt is hozott
nekem. Bejáró tanulók is voltak. Egy nagy parasztfiú gyakran megfelezte
velem zsíros kenyerét. A negyede Iminek jött jól, mert ő erősen
fogyásnak indult.
A prefektus úr jóvoltából ministrálhattam, sőt a kápolna
takarításában is segédkezhettem, ami nagy karaj kenyér jutalommal járt.
Kenyér volt az egyedüli valuta. Ezzel csereberéltünk, ezért némi
előnyökhöz lehetett jutni. Bár a jó atyák Don Bosco szellemében
igyekeztek a gyerekeket nevelni, ebben a nagyon vegyes összetételű
társaságban az ököljog uralkodott. A nagyok terrorizálták a
kicsinyeket. Azok pedig ahogy tudtak, segítettek magukon. Leginkább egy-
egy karaj kenyér erejéig. Kis holminkra is nagyon kellett vigyázni,
másként lába kelt. Esténként bizony gyakran a nagy pajtaszerű hálóban,
mikor dideregve magamra húztam a durva katonapokrócot, elpityeregtem
magamat. Édesanyámra és a jó kanonok úrékra gondoltam. Mellettünk a
nagy katonakaszárnyából ilyenkor mindig felsírt a kürtös katona
takarodójának mélabús hangja. Kis szívem egész fájdalma beleremegett a
trombita hangjába. Reggel az ébresztő sem volt vidámabb, melyet a
templom harangja zúgott álmos fülünkbe. Gémberedett tagokkal másztunk
ki az ágyból, derékig jéghideg vízben mosakodni. Utána vonultunk teljes
csendben a szentmisére, ahol mindig megvigasztalódtam. Úgy éreztem,
hogy az édes Jézus, aki hozzám jön, egyesít mindazokkal, akik
szeretnek, de nagyon távol vannak.
========================================================================
Nyári vakáció


Az igazgató egy szép júniusi reggelen hívatott Imivel együtt. Levelet
tartott kezében.
-- Hm, hát ti vagytok azok a belga gyerekek? No lám, megint meghívtak
benneteket Belgiumba, a nyári szünetre.
Ez úgy ért bennünket, mint egy főnyeremény. Boldogan néztünk
egymásra, Imi felnevetett.
-- Hohó! -- mondta az öreg igazgató atya --, de van egy bökkenő. A
vonat már két nap múlva indul, a vizsgák pedig csak a jövő héten
lesznek. Hát hogy képzelitek vizsga nélkül?
Tagadólag rázta a fejét. Megszeppenve álltunk ott. Mentő gondolatunk
támadt:
-- Igazgató atyát annyira dicsérte a Novák apát úr, hogy milyen jó
szíve van. Engedjen el bennünket! -- kérleltem.
Az igazgató maga elé meredt.
-- Hát a Novák, bizony nagyon jó barátom. No jó, hát az ő kedvéért
kivételt teszek veletek. A bizonyítványt utólag megkapjátok. Máris
mehettek!
Azt se tudtuk, hogy köszönjük meg. Úgy rohantunk ki az igazgatói
szobából, hogy csak az öreg pedellus bácsinak tudtam elmesélni, milyen
váratlan szerencse ért bennünket. Ő a kapuig kikísért minket.
Milyen boldog volt ez a hazatérés, milyen felejthetetlen az
újraindulás Belgiumba! Álomszerű volt minden. Egy ilyen küzdelmes év
után újra az ígéret földje felé, ahol tárt karokkal várt a kanonok úr,
nővérével és Mária nénivel együtt. Imit szintén a nevelőszülők és az
egész rokonság könnyek, ölelkezés közepette. Elkezdődött egy
felejthetetlenül szép, három hónapos vakáció a mosoly országában, ahol
mindenki jó volt, kedves volt, szeretetet sugárzott.
========================================================================
A kollégium kisasszonya


Már jól tudtam flamandul, jobban megértettem, felfogtam a dolgokat, s
a jó Mária néni, aki olyan nagyon beszédes volt, nagyon sok szépet
mesélt a kisasszonyról, a kanonok úr nővéréről:
-- Amikor elmentél, Stefán, napokon át szótlan volt. Többször bement
a szobádba, elnézegette üres ágyadat. Rajongott a gyerekekért, de azok
is érte.
Mikor a kanonok úr a bruggei gimnázium igazgatója volt, a bentlakó
diákok édesanyjukként szerették. Mindennel hozzá jöttek. Neki pedig
annyi türelme volt a sok kis diákhoz. Mindegyiket úgy ismerte, mintha a
saját gyermeke lett volna. Nehezen is szokott meg itt a plébánián.
Amikor a püspök atya felhívása jött, hogy magyar gyerekeket lehet
befogadni, ő hármat is kért volna, de erre a kisvárosra csak száz
gyerek jutott, s azokat úgy szétkapkodták, hogy még háromannyinak is
lett volna hely. Amikor a kanonok úr kérdezte, hogy kit válaszszunk:
fiút-e vagy lányt, egész felháborodott:
-- Hát hogy képzeled, mikor én mindig fiúk között forogtam? Mikor
megtudtuk, hogy tíz év körüli fiúcska jön, oda volt a boldogságtól.
Hónapokon át mást sem tett, mint harisnyákat, sálat, sapkát horgolt és
szép meleg pulóvert. A mi kis fiúnknak -- mondogatta boldogan.
Eddig is szerettem a jó kisasszonyt, de most még jobban becsültem.
Mindennap virágot csentem szobájába. Mindig valamivel kedveskedtem
neki. Névnapjára pedig Mária nénivel sütöttünk egy nagy tortát. Milyen
öröm volt számára! A kanonok úr minden este lábat áztatott. Mindig a jó
kisasszony segített ennél a műveletnél.
Észrevettem, hogy milyen nehezére esett letérdelni, hajolgatni.
Vállalkoztam, hogy ezentúl én végezhessem. Láttam, neki is és a kanonok
úrnak is nagyon tetszik. Nekem pedig jólesett ez a kis
szeretetszolgálat az én nagy jótevőmmel szemben.
Nagy kirándulásokat is szerveztünk a tengerpartra, mely tőlünk csak
harminc km-re volt. Egy öreg Fiat gépkocsin pöfékeltünk végig az
utcákon. Az elemózsiáskosarat én vettem gondozásba, amit mindig
felcsíptünk a farmon. A kosarat ott is megduplázták sonkával, vajjal,
sajttal. A homokbuckás parton kiterítettünk egy nagy gyékényszőttest.
Ők ott letelepedtek, mi pedig Imivel mezítláb rohantunk neki a
hullámoknak, a morajló tengernek. Fürdésről szó sem lehetett, mert
mindig olyan jeges volt az Északi-tenger, de azért nagyon jó volt ott
futkározni. Természetesen a Balatonra gondoltunk, hogy abban milyen jó
volt lubickolni, de azért nagyon élveztük ezt a végtelennek látszó,
morajló víztömeget, a messze bent úszó hajókat, a napsütést, a sós
leheletű szelet. A homokbuckák között pedig kergettük a vadnyulakat. A
jó kisasszony nagyokat kacagva biztatott bennünket. Ilyenkor mintha
kicserélték volna, annyira felengedett, olyan jókedvű, olyan aranyos
volt. Arra is vállalkozott, hogy elvisz kettőnket Antwerpenbe a
gyönyörű székesegyházat és a világhírű állatkertet megnézni. Brüsszelt,
a belga fővárost is megcsodáltuk. Fáradhatatlanul magyarázott nekünk,
azután mindig cukrászdában kötöttünk ki. Válogathattunk a jobbnál jobb
sütemények, tortaszeletek között. Mikor hazatértünk, kanonok úr
tréfálkozva gyakran mondta, hogy ti egészen tönkretesztek engem.
-- Majd ledolgozzuk -- válaszolt nevetve a kisasszony.
Közben egyre több ismeretségre is szert tettünk. Egyre több helyre
hívtak bennünket. Nagy kerékpárkirándulásokat is tehettünk. Ott
kerékpárt szerezni nem volt probléma, minden családnak volt.
A jó kisasszony az otthoni állapotokról is többször érdeklődött, hogy
mi van az üzlettel. Ilyenkor mindig zavarban voltam, csak annyit
mondtam, hogy nagyon nehezen alakulnak a dolgok. Nem mertem bevallani,
hogy tönkrementünk, hiszen ő már szinte mindenét odaadta nekünk. Most
is egy értékes gyémántgyűrűjét és arany fülbevalóját adta nekem, hogy
boldoguljunk. Milyen jó szíve volt!
Amikor közeledett a szeptember, egyre szótlanabbá vált. Éreztem, hogy
neki sokkal jobban fáj, hogy hamarosan el kell búcsúzni. Hányszor
láttam az asztalnál, hogy elfordul, nagyot sóhajtva. Most is kikísértek
bennünket az állomásra, ő siratott meg engem igazán, bár a kanonok úr
vigasztalta:
-- A jövő nyárra úgyis visszahívjuk Stefánt!
Ilyen volt ez a jó, kedves kisasszony, akit így hívott mindenki: A
kollégium kisasszonya. Én pedig úgy őrzöm őt szívemben, mint egy áldott
angyalt, mint az én flamand anyámat.
Hazatértem örömteljes napját máris beárnyékolta az a szomorú tény,
hogy helyzetünk mit sem változott. A munkanélküliség, a nyomor nem
adott lehetőséget, hogy otthon maradjunk. Szegény Laci bátyám, mint
kifutófiú agyonstrapálva...
Nem volt más lehetőség, mint vissza kellett menni az intézetbe,
Esztergom-táborba, melytől úgy iszonyodtam.
========================================================================
A két kis misszionárius


Jaj, de hosszú volt ez az iskolaév! Imivel együtt számoltuk a
napokat. Szegény édesanyám még látogatóba sem jöhetett. Csak néha jött
egy-egy kis csomag. Ki tudja, hogy milyen áldozatok révén kuporgatta
össze édesanya, hogy egy kis hazaival megörvendeztessen bennünket.
Milyen öröm volt egy-egy levél Belgiumból! A jó kanonok úr és a
kisasszony Mária nénivel együtt hányszor megvigasztalt, hogy közeledik
a nagy vakáció, s tárt karokkal várnak.
Egy szomorú hír is jött. Imi nevelőmamája meghalt. A legkisebb lányka
pedig, aki úgy szeretett minket, kolostorba vonult apácának. Imi nagyon
elkeseredett, hogy ő biztos már nem térhet vissza. De amikor a kanonok
úrnak erről írtam, megnyugtatott, hogy jó barátja a szomszédos
plébános. Őt szívesen fogadja. Elérkezett a várva várt nap. Jött a
levél a meghívóval. Hogy irigyelték a többi fiúk! Mehettünk újra
Belgiumba. Milyen nagy öröm volt az a kedves fogadtatás, és hogy újra
birtokba vehettem a régi szobákat. Imivel is többet lehettünk együtt,
mert egészen közel lakott hozzánk. A kanonok úr házának volt egy
gyönyörű nagy kertje, tele gyümölcsfákkal. Szebbnél szebb virágokkal.
Közepén egy hatalmas, zöld, pázsitos rész. Mennyit lehetett ott
hancúrozni! Még nyuszikat és fehér galambokat is tarthattam, s a kert
végén készítettünk egy kis Mária-kápolnát. A kertből nyílt egy kapu.
Egy szomszédos nagy bazárkereskedőhöz, akinek két mi korunkbeli fia
volt: Anton és René.
Mindent elfoglaltak a nagy raktárak, így minden szabad idejüket a
kanonok úr kertjében töltötték. Indián-sátrat készítettünk. Mi voltunk
a delavárok, ők pedig a sziúk. Vívtunk is nagy csatákat, üvöltözve
rohangáltunk. A jó kisasszony meg-megjelent valami gyümölccsel,
szörppel vagy csokoládéval. Élvezettel nézte hancúrozásunkat. Ha
belefáradtunk, letelepedtünk a sátorban, hogy elszívjuk a békepipát.
Ilyenkor mindig Anton, az idősebbik vitte a szót. Rengeteg missziós
történetet tudott. Kijelentette, hogy ő misszionárius lesz. Megy a vad
indiánok közé. Persze ehhez nekem is kedvem kerekedett. Most már
gyakran együtt szőttük terveinket. Addig is, amíg nem mehettünk
misszióba, elhatároztuk, hogy segítjük a missziókat. Akciót kezdtünk,
papír-, bélyeg- és ezüstpapírgyűjtést. Nekik volt egy teherautójuk.
Amennyi papírt összeszedtünk a városban, ez egy egész fuvart kitett,
melyet egy szép napon el is szállítottunk a papírgyárba. Kétezer
frankot kaptunk érte. Ez nagyon felvillanyozta kedvünket. Antonnak
támadt egy ötlete: rendezzünk missziós kiállítást.
A város kollégiumában volt egy kedves tanár, aki a missziók ügyeit
képviselte. Ő írt Antwerpenbe, s rövidesen meg is érkezett három nagy
láda missziós kiállítás anyagával. Antonék édesapja beleegyezett, hogy
az egyik raktárhelyiséget kiüríthetjük, s ott rendezzük meg a
kiállítást. Reggeltől estig ezen dolgoztunk. Hosszú asztalokra és a
falakra helyeztük el a kiállítás anyagát. Képeket a missziókról.
Négerek által faragott kezdetleges eszközöket, varázslók álarcait,
lándzsákat és pajzsokat. Magam is meglepődtem, hogy milyen szépen
nézett ki ez az érdekes missziós kiállítás, melynek nagy propagandát
csaptunk. Még a kanonok úr is kihirdette a szószékről a két kis
ministráns által rendezett kiállítást, akik ugyan még nem
misszionáriusok, de már gondolnak a missziók megsegítésére. Öt frank
volt a belépő a felnőtteknek, kettő a gyerekeknek. Kanonok úr azt is
megengedte, hogy a kiállításlátogatók a kertbe is átjöhetnek, ahol
üdítőket és édességeket lehetett vásárolni. Mi magunk is meglepődtünk,
hogy milyen nagy volt a forgalom, főként vasárnapokon. Egy egész
hónapon át lefoglalt bennünket ez a missziós kiállítás. Természetesen
mindig ott kellett lenni, a vendégeket fogadni, mindent elmagyarázni és
kínálgatni az édességeket és az üdítőitalokat. A záróünnepségre szinte
a város egész papsága eljött. Legnagyobb meglepetésünkre maga a
polgármester is, aki szívélyesen gratulált nekünk, mint jövendőbeli
misszionáriusoknak, mert, mondta kedélyesen, hogy akik ennyire szívükön
viselik a missziók sorsát, azokból jó misszionárius lesz. Ennek a mi
utolsó belga nyaralásunknak ez volt a csúcspontja. Fájó szívvel szedtük
azután szét a kiállítás anyagát és csomagoltuk vissza a ládákba.
A tiszta bevétel kb. 50.000 frank volt, amit boldogan adtunk át a
missziós ügyek vezetőjének.
Már nagyon közeledett az ősz. A sárguló falevelek jelezték, s egyik
nap az asztalnál a kanonok úr gondterhelt arccal nyújtott át egy
levelet a kisasszonynak. Láttam, hogy a kisasszonynak könny szökken a
szemébe. Elsejével indul a vonat vissza Magyarországra.
-- Még van itt valami -- sóhajtott szomorúan a kisasszony. -- Ez a
gyermekakció befejeződik. -- Ölébe ejtette a levelet, letette
szemüvegét, kinézett a nagy veranda ablakán, ahol a szélben két fenyőfa
bólogatott szomorúan, majd magához ölelt.
-- Stefán, Stefán -- suttogta. -- Mi lesz velünk?
A kanonok úr göndör ősz hajában turkált idegesen.
-- Nagyon szomorú -- jegyezte meg.
Szívem szinte összefacsarodott. Most éreztem, hogy mennyire kötődöm
én ezekhez a kedves flamandokhoz. Ennyi sok szép élmény után újra
vissza az intézet szürke hétköznapjainak taposómalmába. Már előre
megborzadtam. Mikor Iminek ezt elmondtam, ő határozottan kijelentette:
-- Ne félj, Pityukám, akárhogy is lesz, de az intézetbe nem megyünk
vissza.
Soha nem volt ilyen fájó búcsúzás, mint ezen az esős, szürke,
szeptemberi reggelen.
-- Isten veled, Flandria! Látlak-e még viszont valaha?
========================================================================
Novák apát úr


A vonat begördült a Keleti pályaudvarra, s kutató szemeim Novák apát
úr magas alakját fedezték fel legelőször. Karcsi bácsi mellette állt.
Édesanyámat nem láttam sehol. De amikor a vonatról leszálltam, mégis
elsőnek édesanyám ölelő karjaiban találtam magamat. Később Laci
furakodott előre, s egyből odasúgta nekem, hogy az apát úr is itt van.
-- No, te Nebuc király -- hallottam az apát úr dörmögő hangját --,
csakhogy megjöttél! Szükség lesz ám rád. Guszti bácsi kidőlt. Ugye
eljössz hozzánk? Nemcsak ministráns, de a harangozó is te leszel!
Ez kedvező fordulat volt. Rögtön arra gondoltam, hogy akkor nem kell
visszamenni az intézetbe, így is lett. Ő ezt már szüleimmel
megtárgyalta. Imi már úgyis befejezte a polgárit, egyedül meg nem
engednek vissza. Nekem még egy év iskolám volt, hogy végezzek. Most még
többet kellett a templomban lennem, sőt még a kórházi helyemet is
visszakaptam, így a koszt megint biztosítva volt. A templom fűtője, egy
nyugdíjas mozdonyvezető, ígérte, hogy Imit beprotezsálja a Ganz Mávagba
lakatosinasnak. Ott már egy kis fizetést is kap. Így indultunk, tele
reménnyel az új iskolaévnek.
Laci magánúton tanult, és még mindig egy nagykereskedőnek volt a
kifutója. Édesapa egyre többet betegeskedett. Anyunak még ősszel ment
egy kicsit a búcsúkon való árusítás, de azután hosszú holt szezon
következett. Éppen hogy tengődtünk, a szűk albérleti szobából nem
tudtunk menekülni. Bizony, tanulásra nem sok időnk maradt. Édesanyával
vállaltuk a templomtakarítást, ami sok idővel, fáradsággal és csekély
haszonnal járt. Akkoriban kötelező volt a leventére való járás. Nagy
meglepetésemre engem választottak az iskolából leventeoktatói
tanfolyamra, mely hetenként három estémet elvette. Bár szerettem járni,
mert sokat lehetett tornázni, célba lőni és futballozni. Meg is
szereztem a leventeoktatói diplomát. Legjobban olvasni szerettem. Novák
apát úrtól kaptam egy szép bibliát. Ennek nagyon örültem, mert az én jó
belga kanonok uram nem egyszer elmondta, hogy ez a legszebb könyv a
világon, hiszen Isten szava, az ő üzenete nekünk.
-- Én mindennap olvasom a Szentírást -- fűzte hozzá. -- Stefán,
szakíts erre te is időt, és szeresd a bibliát.
Könyvtárba is beiratkoztam. Ott a jó meleg olvasóteremben szívesen
időztem. Alig vártam, hogy kitavaszodjon. Akkor már lehetett a ligetben
is szaladgálni. Mivel otthon nem lehetett villanyt használni, leültem a
ligeti nagy ívlámpa alá. Ott olvasgattam a szebbnél szebb könyveket.
Karcsi bácsi elpanaszolta, hogy Novák apát úr sokat gyengélkedik. Sok
baja van rokonaival, akik mindig pumpolják.
-- Hej, Nebuc király, ha nem így lenne, biztosan titeket is
taníttatna. Különösen téged nagyon szeret. A nyári szünet is
megkezdődött. A bizonyítványom ahhoz képest, hogy elég keveset
tanultam, közepesen jó volt.
Édesanyának volt az ötlete, hogy menjünk le a Balatonhoz, hiszen ott
még elég sok rokonunk élt. A somogyi parton édesanyának, a zalai parton
édesapának. Novák apát úr hozzájárult a vasúti költségekhez. Mind
leutaztunk Látrányba, édesanyánknak ott élt a bátyja, Pista bácsi.
Valamikor molnár volt. Most egy kis szőlőt gondozott. Közel a régi
malomhoz, melyet közben lebontottak, pedig de szerettem volna látni azt
a kis vízimalmot, ahol születtem. Mint egy remete éldegélt ott a jó
vreg Pista bácsi, de nagyon szűkösen tengette napjait. Nem is maradtunk
ott két napnál tovább, hiába magasztalt. Zamárdit is viszontláttam. A
jó öreg tanító néninek már csak a sírját láthattam. A komppal átkeltünk
Tihanyba, majd Révfülöpön kötöttünk ki, ahol Pém bácsi fogadott
szeretettel, aki édesapámmal volt rokonságban. Beszélt is nekünk nagy
lelkesen nagybátyjáról, a zalaegerszegi Mindszenty esperesről, akinél
sokat tartózkodott. Nagyon becsülte nagybátyját. Hát becsülhette is,
hiszen később veszprémi püspök, majd esztergomi érsek, Magyarország
bíborosa, hercegprímása lett. Apai ágon ő volt egyedül pap a családban.
Édesanyám rokonságában volt egy apáca: nővérének lánya, Erzsébet
kedvesnővér, akit szintén meglátogattunk. Az ő kolostorukban éreztem
magamat legjobban. Jó pár napig ott is maradtunk. Jót tett ez a kis
utazás és ismerkedés a régi tájakkal, rokonokkal.
Visszajövet Karcsi bácsi rossz hírrel fogadott:
-- Nem tetszik nekem az apát úr! Egyre gyengélkedik, hiába mondom,
hogy pihenjen, hiszen ott a három fiatal káplánja. De ő csak végzi a
megszokott munkáját. Most is épp temetésre készülünk. De jó, hogy
megjöttél. Hárompapos temetés lesz, s mindenáron az apát úr akarja
végezni.
Engem is meglepett. Apát úr csak úgy görnyedt a nehéz bársony fekete
palást alatt, s egyre csak köhécselt. A kocsiba már csak szinte beesett
a mi segítségünkkel. Mikor hazaérkeztünk, én fektettem ágyba, s
rohantam orvosért, aki kétoldali tüdőgyulladást állapított meg. Azt
ajánlotta, hogy kórházba vigyék, de apát úr erről hallani sem akart.
Mikor másnap reggel a kórházból jövet besiettem a plébániára, Karcsi
bácsiba ütköztem.
--Jaj, halálán van az apát úr! -- lihegte. -- Kérte az utolsó
szentségeket. -- Káplán úrral átsiettünk a templomba. Fölkapkodtam
magamra a ministránsruhát, s égő lámpával, csengettyűvel, szomorú
szívvel mentem az Oltáriszentséget vivő atya előtt.
Novák apát úr csak úgy zihált, de még eszméleténél volt. Felvette a
szentségeket, mi pedig Karcsi bácsival ott maradtunk imádkozva az ágya
mellett. Kinyújtotta felém karját. Odaborultam kezére, könnyeimet nem
tudtam visszatartani. Éreztem még simogatását, azután elfordította a
fejét. Többet már nem reagált semmire, s délután meghalt. Most éreztem
igazán, hogy mit veszítettem én és egész családom ezzel az aranyszívű
plébánossal, aki mindig olyan jóindulatú és kedves volt velem, s a kis
ministránsát mennyi szeretettel karolta fel. Tudtam, hogy most újabb
nehézségekkel kell majd szembeszállni, hiszen ő nagy segítség volt
nekünk. Ki tudja, hogy milyen lesz és ki lesz az új plébános. Nagy
temetést rendeztek Novák apát úrnak, aki három évtizeden át volt
Erzsébetváros plébánosa. A templomban volt fölravatalozva virágkoszorúk
erdejében. A gyászmise után előállt a négy fekete ló, és megindult a
gyászmenet a Kerepesi temetőbe. Amikor a nehéz hantok a koporsóján
koppantak, könnyeim búcsúztatták. Lezárult egy nagy fejezet életemben.
Valami nagyon fájt. Karcsi bácsi egészen megtört, úgy kellett
hazatámogatni.
========================================================================
Mindent elfújt a szél


Egyelőre nem kaptunk plébánost. A legidősebb káplán lett az
adminisztrátor. Nagyon kedves, mosolygós, pocakos, öreg atya volt.
Török volt a neve. Úgy nézett ki, mint egy basa. Ő mindent úgy hagyott,
ahogy eddig volt, de tudtuk, hogy ez csak átmeneti állapot. Karcsi
bácsi egészen búskomor lett. Érezte, hogy kifelé áll a rúdja. Én szinte
mindig mellette voltam, gyakran kiballagtunk a temetőbe. Belgiumból is
rossz híreket kaptam. A kanonok úr trombózissal feküdt. Nővére és Mária
néni ápolgatták otthon hűségesen. Az a reményem is szertefoszlott, hogy
hozzájuk kimehessek. A magánúton való tanulás sem ment. Költségesnek és
bizonytalannak ígérkezett. Laci bátyám esetéből is láthattam, hogy ez
nem komoly dolog. Egyre bizonytalanabbnak éreztem a jövőt. Nem volt
kibontakozás. Novák apát úr, akinek sok összeköttetése volt, mindig
biztatott, hogy majd elegyengeti utamat, de ezt már elfújta a szél.
Édesanyának szomorúan panaszoltam el, hogy egyre jobban gyötör a
gondolat, hogy mi lesz velem. Tudom, hogy kellene tanulni, de ilyen
körülmények között szinte lehetetlen, az idő pedig múlik, a napok,
hónapok sürgetnek.
Leveleztem azzal a belga barátommal, akivel missziós kiállítást
szerveztünk. Ő egyre biztatott, hogy jöjjek ki Belgiumba, ott biztosan
felkarolnak. Tovább tanulhatok és majd együtt elmegyünk a missziókba.
Édesanyám egyik este megkérdezte, hogy miért vagyok olyan komor.
Elpanaszoltam, hogy valami többre vágyom, valami nagyot, szépet
szeretnék életemből kihozni. Nem is tudom, hogy mi ez. Egyre inkább
látom, hogy ez az életforma nem felel meg nekem. Nem is tudom, hogy mi
az, ami úgy sürget, hogy cselekedjek, s mégis tehetetlenségre vagyok
kárhoztatva.
Édesanyám nagy kék szemével rám nézett, mélyen, mintha a szívembe
akarna látni, s kimondta a döntő szót.
-- Pityukám! Ez a hivatás. Az Úr hív téged és sürget. Neked pedig
felelni kell, mint a kis Sámuelnek: ,,Itt vagyok, mit akarsz, hogy
cselekedjek!'' Olyan megkönnyebbülést éreztem ebben a pillanatban.
Elfújta a szél a fellegeket, kitisztult az ég, mintha kicserélték
volna.
-- Gondolod, anyukám?
-- Hát én mindig ezért imádkoztam, fiacskám.
-- Köszönöm, édesanya! -- és megcsókoltam a kezét, azokat az áldott,
munkától eldurvult ujjakat.
-- Fiacskám -- mondta komolyan --, most még többet fogok ezért
imádkozni, hogy megvalósulhasson az elérhetetlennek látszó cél.
Most már komolyan elhatároztam, hogy minden törekvésem erre fog
irányulni, akármilyen nehézségek is jöjjenek, fel nem adom. Egy hideg
téli napon, mint derült égből a villám, úgy csapott le a hír: megjött
az új plébános. Aránylag fiatal. Kicsit svábosan beszélő, energikus
papnak látszott, aki azonnal azzal kezdte, hogy ő itt rendet csinál,
mert ez lehetetlen állapot. Megvannak az emberei. Karcsi bácsinak
felmondott, így aztán az én helyzetem is megváltozott, vagyis
szedhettük a sátorfánkat. Az új plébános nem tartott igényt a
szolgálatunkra. Karcsi bácsi elhatározta, hogy végleg itt hagyja
Pestet, s rokonaihoz utazik feleségével. Még egyszer kiballagtunk a
Kerepesi temetőbe, s Novák apát úr sírján meggyújtottunk egy kis
mécsest. Ezt is elfújta a szél. Fájó szívvel éreztem, hogy most már
Karcsi bácsit is elsodorta mellőlem a sors vihara.
========================================================================
A három testvér


Ritkaság egy családban, hogy ennyire összetartanak a testvérek. Talán
a kemény élet s nyomorúság kovácsolt eggyé bennünket. Minden áldozatra
készek voltunk egymásért. Édesapa velem volt a legszigorúbb, de Imi és
Laci mindig pártfogoltak és magukra vállalták, ha valami miatt édesapa
neheztelt vagy megfenyegetett. Ez a sorsközösség még célunkat is eggyé
tette, mert -- bár erről nem beszéltünk -- mindannyian hajlottunk a
papi hivatás felé, bár annak megközelítését egyformán szinte
lehetetlennek láttuk.
Imi lakatosinas volt, de minden fillérjét hazaadta. Nem volt
semmiféle igénye sem ruházkodásra, sem szórakozásra. Lacira mindketten
felnéztünk, hiszen ő már nagydiáknak számított, bár még a hetedik
gimnáziumból nem sikerült levizsgáznia. Mindig voltak ötletei,
kezdeményezései, melyeket mi helyeseltünk és támogattunk. Egyszer azzal
a tervvel állt elő, hogy kellene egy katolikus filmvállalatot
alapítani. Ehhez legelőször is egy szép öltönyre lenne szükség, másként
szóba sem állnak az emberrel. Ezt az öltönyt meg is szereztük a Teleki
téren. Kitisztíttattuk, édesanya szépen kivasalta, Laci pedig akcióba
lépett.
Sorba járta a plébániákat. Nem sok eredménnyel. Végül annyit elért,
hogy ,,A gyónási titok áldozatá''-t, egy francia filmet sikerült egy
estére kikölcsönözni. A domonkosok kultúrházában ezt le is vetítettük,
olyan sikerrel, hogy meg kellett ismételni. Szép haszonnal zárult az
est. Laci tele volt lelkesedéssel, hogy az összes vallásos tárgyú
filmet kikölcsönzi, s a plébánia kultúrtermében levetítteti, de a
kölcsönzők is felfigyeltek erre, s olyan összegeket kértek kölcsönzési
díjként, hogy már nem fizetődött ki az ilyen előadás. Arra pedig, hogy
külföldről hozasson filmeket, nagy összegeket kellett volna lefizetni.
Forgatókönyvet is írt, vallásos tárgyú filmhez, de a vállalkozók nem
voltak hajlandók az ,,Angelica'' című katolikus filmvállalatot
támogatni.
Iminek sem tetszett a Ganz Mávag, egyre azon töprengett, hogy ha
felszabadul, otthagyja.
-- De mit kezdjek? -- kérdezgette.
Egy alkalommal összeültünk, és arra ez elhatározásra jutottunk, hogy
itt Magyarországon nem boldogulunk. Irány Nyugat, arccal Belgium felé!
Még jobban megérlelte bennünk az elhatározást az 1930-as Szent Imre-év,
amikor a világ minden tájékáról jöttek fiatalok Szent Imrét ünnepelni.
700 éves jubileum volt ez. Belgiumból is jött egy hosszú szerelvény
fiatal diákokkal. Vezetőjük Cardijn kanonok, akivel megismerkedtem, s
én kalauzoltam őket, velük voltam városnézésnél. Esztergomi
hajókiránduláson is és minden ünnepségen. Ez a kanonok úr később nagy
segítségemre volt. Belgiumban ő adatta ki első könyvem. Együtt
énekeltünk a belga fiúkkal. Ők flamand, én meg magyar énekekre
tanítottam őket. Hálás voltam Szent Imrének, hogy így összehozott
bennünket. Még jobban megérlelődött bennem az elhatározás, hogy
kimegyek Belgiumba. Imit szerettem volna rávenni, hogy próbáljuk meg
együtt. Ő úgy vélte, ha már ennyit gürcölt, előbb megszerzi a
segédlevelet. Laci pedig azt tanácsolta, hogy nekem volna legjobb
egyedül kimenni, s előkészíteni az utat, hogy később majd ők is
kijöhessenek, így is határoztunk közösen.
Most már csak az alkalmat kerestem a terv megvalósításához. Az
útlevelet három nap alatt megkaptam, s készültem a nagy útra. Azonban
azt, hogy hogyan és miként valósul ez meg, az isteni Gondviselésre
bíztam.

{kép}

S. Péter apostol
,,Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek
titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerjen meg mindenki,
hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.''
__________

{kép}

S. András apostol
,,Amikor Jézus a galileai tenger mellett járt, látta, hogy Simon
és testvére, András, akik halászok voltak, hálót vetnek a vízbe.
Jézus fölszólította őket: ,Jöjjetek utánam! Én emberhalászokká
teszlek titeket!' ''
__________

{kép}

S. Jakab apostol
,,Legyetek megvalósítói az igének s ne csak hallgatói,
különben önmagátokat csaljátok meg. ''
__________

{kép}

S. János apostol
,,Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya:
Isten fiainak hívnak és azok is vagyunk.''
========================================================================
Ha Flandria visszahív -- 1. rész


1932 tavasza gyorsan elérkezett. Virágba borultak a fák, hazajöttek a
fecskék. Elnézegettem a Duna-parton, milyen villámgyorsan cikáznak a
meleg, napsugaras verő fényben. Nekifeszítettem a mellem a friss
szellőnek, s vágyat éreztem nekiindulni a nagyvilágnak. Az idő
sürgetett, hisz nagy volt a cél: pap lehessek. Mennyi hiábavaló
próbálkozás... Beláttam, hogy itthon nem érem el célomat. Elgondolkodva
néztem a Duna lassan hömpölygő áradatát.
-- Nem tudná megmondani, fiatalember, hogy merre van a belga
nagykövetség?
Felriadtam merengésemből. Egy izmos, jól megtermett, sportos öltözetű
fiatalember állt előttem.
-- Én is arra tartok -- válaszoltam meglepődve --, szívesen
elkísérem.
A fiatalember udvariasan bemutatkozott:
-- Nagy Feri kerékpárversenyző vagyok.
-- Én pedig Regőczi István vándordiák -- mosolyogtam, s melegen kezet
ráztunk.
-- Belgiumba szeretnék menni, ott vannak a legjobb kerékpárosok. De
még előtte Rómát is érinteném -- mondta Feri, miközben a Duna mellett
haladtunk.
-- Már háromszor voltam Belgiumban -- magyaráztam Ferinek --, igazán
a kerékpárosok eldorádója. Ott mindenki kerékpározik.
Feri csodálkozva nézett rám:
-- Épp egy ilyen társra volna szükségem, mert én csak magyarul tudok.
Van két jó kerékpárom, az egyiket odakölcsönözném.
Hirtelen megálltam.
-- Csak nem kerékpárral akarsz Belgiumba menni?
-- De igen -- nevetett Feri. -- Nincsen pénzem utazásra, de van jó
szívem, tüdőm, ép erős, izmos lábam.
-- Veled mennék! -- szaladt ki a számon.
Feri végignézett rajtam:
-- Elég fiatalnak látszol, de jó a felépítésed. Tudsz jól
kerékpározni?
-- Belgiumban elég sokat kerékpároztam, de azóta nem.
-- Na, majd meglátjuk. Először is útlevél kell.
-- Az már van -- előhúztam a zsebemből.
Feri csodálkozva lapozgatott benne.
-- Hm -- dünnyögte --, született 1915-ben; tanuló.
-- Tudod mit, próbáljuk meg együtt azt a vízumot, ha megkapjuk, akár
holnap indulhatunk.
-- De a szüleim vajon el fognak engedni?
-- Bízd csak rám! Bízd csak rám, öcsi! -- mondta magabiztosan. --
Nekem nevem van, újságokban is szerepeltem, nem egy versenyt
megnyertem.
Gondviselésszerűnek láttam az egészet. Egy-két Miatyánkot is
elimádkoztam, hogy sikerüljön ez a vízumügy.
A nagykövetségen ment minden, mint a karikacsapás. Ki kellett tölteni
egy ívet.
-- Az utazás célja? -- kérdezte a szemüveges kisasszony.
-- Tanulmányi körút -- vágtam rá gyorsan.
-- Hozzanak két fényképet, holnap visszakapják az útlevelet. Volt
otthon álmélkodás, mikor egy idegen fiúval beállítottam. Barátságosan
bemutatkozott, majd egyből előállt a kéréssel, hogy elkísérhessem
Belgiumba. Abba már beletörődtek, hogy Belgiumba megyek szerencsét
próbálni, de az kérdés volt, hogyan. Örömmel láttam, hogy Feri
megnyerte bizalmukat, nem zárkóztak el, csak azt kötötték ki, hogy erre
jól fel kell készülni, s majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Feri
meghívott bennünket a Millennáris pályára, ahol rendszeresen
versenyzett. Édesapa, Laci és Imi el is kísértek. Lelkendezve
drukkoltunk Ferinek, aki győztesen került ki az élcsoportból. Imi
megjegyezte:
-- De Pityukám, hogyan fogod te bírni Feri iramát?
Laci megjegyezte:
-- Az országúton nem kell versenyezni, csak azon légy, hogy mindig a
nyomában maradj. Széles, nagy termetével majd felfogja a szelet.
A későbbiek során tapasztaltam, mily bölcs volt Laci tanácsa.
Legnehezebben édesanya törődött bele ebbe a kalandos túrába. Hányszor
elmondta féltő gonddal:
-- Jaj, Pityukám, jól gondold meg! Nagyon hosszú az út, még vonaton
is három nap. Hol fogtok aludni, mit fogtok enni? Esőben, viharban, ki
tudja, milyen veszély várhat rátok...
Egyre nyugtattam, hogy az isteni Gondviselés még a madárkákról is
gondoskodik. Már megbeszéltem Ferivel, hogy ő jól tud gitározni, nekem
jó hangom van, biztosan kapunk annyit, amiből megélünk. Volt egy
nyomdásztanuló barátom, ő nyomtatott kis kártyákat magyar, olasz, német
nyelven: ,,Magyar fiúk kerékpárral Európa körül! Kérjük szíves
támogatásukat!''
Közben komolyan tréningeztem, az erzsébetvárosi templomtól futottam a
Duna-partig, az Erzsébet hídon a Gellért-hegyre és vissza.
Irataink rendben voltak. Türelmetlenül vártam az indulást, ami csak
Ferin múlott, mert még egy versenye hátravolt. Elbúcsúztam mindenkitől,
leginkább az erzsébetvárosi templomtól, mert szinte ott nevelkedtem.
Édesanyám utolsó este elrendezte kis cókmókomat: egy tarisznya
pogácsát, kenyeret meg fasírozottat, szalonnát az útra.
-- Hát csak így, szegényesen, pénz nélkül bocsátlak útra, de áldásom
és imám mindig elkísér.
Édesapa nekem ajándékozta féltve őrzött tőrszerű kését, amely a
háborúban is vele volt. Laci és Imi is kedveskedtek útravalóval.
Nehezen jött álom a szememre. A sápadt hold fénye bevetődött a
szobámba, sugarai megcsillantak édesanyám könnyes arcán, ahogy a
rózsafüzért morzsolgatta ágya szélén. Kora hajnalban még elsiettünk
édesanyával a domonkosokhoz. Már 5 órakor nyitottak. Lelkiekben is
megerősödve indulhattam a nagy útra. Feri türelmetlenül várt a kapu
előtt, jól felpakolva, oldalán gitárral.
-- Gyerünk, öcsi, nagy út áll előttünk! Még ma át kell érnünk a
határon.
Édesanya könnyezve ölelt át, keresztet rajzolt homlokomra:
-- Ez védjen, vezéreljen és hozzon haza újra!
Édesapa, Imi és Laci mosolyogva biztattak:
-- Hajrá, Pityu! Meg se állj Belgiumig!
-- Na meg Rómáig! -- dörmögte Feri.
Mindenkivel kezet fogtunk, aztán felpattantunk a kerékpárunkra,
nekiiramodtunk az István útnak. Hosszasan integettek utánunk, míg rá
nem kanyarodtunk az Erzsébet híd felé a Rákóczi útra. Mikor az Erzsébet
hídra értünk, csak akkor szólalt meg Feri:
-- Na, hogy bírod?
-- Isten segítségével fogom bírni, légy nyugodt!
Valóban, csak Isten különös segítségével bírtam azt a hosszú,
fárasztó és veszedelmes utat, mely életem első keresztútjának
bizonyult, melyet azután még de sok követett..
========================================================================
Budapest--Bécs


-- 256 kilométer innen Bécs! -- kiáltott hátra Feri, mikor a Lánchíd
budai hídfőjénél elhaladtunk. A Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló
kőszobor jelezte az indulási pontot. Ránéztem a szoborra, melynek fején
Szent István koronája ragyogott a napsütésben.
-- Szűzanyám! A Te oltalmadba ajánlom egész utamat -- fohászkodtam
magamban. Mikor már kint jártunk a bécsi országúton, Feri hátraszólt:
-- De jó, nekem nem kell búcsúzkodnom! Nekem nincsenek szüleim, csak
egy öreg nagymamám.
Hosszan elmondta hányatott gyermekkorát. Volt ő már minden: kifutó,
rikkancs, hordár, míg végre a kerékpárnál kötött ki.
-- Ez a két kerékpár minden vagyonom -- fejezte be történetét. -- De
sokat gürcöltem értük!
Gyorsan suhantak a kilométerek. Nekem nem volt kedvem beszélgetni,
csak azon voltam, hogy Feri nyomában maradjak. De jó lett volna már
megpihenni, egyre jobban éreztem a kilométerek súlyát a lábamban, de
Ferinek nem mertem szólni. Egyre csak tapostam a pedálokat. Egy erdő
szélén nagy huppanás. Feri hátrakiáltott:
-- A hátsó kerekem!
Fellélegezve szálltam le a gépről. Csak úgy zsibbadt a lábam, de jót
tett kicsit elnyúlni a zöld gyepen, míg Feri leszerelte a kerekét és
ragasztgatta a gumibelsőt.
-- Ez jól kezdődik -- zsörtölődött Feri --, pedig új belsőket vettem.
Ha már leálltunk, ehetnénk is valamit -- indítványozta, hiszen már dél
jócskán elmúlt. Teregettem a tarisznyám tartalmát, mindketten jóízűen
falatoztunk.
-- Milyen jóízűen tud főzni a te édesanyád -- dicsérte Feri az
ízletes fasírtot és a friss pogácsát.
Anyukámra gondoltam, vajon most mit csinál? Biztosan értünk
imádkozik. Mikor keresztet vetettem, Feri dörmögött.
-- Hát ez mire való?
Most kezdődött az útszakasz nehezebb része számomra. Melegen sütött a
nap, az alacsony versenykormányra görnyedve hátizsákom egyre súlyosabb
lett. A verejték csurgott rólam. Szerencsére Ferinek jóval nehezebb
volt a hátizsákja, gitár meg egy pótkerék, így ő sem tudott gyorsan
haladni. Még szürkület előtt átkarikáztunk Győrön, úgy gondoltuk,
valamelyik kis faluban megszállunk. Igen hamar ránk sötétedett. A
versenygépeken nem volt lámpa. Feri, nagy megkönnyebbülésemre,
szénaboglya mellett állapodott meg.
-- Ez itt nagyszerű táborhely. Ott egy kis patak, itt a szénakazal,
több se kell nekünk.
Boldogan helyeseltem. Mikor a kerékpárról leszálltam, azt hittem,
összerogyok. Szerencsére Feri nem vette észre, milyen gyenge lábon
állok. Volt takarónk, nekem egy cserkészköpenyem is. Felfrissültünk a
kis pataknál, milyen jólesett a hideg víz... Édesanyám elemózsiáját az
utolsó morzsáig megettük. Feri elnyújtózott a szénakazalba.
-- Öcsi -- mondta --, meg vagyok elégedve veled! Nem is hittem, hogy
ilyen jól bírod.
Nagyot sóhajtottam. Félve gondoltam arra, mi lesz, hiszen minden
porcikám sajgott. Az esti imát elrebegtem magamban, drága anyukámra
gondolva, és úgy elnyomott a fáradtság, hogy tüstént elaludtam a
csillagos ég alatt.
-- Jaj, hogy nézel ki, Pityukám! -- kiáltotta Feri, mikor reggel
felrázott.
-- Hát még te, Ferikém! -- kiáltottam nevetve, szememet dörzsölve.
Tele széna-szalma szálakkal, mint a madárijesztő. Jó kis időbe telt,
míg leszedtük egymásról a sok szénaszálat. Nagyot nyújtózkodtam,
izomláz volt minden porcikámban. Felfrissültünk a kis patakban, most
Feri vendégelt meg kenyérrel és felvágottal. Útnak eredtünk. Nagy
megkönnyebbülésemre elég jól tudtam Ferit követni. Ebben a hátszél is
kedvezően segített. Elértük a magyar határt. A formaságokat Feri
intézte, ezalatt megpihentem az áldott magyar földön, amelytől
érzékenyen búcsút vettem, csókot lehelve rögeire. Ferinek még jó
szerencsét is kívántak a versenyzéshez a barátságos határőrök. Ő
fütyörészett, én pedig imádkozgattam magamban, hiszen ki tudja, mit hoz
a jövő az idegen országban, idegen emberek között. Ki tudja, miféle
veszedelmek jönnek. De az a cél, amiért mindezt vállaltam, megért
minden kockázatot. Erdőkön, mezőkön, dimbes-dombos utakon, hol
könnyedén száguldva, hol fogat összeszorítva, erőlködve, de
kitartottam. Feri hátra-hátranézve biztatott egy-egy mosolyával.
-- Na, öcsi! Belőled még jó versenyző lesz!
-- Messze van még Bécs? -- kockáztattam meg a fáradtságomat leplezve.
-- Ne félj! Estére ott leszünk.
De nehezen érkezett el ez az este. Porosan, fáradtan, izzadságtól
csurogva érkeztünk meg Bécs külvárosába.
-- Itt már jó lenne letanyázni -- mondta Feri. -- Ha már idáig
eljutottunk -- biztattam Ferit --, akkor menjünk egy-két kilométert
beljebb. Már nincs semmi ennivalónk.
Kell egy kis élelmet szerezni vacsorára.
Feri elismerően veregette meg a vállam.
-- Ezt szeretem, Pityukám! Hát gyerünk!
Egy forgalmasabb utcakereszteződésnél, egy kis templomnál
megállapodtunk. Litániáról jöhettek ki a hívek.
-- Feri! -- súgtam oda. -- Itt a jó alkalom!
Gyorsan nekitámasztottuk kerékpárjainkat a templom falának, Feri
kezébe kapta gitárját, én pedig tele tüdővel elkezdtem énekelni: ,,Kék
nefelejcs, kék nefelejcs, virágzik a tó partján...''. A jó bécsi hívek
körülvettek minket a harsány énekre felfigyelve, én pedig, amikor már
nagy csődület támadt, kezdtem osztogatni a cédulát: ,,Magyar fiúk
kerékpárral...'' A bécsiek megértették. Potyogtak a schillingek a
tarisznyámba. Két-három éneket még eldaloltunk, aztán
összeszedelőzködtünk.
-- ,,Grüss Gott...'' -- köszöngettem adományaikat.
-- Ferikém! Megvan a vacsoráravaló! Menjünk be a templomba egy
percre!
-- Oda aztán minek? -- dünnyögte.
-- Megköszönni a jó Istennek, hogy két nap alatt megérkeztünk Bécsbe.
A vállát vonogatta, kerékpárjával bíbelődött. Alig tudtam
felvánszorogni a lépcsőkön. Mintha ólomból lettek volna a térdeim.
Jólesett térdre borulni az oltár előtt... Az örökmécses piros
lángocskája hívogatóan integetett. Éreztem, tudtam, hogy itt Valaki vár
engem. Felnéztem az oltárképre. A Madonna a kis Jézussal biztatóan
mosolygott rám a gyertyafények között. Mikor felkeltem, jóleső érzéssel
láttam, hogy a templom oszlopához támaszkodva ott állt Feri, lehajtott
fejjel.
A kapott schillingekből bőséges vacsorát rendeltünk egy
kisvendéglőben. Meleg, csendes este volt. A Duna-parthoz érve
elnyújtózkodva, takaróinkba burkolózva, túl fáradtak voltunk ahhoz,
hogy szállást keressünk. A Duna álomba ringatott. A friss szellő
édesanyámtól hozott üzenetet; egész éjjel róla álmodtam.
========================================================================
Mariazell


-- Jó reggelt, uraim!
A harsány hangra felültem. Egy kövér, mosolygós képű rendőr állt
előttünk.
-- Jó, hogy nem lopták el a kerékpárokat. Ez bizony gyakran
előfordul. Nem ajánlom, hogy még egyszer a szabadban aludjanak!
Feri meglepődve dörzsölte szemeit.
-- Biztos úr -- kérdeztem felállva --, merre van itt a Szent István-
dóm?
A rendőr készségesen megmagyarázta, aztán tovább ballagott. Gyorsan
összeszedelődzködtünk, s elindultunk a megadott irányba. Nagy
fáradtságot éreztem a lábamban, a nyereg is kemény volt. Versenygépeken
nincs rugózata az ülésnek, ezt a gránitköves bécsi utcákon jól éreztem.
Hamarosan megpillantottuk a Szent István-dóm karcsú, gótikus tornyát.
-- Te menj csak be, öcsi! -- mondta Feri barátságosan --, én addig
vigyázok a csomagokra és rendbe szedem a gépeket.
A harang megkondult a korai szentmisére. A székesegyházba sokan
mentek. Én egészen előresiettem a főoltárhoz... Néztem a nagy
oltárképet, mely Szent István első vértanú megkövezését ábrázolta.
Hangulatos volt a csendes szentmise, jó volt találkozni a szentségi
Jézussal. Mise végén kisiettem. Feri türelmetlenül mordult rám:
-- Azt hittem, hogy végképp lehorgonyoztál odabent.
-- Menj be te is! -- biztattam, de ő kézzel-lábbal tiltakozott. --
Ott van a pócsi Mária-kép is!
-- Erről már én is hallottam a nagymamámtól! -- mondta Feri. --
Mégiscsak megnézem!
Míg Feri bent volt, osztogattam a cédulát a kijövő híveknek.
Mosolyogtak, s adakoztak. Összejött a reggelirevaló, ami végképp
kibékítette Ferit.
Városnézéshez nem volt kedvünk. Rákanyarodtunk a Grácba vezető útra.
Délfelé egy tóra bukkantunk, ahol sokan fürödtek. Ferinek is kedve
kerekedett.
-- Jó lenne megfürödni! -- szólt hátra.
-- Benne vagyok! -- mondtam vidáman, mert már nagyon kezdtem fáradni.
Bizony, jót tett a fürdő a friss habokban. Utána ebédünket is
elfogyasztottuk egy bódénál, ahol friss tejet is vettünk. Ez egészen
felüdített.
-- Már Olaszországban lehetnénk -- dünnyögte Feri --, ha nem kellene
ilyen nagy kerülőt csinálni a szerbek miatt, akik nem adnak vízumot
ilyenfajta versenyzőnek.
-- Sebaj, Feri, legalább az osztrákokat is megismerjük.
Délután elértük Semmeringet, ahol a szerpentin úton fölfelé, a
fenyőerdők között egyre szebb panoráma bontakozott ki előttünk. De
bizony ebben nem nagyon gyönyörködhettünk, mert nagyon fárasztó volt a
felkapaszkodás. Alig tudtam Ferit követni. A nyeregben felágaskodva
tapostam a pedált. Ferinek sem ment könnyen a nagy csomagjával. Egyszer
csak leugrott a nyeregből, és gyalogosan tolta felfelé a gépét. Éppen
nagyban szitkozódott, mikor utolértem.
-- Nana, Feri! -- szóltam odaszegülve. -- Ezzel nem segítesz, csak
ártasz magadnak.
-- Miért, talán imádkozzak?
-- Persze, abból több erőt meríthetsz! Látod, én sokat imádkozom,
azért bírom az iramot.
-- Nem tudok imádkozni -- mondta Feri, kis sipkáját szemére húzva.
-- Majd megtanítalak -- feleltem biztatóan.
Már alaposan ránk esteledett, mikor egy kis hegyi vendéglőnél
megállapodtunk. A zsúfolt vendéglőben vidám hangulat uralkodott. Finom
illat áradt kifelé. Bekukkantottam, fehér kötényes vendéglős sietett
felénk. Barátságosan intett, de mondtam, hogy szegény magyar
vándordiákok vagyunk.
-- Nem baj, fiúk! Ahol ennyien étkeznek, jut is, marad is.
Egy nagy sarokasztalnál szorított helyet nekünk, és kisvártatva már
előttünk párolgott a vacsora.
-- Jó étvágyat! Aztán mind megenni!
Bennünket sem kellett biztatni. Jóízűen bekebeleztünk mindent. Még
almabort is kaptunk utána.
-- Szállást csak a pajtában tudok adni, ha megfelel -- mondta, és egy
nagy pajtához vezetett, állandóan magyarázva: -- Már rég volt ennyi
vendégem. Sok búcsús érkezett, akik holnap Mariazellbe zarándokolnak.
-- Mariazellbe? -- Édesanyám de sokat beszélt erről a kegyhelyről! --
Messze van ide?
-- Dehogy! Jó negyven kilométer.
Mikor elhelyezkedtünk a jó friss szénán, megpróbáltam Ferit rávenni,
menjünk el mi is, nézzük meg a gyönyörű magyar kegyhelyet, melyet Nagy
Lajos királyunk építtetett.
-- Nem búcsújárásra jöttem -- mondta Feri kedvetlenül, de amikor
reggel két köcsög tejjel jóllaktunk, megint előrukkoltam:
-- Ferikém! Hadd menjünk el Mariazellbe! Tán soha többé nem lesz
ilyen kedvező alkalom.
-- Hát nem bánom, a kedvedért.
A nyakába ugrottam örömömben.
-- Jó fiú vagy, Ferikém! A Szűzanya megáldjon!
A kedves vendéglős útbaigazított, mi pedig nagy lendülettel gurultunk
lefelé az úton. Eleinte minden jól ment, de aztán alaposan
bekeveredtünk a hegyek közé, le és fel hullámzott a szerpentin, mikor
egy magaslati úthoz értünk. Feri nekilódult egy meredek lejtőnek.
Vágtattam utána, könnyű gépemmel meg is előztem. Váratlanul egy nagy
kanyar bukkant fel. Hirtelen fékeztem, a versenygépen pedig nincs
kontrásfék, a fék vékony acélsodronya megpattant. Mint a szélvész,
süvítettem lefelé. Nem voltam ura semminek. A kanyarnál korlát
emelkedett. Már nem lehetett kitérni, a hajam az égnek állt.
-- Szűzanyám! -- kiáltottam, és minden erőmmel jobbra rántottam a
kormányt. A korlátot csak súroltam, egy nagy homokbuckában kötöttem ki.
Orrom, szám tele lett homokkal, alig tudtam feltápászkodni. Erre ért
oda Feri:
-- Ezt jól megcsináltad, öcsi! -- kiáltotta rémülten.
-- Semmi baj -- válaszoltam prüszkölve. -- Néhány kis horzsolás.
Amikor a korláton átpillantottam, még a vér is meghűlt ereimben, mély
szakadék tátongott előttem.
-- Milyen szerencsés vagy te, Pityu! -- mondta Feri.
-- Ha nincs itt ez az útépítési homokbucka, a szakadékban kötöttél
volna ki.
A kerékpáromat vizsgálgattam. Semmi komoly baja a gépnek --
állapítottuk meg. A kormány ferdült el egy kicsit, máris
kiegyenesítettük. A fékzsinór is elszakadt, de szerencsére volt egy
tartalék. A szerelés egy órát tartott.
-- Most aztán óvatosabban a lejtőkön! -- mondta Feri, mikor a
nyeregben voltunk.
A nap melegen kezdett tűzni, s most egyre feljebb kapaszkodott az út.
Többször kénytelenek voltunk leszállni, magunk előtt tolni a
kerékpárokat. Bizony, nagyon lassan haladtunk. Egyszer csak megcsendült
a déli harangszó.
-- Ez már Mariazell! -- mondtam boldogan. Mindent bevetve igyekeztünk
előre, és egy kanyarnál megpillantottuk a mariazelli templom hármas
tornyát. Csodás szép volt a magas hegyekkel koszorúzott kegyhely. A
felhőtlen kék ég kupolája alatt békességesen húzódott meg. Elmondtam az
Úrangyalát, Feri a homlokát törölgette, azután nekilendültünk, s meg se
álltunk, csak a kegytemplom előtt. Leugrottunk gépeinkről. Nem éreztem
fáradtságot. A templomból ki-be jöttek a zarándokok. Először én mentem
be. Lassan, mintha édesanyám és jó nagymamám lépkedtek volna előttem,
kik valamikor -- mint mesélték -- idezarándokoltak Somogyból. A
gyönyörű ezüstös főoltárról a mariazelli Madonna mosolyogva nézett rám,
mintha Jézuskáját nekem akarta volna nyújtani. Hosszasan térdeltem,
hisz annyi mindenért kellett fohászkodnom. Azt is megköszöntem, hogy
megóvott a halálos veszedelemtől a szakadék szélén. Feri kint üldögélt
a kerékpároknál.
-- Most menj be te! -- szóltam Ferihez. -- Annyi sok szép magyar
vonatkozású emlék van, mely Nagy Lajos királyunk háláját fejezi ki,
hogy a törökökön diadalt aratott. Addig összeszedek egy kis pénzt
ennivalóra.
-- Az bizony jó lesz! -- mondta Feri.
Lassan ballagott a templom felé. Gyorsan előszedtem a cédulákat,
osztogatni kezdtem a templom lépcsőjénél. A zarándokok kitettek
magukért. Feri nagy megelégedéssel számolta össze bevételemet. Egy nagy
kerthelyiséges vendéglőnél meg is állapodtunk. Remek jólesett az
ízletes, meleg ebéd a fáradságos zarándoklat után. Sok tiroli üldögélt
az asztaloknál. Egy jóképű fiatalembertől megkérdeztem, hogy lehetne
legkönnyebben Grácba jutni.
-- Két út van -- magyarázta. -- Vagy visszamenni a nagy országútra
Semmering felé, vagy a hegyek között. Utóbbi a rövidebb, egyenes, de
nem könnyű.
Ferinek nem volt kedve ugyanazon az úton visszamenni, úgy határozott,
máris induljunk. Én nagyon szerettem volna maradni másnap reggelig, még
egy szentmisén részt venni. Nem mertem mégsem ellenkezni, hisz ez a
kitérő is miattam történt, így még délután nekiindultunk. Eleinte
kellemes volt az út, hűs erdők között vezetett, de aztán megint
emelkedni kezdett. Járművekkel alig találkoztunk. Mikor ránk
esteledett, egészen elhagyott úton találtuk magunkat. Hiába
reménykedtünk, majd csak felbukkan egy kis falucska, még tanyát sem
találtunk.
-- Na, mára ebből elég volt! -- jelentette ki Feri, mikor kis patak
csillant meg előttünk. -- Itt letanyázunk!
-- Hűvös lesz itt az éjszaka, jó lenne födél a fejünk fölé.
-- Van itt elég gally, sátrat tákolunk össze belőle.
A pataknál jól megmosakodtunk, szomjúságunkat is eloltottuk.
Mariazellben a maradék pénzből vásároltunk kenyeret, szalonnát.
Hozzáfogtam száraz gallyakból tábortüzet készíteni, hogy szalonnát
pirítsunk, Feri tördelte a gallyakat, hogy sátrat tákoljon össze.
Jólesett a vacsora, patakvízzel öblítettük le. A nagy fáradtság hamar
almot hozott szemünkre. A hajnali derengés ébresztett fel bennünket,
vagy inkább a hűvös szél, mely tagjainkat szinte meggémberítette. Kis
torna melegített fel. Azonnal útra is keltünk. Ha már melegen süt a
nap, akkor fogunk reggelizni -- határoztuk el. A friss, reggeli
szellővel gyorsan haladtunk. A napfelkelte gyönyörű látványa szinte
megigézett bennünket. A fenyőkkel borított hegyek között itt-ott
zöldellő mezők, békésen legelésző csordák. Ahol tehén van, ott tej is
lesz -- mondtam Ferinek egy kanyar után. Fel is bukkant néhány házikó.
Rögtön odakanyarodtunk. Jókor jöttünk, épp a frissen fejt tejet
töltögették a csuprokba.
-- Grüss Gott! -- kiáltottam oda a fehér kendős, tiroli néninek, aki
kedvesen válaszolt. -- Egy kis friss tejet kérnénk, Isten nevében!
A kedves néni mosolyogva mutatott a padkára.
-- Üljenek csak le!
Térült-fordult, s már ott is volt két nagy korsó tejjel és két karaj
kenyérrel. A tej még meleg volt, a kenyér friss és jóízű. A néni semmit
sem fogadott el.
-- Isten nevében jó utat! -- mondta búcsúzóul.
Olyan jólesett a kedvessége... Kezét csókolva, édesanyámra gondoltam.
========================================================================
A tiroli hegyek között


Az időjárás nagyon kedvezett, a meleg napsugarat felfogták a
fenyőfák. Vidám madárdal kísért bennünket. Fel-feltűnt egy kíváncsi
őzike. Az ágak között ügyesen ugráltak a mókusok. Hol Feri, hol én
fedeztünk fel valami érdekes látnivalót. Gyorsan múlt az idő, de mintha
egyre beljebb kerültünk volna a hegyek közé. Teltek-múltak az órák,
senkivel sem találkoztunk, aki útbaigazított volna. Délután egy
kietlen, köves vidékre értünk. Rádöbbentünk, hogy bizony alaposan
eltévedtünk. Élelmünk már nem volt, de még kínzóbb volt a szomjúság.
Sehol egy patak vagy egy forrás a sziklás, göröngyös úton. A nyelvem a
szájpadlásomhoz tapadt, úgy éreztem, hogy ezernyi tű szurkál. Folyt
rólunk az izzadság. A nap is lemenőben volt, de utolsó sugarai
megcsillantak egy kis vízesésen a messzeségben.
-- Víz! Víz! -- kiáltotta Feri.
Ez felvillanyozott bennünket, fáradtságunk dacára rohantunk egy
kiszáradt patak mentén a vízesés felé. Mire odaértem, Feri már nagyban
mosakodott a térdig érő vízben. Mohón neki akartam feküdni a
kristálytiszta víznek, de Feri elrántott.
-- Hohó, öcsi! Csak lassan a testtel! Először jól lemosakodni.
Jéghideg a víz, nem lehet rögtön nekiesni.
Most már nevetgélve fröcsköltük egymást a friss vízzel. Éhségünket is
elfelejtettük, felüdített a sziklákról lecsörgedező víz, mely egy kis
medencében szélesedett ki. Azt tanácsoltam Ferinek, hogy kövessük a víz
folyását, biztosan elvezet valami lakott területre. Kerékpárunkat
magunk előtt tolva, hepehupás sziklák között haladtunk lefelé. Már ránk
sötétedett, sehol egy házikó, sehol egy kis fényjel. Az éhség, a
fáradtság egyre jobban legyengített. Végre egy fenyőerdő szélén
találtuk magunkat, és egy földes dűlőútra bukkantunk. Feri ledobta
hátizsákját.
-- Nekem mára elég volt. Vizünk van, itt van már út is!
Megszállunk az erdő szélén. Reggel majd tudunk tájékozódni.
Összetákoltunk egy lombsátrat, tábortüzet rögtönöztünk. A
kerékpárokat és a hátizsákokat nekitámasztottuk egy vastag fenyőfának.
-- Vigyázni kell -- mondta Feri --, nehogy a kerékpároknak lába
keljen.
Miközben meg akartam Ferit nyugtatni, gyanús recsegésre lettem
figyelmes.
-- Feri, hallod? Csak nem valami vadállat van a fák között?
Recsegtek az ágak. Feszült figyelemmel néztünk a nagy recsegés
irányába, de nem vadakat, hanem két emberi alakot láttunk kirajzolódni.
Gyors léptekkel felénk tartottak. A tábortűz fénye rájuk vetődött.
Torzonborz, sötét csavargók benyomását keltették. Az egyik hosszú,
sovány, fekete bajszos, ápolatlan külsejű, a másik közepes termetű,
kerek, borostás képű, bőrönddel kezében.
-- Grüss Gott! -- kiáltottam, de rám se hederítettek.
-- Hát ezek magyarok -- szólt Feri --, nézd, a bőröndjükön magyar
címke van.
-- Persze, hogy magyarok vagyunk -- Így a kisebb, a bőröndöt letéve.
-- Csak, hogy vízre bukkantunk, ezért tértünk le a főútról.
-- Hát itt víz is van, tűz is van, de kenyerünk az nincs, különben
megvendégelnélek titeket -- szóltam nekik.
-- Nekünk van -- felelte a hórihorgas --, de előbb hadd igyunk, mert
egész délután szomjan gyalogoltunk.
Odasiettek a patakhoz.
Feri! Nekem nem tetszenek ezek az alakok. Egyre a kerékpárokat
nézegették.
-- Majd résen leszünk -- mondta Feri.
Letelepedtünk a tűz köré. A bőröndöt óvatosan nyitotta ki a borostás
képű. Igyekezett, nehogy belelássunk. Kivett egy kockás kendőbe kötött
csomagot. Volt abban kenyér, kolbász, szalonna, nagy darab sajt.
-- Még hazai, mind elfogyaszthatjuk, ha bírjuk.
Falatoztunk is jóízűen, de nekik mintha nem lett volna étvágyuk.
Minden kis neszre összenéztek. Annyit megértettünk, hogy úgy szöktek át
a határon. Csak egypár órát akarnak pihenni, mert az útjuk sietős. Jól
meg akartam rakni a tüzet, de hevesen tiltakoztak.
-- Ne tegyünk már rá! A parázs elég meleget ad. Különben -- mondta a
hosszabbik --, mihelyt feljön a hold, odébbállunk. Ebben a vaksötétben
az orrunkig se látunk.
Fölajánlottam kis lombsátrunkat.
-- Jobb nekünk itt a parázs mellett elnyúlni -- terpeszkedtek el.
Gyorsan lefeküdtünk, de én nem tudtam elaludni. Balsejtelem gyötört.
A két csavargó meg akarja kaparintani kerékpárjainkat. Egyszerre
hallom, mintha felém kúszna valaki. A borostás képű körvonalait láttam
felbukkanni. Hosszan figyelt. Kisvártatva suttogó hangok foszlányát
sodorta felém a szellő.
-- Alszanak, mint a tej. Hát akkor a kerékpárokhoz.
-- Várjunk, majd ha kibukkan a hold.
Ez nekem elég volt, biztos voltam a tervükben. Persze, a hórihorgas
kérdezte is tőlem, hogy miért nincs lámpa gépeinken, a nagy sötétségben
nem akartak elindulni. Mit csináljak magamban? Feri már aludt. Két
ilyen mindenre elszánt csavargóval szembeszállni kétes kimenetelű
vállalkozás lett volna. Imádkozgattam magamban és figyeltem. Láttam,
hogy a parázsló tábortűznél őket is elnyomta az álom. Elkezdtem Ferit
keltegetni. Mikor álmosan megmozdult, fülébe súgtam, hogy el akarják
lopni a kerékpárjainkat. Egyből felült. Csendesen visszanyomtam:
-- Figyelj, ezek elaludtak, egészen halkan menjünk a
kerékpárjainkért, a csomagok is ott vannak.
Óvatosan kiteregetve takaróinkat, nehogy a gallyak recsegése
eláruljon bennünket, odakúsztunk a kerékpárjainkhoz. Sikerült. Egészen
halkan felpakoltunk és elindultunk, szinte lábujjhegyen a dűlőút felé.
Alighogy kerékpárra ugrottunk, hallottunk egy nagy ordítást:
-- Te, ezek meglógtak!
-- Utánuk! -- kiáltotta egy másik hang, de már gyorsan tapostuk a
pedálokat. A hold meglepődve bújt ki a felhők közül, mikor
visszapillantottam, láttam a két hadonászó alakot, akik szitkozódva
rázták öklüket.
-- Nézd csak, Feri, nálam maradt a kis abroszuk.
Feri nevetve kapta ki kezemből a hadizsákmányt.
A dűlőút a nagy országútra vezetett. Lefelé, a völgykatlanban egy kis
falucska körvonalai tünedeztek elő. Mikor odaértünk a kis templom elé,
a hajnali harangszó üdvözölt bennünket. Egy vályúitatónál
megállapodtunk, szemben a kis templommal. Láttam, hogy az öreg plébános
a sekrestyéssel megérkezik, odasúgtam Ferinek:
-- Bemegyek ministrálni. Most lesz a szentmise.
Feri vállat vont. Letelepedett a kerékpár mellett. Boldogan futottam
a templom felé. ,,Bemegyek szent templomodba, oltárod elé, Istenem, ki
ifjúságomat megörvendezteted.'' Milyen nagy öröm volt, hogy újból
ministrálhattam. Mise után a kedves, jó plébános atya meghívott
bennünket villásreggelire. Még útravalót is csomagoltatott
háziasszonyával. Felfrissülve, megerősödve, vígan karikáztunk tovább.
Mikor elhagytuk a falucskát, Feri megszólalt:
-- Te, még a hátam is borsódzik, ha arra a két csavargóra gondolok.
Mi lett volna velünk, ha ellopják a kerékpárokat. Gondolni is rossz rá.
De jó, hogy fölkeltél!
-- Őrzőangyalom súgta meg, hogy el ne aludjak. Tudod, mindig
imádkozom hozzá.
Feri rám nézett:
-- Látom, valóban eleget imádkozol.
-- Hidd el, Feri, imádság nélkül nem lehet boldogulni.
-- Nagymamám kicsi koromban engem is tanított imádkozni, persze már
el is felejtettem.
-- No, akkor itt az ideje, hogy újból megtanulj! Már el is
kezdhetjük! -- Mondtam a Miatyánk szavait. Feri ellenkezés nélkül
utánam. Hamarosan megtanulta, sőt az Üdvözlégyet is. Mikor a déli
harangszó megkondult egy messzi kis faluból, közösen mondtuk az
Úrangyalát.
Azután elemózsiáztunk a fák hűvösében. Délután tanultuk meg a
Hiszekegyet. Ez már lassabban ment, de időnk volt bőven. Estefelé egy
kis faluban állapodtunk meg. Azt tanácsoltam, próbálkozzunk megint a
plébánosnál. Becsöngettünk, a gazdaasszony barátságtalanul nézett végig
rajtunk. Nem is csoda, két viharvert kerékpáros az esti félhomályban
nem kelthetett nagy bizalmat. Hangos ,,Grüss Gott!'' köszöntésünkre
megjelent az öreg plébános reverendás alakja. Mikor meghallotta, hogy
magyar diákok vagyunk, s Olaszország felé tartunk, mosolyogva hívott be
bennünket.
-- Szállást keresünk Isten nevében! -- kértem illedelmesen.
-- A káplánszoba üres, ott lehettek éjszakára. Én már vacsoráztam, de
a gazdaasszony majd gondoskodik rólatok.
-- Látod, Feri -- mondtam csendesen --, ilyen csodálatos az isteni
Gondviselés. Már egy jó hete úton vagyunk, nem kis veszedelmeket
úsztunk meg, eledelünk is mindig adódott.
-- Igaz -- mondta Feri a vastag kenyeret majszolva.
A plébános úr becsoszogott hozzánk, kiteregette a térképet,
kérdezgette, merről jöttünk. A rövidebbik, de nehezebbik utat
választottátok a tiroli hegyek között. Kikerültétek a nagyobb
városokat. Holnap eléritek Willacht, onnan már nem lesz messze az olasz
határ. Hannibálnak az volt a jelszava: ,,Alpok után Itália!'' Nektek
Tirol után Olaszország.
A helyiségben egy dívány és egy heverő volt. Jólesett a sok kemény
fekhely után ágyban kinyújtózkodni. Lefekvés előtt imádkoztunk. Örömmel
gondoltam jó édesanyámra, aki biztos már megkapta levelezőlapomat
Mariazellből. Reggel jókedvűen, kipihenve ébredtünk a harangszóra. Most
már Feri is bejött velem a szentmisére. A gazdaasszony a reggelinél
mosolyogva jegyezte meg:
-- Jó volt benneteket látni a szentmisén!
Csomagolt is bőségesen útravalót. A plébános úr áldását kérve
indultunk útnak.
Feri egyszer csak megszólalt:
-- Úgy látom, egészen jól belejöttél a kerékpározásba. Bizony,
eleinte aggódtam, de ha ezeken a rossz hegyi utakon megálltad a helyed,
akkor a jó olasz országutakon úgy fogunk repülni, mint a szél. Csak
bírják a kerékpárjaink.
Willach közelében egy tó partján állapodtunk meg. Csábított a jó
friss víz. Lubickoltunk kicsit a part közelében.
========================================================================
Az olasz határon


Willachba estefelé karikáztunk be. Megint jól bevált módszerünkhöz
folyamodtunk. Egy kis templomtornyot felfedezve, kolostorra bukkantunk.
Kedvesnővér nyitott ajtót. Kérésemre kedvesen válaszolt:
-- Egy kis meleg vacsorával tudunk szolgálni, de szállást nem tudunk
adni. Majd útbaigazítjuk önöket.
Jólesett a meleg vacsora. A kedvesnővér hosszasan magyarázta, merre
menjünk, ahol egy diákszállót fogunk találni. Úgy látszik, nem jól
értettem meg, mert a sötét, elhagyatott utcákon csak lassan tudtunk
előrejutni, kerékpárjainkat tolva. Feri elvesztette a türelmét, mikor
már a város szélére jutottunk. Azt tanácsolta, menjünk csak tovább,
bizonyára találunk valahol egy istállót vagy egy szérűt, ahol éjjelre
megpihenhetünk. A kanyargós úton erdő tűnt fel. Feri leugrott a gépről.
-- Ne menjünk be, elég volt az erdőkből.
Messzebb kis fényt pillantottunk meg, sietve tartottunk arrafelé. A
rét szélén egy kis házikóból szüremlett a fény. Bekopogtunk, egy
fiatalember nyitott ajtót. Ráköszöntem, barátságosan mosolygott.
-- A pajtánkban lesz még hely, bár van egy gyalogos vendégünk.
Lámpával bevilágított. A szénán magamfajta fiú heverészett.
Bemutatkoztunk egymásnak. Gyalog jött Németországból. Szintén Olaszba
tart. Elbeszélte, hogy eddig olyan kedvező útja volt, hol egy
teherautóra vagy kocsira felkapaszkodva gyorsan utazott. Szerinte a
gyalogos túra biztonságosabb, mint kerékpáron.
-- Én is próbálkoztam kerékpáron nagyobb túrát tenni, de fárasztóbb,
és hosszabb időt vesz igénybe.
-- Azért csak gyorsabb kerékpáron -- mondta Feri.
-- Igen, de úgy nem vesznek fel autókra. Ma például legalább 200
kilométert tettem meg egy teherautón.
Elnyújtóztunk a friss szénán, kerékpárjainkat fejünk mellett
helyeztük el. Feri egy nagy drótot kerített, egymáshoz kötözte őket.
Már sütött a nap, mikor felébredtünk. Megvendégeltük a német fiút is.
Megmosakodtunk a kútnál, elköszöntünk szállásadónktól és a német
vándorfiútól. Az olasz határ felé indultunk, a német fiú utánunk
kiáltott:
-- Van-e pénzetek?
-- Az bizony nincs -- feleltem mosolyogva. Valamit magyarázott kézzel-
lábbal a határról és a vámőrökről, de oda sem figyeltünk. A határnál
derült ki, hogy a német fiú miért kérdezte, van-e pénzünk.
Délfelé értünk oda, tele reménységgel, bízva, hogy már könnyebb lesz
az utunk onnan. Kanyarodtunk a vámházikóhoz. Az olasz határőrök
útleveleinket kérték. Egy őrmesterféle megkérdezte, hová megyünk.
-- Róma a végcél -- mondtam németül. Feri magyarul is megtoldva a
kerékpárra mutatott, hogy versenyezni. Az őrmester végignézett rajtunk:
-- Mennyi pénzetek van? -- kérdezte.
-- Nincs pénzünk -- mondtam. Kicsit zavarba jöttem erélyes
fellépésén. Most értettem meg, hogy a német fiú miért figyelmeztetett.
Az őrmester visszaadta útleveleinket.
-- Pénz nélkül nem lehet Olaszországba bemenni -- mondta kereken.
Mintha villámcsapás ért volna.
-- Mi baj van? -- kérdezte Feri megrökönyödve.
-- Nem mehetünk be, mert nincs pénzünk -- mondtam csüggedten.
-- Ez lehetetlen! Útlevelünk rendben van, magyaroknak nem kell vízum.
Ez az a nagy olasz-magyar barátság? Képtelenség ez, öcsi!
Csitítottam Ferit, és kértem az őrmestert, vezessen a parancsnokhoz.
Dühösen rám mordult:
-- Én vagyok a parancsnok!
Úgy állt ott, mint egy angyal, aki Ádámot és Évát kiűzte a
Paradicsomból. Álmaink, vágyaink szertefoszlottak. Feri el volt
keseredve. Egy nagy tölgyfa állt a közelben, annak az árnyékában
letelepedtünk. Ferinek indítványoztam, menjünk csak odébb.
-- Arra -- mutattam -- egy erdő húzódik, azon biztosan át tudunk
jutni a határon.
Feri a fejét rázta.
-- Nekem elég volt az erdőkből. Kerékpárokkal hogyan vergődünk át?
Könnyen a járőrök kezébe jutunk.
-- Ne adjuk fel, próbálkozzunk! -- mondtam a nagyon nekikeseredett
Ferinek. -- Nekem már elég volt ebből a kóborlásból, megyek haza.
Valami összeszorította a szívemet.
-- Feri, az nem lehet! Menjünk egyenesen Belgiumba!
-- És ha ott is úgy járunk? Még két határon kell átmennünk. Mi lesz a
belga és a német határállomáson? Szó sem lehet! -- döntött
határozottan. -- Megyünk haza!
-- Nem megyek! -- jelentettem ki. Feri rám meredt:
-- Azt nem lehet, Pityu. Te megígérted, hogy kitartasz mellettem.
Együtt indultunk, együtt megyünk haza.
Láttam, hogy Feri hajthatatlan, nem szóltam semmit. Abban
reménykedtem, hátha később meggondolja magát.
-- Jó, menjünk Bécsig -- válaszoltam csüggedten.
-- Szó sem lehet róla, minek menjünk Bécsbe? Elmegyünk Grácig, onnan
pedig Szombathely felé haza.
Egyelőre beletörődtem tervébe. Szomorú szívvel karikáztunk Willach
felé. Alig pár kilométerre nagy durranás. Első kerekem gumiján jókora
nagy hasadás.
-- A hegyekben nem volt defekted, de úgy látszik, most a kerékpárod
is feladta -- szólt Feri. Letelepedtünk az árok szélére, gondterhelten
nézte a gumit.
-- Na, ezt elég lesz összefoltozni. Az áldóját!. -- kiáltotta
dühösen, mikor az első kereket leszerelte. Nézd, milyen repedések
vannak a keréken, és hány küllő összetört. Öcsi, nem hiszem, hogy ez a
kerékpár kibírja hazáig.
Hát akkor szinte gondviselésszerű, hogy vissza kellett fordulnunk.
-- Most már csak egész jó aszfaltutakon mehetünk lassan, vigyázva --
mondta Feri, olajos kezét törölgetve. -- Mind a két kereked gyatra
állapotban van. Hiába, ez a könnyű gép nem ilyen hosszú túrához
készült, csak pályaversenyekre jó. Szomorú, hogy tönkrement szegény.
Most már én vigasztaltam Ferit.
-- Ne búsulj, Ferikém, ha már otthon leszünk, összehozunk egy új
gépre valót.
Feri kétkedve rázta a fejét.
-- Te nem tudod, mit gürcöltem ezért a gépért.
Most már nagyon vigyáztam Feri gépére, és csak lassan döcögtünk
előre, különben is, miért siettünk volna?
Willachnál összeénekeltünk valamit. Jutott egy vacsoráravaló, no még
egy lapra is tellett, melyen megírtam szüleimnek, hogy hazamegyünk.
Valahogy úgy éreztem, vereséget szenvedtem. Első próbálkozásom nem
sikerült, de én nem adtam fel a küzdelmet. Egyre többet gondoltam a
német vándorfiúra, aki kis tarisznyájával vígan rótta az országutakat,
így kell nekem is megpróbálni. Most már nincs más hátra, hazamenni
Ferivel, utána egyedül, neki a nagyvilágnak. Ez a kudarc még jobban
megerősítette ideálomat, melyért minden áldozatot kész voltam vállalni.
========================================================================
Hazatérés Magyarországra


Este pajtában sikerült meghúzódnunk. Kenyeret és tejet kaptunk egy
falusi nénitől. Míg a tejet szürcsölgettük, Feri keserűen kifakadt:
-- Az a kis olasz őrmester minden számításunkat keresztülhúzta.
Mennyit fáradoztunk, éheztünk, szomjúhoztunk, hiába.
Próbálgattam Ferit vigasztalni.
-- Eljutsz te még Rómába, versenyezhetsz eleget. ,,Amíg élek,
reménykedek'' -- mondja a latin közmondás. Sohasem szabad elcsüggedni.
-- Neked jó, öcsi, mert édesanyád és családod várnak haza, de engem
senki sem vár. Abban reménykedtem, hogy talán kinn megalapozom a
jövőmet.
-- Ferikém, nekem is ez volt a célom. Bízzunk a jó Istenben! Még
fiatalok vagyunk.
Másnap, alig hogy elindultunk, újra kilyukadt a kerékpárom.
-- Na, ez jól kezdődik -- mormogta Feri. -- Nincs szerencsénk.
Bizony, még az időjárás is ellenünk szegült. Olyan felhőszakadásba
kerültünk, hogy egykettőre bőrig áztunk. Végre egy kis kunyhóban
tudtunk meghúzódni, de az eső csak nem akart elállni. Nedves ruhánk
bőrünkre tapadt, fáztunk is, éheztünk is. Szomorú nap volt ez, estefelé
mégiscsak nekiindultunk.
Már alaposan ránk sötétedett, amikor egy kis faluhoz értünk. A
legelső háznál megállapodtunk, de két kutya majd letépte a ruhát
rólunk, míg gazdájuk vissza nem parancsolta őket.
Betessékelt a konyhába. Jólesett a tűzhely melege. Később megtudtuk,
hogy útkaparó volt az illető. Felesége ajánlotta, üljünk közelebb,
szárítsuk meg a ruháinkat. Nagy tál meleg levessel kínált, de a barna
rozskenyér is úgy ízlett, mint a mazsolás kalács. Éjszakára ott
maradhattunk. A tűzhely melege hamar álmot hozott szemünkre a kemény
lócán is.
Az útkaparó korán felkeltett:
-- Szerencsétek van, fiúk -- újságolta --, az éjjel kieste magát.
Tiszta az ég, szép időtök lesz.
Kerékpárjaink rozoga állapotát feledtetendő, bibliai történetekkel
szórakoztattam Ferit. Legjobban tetszett neki Dávid és Góliát küzdelme.
Összeszedtem minden tudásomat, hogy színesen ecseteljem az Új Jézus
életét, tanítását, szenvedését, az emmauszi úton történteket. Feri
megjegyezte:
-- Mi is úgy vagyunk, mint az a két csüggedt tanítvány, akik hátat
fordítottak Jeruzsálemnek, és szomorúan ballagtak visszafelé.
-- Igazad van, Feri, de hidd el, hozzánk is idecsatlakozik az Úr.
Megmagyarázza, hogy így kell küszködni, szenvedni, de majd egyszer mi
is célba érünk.
Korgott a gyomrunk, mire végre elértünk Klagenfurtba. Szóltam,
álljunk meg énekelni.
-- Ilyen korgó gyomorral hogyan énekeljek, ha neked kedved van,
énekelj csak.
Nekem se volt kedvem, de bizony megint a templom segített rajtunk. A
szürkületben hallottuk az esti harangszót. Nagy templom elé vitt a
harang hívó szava. Kihallatszott az orgona. Éppen áldást adott egy
fiatal pap az Oltáriszentséggel. Hosszan térdeltem az oltár előtt,
elpanaszoltam a kudarcot. Jólesett megnyugodni. A kiözönlő hívek
között, a templom lépcsőjénél elkezdtem osztogatni a cédulákat Feri
mellett, aki lógó fejjel, a kerékpárokra vigyázva álldogált. Szánalmas
látványt kelthettünk. Egy szőke kislány odaszaladt hozzánk, édesanyját
maga után húzva.
-- Nézd, anyu, ezek milyen szegények, milyen fáradtak! Ugye
eljöhetnek hozzánk?
Édesanyja ránk mosolygott:
-- Van szállástok? -- kérdezte.
-- Bizony nincs.
-- Hát gyertek velünk.
A kislány örvendezve ugrált előttünk. Majd belém kapaszkodott.
-- Gyertek, gyertek, siessetek!
-- Látod, Isten egy angyalkát küldött, hogy gondoskodjon szegény
vándorairól.
Valóban igazolódott a szavam, még így nem láttak el bennünket, mint
ebben az úri házban. Meleg fürdő, bőséges vacsora, fehér lepedős ágyak,
annyi kedvesség és figyelem, mintha úri vendégek lettünk volna. Reggel
még két tiszta fehér ing is ki volt készítve számunkra és két kis
csomag ennivaló. A kis leányka kedves nevetéssel köszöntött.
-- Jó reggelt! Ezt anyuka küldi, ő már a templomban van a szentmisén.
-- Mi is szeretnénk odamenni -- mondtam örömmel. A kislányka boldogan
fölnevetett:
-- Hát akkor gyertek! Ki ér oda előbb?
Máris nekiiramodott. Mi loholtunk utána, persze hagytuk, hogy első
legyen.
-- Győztem, én vagyok az első!
Mind a hárman beültünk a padba. A szentmisén mindenki áldozott. Én a
kisleányka után térdeltem oda az áldoztató rácshoz. Kimenőben Feri azt
súgta: -- Kár, hogy én nem térdelhettem mellétek.
-- Ez már rajtad múlik -- mondtam jelentőségteljesen.
Finom reggelit is kaptunk. Az asszonyság pár schillinget is
csúsztatott zsebünkbe.
-- Egy kis zsebpénz -- mondta kedvesen. A kislányka a kapuig
kikísért. Mindkettőnknek cuppantott egy csókot gyermeki
közvetlenséggel, mintha testvérei lettünk volna.
-- Látod, Feri -- mondtam csendesen, mikor integetve
továbbkarikáztunk --, ez az igazi keresztényi testvériesség.
Feri csak nagyot sóhajtott.
Siralmas volt utunk hátralevő szakasza a határig. Rengeteg baj volt
főként az én kerékpárommal. Két hosszú nap, mire elértük a magyar
határt. Még szerencse, hogy az útravaló meg az a pár schilling, amit
kaptunk, épp elég volt, nem kellett koldulnunk. Úgy értünk
magyarföldre, mint ahogy elindultunk. Nem volt se pénzünk, se élelmünk.
Feri alaposan megvizsgálta kerékpáromat.
-- Hát ezzel már nem jutsz el Pestig.
-- Van egy ötletem. Menjünk le a Balatonig, ott Keszthelynél van egy
jó ismerősöm, lakatos és kerékpárjavító.
A fia jó barátom és szintén versenyző. Ő talán rendbehozza a
kerékpárodat.
Eltelt az egész nap, mire megérkeztünk a magyar tengerhez. Örömmel
üdvözöltem a Balatont. Azóta, hogy hétéves koromban elkerültem, most
láttam másodszor.
Megfürödtünk. Alighogy újra elindultunk, kerékpárom végleg felmondta
a szolgálatot. Gyalog kellett a hátralévő pár kilométert megtenni. Már
a nap is lenyugodott, aranyos, bíborló sugarakkal borította be a
Balaton tükrét, mikor megérkeztünk a lakatos házához. Hangosan Ferire
köszöntött egy borízű hang.
-- Hát te, Feri fiam, nem vagy Rómában? Jóska fiam azt újságolta,
hogy kerékpárral nekiindultál a nagyvilágnak.
-- Hát igen -- felelte zavartan --, de az olasz határról
visszajöttünk. Nem engedtek át, mert nem volt pénzünk.
-- Azok a taljánok -- mondta a lakatos, fekete bajuszát pödörve --,
ismerem én őket. Hadifogságban voltam náluk. Hát csak gyertek, üljetek
asztalhoz! Éppen jó halászlé rotyog a bográcsban.
Nem kellett kérlelni bennünket. Alaposan ki voltunk éhezve. Jólesett
a paprikás halászlé, finom pontyokkal, foszlós fehér házikenyérrel.
Vacsora után Feri a kerékpárokhoz vezette a mestert, aki alaposan
megvizsgálta gépemet.
-- Hát, fiam, nincs mese, ez az első kerék tönkrement. Ezen nincs mit
javítani, egészen új kerék kell. Azt csak Pestről lehet hozatni.
Lesújtott bennünket a hír.
-- Feri fiam, hagyd itt a kerékpárt, hozol egy kereket Pestről,
közben az egészet átnézem.
-- Veled mi lesz, öcsi?
-- Ne búsulj, Feri, én gyalog hazaballagok.
-- Ez nagyon egyszerűen hangzik, de én nem engedhetlek egyedül,
gyalog a majdnem 200 kilométeres útra.
-- De Feri, nincs más megoldás. Az idő nem sürget, ráérek, három nap
alatt -- kis szerencsével még előbb is -- hazaérek. Jó tréning lesz
nekem, előbb-utóbb úgyis gyalog vágok neki az útnak, hogy kijussak
Belgiumba.
Feri beletörődött.
-- Sajnálom, hogy el kell válnunk.
Azon az estén sokáig beszélgettünk lent a Balaton homokos partján
elnyúlva. A hold ezüstös sugarai játszadoztak a Balaton hullámain,
melyet a szél csendesen ringatott. Feri megszólalt:
-- Pityu, valamit el kell mondanom neked. Őszintén szólva sokszor
csodáltalak, hogy úgy kitartottál ezen a fárasztó úton, nem kellett
késlekedni miattad, ügyesen mindenről gondoskodtál, soha egy rossz szót
nem hallottam tőled. Mindig tanulhattam beszédeiden. Mondtam neked,
milyen sivár volt gyermekkorom, bővebben erről nem akartam beszélni,
csak annyit mondtam, úgy növekedtem fel, mintegy árva, elhagyott
gyermek. Az igazság az, hogy később megtudtam, mikor édesapám meghalt,
anyám újra férjhez ment, de szegény rosszul választott. Durva, részeges
férje nem bírt engem. Végül édesanyám felhozott Pestre, és a volt
férjének anyja vállalt fel ideiglenesen. Nekem az a gyanúm, hogy
édesanyám még él valahol egy kis faluban. Eddig nem sokat törődtem
ezzel, de most elhatároztam, mihelyt Pestre érek, utánanézek és
megkeresem. Látod, engem is megkeresett a Jóisten, mikor téged hozzám
küldött. Az utóbbi napokban sokat gondolkoztam ezen. Nekem nem volt
hiábavaló ez az út, sőt életemnek leghasznosabb útja, mely új
távlatokat nyitott meg előttem.
Sokáig nem szóltam. Olyan jó volt hallgatni a hullámok csendes
locsogását, ezernyi béka kuruttyoló hangját, a csillagos égboltban
gyönyörködve.
-- Köszönöm, Feri, hogy kitártad szíved. Én is hálás vagyok az isteni
Gondviselésnek, hogy összehozott bennünket. Látod, nekem ez a
célkitűzésem: lelkeket menteni. Sokakat a jó Pásztorhoz vezetni. Lehet,
hogy te vagy az első, akit jó útra vezethettem. Ez megért annyi sok
kilométer fáradságot, veszedelmet.
Másnap vasárnapra virradtunk. Együtt mentünk el a keszthelyi
templomba. Az evangélium az irgalmas szamaritánusról szólt. Odasúgtam
Ferinek, ismételve az evangélium befejező szavait: ,,Menj, és hasonló
módon cselekedjél.''
Feri kérdően nézett rám.
-- Igen, menjünk mi is, mint az irgalmas szamaritánus, az elesetteken
segítve.
A templom lépcsőjénél Feri megállt.
-- Most már nem állunk le énekelni, öcsi, vége a szép vándoréletnek.
Megöleltük egymást. Feri kerékpárjára ugrott, én meg hátizsákomat
vállamra lendítve integettem neki.
Elindultam Budapest felé, a Balaton déli oldalán. Könnyedén
lépkedtem, bár nehéz volt kicsit a szívem. Ferire gondoltam, az elmúlt
hetek küzdelmeire. Édesanyám kedves, mosolygós képe jobb hangulatra
késztetett, hisz egy-két nap múlva viszontláthatom.
Feri többször hallatott magáról: a Budapest-Siófok közötti versenyt
megnyerte, édesanyját is megtalálta egy távoli kis falucskában, télire
le is költözött hozzá hosszabb időre. Levelezésünk akkor szakadt meg,
mikor én végleg külföldre kerültem, neki pedig be kellett vonulni
katonának. A háborús évek végképp elsodorták őt, nem tudtam már nyomára
bukkanni, de kedves, mosolygós alakja gyakran felbukkan előttem:
,,Öcsi'' -- és integet felém.
Aznap elértem Balatonlelléig. Egy jó szakaszt kocsin tehettem meg. Az
esti szürkületben szállás után néztem, mikor az útelágazásnál nagy
betűkkel láttam kiírva: ,,Látrány''! Megdobbant a szívem. Ez az én
szülőfalum. Már legalább tíz éve nem jártam ott. Igaz, hogy nincs már
se rokon, se ismerős, de mégiscsak jó volna betérni és ott megpihenni.
Éppen egy szekér fordult be az útra.
-- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
A kocsis megbillentette a kalapját.
-- Mindörökké! Hová tart, öcsém?
-- Látrányba igyekeznék.
-- Hát akkor dobja föl a cókmókját, aztán üljön mellém!
Gyorsan felmásztam a bakra. A kocsis megpattintotta ostorát:
-- Csillag, Szürke, szaporán -- kiáltotta, és már vágtattunk az úton.
-- Na, egykettőre a faluban leszünk. Kihez tart kend? -- kérdezte
útközben.
-- Hát, magam sem tudom, valamikor nagyapának volt itt egy vízimalma.
-- Csak nem Szabó Lászlóról beszélsz?
-- De igen, ő volt a nagyapám.
-- Hej, de szép szál ember volt! A falu legmódosabb gazdája. Ismertem
jól! -- mondta az öreg, pipáját dohánnyal tömködve.
A gyufa fénye megvilágította barázdás arcát.
-- De kár, hogy a vízimalmot lebontották! -- folytatta az öreg. --
Ott őrölték az egész környék legfinomabb lisztjét.
Most egy nagy halastavat létesítettek oda. Ha nincs szállásod, nálam
megalhatsz -- mondta barátságosan, mikor egy falusi ház kapuján
behajtottunk.
Jólesett a szíves fogadtatás, a finom paprikáscsirke, amivel
megvendégeltek. Az öreg felesége is emlékezett a nagyszüleimre.
-- Most üres a házunk, az apjuk levitte a fiatalokat a Balatonra. Van
hely bőven: a szép szobába ágyazok.
Másnap harangszóra ébredtem. Az öregek jó friss tejjel, kaláccsal
kínáltak. Jól megtömték tarisznyámat útravalóval. Azután siettem a
templomba, ahol 1915. október 7-én megkereszteltek Szent Mihály oltára
előtt. Hálatelt szívvel gondoltam nagyszüleimre. Kértem segítségüket,
hogy célom elérhessem.
Mikor a Balaton felé ballagtam, elgondolkoztam: Rózsafüzér Királynő
napján kereszteltek. Milyen nagy szerepe van a rózsafüzérnek életemben!
Egyhangú utamat most is ez tette változatossá. Nem unatkoztam soha, nem
is voltam egyedül. Ez a kedves imádság olyan volt, mint egy igazi jó
barát, aki mindenhová elkísér.
Estére Zamárdiig érkeztem. Itt jártam első elemibe. A ház, ahol
egykor laktunk, most üres volt, de nem messze, a Balaton partján tüzet
láttam fényleni. Vidám ének hangja szűrődött felém. Tábortűz lángoló
fénye körül cserkészek énekeltek. Az őrséget álló cserkész a
parancsnokhoz vezetett, aki mikor hallotta rövid beszámolómat, rögtön
egy csajka gulyást hozatott, jókora kenyérrel. Mikor jóízűen
bekanalaztam, hívott, hogy üljek a tábortűzhöz, és beszéljem el
kalandos utamat. A cserkészfiúk csendben hallgatták hosszú
beszámolómat, még meg is hurráztak a végén.
-- Itt lepihenhet köztünk -- mondta a barátságos tiszt. Később
megtudtam, hogy regnumista pap.
Harsogó kürtszóra ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.
-- Ébresztő! -- kiáltotta a cserkészfiú. -- Gyerünk a Balatonhoz
mosakodni!
Együtt futottam a fiúkkal, feltűnt, milyen fegyelmezettek. Nem
fröcsköltek, nem hangoskodtak. Egyik hozzám fordult: -- Most lesz a
tábori mise. Eljössz, ugye?
-- Persze -- mondtam. -- Méltó befejezése lesz az én viharvert
utamnak.
Farönkökből volt a tábori oltár, rajta fakereszt, vadvirágokkal
díszítve. A friss reggeli szellő csendesen orgonált. A Balaton
hullámain rigók füttyszava kísérte énekünket.
A cserkészek mind áldoztak. Jó volt közéjük térdelni. Tarisznyámat
telepakolták kolbásszal, szalámival, egy oldal füstölt szalonnával. El
is határoztam, hogy mind hazaviszem, mégse állítsak be üres kézzel.
Bizony beleizzadtam, míg jól megpakolva Siófokra érkeztem. A déli nap
hevében jólesett egy kis fürdő. Nem sokáig lubickolhattam, mert fekete
fellegek borították el a napot. A csendes Balaton nagy hullámokat vert
a fergeteges szélben. Egy közeli vendégfogadóhoz menekültem. Már
zuhogott is az eső, mintha dézsából öntötték volna. Dörgött,
villámlott, félelmetes volt a haragos, zölden tajtékzó Balaton. Az eső
csak nem akart alábbhagyni. A fészer alatt meghúzódva dideregtem a
hűvös szélben, mikor egy nagy teherautó gördült a vendégfogadó elé. A
sofőr gyorsan besietett. Egy-két ugrással mellette termettem. Egy üres
asztalhoz telepedett le a jól megtermett autóvezető. Illedelmesen
ráköszöntem.
-- Nem tetszik véletlenül Budapestre menni?
-- De bizony, oda tartok -- mondta a sofőr --, de ebben az
ítéletidőben nincs kedvem nekiindulni. Egy-két óra alatt majd csak
kitisztul.
-- Nem vinne magával? -- kérleltem. -- Nekem Budapestre kell menni.
A sofőr végignézett.
-- Hát nem bánom, úgysincs útitársam. Dobd fel a csomagodat a ponyva
alá. Mihelyt kicsit kitisztul, azonnal indulunk.
Ebédet rendelt magának, én meg gyorsan felmásztam hátul a teljesen
üres teherautóra. Hálás voltam a Gondviselésnek, így estére mégiscsak
hazaérek, és a hátizsákot sem kell cipelni. Hogy meg fognak otthon
lepődni!
A felhők lassan felszakadoztak. A sofőr beszólt a ponyva alá:
-- Fiam, gyere csak előre, ott kényelmesebb lesz mellettem. Ebben a
szeles időben még megfázhatsz hátul. Székesfehérváron megállunk, ott
üres ládákat pakolunk fel, de estére Budapesten kell lennem, a
Vásárcsarnoknál.
Egykettőre Fehérváron is voltunk. Bizony elég sokáig tartott a
ládákat felrakni, de örültem, hogy segíthettem neki. Már nyolc óra felé
járt, mikor a Ferenc József hídra kanyarodva Budapest szép
panorámájában gyönyörködhettem. A kivilágított Budapest meseszerűen
hatott a Duna hídjáról. Ajánlkoztam a Csarnoknál, hogy segítek
lepakolni is.
-- Ez már nem a mi dolgunk. Te csak siess haza! -- mondta. -- Ahogy
elbeszélésedet hallgattam, édesanyád biztosan nagyon vár már.
Ezt tudtam, éreztem is. Ez felvillanyozta lépteimet, szinte
végigszaladtam az utat, egészen az erzsébetvárosi templomig. A nagy
gótikus templom két magas tornyával szinte barátságosan integetett
felém. Megérkezett a főministráns, akit itt egyszer Nebuc királynak
becéztek.
Nyolc óra elmúlt, be volt zárva, de én letérdeltem a főkapu előtt,
megcsókoltam a templom ajtaját. Aki ott a tabernákulumban éjjel-nappal
virraszt, látta is. Tudta, hogy ebben a csókban benne volt minden
örömöm, fájdalmam, kudarcom, de hálám is és biztos reménységem, hogy
amiért fáradoztam, nem lesz eredménytelen.
A templomhoz közel laktunk. Felsiettem az emeletre. A konyhaajtó
tárva-nyitva, mintha csak vártak volna. Sietős lépteim zajára édesanyám
megjelent a küszöbön. Boldogan felkiáltott:
-- Pityukám, Istvánkám! Csakhogy megjöttél! Isten hozott! De
vártalak!
Én csak ennyit tudtam rebegni:
-- Anyukám, drága, édes, jó anyám!
Egy-két kíváncsi szomszéd kidugta a fejét. Édesanyám behúzott a
szobába.
-- Jaj, hadd lássalak! De lesültél! Soványabb is vagy! Hogy
megedződtél! Nem volt semmi baj az úton? Csak mesélj!
-- Hol vannak a többiek? -- kérdeztem szétnézve.
-- Apuka, Laci, Imi, hát ők eléd mentek. Megkaptuk a lapot, hogy
hazajössz, már napok óta a Lánchíd körül várnak.
-- Hát ez szép. Én a másik hídon jöttem át.
-- Mosakodj meg gyorsan, 9 órára biztos megjönnek. Készítek tiszta
fehérneműt.
-- Az nagyon jó lesz -- húztam máris le az ingem.
-- Milyen sebhelyek vannak a melleden, karodon, látom, a lábadon is -
- szólt édesanya jól szemügyre véve.
-- Egy ilyen kerékpárúton sokszor elesik az ember. Voltak kisebb
sérüléseink, de oda se neki.
-- Mennyit gondoltam rád -- mondta sóhajtva --, hogy hol alszol, van-
e ennivalód, bírod-e a hosszú, nehéz utat. Mennyit aggódtam érted!
Csakhogy épségben itt vagy. De hol van Feri? Hát csak egyedül jöttél?
És a kerékpár?
Egyre záporoztak a kérdések, alig tudtam felelni. De röviden mindent
elmeséltem, aztán megmosakodtam és felöltöztem.
-- Biztosan nagyon éhes vagy, a vacsora már rég készen van.
-- Az nagyon jó lesz, mert reggeltől nem ettem semmit, de nektek
hoztam ám egy egész tarisznya elemózsiát.
Édesanya csodálkozva nézte a tarisznya tartalmát.
-- Honnan ez a sok jó? -- kérdezte csodálkozva.
-- A Balatonnál táborozó cserkészektől -- feleltem vidáman, de már
nyílt is az ajtó. Imi és Laci megrohamoztak. Öleltek, csókoltak.
Édesapa görnyedt alakja is megjelent a küszöbön.
-- Hát megjöttél, fiam, István? -- kiáltotta örömmel.
-- Gyorsan asztalhoz -- vezényelt édesanya. -- Nem látjátok, milyen
fáradt, milyen éhes?
Édesanya egyszerű főztje mindennél jobban esett. Közben se vége, se
hossza nem volt a kérdezésnek, feleletnek. Jó volt otthon lenni. Most
éreztem át igazából, hogy összetart minket a szeretet, a sok
nyomorúság, a küzdelem mennyire összekovácsolt.
-- Az apácák már várnak a kórházban. Én helyettesítettelek -- mondta
Laci --, mindennap jártam ministrálni.
-- Mik a terveid -- kérdezte Imi --, miután nem sikerült Belgiumba
eljutnod?
-- Nem adtam fel a célkitűzésemet. Újból megpróbálom! Most már
megedződtem, egyedül nekivágok, gyalog.
-- Nana, fiam -- szólt közbe édesapa --, ezt még megbeszéljük.
Egyelőre itthon is szükség lesz rád. Én hamarosan kórházba megyek,
egyre gyengébben érzem magam. A háborúban nagyon megrokkantam, súlyos
műtét előtt állok. Édesanyád nem bír már nehéz fizikai munkát végezni.
Imi inas a MÁV-nál, Laci tanul. Nagyon mélyponton vagyunk. A
plébániáról már többször érdeklődtek utánad. Kellene kisegítő. Ha ezt a
nehéz időt átvészeljük, akkor nem bánom. Jövőre újra megpróbálhatod, ha
közben nem adódik más.
Édesanya is helyeslően szólt közbe.
-- Édesapádnak igaza van. Most nagyon rosszul állunk, de majd csak
megsegít a jó Isten.
Laci közbeszólt:
-- Pityuval együtt tanulhatnánk magánúton, ez jó előkészület lenne.
Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Édesanya vetett véget a beszélgetésnek:
-- Látjátok, milyen fáradt ez a szegény gyermek!
Elrebegtük az esti áldást. Egészen megnyugodva hajtottam fejem
pihenőre, azzal a jóleső tudattal, hogy senki nem tett szemrehányást, s
kudarcról sem beszéltek, hanem szeretetben, megértésben a jövő terveket
kovácsoltuk, melyeket a jó Isten áldása kísér majd.
A hold sápadt fénye ezüstös glóriával vonta be édesanyám alakját, aki
az ágy szélén ülve imádkozta a rózsafüzért, bizonyára hálából azért,
hogy a jó Isten a fiát minden baj nélkül hazavezette, és a Szűzanya oly
csodálatosan oltalmazta.

{kép}

S. Fülöp apostol
,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát,
küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldetek titeket,
mint bárányokat a farkasok közé.''
__________

{kép}

S. Bertalan apostol
,,Natánael erre felkiáltott:, Rabbi (azaz Mester),
te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!'''
__________

{kép}

S. Tamás apostol
,,Erre Tamás azt mondta: ,Uram, nem tudjuk, hová mégy,
hát hogy ismerhetnénk az utat?'
,Én vagyok az út, az igazság és az élet' -- válaszolta Jézus.''
__________

{kép}

S. Máté apostol
,,Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, s csűrökbe
sem gyűjtenek: mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti többet
azoknál? Keressétek az Isten országát és annak igazságát.''
========================================================================
Ha Flandria visszahív -- 2. rész


Elköltöztek a gólyák, búcsúztak a fecskék. Engem a bizonytalanság
emésztett. Kis családunk éppen csak tengődött. Édesapám hosszú ideig
volt kórházban, elhelyezkedni egyikünk sem tudott. Még szerencse, hogy
mint ministráns a kórházban a jó kedvesnővérektől kosztot kaptam. Ebből
éltünk és az erzsébetvárosi templom nyújtotta némi támogatásból, ahol
kisegítettem. Édesanyám már eljárt az őszi búcsúkra kegyszerekkel, Laci
bátyámmal, de ez nagyon gyenge bevételnek bizonyult. Akkoriban kötelező
volt a leventeoktatásra járni. Felhasználtam ezt a lehetőséget, hogy a
tornateremben minden szabad időben edzést tartsak. Ügyesen mozogtam a
tornaszereken, tán ezért figyelt fel rám az egyik százados, és
elküldött leventeoktatói tanfolyamra. Ez elég sok időt vett igénybe, de
ugyanakkor jó felkészülést is jelentett további terveimhez. Lehettünk
vagy ötvenen, akik a tanfolyamra jártunk, de nekem sehogy se tetszett
az a légkör, ami ott uralkodott. Erkölcstelen beszédek és viccek.
Különösen egy nagyképű fiú, aki mindig elegánsan járt, és mindig tele
volt pénzzel, vitte a szót, míg az oktatásra gyülekeztünk. Egypárszor
igyekeztem leinteni, de ez még olaj volt a tűzre. Egy alkalommal
kiterített az asztalon egy rajzlapot, erkölcstelen festménnyel. Nagy
nevetve mutogatta a többieknek. Felkaptam a rajzlapot és összetéptem.
Vad üvöltéssel ugrott nekem.
-- No megállj, te szentfazék!
Öklével felém sújtott. Ügyesen félreugrottam, gáncsot vetettem neki,
úgy, hogy elterült a földön.
-- Ilyen szemét rajzokkal ne fertőzz minket! -- kiáltottam.
A többiek kört formáltak körülöttünk. Meglepett, hogy senki nem fogta
a pártját, sőt összevissza hangzottak a kiáltások:
-- Na, ezt most megkapta! Hajrá, Pityu!
Bizonyára komoly verekedésre került volna sor, de ebben a pillanatban
belépett az oktató hadnagy. Mennydörgő hangon kiáltotta:
-- Mi van itt?
Mindenki vigyázzba merevedett. Az ügyeletes jelentette, hogy egy kis
nézeteltérés volt, és rám mutatott. Én előreléptem és jelentettem:
-- Hadnagy úr! Szemérmetlen képeket mutogatott a Kovács, én meg
összetéptem, ebből volt egy kis szóváltás.
Kovács a ruháját porolgatta, mikor a hadnagy intett neki, zavartan
előrelépett:
-- Na, fiam, mi volt ez?
Kovács rebegve válaszolt:
-- Az csak egy olyan rajzféle volt, úgy találtam.
A hadnagy megcsóválta a fejét:
-- Már több panasz merült fel ellened, azt hiszem, nem vagy közénk
való. Majd a százados eldönti.
Ettől kezdve megszűntek a léha, erkölcstelen beszédek. Én pedig
rövidesen soron kívül megkaptam a leventeoktatói diplomát, külön
dicsérettel, azzal az ígérettel, hogy tavasszal beosztanak
leventeoktatásra. Szerencsére erre már nem került sor, hiszen minden
törekvésem arra irányult, hogy mihelyt kitavaszodik, ha megjönnek a
gólyák és a fecskék a déli tájakról, akkor én útra kelek nyugat felé,
egyedül, gyalog, hogy eljussak Flandriába, mely egyre jobban hívott.
Éreztem, tudtam, hogy mennem kell, és csak ott, Flandriában tudom
elérni a célomat, hogy pap lehessek. Mintha csak nekem szólt volna ez
az üzenet, melyet Isten egykor Ábrahámhoz intézett: ,,Menj, vonulj ki
földedről, rokonságod köréből, atyád házából, arra a földre, melyet
mutatok Neked.'' (Ter 12)
Tudtam, hogy nincs már megoldás, neki kell vágni. Brüsszelig 1500
kilométer, onnan Flandria jó 100 kilométer. Szorgalmasan készültem.
Amikor csak szabad időm volt, nagy sétákat tettem a budai hegyekben.
Máriaremete volt legtöbbször a célpont. Jó volt ott a Szűzanya
kegyhelyén megpihenni, lelkiekben is felfrissülni, a Szűz Anya
oltalmát, segítségét kérve, hogy eljuthassak Flandriába. Oda-vissza ez
30 kilométer út volt. Estefelé visszaérve a Gellért-hegyi
sziklabarlangnál pihentem meg. Elnézegettem a hajókat és uszályokat,
melyek a Duna-partnál horgonyoztak. Egyik alkalommal feltűnt egy szép
fehér motoros hajó, mely uszályokat vontatott. Kiböngésztem az esti
félhomályban: Passau, ez volt nagy betűkkel ráfestve. Megdobbant a
szívem. Ha egy ilyen hajóra felvennének, ez nagyban megkönnyítené célom
elérését. Jó szüleim is így biztosabban elengednének, hogy nekivágjak a
nagy útnak. A hídon, amely a partra vezetett, felbukkant egy fehér
ruhás hajóstiszt, nagy bőröndöt cipelve. Előzékenyen segítettem neki a
partraszállásnál. Barátságosan megköszönte németül. Minden
némettudásomat összeszedve magyaráztam neki, hogy szívesen segítek.
Mosolyogva bólintott. Bizony a bőröndnek jó súlya volt, de én már
megszoktam a cipelést. Közben megtudtam, hogy ő a motoros hajó
kapitánya. Két napig horgonyoznak Budapesten, amíg kirakodnak. Merész
ötletem támadt.
-- Kapitány úr! Nem vinne magával Passauig? Akármilyen munkát
elvállalnék. Nekem Belgiumba kell eljutnom, de nincs pénzem
útiköltségre, diák vagyok.
-- Nekem megvan a legénységem -- mondta a kapitány --, hajósinasom
azonban nincs -- fűzte hozzá mosolyogva. Ebbe azonnal belekapaszkodtam.
-- Én jó hajósinas lennék, kapitány úr! -- ajánlkoztam.
-- Cipekedni azt jól tudsz -- hagyta helyben a kapitány.
-- Útleveled van?
-- Van -- feleltem boldogan.
-- Szüleid beleegyeznek? Csak így nekivágni a nagyvilágnak?
-- Igen, nincs más lehetőségem a továbbtanulásra.
Közben megérkeztünk egy szálloda elé. A kapitány kezet fogott velem.
-- Hát, fiam, hívd el holnap édesapádat. Egész nap a hajónál leszek,
mert rakodnunk kell.
-- Segíthetek én is? -- kérdeztem.
-- Hát nem bánom, de akkor reggel már ott legyél!
Elköszönve a kapitánytól, rohantam hazáig. Majd feldöntöttem Imrét,
aki akkor jött haza a gyárból.
-- Hurrá! -- kiáltottam. -- Holnapután indulok Belgiumba, hajón!
Édesanyám ámuldozva kérdezte:
-- Hajón? Hogy lehet Belgiumba hajón menni?
-- Hát nem egészen odáig, de a Dunán Passauig eljutok, már csak
Németországon kell keresztülmenni.
Közben édesapa is kiballagott a szobából. Lelkendezve meséltem a
történteket.
-- Ugye eljössz, apu, reggel a kapitányhoz? -- fejeztem be a
beszámolómat.
-- Hát jó, nem bánom. Nézzük meg azt a kapitányt, aki hajlandó téged
ingyen behajózni.
Úgy láttam, nyert ügyem van, és az utam Flandria felé nyitva áll.
Édesanyámat is megnyugtattam, hogy ez milyen gondviselés szerinti
megoldás, hogy ott a Duna-parton, a Gellért-kápolnánál rábukkanjak erre
a jó kapitányra, aki szinte első szóra hajlandó volt befogadni mint kis
hajósinast. Másnap reggel édesapámmal jelentkeztünk a kapitánynál.
Miután megnézte az útlevelem, barátságosan mondta édesapámnak:
-- Holnap este indulunk!
Este sokáig elbeszélgettünk. Bár mindenkinek volt ellenvetése, mégis
meg tudtam őket győzni, hogy számomra ez az egyetlen megoldás.
Édesanyám könnyek közt kért, hogy aludjunk rá egyet. Pénz nélkül,
egyedül nekivágni a nagyvilágnak. Nagyon nehéz, bizonytalan vállalkozás
lesz.
-- De -- érveltem én -- mikor az Úr Jézus szétküldte tanítványait,
lelkükre kötötte: ,,Ne vigyetek magatokkal se pénzt, se tarisznyát.''
Laci közbeszólt:
-- Ha ilyen komoly az elhatározásod, hogy az Úr hívását kövesd, akkor
menj bátran, bárcsak én is veled mehetnék, hiszen régi vágyam nekem is,
hogy pap lehessek.
Imre is rám nézett.
-- Tudod, öcsi, hogy én is foglalkoztam ilyen gondolatokkal, de ez a
mi átkunk, a szegénység, hogy nem tudtunk tovább tanulni. Bárcsak neked
sikerülne!
-- Ha egyszer Flandriában leszek -- Ígértem nekik --, addig nem
nyugszom, míg ti utánam nem jöhettek.
-- Kezet rá, Pityu! -- kiáltott Laci bátyám.
Három kéz összecsappant. Édesanya könnyezve nézte a jelenetet. Most
már belenyugodott. Gyorsan utánanézett, hogy a legszükségesebb holmit
összeszedje, de még annak a felét is kiraktam, csak ami rajtam volt,
rövidnadrágos cserkészfelszerelésem, köpenyem, egy váltás fehérnemű,
törülköző, fogkefe, szappan és semmi más. Édesanya a késői órákban még
tésztát gyúrt, egy tepsire való pogácsát, hogy reggel elviszi a pékhez
megsütni. Édesapa szótlanul nézegette a nagy sürgés-forgást, egy-egy
sóhajával kifejezve, hogy ő ezt másként szeretné.
A kapitány napközben különböző ügyekkel, bevásárlásokkal bízott meg,
mert ő a kirakodásnál felügyelt. Estefelé az egész család ott volt a
Duna-parton, mert a kapitány úgy rendelkezett, hogy legkésőbb nyolckor
felszedik a horgonyt. Laci bátyám elrohant, hogy még hoz nekem valamit,
de nem érkezett vissza idejében. Az is lehet, hogy a kapitány előbb
indított. Mondta is a kormányos, hogy rosszkedvű a kapitányunk, mert
visszafelé nem sikerült rakományt szerezni.
-- Nekünk viszont -- fűzte hozzá vigyorogva -- annál jobb, mert
kétszer olyan sebességgel haladhatunk.
Gyors búcsúzkodás után én léptem utolsónak a hajóra. Hosszasan
felsivított a hajókürt. A motoros hajó nagy zajjal nekilódult a
hullámoknak. Egyre erősebb lendülettel forogtak a lapátoló kerekek,
gyorsan távolodtunk a parttól. Az integető kis csoport egyre kisebbnek
tűnt. Mintha Laci bátyám nyurga alakja tűnt volna fel közöttük, majd
egy futó alak kivált a tömegből, szinte versenyt futva a hajóval,
loholt a parton. Igen, ő volt, Laci, most már megismertem lobogó, szőke
hajáról. Mit akarhatott, nem értettem. Mindig jó futó volt, de most
igazán kitett magáért. Megelőzte a motoros hajót, felszaladt a hídra,
és amikor a hajó átsuhant a híd alatt, a korláton áthajolva kiáltotta
torkaszakadtából:
-- Isten veled, Pityu! Ne feledkezzél meg az ígéretedről!
Valamit meglóbált a kezében, felénk hajította, de a szél elsodorta.
Tán egy kis virágcsokor volt, nem láttam jól, mert szemeimet
elhomályosította a könny. Most éreztem igazán, mennyire összetartozunk
mi, viharvert, elsodort kis család. De szívemből kélt egy hő fohász,
hogy egyszer majd újra összekovácsoljon bennünket az isteni
Gondviselés, atyai szeretet.
Gondolataimból a kapitány szava zökkentett ki:
-- Hogy tetszik a hajósélet? -- kérdezte barátságosan.
-- Nagyon furcsa itt minden -- feleltem --, kicsit egyedül érzem
magam ezen a nagy hajón.
-- Majd megszokod, csak jól tartsd nyitva a szemed. Akkor jó
hajósinas leszel!
Nem volt nehéz beosztásom, a lassan úszó hajón maradt elég időm
gondolkozni meg imádkozni is. Az éjszaka hűvös volt, de a gépház
közelében találtam egy meleg sarkot, ahol egy padon kinyújtózva
hamarosan elaludtam. Édesanyámról álmodtam, aki biztatva mosolygott
rám, biztosítva, hogy ő mindig velem van és vigyáz rám. Kora hajnalban
már talpon voltam. Serényen hozzáfogtam egy idősebb matrózzal a hajó
mosásához. Egymás után húztam fel a vizet egy nagy vödörrel, végigöntve
a fedélzeten. Seprűvel csutakoltam a padlót. Közben már nagy utat
tettünk Bécs felé. A hajószakács jó meleg gulyással traktált délfelé.
Egyhangú az ilyen hajósélet, nehezen is szoknám meg, de ez most jól
jött nekem, hiszen a nagy forgó lapátok egyre közelebb vittek célomhoz.
A kapitány szóba elegyedett velem. Úticélom felől érdeklődött.
Nagyjából válaszoltam, hogy szeretnék eljutni Belgiumba. Kicsit
csóválta a fejét.
-- Nem lesz könnyű, de fiatal vagy. Látom, jó izmosak a lábaid. Időd
is van, majd csak eljutsz a nyáron. Kár, hogy mi csak Passauig
hajózunk, de az már jókora út. Bécsben csak szenet veszünk fel, meg sem
állunk a német határig.
Bécsben alaposan kivettem a részem a rakodásból, úgy néztem ki, mint
egy szerecsen. Jólesett a friss fürdő a Duna habjaiban.
-- Két órára kimehetsz a városba, ha akarsz -- mondta a kapitány.
-- Én már jártam Bécsben -- feleltem. -- Jól el is fáradtam, inkább
maradok.
-- Jó is lesz -- szólt közbe a kormányos --, legalább vigyázol a
hajóra, mert mi mind partra szállunk pár korsó sörre, leöblítjük a
torkunkat.
Ezen az éjszakán, mikor késő este a horgonyt felszedtük, én őrködtem
a hajón, jelzőlámpára is figyelve, mert sűrű köd ereszkedett a folyam
fölé. A kormányos csóválta is a fejét, hogy ilyen idő tájt nem szokott
köd lenni. De hát éjjel nem volt nagy forgalom a Dunán. Lassan a köd is
felengedett. Csodálatos volt a napkelte, a bíborban felkelő napkorong
csodálatosan bearanyozta a festőien szép erdőkkel borított hegyes
tájakat. Ahogy Passauhoz közeledtünk, egyre szebb lett a táj.
Csodálkozva szemléltem az ismeretlen vidéket, milyen szép is ez a
világ. Szinte imára késztetett a festői látvány.
Az éjszakai virrasztás után elnyomott az álom, a melegen tűző
napsugár elaltatott a fedélzeten. Hajnaltájt érkezhettünk Passauba, kis
cókmókomat összeszedve néztem a kikötési munkálatokat. A kapitány
barátságosan a vállamra ütött.
-- Hát megérkeztünk, fiam. Még túl korán van, maradhatsz a hajón, a
legénység is marad még, csak én szállók le, elintézem a hivatalos
dolgokat. Reggelizzél meg, várjál meg, míg visszajövök. Ha kis
szerencséd van, és lesz egy uszály Regensburg felé, akkor beszélek a
kapitánnyal, az is még 100 kilométer út. Azzal is nyersz két napot.
Hálásan megköszöntem a kapitány jóságát. A hajószakács jó meleg kávét
adott, és villásreggelit, hogy az ebéddel is felért. Alighogy
befejeztem a reggelit, hangos kiáltás a partról:
-- Hol vagy, hajósinas? -- Meglepődve láttam, hogy a kapitány integet
a partról. -- Gyere gyorsan, szaladj máris, most indul egy uszály
Regensburgba.
El sem tudtam köszönni, rohantam a keskeny pallón a partra.
A kapitány hadonászott a mellettünk horgonyzó hajónak: várjanak csak
egy percig. Már be is akarták húzni a hajóhidat, mikor fürgén
felugrottam rá, futottam fel. A kapitánynak a hajókorláton áthajolva
mondtam köszönetet, hosszasan integetve.
Lassan elhúztunk a parttól, a hajónk mellett a szakács fehér
sapkájával integetve kívánt jó utat.
Egy nagy motoros hajó fedélzetén találtam magam. Négy uszályt húzott
maga után. A kapitányhoz siettem. Idősebb, szakállas, igazi tengeri
medvének látszott. Miután végignézett, barátságosan elmosolyodott.
-- Magyar diák? -- kérdezte.
-- Igen -- feleltem. Mutattam neki az útlevelemet, de legyintett,
hogy tegyem el.
A barátságos hajószakács egy csésze párolgó teával kínált. Mikor
látta, hogy keresztet vetek, széles mosollyal derült az arca.
-- Én bajor katolikus vagyok. Jólesik látni egy fiatalt, aki
keresztet vet. Bezzeg a mi fiataljainkat úgy megszédítette ez a Hitler.
Nem lesz ennek jó vége. Hallottam, hogy velünk akarsz tartani, hát ez
szép sétahajózás lesz. Ha nem sietős az utad, tartsál csak velünk.
-- Hogyhogy? -- kérdeztem. -- Olyan soká tart ez az út?
-- Tán még egy hétig is eltart ezzel az öreg hajóval, így megrakodva.
Többször is megállunk, ki-be rakodunk. Az öreg kapitányunk nagyon
kényelmes ember.
-- De én nem érek rá -- mondtam halkan --, egy hétig eldöcögni,
inkább nekilódulok gyalog. A célom sürget.
-- Hát ha jól kilépsz, két nap alatt Regensburgban vagy -- mondta a
barátságos szakács. -- Csomagolok egy kis útravalót. -- Melegen kezet
ráztunk. -- Jelentem a kapitánynak, hogy elmentél. Isten áldjon! Jó
utat kívánok!
Elgondolkodva ballagtam le a keskeny hajóhídon. Érdekes, ez a szakács
csupa jóindulat volt. Biztos a Gondviselés küldte az utamba. Szinte
felszabadultan lépkedtem a zöldellő mezők, susogó fák között. A
kanyargó Duna hol elém szaladt, hol messze távolodott, mintha előttem
futkosva ösztönözne, hogy jól kilépjek. A vidám madarak füttykoncertje
kísért, kedvem kerekedett velük fütyülni. Szinte biztattak az
imádságra. A rózsafüzér meg-megcsörrent a kezemben. Több falun is
áthaladtam, egy-egy autó elsuhant mellettem, de inkább a zörgő szekerek
érdekeltek. Azokra felmászhattam, jó pár kilométert döcögve, így
megpihentem. Mikor rám esteledett, egy nagy erdő szélén jártam.
Gondoltam, addig megyek, míg egy házra vagy tanyára bukkanok. De bizony
sehol semmi. Órám nem volt, de amikor az ezüstös hold kibújt a felhők
mögül, nagyon fáradtan vonszoltam magam. Az idő kellemes volt, egy kis
patak szélén, egy nagy fa alatt megtelepedtem. Bizony az uzsonna, amit
a jó hajószakács dugott a tarisznyámba, rég elfogyott. Kiterítettem a
köpenyem a fa tövében, ahogy a fűben tapogatok, csodálkozva látom,
piros bogyók hevernek mindenfelé a fűben. Szedek egy marékra valót,
ahogy felállók a holdfény felé fordulva, örömmel kiáltottam:
,,Cseresznye!'' A pirosló, zamatos gyümölcs éhségemet, szomjúságomat
egyformán oltotta. Milyen csodálatos a Gondviselés. A zöld fű abroszán
pirosló cseresznyékkel vendégelt meg. Imádkozva aludtam el, édesanyámra
gondolva.
Csengőszóra ébredtem. Ahogy felülök, a reggeli homályból egy
tehéncsorda tűnt elő. Az öreg juhász rám köszönt:
-- Grüss Gott!
Felugorva köszöntem vissza. Csaholó kutyáit visszaparancsolva,
barátságosan közeledett felém. Kérdésemre, hogy messze van-e a falu,
megnyugtatott:
-- Mire a nap felkel, ott lehetsz. De ha nem sietős az utad, szívesen
megkínállak jó friss tejjel meg rozskenyérrel.
Nem kérettem magam, jólesett a frissen fejt tej a zamatos
rozskenyérrel. Szinte új erőre kaptam. Mikor elmondtam, hogy
Regensburgba igyekszem, megmagyarázta, merre menjek, hogy a nagy Duna-
kanyart kikerülve estére már Regensburgba érhetek. Még egy jó darab
sajtot meg kenyeret is adott. Ez a nap jól kezdődött, jól is végződött.
Erdőkön, dombokon keresztül vezetett az út, míg egy domb tetejéről
megpillantottam Regensburg templomtornyait. Úgy nekilendültem, hogy meg
sem álltam a város kapujáig. Esti harangszó köszöntött...
Már sötét volt, de a székesegyház nyitva állt. Az örökmécses
hívogatóan lobogott az oltár előtt. Sokáig térdeltem imába mélyedve a
főoltár előtt. Csoszogó léptekre lettem figyelmes. Az öreg sekrestyés
kulcsait zörgetve jelezte, hogy zárja a templomot. A kedves Károly
bácsit juttatta eszembe, az erzsébetvárosi templom sekrestyését. Kifelé
bandukolva illedelmesen odaköszöntem.
-- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
-- De rég hallottam, fiam, ezt a köszöntést! Most már csak ,,Heil
Hitler'', ez járja -- csóválta a fejét.
-- Magyar diák vagyok, útban Belgium felé. Nem tudna valahol éjjeli
szállást? -- kérleltem.
Az öreg hümmögött magában.
-- Nálam is meghúzódhatnál, de rövid lesz már az éjszaka, holnap
tartjuk az úrnapi körmenetet. Kora hajnalban állítjuk fel az oltárokat.
-- Sebaj -- mondtam örömmel --, legalább segíthetek. Ebben van némi
gyakorlatom.
A kedves öreg házaspárnál jól éreztem magam. Meleg vacsorával is
megkínáltak. Egy szalmazsákfélén aludtam. Még sötét volt, alig pirkadt,
mikor keltettek. Alaposan kivettem részem az előkészületekből. Feltűnt,
hogy fiatalokat egyáltalán nem láttam segíteni. Mikor ezt szóvá tettem,
az öreg sekrestyés szomorúan megjegyezte:
-- Őket felszippantotta a Nemzetiszocialista Párt. Mi lesz ennek a
vége?
A körmeneten én is részt vettem. Jóleső érzés volt látni az idős
hívek áhítatát. A szentségi Jézus áldásával indultam útnak Nürnberg
felé.
Delet harangoztak, mikor visszapillantottam a város felé. Nagy
sóhajjal vettem búcsút a kanyargó Dunától, mely hazám felé igyekezett.
Rózsafüzérem jó társnak bizonyult az elhagyott úton, mely dimbes-dombos
lejtőkön, erdők között vezetett.
Estefelé egy vendéglő állta az utamat, szinte kényszerített, hogy
belépjek. Nagy, hosszú asztalnál vidám társaság poharazott. A fehér
kötényes vendéglős barátságosan intett, hogy üljek a lócára. Kézzel-
lábbal magyaráztam, hogy csak egy pohár vizet kérek, nincs semmi
pénzem, de ő csak lenyomott a padra, és nyomban hozott egy tál párolgó
ételt, vadhúsfélét burgonyával. Bizony nagyon ízlett, hiszen reggel óta
nem ettem. Még egy jó pohár almabort is kaptam ráadásul. A pajtában a
friss szénán hamar elaludtam. Nagy bégetésre ébredtem fel. Birkákat
tereltek az útra, ahol egy nagy teherautó állt, várva a szállítmányra.
A birkák nem szívesen adták fejüket erre az utazásra. Hárman is
fáradoztak, hogy feltuszkolják a kocsira.
-- Hová viszi őket?
-- Nürnbergbe -- felelte.
Több se kellett nekem. Serényen beálltam segíteni, hogy a birkák minél
előbb fenn bégessenek a kocsin. Közben a sofőrt megkérdeztem, mehetnék-
e én is velük?
-- Elöl nincs hely, láthatod, hárman vagyunk.
-- Nekem hátul is jó lesz, a birkák között -- mondtam.
-- Hát, az nem lesz kényelmes utazás -- válaszolt nevetve. -- Mássz
fel közéjük, egy-kettő.
Engem nem kellett kérlelni, nagy lendülettel ugrottam fel, pont egy
birka nyakára. Az bégetve hátrált. A többiek méltatlankodva néztek rám.
Bizony, alig volt egy talpalatnyi hely, hogy megvessem a lábam.
Alighogy egy nagy zökkenővel a kocsi megindult, rá is zuhantam a
bárányok hátára. Azután ez így ment Nürnbergig. A nagy kanyaroknál hol
én estem a birkákra, hol a birkák zuhantak rám. Közben hallottam, hogy
jóízűeket nevetnek rajtam a sofőr és társai. Mikor a városban
megálltunk, szédelegve álltam a lábamra.
-- Na, milyen volt az utazás? -- kérdezte a sofőr nevetve.
-- Nagyon mozgalmas -- nevettem vissza én is.
-- Nézd, ott egy kút, mosakodjál meg tetőtől talpig -- ajánlotta --,
mert erős birkaszagod van.
Örültem, hogy már korán reggel Nürnbergben voltam. A kútnál jól
felfrissültem, és már indultam is Würzburg felé. Száz kilométert
mutatott az útjelző. Ezt két nap alatt legyalogolom, gondoltam. Kicsit
aggasztott, hogy nagyon borús volt az ég. Alighogy a hegyek közé értem,
zuhogni kezdett az eső. Hiába terítettem magamra a cserkészköpenyt,
egykettőre csuromvíz lettem. Egy motoros ereszkedett le a lejtőn.
Integettem. Lassított, megállt.
-- Vegyen fel -- kérleltem --, Würzburgba megyek.
-- Nem bánom, mássz fel mögém, de nekem másfelé visz az utam. A nagy
elágazásnál leteszlek. -- A zuhogó esőben csak úgy vacogott a fogam,
mert gyorsan száguldottunk. Majdnem lepottyantam, még soha nem ültem
motorkerékpáron. Nem is bántam, mikor egy útkereszteződésnél megállt.
Mutatta, hogy csak előre menjek. Hálásan integettem utána, míg eltűnt.
A lejtős úton nekiiramodtam, jó darabon futva, hogy felmelegedjek.
Beértem egy öregembert, aki nagy csuklyás esőköpenyben, csákánnyal,
lapáttal a vállán sietett előttem. Öreg paraszt volt, aki, mikor
ráköszöntem, gondterhelten megállt.
-- Jaj, ez az eső már reggel óta zuhog. Ilyenkor elönti az egész
házunkat, ha idejében el nem terelem a lezúduló vizet.
Egy kis tanya felé mutatott, lenn a völgyben.
-- Segíthetek? -- ajánlkoztam.
-- Isten küldött, fiam! -- és máris kezembe nyomta a csákányt. Kis
ösvényre értünk, ahol egy árok húzódott.
Ezt kellett kimélyíteni. Térdig érő vízben csákányoztunk,
lapátoltunk. Most már nem az eső, hanem az izzadság csurgott rólam. Jó
másfél óra után az öreg paraszt megkönnyebbülve mondta:
-- Most már nincs vész! Menjünk haza!
A nyitott kandallóban lobogó tűz barátságos meleget árasztott felénk,
mikor a kis parasztházba beléptünk. Tolókocsiban idős néni üldögélt.
-- A feleségem -- mutatta be az öreg. -- Mindkét lábára béna, de
azért nagyszerűen főz, és jól ellátja a háztartást.
Gyorsan a kandalló mellé telepedtem. Az öreg néni mellém gurult
kocsijával. Egy hálóköpenyszerű inget dobott térdemre. A vizes
ruhadarabokat gyorsan leszedtem magamról, kiteregettem a padra, közel a
lobogó, égő fahasábokhoz. Csak úgy gőzölögtek. A néni ügyesen tett-
vett, máris ott volt a jó meleg ebéd az asztalon. Csak most döbbentem
rá, milyen éhes vagyok. Az öregek biztattak, hogy csak egyek. Nem is
kérettem magam. Közben megtudtam, hogy egyedül éldegélnek, két fiuk
odaveszett a világháborúban. Kedvesen kérleltek, hogy maradjak velük,
akármeddig. Még fizetést is adnak, jó dolgom lesz itt. Magyaráztam,
hogy tovább kell mennem minél előbb, egy magasabb cél érdekében.
Estefelé elállt az eső, kitisztult az ég, ruháim is megszáradtak.
Autóberregésre lettem figyelmes. Az országúton megállt egy kis
teherautó, egy asszony jött befelé, kosárral a kezében.
-- Ő tojásért és baromfiért jön minden héten -- mondta a
parasztbácsi. Segítenél, fiam, összefogni egypár
csirkét?
Nem volt nehéz az elkerített nagy ketrecből összeszedni a kiszemelt
csirkéket. Közben a kosár megtelt tojással.
-- Hová tetszik igyekezni? -- kérdeztem a kosaras nénit.
-- Würzburgba.
-- Elvinne magával?
Az asszony végignézett:
-- Ha nincs csomagod, jöhetsz.
-- Csak ez a kis tarisznya.
-- Máris itthagysz bennünket? -- sopánkodott a beteg néni.
-- Sajnálom, mennem kell; hív a kötelesség.
-- Na, egy kis útra valót hadd csomagoljak.
Kenyeret meg sajtot pakolt nekem. A bácsi, aki éppen a pénzt rakta
el, kezembe csúsztatott egy márkát. Megörültem, hogy Nürnbergből tudok
levelet írni, mert eddig még nem volt miből életjelt adni magamról.
Édesanyám nagyon fog örülni. Boldogan cipeltem a kosár tojást és a
szárnyukkal csapkodó csibéket az országútra. Az asszonyság ügyesen
elrendezte a helyüket egy nagy ketrecben.
-- Mássz fel gyorsan mellém.
Csodálkozva láttam, hogy egyedül van, s ő a sofőr is. Ügyes kézzel
vezette a kocsit. Még vagy három tanyánál megálltunk. Segítettem
cipekedni, gyorsan megtelt az autó baromfival. Közben ránk sötétedett.
Ezután már meg sem álltunk Würzburgig. A csarnok volt a végállomás.
-- Én hajnalig itt maradok -- mondta az asszonyság --, te, fiam,
mehetsz, ha jobb szállásod akad, de maradhatsz is a ponyva alatt, így
azután egy nagy csomó ponyván úgy aludtam, mint a tej.
Zsibongásra ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A
csirkecsipogás eszembe juttatta, hogy kerültem ide. Először egy
birkaszállítmánnyal, majd baromfiakkal utazva nagy lépéssel közelebb
jutottam célomhoz.
Elbúcsúztam a jó asszonyságtól meg a csirkéitől. Első utam a
székesegyházhoz vezetett. A kora reggeli szentmisén kevesen voltak.
Lelkiekben felfrissültem. Kerestem az utat Frankfurt felé. Mielőtt a
várost elhagytam, vettem egy szép levelezőlapot, bélyeget. Örömmel
tudattam az otthoniakkal, hogy milyen szerencsés volt eddigi utam. Ha
Frankfurtot elérem, a fele úton is túl leszek.
Most kezdődött az utam nehezebbik része. Nem volt egy falat kenyerem
sem, a hőség is egyre nagyobb lett. A tűző nap és az éhség nagyon
legyengített. Egy lovaskocsira sikerült felkapaszkodni, de az csak 5-6
kilométert vitt tovább, és egy út menti kocsmához bekanyarodott.
Ballagtam a kanyargós úton, mely erdős hegyoldal felé vezetett. Itt
legalább árnyékban mendegéltem, egy csörgedező pataknál kicsit
felfrissültem. Nagy örömömre vadcseresznyefa kínálta pirosló
gyümölcseit. Kicsit ugyan fanyar volt, de ilyen éhesen nagyon ízlett
nekem. Tarisznyámat is megszedtem. Most már könnyebben vágtam neki az
erdőségnek. A nap nyugodni készült. Fáradtan vonszoltam magam.
Kémleltem jobbra-balra éjjeli szállás után kutatva. Egy útelágazásnál
felvillant egy autó reflektora. Integettem, megállt, idősebb úr hajolt
ki kérdőn.
-- Frankfurtba szeretnék eljutni -- mondtam.
-- Az bizony jó messze van, de egy darabig elvihetlek.
Gyorsan mellé ültem. Most éreztem a süppedő ülésen, milyen fáradt
vagyok. A gép egyenletes zümmögése álomba ringatott.
-- Hé, barátom! Ébresztő! -- rázott fel az öregúr. -- Megérkeztünk.
Kiment az álom a szememből.
-- Hány óra lehet? -- kérdeztem zavartan.
-- Bizony már tíz óra.
-- Hol fogok most szállást kapni? -- gondoltam ijedten.
Az öregúr rám nézett. Nagyon kétségbeesett arcot vághattam.
-- Na, nem kell megijedni, itt is maradhatsz nálunk.
A házban már sötét volt, a konyhában meg volt terítve.
-- Éhes vagy? -- kérdezte. Gyorsan bólintottam.
-- Hát akkor ülj le az asztalhoz.
Elém tett egy nagy pohár tejet, majd kenyér, kolbász, sajt került a
tányéromra. Mindent elfogyasztottam, amit csak elém rakott.
-- Jó étvágyad van -- jegyezte meg.
-- Egész nap nem ettem.
-- Hát csak egyél bátran! -- biztatott.
Egy heverőféle állt a konyha sarkában. Hozott egy párnát, takarót,
ruhástól dőltem le. Fáradt voltam, azonnal elaludtam. Mikor
hajnalodott, az öregúr keltett fel. Miután a vacsora maradékait
táskámba pakolta, útbaigazított Frankfurt felé. Vígan indultam neki az
ismeretlen útnak, imádkozva azokért, akik segítségemre voltak
vándorutamon. Hegyes-völgyes utakon rózsafüzért imádkozva, a festői
tájban gyönyörködve egy kis faluhoz értem, ahol épp az Úrangyalára
harangoztak. Egy fiatalember, kerékpárján ülve, egy üres kerékpárt
vezetett kínlódva a széles úttesten.
-- Felülhetnék a kerékpárra? -- ajánlkoztam.
-- Szívesen rád bízom, a szomszéd faluig elkarikázunk.
Gurultunk is tovább. A fiatalember, mikor megtudta, hogy magyar
vagyok, meghívott ebédre. Népes család ülte körül az asztalt.
Jólesett a forró leves, a pörkölt és a burgonya. Mikor elmondtam,
hogy Frankfurtot szeretném elérni, készségesen ajánlkozott, hogy
elkísér a fogadóig. Ott biztosan lesznek fuvarosok, akik a városba
tartanak, estére már ott is lehetek.
Valóban, több kocsi is állt a vendégfogadó előtt. A fiatalembernek
felderült az arca.
-- Na ugye, mondtam, most kászálódik fel Franz sógorom a bakra.
Odasietett a legelső kocsihoz, kezet rázott a jól megtermett
kocsissal, aki barátságosan intett, hogy üljek fel mellé.
-- Legalább nem leszek egyedül a hosszú úton.
Hálásan mondtam köszönetet fiatal barátomnak, aki mint Rafael angyal
Tóbiást, úgy vezérelt utamon.
A kocsis kedélyes bácsinak bizonyult. Kérte, hogy énekeljek neki
magyarul. Egyre bólogatott.
-- Szép, szép.
A két szürke lovacska vígan kocogott az úton, közben ő is dudorászott
egy-két szép német dalt. Estére behajtottunk Frankfurtba. Egy nagy
pajtaszerű istálló tele lovakkal, nem kecsegtetett nyugalmas
szállással. Felfedeztem a sarokban egy létrát, mely a padlásra
vezetett. Gyorsan feltornáztam magam. Nagy örömömre illatos széna
kínált ott nyughelyét. Arra ébredtem, hogy a lovakat vezették itatni. A
vályúnál én is felfrissültem és nekivágtam a nagy városnak, míg egy
templomra nem bukkantam. Itt lelkileg is felfrissültem. Térképem nem
volt, de felvázoltam magamnak azokat a nagyvárosokat, amelyeket
érintenem kell. Most Köln következett.
Városnézéssel nem foglalkoztam, arra nem volt időm. Korgó gyomorral
nem lehet művészeti alkotásokban gyönyörködni. Kerestem a Kölnbe vezető
országutat. Nagyon jólesett volna legalább egy zsemlyét és egy pohár
tejet venni, de utolsó kis pénzmaradékomon inkább megint képeslapot
küldtem haza. Tudtam, hogy édesanyám szívszorongva várja a postát.
Az útjelző 240 kilométert mutatott. Meghökkentem. Mikorra érek én
Kölnbe? 4-5 nap is beletelhet, de hát van Gondviselés. Ezt mindig
csodálatosan tapasztaltam.
Mikor délután leértem a Rajna völgyébe, elcsodálkoztam a hegyek
között hömpölygő Rajnán. A folyóparton egy autót fedeztem fel, olyan
sportkocsifélét, teljesen nyitott tetővel. Egy fiatalember akkor
fejezhette be az uzsonnáját. Élelmiszerkosarát begyömöszölte a kocsiba.
Úgy látszik, lerítt rólam, hogy éhes vándordiák vagyok, mert amikor
ráköszöntem, megkérdezte:
-- Kérsz valamit enni? Van egy kis maradékom.
Szerényen mosolyogva bólintottam, hogy bizony nagyon éhes vagyok.
Erre megint lekerült az elemózsiás-kosár a zöld gyepre, fehér ,,terülj
asztalkendőjére'' ráborította a kosár egész tartalmát. Ámulva néztem,
mint a mesében. Hófehér cipó, sajt, vaj, szalámi, kis üveg lekvár, egy
termoszban kávé. Megvolt a reggelim, ebédem, vacsorám. A fiatalember
mosolyogva nézte, milyen jóízűen falatozom. Kekszet is hozott a
kocsijából, megkente lekvárral, összeillesztette, abból ő maga is
májszolt. Közben kikérdezett, ki vagyok, hová megyek. Láttam a nyakában
egy kis aranykeresztet, ez felbátorított, még azt is elmondtam,
nekiindultam gyalog, hogy papnak tanulhassak.
-- Ez derék dolog -- válaszolta --, akkor elviszlek Kölnig.
Nem akartam hinni a fülemnek.
-- Kölnbe tetszik menni? -- kérdeztem felugorva.
-- Hát nem egészen, de a kedvedért teszek egy kis kerülőt.
Majdhogy a nyakába nem ugrottam. Nem is tudtam, hogyan köszönjem meg.
-- Estére már Kölnben leszünk? -- kérdeztem.
-- Ez versenykocsi, csak úgy fogunk röpülni.
Valóban álomszerű volt, ahogy tovaröpültünk a Rajna partján.
Szőlőskertek, várromok, rétek, erdők kergették egymást, mint egy pergő
filmben a mozivásznon. A vezetőm feszülő figyelemmel nézte a kanyargó
utakat, így csendben csodálhattam a szépséges tájat. Az esti
szürkületben messziről feltűnt a kölni dóm két gótikus tornya. Mintha
csak integettek volna: Isten hozott Kölnben. Nagy zökkenéssel
megálltunk egy útkereszteződésnél. Fiatal vezetőm melegen kezet rázott
velem, alig volt időm hálálkodni, máris suhant tovább ezüstös kocsiján.
Szombat este volt. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen messzire jutottam.
Gyors léptekkel indultam szállást keresni. Barna inges fiatalok
csoportja harsogó zeneszóval jött felém. Katonás léptekkel masíroztak
el mellettem. Egyet gondoltam: utánuk szegődöm. Nagy, magas épülethez
vonultak. Úgy néztem, hogy ez valami ifjúsági szálló lehet. Meg is
kérdeztem az egyik fiút:
-- Lehet-e itt megszállni?
Ő barátságosan betessékelt a portásfülkébe, ahol többen is
tartózkodtak. Mikor előadtam, hogy Magyarországról jövök, mint diák
szállást keresek, egyikük intett, menjek utána. Bevezetett egy nagy
terembe, ahol emeletes ágyakon nyüzsgött a sok fiatal. Rámutatott egy
üres ágyra, hogy csak másszak fel, ott elhelyezkedhetem. Kicsit
zavartan magyaráztam, hogy nincs pénzem, nem tudok fizetni. Végignézett
mosolyogva, megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Mivel bólintottam,
hogy nagyon is, belém karolt, bevitt egy nagy ebédlőbe, ahol sokan
falatoztak a hosszú asztaloknál. Nekem is szorítottak helyet, és egy jó
adag gőzölgő szósszal leöntött burgonyát szafaládéval, kenyérrel toltak
elém. Bizony jólesett a meleg étel. Jó pohár vízzel oltottam szomjamat.
A fiatalok hívtak, tartsak velük, mert nagy felvonulás lesz a városban.
Örültem, hogy fedél alá kerültem. A mosdóban jól felfrissültem, gyorsan
felmásztam a felső ágyra, a takarót magamra húztam és egyből elaludtam.
Vasárnap reggel még mindenki aludt a hálóban, mikor elhagytam az
ifjúsági szállót. A portás álmosan kérdezte:
-- Hová ilyen korán reggel?
-- Megyek szétnézni a városban.
-- Írd föl a neved -- mutatott egy nagy könyvre, azt is, honnan jössz
és hová mész, és meddig maradsz Kölnben.
-- Legföljebb egy napig -- válaszoltam. -- Visszajöhetek még estére?
A portás bólintott. Úgyis vasárnap van, jó lenne szétnézni ebben a
gyönyörű városban. Szentmisét is hallgathatok a nagy székesegyházban.
Bizony, nem is gondoltam, mennyire le tud nyűgözni egy ilyen gyönyörű,
hatalmas, gótikus templom. A világ legszebb gótikus építménye, kívül-
belül csodálatos méreteivel, faragványaival. Fél napot ott töltöttem. A
három királyok ereklyeládáját hosszan nézegettem. Kértem a három szent
királyt, akiket oly messziről vezényelt a csillag, hogy én is
megtaláljam az utat, mely célomhoz vezet, hogy a nagy Király
szolgálatába állhassak.
Már nagyon korgott a gyomrom, mikor estefelé visszataláltam az
ifjúsági szállóhoz. Ugyanaz volt a koszt, mint előző este. Ma is nagyon
ízlett. Még repetát is kértem, amit a jóindulatú szakács még két nagy
karéj kenyérrel is megtoldott. A szafaládét és a kenyeret el is
süllyesztettem a tarisznyámban. Azzal a boldogító tudattal aludtam el,
hogy közel vagyok Belgiumhoz, egy-két nap alatt talán el is érhetem.
Reggel borongós időben vágtam neki az Aachen felé vezető útnak.
Rózsafüzéremet nem találtam, hiába forgattam ki zsebeimet. Ez kicsit
lehangolt, de hamar találtam megoldást, tíz kis kavicsot szedtem össze,
ezeket csúsztattam át egyik markomból a másikba, így fennakadás nélkül
imádkozhattam a tizedeket.
72 kilométer Aachenig, de jó lenne estig eljutni! Szaporán
lépegettem, közben a nap is kibújt és egyre melegebben tüzelt. Dél
körül egy pataknál megebédeltem az estéről tartalékolt elemózsiát. A jó
hideg víz felfrissített. Ez a nap nem járt sikerrel, hogy valami
járműre felkéredzkezhessem. Pihenés nélkül meneteltem a poros
országúton, mely ahogy esteledett, egyre kihaltabb lett. Lábamat már
alig éreztem, szinte gépiesen vonszoltam magam. Elhatároztam, hogy
éjszakára valahol meghúzódom. Távoli kürtszó takarodót fújt. Ahogy
bírtam, a hang irányába siettem, kaszárnyafélére bukkantam. Az őrt álló
katona végignézett rajtam, amikor bebocsátást kértem.
-- Takarodó után senki be nem léphet -- mondta szigorúan.
-- Kölnből jövök gyalog -- könyörögtem --, alig állok a lábamon.
A katona elcsodálkozott:
-- Mikor indultál? -- kérdezte.
-- Kora hajnalban, még szinte sötét volt.
-- Hát szép teljesítmény -- mondta elismerően --, tudod-e, hol vagy?
Ez már Aachen külvárosa.
Szinte felkiáltottam örömömben.
-- Majd szólok az ügyeletes tisztnek.
Mikor megfordult, szinte rázuhantam a kis padkára. Tán egyből el is
alszom, ha nem kínoz az éhség, a szomjúság. Az őr nagy csajka meleg
levest meg kenyeret hozott.
-- Szerencséd van, fiú, a legrendesebb tisztünk van ügyeletben, itt
az őrszobán a priccsen elalhatsz.
Reggel kürtszóra ébredtem. Ismét azt se tudtam, hol vagyok. Egy
csajka feketekávészerű italt kaptam rozskenyérrel. Vígan vágtam neki a
város felé vezető útnak. Megkerestem a régi szép székesegyházat, ahol
még Szent István királyunk tiszteletére Nagy Lajos király építtetett
egy oldalkápolnát. A szentmisén igaz szívből mondtam hálát a jó
Istennek. Most már közel voltam a belga határhoz.
Még volt egypár fillérem levélpapírra meg bélyegre. Írtam jó
szüleimnek, testvéreimnek, hogy milyen csodálatosan segített a
Gondviselés és az ő imáik, mert mire ezeket a sorokat kézhez veszik,
már Belgiumban leszek, a jó kanonok úrnál...
Dél körül értem el a határt. Két vámőrrel találtam szembe magam, akik
gyanúsan szemügyre vettek. Az egyik franciául szólított meg.
Megértettem, hogy az útlevelet kéri. Belelapozott.
-- Mit keres Belgiumban?
Előszedtem minden flamandtudásom, hogy megmagyarázzam: látogatóba
megyek. Úgy látszik, nem értette. A társához fordult, együtt
tanácskoztak. Rémülten gondoltam arra, nehogy úgy járjak, mint az olasz
határon. Egyre fohászkodtam magamban. A másik vámőr flamandul szólított
meg. Kérdezte, honnan tudok flamandul? Most már fellélegeztem.
-- Egy belga kanonok úrnál voltam mint gyermek Flandriában.
-- Van-e pénzed?
Zavartan rebegtem, hogy nincs.
-- Itt van két frank -- mondta mosolyogva, kezembe csúsztatva. Még
tán sohasem örültem pénzdarabnak úgy, mint most. Hiszen ez azt
jelentette, hogy szabad az út Belgiumba, Flandria felé. Jó utat
kívántak, én pedig az első kanyarnál térdre borulva csókoltam meg a
földet, mely engem, vándor magyar diákot befogadott.
Könnyedén lépkedtem most már az erdős vidéken, versenyt fütyülve a
dalos madárkákkal. Az első falucskában egy jó szagú péküzletbe léptem.
Vettem egy hófehér kenyeret, úgy ízlett, mint a kalács. Jóllakva
folytattam utam. Egy robogó autónak integettem. Csikorogtak a fékek, a
kocsi megállt. Gyorsan odaszaladtam, messziről köszöntem az idős úrnak.
-- Brüsszel felé tartok.
-- Csak Luikig megyek.
Gyorsan az ülésre huppantam, máris indultunk. Az orvos -- mert az
volt a sofőröm -- egy kórház előtt állt meg. Magyarázta, egyenesen a
városon át menjek tovább. Nem lehet itt eltévedni, minden út Brüsszelbe
vezet. Bizony, már rám sötétedett, mikor a nagyvároson átvergődtem.
Úgy határoztam, addig megyek, míg csak bírok, de a legközelebbi falu
nagyon messze ígérkezett. Ki tudja, hány óra lehetett, mire az első
házakat elértem. Két-három helyen is bezörgettem, de nem nyitottak
ajtót. Egyik házból durván rám kiáltottak, mit zavarok éjnek idején.
Nem is próbálkoztam tovább, a nagy sötétségben a kimerültség levett a
lábamról. Egy dróttal elkerített mezőn bemásztam a rétre, de nem
találtam sem istállót, sem egy szénaboglyát. Maradék kenyeremet
megettem. Hűvös, szeles idő volt. Beburkolóztam köpenyembe,
tarisznyámat a fejem alá tettem, nehezen tudtam elaludni, mert fáztam.
Ahogy tudtam, összekuporodtam a nyirkos fűben. Arra ébredtem, hogy esik
az eső. Még ez hiányzott. Gyorsan felugrottam, gémberedett tagjaimat
megmozgattam, aztán nekifutva, átugrottam a drótkerítést. A reggeli
szürkületben kocogtam az országúton, míg csak át nem melegedtem.
Rózsafüzért imádkozva, köpenyembe burkolózva védekeztem az eső ellen,
mely lassan alábbhagyott. Most már csak eljussak Brüsszelbe, onnan már
csak két nap, és célba jutok. Elég sűrűn váltakoztak e nap a falvak és
kisebb városok. Többször is sikerült egy-egy járműre felkapaszkodnom,
így sokkal gyorsabban haladhattam. A borongós idő estére kitisztult, a
nap is kisütött. Mikor egy teherautóról lemászva megkérdeztem a fiatal
sofőrt, hogy messze van-e még Brüsszel, ő nevetve vállamra ütött:
-- Fiú, hát ez Brüsszel közepe.
Majdhogy a nyakába nem ugrottam. Ahogy körülnéztem, láttam, milyen
csodálatos, szép épületek vesznek körül. Gyönyörű székesegyház kötötte
le figyelmemet. Beléptem, éppen áldást osztottak az Oltáriszentséggel.
Mély megilletődéssel borultam térdre, hogy hálámat, köszönetemet
kifejezzem. Egy posta előtt habozva megálltam, írjak-e haza, vagy
vegyek egy kis eledelt, hiszen nagyon ki voltam éhezve. Gyorsan
beléptem a postára. Igen, ez lesz a leghelyesebb. Ilyen nagy örömet
tudatni kell az otthoniakkal, hogy Brüsszelben vagyok. Egy-két nap
alatt elérek a kanonok úrhoz.
Nagyon fáradt voltam. Nem sokat teketóriáztam, amikor egy
fuvaroskocsit láttam magam előtt kocogni, felugrottam hátul. A kocsis
észre sem vett. A kerekek egyhangú ritmusa álomba ringatott, így
vonultam át Brüsszelen.
Egyszer csak nagy zökkenésre ébredek. Majd lepottyantam. A gyér
házsorokból láttam, hogy Brüsszel külvárosában lehetek. Jó lesz szállás
után nézni, még világosban, nehogy úgy járjak, mint múlt éjszaka. A
legelső háznál kopogtattam, egy asszonyság nézett rám csodálkozva az
ajtóból.
-- Magyar diák vagyok, szállást keresek egy éjszakára.
Tagadólag rázta a fejét, de aztán megszólalt:
-- Magyar? Három házzal odébb van egy magyar leány, ott biztosan
befogadják.
Fellélegeztem.
-- Magyar diák vagyok! -- szóltam a fiatal lánynak, aki ajtót
nyitott.
-- Budapestről?
-- Igen -- feleltem bizonytalanul.
A fiatal leány hanyatt-homlok rohant be, lelkendezve kiabált:
-- Itt van egy fiatalember Budapestről!
Egyszerre ketten-hárman vettek körül. Egy idősebb asszonyság
átkarolt:
-- Wel -- kom! Isten hozott nálunk... -- máris vezettek be az
ebédlőbe.
-- Ugye éhes vagy, fiam? Gyorsan teríteni -- adta ki az utasítást.
Mikor egy kicsit magamhoz tértem, elmondtam, hogy gyalog indultam neki
a nagyvilágnak, mert tanulni szeretnék. Nem győztek csodálkozni. A
fiatal -- 16 év körüli -- leány, aki ajtót nyitott, az az ő magyar
lányuk, aki 8 éves volt, amikor idekerült. Bizony már nem tud jól
magyarul, de most örülnek, hogy van egy magyar vendégük. Jó meleg
fürdőt készítettek, majd bőséges vacsorával kínáltak. Szép
vendégszobába vezetett az asszonyság. Aludjak, ameddig csak akarok a
párnás ágyban, de én kérleltem a jó asszonyságot, csak jó korán keltsen
fel, mert kétnapos utam van, míg Popperingbe jutok gyalog. Az
asszonyság jót nevetett:
-- Hogy képzeled, hogy gyalog elengedünk? Megvesszük a vasúti jegyet
és felültetünk a vonatra.
Némán kezet csókoltam. Meleg könnycsepp hullott kezére, magához
ölelt, mintha édesanyám kebelén lettem volna.
Harangzúgásra ébredtem. Azt hittem, hajnali Úrangyalára hív, de a
nagy falióra delet jelzett. A család ebédre készült. Nagy ovációval
üdvözöltek. Az asztalfőn adtak helyet.
-- Csak estefelé érsz Popperingbe -- mondta a magyar leányka nevetve
--, hiszen a fél napot átaludtad. Nyugodtan maradhatsz, ha akarsz.
Ráztam a fejem. Ma július 29., Szent Péter és Pál apostolok ünnepe,
estére oda kell érnem.
-- Elviszünk Aaltsig -- mondta a jó asszonyság --, a teherautónkon,
ott vonatra teszünk.
így is történt. Mikor kigördült velem a vonat, hosszan integettem a
jó asszonyságnak és a magyar leánykának. Most már csak az a gondolat
foglalkoztatott, mint mondok a kanonok úrnak, hogyan fog fogadni,
megértő lesz-e. Lassan megnyugodtam. A Gondviselés csodálatosan
segített eddig is, a jó Isten nem fog cserbenhagyni. Sötét este volt,
mikor a vonat befutott az állomásra. Kis tarisznyámat vállamra vettem,
indultam az ismert úton a plébánia felé. Az utcák üresek, a
székesegyház órája tízet ütött. A templom előtt a lépcsőre borulva
hosszan imádkoztam, köszönet és hála, könyörgés és kérés volt az
imádságom. Az emeletes plébánia előtt hosszan haboztam. Tán már le is
feküdtek, de mintha a folyosóról fény szűrődött volna ki. A halvány
fénysugár elűzte félelmem, megrántottam a csengőt, melynek csilingelő
hangja mintha ezt visszhangozta volna: ,,Isten hozott.'' Valahol
felkattant a villany, fényárban úszott az egész lépcsőház. Idegen
férfi, elegáns fekete ruhában, csodálkozva nézett rám.
-- A gazdaasszonyt várom -- feleltem megrökönyödve.
-- Nem itt lakik a kanonok úr?
Máris megjelent az ismeretlen mögött a kedves Mária kisasszony
mosolygós alakja.
-- Csak nem? -- kiáltotta lelkendezve. -- Te vagy, Pityu?
-- Én vagyok, Stefán -- rebegtem.
Kezet akartam csókolni, de ő a nyakamba borult.
-- Micsoda meglepetés! Hogy jöttél ide?
-- Gyalog Magyarországról -- mondtam elfátyolozott hangon, mert
könnyek tódultak szemembe.
-- Ez az úr -- mutatott a kis termetű férfiúra -- a püspök úr inasa.
Itt van a püspök atya látogatóban. Jelentse gyorsan -- fordult hozzá --
, hogy itt van Stefán Magyarországról.
Az inas elkocogott. Én már kicsit zavartan ott is álltam a
dohányzószobában; rövid nadrágban, elnyűtt cipőben, köpeny a vállamon,
tarisznya a hátamon.
-- Laudetur Jézus Krisztus! köszöntem csengő hangon.
-- Hát te hogy kerültél ide? -- kérdezte a kanonok úr meglepve --, és
miért jöttél? -- fűzte hozzá egy kicsit zavartan.
-- Az apostolok lován, azért, hogy pap lehessek.
-- Hát ez jó! -- kacagott a püspök úr. -- Nem rossz, Péter-Pál
napján. Csak gyere, fiam, én áldásomat adom.
Most már összecsődült az egész ház. Míg a kanonok úr vendégének, a
püspöknek és vikáriusnak magyarázgatta: ez a mi magyar fiúnk; a jó
kisasszony és a gazdaasszony ölelgetett. Az ősz hajú püspök illatosan
füstölt a szivarral a kezében. Több kérdést tett fel. Hitetlenkedve
csóválta a fejét, hogy csak így, minden pénz nélkül neki mertem vágni
egy ilyen hosszú, fárasztó útnak.
-- Nem féltél, fiam?
-- Nem. Nem voltam egyedül, a célom pedig lelkesített.
A vikárius úr biztatva mondta:
-- Jó úton vagy a papság felé. Ugye, Richard -- fordult a kanonok
úrhoz --, itt tartod a fiút?
A kanonok úr biztatóan bólintott.
-- Persze, persze! Ha már idáig eljutott, most már tovább segítjük.
-- Jól van, Stefán, te itthon vagy. Menj csak vacsorázni, majd holnap
beszélgetünk, mi most lefekszünk.
Így bocsátott el a kanonok úr, kis keresztet rajzolva homlokomra.
Püspök úr gyűrűs kezét megcsókolva, boldogan siettem az ebédlőbe,
ahol már terített asztal várt. A jó Mária kisasszony és a gazdaasszony
egyre biztattak, hogy csak egyek, igyák, de alig tudtam falatozni a
nagy izgalomban, hogy ilyen jól sikerült a fogadtatás. Végre egyenesbe
jutottam, és megoldódtak a problémák. Végül az inas jelent meg, nagy
tálcán ünnepi tortával.
-- Ez csak holnapra esedékes, a püspöki ebédre -- mondta mosolyogva -
-, de egy ilyen nagy eseményt meg kell ünnepelnünk.
A jó kisasszony felkísért régi szobámba. A fehéren megvetett ágy
hívogatóan éreztette, hogy itthon vagyok, megérkeztem. Hosszan
imádkoztam a feszület előtt. Volt mit megköszönnöm, s volt mit kérnem a
gondviselő Atyától. Drága édesanyámra gondolva aludtam el. Hej, ha most
látna, milyen boldog lenne, hogy vándor fia otthonra talált; nem kell
már ismeretlen utakon kóborolnia.
Másnap korán talpon voltam. Elkísértem a kanonok urat a templomba,
úgy, mint régen. A szentmisére siető embereknek kedvesen újságolta:
megjött Stefán. Gyalog jött hozzám Magyarországról. Milyen örömmel
ministráltam a szentmisén és járultam szentáldozáshoz.
A sekrestyében -- mise után -- a kanonok úr hozzám fordult:
-- Stefán, most siess haza reggelizni, aztán szólj a nővéremnek, hogy
azonnal menjen veled új ruhát, ingeket, meg cipőt venni, mert a püspöki
ebéden már vadonatújban akarlak látni.
A jó Mária kisasszony boldogan sietett velem üzletről üzletre. Alig
ismertem magamra. A sok szép holmi egészen új külsőt kölcsönzött nekem.
-- Rád sem ismerek, Stefán -- mondta a püspök atya az ebédnél. Majd
elmondta a vendégeknek, hogyan állítottam be fáradt vándorként tegnap
este. Én voltam a ,,nap hőse''. A kérdések kereszttüzében alig tudtam
felelgetni.
Ez volt vándorutam megkoronázása.

{kép}

S. Mátyás apostol
,,Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be.
Aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.
Aki a legkisebb köztetek, az nagy igazán. ''
__________

{kép}

S. Simon apostol
,,Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek,
és ne tiltsátok meg nekik, mert ilyeneké az Isten országa. ''
__________

{kép}

S. Júdás apostol
,,Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket,
és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok:
nagy lesz jutalmatok a mennyben. ''
__________

{kép}

S. Pál apostol
,,Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.
Jóságos emberségteket ismerje meg mindenki! Az Úr közel van.''
========================================================================
Ha Magyarország visszahív


Két év telt el, hogy megérkeztem gyalog Magyarországról Belgiumba. Új
otthonra leltem a kedves flamand kanonok úrnál, aki mindenben
segítségemre volt, hogy tovább tanulhassak. Sokat sétálgattunk együtt,
beszélgetve, azaz tanítgatott engem, hogyan kell helyesen kiejteni a
flamand szavakat. Esténként nyelvtanból oktatott és diktált a
szentírásból. Jó pedagógus volt, hiszen sokáig volt gimnáziumigazgató.
Neki köszönhetem, hogy aránylag gyorsan tanultam flamandul. Sok
utánajárással sikerült helyet szereznie számomra Kortrejkben, a Don
Bosco intézet kései hivatások részlegében. A nővére és a házvezetőnő
beszereztek minden ruhát, matracot, ágyneműt, amit az intézet előírt,
és szeptember 8-án -- Kisboldogasszonykor -- gépkocsival megérkeztem
Don Bosco intézetébe. A jó kanonok úr személyesen kísért.
Még mielőtt bevonultam volna, egy előkelő vendéglőben ünnepi ebédet
rendelt. Mindenféle jó tanáccsal ellátott, majd áldását adva utazott
vissza Poperingbe.
Az intézeti élet szokatlan volt nekem, de a kedves szalézi atyák és a
többi flamand és francia társam olyan szeretettel fogadtak, hogy
hamarosan otthon éreztem magam. A gimnázium első osztályát kellett
végeznem. Flamandul, latin és görög nyelven, franciául, angolul és
németül is kellett tanulnom. Bizony nagy erőfeszítést és szorgalmat
kívánt, hogy lépést tudjak tartani a többiekkel. Milyen nagy volt
karácsonykor a jó kanonok úr öröme, amikor hazaérkeztem! Az igazgató
levelét átnyújtottam neki, melyben megelégedését fejezte ki
előrehaladásomról.
Édesanyám hosszú levélben számolt be az otthoni eseményekről, melyek
bizony aggasztóak voltak. Elhatároztam, hogy segítek jó szüleimen és a
két otthon maradt bátyámon. Ez adott indítást arra, hogy írjak. Úgy
véltem, ezzel némi pénzre teszek szert, hogy őket segítsem.
Legelső írásom karácsonyi novella volt, melyet egy ifjúsági folyóirat
elfogadott. Szép honoráriumot kaptam. Azonnal haza is küldtem. Ezen
felbuzdulva határoztam el, hogy megírom kalandos vállalkozásomat,
hogyan jutottam el Flandriába. Szabad időmet erre használtam. Egyben jó
gyakorlat volt a flamand nyelvben. A gimnáziumi dolgozataim általában
jól sikerültek. Tanárom nemegyszer felolvasta azokat.
Közben nem feledkeztem meg ígéretemről, hogy Imre és Laci bátyámat
kisegítem. Mindhármunknak egy célja volt, hogy Isten dicsőségére és
embertestvéreink szolgálatára szenteljük életünket. Az akkori
körülmények között Magyarországon ez nem volt lehetséges. Most, hogy
nekem sikerült ezt az utat megkezdeni, minden igyekezetem arra
irányult, hogy őket is segítsem ebben. A tanulás mellett egyre azon
igyekeztem, hogy ezt keresztülvigyem. Egyelőre nem volt más eszközöm,
csak az imádság. Bizony, míg társaim kint futballoztak vagy szabad
idejüket szórakozással töltötték, én leginkább a kápolna csendjében
húzódtam meg, imádkoztam a rózsafüzért. Valahányszor szabadságra
mehettem, mindig azon fáradoztam, hogy olyan összeköttetést szerezzek,
mely révén tervem sikerül.
A kanonok urat, aki teljes iskoláztatásomat vállalta és fizette, nem
terhelhettem. Rövidesen egész komoly ismeretségeket szereztem, akik
közreműködtek, hogy Imre bátyám kijöhessen. Összehoztam az útiköltségre
szükséges pénzt. Sikerült egy-két jólelkű pártfogót szereznem, akik
vállalták Imre bátyám tanításának költségeit. Persze ez sok nehézséggel
járt, sok levelezés, utánajárás, amellett komolyan kellett tanulnom is,
a könyvemen dolgozni is. Én voltam a legboldogabb, amikor majdnem egy
év fáradozása után Imre bátyámat boldogan ölelhettem át a brüsszeli
pályaudvaron. De sok mondanivalónk volt egymásnak, míg egy kis
kávéházban Imre kipakolta a jó hazai süteményt, amit édesanya küldött
nekem. Laci bátyám levelét könnyezve olvastam. Kifejezte örömét, s nem
kis büszkeségét, hogy sikerült Imre bátyámmal együtt most már kéz a
kézben elindulni a magasztos cél felé, melyhez ő is csatlakozni készül.
Várja a hívást, hogy mikor jöhet.
Most már nekem is könnyebb volt, mert Imre bátyám velem tanulhatott a
Don Bosco intézetben. Persze neki sokkal nehezebben ment, mert bár ő is
ismerte a flamand nyelvet, de mindent elölről kellett kezdenie. Imre
nagyon ügyes, szemfüles fiú volt, sok mindent kezdeményezett az
intézetben. Különösen egy missziós kiállításon volt nagy sikere. A Don
Bosco intézetnek minden évben volt egy majálissal összekötött missziós
kiállítása, távoli missziók megsegítésére.
Imre bátyám előállt egy bűvészmutatvánnyal: egy szobában, mely fekete
függönyökkel volt bevonva, kis emelvényen egy csontvázat táncoltatott.
Csontvázat szerkesztett fehér vastag keménypapírból, melyet
cérnaszálakkal mozgatott. A sötét teremben a sötét leplek hátteréből
nem lehetett látni a vékony cérnákat. Ütemesen dirigálta a csontvázat,
az pedig ugrált, táncolt a csárdás ritmusára, melyet egy kis
gramofonlemez szolgáltatott. Két frank volt a belépődíj. Plakátok
hirdették: ,,A rémület szelleme, a táncoló halál.'' A sok látogató,
akik a majálisra jöttek, ott tolongtak a kis szoba előtt. Én voltam a
kikiáltó és a pénzbeszedő. Nagy hangon szólítottam fel a közönséget,
hogy nézzék meg a XX. század csodáját. A jó belgák szájtátva nézték az
ugráló csontvázat. Nem tudtak rájönni Imi testvérem furfangjára. A mi
kis mutatványunknak volt a legnagyobb sikere.
Iminek megnőtt a tekintélye. Szerettek is bennünket az intézetben.
Már másodikos voltam, de Imi még csak az elsőben kínlódott.
Érdekesek a Gondviselés útjai. Szívesen maradtam volna az intézetben,
később pedig a Szalézi rendben. Missziós álmaimról Imre bátyámnak más
elgondolásai voltak. Egyre azon töprengett, hogy tudnánk Lacit kihozni,
és hogy tudnánk később, mint világi papok Magyarországra hazajönni: az
lesz a mi igazi missziós területünk.
Érdekes, de én eleinte erre nem is gondoltam. Még olyan távoli álom
volt. Imre ösztönzésére rájöttem, hogy jobb volna nekünk kollégiumba
jutni, ahol világi papok tanítanak, így biztonságosabb lenne későbbi
tervünk megvalósítása. Mikor a második iskolaévet is befejeztem, elő is
álltam ezzel a tervvel a kanonok úrnál. Legnagyobb meglepetésemre ő is
helyeselte. Ott nála, Poperingben működött egy ilyen világi papok által
fenntartott gimnázium. Beleegyezett, hogy ott tanulhassunk. Nem is kell
kollégiumban laknunk. Nála is lesz helyünk, hiszen van elég szoba az ő
rezidenciáján. Jó nővére és a házvezetőnő is nagy örömmel fogadták ezt
a tervet.
Don Bosco intézetétől érzékeny búcsút véve végleg Poperingbe
költöztünk. Az ottani gimnáziumot papok vezették. Szent Szaniszló
kollégium volt a neve. Eleinte szokatlan volt beilleszkedni. Mindketten
már idősebbek voltunk, s a gimnáziumot a második osztálytól kezdtük. A
flamand fiúk szeretettel fogadtak. Segítettek, ahol tudtak, és mi is
megháláltuk segítőkészségüket. Feltűnt nekünk, hogy a gimnáziumban nem
volt tornaterem. A testnevelés nem szerepelt a tantárgyak között. Mikor
ezt szóvá tettük az igazgatónak, mosolyogva mondta, hogy nincs
tornatanáruk, meg hát a fiú torna nélkül is boldogulnak.
Még otthon leventeoktatói képesítést szereztem, Imre pedig az
Ezermester cserkészcsapatnak volt törzstagja. Felajánlottuk az
igazgatónak, hogy mi foglalkozunk a fiúkkal. Hetenként legalább egy-két
órát iktasson be az órarendbe, nem fogja megbánni. Tetszett az
ötletünk, s próbaként megengedte.
Először a legelemibb alapszabályokat tanítgattuk (lépésre menetelni,
jobbra-balra, előre-hátra fordulni). Majd egyszerűbb tornagyakorlatokat
csináltunk, amit az udvaron is lehetett. A tanároknak is tetszett, hogy
így foglalkozunk a fiúkkal. Többen is felajánlották közülük, hogy
szabad időben tanítgatnak bennünket külön is, hogy lépést tudjunk
tartani a flamand tanulókkal. A kollégiumnak nem volt futballcsapata.
Ezt is megszerveztük. Az igazgató engedélyt adott, hogy minden
csütörtök délután futballozhassunk a kollégium mögötti nagyréten. Jó
futballisták voltunk. Hamarosan jó csapatot hoztunk össze. A
környékbeli iskolákkal álltunk ki. Ilyenkor Imre jobbszélsőt, én pedig
balszélsőt játszottunk, így vezettünk fergeteges lerohanásokat a
csatársorral. Népszerűek lettünk. A tanárok ezért annyit segítettek a
tanulásban, hogy iskolaév végén mind a ketten átugorhattunk egy
osztályt, így már negyedikesek lehettünk.
A nyári vakációban több kerékpáros túrát is terveztünk a fiúkkal.
Bebarangoltuk Flandriát és a 70 kilométer hosszúságú tengerparton
sokszor víkendeztünk. A nyár fő eseménye a lourdes-i zarándoklat volt.
Augusztus elején a kanonok urat meglátogatta legjobb barátja, a brugge-
i MAHIEU vikárius generális. Több napig nálunk időzött, s nagyon
megszeretett minket. Felajánlotta, hogy elvisz minket Lourdes-ba.
Augusztus 15-én lesz a flamand zarándoklat, melynek ő a vezetője. Majd
kiugrottunk bőrünkből, hiszen Lourdes-ról már annyit hallottunk. A
világ leglátogatottabb Mária-kegyhelye, ahol a Szűzanya 18 alkalommal
jelent meg a kis Bernadettnek, s ahol annyi sok csodálatos gyógyulás
történt.
Lassan készülődtünk a nagy útra, hiszen Lourdes Poperingtől olyan
távolságra volt, mint Budapest. Egész Franciaországon át kellett
utazni. A spanyol-francia határ közelében fekszik Lourdes, a Pireneusok
lábánál. Hosszú különvonat repített bennünket hegyeken, völgyeken
keresztül, éjjel-nappal száguldva, míg harmadnapra feltűnt a lourdes-i
bazilika karcsú tornya. Minket az a megtiszteltetés ért a vikárius
generális jóvoltából, hogy a zarándoklat nagy zászlaját vihettük,
melyre -- kék-fehér alapon -- a flamand oroszlán volt hímezve. Ez azért
is nagy előnnyel járt, mert mindig a zarándokcsapat élén haladhattunk,
s mindig a legjobb helyeket kaptuk a szertartásoknál is, mert a
zászlónak mindig ott kellett lenni a legláthatóbb helyen. Egy hétig
tartózkodtunk Lourdes-ban. Felejthetetlen élményt jelentett számunkra.
Egy nagy hotelban kaptunk Imrével külön szobát. Az étkezések a hotel
különtermében voltak, ahol a francia konyha minden remekével
találkoztunk. Reggelenként a Szikla-barlang oltáránál ministrálhattunk,
délután a két órai szentségi körmeneten mi nyitottuk meg a menetet a
flamand zászlóval. Megrázó volt látni a hármas bazilika előtti téren a
sok beteget, hordágyakon, tolókocsikban, ahogy a püspök az
Oltáriszentséggel áldást adott rájuk külön-külön, míg egy francia pap a
közös könyörgéseket előimádkozta, melyet dörgő hangon ismételt a
zarándokok sokasága: ,,Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtunk!'', ,,Uram,
add, hogy lássak!'', ,,Uram, add, hogy halljak!'', ,,Uram, add, hogy
járjak!'', ,,Uram, add, hogy meggyógyuljak!''
Hallottuk, hogy nemrégiben egy vakon született fiúcska, mikor
hallotta, hogy a püspök elhaladt előtte, s nem nyíltak meg szemei,
sírva felkiáltott: ,,Megállj, Jézuska, megmondalak édesanyádnak, hogy
nem gyógyítottál meg!'' A püspök visszafordult, újra megáldotta az
Oltáriszentséggel, és a kis vak fiú látó lett, meggyógyította a
Jézuska.
Az esti fáklyás körmenet mindig felejthetetlenül szép volt. A sok
ezer zarándok égő gyertyával kezében együtt énekelte -- mindenki a
saját anyanyelvén -- a közismert lourdes-i éneket:

,,A lourdes-i barlangból fényesség ragyog,
A Szent Szűz néz onnan,
Bernadett boldog,
Ave, Ave, Ave Mária...''

Mikor a hullámzó lángfolyam betöltötte a hármas bazilika előtti nagy
teret, a zászlók a legfelső lépcsőn gyülekeztek. Onnan volt csak igazán
csodálatos és felemelő ez a fenséges látvány, majd latinul ezrek ajkán
csendült fel: Hiszek egy Istenben... S ekkor fent a pireneusok csúcsán
kigyulladt egy fémkereszt. Mintha csak az égen lebegett volna a
hatalmas fénylő kereszt, s míg a hegyek visszhangozták a harsogó
Hiszekegyet, büszke öntudat töltötte el szívemet, s most értettem
igazán, mit jelent katolikus kereszténynek lenni. Minden napnak ez volt
a programja, de közben akadt bőséges szabad idő, ismerkedni Lourdes-dal
és a hívő flamand zarándokokkal. Persze nekünk nagyon lapos volt az
erszényünk. Nem tudtunk vásárolgatni, sem a környező Pireneusokra
kirándulni, de egy igen kedves és jómódú kisasszony -- Helene --, aki
minden évben, immár negyvenedszer zarándokolt el Lourdes-ba,
pártfogásába vett bennünket, így mi is átrándulhattunk Spanyolországba
autóbusszal. Hógolyózhattunk fent, az örök hóval fedett Pireneusok
fennsíkján. A jó Helene kisasszony mindenhová elvitt. Legnagyobb
jótevőink egyike lett. A Lourdes-i Szűzanya nagy ajándéka volt ez
számunkra, ami igazából a későbbiekben igazolódott. Minden reggel
nagyon korán keltem, és siettem a lourdes-i barlanghoz. Jó volt
ilyenkor csendben imádkozni, felnézni a gyönyörű márványszoborra,
melyet mindig ezernyi gyertya fénye sugárzott be. Itt kértem a
Szűzanyát igazán szívből, segítsen, hogy pap lehessek. Nagyon hosszú út
állt még előttem az oltárig. Megígértem a Szűzanyának, ha sikerül
célomat elérni, valami nagyon széppel fogom őt megajándékozni.
A Lourdes-i Szűzanya kedvesen mosolygott rám, biztosra vettem,
segíteni fog.
Sokat gondoltunk Imivel együtt édesanyánkra és Lacira. De kár, hogy
ők nem lehetnek itt!
Már két éve voltam távol hazámtól. Egyre jobban vágytam őket
viszontlátni. Elhatároztuk Imivel, hogy jövő nyáron akárhogy is, de
hazautazunk Magyarországra. Mikor ezt szóvá tettük a jó Helena
kisasszonynak, megígérte, hogy hozzájárul a költségekhez. Milyen nagy
öröm volt számunkra! A Szűzanya érdemének tudtuk be. Hálás szívvel,
könnyezve búcsúztunk a Lourdes-i Szűzanyától azzal az érzéssel, ide még
vissza kell jönnünk. Mikor a vonatról utoljára láttuk a bazilika
tornyát, mintha integetett volna. Fájó szívvel fordultam el az
ablaktól. A jó Helena kisasszony szipogva törölgette könnyeit, egyre
azt ismételgetve: ,,Viszontlátásra, viszontlátásra, szeretett Lourdes-i
Szűzanya.'' Ezzel a zarándoklattal zárult le a vakáció. Nagy
lendülettel és friss lelkesedéssel kezdtük az új iskolaévet, mint
negyedikesek.
========================================================================
Újra Magyarországon


Helena kisasszony valóban a Lourdes-i Szűzanya ajándéka volt
számomra. Meghívott Imrével együtt Oostrozbekeebe, ahol a gyönyörű ház
szinte második otthonom lett Flandriában. Minden vakációban, sőt
sokszor hétvégeken is kerékpárral mentünk hozzá. Mintha édesanyánk lett
volna, olyan szeretettel fogadott. A flamand konyha minden
készítményével megismertetett bennünket. Helene -- Ilona -- édesanyámra
is emlékeztetett, akit ugyancsak így hívtak. Már Lourdes-ban
felajánlotta, hogy a következő nyáron megfizeti útiköltségünket,
látogassunk el jó édesanyánkhoz. Imivel tervezgettük az utat, de persze
másként, mint ahogy a kisasszony elgondolta. Egy szép napon előálltunk
tervünkkel. Mi szegény diákok vagyunk, se pénzünk, se kincsünk, hogy
állíthatnánk be gyorsvonattal Pestre üres zsebekkel. Otthon nyomorúság
van. Nincs pénzünk, de van két jó lábunk és erős szívünk. Kerékpárral
megyünk haza, a pénzt, amit Helene kisasszony útiköltségre szánt, azt
visszük ajándékba. Könnybe lábadtak szemei:
-- De fiúk, hogy gondoltok ilyet? Budapest legalább olyan messze van,
mint Lourdes, két-három nap vonattal.
-- Fillér nélkül, gyalog jöttem egyedül Budapestről. Most kettesben
kerékpárral mégiscsak könnyebb lesz az út. Időnk van bőven.
Végre beleegyezett, sőt az útiköltségre szánt összeget jóval meg is
toldotta. Most már csak a kanonok urat és nővérét kellett meggyőznünk,
hogy engedélyezzék a kalandos kerékpárutat Magyarországra. Nem ment
könnyen. Kanonok úr azzal is érvelt, hogy veszélyes az út, hol fogunk
megszállni, az ellátás is költséges lesz. Megmutattam a tervezetet,
hogy naponta kb. 150 kilométert megyünk, Németországban és Ausztriában
is ott szállunk meg, ahol Don Bosco intézetek vannak. Nemcsak szállást,
de ellátást is ingyen kapunk a Szalézi atyák ajánlására. Beleegyeztek,
sőt kilátásba helyeztek egy nagyobb összeget.
Akár szép idő volt, akár esett vagy havazott, Imivel mindennap
megtettünk jó pár kilométernyi utat a hegyes, lankás, dombos vidéken.
Gyakoroltuk magunkat a hosszú útra. Közben szorgalmasan tanultunk, mert
a kanonok úr figyelmeztetett, hogy csak jó tanulmányi eredménnyel enged
útnak. Közben a kollégiumban híre ment, mire készülünk. Megható volt a
fiúk kedvessége. Gyűjtést rendeztek, hogy ők is hozzájáruljanak utunk
sikeréhez. A farsangi előadáson, mely mindig esedékes volt nagyböjt
előtt, magyar énekekkel léptünk fel, a táncoló halált is bemutattuk,
nagy sikere volt.
Szép összeget kaptunk az igazgatótól is, akinek szintén fülébe jutott
tervezett kirándulásunk.
Különben a flamandoknál nemzeti sport a kerékpár, sok világhírű
kerékpárosuk volt. Minden fiúnak, leánynak van kerékpárja.
Tréningünkhöz nemegyszer seregestül szegődtek. Többen ajánlkoztak, hogy
elkísérnek bennünket, de persze szüleik hallani sem akartak erről.
Édesanyánknak megírtuk, készülődünk haza a nagy vakációra. Arról nem
mertünk írni, hogy kerékpárral megyünk. Csak Laci bátyánkkal tudattuk,
tőle mégis kitudódott. Jó édesanyánk óva intett bennünket a kalandos
vállalkozástól. Bárhogy is szeretne bennünket látni, ilyen veszélyes
utat ne tegyünk miatta.
Ismeretségem köre egyre növekedet. Találkoztam egy orvoscsaláddal,
akik a tengerhez közel laktak. Náluk is otthonra találtam. Mindig
szeretettel fogadtak, mintha a fiúk lennék. Két leányuk volt, az
idősebb Robertinne, már 40 év körüli. Az édesapja mellett segédkezett
és a gyógyszertárt kezelte. A húga, Andrea 25 év felé lehetett, nagyon
vidám, kedves lány volt. Magyarországot úgy megszerettettem vele, hogy
elhatározta, eljön nyáron Budapestre, persze vonaton. Kalauzoljam
Magyarországon, kérte. Később ezek a művelt lányok nagy segítségemre
voltak könyvem megírásánál. Átdolgozták összes írásomat.
Jelentős ismerősöm volt egy kávé-nagykereskedő, aki, mikor
Magyarországra visszatértem, kilószámra küldte utánam a kongói kávét.
Gyorsan múlt az idő, készülődtünk az útra. A legszükségesebbeket
csomagoltuk be. Kerékpárjaink így is meg voltak terhelve. Egy hentes
ismerős hosszú rúd szalámiját a kerékpár vázára kötözte:
-- Jó lesz ez, fiúk, nem romlik el. Oda-vissza elég lesz nektek.
Elbúcsúzkodtunk a kanonok úrtól, a nővérétől és Máriától, a
gazdaasszonytól. Keresztet rajzoltak a homlokunkra, a kanonok úr még a
kerékpárokat is megáldotta, Rafael angyal oltalmára bízott bennünket,
aki az utasok védőszentje.
Sokan integettek jó utat kívánva nekünk. Érdekes, hogy aránylag rövid
idő alatt milyen ismertek lettünk a kis városban. Első nap Luikig
kerékpároztunk, ami elég nagy húzás volt, hiszen onnan már közel a
német határ. Szalézi intézetben szálltunk meg. Kedvesen fogadtak
vacsorával. Másnap a szentmise után bőséges reggelivel láttak el. Az
idő is kedvezett. Verőfényes napsütés, gyönyörű tájak, gyorsan tovatűnő
erdőkön vezetett utunk a német határig, írásaink rendben voltak,
csomagjainkat meg se nézték. Kicsit fájó szívvel tekintgetve vissza a
belga tájakra, száguldottunk Aachen felé. Ezen az úton gyorsan
haladhattunk, erdőkön vitt át. Délfelé egy kis falu templomkájánál
pihentünk meg, imádkozgattunk. Odajött hozzánk a plébános. Amikor
megtudta, hogy magyar diákok vagyunk, ebédre hívott. Megtudtuk tőle,
hogy ha jól vesszük az iramot, Kölnig eljuthatunk. Ott majd a
Szaléziaknál szállást kapunk. Bizony kellett hajtani, hogy szürkületre
elérjük Kölnt. Soká keresgéltük az intézetet. Zuhanyozás, utána meleg
vacsora. A páterek nagy hálóba tessékeltek. Válogathattunk az ágyak
között, hiszen szünidő volt. Reggel ministráltunk az atyáknak, akik
habos kávéval, kaláccsal vendégeltek meg. Ebédrevalót is bőven kaptunk:
friss kenyeret, szalonnát, sajtot. Kölnben csak a székesegyházat
kerestük fel, megcsodáltuk a gótika legnagyobb remekművét. Letérdeltünk
a három szent király ereklyéje előtt. Kértük segítségüket, hiszen ők is
egyszer hosszú, bizonytalan útra indultak, a fényes csillag
vezetésével.
Utunk legszebb szakasza a Rajna mentén folytatódott. Gyönyörű lankás
dombok szegélyezték a hömpölygő folyót, gondos szőlőskertek, erdők, itt-
ott várkastélyok. Rövid pihenőt engedélyezve magunknak, egyfolytában
hajtottunk énekelve, rózsafüzért imádkozva. 210 kilométert tettünk meg.
Éjjelre megint csak jó szállást kaptunk egy plébánián. Friss tej, sajt,
kenyér, a plébános atya megvendégelt.
Már éreztük a lábunkban a kilométereket, a kemény nyerget, de hála
Istennek, bírtuk az iramot. Az idő is kellemes, esőt se kaptunk.
Würzburg körül nehezedett a terep, jöttek a hegyek. Megterhelt
kerékpárunkról többször is le kellett szállni, hogy gyalog toljuk az
emelkedőkön. A lejtőkön annál gyorsabban száguldottunk. Elértük
Nürnberget minden baj nélkül.
Passauig nem történt semmi említésreméltó. Regensburgtól már a Duna
partján haladhattunk Passaut és Linzet érintve. Mindkét helyen a
Szalézi atyáknál szálltunk meg. Nagyon bőkezűen vendégeltek meg,
útravalóról is gondoskodtak.
A hetedik nap Bécsben voltunk. Itt is akadt egy Don Bosco intézet,
ahol az eddigiekhez hasonlóan fogadtak. Utunk nagy része mögöttünk
volt. Barnára sültünk, mint a szerecsenek. Úgy számítottuk, most már
két nap alatt elérjük Budapestet. Ezért még egy kis városi sétát is
engedélyeztünk magunknak. Már jártam egyszer kerékpáron Bécsben, de
Imre még nem. Legelőször a Szent István-dómba mentünk, ahol a pócsi
Szűzanya kegyképénél hálát adtunk addigi szerencsés utunkért. Másnap
értük el a magyar határt. Nem kis megindultsággal üdvözöltük a magyar
földet. Azt reméltük, Győrön át egy nap alatt hazaérünk. A kerékpárok,
melyekkel eddig semmi baj nem volt, most nem kis gondot okoztak. Hol a
lánccal kellett bajlódni, hol defektet kaptunk, így Tatánál esteledett
ránk.
Egy vendégfogadó előtt tehergépkocsi készült indulni. Megkérdeztem a
sofőrt, hová megy.
-- Budapestig meg sem állok -- mondta nevetve.
-- Vigyen el minket is, kerékpárjaink a hosszú úttól nagyon
elromlottak.
-- Honnan jönnek? -- kérdezte.
-- Egyenesen Belgiumból -- válaszoltuk mindketten.
-- Na, eleget karikáztak, pakoljanak fel, már indulok is.
Felkecmeregtünk az üres teherautóra. Nem így gondoltam bevonulásunkat
Budapestre, de örültünk, hogy este 10 óra körül már a Garay utca 29-be
érkeztünk. Szüleim még mindig a harmadik emeleti kis albérleti szobában
laktak. Fény szűrődött ki. Hála Istennek, még fent vannak, suttogta
Imi, amikor csendesen kopogtunk az ajtón. Laci bátyám nyitotta ki az
ajtót. Nyakunkba borult, ölelgetett, hol engem, hol Imit. Édesanyám is
megjelent. Mosolygó kedvesség, öröm, szeretet sugárzott belőle. Alig
tudta elrebegni:
-- Pityukám, Imikém, csakhogy itt vagytok!
Édesapa is megjelent, kicsit görnyedten, lesoványodva, zavartan
köhécselt.
-- Ezek a fiúk, mégiscsak megjöttek!
Lacival lementünk a kerékpárokért, a csomagokért. Mire
felcipekedtünk, terített asztal várt. A sok kérdezősködés, lelkendezés
közepette bizony alig tudtunk valamit is lenyelni. Nagy volt az öröm,
újra együtt a kis család. Édesanya nem győzött nézegetni, mennyire
megerősödtem, milyen férfias lettem ez alatt a pár év alatt. Éjszakába
nyúlott a beszélgetés meg a tervezgetések. Mondanom sem kell, hogy
ajándékaimnak mennyire örültek. Különösen annak a szép összegnek,
melyet kitettünk az asztalra. Édesapa már elő is állt a tervével, hogy
ebből a pénzből egy kis trafikot nyithat, amiből szerényen
eléldegélhetnek. Elmondtuk, hogy ősszel Laci is kijöhet Belgiumba, mert
már sok biztatást kaptunk, egyengetjük az útját.
A kis szobában minden olyan szűkös, szegényes volt. Belgiumban
hozzászoktunk a kényelmes különszobákhoz, itthon csak egy szalmazsák
jutott éjszakai pihenőre. Félálomban még láttam, hogy édesanyám
rózsafüzérét morzsolgatja, könnyes szemekkel.
Három hétig maradtunk, a szünet gyorsan vége felé közeledett.
Az utolsó héten betoppant Andrea két nagy bőrönddel.
-- Lám, betartottam a szavam -- mondta, amikor látta örömteljes
meglepetésem. Nem kis zavarban voltam, de ő már meg is nyugtatott:
-- Itt a Keletinél, a Hotel Imperialban van a szobám. Édesapa mindent
előre rendezett az utazási irodával.
Láttam, hogy Andrea meglepődik szegényes környezetemen, de
édesanyámmal nagyon kedvesen beszélgetett, persze én tolmácsoltam.
Rögtön meg is hívtuk másnap ebédre. Ez pénteki nap volt. Édesanyám
igazán remekelt. Töltött tojás volt az előétel, majd rántott hal
ropogós burgonyával, saláta meg jófajta túrós, almás rétes. Andreának
nagyon ízlett, különösen a rétest dicsérte.
Bejártuk Budapest nevezetességeit. Minden nagyon tetszett neki.
Elpanaszolta, hogy bizony, mióta a zárdából, ahol tanulmányait végezte,
hazajött, szinte el van zárva a nagyvilágtól, abban a csendes faluban,
ahol édesapja orvos. Már huszonhat éves, szeretne férjhez menni, de
nincs megfelelő hozzá illő udvarlója. Kérte, imádkozzam sorsa jó
alakulásáért. Természetesen megígértem: sajnáltam is a szép flamand
leánykát. Szerettem volna rajta segíteni. Ez előbb következett be, mint
reméltem.
Sétahajózásra mentünk a Dunán. Egyszer csak meglátok egy belga papot,
aki egy csinos fiatalemberrel állt a hajó korlátjánál. Örömmel
üdvözlöm, ő is nagyon meglepődött. Elmondta, fiatal orvos barátjával --
aki nemrég végzett az egyetemen -- kis európai körútra jött. Budapesten
pár napig időznek még.
Andreát bemutattam nekik. Kérték, csatlakozhassanak hozzánk, mert
egyedül nehezen boldogulnak.
Másnapra balatoni utat terveztek. A két fiatal nagyon jól érezte
magát, egyre jobban belemelegedtek a beszélgetésbe. A hátralévő
napokban mindig együtt voltunk. Később ebből az ismeretségből boldog
házasság lett. Nem telt el egy év, a fiatal brüsszeli orvos feleségül
vette Andreát. Csodálatosak a Gondviselés útjai. A dunai hajózás
kormányozta életük csónakjait.
Mikor Andreáék elutaztak, mi is készülődtünk fájó szívvel a
visszautazásra.
Édesanyám, Laci bátyám elkísértek a Duna-partig, édesapa még otthon
elbúcsúzott tőlünk. Betértünk a Szent Erzsébet-templomba, közösen
imádkoztunk utunk sikeréért, ezután csendesen ballagtunk a kerékpárt
tolva. Mellettem édesanya, Imit meg Laci bátyám kísérte. Hosszú
ölelkezés, integetés, amíg csak el nem tűntünk a Lánchídnál.
========================================================================
Újra Flandriában


Visszafelé utunk már annyival könnyebb volt, hogy megvoltak a
szálláshelyeink. Az első két nap után, Bécsen és Linzen át, harmadnap
estére értünk Passauba. A szalézi atyák nagy örömmel fogadtak, de mi
gyorsan lesiettünk a kikötőbe. Az én jó belga pap barátom Andreával és
a fiatal orvossal egy időben indultak vissza Belgiumba. Passauig a
Dunán hajóztak felfelé. Budapesttől Passauig két és fél napig tartott
az út. Legnagyobb örömünkre az utasszállító hajó akkor futott be
ünnepélyes lassúsággal a kikötőbe. Meglepődtek, amikor mi fogadtuk
őket. Imi Andreának pár szál virágot is kerített. Nem akartak hinni a
szemüknek, hogy megelőztük őket. A Duna és az Inn találkozásánál,
festői környezetben kis osztrák vendéglőben vendégeltek meg bennünket,
ízlett a meleg vacsora a hosszú, fárasztó út után. Vonatjuk este tíz
órakor indult. Elkísértük őket az állomásra. Pap barátom lelkünkre
kötötte, ha elérjük Brüsszelt, nála szálljunk meg. Orvos barátunknak és
Andreának is küld értesítést. Nagy vendégség lesz, kitűnő házvezetőnője
van. Felelevenítjük a magyarországi élményeket, addigra már a fényképek
is elkészülnek az útról.
Andrea a fülembe súgta, hálás nekem, hogy a fiatal orvossal
összehoztam, nagyon jól megértik egymást.
-- Egy hét múlva Brüsszelben! -- kiáltottam még utánuk, amikor a
vonat kigördült.
-- Imádkozunk, hogy úgy legyen! -- integetett Andrea.
Ez az egy hét nagyon nehéznek ígérkezett, augusztus közepén, rekkenő
hőségben, egész nap kerékpáron. Nagy könnyebbség volt, hogy minden
reggel tudtunk szentmisére menni, csak egy alkalommal csúszott némi
hiba a számításunkba. Imre kerékpárja kétszer is defektet kapott, és a
hegyek között utolért egy nagy vihar is. Sehol nem adódott menedék,
bőrig ázva, szinte lépésben haladtunk. Ránk esteledett. Sehol egyetlen
falu vagy ház. Lámpáink is felmondták a szolgálatot. A sötétséget csak
a villámok oszlatták szét egy-két pillanatra. Végre egy legelőn
kunyhófélét fedeztünk fel, jó friss szénával. Imre rögtön határozott:
-- Te, öcsi, itt megszállunk!
-- Szó sem lehet róla -- tiltakoztam hevesen --, el kell érni azt a
jó öreg plébánost, aki nagy vendégszeretettel fogadott egy hónappal
ezelőtt.
-- De nekem éppen elég volt!
-- Falatozzunk először -- javasoltam --, azután majd meglátjuk.
-- Abban benne vagyok -- dörmögte, máris leoldotta a tarisznyáját --,
de én innen el nem mozdulok.
-- Döntsön a sors -- fejeztem be a vitát.
Volt egy megállapodásunk: amennyiben eltérnek nézeteink, földobunk
egy kockát, és akinek több pontja van, annak a kívánsága teljesül, így
vacsora után elővettem a kockát. Először én ráztam meg és dobtam föl.
-- Öt! -- kiáltottam diadalmasan.
Imi bizonytalanul rázta, azután csalódott képet vágott. Három pontja
volt. Méltatlankodott, hogy neki soha nincs szerencséje.
Felcihelődtünk. Már este tíz óra körül lehetett, amikor nekilódultunk,
a hold világított a kanyargós úton. Elszámítottam magam. Azt reméltem,
hogy egy-két óra alatt elérünk a plébános falujába, de csak lassan
haladtunk a meredeken. A vihar alaposan lehűtötte a levegőt. Nyirkos
ruhában kellemetlen volt az éjszakai utazás. Közben nagyon
megszomjaztunk mind a ketten. Mikor végre egy kis patak csillogó
csíkját felfedeztük, akkor jutott eszembe:
-- Te, Imre, már nem ihatunk!
-- Hogyhogy nem? -- förmedt rám dühösen.
-- Hát nézd az órát, két óra elmúlt. Ha most vizet iszunk, reggel nem
áldozhatunk.
-- Akkor gyerünk!
Újra rátapostunk a pedálra. Nagyon egyhangú volt az út. Hegyes-
völgyes, nehéz terep. Most már a szomjúság is gyötört.
Azt hittük, soha nem érjük el a falucskát. Egyszer csak felcsendült a
messzeségből az ötórai harangszó. Talán soha nem mondtunk olyan örömmel
Úrangyalát, mint azon a párás, derengős hajnalon, a hegyek között. A
kis templom már nyitva volt. Hat órakor volt nyáron a szentmise. Szinte
tele volt a templom. Jöttek a hívek, mielőtt a földekre mentek
dolgozni. A ruha megszáradt már rajtunk, egy vályúnál megmosakodtunk.
Egészen felfrissülve mentünk be a sekrestyébe. A plébános már öltözött.
Kedves ismerősként üdvözölt bennünket. Boldogan ministráltunk neki.
Szentmise után ízletes villásreggelit kaptunk, ebéddel is felért. A
plébános atya mosolyogva mondta:
-- Azért nekem is hagyjatok egy kis tejet a köcsög fenekén. -- Mert
mohón nekiestünk a tejivásnak.
Ezt az egynapi késést nem tudtuk behozni. Budapestig kilenc nap alatt
tettük meg az utat, visszafelé tíz napig tartott. Mikor Brüsszelbe
megérkeztünk a plébános úrhoz, már ott volt Andrea és a fiatal orvos
is.
-- Már tegnap megérkeztem -- mondta Andrea --, mivel úgy beszéltük
meg, hogy egy hét múlva Brüsszelben.
-- Sajnos -- mondta Imi --, a kerékpárom kétszer is defektet kapott.
-- És egy vihar is késleltetett bennünket -- fűztem én is hozzá.
-- Nem baj, fiúk, erre az ünnepi alkalomra felhozatok egy üveg
francia pezsgőt! -- vágott közbe a plébános úr.
Nagyon vidáman telt el ez az esténk. Fürdő után kényelmes ágyban
pihentük ki az út fáradalmait. Másnap szívélyes búcsút véve
mindenkitől, könnyedén tettük meg a hátralévő száz kilométert
Poperingig. Becsengettünk a jó kanonok úr házába, Mária, a házvezetőnő
nézett ki.
-- Stefán! -- kiáltott lelkendezve, a kezét összecsapva. Azután
berohant, a kaput is elfelejtette kinyitni. -- Itt vannak, itt vannak!
-- visszhangzott a folyosó.
A kanonok úr is megjelent, és a jó Mária néni is. Két szárnyra tárult
ki a kapu. Öleltek, csókoltak bennünket, alig tudtunk szóhoz jutni.
Ilyen fogadtatásra nem is mertünk gondolni. Mennyi szeretet, mennyi
kedvesség minden szavukban. Hol Imit, hol engem szólítgattak, úgy
kísértek be az ebédlőbe.
-- A kerékpárokat -- kiáltotta Mária néni -- ne hagyjátok az utcán!
Gyorsan kisiettünk a két vasparipához, melyek olyan hűségesen
kitartottak 3000 kilométeren keresztül.
-- Te Pityu! -- mondta Imi --, odanézz!
A két rúd szalámi mindegyikünk vázára rákötve, érintetlenül.
-- Mondtam én, hogy otthon kellett volna hagyni, de édesanya nem
akarta elfogadni, legyen tartalékunk az útra. Így a két hosszú rúd
szalámi sértetlenül tette meg az utat Budapestre és vissza. Másnap
hentes barátunk jó pénzen visszavásárolta:
-- Jó reklám ez a cégemnek, hogy az én szalámim 3000 kilométert is
kibírt, teljesen romlatlan állapotban.
========================================================================
Laci Belgiumban


Másnap reggel a jó kanonok úr ébresztett.
-- Stefán, gyere ministrálni, már nagyon hiányoltalak. Fürgén
elkészültem. Ahogy egymás mellett ballagtunk az utcán a templom felé,
megszólalt a jó öreg:
-- Stefán! Annyit törtem a fejem, hogy miért vállalkoztatok ilyen
nagy kerékpártúrára. 3000 kilométer nagy teljesítmény. Látom, jól meg
is izmosodtatok.
-- Kanonok úr -- válaszoltam --, két év után már nagyon vágytam
édesanyámat látni, de Laci bátyám ügye volt a fő ok, amiért
hazamentünk. Nagyon szeretem őt. Mikor kicsi voltam, mindig a vállán
lovagoltatott. Ő tanított meg ministrálni is. Mindig azt mondta, hogy
pap szeretne lenni. De ez sehogy sem sikerült. Mikor Belgiumba jöttem,
kért, ne feledkezzem meg róla, ha jól megy sorom. Most meg akartam
győződni róla, s megbeszélni vele, hogy tényleg ezt az utat választja-
e. Sokat beszéltünk otthon. Mint szerzetes vagy mint misszionárius
szeretné követni az Úr hívó szavát.
Közben odaértünk a templom lépcsőjéhez. A kanonok úr megállt,
elgondolkodott.
-- Nézd, Stefán! -- mondta. -- Már nyolcvan felé járok. Jövőre
végképp elvonulok. Nincs sok módom segíteni, de azt mondtad, hogy Laci
bátyád szerzetes is szívesen lenne. Van a közelben egy trappista
kolostor, apátja jó barátom. Ő bizonyára segít. Még ma délután
felkeressük.
Úgy is lett. Az apát úr nagyon kedvesen fogadott bennünket. Engem is
jól ismert, többször megfordultam már a kolostorban. Megkérdezte:
-- Hány éves Laci bátyád?
-- Huszonhárom -- válaszoltam.
-- A mi kolostorunkban -- mondta az apát -- javarészt idősebb páterek
vannak, de a mi legnagyobb apátságunk a westmali, ott bizonyára
szívesen befogadják. Hogy is hívják őt? -- kérdezte.
-- Ladislaus -- feleltem. -- De mi Lacinak szólítjuk.
-- Jól van, Stefán -- mondta mosolyogva --, még ma írok Ladislaus
ügyében.
Hálásan csókoltam kezet az idős apátnak, aki még megvendégelt
bennünket saját készítésű trappista sajttal és sörrel. Este összeültünk
Imivel. Írtunk egy hosszú levelet Lacinak, hogy jöhet, várjuk őt.
Szerezze be a szükséges iratokat.
Nemsokára jött is a válasza. Örömmel, boldogan készülődik, hogy már
szeptemberben Belgiumban lehessen. Küldjünk meghívólevelet a
kolostorból. Akkor már nagy feszültség volt Európában, s nem adtak
egykönnyen vízumot. Az írást beszereztem. A jó Helene kisasszony pedig
megadta az utazáshoz szükséges összeget, így oldódott meg Laci ügye.
Szeptember elején megérkezett Brüsszelbe. Csak én vártam őt a
pályaudvaron. Milyen nagy örömünk volt, mikor egymást átöleltük!
-- Pityukám! Én most már teljesen rád bízom magam... Most te vagy
itt, aki sorsomat irányítod. Biztos vagyok, hogy jó kezekre bíztam
magam.
Édesanya levelét olvasgattam, nagyon kért, vigyázzak Lacira, mert az
utóbbi időben sokat betegeskedett, legyengült. Nekem is feltűnt, hogy
milyen halvány meg sovány is, de megnyugtatott a gondolat, hogy a
trappisták majd kikúrálják. A sok vaj, sajt jót tesz neki.
Westmalba utaztunk, az apátságba, ahol kedvesen fogadtak. Az apát egy
fiatal pátert hívatott, s bemutatta nekünk:
-- Ő páter Bonaventura, aki Ladislaus nevelője lesz, mert hiszen
először meg kell tanulni flamandul.
-- Milyen nyelvet tudsz? -- kérdezte bátyámtól.
-- Magyarul és egy keveset németül, de nagyon értelmes fiú, mindig
jól tanult -- válaszoltam.
Páter Bonaventura elkalauzolt bennünket a vendégrészlegbe. Egyszerű
szobába vezetett. Mosdó, ágy, térdeplő és egy kis íróasztal volt a
bútorzata. Az ablak a templomkertre nyílt, mely fenyőfákkal volt
beültetve. A templom harangja megkondult. Páter Bonaventura mélyen
meghajolt:
-- Angelus van. -- Együtt, latinul elrebegtük az Úrangyalát.
Elköszöntem Laci bátyámtól, aki a szobájában maradt, kis holmiját
kipakolni. Páter Bonaventura elkísért a kapuig. Megkértem, legyen Laci
pártfogója, nevelője, felhívtam figyelmét gyenge egészségére is.
-- Nyugodj meg, Stefán, mi mindent megteszünk. Van egy páter
orvosunk, ő majd alaposan megvizsgálja. Jó levegőn, jó koszton
megerősödik.
Hálásan megköszöntem jóságát. Kicsit fájó szívvel mentem be a
templomba, mintha valami rossz sejtelmem lett volna, de elhessegettem.
Mécsestől megvilágított Boldogasszony szobra mosolygott rám, s ez
megnyugtatott.
Bátyám minden héten hosszú beszámolót írt, de egészségi állapotáról
szinte semmit nem említett. Ez kicsit aggasztott bennünket.
Elhatároztuk Imivel, mihelyt lehet, meglátogatjuk őt. Közben mi is
szorgalmasan tanultunk a gimnáziumban. Teltek, múltak a hetek.
Nagy örömünkre november végén -- a gimnázium 200 éves évfordulóján --
háromnapos szünet volt. Elhatároztuk, elkarikázunk Westmalba. 160
kilométer út. Majdnem egész Belgiumot, a francia határtól a hollandig
át kellett szelni. Arra nem is gondolhattunk, hogy vonattal menjünk.
Minden frankot gyűjtögettünk, hogy szegény szüleinket segíthessük.
Zord, esős, szeles idő volt, amikor nekivágtunk az útnak. Gondoltuk,
estére odaérünk. Hiába volt rajtunk esőköpeny, alaposan átáztunk.
Ellenszelünk is volt, ami nagyban hátráltatott. Hamar ránk sötétedett,
még a fele utat se tettük meg. Mit volt mit tenni, tovább tapostuk a
pedált minden erőnkből.
A dinamómmal is sok bajom volt. Hol világított a lámpa, hol nem.
-- Imre -- kiáltottam, álljunk meg, itt látok egy kerékpárszerelőt,
megnézetem a dinamót.
-- Minek ez az időfecsérlés? Mikor akarsz Westmalba érni?
Gyorsan leugrottam a gépről, betoltam a szerelőhöz. Az öreg szerelő
rám mordult:
-- Mi baj, öcskös?
-- A dinamó nem szuperál.
-- Már zárni akarok.
-- Nézze meg, bátyám -- könyörögtem --, még nyolcvan kilométerünk van
a trappista kolostorig.
-- Csak nem vagy trappista? -- dörmögte.
-- Nem, de a bátyám ott van.
-- No, akkor nézzük csak -- s máris forgatta a kereket.
-- Igen, itt a baja a drótnak. No, ez semmi. Öt perc, és mehetsz.
-- Mivel tartozom? -- kérdeztem.
-- Egy Miatyánkkal -- válaszolta az öreg --, ott a trappistáknál.
Hálálkodva toltam ki a kerékpárt. Szemembe vert az eső. Alig láttam a
sűrű sötétségben.
Hol az Imi? -- nézek körül. No, ez úgy látszik, megunta a várakozást,
előrekarikázott. Mint a nyúl, nekilódultam. A dinamó barátságosan
berregett. Fényes csíksávot vetett a lámpa az esős kövezetre. Mintha a
szél is kicsit kedvezne. Igyekeztem kihasználni, de akárhogy tapostam,
Imre alakja csak nem bontakozott ki a sötétségből. Ejnye -- gondoltam -
-, ekkora előnyt nyert? Jó kerékpáros volt, de én mindig jobban bírtam
az iramot. Egyre jobban erőlködtem, hogy behozzam. Hátramaradtak a
kilométerkövek. Az út oly kedvezően kanyargott, hogy most hátba kaptam
a szelet. Mint a nyíl, repültem előre, de Imrét csak nem sikerült
elérnem. Kezdtem aggódni, hogy nem történt-e valami baja? Persze, a
sötétben hiába tekintgettem jobbra-balra. Éjjel az elhagyott országúton
szinte senkivel sem találkoztam. Rózsafüzéremet morzsolgattam, úgy
hajtottam előredőlve. Szinte nem akartam hinni a szememnek, egy nagy
ívlámpa világította meg az utat, mely az apátsághoz vezetett.
Felkiáltottam: Már itt lennék? Az ing tapadt rám az izzadságtól. A nagy
kőfeszület előtt, az apátság bejáratánál ugrottam le. Szinte
összerogytam a fáradtságtól. Sehol senki. Hány óra lehet? Az órám
megállt. Rázogattam. Éjjel van -- gondoltam. Ilyenkor nem csengethetek.
De egyszerre csak megkondult a templom harangja. A templom ablakaiból
fény szűrődött ki, s máris felcsendült a zsolozsmázó páterek hangja.
Hát akkor két óra lehet. Tudtam, hogy a trappisták akkor kezdik a
hajnali zsolozsmát. Erről már írt Laci. Töprengtem, mit csináljak. Hát,
ahogy megfordulok, felvillan egy kerékpár reflektora.
-- Imre! -- kiáltottam boldogan.
Nagy fáradtan kászálódott le, dühösen rám mordult:
-- Úgy hajtottál, mint egy őrült köszörűs!
-- Hogyhogy? -- kérdeztem.
-- Amikor a szerelőtől kijöttél, én hátrább álltam, és úgy
elsüvöltöttél, mint a szél. Utánad eredtem, de úgy hajtottál, mint egy
versenyló. Eleinte nem erőltettem magam. Gondoltam, csak megállsz
valahol. Aztán olyan előnyre tettél szert, hogy képtelen voltam
behozni.
Én csak nevettem:
-- Nahát, Imre! Egymást kergettük!
Most már Imre is nevetett szívből. Hangos kacagásunkra kinyílt a
kolostor ajtaja, a kapus barát dugta ki csuklyás fejét a zajra. Mikor
megmagyaráztuk neki, kik vagyunk, örömmel tessékelt be.
-- Jaj, szegények! Úgy néztek ki, mint az ázott verebek! No, gyerünk
gyorsan a vendégszobába. Jó meleg fürdő kell nektek.
Kulcsait csörgetve ment előttünk a folyosón. Megmutatta a
fürdőszobát, és egy kétágyas vendégszobát nyitott.
-- Fürödjetek. Hozok nektek egy köcsög jó forró tejet, aztán pedig be
az ágyba.
Nem kellett bennünket biztatni. Felfrissültünk, belakmároztunk jó
meleg tejjel, sajttal, vajas kenyérrel.
Reggel Laci bátyánk mosolyogva ébresztett bennünket.
-- Már hasatokra sütne a nap, ha nem esne az eső.
Elmondtuk kalandos utunkat, jót nevetett az éjszakai fogócskán.
Közben páter Bonaventura is előkerült. Nagy örömmel láttuk, mennyire
megszerette a mi Lacinkat, s milyen jól megértik egymást. Egész nap
együtt voltunk. Laci úgy nyilatkozott, jól érzi magát. Mintha hízott
volna, de inkább püffedtnek látszott az arca. Megkérdeztem páter
Bonaventurát. Aggódva mondta:
-- Stefán. A mi orvosunk úgy nyilatkozott, hogy Ladislausnak komoly
baja lehet, főként a veséivel. Ha nem javul, pár hét múlva kórházba
kell mennie, behatóbb orvosi kezelésre, kivizsgálásra.
Ez nagyon lesújtott bennünket. Laci csak mosolygott, hogy nincs semmi
baja. Páter Bonaventurára rábíztam egy dobozt, amit csak karácsonyra
adjon oda Lacinak, ez lesz a meglepetés.
Bő köpenye alá rejtette, aztán Lacival együtt kikísért az útra.
-- Fantasztikus! Ilyen időben ekkora utat megtenni, és már indulni is
vissza!
-- Oh, ez már gyerekjáték lesz -- feleltem --, kedvez az idő, a
felhők felszakadtak, hátszelünk lesz. Röpülünk hazáig.
Hosszasan integettek utánunk. Páter Bonaventura áldását küldte
velünk, ami valóban kísért is hazáig. Szinte könnyedén karikáztunk, bár
szívem kicsit nehéz volt. Páter Bonaventura baljóslatú szavai egyre
foglalkoztattak. Mi lesz Lacival, ha kórházba kell mennie? A jó kanonok
úrnak erről nem is mertem szólni, csak azt kértem, hogy a
szentmiséjében külön emlékezzék meg Laci bátyámról, hogy sikerült a
terve.
========================================================================
Laci Bátyám, Isten Veled!


Alig vártam, hogy kitavaszodjék. Úgy terveztük Imivel, hogy húsvétra
ismét elmegyünk Laci bátyánkhoz. De nem így történt.
Egyik délben, amikor a gimnáziumból hazajöttünk, a kanonok úr
gondterhelt arccal egy levelet nyújtott át.
A trappista apát úr írt: ,,Laci bátyátok nem jól van'' -- olvasom a
levelet. Összeszorult a szívem.
-- Mi baj van, Pityu? -- kérdezte Imre.
-- Laci bátyánk nagybeteg -- Írja az apát úr. -- Kórházi ápolás
kellene neki.
A kanonok úrral összenéztünk.
-- Jöjjön ide. Itt jó kórház van. Én vagyok a lelki gondozója. Ott
majd helyrehozzák. Máris írok az apát úrnak.
Pár nap múlva megérkezett Laci bátyám. Elég gyenge állapotban volt,
nagyon fáradtnak látszott.
-- Nincs semmi komoly bajom -- mosolygott --, de a trappista orvos
kórházi kivizsgálást ajánlott.
Kanonok úr és nővére nagy szeretettel fogadták Lacit. Másnap már el
is mentünk vele a kórházba.
Vérvizsgálat és röntgen után a főorvos nyugtatva mondta, hogy nincs
olyan nagy baj. Ír fel gyógyszereket, és egy hét múlva újra vizsgálatra
kell jelentkezni. Ez megnyugtatott bennünket. A húsvéti vakáció éppen
elkezdődött. Úgy határoztunk, hogy Lacit bemutatjuk legjobb
ismerőseinknek. Pár napos körútra indultunk. Legelőször Helene
kisasszonyhoz, aki nagy vendégséget rendezett számunkra. Bátyjának, a
jegyzőnek a legkisebb lánya is ott volt, a 18 éves Mónika, aki később
nagy segítségünkre volt mindenben. Elmentünk a doktorékhoz is a
tengerpartra. Nagy sétákat tettünk Andreával meg Robertinnel a zúgó,
morajló tenger partján. Laci egészen felélénkült a sok új benyomástól
és a kedves ismerősöktől, akik mind nagy szeretettel fogadták.
Amikor visszaérkeztünk, láttam, hogy ez az egyhetes körút fárasztó
volt számára. Az orvos a vizsgálat után gondterhelten mondta:
-- Baj van a veseműködéssel. Mégiscsak jobb lesz a kórházba
befeküdni. Már holnap felvesszük. Külön szobát kap, majdcsak helyre
jön. A jó idők is jönnek, már igazi tavasz van.
A kórház a következő utcasarkon volt, nem messze tőlünk. Szabad
időnket szinte mindennap ott töltöttük. Kanonok úr is többször
meglátogatta Laci bátyámat. De a várt javulás helyett egyre gyengébb,
szinte erőtlen lett. Étvágya sem volt. A főorvos megígérte, hogy
mindent megtesz. Mikor pedig a kanonok úr is felkereste a főorvost,
megbeszélte, hogy Brüsszelből hívnak egy híres belgyógyászt, aki Lacit
alaposan megvizsgálja. Az orvos hamarosan meg is érkezett, de nagyon
lesújtó volt a véleménye. A vese nem működik. Egészen megdöbbentem,
mert a főorvos úr, mikor a kanonok úrral kérdezgettük, bevallotta, hogy
itt már csak az imádság segíthet. A jó kedvesnővérek szeretettel
gondozták éjjel-nappal. Kanonok úrral imádkoztunk, mindennap ő
áldoztatta Laci bátyámat. Ő tudatában volt válságos helyzetének, de
mosolyogva, kedvesen viselte betegségének keresztjét. Soha nem
panaszkodott. Azt kérte, hogy úgy imádkozzunk, történjen minden, ahogy
a jó Isten akarja. Mindig nagyon szerettük egymást. Laci bátyám
teljesen rám bízta magát. Kérte, ha ő már nem éri el a papi hivatást,
helyette is munkálkodjam. Onnan fentről vigyázni fog rám. Édesanyámnak
is diktált egy levelet, melyet Imre bátyám, aki szebben tudott írni,
írt. Ebben a levélben búcsúzott el. Vigasztalta édesanyát, hogy így
jobb, és majd ott fent úgyis találkoznak. Rohamosan romlott az
állapota. Egyik péntek reggel az első órán sietve jött egy apáca a
kórházból, hogy azonnal menjünk, mert Laci bátyám halálán van. Imivel
végigrohantunk az utcákon. Én előbb értem oda. Laci szobájának ajtaja
nyitva. A kedvesnővérek térdeltek imádkozva az ágya körül. Égő gyertya
az éjjeliszekrényen. Beszélni már nem tudott, de még megismert. Nagy
szemei rám meredtek, könnyek homályosították el. Odaborultam ágyához,
bal kezemmel átkaroltam. Imre a kezét szorongatta. Csak könnyeztünk
szótlanul. Kanonok úr is megérkezett a szent kenettel. Imádkoztuk a
haldoklók imáját, míg lassan elszenderedett. Mintha csak aludt volna.
Kanonok úr szólt:
-- Stefán! Ő már nem él.
Keresztet rajzolt még egyszer homlokára, én pedig csókot leheltem rá.
Megható volt, hogy milyen együttérzést váltott ki Laci halála. Kanonok
úr székesegyházában lett fölravatalozva, s az engesztelő szentmise után
kísértük a temetőbe. Elől lépkedett a kanonok úr káplánjaival, egy
sereg ministráns gyerekkel és a kórházi kedvesnővérekkel. Kétoldalt a
gimnázium tanulói, a koszorúkkal elhalmozott koporsó után mi Imre
bátyámmal, talpig feketében. A jó ismerősök, Helena kisasszony
Mónikával, Andrea és Robertin is ott voltak. A trappisták is
képviselték magukat. Sok ismerős, sok jó hívő volt a temetőben. Kanonok
úr családi kriptájában lett a koporsó elhelyezve, ezzel a felirattal a
márványtáblán: Ladislaus Regőczi, magyar papnövendék, élt 26 évet. Itt
alussza a béke álmát.
Szomorú napok voltak ezek számunkra, de vigasztaló volt, hogy ilyen
szép csendesen halt meg, ennyi szeretetben, részvétben részesült, így
is fogalmaztuk meg a levelet, melyet a gyászjelentéssel édesanyának
küldtünk néhány fényképfelvételt is mellékelve, lássa, milyen szép
temetésben volt része. Kisvártatva jött a válasz jó szüleinktől, az
Isten akaratában való megnyugvás csendült ki a sorokból. Elhatároztuk
Imrével, hogy a jövő nyáron újra hazamegyünk kerékpárral, hogy jó
szüleinknek, főként drága édesanyánknak vigaszt vigyünk.
Elérkezett a nyári vakáció ideje. Az első hetet a doktoréknál
töltöttük, nem is annyira, hogy felkészüljünk a nagy útra, hanem
leginkább azért, hogy könyvemet befejezzük. Az írásban először Andrea
segített, de miután a brüsszeli orvossal eljegyezte magát, Robertin
vette át ezt a nem kis munkát. Három hét alatt fejeztük be. A kéziratot
átadtam annak a kedves Arnold atyának, akit még mint kis ministráns
ismertem meg Budapesten. Megígérte, hogy gondosan átolvassa, és átadja
Cardin professzornak, aki bizonyára talál kiadót. Nagy megnyugvás volt
számomra az a tudat, hogy így könnyebben megjelenhet. Most már Imre
bátyámmal elindulhattunk hazafelé.
Ugyanazt az útvonalat követtük. Nagy könnyebbség volt, hogy megvoltak
már az ismeretségeink. Nem kellett szállást keresgélnünk.
Augusztus volt, az idő kedvezett. Jól bírtuk a nagy meleget. Szeltük
a kilométereket. Nem kellett nagyon sietnünk sem. Tíz nap alatt
megérkeztünk Budapestre. Édesanya egyedül volt otthon. Könnyezve
öleltük át.
-- Apátok a Balatonon van, a kenesei szanatóriumban. Egy jó orvos
barátja révén került oda. Elég gyengén van. Majd együtt meglátogatjuk.
Csak két hetet töltöttünk otthon. Édesapánkat rossz bőrben találtuk.
-- Hogy történt ez Lacival? -- kérdezte egyre. -- Mondjatok el
mindent.
Neki Laci volt a kedvence. Alig győztük vigasztalni. Mikor
elbúcsúztunk, szomorúan mondta:
-- Én is megyek nemsokára Laci fiam után. Engem ti már nem láttok.
Sejtelme gyorsan bekövetkezett. Többet nem találkozhattunk.
Édesanyánk megint kikísért a Duna-partig. Ott vettünk érzékeny búcsút.
-- Ugye, megint eljöttök jövőre? -- kérlelt.
-- Ha csak lehet, természetesen -- válaszoltam. -- Hiszen tudod,
édesanya, hogy a világ végére is elmennék érted.
Bizony nem gondoltam, hogy ígéretemet nem válthatom valóra, a háborús
idők akadályoztak meg. Már csak mint felszentelt pap térhettem vissza.
A másik nagy fájdalom utunk végén várt, amikor visszaérkezve
Poperingbe, Imre bátyám kijelentette, hogy ő visszamegy Magyarországra.
Elővette katonai behívóját, szeptember 1-jére szólt. Próbáltam
meggyőzni, de erre azzal válaszolt:
-- Nézd, Pityu! Ha nem megyek vissza, hadiszökevénynek nyilvánítanak.
Édesanyánk is teljesen egyedül van. Láttad, édesapánk milyen gyenge.
Úgy érzem, hogy nekem most ott a helyem.
-- De a hivatásod! -- érveltem.
-- Azt bízzuk az isteni Gondviselésre.
Mikor a kanonok úrnak előadtuk az ügyet, ő is úgy döntött: jobb, ha
Imre most hazamegy. Ismerőseinktől érzékenyen elbúcsúzva, megpakolva
minden jóval, kikísértem a brüsszeli állomásra. Szinte pár hónap
leforgása alatt egyedül maradtam. Mennyit küszködtem a két bátyámért,
hogy kijöhessenek, most mindketten elmentek. Egyik az örök hazába, a
másik vissza Magyarországra.
========================================================================
A Szemináriumban


Fájó szívvel búcsúztam Imrétől a brüsszeli pályaudvaron. Imre könnyes
szemmel ölelgetett.
-- Ha minden jól megy -- mondta csendesen --, visszajövök, meglátod.
Megint egyedül voltam. Fájó szívvel csengettem be a jó kanonok úr
kapuján.
-- Vendégünk van, Stefán -- mondta kedvesen.
Mögötte felbukkant Arnold barátom mosolygós arca.
-- Jó hírem van, Stefán -- s egy fehér papírt lebegtetett kezében. --
A legnagyobb flamand katolikus könyvkiadó elfogadta könyvedet. Még
karácsony előtt megjelenik: ,,Ha Flandria visszahív''. Itt a szerződés,
csak alá kell írnod, és máris 50.000 frankot utalnak ki. Új kiadás
esetén még 25.000-et.
Szomorúságom örömre fordult, egyből arra gondoltam, de kár, hogy nem
egy nappal előbb jött a hír. Sebaj, gyorsan megírom haza azzal az
utasítással, hogy keressenek Budán egy kis házat. Ebből biztosan
kitelne. Milyen nagy öröme lesz jó szüleimnek. Édesanyámnak különösen,
aki mindig erről álmodott.
-- Még van itt egy levél -- mondta a kanonok úr. -- Ez
Magyarországról jött neked.
Nézegetem, felbontom a rövid, de annál tartalmasabb levelet, melyben
a püspök értesít, hogy pappá szentelésem után a váci egyházmegyébe
felvesznek. Mikor most a nyáron otthon voltam, több püspökségen is
próbálkoztam felvételt kérni, de ez nem ment olyan simán, mint
gondoltam. Végül egy kanonok -- Vaszary Mihály --, aki Vácon volt
irodaigazgató, megígérte, hogy beszél a váci püspökkel, mihelyt nyári
szabadságáról hazatér. Megvolt a kész felvételi iratom a váci
egyházmegyébe.
Most már jelentkezhettem az itteni szemináriumba. Kanonok úr is
örömmel fogadta ezt a hírt. Megígérte, hogy mindent megtesz, hogy
ősszel elkezdhessem a szemináriumot. Augusztus végén kellett felvételi
vizsgát tenni. A püspök és a bizottság, a professzorok és a rektor
különböző kérdéseket tettek fel. Bizony, minden tudásomat össze kellett
szedni, de amikor a püspök azt kérdezte, hogy beszéljek Szent István
királyról, akkor fellélegeztem. Tudniillik a püspök járt az 1938-as
Eucharistikus Világkongresszuson Budapesten, és a Szent István-
jubileumon is részt vett. Nagy figyelemmel hallgatták előadásomat, s a
püspök mosolyogva nyugtázta:
-- Stefán, felveszünk a szemináriumba. Szeptember 1-jével be kell
vonulnod.
Milyen boldogan értesíthettem jó szüleimet, hogy szeminarista vagyok.
Itt a kis szeminárium két évig tartó filozófiai felkészülésből áll,
utána jön a 4 év teológia.
Kilencvenen vonultunk be ebben az évben. Nagyon sok hivatás volt.
Ilyen népes évfolyamra nem is emlékeztek. A kedves belga fiúkkal hamar
összebarátkoztam, beilleszkedtem a szemináriumi életbe.
Még jóformán össze sem szoktunk, amikor váratlanul jött a hír, hogy a
háborús feszültség miatt sorozásra kell a szeminaristáknak jelentkezni.
Ötvenet elvittek közülünk, s csak negyvenen maradtunk. A legnagyobb
számú tanfolyamból most a legkisebbre apadtunk. Hitler már akkor
megtámadta Lengyelországot. Egyre inkább a háború felé sodródtunk.
Szerencsére sikerült a könyvemért kapott összeget még idejében
átutalnom. Rövidesen jött is az örvendetes hír, hogy Máriaremetén egy
szép kis házat vettek nagy kerttel. Imre bonyolította le az ügyet,
mielőtt be kellett vonulnia a katonasághoz. Karácsony előtt megjelent a
könyvem, nagyon jó sajtókritikát kapott, úgyhogy az első kiadás el is
fogyott azonnal. Nagy volt az öröm, amikor a karácsonyi szünetben, mint
szeminarista, a jó kanonok úrhoz hazaértem. Mikor dolgozószobájában
leültetett, elkomolyodva mondta:
-- Én már betöltöttem a nyolcvanadik esztendőt. Istennek hála, de
most már egyre nehezebb. Ebben a városban én már egy világháborút, az
1914-est átvészeltem. Akkor lebombázták templomomat, plébániámat.
Sátorban, majd barakkban laktam. Milyen nehéz volt helytállni, utána
mindent felépíteni. De még egyszer, mint plébános, a világért nem
tudnám átvészelni, pedig itt a háború a nyakunkon. Meglátod, Stefán,
Hitler nem elégszik meg Lengyelországgal.
-- De kanonok úr -- mondtam --, itt mindenki úgy szereti, 30 éve,
hogy itt esperes, plébános.
-- Éppen azért ideje, fiam, hogy fiatalnak adjam át a helyem. Beadtam
a lemondásomat, a püspök el is fogadta. Jó, hogy most itt vagy. A
bencés nővéreknek lettem az igazgatója. A kolostor mellett levő házba
költözünk át az ünnepek után.
A költözködés meg is történt, de a plébános úr idős nővére, aki 90.
évét taposta, nem találta helyét az új otthonban. Ágynak dőlt, két nap
alatt szép csendesen el is szenderedett, míg betegágyánál a kanonok
úrral a rózsafüzért imádkoztuk. Fájó szívvel kísértük utolsó útjára,
abba a kriptába, ahol Laci bátyám is pihent.
Visszatérve a szeminárimumba, egyre riasztóbb híreket hallottunk a
háborús helyzetről. Alighogy kitavaszodott, egész váratlanul, hadüzenet
nélkül, Hitler megtámadta Belgiumot. Bruggé-t ellepték a menekülők.
Fejvesztettség, nyugtalanság mindenütt. Szörnyű dolgokat meséltek a
határ menti városokról. A rektor összehívott bennünket az ebédlőbe.
-- Fiaim -- mondta --, Belgium, Franciaország, Anglia hadiállapotban
van. Úgy látszik, itt próbálják megint feltartóztatni a németeket, mint
az első világháborúban. A püspök kiadta az utasítást, hogy
Franciaországba meneküljünk. Megadom a címet. Párizs nagy
szemináriumában találkozunk. Mindenki siessen. Persze előbb menjetek
haza, utána irány Párizs.
A szeminárium olyan lett, mint a méhkas. Mindenki sürgött-forgott.
De jó, hogy kéznél volt a jó kerékpárom, mert a vonatok már nem
jártak, így még aznap este hazaérkeztem a kanonok úrhoz. Poperingben is
nagy volt a riadalom, hiszen közel volt a francia határhoz. Ezrével
érkeztek a menekültek. A házak, de még a templomok és az iskolák is
zsúfolásig megteltek a menekültekkel, akik sebtében összekapott kis
holmijukkal szánalmas képet nyújtottak.
-- Csakhogy itt vagy, Stefán -- kiáltott megkönnyebbülve a kanonok
úr. -- Ugye mondtam, fiam, hogy megjön a második világháború. Itt is
mindenki pakol, de én nem megyek, én itt maradok.
-- Kanonok úr -- mondtam --, nekem Párizsba kellene mennem, ott
folytatódik a szemináriumi képzés, de itt maradok kanonok úr mellett,
hátha szükség lesz rám. Meghatódva karolt át.
-- Fiam, tedd, amit jónak látsz, de ha itt maradsz, örülök neki.
Volt egy kis zárda a várostól öt kilométerre, Madárkának hívták. Kis
völgyben húzódott meg. Elmentem a főnöknőhöz, aki nagyon becsülte a
kanonok urat, és megkértem, hogy tartson fenn ott egy szállást, ha
esetleg a várost bombázzák, s el kell hagynunk azt. A főnöknő szívesen
beleegyezett:
-- A polgármester és családja már odaköltöztek. Talán jó lenne, ha a
kanonok úr is kiköltözne, itt nagyobb a biztonság.
-- Ahogy én őt ismerem, csak ha nagyon muszáj, akkor fogja a várost
elhagyni.
-- Bármikor jöttök, két vendégszoba fenn lesz tartva.
Ez megnyugtatott. Később beigazolódott, milyen jó volt a Madárkában
helyet biztosítani. A Madárkában csak négy öreg kedvesnővér volt, de
ami a legfontosabb, volt két tehenük, rengeteg baromfi és malacok
szaladgáltak az udvaron. Az ellátás biztosítva volt.
========================================================================
Német megszállás alatt


A németek három hét alatt lerohanták Belgiumot. A kis határ menti
városba, Poperingbe bevonultak a francia katonák. Attól kezdve a
németek állandó légitámadásokkal tették bizonytalanná az életet. A mi
házunkkal szemben volt egy nagy háromemeletes árvaház. A kedvesnővérek
-- akik az árva gyermekeket gondozták --, hívtak, hogy menjünk át oda a
kanonok úrral és a házvezetőnővel, ott biztonságban leszünk. Jó
óvóhelyük van. Meg is néztem a pincéjüket, ahol összezsúfolva annyi
ember szorongott. Kanonok úrnak tanácsoltam, ne menjünk oda, nekünk is
van egy kis pincénk, ott is meghúzódhatunk. Másnap nagy légitámadás
volt. Telitalálat érte az árvaházat. Minket is földre nyomott a
légnyomás, de nem lett semmi bajunk. Szörnyű látvány volt házunkkal
szemben az összetört nagy háromemeletes ház. Por és füstfelhő. Mikor
odarohantam, sehol egy élőlény. Mindenkit maga alá temetett a szörnyű
robbanás. Hetekig tartott, míg a romokat el tudtuk takarítani. Mind
odavesztek, akik az óvóhelyen tartózkodtak. Kanonok urat nagyon
megrázta a tragédia.
Azt tanácsoltam, menjünk ki a várostól öt kilométerre a kis
kolostorba, ahol a jó nővérek már biztosítottak helyet számunkra.
Ki is költöztünk. A polgármester a családjával szintén ott
tartózkodott. Közösen étkeztünk a jó nővérekkel és a polgármesterékkel.
Közben értesültünk, hogy a németek megszállták a várost.
Éppen ebédeltünk, mikor egy oldalkocsis motorkerékpáron német
őrmester hajtott be a kolostor udvarába. Lett is nagy riadalom. Az első
német, akivel találkoztunk, bizony félelmetes volt, rohamsisakjával,
gépfegyverrel a vállán. Kézigránátokkal az övében a polgármestert
kereste.
-- Be kell azonnal jönni a városházára -- mondta parancsolóan.
A polgármester szabadkozott.
-- Hogy menjek be? Nincs kocsim, a családomat meg nem akarom itt
hagyni.
A német ráfogta a gépfegyvert, és rámutatott a motorra: -- Üljön be
az oldalkocsiba -- parancsolta.
-- Mi lesz velünk? -- jajveszekélt a felesége, és gyermekei is sírva
vették körül.
-- Én is megyek -- nyugtattam meg őket.
A német mögé huppantam az ülésre. Az nagyot nézett, de miután a
polgármester is elhelyezkedett, nem szólt egy szót sem. Elindultunk.
Azután vágtattunk nagy sebességgel, még a hajam is égnek állt, de jó
erősen kapaszkodtam a németbe. Ép bőrrel érkeztünk meg a városházához,
ahol a német katonák közrefogtak bennünket. Felkísértek a
tanácsterembe, mely tele volt német tisztekkel. Középre tuszkoltak.
Valami tábornok-féle ráförmedt a polgármesterre:
-- Miért hagyta el a várost? Magának itt a helye! A Führer holnap
érkezik, áthalad a városon. Az összes házakat fel kell lobogózni. A
városház előtt ünnepélyes fogadtatás. Minden polgár itt legyen!
-- Stefán! Hát mit csináljak? Ez képtelenség.
-- Csak bólogasson igent! -- súgtam a fülébe.
-- Intézkedjen! -- mondta a tábornok, aztán sarkon fordult.
Egy katona lekísért bennünket, aztán ott hagyott a városháza előtt.
-- Hát most mihez kezdjek? -- kérdezte tanácstalanul.
-- Menjünk minél előbb vissza a kolostorba. Képzelem, hogy szegények
mennyire izgulnak.
Elindultunk gyalog, s milyen nagy volt az öröm, mikor megérkeztünk.
A polgármester azonban egyre nyugtalankodott.
-- Mi lesz most? A várost fellobogózni, mikor mindenki szanaszét
futott, elbújt? Összehozni az embereket?
Kanonok úr is azt tanácsolta, ne csináljunk semmit, majd elvonul a
Führer. Úgy is lett. Később értesültünk, hogy a Führer már
Franciaországba sietett, meg sem állt Poperingben, csak átrobogtak
gyorsan. Senki fia nem tudta, ott járt-e Hitler. Mindenki meglapult
valahol.
Pár nap múlva újra keresték a polgármestert a németek, de már egészen
új alakok mutatkoztak.
Udvariasan kérték, hogy foglalja el hivatalát, hogy meginduljon a
városban az élet.
Mi ott maradtunk, mert még a házunkat is rendbe kellett hozatni. A
polgármester visszament a városba. Ellátásunkról a Gondviselés
csodálatosan gondoskodott. Egyik nap egy kóbor lovat találtam a kis
erdő szélén. Rám nyerített. Én vállát, hátát veregettem. Elvezettem a
kolostorhoz. Most már volt egy szép lovunk. Törtem a fejem, hogy került
ez ide. Az elszakadt istrángból gondoltam, hogy kocsit húzhatott.
Visszamentem a kis erdőhöz, ott a sűrű bokrok között féloldalra dőlve
találtam egy szekeret, tele zsákokkal. Liszt, cukor, kávé, mindenféle
konzerv. Megörültem nagyon. Hívtam segítséget. Kiszabadítottuk a
kocsit, s diadalmasan toltuk a kolostor udvarába.
Most már bőven el voltunk látva élelmiszerekkel. Sokakon tudtunk
segíteni ebből a gazdag zsákmányból. Egy jó hónap telt el ebben a
zűrzavaros állapotban, míg vissza tudtunk költözni a városba. Közben a
szeminárium is újra megkezdte működését. Felpakoltam kerékpáromra, és
vígan visszamentem Brugge-be.
========================================================================
Az első árváim


Arnold atyával többször találkoztam Brugge-ben, az ottani vakok
intézetének ő lett az igazgatója. Csak egy utca választott el az ő
intézetétől. Ez a melegszívű belga pap annyira szerette a magyarokat,
hogy még nyelvünket is megtanulta. Egyik nap azzal állított be hozzánk
a szemináriumba, hogy szeretne velem komoly ügyben beszélni. Felmentünk
kis szobámba.
-- Stefán! Nagy bajban vagyok -- mondta gondterhelten. -- Tudod,
amikor utoljára Magyarországon jártam, nagyon megsajnáltam egy szegény
özvegyasszonyt, akinek négy gyermeke volt, őt pedig tüdőszanatóriumba
akarták szállítani. Én vállaltam, hogy a négy gyermeket elhozom
Belgiumba, gondoskodom róluk.
-- Tudom -- mondtam --, már sokszor találkoztam velük itt, egy
könyvkereskedő üzletében.
-- Igen -- mondta Arnold atya --, egy idős kisasszonyé az a jól menő
üzlet, vagyis egy időben nagyon ismert volt, mert ott mindenféle
könyvet be lehetett szerezni, de most ki vesz könyvet, amikor a németek
a nyakunkon vannak, s alig van betevő falatunk. Éppen itt van a kutya
elásva. Ez a jó kisasszony magára vállalta a négy árva felnevelését,
kiknek közben édesanyja is meghalt, csak a kisasszonyra vannak utalva.
Háború előtt ez nem is volt gond, de most, amikor minden jegyre megy,
és olyan nehéz élelemhez jutni, nagy gondban van, és a segítségemet
kérte. Mit tudok én tenni? Most mindenkinek ez a problémája. A mi vak
gyermekeinket is nagy nehezen tudjuk ellátni. Akit csak lehetett, haza
is küldtem az intézetből.
-- Arnold atya! Ez ne legyen gond számodra. Én vállalom ennek a négy
magyar árvának a gondozását.
-- Stefán, ne hamarkodd el! Tudod-e, milyen étvágyuk van? A legkisebb
fiú hétéves, a három lány pedig 9, 12 és 14.
-- Arnold atya, bízd csak rám őket. Van kerékpárom, van sok földműves
ismerősöm. Csak a rektor úrnak szólj, hogy engedélyezze minden szabad
időmet erre fordítani.
Kerékpárral végigjárom a tanyákat. Lesz bőségesen eledele a négy
árvának.
Hitetlenkedve rázta a fejét.
-- Csak kérdezd meg a rektor úrtól, hányszor hoztam már nekik
lisztet, zsírt, olajat, sajtot és tojást.
Arnold atya arca felderült.
-- Nagy kő esett le a szívemről. Máris viszlek a kisasszonyhoz.
Amikor beállítottunk az üzletbe, kedves, mosolygós, őszes hajú,
szemüveges, 60 év körüli hölgy sietett felénk.
-- Jaj, Arnold atya, csak nem valami vevőt hoz? Napok óta egy könyvet
sem adtam el.
-- Ennél jobb újsággal jövök. Itt van Stefán, a magyar szeminarista.
Ő vállalta, hogy a négy árvának atyja lesz, és gondoskodik róluk.
A kisasszony hitetlenkedve nézett rám, de Arnold atya mosolyogva
bizonygatta:
-- Stefán már nagyobb problémákat is megoldott, különben biztosan
olvasta a könyvét...
-- Csak nem ő az? -- lelkendezett. -- Hogyne olvastam volna. Sajnos,
már mind elfogyott. Mindenkinek ajánlgattam, még a saját példányom is
elkelt.
Bevezetett a nagy ebédlőbe, bemutatta a négy árvát: a legnagyobb
Marika, hosszú, fekete hajú, nagy, sötét szemű lányka, Nusika, bizony
vékony, sokat betegeskedett, Magdi, egy mosolygó képű, kék szemű, és a
kisfiú, János. Ő is soványka, ráférne egypár kiló.
A kisfiúcska hozzám futott. Kedves közvetlenséggel átkarolt. Milyen
csodálatos a Gondviselés: egyszerre négy gyermeket kaptam. Későbbi nagy
életcélom is az árva gyermekek felkarolása volt.
Nekivágtam, minden szabad időmben az ismerős családokhoz rohantam, és
nem csalódtam. Mindenütt kaptam, hol többet, hol kevesebbet. Különösen
a jó Helene kisasszony pakolta meg mindig kerékpáromat. Neki nagy
farmja volt, ő tudott leginkább segíteni. Igaz, ráment egy fél nap,
mert Bruggé-től 40 kilométerre lakott. Oda-vissza 80 kilométer.
Megterhelve, mint egy öszvér, bizony sokszor csak későn érkeztem meg.
Kárpótolta fáradságomat a gyerekek öröme, a jó kisasszony hálálkodása,
mert most már élelmiszerben nem szenvedtek hiányt. Ruháikról és egyéb
kiadásaikról is tudtam gondoskodni. Karácsony előtt egy nappal majdnem
megjártam a németekkel. A doktor úrékhoz indultam, akik a tengerhez
közel, Bruggé-től 12 kilométerre laktak. A jó Robertin írt, hogy a
gyerekeknek karácsonyra jó sok élelmiszert készített össze. Az volt a
baj, hogy ők a tengeri övezetbe estek, ahova csak külön engedéllyel
lehetett bejutni. A németek nagyon őrizték a tengerpartot Angliával
szemben. Ismertem mindenféle belutat. Így minden baj nélkül meg is
érkeztem hozzájuk.
-- Csakhogy már látunk -- mondta az öreg orvos. -- Úgy el vagyunk
zárva a világtól.
-- Van még egy pulykánk is számodra. A jó falusiak nagyon szeretnek
minket -- mondta a doktorné.
-- Összepakoltunk minden jót: vajat, sajtot, sonkát csak győzzed
vinni.
Kerékpáromon volt két oldalzsák és csomagtartó. Még így is alig fért
el a sok élelmiszer. Nagy köd ereszkedett a vidékre.
-- Fiam -- mondta a doktor --, indulj minél előbb, mert még az
orrodig sem fogsz látni.
-- Nehogy beleszaladj valami járőrbe -- figyelmeztetett Robertinné.
Boldog ünnepeket kívánva gyorsan el is köszöntem tőlük.
Igaza volt a doktor úrnak. Egyre sűrűbb lett a köd. Lámpát meg nem
mertem gyújtani, nehogy a német járőrök figyelmét felhívjam magamra.
Már egy órát is tapostam a pedált a megpakolt kerékpárral, nehezen
haladtam. Egyszerre azon vettem észre magam, hogy eltévedtem. Mihez
kezdjek? -- fohászkodtam magamban. A rózsafüzér mindig a kezemben volt
a kerékpárutakon. Most is a Szűzanyához folyamodtam és Szent Józsefhez,
akik valamikor ezen a napon szintén bizonytalan utakon jártak. Csak úgy
csurgott rólam a verejték, amikor egyszerre fényderengést láttam. Ahogy
tudtam, siettem abba az irányba. Erős fényszóró törte át a sűrű ködöt.
-- Halt! -- kiáltotta egy dörmögő hang, s a fénycsóvában megjelent
egy állig felfegyverzett német katona, géppisztolyát rám irányítva.
-- No, még csak ez hiányzott -- gondoltam, mikor leugrottam a
kerékpárról.
Egyszerre három német is körülvett.
-- Hová? -- kiáltott rám az egyik.
-- Brugge-be igyekszem -- feleltem minden bátorságomat összeszedve.
-- Hát nem éppen jó irányban halad -- mondta az egyik német nyersen.
-- Mutassa az engedélyt.
Zavartan kotorásztam a zsebemben, majd elővettem a
személyazonosságimat. Egy fiatalabb német lépett most mellém.
-- Maga pap? -- kérdezte.
-- Magyar szeminarista vagyok -- feleltem. -- A brugge-i
szemináriumba élelmiszert viszek árva gyermekeknek karácsonyra.
A németek összenéztek, tanakodtak egymás között. A fiatalabb, olyan
altisztféle lehetett, aki kezembe nyomta a személyazonosságimat.
-- Kövessen -- mondta.
Még a vér is meghűlt ereimben. No, ez biztosan bekísér az őrszobára.
A két másik német elmaradt tőlünk, a fiatal nagy lámpással világított.
Egyszerre csak ráfordultunk egy országútra.
-- Jobbra tartson egyenesen, ez az út Brugge-be vezet.
Csodálkozva néztem rá.
-- No, induljon, mire vár? Karácsony estére otthon legyen! Bárcsak én
is otthon lehetnék! -- fűzte hozzá szomorúan.
Fellélegeztem, felpattantam a kerékpárra.
-- Isten megáldjon -- kiáltottam vissza --, és áldásos karácsonyt! --
Aztán, mint a nyíl repültem Brugge felé. Most már nem zavart a köd, már
a lámpát is bekapcsoltam. Hálatelt szívvel imádkoztam a rózsafüzért. A
németeket is belefoglaltam imáimba, hiszen egészen másképp is
végződhetett volna ez a karácsony előtti utam.
Három éven át gondoskodtam a négy árvámról. Szinte minden szabad
időmet érettük áldoztam. Olyan volt ez, mint egy kedves kis család. A
jó kisasszony nagyszerű nevelőnek bizonyult. A gyermekek egyre
erősödtek, jókedvű, vidám hangulat uralkodott. Nem volt semmiben sem
hiányuk. Mind a kisasszony, mind én, minden időnket, szeretetünket
rájuk szántuk, hogy árvaságukat elfelejtsék.
Mikor visszatértem Magyarországra, a legidősebb lányka missziós
rendbe vonult, később Afrikába került. A többiek is jól megállták
helyüket a kedves kisasszony nagy örömére, aki még sok éven át együtt
élt velük. Szemináriumi életemet bearanyozta a négy gyermek, akiket úgy
vettem, mint a Gondviselés ajándékait, s úgy szerettem őket, mintha
saját gyermekeim lettek volna.
========================================================================
Gyászos események


A csendes szemináriumi életet egy szomorú távirat zavarta meg:
,,Édesapa meghalt. Jöjj gyorsan haza!''
Bár édesapám beteges volt mindig, nagyon váratlanul jött ez a szomorú
hír. Hazautazásra azonban nem is lehetett gondolni a zavaros, háborús
időkben, még ha valahogy haza is vergődtem volna, vissza sehogy nem
tudtam volna jönni.
Amikor beköltöztek a könyvemért kapott pénzből vett házba, édesapám
olyan rosszul lett -- asztmája annyira kínozta --, hogy kórházba
kellett vinni. Három napra rá meghalt, szépen felkészülve; reverendás
képemet szorongatta kezében.
A szemináriumban a rektor szép gyászmisét szolgáltatott lelke
üdvösségéért, a tanárok és a szeminaristák részvételével. Mikor a
karácsonyi szünetre hazamentem, a jó kanonok urat is nagyon megrokkanva
találtam. Bár még mindennap misézett, nehezére esett már a járás. Lábai
dagadtak voltak, az orvos szigorú pihenést rendelt. Sokat üldögéltem
ágya mellett, felolvastam neki, együtt mondtuk a rózsafüzért.
Az új év második napján este lehozatta gazdaasszonyával a csodálatos,
szép kelyhét, melyet meghatódva nyújtott át nekem.
-- Stefán, ez nekem a legdrágább, most neked adom. Gondolj rám,
valahányszor ezzel fogsz misézni. A talpazatába ez van vésve: ,,Mit
adhatok az Úrnak azért, amit nekem adott?'' Hát, fiam, szívedet add az
Úrnak!
Hálásan csókoltam kezet a jó kanonok úrnak, aki apám helyett is atyám
volt. Mennyi mindent köszönhettem neki! Másnap első péntek volt. Kora
hajnalban felkeltett a gazdaasszony.
-- Stefán! Menj át a plébános úrhoz. A kanonok úr fel akarja venni a
szent kenetet, és áldozni szeretne, mert nagyon rosszul van.
Rohantam, meg sem álltam a plébániáig. A csengő felverte annak
csendjét. Lihegve mondtam a plébános úrnak, hogy siessen, s mentünk át
az Oltáriszentségért a templomba.
A kanonok úr teljes papi öltözetében, karosszékébe roskadva,
csendesen imádkozott. Nyugodtan és áhítattal vette fel a
szentségeket...
-- Stefán -- suttogta --, csak menj át a szentmisére, elsőpéntek van,
és imádkozz értem, mert én hazamegyek...
Lábához borulva kértem áldását, aztán visszafektettük ágyába, de még
jóformán el sem kezdődött a szentmise, amikor a gazdaasszony sietve
jött, hogy a kanonok úr haldoklik. Rohantam vissza... Két apáca térdelt
ágyánál. Kanonok úr már alig lélegzett, de még megismerhetett, mert
elmosolyodott. Csókot leheltem homlokára. Odaborultam ágyához, kezét
szorongattam könnyezve, míg az egyik apáca oda nem súgta:
-- Stefán, már eltávozott.
Egyszerre olyan árvának éreztem magamat! Az ősszel drága édesapám
halt meg, most pedig a jó kanonok úr távozott.
Fejedelmi temetése volt, ott volt a város apraja-nagyja. Rengeteg
pap, kanonokok, apátok, püspökök. Én ballagtam koporsója után elsőnek,
hiszen más hozzátartozója nem volt. Én gyászoltam őt leginkább, mikor
abba a kriptába helyezték, ahol kedves Laci bátyám is pihent.
Kanonok úr halálával Poperingtől el is szakadtam. Most már nem volt
otthonom, bár sok jó barátom és Helene kisasszony is felajánlotta
házát. Egyre inkább úgy éreztem, itt már nincs maradásom, csak már
pappá szenteljenek, s megyek haza Magyarországra édesanyámhoz.
========================================================================
Pappá szentelésem


Egy váratlan esemény megsürgette pappá szentelésemet. A háborús
események úgy hozták, hogy felszólítást kaptam a magyar követségtől,
hogy április elsején lehetőség lesz különvonattal a Belgiumban élő
magyaroknak hazájukba visszatérni. Nem kell külön folyamodvány és
utánjárás, korlátlan mennyiségben lehet mindent hazavinni. Eredetileg a
szentelés Pünkösdkor lett volna, de a háborús események a püspököket
arra késztették, hogy húsvétra tegyék. Húsvét ebben az évben április 25-
re esett. Előadtam kérésemet a püspök atyának, hogy a körülményekre
való tekintettel engem előbb szenteljenek, hogy április elején
hazamehessek a különvonattal.
-- Stefán! Gondold meg -- mondta a püspök. -- Nem lenne jobb itt
maradnod? Tudod, mennyire szeretünk téged. Flandriának nyereség lesz,
ha itt maradsz.
-- Kegyelmes püspök atyám, tudom, hogy otthon nagyobb szükség lesz
rám.
-- De -- érvelt a püspök -- ki tudja, mi lesz otthon.
-- Éppen azért.
-- Jól van, fiam, menj hát Isten nevében! Szívesen felszentellek
téged egyedül. Mikor kívánod?
-- Jövő héten lesz Gyümölcsoltó Boldogasszony -- válaszoltam. --
Gyönyörű nap lenne.
A püspök elgondolkodott.
-- Nézd, 28-a vasárnap, Kapisztrán Szent János ünnepe. Szerintem ezen
a napon kellene téged felszentelnem, hisz magyar vonatkozású szent,
Hunyadi Jánossal ők győzedelmeskedtek a török felett Nándorfehérvárnál.
Csodálkozva néztem a püspökre, azután hálásan kezet csókoltam.
-- Igaza van püspök atyámnak, a mostani körülmények között ez a nap a
legstílszerűbb.
-- Fiam -- mondta a püspök --, akkor még egy egész heted van. Én most
már felmentelek a tanulás alól. Menj lelkigyakorlatra a trappistákhoz.
Milyen nagy volt az örömöm, hogy ilyen váratlanul hamarosan
bekövetkezik pappá szentelésem. Gyorsan közöltem a rektor úrral a
püspök határozatát.
-- Gratulálok, Stefán -- mondta. -- Ilyenre sem emlékszem, hogy a
püspök valakit egyedül pappá szenteljen.
Hol legyen a szentelésed?
-- Ha szabadna kérnem -- válaszoltam --, itt a közelben van az
Angyali Üdvözlet kolostora. A jó apácák egész életükben papi
hivatásokért imádkoznak. Mindig szeretettel fogadtak. Gyönyörű
kápolnájuk van. Ha ott szentelne föl a püspök atya, nagyon boldog
lennék. A nővérek, akik soha nem hagyhatják el a zárdát, biztosan nem
láttak még papszentelést.
-- Jó gondolat, Stefán. Előterjesztem a püspök atyának.
Ezután siettem a négy árvámhoz, akiknek örömmel újságoltam, hogy
rövidesen pappá szentel a püspök atya. Nagyon örültek, de amikor a
kisasszony gondterhelten mondta:
-- Te Stefán, akkor ez azt jelenti, hogy hamarosan hazamész. Mi lesz
az árváiddal?
A gyerekek is elszontyolodtak. A legkisebb sírva bújt hozzám. A
legnagyobb, aki már 17. évében volt, fülembe súgta:
-- Akkor én is elmegyek.
-- Hová? -- kérdeztem csodálkozva.
-- A missziókba -- felelte határozottan.
-- Igen -- mondta a kisasszony --, ezt meglepetésnek szántuk. Mária
hamarosan bevonul egy missziós rendbe.
-- Nagy öröm és boldogság -- mondtam meghatódva.
-- A többiekről már gondoskodtam. Biztosítva lesz az ellátásuk, meg a
tanulási költségekre is lesz fedezet.
Másnap reggel kerékpáron indultam a trappistákhoz, ahol nagy
szeretettel fogadtak. Az apát rögtön kijelölt egy szerzetest, aki
lelkigyakorlatomat vezeti, és az első szentmisémre felkészít.
-- Bernát atya vagyok -- mutatkozott be a mosolygós, 40 év körüli
szerzetes.
-- Én meg Stefán.
-- A király? -- kérdezte.
-- Nem, a vértanú.
A páter elkomolyodott.
-- Hát az még lehet belőled, amilyen most a háborús helyzet.
Kedves kis cellát kaptam, amelynek ablaka fenyőerdőre nyílott.
Felemelő volt a kolostor csendje. A kedves Bernát atya beavatott az
egyházi rend misztériumának mélységeibe. Sokat beszélgettünk,
imádkoztunk együtt. Olyan volt ez az egész, mint egy fehér álom,
amelyből csak akkor ébredtem fel, amikor az apát úr áldását adta, és a
jó Bernát atya elkísért a fenyőerdő széléig, ahol gyönyörű szép lourdes-
i barlang emelkedett. Itt a Szűzanya oltalmába ajánlva indított útnak.
Brugge-be este érkeztem meg. Nagy lázban volt kis családom. A jó
kisasszony újságolta, hogy Arnold atyával mindent elkészítettek. A
kolostorban lesz holnap reggel a szentelés, hétfőn pedig a Szent Jakab-
templomban az ünnepi első mise. Ez Brugge legrégibb temploma. Gyönyörű,
hangulatos, a gótika remeke. Mindenhová szétküldték a meghívókat. Ebben
különösen Robertine, az orvos lánya segített ügyesen. A magyar követet
is meghívták, aki egész családjával jön. Ott lesznek a brüsszeli
magyarok is.
A nagy nap hajnalán már kora reggel imádkozva készültem életem
legnagyobb eseményére. Hatkor becsengettem a kolostorba, bár a
szentelésem csak nyolc órára volt jelezve. Jó volt egyedül lenni a
hangulatos kis kápolnában... átgondolni egész életemet. Az isteni
Gondviselés csodája olyan kézzelfogható módon nyilvánult meg eddig.
Arra eszméltem fel, amikor a püspök kíséretével bevonult. Jött a sok
apáca, Arnold atya, a kisasszony a gyerekekkel, a doktor úrék, egy-két
közelebbi jótevő.
A püspök atya mosolyogva mondta:
-- Stefán! Hát miért könnyezel?
Nem is tudtam, mit hebegjek. A rektor segített ki zavaromból:
-- Azt hiszem, kegyelmes atyám, Stefannak van miért könnyeznie.
Csodálatos volt az egész szertartás. Csendes, ünnepélyes, melyet a
kedvesnővérek halk kórusa festett alá. Az utolsó vacsorához hasonló
hangulat uralkodott szívemben, amikor a püspök krizmával megkente
kezemet, s szemembe nézve kérdezte:
-- Fiam, engedelmeskedel-e nekem és utódaimnak?
-- Igen -- válaszoltam határozottan.
Kézrátétellel ruházta rám a papi hatalmat, azután együtt mutattuk be
a szentmisét. Milyen felemelő volt az átváltoztatás szavait kimondani,
és az összes jelenlévőnek nyújtani az Úr szent Testét, a püspökkel
együtt áldást adni!
-- Most már pap vagy mindörökre -- mondta a püspök átölelve, s jöttek
sorra mind, akik nekem kedvesek. Meghatódtam, amikor Robertine azt
suttogta:
-- Stefán, én most édesanyádat helyettesítettem. Tudom, hogy ő nagyon
hiányzott.
Igen, az én drága édesanyám. Bizonyára értesült már, hogy ezen a
napon szentelnek. Lélekben ő is itt volt, jelenlétét szinte éreztem.
Édesapámra és a jó kanonok úrra is nagy hálával gondoltam. Bizonyára
odafent ők is örülnek pappá szentelésemnek. Legboldogabb, azt hiszem,
az én drága Laci bátyám.
========================================================================
Első szentmisém Belgiumban


1943. március 29-én szép kora tavaszi napra virradtam. Ez volt a nagy
nap, amelyre úgy vártam és annyit készültem.
Az ősrégi, középkori város, Brugge, Flandria fővárosa, napfényben
fürdött, amikor kiléptem a feldíszített kapun. A papság és a
ministránsok hada várakozott kinn az ünnepi csendben. Megkondultak a
Szent Jakab-templom harangjai. A tornyon nagy pápai sárga-fehér lobogót
lengetett a szél. Az asszisztenciával együtt gyönyörű, aranyhímzésű
miseruhában vonultunk a téren át. A házak fellobogózva. Hívők serege.
Olyan ünnepi hangulat uralkodott, hogy megdobbant a szívem. Alig tudtam
könnyeimet visszatartani, amikor láttam, hogy a menet élén magyar
zászló leng. Mint egy koszorú, a magyar ruhás gyermekek csoportja vette
körül.
Azt követték piros ruhás ministránsok, karinges szeminaristák,
kanonokok, hermelinprémes gallérral. Aranyos mellkeresztjük csillogott
a napfényben.
Az én kézvezetőm, a püspök helynöke, vikárius generális, a kanonok úr
legkedvesebb barátja volt. A diakónusok, a Szent Jakab esperes-
plébánosa és a jó Arnold atya is ott voltak. Mikor bekanyarodtunk az
ősrégi templom boltíves kapuján, felbúgott az orgona, felharsant az
énekkar: ,,Tu est sacerdos in aeternum... -- Te pap vagy mindörökké.''
A templom zsúfolásig megtelt. Legelöl a fenntartott helyeken Helena
kisasszony, a doktor úr és családja Robertinnel, a kisasszony a négy
árva gyerekkel és sok jótevőm, ismerősöm, a magyar követség nagy
létszámmal, de sok más, ismeretlen arc, akik most mind egyek az
imádságban, szeretetben, hálatelt a szívük, mert egy új pap lép először
az Úr oltárához. Szívvel-lélekkel énekelték: ,,Veni Sancte Spiritus.''
Örömteljesen, szívem mélyéből csendült fel a ,,Gloria in Excelsis
Deo!'' A szentbeszédet Arnold atya mondta. Magyarul kezdte:
-- Kedves István barátom! Messze Magyarországból, a Duna partjáról
indultál egyszer fiatalon, mint szegény vándordiák, hogy pap lehessél
Flandriában. Szegény édesanyád keresztet rajzolt homlokodra, hogy a
kereszt védelmezzen, oltalmazzon.
Miket mondott még a jó Arnold atya, sohasem tudtam meg, mert úgy
összeszorította a szívemet a fájdalom, szememet könny borította el. Az
én drága édesanyámat láttam, ahogy búcsút intett nekem. Ó, ha ő is itt
lehetne! Ő lenne a világ legboldogabb édesanyja. De ez a borzalmas
háború közénk állt. Édesapámat elragadta a halál, a kanonok úr is az
örök hazába költözött. Nincs itt már senki, akivel együtt örülhetnék,
csak a jó Mária néni, a kanonok úr öreg gazdaasszonya, aki szorgalmasan
törölgeti könnyeit. Felajánláskor, az itteni szokás szerint,
ereklyecsókra járulnak. A Szent Kereszt ereklyét nyújtottam a híveknek.
Két ministráns fiú mindenkinek osztott első szentmisés képet, melyen ez
a felírás volt: ,,Vágyva vágytam e húsvéti lakomát enni veletek,
mielőtt szenvedek.'' (Lk 22,15).
,,A szolga nem nagyobb mesterénél.'' Add, Uram, hogy az én egész papi
életem áldozat legyen. Teljes önátadással adjam magam, mint egyszerű,
alázatos pap, gyümölcsöző apostolkodást folytassak a lelkekért. Az
utolsó vacsora örvendetes és szomorú hangulatában mutatom be első
szentmisémet, az én olyan kedves hozzátartozóimért, flamand
jótevőimért, Magyarországért és Flandriáért.
,,Öröm és hálatelt szív. Hála a jó Isten irgalmának és Máriának,
mennyei édesanyámnak segítségéért és a ti nemes támogatástokért, hogy
elérhettem magasztos ideálom. Sacerdos sum in aeternum; Pap vagyok
mindörökre.''
Szomorú, fájó is szívem, mert vágyaim teljesedése azt jelenti, hogy
istenhozzádot kell mondani drága Flandriámnak, melynek áldott hantjai
alatt pihen az én tiszteletre méltó nevelőatyám és drága testvérem.
,,Sacerdos et Hostia. -- Pap és áldozat.''
Mikor az átváltozás szavait mondtam, és fölemeltem a magasba a
hófehér Ostyát, az Úr szent Testét, a hófehér virágdíszben pompázó
oltár felett, a tömjénfüst felhője között, mintha felkelt volna a nap,
tavaszba borult az egész világ. Új élet távlatai nyíltak meg előttem.
Milyen boldog voltam, amikor áldozáskor az Úr drága Testét nyújthattam.
Először a jó Mária néninek, aki mintha édesanyámat helyettesítette
volna, azután minden jó barátnak, ismerősnek, kiknek sora nem akart
elfogyni. Milyen boldogság volt az első áldásomat adni, mintha
mindenkinek, az egész világnak szólt volna. Felcsendült a ,,Te Deum'',
amelyet hálatelt szívvel énekeltünk. Boldogan osztogattam újmisés
áldásomat. Végül pedig a magyar himnuszt Arnold atya orgonálta, és az
ott lévő magyarok lelkesen énekelték. Bizony már majdnem dél volt,
amikor visszatértünk a házba, és a miseruhát levetve, el tudtam
vegyülni a tömegben, mely az egész teret betöltötte. Majd szétszedtek.
Hangos ovációval éltettek, virágokkal halmoztak el, meleg
kézszorítással gratuláltak, vagy kezet csókoltak. Hol flamandul, hol
magyarul szólongattak. Rengeteg szeretettel vettek körül. Nem győztem
csodálkozni, hálálkodni, ilyen nagy ünneplésre nem is mertem gondolni.
Szegény, Isten vándorkája voltam, és most úgy éreztem, csodálatos
szeretettel tisztelik bennem a papot, mint köztük járó Krisztus-
helyettest. Végül Arnold atya mentett ki a hívek gyűrűjéből, és vitt a
feldíszített házba, ahol már asztalnál ült a papság és legközvetlenebb
jótevőim, a díszebédre. Lehettünk vagy harmincan, nem tudom, honnan
kerítették elő azt a sok finomságot, hisz a német megszállás miatt
teljesen ki volt éhezve az egész ország. A vikárius generális
emelkedett szólásra, aki drága nevelőapámat helyettesítette.
Visszaemlékezett 1933. június 29-re, Szent Péter és Pál ünnepére,
amikor a püspökkel együtt vendége volt:
-- Egyszer csak késő este csengettek. Az inas rontott be hozzánk,
akik a dohányzóban beszélgettünk: ,,Stefán van itt, gyalog jött
Magyarországról.'' Úgy ugrottunk fel, hogy nekem még a szivar is
kiesett a számból. Már ott is állt Stefán rövid nadrágban, elnyűtt
cipőben, köpeny a vállán, tarisznya a hátán. ,,Laudetur Jézus
Krisztus!'' -- köszöntött ránk csengő hangon.
,,Hát te hogy jöttél ide?'' -- kérdezte a kanonok úr. -- ,,És miért
jöttél?'' -- fűzte hozzá kicsit zavarban. ,,Az apostolok lován --
felelte Stefán --, azért, hogy pap lehessek.''
,,Hát ez jó -- kacagott a püspök úr --, nem rossz Péter és Pál
napjára, hát csak gyere, fiam, én áldásomat adom rád.'' Most már a
kanonok úr is mosolygott. Én pedig belekaroltam Stefánba, és úgy
kísértem a püspök elé. De már a kanonok úr nővére és a gazdaasszony is
berohant, mert az inas elmondta nekik is, hogy itt van Stefán. Lett
nagy vigalom. Stefán azt sem tudta, kihez szóljon, kit öleljen, kit
csókoljon. Ennek ide s tova 10 esztendeje. Én végigkísértem Stefán
életének ezen tizedét. Tudom, hosszú, küzdelmes volt az út, de elérte
célját. Most a kanonok úr emlékére ürítem poharamat, és a jó
idesanyjára, aki biztosan szívszorongva várja pap fiát. Amilyen kedves
volt nekünk Stefán, úgy legyen kedves Magyarországon is. Úgy zárják
szívükbe az ő magyarjai, mint mi, flandriaiak, mert Stefán, mi téged
soha nem feledünk.
Összekoccantak a pezsgőspoharak, mindenki szívében meghatódottság
ült...
Még egy hetem volt, mert április 5-én indult a különvonat Budapestre.
Annyifelé hívtak, hogy tartsak első szentmisét, hogy Arnold atyára
bíztam, ő készítse el a programot.
A brugge-i szemináriummal kezdtem, majd Torhout, Meenen, Ieper,
Popering, Gent, Brüsszel városokban tartottam ünnepélyes szentmisét,
elsőmisés áldással. Szinte diadalút volt ez Belgiumon keresztül.
Könyvemből elég sokan ismertek, de mégsem gondoltam, hogy ennyire
szívükhöz férkőztem a jó belgáknak, akik lelkesen ünnepeltek, és dacára
a háborús viszonyoknak, minden helyen rengetegen jöttek össze, és
halmoztak el ajándékokkal. Annyi misefelszerelést, kelyhet, értékes
szobrot, könyvet, ruhaneműt kaptam, hogy ha nem különvonattal utazunk,
nem is tudtam volna hazahozni. Szegény vándorfiúként érkeztem, semmim
sem volt, most gazdagon távozhattam, egy vagonra való holmival, sok
pénzadománnyal, amit kénytelen voltam elfogadni. Minden egyes
szentmisén sok kedves eseménnyel gazdagodtam, mindegyikről külön
fejezetet írhatnék. Az a több száz levél, amit mindenfelől kaptam, nagy
táskát töltött meg.
Brüsszelbe elkísért Mária, a jó gazdaasszony, Robertina kisasszony a
négy árvával, Arnold atya, aki mindenről gondoskodott, és sok kedves
ismerősöm is. A brüsszeli pályaudvaron virággal és énekszóval
búcsúztattak; Flandria himnuszával. Bizony nehéz szívvel, könnyekkel a
szememben ölelgettem végig őket. Nem is gondoltam, hogy ilyen fájó lesz
Flandriától elszakadni. Mikor a különvonat kigördült, lelkesen
énekelték: ,,Mijn Vlaanderen heb ik U hartlyk lief -- Flandriám,
szívből szeretlek téged.'' Ott álltam meghatódottam az ablaknál.
Integettem hálatelt szívvel, és imádkoztam: ,,Isten, áldd meg
Flandriát!'' -- és a könny csak úgy csurgóit a szememből.
========================================================================
Első misém Magyarországon


Esti szürkületben gördült be a különvonat Budapestre, a Keleti
pályaudvarra. A sok hazatérőt rengeteg hozzátartozó fogadta. Az
ablakból, akárhogy nyújtózkodtam, édesanyámat sehol nem találtam. Végül
felfedeztem Imrét, ahogy a tömegen átfurakodva utat tört.
-- Édesanyánk hol van? -- kiáltottam neki.
-- Otthon vár téged! -- válaszolt, és felkapaszkodott hozzám a
vonatra. Meghatódottan öleltük át egymást.
Kis csalódást éreztem, hogy édesanyám nem jött ki elém, de aztán
megértettem. Igen, ő az otthon csendjében akarja pap fiának első
áldását megkapni. Bizony, itt a zajos, tülekedő tömegben ez nem is lett
volna lehetséges. Nem kis gondot okozott a sok csomag, szerencsére a
különvonaton semmit nem kellett vámoltatni. Imre kocsit fogadott, a
hordárokkal bajlódott. Egyedül indultam el Máriaremete felé,
autóbuszon, villamoson, azután Hűvösvölgyön keresztül gyalog, mint egy
zarándok, rózsafüzért imádkozva. Én is, ahogy Petőfi írja: ,,Egész úton
hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott
anyám.''
Úgy is jártam, mint nagy költőnk, mert bár nem jutott eszembe
szebbnél szebb gondolat, mikor a kis házba toppantam, egy szót sem
tudtam rebegni, csak álltam az ajtóban. A kis szobát mécses világította
meg, mely a Mária-szobor előtt pislogott. Édesanyám, mielőtt
megelőzhettem volna, már ott térdelt előttem.
-- Áldásodat, fiam! -- rebegte könnyezve.
Ez volt talán életem legszebb pillanata, amikor őszülő hajú édesanyám
fejére tettem kezemet. Az áldás szavaiban benne volt minden hála,
minden szeretet: csak utána jött a felszabadult, boldog ölelkezés.
Annyi esztendő és sok szenvedés után a viszontlátás öröme. Talán ilyen
lehetett az a húsvét hajnali találkozás, amikor a Feltámadt Krisztus,
az Örök Főpap, elsőnek édesanyjára adja áldását a kis otthon magányos
csendjében. Mennyi kérdés, mennyi felelet. De jó, hogy Imre csak késő
este érkezett a csomagokkal. Már éjfél is lehetett, mikor asztalhoz
ültünk, hogy az ünnepi vacsorát elfogyasszuk.
Másnap édesanyám és Imre bátyám nem győztek csodálkozni a sok
ajándékon. Isten áldja ezeket a jó belgákat -- mondta édesanyám nem is
egyszer. De kár, hogy Laci bátyátok és édesapa ezt nem láthatja.
Felmentem a remetei kegytemplomba, mely öt percre volt tőlünk. Sokáig
térdeltem a kegykép előtt, hálát adva a Szűzanyának mindenért. A
kegytemplomot a szervita atyák látták el. Nagy szeretettel fogadtak a
rendházban. Kértem, hogy mindennap ott misézhessek.
-- Jól van! Természetesen -- mondta a rendfőnök --, de egy ünnepélyes
elsőmisét is kell tartanod. Édesanyáddal ezt már megbeszéltük, hiszen
te vagy az első pap itt Remetén. Ezt nagyon meg kell ünnepelni.
Húsvétkor lesz az ünnepélyes első szentmiséd, a Szívújságban is meg fog
jelenni. Szépen felkészülünk rá, hisz húsvét április 25-én, nagyon
későn lesz. Még majdnem három hét.
Felejthetetlenek voltak ezek a napok Máriaremete csendjében. Mintha
nem is lett volna háború. Kezdtek virágozni a gyümölcsfák, minden
zöldellt, házunk mögött egy erdő susogott rejtelmesen, kis patak
folydogált a hegyek közül kibukkanva. A templomtorony hívogató
harangszavára de sokszor mentünk édesanyámmal és Imivel. Milyen
bensőségesek voltak ezek a csendes szentmisék hármasban. Imi
ministrált, s én boldogan nyújtottam neki az Úr szent Testét.
Verőfényes húsvétra virradtunk. Mikor a templomhoz értünk, bár már
zsúfolásig megtelt, de még egyre jöttek a zarándokok. Igazi allelujás,
húsvéti hangulat volt. Zúgtak a harangok, az orgona hangját túlharsogta
a hívők éneke: ,,Örvendetes napunk támadt, Krisztus Jézus mert
feltámadt. Örvendjünk, vigadjunk, Alleluja!''
Drága édesanyámnak biztosan ez volt a legörvendetesebb napja...
Milyen kárpótlás annyi keserűségért!
A szervita rendfőnök mondta az ünnepi beszédet:
-- Milyen csodálatos az isteni Gondviselés. Elindult egy fiatal
vándor, hosszú útra, gyalog Belgiumba. Csak édesanyja imái kísérték.
Hosszú küzdelmes évek után, mint Isten felszentelt papja jött vissza,
hogy özvegy édesanyját megörvendeztesse, és szegény, árva magyar népét
megerősítse most a dúló háború közepette.
Még sokáig beszélt a páter. Nagyon meghatóak lehettek szavai, mert
sok zsebkendő került elő. A beszéd utáni nagy csendben fel-feltört egy-
egy hangos zokogás. A Te Deum majd szétvetette a falakat; majd harsogva
zengett az ,,Isten, áldd meg a magyart...'' Újmisés áldásomnak se vége,
se hossza nem volt. Már rég elharangozták a delet, de még mindig
osztottam. Nem fáradtam el, ez volt az igazi öröm: áldást adni. Bárcsak
mindig áldása lehetnék a magyar népnek! A rendház nagytermében volt a
lakoma. A jó páterek kitettek magukért. Mikor a házfőnök felemelte a
poharát, elsőnek édesanyámat köszöntötte: ,,Áldja Isten a jó édesanyát,
aki ilyen papnak nevelte fiát.'' Másnap jelentkeztem a váci püspöknél.
-- Már vártalak, fiam -- mondta kedvesen --, Isten hozott! Hová
helyezzelek?
-- Püspök atyám -- válaszoltam csendesen --, nekem mindegy, de
legszívesebben az Alföldre mennék, valami szegény tanyai plébániára.
A püspök összedugta fejét az irodaigazgató kanonokkal, majd
határozottan azt mondta:
-- Nono, fiam, azért a pusztára nem küldelek. Most kértek tőlem egy
hitoktató káplánt Pesterzsébetre.
Megdobbant a szívem. Pestnek nagy külvárosa, ahol édesanyámék is
laktak, mint fiatal házasok. Lehajtottam a fejemet, és megcsókoltam a
püspök felém nyújtott kezét. Áldását kértem, hogy megállhassam ott a
helyem.
========================================================================
Az én sasfiókáim


,,De ne fussatok! Fogjátok föl a csecsemők programját!'' ,,Ego memet
in ardua fixi!'' -- ,,Én a kemény életet választottam magamnak!
Értsétek meg, hogy a sziklahasadékban -- ezt a kemény fészket -- az a
sas rakta magának, kit az érzékiség meg nem közelít, kit a puhaság el
nem kábít, kit a kellem le nem fog, hanem aki érzéken, káprázaton,
mámoron, élvezeten és ittasságon, mint sűrű, illatos felhőn
keresztülvágja magát hősies csapatjával, csupa sasfiókkal, kik a Napba
nézni vágynak! Itt semmi sincs bélelve testtel, itt a lélek lakik.
Aki palotát akar nagyúri henyének, aki pihés-tollas fészket akar
rakni csicsergős kedélynek, s abban végleg lakni, mikor már szárnyai
megnőnek, az menjen másfelé, itt nem boldogul!''

Prohászka Ottokár karácsonyi elmélkedéséből vettem az elnevezést az
én drága gyerekeimre: ,,Sasfiókák''. Ezekből az elhagyott, árva
utcagyerekekből, kis csavargókból akartam egy elit csoportot nevelni,
akiknek a legmagasabb, a krisztusi ideál ad szárnyakat, hogy magasba
emelkedjenek. Azért adtam nekik jelszavul: ,,Ego memet in ardua fixi.''
-- Én a kemény életet választottam. Értük akartam küzdeni, minden
áldozatot, kockázatot vállalni, azért lett az én jelszavam: ,,Mindent a
sasfiókákért, a sasfiókákat Istenért!''

M - A - S - A - S - I

Repülőgépek zúgtak, bombák robbantak. Pestszenterzsébet egyharmada
romokban állt. Akkor kezdtem építkezni. Otthont romokból, az elhagyott,
elárvult gyermekeknek, hogy mentsem ezeket az elvadult, szenvedésben,
nélkülözésben, szeretetlenségben megtört kis lelkeket. A Dezső utcában
kezdtem fészket építeni nekik. Az első ,,vadvirágaimat'' Budapest nagy
külvárosában és Csepelen szedtem össze. Az a romos ház, amelyet erre a
célra megszereztem, szörnyű állapotban volt. Se ajtaja, se ablaka nem
volt. A mennyezet lógott a ferdére csúszott tető alatt. Reménytelen
látvány, szomorú, háborús képe az elhagyatottságnak.
Mikor a házba betértem, térdig álltam a vízben. Amit csak lehetett,
kidobáltam az ablakon. Elkezdtem egyedül építkezni. Közeli szomszédom
egy félig leégett gyár. A tulajdonos elmenekült, a gondnok a pincében
lakott a családjával. Megengedte, mindent felhasználhatok az
építkezéshez, ami a gyár területén található. Volt is ott minden:
tégla, cement, cserép, mész. Egy öreg kőművessel kezdtem építkezni, mit
sem törődve a légiriadókkal, melyeket sűrűn követtek bombázások. Azon
az alapon, hogy nem érhet nagyobb vész, hiszen már egy tucat árva
gyereket összeszedtem. Kellett az otthon, tehát vidáman építkeztünk.
Honnan szedtem ezeket az árvákat? Két kisgyermeket: 8 éves fiúcskát
és 6 éves húgocskáját egy lebombázott ház sarokszobájában találtam
hangosan siránkozva: ,,Apuka, Anyuka!'' Az apjuk holtan feküdt a romok
alatt, édesanyjuk vérző sebekkel, eszméletlenül. Alig tudtam a kövek
alól kihúzni. Csepelről két kis testvérkét hoztak, az anyjuk kórházban,
az apjuk a fronton tűnt el. A legkisebb fiúcska -- Pityunak becéztük --
csak 10 hónapos volt. Hétéves a nővérkéje, másik testvére 4 lehetett.
Szüleiket elsöpörte egy bombázás. Ez a kis Pityu jelentette a legtöbb
gondot. Honnan lehet tejet szerezni egy körülzárt városban, melyet
lőttek és bombáztak? A 3 éves Géza kis zsidó fiú volt. Szüleit a
németek vitték el. Két nővérke, 5-6 évesek, mindig siránkozva, várta
szüleit, kik soha többé nem kerültek elő.
Egy fiúcska -- csupa rongyokban -- kopogtatott az ajtón. Azt sem
tudtam, honnan jött. Szegényke ő sem tudta, hogy került hozzám, csak
annyit rebegett, hogy ide küldték. Három másik gyermeket szomszédok
hoztak, annyit mondtak, hogy apjuk meghalt valahol Oroszországban,
anyjuk pedig egy hete elment élelem után, azóta sem látták. Nem is
került meg szegény többé. A legtöbb gyermekről semmiféle adatom nem
volt. Szegény, kiéhezett, rongyos kis gyermekhad. Létszámuk napról
napra nőtt. Ezeknek akartam meleg otthont biztosítani, szeretetet adni
a félénk kicsiknek, akik minden zajra összebújtak. Én, a szegény
paptanár, kisegítő káplán.
Milyen jó volt két évig a Belgiumban, újmisésként kapott sok-sok
ajándék! Volt mit szétosztanom a város peremén, a nyomortanyákon, de
most már mindenemből kifogytam. Most, amikor a legnagyobb volna az
anyagi szükségem. Szerencse, hogy a jó pestszenterzsébeti hívek
megszerettek, hiszen látták, hogy minden időmet a szegény, elhagyott
gyermekekre szentelem. Mindent kigondoltam, hogy pénzt szerezzek, a
mezítlábas gyermekeknek cipőt vegyek.
Akadtak segítőtársaim is. Vittük a gyermekeket kirándulni.
Teadélutánokat rendeztem, amihez a jó hívek adták az uzsonnáhozvalót.
Minden kapóra jött. Tudtam kihez fordulni. Nem is csalódtam, mert bár
mindenkinek gond volt élelemhez jutni, árváim számára mindig akadt
valamicske. Persze, egész nap lótottam-futottam, kerékpárral beszerző
körúton voltam. Nagy volt mindig az öröm, ha lepakoltam a csomagokat.
Kíváncsian vettek körül a gyermekek. Összevissza zsibongtak, mint az
éhes sasfiókák.
-- Mit hozott, atya?
Mindennek tudtak örülni, de én még jobban örültem, és hálás voltam az
isteni Gondviselésnek, hogy gondoskodik az ég madarairól és a mezők
liliomáról.
Építettük a kis otthont, nem volt más megoldás, hiszen annyi házat
lebombáztak. Furcsán is néztek a járókelők, hogy mi építkezünk a
bombázások közepette, mikor az emberek javarészt pincében, bunkerekben
laknak.
Jaj, de dühös voltam egyszer egy amerikai bombázóra, aki akrobatikus
mutatványokat végezve, a velünk szemben lévő házat szinte elsodorta. A
légnyomás mind betörte ablakainkat. Honnan szerezzek most üveget? Csak
deszkával tudtuk pótolni.
A ház nem volt nagy. Három helyiségünk lett lakható. Egyik volt a
konyha, a másik két helyiségben matracokon, szalmazsákokon aludtak a
gyermekek. Szükségmegoldás volt. Óvóhely nem volt a környéken.
Légiriadó alatt összebújtam a gyermekekkel. Imádkoztuk a rózsafüzért.
Bizony nemegyszer előfordult, hogy a környékbeliek is hozzánk kopogtak
be egy kis meleg ételért, mert ha egyszer is naponta, de meleg étel
mindig jutott gyermekeimnek, így tengődtünk egyik napról a másikra. Egy
nap egy özvegyasszony kopogtatott be hozzám három gyermekével. Pesti
lakásuk belövést kapott. Szerencse, hogy épp a templomban voltak.
Szeretnének leutazni Pécs mellett Kovácsszénára. A jóasszony rábeszélt,
hogy a nyári hónapokra menjünk le velük. Tud szállást biztosítani, s
oda nem jut el a háború zaja. Könnyebben lehet élelmiszerhez is jutni.
Plébánosom is ajánlotta, hogy menjünk le. Jót fog tenni a gyermekeknek
egy kis nyaralás. Két asszony is ajánlkozott, hogy elkísérnek és a
gyermekekről gondoskodnak. Föl is kerekedtem 15 gyermekemmel, tele
csomagokkal. Én húztam a négykerekű kocsit. A kicsiket fölpakoltuk rá,
és úgy indultunk gyalog az állomásra. Nem kis feltűnést keltettünk. Egy
reverendás pap a kocsi előtt, nevetgélő gyermekek, akik a kocsit
tolták. Egy jólöltözött asszonyság elém ugrott kezet csókolva.
Megilletődve rebegte, hogy ilyet még nem látott, egy pap kocsit húz,
szegény kis gyermekekkel megpakolva. Erszényének egész tartalmát
kezembe nyomta.
Nagy nehezen helyet kaptunk a vonaton, mely ingyen vitte a
kitelepítetteket.
Majd egy napig tartott az utazás, órákig vesztegeltünk, míg
megérkeztünk Abaligetre. Onnan sikerült egy szekéren a hegyek közt
meglapuló kis falucskába, Kovácsszénára jutni. Nagy volt a
meglepetésem, hogy a falusiak, javarészben asszonyok, milyen
szeretettel fogadták kis árváimat. Egy óra sem tellett bele, úgy
szétvitték a gyermekeket, hogy még egy tucatnyi is elkelt volna
belőlük. Ez a kis nyári pihenés jót tett mindannyiunknak, de egyre
riasztóbb hírek terjengtek, hogy közeledik a front. Egyik nap egy
kerékpárt kerítve bekarikáztam Pécsre.
Vagy 30 kilométerre volt a város. A gyönyörű erdős, hegyes vidék
eszembe juttatta a tiroli hegyeket, amikor még ott kerékpároztam. De
sok minden történt azóta!
Pécs zsúfolva volt menekültekkel. Az utcán kocsik, szekerek,
menekülők ezrei. Alig tudtam eljutni a templomig. Még a székesegyház is
menekültekkel volt tele. Egy ismerős kanonokot kerestem fel, akit majd
szétszedtek a segítségre váró emberek.
-- Jaj, fiam! Nyakunkon a háború. Éjjel már hallottuk az ágyúzást.
Itt nincs mese. Nézd ezt a sok szerencsétlent, hontalant!
Mikor előadtam, hogy árva gyermekekkel tanyázok a közelben, a fejét
csóválta:
-- Fiam, én azt ajánlom, minél előbb menjetek vissza a fővárosba,
most az a legbiztonságosabb hely.
Mikor este Kovácsszénán a gyermekeket összeszedtem, nagy volt a sírás-
rívás, úgy megszerették őket. Másnap jó sok élelemmel megpakolva
kocogtunk be az állomásra. Csak egy tehervonat vagonjában tudtunk
helyet kapni, azt is az állomásfőnök jóvoltából. Majdnem két napig
tartott az út, míg visszaérkeztünk Pestszenterzsébetre. Plébánosom, a
jó Décsei atya, nagy örömmel fogadott.
-- Csakhogy megjöttél, Pityukám! Azt hittem, soha sem kerülsz haza
ebben a nagy felfordulásban. Már annyi gyermeket hoztak a nyakamra,
hogy nem győztem magyarázkodni, hogy valahol vidéken vagy. Egyik káplán
atya ijedtében elmenekült Aszódra a bombázás elől.
Szegény, alighogy hazaért, másnap már becsapott egy bomba abba a
domonyi házba, ahol plébánosával együtt halálukat lelték. Lesz elég
munkád, hiszen egyedül maradtam.
Volt is sok teendőm. Hiszen annyi volt a szerencsétlen hívő, akiket
segíteni, vigasztalni kellett. Egyre több lett a szerencsétlen árva. A
tél rohamosan közeledett. Gondoskodni kellett tüzelőről, tartalék
élelemről, hiszen a helyzet egyre kilátástalanabb lett. A háború
pusztítása erősen éreztette hatását. Bizonytalanság, nyomorúság volt
mindenütt. Komoly gondot okoztak a zsidó családok, akik nálam kértek
menedéket üldözőik, a németek és a nyilasok elől. Kis árvaházam annyira
zsúfolt volt, hogy csak egy házaspárt és tízéves kislányukat -- a
csepeli Schell-gyárból -- tudtam befogadni. A többieket különböző hívő
katolikus családoknál helyeztem el. Bújtatásuk nemcsak veszélyes volt,
de nagy gondot is okozott, mert élelmezésükről is nekem kellett
gondoskodni, így állandóan beszerzőúton voltam kerékpáromon. Nagy öröm
volt, mikor egyszer egy félig lebombázott konzervgyárra bukkantam,
ahonnan több zsák konzervet tudtam összeszedni. Csodálatos, hogy a
Gondviselés mindig segítségemre sietett. A kis árvaházam konyhájában
néhány jó asszonyság szinte állandóan sütött-főzött, hogy a rám
bízottakat el tudjam látni. Plébános atya rám bízta a Szent Antal-
persely minden bevételét. Ez is nagy segítségemre volt.
Ahogy közeledett a tél, Pestszenterzsébetet is egyre jobban ellepte a
menekülők sokasága. A légitámadások egyre sűrűbbek lettek. Egy
alkalommal, nem messze tőlünk, lelőttek egy amerikai bombázót. Az égő
gép a házunk felett süvített el, egy ejtőernyőst láttam lebegni a
levegőben. Rohantam én is a közeli tér felé, ahol földet ért. Mire
odaértem, már nagy tömeg vette körül a szerencsétlent.
-- Üssétek agyon! -- kiabálták többen.
A sápadt, nyúlánk, szőke fiatalember ijedten védekezett. Menekülni
próbált, de sebesült lábával nem bírta a futást. Éppen idejében értem
oda, hogy közbelépjek.
-- Ne bántsátok -- kiáltottam hangosan --, hiszen sebesült, látjátok,
hogy vérzik!
-- Ezek bombáznak le bennünket, az ártatlan lakosokat! Agyon kell
verni! -- kiáltozták összevissza. Szerencsére többen felismertek. A
sebesült látta, hogy pap vagyok.
-- Mentsen meg, atyám! -- könyörgött angolul.
Három-négy ember mellém szegődve segítségemre sietett. Szerencsére
egy katonai járőr futva közeledett, és erélyesen közbeléptek.
Elszállították a sebesültet. A morajló tömeg fenyegetőzve tolongott
körülöttünk. Nem mertem magára hagyni szerencsétlent, míg csak el nem
értünk a rendőrségi épülethez, ahová becipelték. Annyi hálával rebegte
szemével a sebesült:
-- Köszönöm, atyám!
Már leesett az első hó. Az elsötétítés miatt a hajnali miséket is
későbbre kellett tenni, így is nagyon kevés hívő vett részt rajtuk, de
az én gyermekeim mindig ott voltak. Csilingelő hangon énekelték:
,,Harmatozzatok, égi magasok...'' így köszöntött ránk karácsony szent
estéje. Bizony, fenyőfára nem lehetett szert tenni. Egy-két fenyőgally
helyettesítette a karácsonyfát. Ez volt kis árvaházam első karácsonya.
Betlehemi jászolkát állítottam a szoba sarkába. Villany már napok óta
nem volt. Gyertyafénynél ültük körül a melegen duruzsoló kis kályhát.
Az én gyermekeim és a nálam bujkáló zsidó család mégis oly meghitt,
családias hangulatban énekelte: ,,Mennyből az angyal, lejött
hozzátok.'' Nem orgona kísérte énekünket, hanem morajló ágyúdörgés,
mert még ezen a szent estén sem szünetelt a háborús gyűlölködés.
Sztálin-gyertyák világítottak a sötét éjszakában, repülőgépzúgás,
robbanó bombák zavarták a szenteste nyugalmát. Éjféli miséről szó sem
lehetett, de ide, a szegényes szobába mégis leereszkedett közénk az
isteni Kisded, a betlehemi istálló szegényes igénytelenségébe.
Annyi lisztet össze tudtam hozni, hogy fehér kalács jusson ezen az
estén. Dióról, mákról persze szó sem lehetett, de a kalács mindenkinek
nagyon ízlett. Egy-egy csésze meleg tea, és kész volt az ünnepi
vacsora. Karácsonyi éneket próbáltunk halkan, de a zajos ágyúzás
elnémított bennünket.
-- Elmondok egy karácsonyi történetet -- mondtam a gyermekeknek.
-- Igazán megtörtént? -- kérdezte Feri, a legelevenebb sasfiókám.
-- Persze hogy igaz, édesapámmal történt. Akkor is háború volt. A
magyar katonák a Kárpátokat védték. A gyerekek közelebb húzódtak
hozzám. A zsidó lányka gyorsan a lábamhoz kuporodott.
-- Jaj, ez nagyon érdekel -- rám nézett nagy szemével.
-- Édesapám minden karácsonykor elmondta nekünk ezt a történetet:
Magas fenyők, hófödte bércek közt ásták be magukat a futóárokba.
Közeledett a karácsony. Azt remélték, hogy majd szünetelnek a támadások
ezekben a napokban, de épp ellenkezőleg. Az ünnepek előtt előretörtek
az oroszok. Az első vonalnak édesapám volt a parancsnoka. Heves
gépfegyvertűz sem tudta megállítani a rohamozó ellenséget. Parancsot
adott az ellentámadásra. Kiugrott a lövészárokból, de valami éles
fájdalmat érzett, mintha fölemelték volna a földről, majd egy nagy
zuhanás. Minden elsötétült körülötte. Halk, csendes énekszó térítette
magához: ,,A kis Jézus megszületett, örvendjünk...''
-- Hol vagyok? -- kezdett eszmélni. -- Az a támadás, az a zuhanás,
hát csak a mennyországban lehetek. Énekelnek az angyalok. Óvatosan
kinyitotta a szemét, hatalmas csillogó karácsonyfa, körülötte hófehér
ruhában éneklő angyalok. Ilyen a mennyország? Ezek az angyalok mintha
apácák volnának. Próbált felemelkedni, de mintha minden tagja ólomból
lett volna. Furcsa! Ez volna a mennyország? Szinte felsírt:
-- Hol vagyok?
Egy fehér apáca rohant hozzá. Csendesen suttogta:
-- Nem szabad felülnie.
-- Hát ez nem a mennyország? -- rebegte édesapám.
A fehér apáca mosolyogva ingatta a fejét:
-- Nem, ez itt kórház, de maga majdnem a mennyországba került.
Olyan csalódást érzett, szemét elhomályosították a könnyek.
-- Hogyan kerültem ide?
-- Eszméletlen állapotban hozták ide a Kárpátokból, és ma van
Szenteste, azért énekelünk a karácsonyfa körül.
Próbálta fejét megmozdítani. Már látta. Jobbra-balra fehér kórházi
ágyak. Nagy teremben feküdt.
-- Mi lett a Kárpátokkal? -- rebegte édesapám. -- Mi lehet a
családommal?
Az apáca kedvesen suttogta:
-- Most semmivel se törődjön, csak pihenjen. Magát a Jézuska nagyon
szereti, hogy ezen a szent estén magához tért.
Olyan megnyugtatóak voltak a szavai, olyan édesen zengett a
karácsonyi dal, hogy mély álomba szenderült, és megint csak a
mennyországban érezte magát.
-- Szép lehetett -- mondta Feri.
-- Meddig volt az atya édesapja kórházban? -- kérdezte Rózsi, a
fekete hajú, árva leányka.
-- Bizony még soká -- feleltem elgondolkozva. -- Nem is gyógyult fel,
hadirokkant maradt.
Csendesen kopogtak az ablakon. Óvatosan kikémleltem, de azután
szélesre tártam az ajtót.
-- Klára nővér! Isten hozta! -- kiáltottam meglepve.
-- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Sok kegyelmet és békességet a
karácsonyi ünnepekre!
A gyerekek hangos örömmel vették körül a jó kedvesnővért, aki nagy
kosarat tett az asztalra.
-- Ezt a Jézuska küldi nektek -- mondta mosolyogva.
Meglepődve nézték, amit Klára nővér kipakolt: foszlós kalács, alma,
dió, egy zacskó kristálycukor, két nagy üveg baracklekvár.
-- De drága Klára nővér -- mondtam hálálkodva --, ezen a szent estén,
ebben a sötétben, belövések közepette, a város túlsó széléről? Hogy
köszönjem meg ezt az örömet, ezt a meglepetést?
-- Hogyan feledkezhettünk volna meg a mi jó lelkiatyánkról karácsony
szent estéjén? Teréz főnökasszony annyi szeretettel emlegeti mindig az
atyát, hiszen annyit fáradozik az árvákért, a szegényekért. Mi, akik
szegénygondozó nővérek vagyunk, mi tudjuk értékelni igazán.
Bizony, nekem nagy segítségemre voltak ezek a jó gondozónővérek, akik
Pestszenterzsébeten és Soroksár határában éltek szerény kolostorukban,
melynek én voltam a lelkésze. A püspök atya kinevezett gyóntatójuknak.
Minden héten meglátogattam őket. Segítettek a szegények gondozásában, a
zsidók bújtatásában és élelmezésükben is. Minden lehetőt megtettek.
Olyan jólesett ez a karácsonyi ajándék az ő részükről, s még
örömteljesebb lett a hangulat, mikor Klára nővér is közénk telepedett.
A gyerekek az ölébe ültek. Bár egy-egy becsapódás figyelmeztetett a
háborúra, a mi kis otthonunkban mégis békesség volt. Karácsony napján a
karmelita nővérek zárdájának pincéjében mutattam be a szentmisét. A
gyermekeim is mind velem voltak. A nagy óvóhelyiség csak úgy
visszhangzóit az énektől: ,,Mennyből az angyal, lejött hozzátok...''
Csak egy-két gyertya pislogott az oltáron, mégis betlehemi barlangban
éreztük magunkat. A szentmise után egy idős karmelita apáca félrevont.
Kis, gondosan becsomagolt dobozkát nyomott a kezembe.
-- Tisztelendő atya -- suttogta egészen halkan. -- Ebben a dobozban
egy dupla fedeles aranyóra van. Régi családi ereklye, melyet
megőrizhettem. A tisztelendő főnöknőtől engedélyt kértem, hogy ezt
önnek adhassam árvái gondozására. Ez biztosan jól fog jönni.
Szabadkoztam, hogy nekik is szükséges lehet.
-- Nem, nem! -- mondta a nővér sietve. -- Csak tegye el! Önnél ez
jobb helyen lesz.
Alig tudtam köszönetemet kifejezni, a nővérke eltűnt a sötét pince
folyosóján.
-- A kis Jézuskában nem lehet csalódni soha. Majd megkapod azt az
aranyórát, amikor legnagyobb szükséged lesz rá -- ismét hallani véltem
édesanyám oly sokszor beteljesedett szavait.
Kibontottam a csomagot. Csillogott, ragyogott a tenyeremben a
gyönyörű, súlyos óra. Valóban, ez a legjobbkor jött. Ez most a legjobb
valuta.
Egy meleg könnycsepp hullott a szememből az aranyóra lapjára.
-- Igazad volt, drága édesanyám! Jézuskában soha nem lehet csalódni.
1945. január első napjaiban egyre bizonytalanabb lett a helyzet. A
szovjet hadsereg elérte Soroksárt. Állandóan dörögtek az ágyúk,
kattogtak a gépfegyverek. Az utcák néptelenek voltak. Német tankok
dübörögtek. Nekem mégis el kellett hagynom kis otthonunkat.
Kerékpárommal nemegyszer bekarikáztam Budapestre. Gondviselésszerű
volt, hogy mindig akadtam élelemre, mindig megrakodva értem haza.
Egyszer éppen idejében érkeztem, mikor egy lovat majd szétvitt egy
gránát. Persze rögtön megrohanták az éhes emberek. Egykettőre
szétdarabolták. Én sem voltam rest. Árva gyermekeimre hivatkozva
lefoglaltam a ló egyik combját. Alig tudtam nagy nehezen rákötözni
kerékpáromra, melyet aztán gyalog voltam kénytelen tolni, egészen
Pestszenterzsébetig. Akikkel csak találkoztam, megbámulták a szokatlan
látványt, hogy egy reverendás pap, egy nagy lócombbal kínlódik a
kerékpárján. Végül egy munkás külsejű ember megszólított.
-- Hová azzal a nagy lócombbal, tisztelendő atyám?
Megtöröltem verejtékező homlokomat.
-- Az éhező árva gyermekeimnek hozom.
-- Pestszenterzsébetre tart? -- kérdezte a munkásember.
-- Igen -- válaszoltam megkönnyebbülve, mikor láttam, hogy a munkás
nekigyürkőzik, és tolta velem együtt a biciklit.
Kitörő örömmel fogadtak, hiszen már későre járt az idő. Megcsodálták
az értékes zsákmányt. Jó munkás barátom még arra is vállalkozott, hogy
segített feldarabolni. Neki is jutott egy szép darab. Az asszonyok
pedig fasírtot sütöttek. Egész hétre való ízletes táplálékunk lett.
Csemege volt ez számunkra, hiszen hetek óta nem jutottunk húshoz.
Egy alkalommal a pacsirtai plébániáig karikáztam. Kerékpáromat kinn
hagytam a kerítéshez támasztva. Annyira kihalt volt a környék. Az
óvóhelyen a plébános meglepődve mondta:
-- Hogy kerülsz ide? Hát már pár száz méterre van a front. Bármikor
áttörhetik!
Sietve búcsút vettem. Süvítést, becsapódást hallottam a közelben.
Valami szilánk kettévágta kerékpárom gumiját. Szaladva toltam, mögöttem
ropogtak a puskák. Golyók fütyültek a fülem mellett. Visszavonuló német
katonák, gyalogosan, meg harci kocsikon, eszeveszett fejetlenségben
rohantak el mellettem. Magam sem tudom, hogy értem haza épségben, a
sebesült kerékpárommal.
-- Itt vannak az orosz seregek! -- robbantam be.
Kis otthonunkban mindent gondosan elreteszeltünk, senki se
mozdulhatott. Nagy volt a riadalom a gyerekek között, de megnyugtattam
őket, hogy az orosz katonák nem bántják a kisgyermekeket. Az én zsidóim
bizonygatták, hogy most ők lesznek a védőink, ha bejönnek az orosz
katonák. Mégis nagyon nyugtalan volt ez az éjszakánk állandó ágyúzás és
fegyverropogás közepette. Reggelre elcsitult a harci zaj. Január 9-e
volt, amikor reggel óvatosan kimerészkedtem az utcára. Egy ismerős öreg
nénikével találkoztam, aki vízért merészkedett ki.
-- Jaj, tisztelendő atya! Már a nagytemplomnál vannak az oroszok.
Házról házra járnak, keresik a német katonákat.
Reverendámra előre egy nagy keresztet erősítettem, jobb karomra pedig
vöröskeresztes karszalagot, így felszerelve indultam körútra,
legelőször a nagytemplomba. Siralmas látványt nyújtott templomunk
belseje. Valószínűleg éjjel ott tanyáztak a katonák, mindenfelé szemét.
Sietve lementem a kriptába, mert oda helyeztem biztonságba az
Oltáriszentséget, az összes kelyhet, értékesebb holmikat, egy üres
kriptaüregbe, melyet gondosan álcáztam. A kriptában is nagy volt a
felfordulás, bizonyosan az is át lett kutatva. Nagy örömömre nem
találták meg a rejtekhelyemet. Hálatelt szívvel borultam le a szentségi
Jézus előtt, de egyelőre mindent úgy hagytam, így biztonságosabb volt.
A sekrestyében minden miseruhát kiszórtak. Több oltárterítő és alba
hiányzott. A plébánián a prépost atyát a pincében találtam. Szomorúan
mondta, hogy csak itt tudott meghúzódni, mert minden szobát
megszálltak. Mikor benyitottam az én kis szobámba, majd hanyatt
vágódtam az erős dohányfüst- meg italbűztől. Tele volt iszogató
katonával. Mikor kézzel-lábbal magyaráztam, hogy ez az én szobám, egy
orosz katona kezembe nyomott egy üveg pálinkát. Hiába szabadkoztam,
kénytelen voltam egy kortyot lenyelni, de az erős ital úgy marta a
torkom, hogy folytak a könnyeim a katonák nagy derültségére. Sikerült
kitámolyogni a szobából. Az utcán dülöngélő, lövöldöző katonákkal
találtam szemben magam, de csodálkozva tapasztaltam, hogy reverendámat
meg a mellemre erősített keresztet figyelembe vették.
Mennyi sok kalandom volt Pestszenterzsébet és Máriaremete között!
Hiszen nemcsak árváimról kellett gondoskodnom, hanem édesanyámról, meg
azokról a menekültekről, kibombázottakról, akik a remetei házban
húzódtak meg.
A Dunán az összes hidat felrobbantották a visszavonuló németek, csak
egy kis hajóhíd volt a szigetnél. Kerékpárommal igyekeztem át a rozoga
hajóhídon, melynek mindkét végén orosz katonák álltak őrt. Már a híd
közepe táján jártam, mikor egy orosz katona rám szegezi golyószóróját.
Kerékpáromra mutat. Int, hogy adjam oda. Első gondolatom az volt, hogy
menekülök a kerékpárommal, de az orosz őrök a túlsó parton, láttam,
hogy figyelnek. Itt nem volt kiút. Jó helyet választottak maguknak.
Hiába magyaráztam, hogy szükségem van a kerékpáromra, merthogy pap
vagyok, vöröskeresztes betegápoló.
-- Háború van! -- kiáltott rám az orosz katona --, nekik még nagyobb
szükségük van a kerékpárra.
A parton állt egy nagy teherautó, tele kerékpárral. Az én szegény
gépemet is fellódították a többi közé. Mit volt mit tennem, ballagtam
gyalog hazafelé, azzal vigasztaltam magam, több is veszett Mohácsnál.
Bizony csak este értem Máriaremetére, mert semmiféle közlekedési
eszköz nem volt. Egy zsidó tanárnő lányával, kik már régen nálunk
voltak, mikor meghallotta, hogyan jártam a kerékpárommal, adott egy
címet: pesterzsébeti barátnőjéét, hogy egy női kerékpárt, melyet a
padláson nála elhelyezett, adja ki nekem, ha még megvan. Szerencsére
meg is kaptam ezt a kerékpárt, mely nagyon jó állapotban volt. Új
segítség beszerzői utamon.
A rend csak nem akart helyreállni. Az ellátás egyre rosszabbodott.
Hideg tél volt: sokat havazott. Még szánkózni sem volt lehetőség.
Rozoga szánkónkon tüzelőt húztunk haza. Estefelé senki nem merészkedett
az utcára, az ajtókat jól bereteszeltük.
Egyik nap késő este egy részeg orosz katona verte puskatussal az
ajtót. Mit volt mit tennem, kimerészkedtem az utcára. Erőszakkal be
akart hatolni a házba. Elálltam az útját, erre rám fogta a fegyverét.
Én kicsavartam a kezéből és kilöktem az utcára. Dühös kiáltással rám
akart támadni, de a nagy kiáltozásra egy orosz járőr futott felénk.
Egyből lefogták a tántorgó katonát. Közrefogták, hogy elvigyék. Mikor a
golyószórót készségesen fölkaptam és kezükbe nyomtam, még meg is
köszönték. Amikor a részeg, üvöltöző, nagydarab katonát elvitték, úgy
roskadtam le a küszöbnél, mint egy zsák. Minden testrészem reszketett.
Jaj, Istenem, hogy is bírtam ezzel a dühös katonával. Ez olyan Dávid-
Góliát küzdelem volt. Mi lett volna, ha berohan, hiszen három védtelen
nő, kik a gyermekeket gondozták, ott szorongtak bent, meg egy sebesült
20 év körüli lány, akit Jolánnak hívtak. Őt Budapesten érte májlövés.
Nővére húzta szánkón Erzsébetre, mert ott nem volt kórház, ahol
ellássák. Ideiglenesen bekötözték, de mert kibombázták lakásukból, én
fogadtam be őket, bár csak a konyhában egy kis heverőn tudtam helyet
biztosítani nekik. Anna néni ijedten dugta ki a fejét:
-- Csak nincs valami komoly baj? Atya, csak nem sérült meg?
-- Hála Istennek, nem! -- mondtam nagy nehezen felemelkedve. -- De a
kabátomon egy gomb sincs. Ez az egy reverendám van, ez is elszakadt.
-- Ugye, ugye! -- mondta korholva Anna néni. -- Nem hallgatott rám,
amikor azt a jó reverendát felszabdaltatta a gyermekek részére!
-- Sebaj! -- mondtam. -- Talán akad még a plébánián valami reverenda.
Most úgyis odamegyek szétnézni.
A plébániára alig tudtam bejutni a sok nyüzsgő katonától. Décsey
prépost úr megkönnyebbülten sóhajtott fel:
-- Csakhogy itt vagy, Pityukám! Ezt a plébániát úgy ellepték a
katonák, mintha örökre itt akarnának tanyázni. Nekem már csak egy kis
sarok jutott. Mit lehetne itt csinálni?
-- Van mentőötletem! Tudom, annak idején kifogásolta, hogy annyi
gyermek ugrált körülöttem, de mi lenne, ha elhoznám a gyermekeket, arra
hivatkozva, hogy árváimnak hely kell.
-- Jaj, Pityukám, hozhatsz akár százat is, csak ezektől a katonáktól
szabaduljak meg.
Mentem az orosz parancsnokságra, mely az Erzsébet utcában volt. Nagy
nehezen bejutottam a városparancsnok elé. Végigmért érdeklődve.
-- Mit keres itt ez a pópa? -- kérdezte érdeklődve.
Egy nő tolmácsolta szavaimat:
-- Sok árva gyermekem van. Kisfiúk, kislányok -- ecseteltem drámaian.
-- Nincs árvaház, hova vigyem őket?
A plébánián meg tudnánk húzódni egyelőre, de tele vagyunk
elszállásolt katonákkal. Legyen szíves intézkedni, hogy oda gyűjthessem
a sok kis árvát.
Az orosz ezredes nem sokat teketóriázott. Odaintett egy tisztfélét.
-- Még ma hagyják el a katonák a plébániát!
A sikeren felbátorodva kértem a tolmácsnőt: elvették a kerékpáromat.
Az orosz ezredes dühösen, szitkozódva felugrott:
-- Az oroszok nem lopnak! -- ütött dühösen az asztalra. -- Háború
van!
Majd az ajtóra mutatott, igyekeztem is gyorsan kifelé. Estefelé már
az utolsó katona is elhagyta a plébániát.
-- Na, Pityukám -- dörzsölte kezét a prépost atya --, most aztán
lehet takarítani.
Közben a káplán atyák is visszaszállingóztak és elfoglalták
szobáikat. Arra, hogy odaköltözhessek, már nem került sor. Hivatalos
idézést kaptunk, hogy a plébánia papsága jelenjen meg az
igazolóbizottság előtt. Décsey atya teljes préposti díszben, nagy
mellkereszttel, gyűrűvel.
Szakadt reverendámban úgy festhettem mellette, mint egy szürke veréb.
Én mentem be elsőnek. Hosszú asztalnál ült a bizottság. Összedugták a
fejüket.
-- Maga, tudjuk, segítette a szegényeket, bújtatta a zsidókat. Most
is árva gyermekeket gondoz. Mehet! Felterjesztjük kitüntetésre.
Egy orvosféle még odaszólt hozzám:
-- Ugye magánál van az a sebesült leány? Gondoskodunk róla, hogy
kórházba kerüljön, hogy megoperálják.
-- Na, mi volt? -- kérdezték paptársaim csodálkozva, hogy ilyen
gyorsan megúsztam a kihallgatást.
A prépost atya kihallgatása tovább tartott. A hangos kiabálásból
rosszat sejtettünk. Mikor két rendőr megjelent és elvezették, csak
annyit súgott felém, hogy ,,letartóztattak''.
-- Hozzál civil ruhát a rendőrségre.
Majd sóbálvánnyá váltam. Siettem a plébániára. Összeszedtem a
legszükségesebb holmikat. A rendőrségen átvették, nemsokára hozták a
reverendáját, melyen megdöbbenve véres foltokat fedeztem fel. Később
megtudtam, hogy milyen kegyetlenül megverték, majd a téglagyárba
internálták. Többször is vittem neki csomagot, de nem engedtek beszélni
vele. Egyik nap megdöbbenve látom a Kossuth Lajos utcában, hogy egy
nagy stráfkocsit tolnak-húznak az internáltak, romokkal, szeméttel
megrakodva. Legelöl a kocsirúdnál a prépost atya, egyedül erőlködik az
ormótlan, hosszú rúddal.
-- Prépost atya! -- kiáltottam és rohantam feléje, de egy fegyveres
őr gúnyos kacajjal, durván ellökött.
-- Nincs már prépost atya! Ez ott egy internált.
Prépost atya szomorúan rám nézett. Mintha Krisztust láttam volna
keresztet cipelni.
Egyre nagyobb lett az élelmiszerhiány. Egyetlen megoldás volt:
lemenni vidékre. Egy fiatal nő anyjával együtt kérlelt, kísérjem el
őket, egyedül nem mernek elindulni. Először hallani sem akartam erről.
-- Atya -- kérlelt a fiatalasszony --, az én bátyám pap
Kiskunhalason. Biztosítom, nagyon hálás lesz. Már hónapok óta nem tud
rólunk.
Egy fiatal káplántársam is ajánlkozott, hogy elkísér bennünket.
Megtudtam, hogy a pestszenterzsébeti állomásról ma éjjel indul az első
szerelvény Kiskunfélegyházára. Persze csak teherkocsikból áll. Idejében
kimentünk az állomásra. A szerelvény benn állt, de alig találtunk
helyet, olyan sokan indultak haza vagy élelmiszert szerezni.
Dermesztő téli éjszaka volt. A vagonban sok gyermek, még pólyásbabát
is láttam.
-- Te Laci -- mondtam paptársamnak --, hát itt megfagyunk az éjjel.
Nézzünk szét!
A pályaudvar tele volt szerelvényekkel. Egyik szerelvényben
felfedeztem egy kis vaskályhát nagy kályhacsővel.
-- Meg vagyunk mentve! -- kiáltottam boldogan.
Máris cipeltük a zsákmányolt kályhácskát a vagonunkba.
-- Most már csak tüzelő kellene -- adtam ki a jelszót.
Öt-hat férfi is leugrott. Pár perc alatt összehordtak egy csomó
deszkát és pár vödör szenet. Hamarosan vígan duruzsolt a kis kályha.
Úgy pöfékelte a füstöt, mint egy kis mozdony. A tolóajtókat behúztuk, a
kellemes meleg otthonossá tette kis vagonunkat.
-- Most már csak elinduljunk -- sóhajtotta az egyik asszony, síró
kisgyermekét csitítgatva. A kisgyermek egyre hangosabban sírt. Gyanús
szag terjengett körülötte. Többen is odaszóltak, hogy tegye tisztába a
gyereket.
-- Jaj, de mibe? -- siránkozott az asszony. -- Semmink sincs.
Mindjárt összeadtak valami kis holmit. Ketten-hárman is segédkeztek.
Bizony a kis bugyi tele volt. Az asszony gyorsan beletette üres
kosarába, és újságpapírral letakarta. Egyszer csak nagy zajjal
félrehúzzák a tolóajtót. Egy katona bekémlel, s benyúl a résen.
Felkapja a kosarat, gyorsan elillan vele. Bár nagy volt a feszültség,
mégis mindenki nevetésben tört ki. Milyen képet fog vágni, ha meglátja,
hogy mit vitt el! Éles sípszó hallatszott, s nagy suhogással megindult
a vonat.
-- Most pedig imádkozzunk -- kértem útitársaimat --, hogy mindenki
szerencsésen hazaérkezzen!
Senki sem ellenkezett. Míg a kerekek zakatoltak, az ima szállt az ég
felé. Bizony kellett is a segítség onnan fentről. Szörnyű, hogy mit
kellett kiállnunk, hogy két nap alatt elérjük célunkat, annyi zaklatás
közepette. Milyen nagy volt az öröm a plébánián, hogy épségben
megérkezett a plébános húga leányával. Ki voltunk éhezve, de ott minden
volt, amit szemünk, szánk kívánt. Nekem nem ízlett a sok jó falat. Arra
gondoltam, hogy az én árváim éheznek Erzsébeten. Előadtam kérésemet a
jó plébános úrnak, aki még aznap gyűjtést indított. Estére a hívek
árváimnak rengeteg mindent összehordtak: nagy kenyereket, lisztet,
zsírt, tojást, szalonnát, libát, kacsát, csirkéket. A plébános úr
vakarta a fejét, hogy fogjátok ezt hazaszállítani? Ló nincs az egész
faluban, vonat pedig ki tudja, mikor megy Pest felé.
A plébánia udvarán láttam egy négykerekű kocsit.
-- Plébános úr! Adja ezt nekünk kölcsön!
-- Nem kölcsön -- mondja kedvesen --, hanem vigyétek csak, valaki
itthagyta. Csak bírjatok vele.
Megpakoltuk, a plébános úr még egy zsák burgonyát is rákötöztetett és
egy kis bődön mézet a gyermekek részére.
-- Most pedig lefekvés! Aludjatok, hogy holnap reggel indulhassatok.
-- Szó sem lehet róla, most azonnal indulunk. Ugye, Lacikám, te is
így gondolod?
-- Menjünk csak! -- felelt ő is mosolyogva. Kis petróleumlámpát
kötöztünk a kocsira. Három-négy ministráns gyerek ajánlkozott, hogy a
határig, ahol a nagy kereszt áll, segítenek. Még a plébános is
nekigyürkőzött. Lehetett vagy öt mázsa a kocsi terhe. A keresztnél
áldást adott a jó plébános atya, mi meg nekivágtunk a sötét éjszakának.
140 kilométer út állt előttünk. Kiskunfélegyházáig nagyon rossz volt az
utunk, a süvítő szél arcunkba hordta a havat. Fázni nem kellett, inkább
izzadtunk az erőlködéstől. De hosszú volt ez az éjszaka a kietlen
országúton!
Hajnalodott, mire begördültünk a városba. A szegény gondozónővérek
ámulva fogadtak. Kápolnájukban miséztünk, bőséges reggelivel láttak el.
Marasztaltak, hogy pihenjünk, de erről szó sem lehetett. Éhező kis
árváim gondja egyre jobban sürgetett. Szerencsére a kecskeméti országút
sima betonja és a kedvező hátszél kedvezett kis kocsinknak. Csak úgy
gurult a cél felé. Délfelé egy orosz teherautó majdnem az árokba sodort
bennünket. Olyan ütést éreztem a vállamon, hogy hangosan feljajdultam.
Az orosz autó csikorogva megállt.
Sajgó vállamat tapogattam. Laci atya odarohant. Le-fel mozgatta
karomat.
-- Nem tört el -- állapította meg, de én közben a csillagokat láttam.
Két orosz katona odafutott hozzám. Már azt hittem, segíteni akarnak, de
durván rám szóltak.
-- Davaj! Gyerünk! -- mutattak a teherautóra, mely tele volt
emberekkel.
-- Te Laci -- villant át az agyamon --, ezek el akarnak hurcolni
bennünket.
Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy én pap vagyok, árva gyermekeknek
viszünk egy kis élelmet. Végigmértek, látták a reverendám a nagy
kereszttel. Kicsit tanakodtak, aztán intettek, hogy mehetek, de Laci
atyát, aki olyan cserkészesen volt öltözve, karon ragadták.
-- Gyerünk, te katona! -- és feltuszkolták a teherautóra.
Majd elsírtam magam.
-- Laci, ne hagyj itt! -- kértem, de a teherautó máris
továbbszáguldott. Vállam is sajgott, kétségbeesve fohászkodtam.
-- Most mi lesz velem, Uram? Csak Te ne hagyj el!
Egy erős kötélből istrángot csináltam magamnak. Húztam a kis kocsit,
mint egy igásló. A hosszú kilométerek végtelennek tűntek. Folyt rólam
az izzadság.
-- Gyí, paci! -- biztattam magam. Minden kilométerkő egy-egy
keresztúti állomás. Mire kétszer végigjárom ezt a borzalmas
keresztutat, már ott is leszek Kecskeméten. A második keresztút vége
felé az esti szürkületben bevánszorogtam Kecskemétre.
-- Hahó, Pityukám! Csakhogy itt vagy! -- rohant felém Laci barátom.
Átölelt, csókolgatott.
-- Megléptem -- mondta, majd így folytatta: -- Bent a városban egy
kocsma előtt megálltunk, csak egy őr maradt a kocsinál. Alkalmas
pillanatban, mikor előrement, lecsúsztam hátul. Rohantam, mint egy
Nurmi, aztán kerestem az utat az országúthoz.
-- Na de, öregfiú, most téged foglak be, mert én már szédelgek a
fáradtságtól.
Így vonultunk be Kecskemétre, én a kocsi tetején, Laci pedig nagy
léptekkel baktatott elöl. A piaristáknál szálltunk meg. Aludtunk, mint
a tej, de már öt órakor ébresztő volt. Szentmise, és kezdődött az
utolsó nagy útszakasz Pestszenterzsébetig. Elhatároztuk, hogy odáig meg
sem állunk. Dél körül megint csak leállítottak, körülvettek bennünket.
Magyaráztam, hogy krumplit viszünk az árva gyermekeknek a ponyva alatt,
szalmával bélelve. Meg is győződhettek rakományunkról.
-- Vodka, vodka! -- kiáltozták.
-- Széttártam a karom, hogy az nincs nekem, de Laci paptestvérem
máris kioldotta hátizsákját, és egy üveg barackpálinkát vett ki. Kézről
kézre adták az üveget, az egyik pont a fájós vállamra ütött.
Felszisszentem.
-- Mehettek! Davaj!
Tovább szürcsölték a pálinkát. Megkönnyebbülten toltuk tovább kis
kocsinkat. Már ránk sötétedett, mire Soroksárra értünk, de itt már
könnyebben boldogultunk.
Akadt egy-két jóravaló ember, akiknek feltűnt, hogy elöl egy pap,
hátul egy cserkészféle küszködnek a megrakott kocsival. Mellénk
szegődtek, tolták, húzták a kis kocsit egészen Erzsébet határáig. Itt
már ismerősökre is bukkantam, akik felváltották a segélycsapatot, így
vonultunk be Pestszenterzsébetre.
Dacára, hogy késő este volt, árva gyermekeim -- ki ingben, ki
nadrágban -- úgy megrohamoztak, majd szétszedtek.
-- Atya, atya! Azt hittük már, hogy meghalt!
Anci néni könnyezve szepegte:
-- De jókor jött, atya! Mindenből kifogytunk. Már vacsorát sem tudtam
adni a gyermekeknek.
Lett is nagy lakmározás. De én csak ágynak dőltem. Csupa hólyag volt
a lábam, minden porcikám fájt. Laci atya is mellém, a gyermekek zsivaja
közepette úgy aludtunk ott, mint két jó testvér.
Amíg a készlet tartott, vendégül láttunk boldog-boldogtalant. Olyan
volt a mi kis otthonunk, mint egy népkonyha. Hamarosan új készletről
kellett gondoskodni, mert az ellátás csak lassan javult. A pénznek nem
volt értéke. Aki csak tudott, ment vidékre. Szerencsére az a zsidó
család, akit én bújtattam, a csepeli petróleumfinomítóból több hordó
petróleummal lepett meg. Ez nagy érték volt. Egy fuvarossal sikerült
megállapodni, hogy egy hordó petróleumért kocsival levisz Félegyházára.
Megszerveztem az expedíciót, két hordó petróleum meg egy csomó
mosószer, szappan, hiszen mind nagyon keresett cikkek voltak. Egy
szegény gondozó apáca, Klára nővér elkísért az útra. A kocsi után még a
négykerekű kocsit is odakötöztük. Megtelt az egész kocsink vidékre
utazókkal. Még a kiskocsinknak is akadtak utasai. Bár figyelmeztettem
őket, nem lesz kényelmes utazásuk, de akkoriban nem volt választás.
Délután indultunk, egész éjszaka kocogtunk az úton, mely nagyon
veszélyes volt az eszeveszetten száguldozó teherautók miatt.
Kis kocsink egy kanyarnál befordult az árokba. Alig tudtuk kihúzni. A
potyautasoknak szerencsére nem történt baja. Vigasztaltam őket, hogy
megmondtam, nem lesz kellemes utazás, de hála Isten, a sok fáradságot
és izgalmakat leszámítva nagyon szerencsés volt az utunk. Klára nővér a
félegyházi szegénygondozó nővérekkel olyan ügyesen csereberélt, hogy
két nap alatt mind a nagy kocsi, mind a kicsi megtelt élelemmel. Még
két fél disznót is sikerült szerezni, több zsák lisztet, burgonyát,
kukoricát meg olajat, így azután vígan indultunk haza. Szinte csodával
volt határos, hogy sehol nem tartóztattak fel a katonák! Boldogan
gondolhattam arra, hogy ezt a telet most már kihúzzuk, és nemcsak
árváimon, de sok szegényen is tudok segíteni.
Napközben a gyermekekkel foglalkoztam a plébánia kertjében. Sok
gyermek összesereglett, mindig kaptak bőséges uzsonnát, meg
hittanoktatásban is részesültek.
Húsvétra nagy örömünkre a prépost atya is kiszabadult. Bizony, nagyon
megtörte a kemény élet, a sok éhezés, a durva bánásmód. Gondoskodtam
róla, hogy legyen bőséges ellátása.
Árva gyermekeim létszáma egyre növekedett. Legtöbb gondot egy kis
csecsemő okozta nekem. Édesanyja az állomáson egy szénrakásból kis
tüzelőhöz akart jutni, de megindult a hatalmas szénhalom, mint a
lavina, maga alá temette a szegény özvegyasszonyt. Ott lelte halálát.
Három kis árva gyermek maradt utána. A legkisebb, a picike, tán egy
hónapos lehetett. Honnan teremtsek neki tejet?
Egyszer az utcán járva, a süvítő szél furcsa hangokat sodort felém.
Mintha tehénbőgést hallottam volna. Felkaptam a fejem, futottam a hang
irányába. Egy ismerős vendéglő udvarába jutottam. Már késő este volt.
Zörgésemre óvatosan kiszóltak:
-- Ki van ott?
-- Regőczi atya -- válaszoltam sietve.
-- Van maguknál tehén?
Az ajtót óvatosan nyitották ki.
-- Ne olyan hangosan, tisztelendő atya! Jöjjön be gyorsan. Van
tehenünk. Még a tanyánkról mentettük -- magyarázta a vendéglősné. --
Nagy kincs, de nagy gondot is okoz. Azt sem tudjuk, hogy bújtassuk.
Több szobán át vezetett egy rejtett kamrába, ahol friss istállószag
csapta meg az orromat. A sötét helyiségben jámborul kérődző tehén
fordult felém. Közben már leadtam a történetet az árva csecsemőről.
Meghatódva karoltam át a tehénke selymes nyakát.
-- Tudtam -- suttogtam csendesen --, ha az Isten csecsemőt ad, tejről
is gondoskodik.
Boldogan vittem kabátom alatt egy nagy üveg meleg, frissen fejt
tejet. Milyen öröm volt nézni, hogy szívja csámcsogva a kisbaba az
életet adó tejet.
De sok ilyen esetem volt, mikor kézzelfogható módon szereztem
bizonyságot arról, hogy van egy Gondviselő Atya fenn az égben, aki
táplálja nemcsak a madárkákat, de az elhagyott, szegény árvákat is.
Décsey atya most már nagyon meg volt elégedve velem. Püspök atyának is
beszélt az ő káplánjáról. Egyszer gondterhelve mondta:
-- Itt van, ni! A püspök Vácra akar helyezni. Kár volt rólad
beszélnem! De ebből nem lesz semmi. Megyek fel Vácra. Megkérem a
püspököt, hagyjon itt téged.
Egészen elcsodálkoztam, első gondolatom az volt, mi lesz az én
arváimmal. Kérleltem is a prépost atyát, mindent kövessen el, hogy
Pestszenterzsébeten maradhassak. Hiszen még két éve sem vagyok itt.
Olyan sok a feladatom, annyira szívemhez nőtt ez a szegény városrész!
Prépost atya rám nézett.
-- Nézd, Pityukám! -- mondta meleg hangon, mikor visszatért. --
Minden szónoki tehetségemet előszedtem, de nem mentem semmire. Az
egyházmegye központja Vác, oda akarja hozni legjobb papjait. Fiam,
próbáld meg személyesen. Itt a jó alkalom. -- Pecsétes levelet vett
elő. -- Püspök atya rád bízott egy feladatot, indulj kerékpárral
Kunszentmiklósra. A postára nem adható ez a levél. Ha visszajössz,
Vácon jelentkezel nála. Nagyon sürgős.
-- Azonnal indulok -- mondtam prépost atyának. -- Estére már oda is
érek, ha minden jól megy.
Jó hátszelet kaptam, gyorsan átsuhantam Soroksáron.
-- Megállni! -- kiáltott rám egy fegyveres. Rám szegezte géppuskáját.
Lassítottam, megértettem szándékát, mikor a kerékpáromra mutatott.
-- Leszállni! -- leengedte a puskáját. Egészen melléje kanyarodtam,
mintha megadtam volna magam a sorsnak, de aztán úgy nekirugaszkodtam,
hogy majd fellöktem a katonát. Dühös ordítozással lekapta a fegyverét.
Én cikcakkban, kígyózva tapostam a pedált. Egy sorozatot lőtt utánam.
-- Szűzanyám, segíts! -- fohászkodtam. -- Szent Mihály arkangyal,
gyere segíteni!
Mintha az égből pottyant volna elém, nem Szent Mihály, hanem egy
másik orosz katona, kitárt karral akart feltartani. Hála Istennek, meg
voltam mentve, most már nem lőhetett utánam az előző. Honnan, honnan
nem, egy harmadik katona is előkerült, mégpedig kerékpáron. De ettől
már nem féltem. Gyerünk versenyezni! Épp egy nagy kanyar jött,
nekisimultam a kerékpár kormányának, merészen vettem a kanyart,
sikerült. A versenytársamnak nem. Ahogy hátranéztem, láttam, hogy
repült ki a nyeregből, szinte végigseperte az országutat. Elképzeltem a
toporzékoló katonák dühét. Ez annál jobban serkentett, hogy meg se
álljak Kunszentmiklósig.
Dolgom sikeres végeztével más úton mentem hazafelé, nehogy megint
karjaikba fussak. Nem bocsátották volna meg, hogy a versenyben
lemaradtak.
Amikor a történetet elmeséltem, egyik kis árvám felkiáltott:
-- Jaj, mi lett volna, ha az atyát elfogják!
Ferkó közbekiáltott:
-- Nem foghatták el, mert este egy egész rózsafüzért imádkoztunk,
hogy szerencsésen hazaérkezzen. De ezentúl nem hagyjuk egyedül. Mi
leszünk a testőrei.
Jólesett kis árváim ragaszkodása. Csak annyit feleltem, hogy legjobb
testőr az imádság. Az a legbiztosabb pajzs, mindentől megvéd.
Másnap fölmentem Vácra. Püspök atya azonnal fogadott. Mikor elmondtam
neki kalandos utamat, és hogy sikerült a rám bízott feladatot
teljesíteni, mosolyogva törölgette szemüvegét.
-- Nem is vártam, hogy ilyen gyorsan elintézed. Nem hiába dicsért
Décsey prépost úr. Ilyen pap kell nekem ide Vácra.
Kicsit leforrázott a dicsérete.
-- Én azt szerettem volna kérni püspök atyától, hagyjon engem
Pestszenterzsébeten. -- Aztán felsoroltam összes érveimet, de éreztem,
hogy nem győztem meg.
-- Éppen ez kell nekem, fiam! Kis-Vácon akarok egy templomot,
egyházközséget létesíteni. Minden kanonok, az egész káptalan ellene
van. Azt mondják, ez most képtelenség... Én azt mondtam nekik, hozok
ide egy papot, aki nem ismeri a lehetetlent. Most már a becsületemről
van szó.
-- De hogyan, püspök atya? Miből?
A püspök atya odament egy nagy könyvszekrényhez, elővett egy könyvet.
-- Ismered ezt? -- fordult felém.
Kiböngésztem a feliratot: ,,Krisztus Párizs vadonában''.
-- Nem olvastam -- feleltem csodálkozva.
-- Hát akkor, fiam, olvasd el! Az a lényege: Párizs bíboros érseke
magához hívott egy fiatal káplánt. Kiteregette előtte a város térképét,
majd rámutatott egy külvárosra: ,,Fiam, te odamész, építesz egy
templomot, plébániát, szervezel egy új egyházközséget.'' A káplán
zavartan kérdi: ,,De hogy és miből?'' ,,Az már a te dolgod -- válaszolt
az érsek. -- Segíteni nem tudlak, pénzem nincs. Áldásomat adom rá.''
-- Hát, fiam! -- mondta a püspök atya, komolyra fordítva a szót --,
én sem tudlak segíteni, pénzem sincs, de áldásomat adom.
-- Térdre rogytam. Mit tehettem, sóhajtva, nagy keresztet vetettem.
-- Nézd, fiam! Még adok neked két hónapot, azalatt rendezd ügyeidet.
Kalendáriumában böngészett.
-- Szeptember 8-a, Kisasszony ünnepe. Szép kezdete lesz váci
működésednek.
Megcsókoltam a püspök úr gyűrűjét.
-- Gyere, fiam, menjünk a kápolnába! Kérjük az Úr Jézus áldását is,
hiszen ha Ő velünk, ki ellenünk?
Most már tényleg meg kellett adni magam, itt már valóban csak az Úr
segíthet.
Pestszenterzsébeten nagy port vert fel a hír, hogy Vácra helyeztek,
és az ősszel mint kihelyezett lelkész kell megkezdenem egy nehéz
feladat megoldását. Persze leginkább árváim estek kétségbe.
Megnyugtattam őket, hogy aki akar, jöhet velem. Persze mind
vállalkoztak, hogy elkísérnek. Anci néni is, sőt Jolán is, akit közben
Pesten megoperáltak. A májából eltávolították a golyót. Kérlelt, hogy ő
is hadd jöhessen velünk, hiszen egészségileg kezd rendbe jönni. Addigra
biztosan teljesen munkaképes lesz. Megnyugtattam őket, hogy együtt
megyünk. A jó híveket nem lehetett meggyőzni. Elhatározták, hogy
küldöttség meg Vácra a püspök atyához. Szerencsére, mikor ez a prépost
atya fülébe jutott, határozottan megtiltotta az akciót:
-- Csak olaj lenne a tűzre, és a kis atyát azonnal Vácra rendelnék.
Bele kell törődni, és felkészülni a nagy expedícióra.
Szép nyári nap volt, amikor a nagyobb fiúkkal felmentem Vácra
terepszemlét tartani. A püspök atya Kis-Vácot jelölte ki nekem, mely a
kőkapu rész után, a nagy váci fegyház komor falai által volt
elhatárolva a várostól. Először a plébánosnál jelentkeztem, akihez ez a
rész tartozott. A szikár, magas kanonok úr nem szívesen fogadott.
-- Igen, hallottam, hogy önt helyezték ide. Önálló joghatósággal.
Semmi közöm önhöz. Én ellenzem a püspök úr ezen tervét. Rám ne
számítson.
Elképedve néztem rá, de ő nagy léptekkel kisietett az irodából.
-- Jól kezdődik -- gondoltam.
A fegyházon túl nagy vendégfogadóra bukkantam. Éhesek voltunk,
betértünk. Bablevest kértem egy-egy szelet kenyérrel. A vendéglős
felesége érdeklődött, hogy hova tartunk. Elmondtam röviden, hogy én
vagyok Kis-Vác új lelkésze. Hitetlenkedve csóválta fejét:
-- Mit fog itt kezdeni?
-- Én meglennék akárhogy is, de nézze ezeket az árva gyermekeket, s
még van otthon egy jó tucatnyi.
Hitetlenkedve csapta össze a kezét.
-- Na, ezt elmondom a mamámnak.
Máris elsietett. Kedves, öreg nénivel tért vissza, ki mellém
telepedett.
-- Hozzál csak, lányom, túrós palacsintát a gyermekeknek!
-- Azt nem futja a pénzemből -- feleltem zavartan.
-- Most az én vendégeim, hogy képzeli a tisztelendő atya, hogy egy
fillért is elfogadok a mi papunktól! Isten hozta mihozzánk! A kis-
váciaknak ősidők óta vágyuk, hogy itt templom épüljön. Már megvolt a
hely, a pénz is megvolt már, de mindig közbejött valami. Kívánom, hogy
végre sikerüljön! Sok jó ember van itt. Mindnyájan összefogunk. Nagyon
nehéz idők lesznek. Még tele vagyunk katonákkal. De erről jut eszembe -
- fordult e leányához, aki épp megérkezett az illatozó palacsintával --
, nem te mondtad, Mariskám, hogy az óvoda üres?
-- De igen -- felelte, miközben a palacsintát osztogatta.
-- Magam láttam reggel.
-- Jaj -- mondta lelkendezve az öreg néni --, azt kellene
megszerezni! Itt a Rákóczi tér kellős közepén!
-- Messze van? -- kérdeztem.
-- Dehogy! A hátsó udvaron kimennek, ott vannak a Rákóczi téren.
Egyetlenegy nagy épület.
Alig vártam, hogy befejezzék az evést. Megköszönve a jó ebédet,
rohantunk át az udvaron.
-- Fiúk -- kiáltottam --, fel honfoglalásra!
A három kis árvámmal megrohamoztuk az épületet, mint a magyarok Buda
várát. Füstös szobák, se ajtók, se ablakok. Üres sivárság: a nagyterem
falán csak Sztálin képe lógott. Azt levettük, helyébe nagy keresztet
rajzoltam.
-- Elfoglaltuk, fiúk! Bevettük! Ez a mi várunk! Ez a mi otthonunk!
Aztán térdre borulva elmondtunk egy Miatyánkot, Üdvözlégyet.
Megilletődve csókoltam meg a nagyterem küszöbét.
-- Ez lesz a mi kápolnánk, fiúk!
Körüljártunk mindent, még a padlásra is fölkapaszkodtunk. Jó vastag
falak, a tető is jó. Több helyiség, ezt mind birtokba vesszük,
jelentettem ki. Bár azt sem tudtam, kié az épület, és hogyan kezdhetjük
el az életet. A jó vendéglősné felvilágosított, hogy az épület a
városhoz tartozik, de miután a katonák olyan sokáig használták, erősen
megrongálódott, az óvoda másik épületet kapott. Minél előbb el kell
foglalni. Addig is vigyáznak rá. A vendéglős fia jóban van a
polgármesterrel.
-- Majd megbeszéljük vele, hogy nehogy más célra utalják ki.
Örömömben kezet csókoltam a jó öreg néninek. Milyen gondviselésszerű
volt, hogy éppen ma jöttünk Vácra, amikor a katonák a Rákóczi térről
elvonultak! Kisasszony napján, amikor a fecskék gyülekeztek, hogy
napsütöttebb vidék felé vándoroljanak, kis árváimmal együtt én is
búcsúztam Pestszenterzsébettől.
A vasárnapi szentbeszéden prépost atya megrázó szavakkal ecsetelte a
mostoha körülményeket, s azt, hogy kis atya itthagy minket árváival
együtt. Sokak szemében könny csillogott, megható volt a jó hívek
ragaszkodása. Mindenféle ajándékokkal kedveskedtek útravalónak. Két
csomagban sikerült előreküldeni a legszükségesebb holmikat. De még így
is jutott mindenkinek cipelnivaló. Úgy néztünk ki az állomáson, mint a
menekülők. 1945-ben ez nem volt szokatlan látvány. Bár kis családomat
felkészítettem, hogy új otthonunk sivár, elhagyott épület, mégis láttam
arcukon a csalódást, amikor a rideg, hideg épületbe bevonultunk, melyen
csak úgy süvített át a szél. A kis Lacinak sírásra görbült a szája.
-- Atya, menjünk vissza Erzsébetre! -- kapaszkodott belém.
Anci néni meg Jolán alig bírták a gyermekeket vigasztalni.
-- Lesz itt minden, majd meglátjátok!
Egyelőre semmi se volt. Se ablak, se ajtó, se villany, se víz, csak
egy nagy konyhaasztal, pléhvel borítva.
-- Na, gyermekek, máris munkára fel! A környező házakból kérjetek
kölcsön seprőket, vödröket, lapátokat, sikálókefét.
Magam is bekopogtattam a legközelebbi házba. Egy fiatalasszony
nyitott kaput:
-- Az új tisztelendő úr? -- kérdezte mosolyogva. -- Már hallottuk,
hogy jönnek. Takarítani akarnak? Lesz ott munka. Magam is jövök két
leányommal. Hozunk mindent, ami kell!
Az egész Rákóczi tér megmozdult. Ahová bekopogtattak, nemcsak
seprőket adtak, hanem dolgos kezek is akadtak bőven. Felemelő volt a
segítőkészség. Mint egy méhkas, úgy nézett ki az új otthonunk. Hordták
ki a sok szemetet, hozták a meleg vizet, söpörtek, sikáltak,
lepókhálóztak. Pár óra alatt másképp festett minden.
Se matracunk, se szalmazsákunk nem volt. Innen is, onnan is előkerült
egy-egy szalmazsák, matrac is. Az egyik szobát berendeztük hálónak.
Sátorlappal pótoltuk az ablakot. Még egy rozoga tűzhelyet is kaptunk. A
konyhában állítottuk fel. A padláson találtunk csövet. Vígan ropogott a
tűz. Az egyik asszony hozott egy fazék paprikáskrumplit, egy másik meg
egy nagy tepsi pogácsát. Kinn a nagy fák alatt terítettünk egy rozoga
asztalra, melynek két lábát téglák pótolták. Kaptunk egy nagy köteg
csomagolópapírt, amivel az ablakokat pótoltuk.
A nagyterem közepén felállítottuk a konyhaasztalt, lepedővel
leterítve. Ez lesz az oltár! Szerencsére még Belgiumból hoztam egy
missziós koffert, amiben minden volt, amire egy tábori miséhez szükség
volt. Gyorsan terjedt a hír, hogy megérkezett az új atya, és holnap
reggel 7 órakor már lesz szentmise. Vacsoráról sem kellett
gondoskodnunk, annyi mindent összehordtak a jó hívek. A vendéglős néni
is átballagott hozzánk.
-- Csakhogy már megjöttek! A polgármester tegnap nálunk vacsorázott.
Mondta is, hogy jöjjön már az az atya az árváival, mert már mások is
szemet vetettek az épületre. Este ne nagyon gyújtsanak világot, mert
még mindig sok katona kószál a vidéken. Holnap pedig az egész család
jön az első szentmisére. Miseborról, gyertyáról, virágról én fogok
gondoskodni.
Szétnézett, látta, hogy nincsenek ágyak:
-- Tisztelendő atya! Van egy jó elgondolásom. Itt van a fegyház, az
igazgató ezredes jó katolikus. Keresse fel! Ő biztosan tudna
vaságyakat, szalmazsákot, sőt a kápolna részére még padokat is adni.
Csak mondja, hogy én küldtem.
Nem kérettem magam, azon nyomban átmentem a fegyházba. Nem is volt
olyan könnyű a zárt ajtókon keresztül bejutni az ezredeshez.
A sovány, magas, szemüveges ezredes barátságosan üdvözölt.
-- Igen, már hallottam, hogy új lelkészség alakul Kis-Vácon. De nem
tudtam, hogy ennyi ministránst hozott magával. Hát majd holnap küldök
át, amit csak lehet, hogy ne kelljen a padlón aludniuk. Itt is van egy
szép kis templomunk. A fegyház lelkésze minden vasárnap itt misézik.
-- Jaj, ezredes úr, akkor volna még egy nagy kérésem. Az ideiglenes
kis kápolnánkba kellene egypár pad, mert nappal a gyermekekkel ott
időzünk. Áthozhatnám csak nappalra az Oltáriszentséget, este pedig
mindig a litániára visszavinném.
-- Nincs semmi akadálya -- mondta barátságosan az ezredes --, majd az
őrökkel megbeszélem, hogy mindig beengedjék. Padokat máris küldök át
néhány fegyenccel.
Nagy volt a meglepetés és öröm, amikor a két fegyőr fedezete mellett
majd tíz padot áthoztak a nagyterembe.
-- Látjátok, gyermekek, hogy kezd alakulni? -- mondtam boldogan. --
Alig érkeztünk, és már megvan a legszükségesebb a kezdéshez.
Kis szobrot helyeztem az asztalra két égő gyertya közé. Pietŕ volt, a
Fájdalmas Szűzanyát ábrázolta. Ott mondtuk el az első rózsafüzért a
gyermekekkel. Azon vettük észre magunkat, hogy egyre többen
szállingóznak be, öregek, fiatalok egyaránt. Amikorra a rózsafüzért
befejeztük, szinte megtelt a nagyterem, és csak úgy harsogott a hívek
ajkán: ,,Boldogasszony Anyánk, régi nagy pátronánk...'' Erre nem
számítottam. Boldog meghatottsággal mondtam köszönetet a híveknek, és
kihirdettem, hogy ezentúl minden reggel hét órakor lesz szentmise, este
pedig szentséges litánia rózsafüzér-imádsággal. Nem is mertem ilyen
fogadtatásra gondolni, s mikor a gyermekeket lefektettem a hevenyészett
fekhelyekre, még soká őrködtem, imádkozva a rózsafüzért, telve
bizalommal, reménységgel. Hiszen a jó kezdet már fél siker. Már éjfélre
járt az idő. Egy fél matracot odahúztam az üresen tátongó bejárat elé.
Ahogy ledőltem, szinte ólomnehéznek éreztem tagjaimat. Magamra húztam a
köpenyemet. Félálomban lehettem, amikor nehéz léptek zaját hallottam.
Megriadva látom, ahogy a hold bevilágított, két orosz katona áll az
ajtóban. Majd átbuktak rajtam.
-- Csendesen -- suttogtam védelmezőn az alvó gyermekek elé állva.
Zseblámpával bevilágítottak, azutan -- szinte lábujjhegyen --
kiosontak a szobából. Megkönnyebbülve néztem utánuk. Szegények, tán ők
is gyermekeikre gondoltak. Nagyit sóhajtva elnyúltam a matracon. Hiszen
van gondviselő Atyánk odafenn! Édes álom nehezedett szempillámra.
Már az első misén éreztem, hogy a kis-váciak a szívükbe zártak. Kis
árváimon keresztül fékőztem hozzájuk. Nap nap után tapasztaltam, mennyi
segítőkészség van bennük.Mindenki hozott valamit: gyümölcsöt, tojást,
süteményt. Javarészük gazdálkodó volt, bár a háború nagyon
megkopasztotta őket, szívesen megosztották, amijük volt. Aminek nagyon
örültem, a kis-váci gyermekek mindig ott settenkedtek a Rákóczi téren.
Árváimmal játszottak, segítettek a ház körül. Összehordtak üveget,
deszkát, edényeket, székeket, amit csak otthonról el tudtak kunyerálni.
Egy fiúcska beállított nagypapájával, aki asztalos volt. Csinált egy
erős ajtót, a hiányzó ablakkereteket pótolta. Egy leányka édesapját
hozta magával.
-- Ácsmester vagyok -- mutatkozott be. -- A ledőlt Kálvária kápolnát
kellett szétszednem -- mondta --, a romok között találtam egy harangot.
Ha az atya akarja, csinálok egy harangállványt, és föltesszük rá.
-- Jaj, de jó ötlet! -- lelkesedtem, másnap este már az Úrangyalára
megszólalt a kis harang. Ezüstös kis hangja messze csendült. Egy öreg
nénike könnyezve mondta:
-- Hála Istennek! Csakhogy ezt megérhettem, hogy Kis-Vácon harang
csendül!
A gyermekek azon versenyeztek, ki harangozhat reggel, délben, este.
Az én plébánosomnak is fülébe jutott a csilingelő harang ezüstös szava.
Méltatlankodva üzente, hogy ne harangozzanak Kis-Vácon! De kis
harangunkat már nem lehetett elnémítani!
-- Már van kápolnánk, már van harangunk! -- mondták büszkén a kis-
váci asszonyok a piacon, amikor kosaraikat kipakolták.
Egyik délután püspök atya titkárával együtt meglátogatott.
-- Fiam, látom, egészen jól berendezkedtél. Mivel állhatok
segítségedre?
-- Köszönöm, püspök atyám, de nincs semmire szükségem. Az isteni
Gondviselés és a jó kis-váci hívek mindent előteremtenek.
-- Még ilyet sem hallottam! -- mondta a püspök atya a titkárának. --
Regőczi atyának nem kell a váci püspök segítsége. Bármikor bejöhetsz
hozzám. A püspöki palota mindig nyitva lesz előtted.
Nagy örömünkre szolgált püspök atya látogatása, erőt és bátorítást
jelentett számomra.
A gyermekek létszáma egyre növekedett. Egy nagymama három kis
unokáját hozta el hozzám. Az apjuk fronton halt meg, az anyjuk a váci
kórházban.
-- Öreg vagyok és szegény, mint a templom egere.
Fogadja be őket, jó atya, az Isten is megáldja!
Alex nyolcéves volt, szőke hajú, kék szemű, eleven fiúcska; Melinda
hét év körüli, mosolygós kisleány; a hatéves Lacika enni való, aranyos
fiúcska. Egyből szívembe zártam őket. Ők voltak az első váci árváim.
Egyik este Esztergom-táborból keresett fel egy jó megjelenésű
plébános, két fiúcskával, az anyjukat még a németek hurcolták el,
apjukat kivégezték. Hogyne fogadtam volna őket szeretettel. A
környékből is több gyermeket hoztak. Nem kis fejtörést okozott, hogy
helyezzem el őket. De a Gondviselés mindent előre lát, s legfeljebb egy
negyedórát késik, hogy bizalmunkat annál jobban jutalmazza. Egy öreg
bácsi jelentkezett. Átellenben velünk, a Rákóczi tér sarkán van egy kis
háza. Kilakoltatták, leányához költözött, aki bent a piactéren lakik.
Most kimentek az oroszok, de ő már nem tér vissza. Igénybe vehetjük a
háromszobás házat, nem kér érte semmi ellenszolgáltatást, csak egy kis
imát nemrég megboldogult feleségéért. Nagy nyereség volt ez számunkra.
A ház be is volt bútorozva. Nekifogtunk takarítani, majd betelepedtünk
a szobákba.
A mellette lévő ház egy zsidó nagykereskedőé volt. Az egész családot
elhurcolták a nyilasok, a legidősebb leány egyedül tért haza, de nem
volt kedve Vácon maradni. Hajlandó volt bérbe adni házát. Most már az
óvodán kívül két házunk is volt, amely egykettőre benépesedett. Pestről
is egyre több gyermeket hoztak. Nem volt szívem egyetlenegyet sem
elutasítani. Bár ellátásuk egyre nagyobb gondot okozott, hiszen nem
rendelkeztem semmiféle jövedelemmel. Különben is a milliópengős
világban a pénznek nem volt semmi értéke. Mindent élelmiszerért
lehetett beszerezni. A jó kis-váci hívek nagy segítséget nyújtottak,
különösen a vendéglős család, és a kis-váci gőzmalom tulajdonosnője,
aki nemegyszer egész kocsirakomány élelemmel állított be hozzám. Egy
egyszerű munkásnő a szövőgyárból megszervezte, hogy valahányszor a
gyárban élelmiszerosztásra kerül a sor, adakozzanak árváim javára is
élelmiszert. Lassan egész Vácnak szívügye lett árvaházam. A
polgármester jóvoltából kaptunk élelmiszer-kiutalásokat. Sőt még a
rendőrség is, ha ,,feketézőktől'' élelmiszert kobozott el, elküldte az
árvaháznak. Közben persze állandóan foglalkoztatott tulajdonképpeni
megbízatásom: a templomépítés. A kis-váci híveknek nemegyszer elmondtam
tervemet. Mihelyt kitavaszodik, építkezni kell! Hitetlenkedve csóválták
fejüket.
-- Hogy képzeli, tisztelendő atyánk? Ebben a háborús világban
építőanyagot élelemért sem lehet kapni. Munkaerő is alig akad. Mindenki
földjét műveli, hogy a legszükségesebbet kihozza belőle. És hol lenne
az új templom? Nincs is erre alkalmas telek.
Meggyőző szavakkal biztattam őket, hogy lesz minden, csak imádkozzunk
és bízzunk! A jó hívek jöttek is imádkozni. Az óvoda nagyterme
hétköznap is zsúfolásig megtelt, mind a reggeli szentmisén, mind az
esti szentséges litánián. Vasárnap sokan kinn rekedtek, azért két
szentmisét is tartottam. A gyermekek körülvették az oltárt, vagyis azt
az asztalt, amely a nagyterem közepén állt. Csilingelő éneküktől az
egész Rákóczi tér visszhangzott. Már a nagy templomból is sokakat
vonzott a kis kápolna, főképp a gyermekek áhítata. A csütörtök esti
engesztelő imaórát is bevezettem. Jöttek a jó hívek buzgón imádkozni.
Volt miért könyörögni azokban a válságos időkben. Egyre jobban
megszerettek bennünket. Számíthattam rájuk. Tudtam, hogy nem hagynak
cserben, ha cselekedni kell. Azt is egyre jobban beláttam, hogy a
Rákóczi tér központi fekvése a legalkalmasabb, hogy itt terjeszkedjünk.
A városi mérnök nagyon szimpatizált kezdeményezésemmel. Készített is
egy tervet, hogy az óvoda jobb oldalán egy szép, nagy, tornyos
kápolnát, bal oldalán egy emeletes árvaházat építsünk. Ehhez
megszerzett mindent: a szükséges terveket, engedélyeket, a városi
hozzájárulást. Távoli tervek, álmok voltak, amelyeknek megvalósítása
jelenleg lehetetlennek látszott, de ,,hol már az ember nem segíthet, a
Te erőd nem törik meg...'' Minden este azért imádkoztuk a rózsafüzért,
hogy megoldást találjak. Esténként sokszor beszéltem gyermekeimnek a jó
belgákról, akik oly készséggel segítettek, hogy tanulmányaimat
elvégezhettem. Egyik nap este megszólít a kis szőke Alex:
-- Atya, nem segítenének most is ezek a jó belgák, hogy tudnánk
építkezni?
Ejnye, erre még nem gondoltam! Magamhoz öleltem az értelmes fiúcskát.
-- Igazad van, megpróbálom.
Éjjelenként hosszú beszámolót írtam eddigi küzdelmeimről, árváimról.
Szinte egész könyv lett belőle. Váratlanul találkoztam egy belga
ismerőssel, akinek magyar felesége volt. Családját jött meglátogatni.
Rábíztam kéziratomat. Nagy meglepetésemre egyik nap megjelent Vácon.
-- Olyan érdekfeszítő ez a történet, hogy le sem tudtam hunyni a
szemem. Hajnalig olvastam. Még egy hétig itt maradok. Egészítse ki a
történetet. Könyv alakban megjelentetjük Belgiumban. Meglátja, atya,
nem lesz több anyagi gondja. Garantálom, hogy még nagyobb sikere lesz,
mint első ,,Ha Flandria visszahív'' című könyvének.
Így született meg ez a könyvem árva gyermekeimről, melynek ezt a
címet adtam: ,,Az én sasfiókáim''. Nem volt irodalmi remekmű.
Éjjelenként hányszor elaludtam a fáradtságtól! Jóformán át sem tudtam
olvasni, úgy, ahogy volt, kellett átadnom belga barátomnak. De hát
tudtam jól, hogy egy ilyen kéziratot nem lehet máról holnapra kiadni.
Mikor lesz ennek visszhangja? Mikor várhatok segítséget Belgiumból?
Az élet közben folyt. Egyre több lett a gyermek, több lett a gond.
Így készültünk első váci karácsonyunkra. Nem kis gondot okozott a
karácsonyfa beszerzése. 1945-ben sehol nem árultak karácsonyfát Vácon.
A szemfüles sasfiókák felderítőútra indultak a Naszály-hegységbe. Engem
is meggyőztek, hogy menjek velük, mert ott biztosan akad szép fenyőfa.
De hiába barangoltunk a Naszály erdeiben, a bükkfák között nem leltünk
fenyőfára. Csüggedten bandukoltunk hazafelé, mikor a Naszály-hegy
tövében nagy, befejezetlen épületre bukkantunk. Persze rögtön
körüljártuk az elhagyott épülettömböt. Meglepetten láttuk, hogy mennyi
cement van zsákokban felhalmozva, hatalmas gödrökben oltott mész volt.
-- Ez kellene nekünk! -- kiáltott fel Ferkó, ebből lehetne építkezni.
Valóban, csodálkoztam az abbamaradt építkezésnél.
-- Mit keresnek itt? -- kiáltott ránk ekkor egy durva férfihang. Nagy
bottal a kezében megjelent egy prémbundás, nagy bajuszú, magas termetű
ember. A gyermekek szétrebbentek. Én ráköszöntöttem.
-- Árva gyermekeimmel sétálgattunk erre, fenyőfát keresve az erdőben,
de bizony nem találtunk.
-- Nincs is -- mondta a bundás ember botjára támaszkodva. --
Sződliget felé, közel a Dunához van egy kis erdő, tűleveles fenyőkkel.
Oda menjenek -- dörmögte bajusza alatt, botjával mutatva az utat.
-- Miféle épület ez? -- kérdeztem.
-- Hát ez a Híradó kaszárnya lett volna, de hát a háború miatt
abbamaradt az építkezés. Én vagyok megbízva, hogy őrködjek, mert
mindent széthordanának. Pedig ebből már nem lesz kaszárnya, annyi
mindent elhordtak innen, németek, oroszok, magyarok egyaránt.
-- Hej, de jó lenne nekünk is! -- sóhajtottam fel. -- Hiszen itt
minden van, ami kellene. Templomot, árvaházat építenénk.
-- Ha a hadügyminiszter elrendeli, tőlem mindent elvihetnek -- mondta
gúnyos mosollyal az őr --, de abból nem lesz semmi. Mások is
próbálkoztak már.
Szeget ütött a fejembe. De jó volna a szükséges anyagot megszerezni!
Nem sokat törtem a fejem. Este külön imát kértem a fiúktól és a jó
hívektől.
-- Van egy haditervem. Holnap bemegyek a Hadügyminisztériumba.
A gyermekek és a jó hívek összenéztek: mi lehet ez a haditerv? Reggel
négy nagyobb fiút megbíztam, keressék meg azt a kiserdőt, hozzanak egy
szép nagy fenyőfát. Baltával, fűrésszel felszerelve útnak is indultunk.
Én kerékpárral Budapest felé, ők pedig a Duna-partra. Egész úton azért
imádkoztam, ezt kértem karácsonyi ajándékul a kis Jézustól, hogy
sikerüljön a tervem.
A Hadügyminisztériumban nagy volt a sürgés-forgás. Mikor egy
hadnagynak előadtam a kérésemet, elgondolkozott.
-- Tudja, mit, atya? Szerencsére itt van a tábornok, azaz főmérnök,
aki az építkezéseket vezeti. Adja elő a kérését.
A tábornok urat jó hangulatban találtam.
-- Nini! Egy reverendás atya itt a minisztériumban! Mivel
szolgálhatok? -- leültetett egy kényelmes fotelba. Megkínált
cigarettával.
-- ,,Most segíts, Mária...'' -- fohászkodtam.
A cigaretta füstjét eregetve, széltében-hosszában beszéltem a sok
hadiárváról, az én kis gyermekeimről. Nincs hely, egyre többen vannak,
építkezni kellene Vácon.
-- Hogy segíthetek én?
-- Van a közelünkben egy félbemaradt Híradó kaszárnya, amit már
majdnem széjjelhordtak, annyi anyag még maradt, ami elég lenne nekünk.
-- Igen, erről tudok -- szakított félbe. -- Több jelentést is kaptam.
Tudja mit, tisztelendő atya, legyen szép karácsonyuk. Kiutalom
maguknak.
Gyorsan fölállt, átment a szomszéd szobába. Kattogott az írógép.
Mosolyogva hozott át egy ív fehér papirost, lepecsételte, aláírta.
-- Boldog karácsonyt! rebegtem megilletődve, s majdnem kezet
csókoltam a tábornoknak.
-- Csak aztán sok gyermeket fogadjanak be! Sok kis hadiárvát!
Boldogan kerékpároztam hazafelé. A gyermekek büszkén számoltak be:
sikerült nagy fenyőt szerezni. Alig tudták hazahozni. Én még nagyobb
örömmel számoltam be, s térdeltem le az Oltáriszentség előtt. Nem
győztem hálát adni ezért a nagy karácsonyi ajándékért. Hiszen most már
van építési anyagunk. Csak bontani kell meg ideszállítani. Ez sem lesz
gyerekjáték. De már kezd kibontakozni az új kápolna meg árvaház álma.
Sok-sok készülődés előzte meg karácsonyunkat, hiszen nem lehetett kapni
se szaloncukrot, se díszeket, se játékokat. De végül minden összejött,
s karácsony este nemcsak árváim, de sok jó hívő is körülállta a
csillogó karácsonyfát. Mindenkinek jutott kis ajándék. A szebbnél szebb
karácsonyi énekek betöltötték a nagytermet, melynek egyik sarkában egy
kis betlehemi istálló volt. Persze csak papírból készült alakokkal
tudtuk felállítani. Sok diós-mákos kalácsot kaptunk, almát, diót,
szárított szilvát. Ezekben a háborús időkben már elszoktunk az
ilyesmiktől. Mennyivel szegényebb volt a tavalyi karácsonyunk
Pestszenterzsébeten!
Mikor a hívek lassan hazaszállingóztak, letelepedtünk a karácsonyfa
körül.
-- Atya, meséljen egy szép karácsonyi történetet -- kérleltek
kórusban.
-- Hát jó, az első belgiumi karácsonyomról beszélek, a jó kanonok
úrnál. Nem is egyszer elmondta nekem az én jó nevelőapám, hogyan is
kerültem én hozzájuk.
-- A püspök egy körlevélben felszólította a híveket, hogy segítsenek
az éhező magyar gyermekeken. Ez az első világháború utáni nehéz időkben
volt. Nővérem, a jó Mária kisasszony nem hagyott békén, vállaljunk mi
is egy szegény kis magyar fiút. Idősek vagyunk mi már ahhoz,
szabadkoztam, de a nővérem csak nem nyugodott bele. Mi mindig gyermekek
között éltünk. Te voltál a nagy brugge-i gimnázium igazgatója, én pedig
a diákok internátusát vezettem. Hej, azok voltak a szép idők! Mit volt
mit tennem -- folytatta a kanonok úr, göndör, ősz hajába túrva --,
beadtam a derekamat. Jaj, hogy vártuk azt a magyar kisfiút!
Hát igen, kedves kis sasfiókáim, szeretetteljes fogadtatásban
részesültem. Különösen a magas, szikár Mária kisasszony, csupa szív,
csupa jóság! Kaptam egy gyönyörű szobát, még egy kis íróasztal is volt
benne. Végigjártuk az üzleteket, tetőtől talpig felöltöztettek, mint
egy kis herceget. Jaj, mennyit foglalkoztak velem! Tanítottak flamandul
írni, olvasni. Együtt mentünk a hajnali misére, amit a kanonok úr
mutatott be, és én ministrálhattam.
-- Írjad meg a Jézuskának -- biztatott az aranyos kisasszony --, hogy
mit kérsz karácsonyra! De csak flamandul, mert Ő itt csak flamandul
érti meg.
Sokat gondolkodtam, végül csak annyit írtam le nagy betűkkel, hogy
csomagot kérek. Mária kisasszony nem értette egészen.
-- Csak egy csomagot? -- nézett rám furcsán a szemüvege mögül. -- Nem
értem...
Könnyekben törtem ki:
-- Igen, egy csomagot -- szepegtem --, szüleimnek, testvéreimnek, ők
nagyon szegények. A kis Jézuska őket ajándékozza meg!
Most már a jó kisasszonynak is megeredtek a könnyei.
-- Meglesz, meglesz! A Jézuska biztosan teljesíti! -- mondta magához
ölelve. Össze is készített Mária kisasszony egy nagy csomagot, melyet
expressz, ajánlva küldött Budapestre. Persze, most már én nem vártam
semmi ajándékot karácsonyra. Milyen nagy volt a meglepetés karácsony
szent estjén, amikor a litániáról a jó kanonok úrral hazasiettünk. Az
aranyos Mária kisasszony, a kedves szakácsnővel, titokzatos képpel
tálalták föl a vacsorát az ebédlőben. Egyszerre csak ezüstös csengő
csilingelése hallatszott a szalon felől.
-- Itt járnak az angyalok! -- kiáltott fel boldogan a jó kisasszony.
Az asztaltól gyors léptekkel felugorva belém karolt, mint egy
gyermek, oly fürgén, alig tudtam követni. A szalon két ajtaja kitárult.
Káprázatos fényben csodálatos karácsonyfa. Alatta a betlehemi istálló a
kitárt karú Jézuskával. Körülötte mindenféle játék, kis filmvetítő gép,
kuglizó, céllövő puska, társasjátékok. Szemem-szám elállt a sok szép
ajándék láttára. Ilyen karácsonyom még soha nem volt. Könnyes szemmel
suttogtam az aranyos kisasszonynak: én a Jézuskától csak egy csomagot
akartam.
A jó kanonok úr magához ölelt:
-- Jézuska nagyon gazdag! Ő mindig többet ad, mint amit kérni merünk,
mert Ő a szeretet. Az pedig mindig boldogít, mindig csak ad.
-- De most énekelj egy magyar karácsonyi dalt! -- kérlelt a jó
kisasszony. Talán sohasem énekeltem olyan hálás szívvel a ,,Mennyből az
angyal''-t... Arra gondoltam, hogy már otthon is megérkezett a kis
Jézus csomagja. Együtt imádkoztunk a jászolka előtt mindazokért, akiket
szerettünk, s hogy békesség legyen a jóakaratú embereknek. Azután egész
este ott játszottunk a szőnyegen a karácsonyfa tövében. Célba lőttünk,
kugliztunk, társasjátékon lóversenyeztünk. Mennyit kacagtunk, mennyit
nevettünk! De talán a legboldogabb az aranyos Mária kisasszony volt,
hiszen tudom, a kis Jézus segítségével mindent ő rendezett.
Amikor megszólaltak az éjféli misére hívó csengő-bongó harangok,
egymásba karolva siettünk a kivilágított templomba.
Mi is társasjátékokkal töltöttük az egész estét, közben-közben
felhangzott egy-egy örömteljes karácsonyi dal. Az éjféli szentmisére
megtelt a nagyterem. Még kinn is szorongtak. Szerencsére nem volt nagy
hideg. Csak úgy zúgott a Rákóczi tér a karácsonyi énekektől. Rövid
szentbeszédben utaltam arra, hogy a kis Jézus milyen sivár körülmények
között született. A csendes éjben a Szent Családnak nem volt hely a
szálláson. Rideg barlangistállóban kellett meghúzódni a várandós Isten-
Anyának. Durva fajászolka -- akárcsak ez az asztal -- volt az első
fekhelye. Ő ezt a kemény életformát választotta, mert végtelenül
szeretett. De mi most, drága kis-váci híveim, elhatározzuk, hogy jövő
ilyenkor már lesz oltárunk, ahol az Oltárszekrényben puha fekhelye
lesz. Lesz kis templomunk, velünk lesz Ő, a mi Emmánuelünk, vagyis:
Velünk az Isten. A kis Jézus meglepett bennünket karácsonyi ajándékkal.
Engedélyt kaptunk, hogy a félbemaradt kaszárnyát lebontsuk, annak az
anyagát építkezésre felhasználhassuk. Tőletek kérem most karácsonyi
ajándékul azt a készséget, hogy a szükséges anyagot segítsetek
lebontani, ide szállítani minél előbb, nehogy más elhordja, és
tavasszal, márciusban megkezdjük az építkezést. Láttam, a jó hívek
hitetlenkedve csóválják a fejüket, hogy fog ez menni. Szétszéledtek
csendesen az éjféli mise után, szomorúan mondogatták: a háború elvitt
minden lovat, nincs fuvarozási lehetőség. Csak a malmosné jött hozzám
biztatóan mosolyogva.
-- Nekem van két erős muraközi lovam. Igaz, nagyon be vannak fogva,
de majd szorítunk egy-egy fuvart.
Idős bácsi köszöntött süvegét rám emelve:
-- Boldog karácsonyt, tisztelendő atyám! Én vagyok az ökrös bácsi.
Van két ökröm, szegények inkább gebék, de még tudnak húzni. Rám és
ökreimre számíthat, atyám!
A karácsonyi szünet jól jött nekünk. Minden hajnalban csákányokkal
felszerelve kivonultunk a laktanyához. Megkezdtük a bontást. A téglákat
ott a helyszínen megtisztítottuk a maltertól kalapácsokkal.
A csősz kedvetlenül olvasta el a felmutatott engedélyt.
-- Hát csak csinálják! De majd utánanézek az engedélynek a városi
parancsnokságnál.
Később megtudtuk, hogy saját zsebére dolgozott, és élelmiszerért
adott a gazdáknak meszet, cementet, téglát.
Milyen nagy öröm volt, mikor az első fuvar tégla megérkezett ökrös
bácsi szekerén a Rákóczi térre. Még aznap délután a malom is elküldte
kocsiját. Jól megpakoltuk.
A Naszály-hegy felől élesen fújt a szél. A sűrű, szürke fellegekből
lassan kezdett esni a hó.
-- Most abbahagyhatják -- mondta a bundás csősz, nem kis kárörömmel.
-- Úgy látom, komoly havazás lesz.
Egész éjjel havazott is.
-- Most aztán hogy megyünk a kaszárnyához? -- kérdezték a gyermekek.
-- Szánkóval! -- mondtam vidáman. -- Menjetek szét, kérjetek
szánkókat.
Több sem kellett a gyermekeknek, szétszaladtak minden irányba.
Nemsokára mindenfelől húzták a szánkókat, a váci gyermekek is
csatlakoztak hozzánk. Megrohamoztuk a kaszárnyát. Az öreg csősz pipája
majdnem kiesett a szájából, amikor meglátta a gyermekhadat. Csak úgy
zúgtak a kalapácsok, dobáltuk le a téglákat, megpakoltuk a szánkókat.
Az emberek csodálkozva figyelték a lelkes kis sereget. Délután még
többen jelentkeztek: férfiak, nők, kiskocsikkal, taligákkal.
-- Látjuk, hogy ennek a fele se tréfa. Most úgysincs dolgunk ebben a
téli időben. Megyünk mi is a kaszárnyába.
Egyre nőtt a vállalkozók száma, egyre emelkedett a kőrakás a Rákóczi
téren. Váratlan segítőt is kaptunk, egy kedves kis csacsit. Öreg
házaspár adta ajándékba egy kis négykerekű kocsival együtt. Mondanom
sem kell, hogy a kis füles kedvenc lett. Elnevezték Toncsinak. A
hűséges csacsi mintha megértette volna fontos szerepét. Vígan baktatott
a gyermekek között, húzva kocsiját. Egy szomszéd ház istállójába
szállásoltuk el. A gyermekek mindent összehordtak neki, becézgették,
simogatták.
Mindennap korán reggel a kis csacsi úgy elkezdett iázni, hogy
mindenki felébredt tőle. Pontosabb volt, mint egy ébresztőóra. Egyszer,
mikor cementzsákokkal jól megraktuk kis kocsiját, jött egy orosz
katona. Kíváncsian nézegette a szamarat meg a rakományt. Aztán
kiáltott: ,,Állj!'' Még a gépfegyverét is lekapta a válláról. Alex,
mert ő ült a kis kocsin, ijedten ugrott le. Az orosz katona fölpattant
a kocsira, de Toncsi abban a pillanatban hátrasandított, azután egy
rántással nekiindult, hogy a mi katonánk nagyot huppant a földre.
Toncsi elvágtatott, eltűnt a kanyarban. A gyerekek a csacsi után
eredtek, de csak a Rákóczi térnél tudták utolérni. Fülét hegyezve állt
jámborul. Toncsi lett a nap hőse.
Hideg tél volt. A jó hívek segítségével kivágtuk a Rákóczi téren a
nagy vadgesztenye- meg akácfákat, hogy a telket megtisztítsuk az
építkezéshez, így tüzelővel is el voltunk látva. Minden szabad időnket
bontási anyagszállítással töltöttük.
Közben a gyermekek létszáma is egyre növekedett. Vidéki plébánosok
egyre-másra jelentkeztek árva gyermekekkel. Pestszenterzsébetről is
érkeztek. Mindig öröm volt, ha egy-egy árvának otthont nyújthattam.
Megcsodáltam, hogy ezek a kisgyermekek sohasem panaszkodtak. Hidegben,
hóban, kopott ruhácskáikban dolgoztak velem. Miközben kezük elgémbered
a hidegtől, föl-le dobálták a téglákat sorfalat állva. Közben a jó kis-
váci asszonyok meleg teát, frissen sült lángost pakoltak ki kosarukból.
Volt is étvágya a sok szorgos kis munkásnak, akik a szürke téglaportól
úgy néztek ki, mint a kis kőművesek. Alig vártuk, hogy kitavaszodjon.
Hatalmas gödröt ástunk az oltott mésznek. Mindenfelől üres hordókat
kértünk a mész szállításához. Persze ezt öreg gazdák vállalták. Egyik
nap beállított hozzám egy szürke egyenruhás fegyőr:
-- Tisztelendő atyám, volna egy ötletem! Mi, fegyőrök többen lakunk
itt Kis-Vácon, megbeszéltem társaimmal, hogyan vehetnénk ki részünket
az építkezésből. Szabad időnkben vállalnánk, hogy kihozunk egy tucatra
való rabot. Komoly munkaerő. Látom, újabban az ezredes úr -- a fegyház
igazgatója -- ide jár vasárnaponként családjával a szentmisére. Kérje
meg őt, hogy adjon rá engedélyt. Nem kell semmi más: egy-két csésze
tea, egypár cigaretta, és a rabok készségesen fognak segíteni.
Megörültem ennek az ajánlatnak. Megkértem az igazgató urat, aki
beleegyezett.
-- De csak a Rákóczi térre jöhetnek a rabok, megfelelő felügyelet
alatt az építkezési munkákhoz.
Így gyorsan elkészült az alap kiásása meg a betonozás. Ünnepélyes
alapkőletételt is rendeztünk, melyre a püspök atyát és az ezredes urat
is meghívtuk.
Mikorra megérkeztek az első fecskék, hogy fészküket újraépítsék az
eresz alatt, már emelkedtek a kápolna falai.
Egyik reggel becsengetett hozzám a bundás pallér, aki a kaszárnyánál
őrködött.
-- Tisztelendő atyám! Eddig nem szimpatizáltam magukkal, de látom ezt
a sok gyermeket, ahogyan serényen munkálkodnak. Hiába építik fel itt a
falakat, ha nem tudják tető alá hozni az épületet. Márpedig a Híradó
kaszárnya tetőszerkezetét kikezdték. Azt tanácsolom, gyorsan bontsák le
a tetőt, a cserepeket, gerendákat helyezzék biztonságba.
Megköszöntem a pallér jóindulatú tanácsát, jól meg is vendégeltem,
dohánnyal is elláttam. Azután mozgósítottam a jó híveket. A szünidő is
megkezdődött, a gyermekekkel egész nap kint tanyáztunk a Híradónál. A
három emelet magas kaszárnyáról nem kis feladat volt a cserepeket
leszedni. Egy ács fabrikált egy ügyes csúszdát. Én a nagyobb fiúkkal
fönt a tetőről adogattam a cserepeket, a csúszdán érkeztek le a földre,
ahol elkapták az asszonyok, és rakták a kis kocsikra és a
csacsifogatra. Nehéz feladat volt a tűző nap hevében. Hányszor
történtek sebesülések... Az én kezem is csupa seb volt. Rengeteg
cserepet sikerült leszedni. Most jött a munka nehezebbik része: a
gerendákat leszedni. Az ácsok, akikre számítottunk, vidéken dolgoztak.
Azt üzenték, csak vasárnap jöhetnek. Az idő sürgetett. Azt se akartam,
hogy vasárnap dolgozzanak nekünk. Az ökrös bácsival nekifogtunk a
bontásnak. A lécekkel nem is volt baj, lefeszítettük és ledobáltuk.
Amikor minden szakértelem nélkül hozzáfogtunk a gerendák lebontásához,
és nagy erőlködéssel kiszabadítottunk egy gerendát, hatalmas robajjal
beszakadt az egész tetőszerkezet. Csoda, hogy minket nem sodort le.
Ökrös bácsit egy szálfa úgy fején találta, hogy vérbe borulva esett
karjaimba. Nagy volt a riadalom lent a gyermekek között. Én még jobban
megijedtem, hogy nem zuhantak-e a gerendák a sasikra. Amikor eloszlott
a porfelhő, lekiáltottam:
-- Gyerekek, nincs semmi baj?
Kórusban kiabáltak:
-- Semmi, semmi! Csak az atya jöjjön le!
Ökrös bácsit vállamra vettem, a hosszú létrán fokról fokra nagy
nehezen leértünk. A pallérunk jött is már egy vödör vízzel, de akkorra
már magához tért a jó öreg. Bizony a fején nagy volt a daganat és
nyitott seb is tátongott.
-- Katonadolog ez -- mondta felülve.
Kötszer mindig volt nálunk, értettem is valamit a kötözéshez.
Felültettük a szekerére. Két nagyfiú és egy asszony elkísérték a
fegyház kórházába. Az volt a legközelebb. Hála a jó Istennek, komolyabb
baja nem történt. A nagy ijedtség után annál nagyobb volt az örömünk,
mert a tetőszerkezet szinte hibátlanul érkezett a földre. Csak egy-két
gyengébb szálfa tört el.
A malmos nagy stráfkocsija megkezdte a gerendák fuvarozását.
Örömünkre másnap megjelent az ökrös bácsi, nagy turbános kötésével,
ökreivel együtt.
-- Csak nem maradok ki ebből a nagy munkából -- mondta mosolyogva. Az
utolsó szállítmányt az ő szekerére pakoltuk.
Már éppen indulni akartunk, mikor két orosz katona megjelent. Dühösen
hadonásztak, amikor látták, hogy az egész tetőnek hűlt helye van. A
pallér, aki tudott velük beszélni, magyarázta, hogy ezt mi mind
megkaptuk a Hadügyminisztériumtól. Dühösen tiltakoztak.
-- Ezt a szállítmányt lepakolni! Mindjárt jön egy lovaskocsi, az
viszi!
-- Ezeket a szép nagy gerendákat csak nem hagyjuk! -- mondtam ökrös
bácsinak. Gyorsan felpattantam kerékpáromra. Egyből a parancsnokságra
hajtottam.
A parancsnok csodálkozva mért végig. Elég furcsán nézhettem ki
szakadozott reverendámban. Egy tolmácsnővel előadtam, és írással is
igazoltam, hogy a Hadügyminisztériumtól engedélyt kaptam a félbemaradt
kaszárnya anyagából árvaház építésére.
-- Semmi akadálya, csak építkezzenek!
-- De a katonái el akarják vinni a gerendákat!
-- Erről nekem nincs tudomásom! -- mondta a parancsnok felállva. --
Azonnal menjen ki egy járőr a helyszínre.
Felkapaszkodtam az orosz katona mellé, indultunk a Híradó felé.
Messziről láttuk, hogy a gerendákat lepakolták ökrös bácsi
szekeréről. Mikor az autóval befutottunk, a két orosz katona majd
sóbálvánnyá meredt ijedtében. A járőr nem sokat teketóriázott. A két
dadogó katonát máris vitte magával autón a parancsnokságra, mi pedig
újra felpakoltunk. Ballagtunk a szekér után, még az ökrök is vígabban
bólogattak.
Sikerült két kőművest szerezni. Egész nyáron folyt a nagy építkezés.
Mi a gyermekekkel kevertük a maltert, adogattuk a téglákat, hordtuk fel
az állványokra a szükséges anyagot.
Egy szép nyári nap délután eljött hozzánk a püspök atya. Meglepődött,
hogy már olyan magasak a falak. Megszólította az egyik sasit, aki egy
nagy vödör maltert cipelt:
-- Mi lesz ezért a fizetség, fiam?
-- Ezért fizetség? Hát mi a jó Istennek építünk! Lesz kápolnánk, az
lesz a fizetség!
A püspök atya elmosolyodott.
-- Látom, atya, jól neveli a gyermekeket.
Bizony, nem jutott idő a nyaralásra. Még jó, ha este le tudtunk futni
a Dunához, kissé felfrissülni.
Augusztus közepén már fenn volt a betonkoszorú. Kezdődhettek az
ácsmunkák. Két jó ács testvér vállalkozott a nehéz munkára. A hívek
közül is sokan segítették felhúzni a nehéz, hosszú gerendákat. Napokon
át nagy kopácsolástól visszhangzott a Rákóczi tér. Nem kis nehézségbe
került szegeket meg ácskapcsokat szerezni, mert ez mindenütt hiánycikk
volt.
A jó molnárné liszteszsákjai megtették a hatást. Sikerült beszerezni
a szükséges dolgokat. Szeptemberre az épület már be is volt cserepezve.
A kistoronyra pedig felkerült egy nagy kereszt. Szeptember 8-ra tűztük
ki a kápolnaszentelést. Nagy esemény volt ez Kis-Vácon, hiszen
semmiféle építkezés nem folyt a városban. Nagy volt a hiány építési
anyagokban. A mi kápolnánk mégis állt a Rákóczi tér közepén. Rengeteg
hívő jött össze a kápolnaszentelésre. Püspök atya utalt szentbeszédében
arra, hogy az atya egy éve került ide. Ki hitte volna, hogy ilyen rövid
időn belül megvalósul az, amit a kis-váciak évszázadok óta hiába
óhajtottak. Most, Kisasszony napján beköltözik az Úr közéjük!
Lakóhelyet vett náluk! De még szebb, nemesebb cselekedet, hogy Regőczi
atya sok kis árva, elhagyott magyar gyermek lelkében épít templomot,
hajlékot az Úrnak.
A kis-váciak kitettek magukért. Összehordtak annyi csirkét, kacsát,
süteményeket, hogy meg tudtunk vendégelni mindenkit, aki segített a
kápolna építésénél. A plébánosom és a kanonok urak nem voltak ott az
ünnepségen, de ez nem zavarta a hangulatot. A püspök atya nagyon örült,
hogy a terve sikerült: Kis-Vácnak van már egy kedves kis temploma.
Az ünnepségen bemutatkozott egy pesti rajztanár, festőművész, Kemény
László. Édesanyja Vácon lakott. Megígérte, hogy a nagy üres
falfelületre freskókat fest. Csináljak tervezetet, a többi az ő dolga.
Nagyon megörültem. Fel is vázoltam gyorsan: az oltár fölött angyalok
és sasfiókák hódolnak a szentségi Jézus előtt. Egyik oldalt az Úr Jézus
a gyermekekkel, másik oldalt a gyermek Jézus a jeruzsálemi templomban.
Az ügyes festőművész pár hét alatt el is készítette a festményt.
Mikor a molnárné meglátta a szép freskókat, azonnal megegyezett a
művésszel, hogy az fesse meg olajjal vászonra a keresztút 14 stációját.
Az is elkészült, még karácsony előtt. Jó pár zsák lisztjébe került
jótevőnknek ez a szép keresztút, melyet még a püspök atya is
megcsodált.
Milyen nagy öröm volt számomra, hogy éjjel-nappal velünk volt most
már a szentségi Jézus. Nem kellett átmenni a fegyház kápolnájába,
átvinni az Oltáriszentséget.
A nagytermet átalakítottuk. Az lett a nagy háló.
Kellett is a hely, mert egyre több volt a gyermek. Most már
sürgősebbé vált az új árvaház.
Egy építészmérnök felajánlotta, hogy elkészíti a terveket emeletes
árvaház építéséhez. Megállapította, hogy a tetőszerkezethez meg is van
a szükséges anyag. Téglára, mészre, homokra, sóderre lesz még szükség.
De ez még volt bőven a Híradó kaszárnyánál. Szabad időnk nagy részét a
gyermekekkel megint arra fordítottuk, hogy összegyűjtsük a szükséges
anyagokat.
Tavasszal megkezdjük az új otthon építését. Ez a második karácsonyunk
Vácon igazán örömteljes volt. Gyönyörűen feldíszített kápolnánkban az
oltár felett kis jászolkában a kitárt karú Jézuska mosolygott le ránk.
Hálatelt szívvel énekeltük: ,,A kis Jézus megszületett, örvendjünk...''
Zsúfolásig megtelt kápolnánkban az éjféli misén azért imádkoztam a kis
Jézushoz, hogy miután Neki szereztem itt új lakóhelyet, jövő
karácsonyig segítsen árváimnak új otthont biztosítani.
A kis Jézus mintha rám mosolygott volna, meglesz, meglesz, biztatott.
Január közepén nagy meglepetés ért bennünket. Nagy, hosszú ládát
kaptunk Belgiumból, ráragasztott piros cédulák jelezték, hogy óvatosan,
mert törékeny. A gyermekekkel nagy kíváncsian bontogattuk. A rengeteg
göngyöleg közül a Banneux-i Szűzanya kedves arca bontakozott ki. Ember
nagyságú, gyönyörű Mária-szobor. Nem győztünk álmélkodni! Könnyekig
meghatva köszöntöttem a Szegények Szűzanyját. Eszembe jutott egy
jelenet ,,A magam útját járom'' című filmből, melyet nemrég láttunk a
gyermekekkel; a jó öreg ír plébános igen szerette volna már nagyon idős
édesanyját látni. Hívei összefogtak, elhozatták édesanyját Írországból.
Valódi karácsonyi meglepetés volt, mikor édesanyja megjelent kis
templomában. Könnyezett, zokogott meghatottságában. Jó belga barátaim
nekem is karácsonyi meglepetésnek szánták ezt a gyönyörű Mária-szobrot.
Tudták, mennyire szeretem a Szegények Szűzanyját. Igaz, egy kicsit
késve érkezett, de éppen idejében, hiszen január 15-én van jelenése
napja. Azonnal el is helyeztük egy rögtönzött oltárra a kápolnában,
szépen feldíszítve. Este hét órakor, a jelenési időben elkezdtünk egy
kilencedet a Banneux-i Szűzanya tiszteletére. Ennek híre úgy elterjedt
Kis-Vácon, hogy egyre többen jöttek a kilenced alatt. Utolsó napján
maga a váci püspök is ott volt az esti ájtatosságon. Akkor írtam ezt a
lourdes-i ének dallamára:

Az égen ragyognak,
Ezernyi csillagok,
Hegyek közt imára
Hívnak a harangok.
Ave, Ave, Ave Mária!
Ave! Ave! Ave! Mária.

Ettől kezdve minden évben megtartottuk a banneux-i kilencedet, melyet
gyermekeim és a váci hívek is megszerettek. Rengeteg virággal halmozták
el ilyenkor a mosolygós Mária-szobrot, melynek festőművészünk gyönyörű
hátteret festett: ezüstfelhőkkel, ragyogó csillagokkal és fenyőkkel...
Ismét kemény telünk volt. Tüzelőre nem jutott pénzünk, ezért a
Híradónál szedtük össze a kis darab fákat és a Naszály hegyoldalán, a
sűrű erdőből a száraz gallyakat. A kaszárnyánál is mindig nagy tüzet
kellett csinálni, hogy meggémberedett tagjainkat kissé felfrissítsük a
bontási munkák közepette. A kápolna építéséhez a kis-váci hívek is
többet segítettek, hisz ez az ő templomuk is volt. Az árvaház építése
hidegen hagyta őket. Nagyon magunkra maradtunk, sok gonddal, bajjal
küszködve. Mindenkinek megvolt a maga gondja, baja, de mi nem adtuk fel
a reménytelennek látszó küzdelmet. Nemegyszer megcsodáltam ezeket a
gyermekeket, 10-12 éves, sovány, vékony gyerkőcök, a legidősebb, Dezső
14 éves volt. De ő ezermesternek bizonyult, mindenhez értett. Állandóan
fúrt-faragott. Még a villanyt is ő vezette be a kápolnába. Persze
csöveket, huzalokat sehol nem lehetett kapni, míg egyszer egy
parasztgazda el nem vezetett egy nagy szénakazalhoz. Mikor a kazalt
lebontotta, egymás után csúsztak elő a nagy tekercs villanydrótok,
köteg Bergman-csövek, egy nagy doboz tele kapcsolókkal, konnektorokkal,
foglalatokkal. Összecsaptam a kezem:
-- Drága András bátyám! A jó Isten áldja meg! Tudja-e, hogy milyen
nagy kincs ez napjainkban?
Az öreg titokzatosan mosolygott.
-- Tudtam, hogy ezekre valamikor nagy szükség lesz, azért rejtettem
el. Mind az atyáé!
-- De mi nem tudunk fizetni.
-- Az Isten már megfizetett nekem. Épségben hazakerült mind a két
fiam.
Ilyen esetek újabb lendületet adtak a munkához, a küzdelemhez. Egy
asztalosmester felajánlotta, hogy ha egypár gerendát tudunk nélkülözni,
s ha a fegyházban felfűrészeltetem, ő ingyen készít ablakokat, ajtókat.
Ez is nagy segítség volt. Az építészmérnök jelezte, hogy sok vasanyagra
lesz szükség, melyet az épület födémébe kell beépíteni. Újabb nagy
gondot jelentett, hiszen sehol nem lehetett vasat kapni. Megint csak a
Híradó kaszárnyánál találtam megoldást. Szinte erőnket meghaladó
munkával kibontani a betonból a vaselemeket. Szerencsére felfedeztünk
egy hóval borított nagy lealapozott pincerészt, ahonnan rengeteg
acélhuzalt tudtunk kibányászni. A kincset érő szállítmányt ökrös bácsi
fuvarozta haza. Állandó szorgalmas, kitartó munkával sikerült a
szükséges építési anyagokat felhalmozni.
A kis csacsifogat járt-kelt homokért, sóderért. Alighogy felengedett
a fagy, megkezdtük az alapozási munkálatokat, de máris nagy akadályba
ütköztünk. Rábukkantunk egy régi pincére, mely tele volt sáros vízzel.
-- Valamikor itt tó volt, ezen a téren! -- emlékeztek a régiek. A
mérnök hiába vakargatta a fejét. Beleesik az építési területbe. Föl
kell tölteni, betonnal áthidalni. Sok munkatöbbletet jelentett.
Szerencsére a fegyőrök segítségemre siettek. Hoztak rabokat ehhez a
nehéz munkához is.
Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén elhelyeztük az
alapkövet. Püspök atya és a polgármester úr is aláírták az okiratot,
hogy az Úr 1947. esztendejében a ,,Sasfiókák'' saját kezükkel építenek
otthont maguknak, Isten segítségével, a Szűzanya oltalma alatt! A
teljes alapozás akkor már elkészült. Az volt a célkitűzésünk, hogy még
ebben az évben tető alá hozzuk az épületet.
Megkezdődött a hősies munka. Most már csak egy kőművesmesterünk volt,
az is idős. De ahogy mosolyogva mondta:
-- Atya! Én itt egészen megfiatalodtam! Egész életemben ilyen gyorsan
nem dolgoztam még. De nem is voltak ilyen ügyes, szorgalmas inasaim,
atya pedig a legjobb segédem. Csak úgy repülnek a téglák a kezembe. Itt
a malter is, mindent a kezembe adnak a sasfiókák.
Szemlátomást emelkedtek a falak. Elkészült az első emelet
betonkoszorúja, a födém is gyorsan meglett, az idő is nagyon kedvezett.
Száraz nyarunk volt. Gyermekeim, mint a mókusok, mászkáltak föl meg le.
Keverték a maltert, cipelték a téglákat. Mint dolgos hangyaboly, olyan
nagy volt a nyüzsgés a Rákóczi téren. Egy-egy asszonyság mindig
megjelent pogácsával vagy gyümölccsel, egy kis üdítőitallal traktálták
a gyermekeket.
A mérnök mindennap kijött ellenőrizni a munkát, nagyon meg volt
elégedve. Egy fiatal kőműves is betársult, most még jobban haladtunk.
Szeptemberre már a tetőszerkezetet is össze lehetett állítani a két jó
ács testvér segítségével. Egy nagy gerendát húztunk éppen föl a csigán,
mikor Őszi fent a tetőszélen felkiáltott:
-- Atya! Szédülök!
-- Kapaszkodj meg! Azonnal érted megyek!
Csak úgy folyt rólam a verejték, mire melléje értem. A halotthalvány
fiút magamhoz öleltem, míg az emelet födémjén aléltan elterült.
-- Forog velem minden -- suttogta, amikor magához tért.
-- Most már jó helyen vagy, Oszikám. Máris hoznak vizet neked.
Cserepezésnél is voltak hasonló jelenetek, de a sasfiókák nem
torpantak meg. Voltak kisebb-nagyobb sérülések, de másnap újra munkába
álltak, sürgetett az idő. Az új iskolaév is kezdetét vette, de
szeptember 8-ra, Kisboldogasszony ünnepére tető alatt volt az új ,,Sasi
Otthon''.
Rengeteg munka volt még hátra. A termeket vakolni, betonozni, vizet,
villanyt bevezetni. Mennyi nehézséggel járt! Mihelyt egy helyiség
elkészült, ünnepélyesen felszenteltem. A sasik azonnal birtokukba
vették, hiszen a létszám még egyre növekedett. Egyik nap egy
megkötözött tíz év körüli fiúcskát hozott két rendőr.
-- Tisztelendő atya, már nem tudunk mit kezdeni ezzel a csavargóval.
Volt már javítóban, menhelyen, mindenhonnan megszökik.
-- Vegyék le gyorsan azt a szíjat a kezéről!
Szánalmasan nézett ki, rongyos ruhában, mezítláb.
Hosszú, ápolatlan, fekete hajú, kék szemű fiúcska.
-- Mi a neved? -- kérdeztem.
-- Pityu -- válaszolt vállát rándítva.
-- Vannak szüleid?
A kisfiúnak könnybe lábadt a szeme.
-- Sohasem ismertem őket.
Megsimogattam kócos haját. A két rendőrtől elköszöntem. Bevezettem a
konyhába, közben magyaráztam neki:
-- Nézd, Pityukám, ez nem intézet, ez otthon. Nincsenek zárt ajtók,
kerítés sincs a ház körül, mindenki otthon érzi magát, ígérd meg nekem,
hogy innen nem fogsz megszökni. Ha nem érzed jól magad, szólj csak, még
útravalót is adok neked.
-- Úgysem fogok megszokni -- mondta a kisfiú, miközben mohón
kanalazta a paprikás krumplit --, nekem nem volt otthonom.
-- Hát hol éltél? -- kérdeztem.
-- Leginkább Pesterzsébeten: csavargók, koldusok, betörők között.
-- Voltak ott más gyermekek is?
-- De még mennyi! -- legyintett Pityu.
-- Megígérem neked -- mondtam, sietve nagy karéj kenyeret adva neki -
-, ha itt otthonra találsz és jó leszel, elmegyünk egyszer
Pestszenterzsébetre, elhozzuk azokat a kis csavargó pajtásaidat, hogy
nekik is legyen otthonuk.
-- Felcsillant a szeme:
-- Igazán meg tetszik tenni?
-- De még mennyire! Én állom a szavam! Itt a kezem! -- mondtam
mosolyogva.
A kis Pityu nevetve csapott bele. Okos, értelmes gyermeknek
bizonyult. Minden érdekelte. Egész jól alkalmazkodott a többiekhez.
Olyan talpraesett volt, hogy külön kezdtem vele foglalkozni, és
felkészítettem elsőáldozásra. Több gyermekem is volt, akiket
elsőáldozásra elő kellett készíteni. Egy kedves Mária-ünnepen, Szűz
Mária bemutatása ünnepén járulhattak először szentáldozáshoz. Persze
ünnepelt az egész sasi család, de legboldogabb talán a kis Pityu volt.
-- Tisztelendő atya -- mondta nekem kedves közvetlenséggel --, én
most olyan boldog vagyok, de szeretném, ha az én kis csavargó pajtásaim
is ilyen boldogok lennének. Lenne nekik is otthonuk. Tetszik emlékezni
ígéretére? Még kezet is adott rá, hogy elmegyünk Pestszenterzsébetre,
elhozzuk pajtásaimat.
-- Persze, persze! -- mondtam magamhoz ölelve. -- Már a jövő hét
folyamán elmegyünk értük.
A kis Pityu majd kiugrott a bőréből. Boldogan újságolta a többieknek:
-- Megyünk Pestre az én pajtásaimért!
Estefelé hanyatt-homlok rohan be hozzám az irodába:
-- Jaj, atya, itt van az udvarban az a két rendőr, aki engem
idehozott! Jaj, csak nem akarnak elvinni?
-- Ne félj, Pityukám, nem engedlek el! Menj csak gyorsan a tanuló
terembe.
Kisvártatva bekopogott a két rendőr.
-- Tisztelendő atya, jövünk érdeklődni, hogy itt van-e még a kis
csavargó, akit behoztunk a nyáron. Ugye már rég megszökött?
-- Dehogy szökött meg! -- feleltem. -- Otthonra tálalt, jól érzi
magát.
-- Láthatnánk? -- kérdezték.
-- Hát csak menjenek be a tanulóterembe, ott van közöttük.
Nemsokára visszajöttek csalódott képpel.
-- Nem találjuk.
-- Na gyerünk! -- Bevezettem őket a nagyterembe. A sok sasi között
ott lapult a gyerek.
-- Gyere csak, Pityukám! -- intettem.
A kisfiú vonakodva állt fel, lassú léptekkel jött felénk. A két
rendőr alaposan szemügyre vette.
-- Tetőtől talpig ez volna az a kis csavargó? De hát ez egészen
megváltozott. A tekintete is egész más! Hogy csinálta ezt, tisztelendő
atya? -- kérdezték csodálkozva.
-- Nem én -- feleltem lassan --, a környezet hatása és a szentségi
Jézus. Ma volt a kisfiú elsőáldozó.
A rendőrök értették is meg nem is. Tisztelegve távoztak. Pityu most
már boldogan fütyörészett. Mindennap előjött kérésével: mikor megyünk
fel Pestre?
Mikulás előtt elindultam Pityuval. Alex és Feri is velünk jött. Előbb
szétnéztünk a pesti üzletekben, mit lehetne venni valami édességet a
gyermekeknek Mikulásra. De egyáltalán nem volt választék. Cukorkák, de
méregdrágán. Nem is vesztegettünk sok időt. Mentünk ki, hogy
szétnézzünk Pestszenterzsébeten a Határút környékén, az Illatos útnál,
a tömeglakásokban.
Pityut rossz külsejű suhancok, rongyos ruhájú, maszatos gyermekek
vették körül. Csodálkozva nézegették, szólítgatták:
-- Ejnye! De jól nézel ki! Honnan van ilyen szép ruhád, cipőd?
A sok kérdezősködésre Pityu azt válaszolta:
-- A tisztelendő atyától.
Egy idősebb hölgy betessékelt a konyhájába.
-- Maga katolikus pap? Erre nem nagyon járnak tisztelendő urak!
Hallom, ez a kis Pityu magánál van! Biztosan jó helye van.
Pityu a szavába vágott:
-- Terus néni! Nekünk szép nagy otthonunk van Vácon! Most a
pajtásaimért jöttem!
A fejkendős néni mosolyogva mondta:
-- Tisztelendő atya, komolyan el akar vinni innen gyermeket?
-- Igen! -- bólintottam határozottan. -- Olyan kis árva gyermekeket,
mint ez a Pityu volt. Szeretném kiemelni őket a sivár, nyomorúságos
környezetből.
-- Na, akkor jó helyen jár. Üljön csak le ide, a tűzhely mellé. Majd
mi Pityuval szétnézünk.
Nem kellett soká várni, már jöttek is sorban.
Először egy öreg anyóka két kis unokáját hozta. Szüleik eltűntek,
semmit nem tudott róluk.
Konyhaasztalhoz ültem, írtam fel a neveket, adatokat. Egyre többen
jöttek, szűknek bizonyult a kis konyha.
Már két nagy lapot teleírtam. Kezdtem összeszámolni őket. Elképedtem,
tizenhatan voltak.
-- Jó Istenem! De megáldottál egyszerre, ennyi gyermekkel! Hol fogom
elhelyezni őket? Na gyerünk!
Fohászkodva végignéztem a rongyos kis társaságon. Egyik néni
csodálkozva kérdezte:
-- Máris mehetnek? így, ahogy vannak?
-- Indulás! -- adtam ki a jelszót. -- Estére Vácon leszünk!
A gyermekek nem sokat búcsúzkodtak. A kis Pityu vezényletével
nekiindultunk. Majd az egész villamos megtelt a gyerekhaddal. A Nyugati
pályaudvarnál még volt másfél óra szabad időnk.
-- Nem vagytok éhesek? -- kérdeztem.
Kórusban kiáltották:
-- Éhesek vagyunk!
-- Csendesebben! -- intettem őket. -- Na, gyerünk a büfébe! -- Amit
ott kapni lehetett, azt az én gyermekeim úgy felpusztították, mint a
sáskahad. Alig tudtam kifizetni a számlát, fillérünk sem maradt. De jó,
hogy nem vásároltunk Mikulásra! Vonatjegyre sem volt pénzünk. Csak 5-6
gyermekre gondoltam, és itt van 13 fiú és 3 kisleány.
Mindegy, szálljunk fel, lesz, ami lesz! A gyermekek élvezték az utat.
Behúztam a fejem, amikor jött a kalauz.
-- Ezek mind a maga gyermekei? -- kérdezte a mosolygós képű kalauz.
-- Bizony mind!
-- Az atya a kis-váci árvaházba viszi őket?
-- Oda -- mondtam megkönnyebbülve --, ezek mind picikék, ugye,
ezeknek nem kell jegy?
-- Persze hogy nem, de még az atyának sem! Jó utazást! -- Mosolyogva
tisztelgett a kalauz, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
Annál több gondot okozott, hogy fogom a gyermekeket elhelyezni. Lett
is nagy riadalom, amikor bevonultunk az otthonba.
-- Jaj, atya -- mondta elképedve a mami, aki a konyhából rohant ki,
vacsorafőzés közben értesült az új jövevényekről --, hová fekteti őket?
Nincs egy darab üres szalmazsákunk. Honnan veszünk ágyneműt ennyi
gyermeknek?
A sasi gyermekek kíváncsian nézték a jövevényeket, nem fogták fel
tragikusan. Máris barátkoztak, kérdezgették neveiket.
-- Legelőször is megyünk a kápolnába. Hálát adunk ezekért a kis
testvérkékért, aztán fürdés, meg ünnepi vacsora.
-- Atya -- jelentette ki megnyúlt képpel a konyhán segédkező --,
nincs más, csak kukoricakása.
-- Majd lesz más is -- bizonygattam, de mikor a kápolnából a
gyermekek kivonultak, odaborultam az oltár elé.
Már rég imádkoztam olyan szívből a nagy Gyerekbaráthoz, az édes
Jézushoz és a Szűzanyához:
-- Most segíts meg, Mária!
Nagy motorbúgás késztetett felállásra. A sötét udvarra egy nagy
teherautó reflektorfénye pásztázott. Egykettőre kinn termettem. Házunk
elé gördült egy pótkocsis teherautó. Két ember szállt le.
--Ez a Regőczi-féle árvaház? -- kérdezte egyikük.
-- Ebben a nagy ködben már régóta keresgélünk.
-- Ez a Sasfiókák otthona! Én vagyok Regőczi atya.
A sofőr megkönnyebbülve sóhajtott fel.
-- Hála Istennek!
Társa egy nagy ív papírt lobogtatott:
-- Ez a szállítmány Belgiumból jött. Itt a lista: 30 összeszerelhető
emeletes ágy, 30 matrac, 60 takaró, 60 lepedő, 4 láda ruha, 12 láda
konzerv, élelmiszer, csokoládé, kakaó. Ez csak egy része a
szállítmánynak, hiszen egy egész vagon érkezett az önök számára. Tessék
az átvételt aláírni!
A papírlappal a kezemben befordultam a kápolnába.
-- Édes Jézusom! Drága Szűzanyám! -- fohászkodtam könnybe lábadt
szemmel. -- Én ennyit nem kértem!
-- Aztán siettem a nagyterembe. -- Minden épkézláb ember a
fedélzetre! -- kiáltottam hangosan.
Több sem kellett a sasiknak. Megrohamozták a teherautót, egykettőre
lepakoltak mindent.
A nagyterem úgy nézett ki, mint egy csatatér. Hegyén-hátán a csomag,
matracok, ágyak. Legelőször egy tejporos zsákot meg egy nagy doboz
kakaót szabadítottam ki. Kértem, hogy készítsék el minél hamarabb
vacsorára.
-- Itt egy láda mézeskalács is.
Ezen az estén későn tértünk nyugovóra, de lefekvés előtt még
elmondtuk a rózsafüzért a belga jótevőkért. Ez volt az első
szállítmány, amit Belgiumból kaptam, épp a legjobbkor! Az isteni
Gondviselés soha nem késik, legfeljebb egy negyedórát, hogy hitünket
próbára téve, még jobban jutalmazzon.
Rossz híreket kaptam, hogy feljelentések mentek ellenem a
Hadügyminisztériumba és a Népjóléti Minisztériumba is. Egy jóakaróm
figyelmeztetett, hogy bizottság fog kiszállni. Úgy véltem, jobb a bajt
megelőzni. Felmentem a Hadügyminisztériumba. Felkerestem azt a
jóindulatú tábornokot, aki az engedélyt kiadta.
-- Mi járatban van, atyám? -- kérdezte, amikor leültem.
-- Az árvaházunk már tető alatt van, szeretném meghívni tábornok
urat, nézzen szét nálunk.
-- Ami azt illeti -- mondta, mikor rágyújtott cigarettájára --, éppen
eleget hallgattam maguk miatt. Jöttek feljelentések, hogy annyi anyagot
elhordtak, hogy abból már egy székesegyházat lehetett volna felépíteni.
-- Tábornok uram! Azt a Híradó kaszárnyát úgyis széthordták volna,
így legalább 120 árva gyermeket el tudtam helyezni. És még egyszer
annyit befogadnánk, ha lenne elég helyünk.
A tábornok csodálkozva törülgette a szemüvegét. Úgy éreztem, itt a
kedvező alkalom.
-- Még lenne szükségünk vagy 30 ezer téglára meg faanyagra, és jól ki
tudnánk bővíteni.
A tábornok úr felállt:
-- Foglaljon kinn helyet! Beszélek a főmérnökkel.
Még annyi időm sem volt, hogy a rózsafüzérem befejezzem, már jött is
a tábornok, pecsétes írással.
-- Itt az engedély, de ez az utolsó. Mikor küldhetek hadiárvákat? --
kérdezte mosolyogva.
-- Akár most is, tábornok uram! Akárhányat! Isten áldja meg önt!
Melegen kezet ráztunk. Csak később tudtam meg, milyen jól jött ez az
engedély. Beállított egyik reggel a pallér:
-- Tisztelendő atya, minden leállítva! Több anyagot, de még egy
téglát sem vihetnek el a Híradóból.
Mikor megmutattam az írást, elnyúlt képpel hümmögött.
-- Hát ezt nem értem.
Kétszer is elolvasta, aztán gyorsan távozott. Még köszönni is
elfelejtett.
Összehívtam a sasikat. Megbeszéltük a teendőket. Előadtam, hogy ez a
pallér nem fog belenyugodni a vereségébe, amilyen dühösen távozott. Még
egy utolsó ,,támadást'' kell indítanunk a Híradó-fronton. Minden
erőnket összpontosítani kell. Pár nap alatt a még szükséges anyagokat
beszállítjuk.
December volt, mégis a hajnali mise után, még az iskola előtt tettünk
egy fordulót. A molnárné lovai, az ökrös bácsi szekere és a kis szamár
fogata kitettek magukért. Délután nem játék, hanem a Híradó
megrohamozása volt a cél. De jól jöttek a belga konzervek! A sasiknak
farkasétvágyuk volt. Most változatosabb lehetett a menü: nem az örökös
kukoricakása.
December közepéig sikerült a szükséges fa- és téglaanyagot
beszállítani.
Egyik nap a pallér két ügyvéddel állított be.
-- A budapesti építővállalat képviseletében jöttünk.
Mi szállítottuk a Híradó kaszárnyához a szükséges anyagokat. Miután a
Hadügyminisztérium nem fizette ki ezeket az anyagokat, továbbra is a
vállalat tulajdonát képezik.
-- Kicsit elkéstek, uraim -- válaszoltam --, ezeket 90%-ban
beépítettük a Hadügyminisztérium engedélyével.
-- Pert indítunk! -- mondta az egyik ügyvéd indulatosan.
-- Csak nem az árváim ellen? -- kérdeztem. -- Itt minden az övéké. Ők
bontottak, ők építettek otthont saját maguknak.
Az ügyvédek összedugták fejüket. Idegesen kerestek valamit az
aktatáskában.
-- Ezt írja alá!
-- Jó -- mondtam, el sem olvasva az írást --, de akkor az összes árva
gyermekem aláírja.
Dühösen összeszedték írásaikat, gyorsan távoztak.
Egyre többen áskálódtak ellenünk. A városházáról bizottság jött a
tisztiorvossal az élen. Sok mindent kifogásoltak, de távozóban a
tisztiorvos a fülembe súgta: ami a higiéniát illeti, lenne sok
kívánnivaló, de, tisztelendő atyám, csak csinálja így tovább!
Melegen kezet ráztunk. Jöttek a Népjóléti Minisztériumból is, azután
a Közoktatási Minisztériumból. Mindegyik sok kifogásolnivalót talált,
de én mindig ellentámadásba lendültem:
-- Ha valami kifogásolnivaló van, segítsenek! Hisz én tudom igazából,
mennyi mindenre lenne szükségünk! A Hadügyminisztériumon kívül még
egyik minisztérium sem segített, bár nem egy ízben kértem.
Az isteni Gondviselés csodálatosan gondoskodott árváimról. Egymás
után kaptuk a szállítmányokat Belgiumból, Svájcból, Hollandiából,
Amerikából.
A harmadik karácsonyunk felejthetetlenül szép volt. A nagyterembe
mennyezetig érő, hatalmas, feldíszített, csillogó, ragyogó karácsonyfa,
melyet Dezső úgy szerkesztett meg egy kis motorral, hogy lassú
ünnepélyességgel forgott. A sok szép, hasznos ajándék: minden sasimnak
új öltöny és pulóverek Belgiumból, futballfelszerelések, 12 pár
futballcipő, vívófelszerelés, asztalitenisz, társasjátékok, és aminek a
legjobban örültem: 12 kerékpár Amerikából, zászlójukkal díszítve.
Milyen hálatelt szívvel álltuk körül a szentestén a karácsonyfát! A jó
hívek is ott szorongtak. Hoztak almát, diót, mogyorót, mákos és diós
kalácsot árváimnak. Szívvel-lélekkel énekelték azt a kis karácsonyi
éneket, amit számukra írtam:

Sasi otthon tetejére lassan hull a hó,
Sasi szívek fehérebbek, mint a hulló hó.
Szent Karácsony est, akik Sasikák,
Szívrepesve várják már a Kicsi Jézuskát.
Csengő hangon szól a harang, bim, bam, bim, bam, bim.
Kis szívekben visszhangozik, bim, bam, bim, bam, bim.
Csillognak, ragyognak a Szent fán gyertyák, a zöld
karácsonyfán,
Most boldog a nagy Sasi Család,
Most örül az én sok árvám,
Most száll az égből karácsonyi áldás,
Kis Jézust ölelni, mily boldogság.

Az éjféli szentmiséig, az ünnepi vacsora után, folyt a játék,
gondtalan boldogságban. Az éjféli szentmisére 24 Sasi teljes fehér
díszben, mint az angyalok állták körül az oltárt. A hívek sokasága be
sem fért a kápolnába, de azért senki sem tágított, pedig az égből
lassan hullt a hó.
A sasfiókák karácsonyának megvolt a sikere. Sokan jöttek megcsodálni
a forgó karácsonyfát, a szép betlehemet. Még a püspök atya is eljött
egyik délután. Nem győzött csodálkozni, hogy mennyit fejlődött, szépült
a kápolna, és a sasiotthon. Amikor látta a sasfiókákat ünnepi díszben,
megkérdezte:
-- Hányan vagytok? Nem győzöm számolgatni.
-- Hirtelen magam sem tudom -- válaszoltam --, mert mindennap jönnek
új árvák. Mióta a Szív újság írt rólunk, azóta az egész országból
keresnek bennünket plébánosok, hitoktató atyák. Annyi megható esetről
tudnék beszámolni! Eddig egyetlenegy gyermeket sem utasítottam el.
Hiszen ezek a szegény árvák mind egyformák abban, hogy szeretetre vágyó
kis szívük van. Őket csak szeretni lehet.
-- Jó, jó -- mondta a püspök atya --, de már kifogásolják, hogy annyi
gyermeket veszel fel.
-- Püspök atyám is ellenzi? -- kérdeztem halkan.
-- Nem, nem, fiam! -- mondta mosolyogva. -- A kanonok uraknak is azt
mondtam, hát vegyenek ők is magukhoz. Az utolsó körlevelemben pedig
papjaimnak -- rád hivatkozva -- ezt üzentem: ,,Vade et fac similiter''
-- menj, és hasonlóképpen cselekedjél! Hogy már én is tegyek valamit,
felajánlom neked a székesegyház melletti nagy és szép épületet, mely
olyan kölcsönkönyvtár volt. A háborúban alaposan kirámolták, s most
üresen áll. Vegyétek birtokotokba!
Alig tudtam örömömet kifejezni, hiszen ez nagy segítség lesz
számunkra. Meg is néztük a házat a püspök atyával. Miután központi
fekvésű ház volt, több nagy teremmel, a gimnázium mellett, közel a
többi iskolához is, elhatároztam, ezt nappali tartózkodásra használjuk.
Itt lesz az ebédlő és a tanulószoba, ez lesz a sasiélet központja.
Január 6-án -- Háromkirályok ünnepén -- be is vonultunk ünnepélyesen
a püspöki épületbe. Belgiumban van egy kedves szokás, meséltem a
sasfiókáknak, hogy Háromkirályok tortáját felszeletelik, és szeletekre
vágva szétosztják. Az egyik szeletbe egy mogyoró van elrejtve. Akinek
az a szelet jut, az lesz a király. Övé lesz a főhely az asztalnál.
Aznap mindenkinek engedelmeskedni kell neki. Kórusban kiáltották: --
Válasszunk mi is királyt!
-- Nincs annyi tortánk -- próbáltam kibújni --, hogy mindenkinek
jusson egy-egy szelet. Ki tudja, ehhez hány torta kellene.
-- Nem is kell tortaszelet nekünk -- mondta Alex hangosan. -- Atya
legyen a mi királyunk, de nemcsak egy napra, hanem mindig...!
Így alakult a Sasfiókák Királysága. Jelszavunk: Mindent a
Sasfiókákért, a Sasfiókákat Istenért! M-A-S-A-S-I. Még rövidebb
formája: SASI.
Így maradt ránk a név, így becézgettek, így szólítgattak: SASI. A
köszöntésünk ez lett: Fax Christi! (Krisztus békéje!) Együtt
készítettük el a sasi-törvényeket, melyre ünnepélyes esküt tettek:

1. A sasfióka együtt él Krisztussal, egy Ővele a Legméltóságosabb
Oltáriszentség révén!
2. A sasfióka tiszteli és szereti, mint Anyját, a boldogságos
Szűzanyát!
3. A sasfióka hűséges gyermeke az egyháznak és a római pápának!
4. A sasfióka Isten után a legjobban embertársait szereti!
5. A sasfióka minden további nélkül engedelmeskedik!
6. A sasfióka szerény, egyszerű, alázatos!
7. A sasfióka mindig kötelességtudó!
8. A sasfióka mindig szívesen segít másokon!
9. A sasfióka tiszta és lovagias!
10. A sasfióka szeret sportolni és játszani!
11. A sasfióka testvéreit nem hagyja magára!
12. A sasfióka megtartja Krisztus Király törvényeit!

Az a sasfióka, aki legjobban megtartja a Sasfiókák Törvényeit, egy
héten át viselheti a legnagyobb sasi-kitüntetést, az
,,Aranykeresztet''.
Minden héten volt aranykeresztes választás. Nemes versengés folyt a
sasfiókák között az arany keresztért. Sokszor nehéz volt eldönteni, kié
az elsőbbség. Ilyenkor szavazással döntöttünk.
A Sasikat felosztottam tízes csoportokra. Minden csoportban volt egy
idősebb fiú vagy leány, felelős vezető. Ezeket a kis csoportokat
fészeknek neveztem. Minden fészeknek volt külön neve, jelvénye, külön
asztala, külön falrésze, amelyet díszíthettek. A fészekvezetőkkel külön
is foglalkoztam. Egyben ők voltak a tanácsadóim is. Tulajdonképpen a
legmesszebbmenőkig szabad kezet adtam. Önkormányzattal rendelkeztek.
Nem volt náluk felügyelet; vigyáztak egymásra, hogy rend, tisztaság
legyen. Hiszen nekem az egyházközség gondjait is kellett viselnem,
szentmisék, litániák, beteglátogatás, temetések, esküvők,
keresztelések. Sokszor kellett Budapestre utaznom, és mert olyan rossz
és bizonytalan volt a közlekedés, gyakran kerékpáron karikáztam oda-
vissza, de a gyermekek ezt megértették.
Egyszer a püspök atya délutáni sétáján benézett a nyitott ablakon a
nagy tanulóterembe. Elképedve látta, hogy a legnagyobb csendben folyik
a munka. Minden felügyelet nélkül ennyi gyermek... Asztal fölé hajolva
írtak, tanultak. Még a légy zümmögését is lehetett hallani. Püspök atya
várt egy darabig, azután benyitott a terembe.
-- Pax Christi! -- kiáltottak a sasik gyorsan felállva.
-- Hol van atyátok? -- kérdezte meglepődve a püspök atya.
-- A sasikirály Budapestre ment! -- jelentette Feri komolyan.
-- Mikor jön meg? -- kérdezte elképedve.
-- A litániára biztos itt lesz!
-- Dicséretes, gyermekek, hogy ilyen szépen, csendben tanulgattok.
-- Nálunk ez mindig így van -- mondta Alex mosolyogva. -- Sokszor
vagyunk egyedül.
-- Meddig tart a tanulás? -- kérdezte a püspök atya.
-- Délután öt óráig -- felelték kórusban. -- Azután a kisebbek mennek
játszani, a nagyobbak dolgozni -- magyarázta Dezső.
-- Tudjátok mit, fiúk? Hazafelé menet beszólok a cukrászdába, hogy
mindenki számára hozzanak öt órára egy adag fagylaltot.
A sasik nagy éljenzéssel köszönték meg a püspök atyának. Még nagyobb
szorgalommal láttak a tanulásnál a fagylalt reményében.
Rám köszöntött a nyár. A vizsgák is megvoltak. Egy szép napon
beállítottam püspök atyához, duzzadó aktatáskával.
-- Hát te mit cipelsz, fiam? -- kérdezte csodálkozva.
-- Negyven bizonyítványt -- feleltem.
Püspök atya csodálkozva nézett rám, majd elkezdte lapozgatni őket.
-- Jaj, fiam! Ezek elég gyengécskék. Úgy látom, nem fog könnyen
menni, hogy felvegyék őket -- mondta bizonytalan hangon.
-- Éppen azért jöttem. Ha püspök atya pártfogolná ezeket a sasikat,
biztosan lenne eredmény.
-- Nem bánom, megpróbálhatjuk! Gyere, menjünk át!
Meglepődtem püspök atya készségén. A piarista rendház a palota
szomszédságában volt.
Az igazgató úr készségesen fogadott bennünket, de amikor kérésemet
előadtam, aggódva nézte a bizonyítványokat. Fejét csóválgatta.
-- Ezek mind árva gyermekek -- kezdtem az érvelést.
-- Ezeknek nemcsak tanulni, de dolgozni is kell. Mi építettük fel a
kápolnát, az otthont. Ezek a gyermekek önellátóak: takarítanak, mindent
beszereznek, főznek, mosnak, és mindennap ott vannak a szentmisén és a
litánián.
Láttam, hogy ez az érvelésem nem hatotta meg az igazgató urat. Komor
arccal ült az íróasztala előtt.
-- Hát nem bánom! Egypárat, a legjobbakat kiválogatom.
-- Mind a negyvenet, vagy egyet sem!
Püspök atya megtörülte a szemüvegét.
-- Nézze, kedves igazgató páter! Tudtommal Kalazanci Szent József
elsődleges célja az volt, hogy árva, elhagyott gyermekeket karoljon
fel. Azokat nevelje keresztény szellemben. Én ismerem Regőczi atyát és
gyermekeit. Vállalom a kezességet. Ezek helyt fognak állni. Ha kell, én
magam is külön foglalkozom velük!
Erre már nem volt ellenvetés. Az igazgató úr kemény merevsége
felengedett. Mosolyogva mondta:
-- Reméljük, arra nem kerül sor. Tanáraimnak külön figyelmébe ajánlom
ezeket a sasikat.
Nagy kő esett le a szívemről. A bizonyítványok mind ott maradtak.
Milyen könnyedén, vidáman ballagtam püspök atya mellett az üres
aktatáskával!
Nagy gondot okozott sok esetben, hogy árva lányokat is hoztak, de
különösen, ha fiútestvérükkel együtt jöttek. Nem volt szívem
elutasítani őket. A Rákóczi téri kis házban laktak, de ez már nagyon is
szűknek bizonyult. Ezt a problémát is a jó Pétery püspök úr oldotta
meg, amikor előadtam a nehéz helyzetet.
-- Nézd, fiam! A levéltár mellett, melyet nektek adtam, van a
káptalannak egy hosszú, földszintes épülete. Most csak egy idős kanonok
lakik ott. Egyetlen szobát vesz igénybe. Háztartást sem vezet, ide jár
ebédelni. Szólok neki, hogy a lányok igénybe vehessék.
Persze, kell egy kis átalakítás, fürdőszoba stb., de ezt te megoldod
majd.
Át is mentünk megnézni a házat. Az idős kanonok úr egy kicsit
akadékoskodott, hogy nagy zajt fognak ütni a sasi lányok, de
megnyugtattam, hogy csak aludni jönnek ide.
-- Még jó is lesz neked, kanonok uram -- mondta püspök atya --, nem
leszel egyedül.
A kanonok úr is megnyugodott. Az épületnek több nagy szobája volt. A
nagy konyhából fürdőszobát alakítottunk. Volt nagy udvar is, gazdasági
épületek. Különösen megörültem egy nagy sertésólnak. Elhatároztuk, hogy
sertéseket nevelünk, hiszen moslék akad bőven, kukoricát a kis-váci
gazdáktól könnyen tudunk szerezni.
Sikerült egy nagy kocát venni tíz malaccal. Mivel a központ, ahol a
sasiknak főztek, a szomszédban volt, könnyen el tudtuk látni a
kocacsaládot. Reggel mindig négy fiú vitte a moslékot, mielőtt iskolába
mentek. Egyszer már sokáig zörögtek az ajtón. A kanonok úr csak nem
jött ajtót nyitni. Az egyik sasi türelmetlenül bekiáltott:
-- Öreg kanonok úr, nyissa már ki az ajtót, elkésünk az iskolából!
Erre már megjelent a kanonok úr nagy dühösen: -- Na, megálljatok!
Adok én nektek ,,vén fatert''!
Megyek a püspök atyához! Kizavarom ezt a kocát malacostól együtt!
Délután hívatott a püspök atya. Rögtön sejtettem, hogy baj lesz, mert a
kanonok úr dühösen végigmért.
Rám is támadt a püspök atya előtt.
-- Így neveli maga ezeket a kis csavargókat? Vén faternek tituláltak.
-- Kanonok úr, szaván fogom -- mondta a püspök atya békítőén. --
Igen, ezek kis csavargók voltak, az utca nevelte őket. Máról holnapra
nem lesznek angyalok. Türelem kell ezekhez, meg sok szeretet.
Kanonok úr zavartan nézett föl.
-- Hát igen, de ha már befogadtam őket malacostól, több tiszteletet
várok!
-- Az meg is lesz, kanonok úr! Bocsásson meg gyermekeimnek!
Kanonok úr hozzám lépett, szótlanul megölelt. Püspök atya mosolyogva
mondta:
-- Áldásom rátok! Most már szent a béke!
Élt Vácon egy kiskereskedő, Fodor bácsi, kezdettől fogva nagy
érdeklődéssel, segítőkészséggel figyelte árvaházunk fejlődését. Sok
éven át élt Amerikában, s az ottani összeköttetéseit felhasználva,
különböző újságoknak is írt a sasfiókákról. Egymás után kaptuk a
küldeményeket. Sőt, egy alkalommal bejelentette Fodor bácsi, hogy az
amerikai nagykövet meglátogat bennünket. Betanította a sasikat az
amerikai himnusz éneklésére. Az amerikai követ -- aki feleségével
érkezett, gyönyörű luxusautón -- el volt ragadtatva a sasik lelkes
énekétől. Megígérte, hogy akció keretében állandó segítséget biztosít
gyermekeink számára. Jöttek is rendszeresen a tejporos zsákok, nagy
dobozokban vaj, sajt, lekvárok. Ez nagy könnyebbséget jelentett, hiszen
élelmiszerből országszerte nagy hiány volt. A jegyrendszer még mindig
érvényben volt. Közben egyre hallottunk a nagy viharfelhőkről, melyek
tornyosultak az egyház felett: egyre többet beszéltek az iskolák,
katolikus intézmények államosításáról. XII. Pius pápa a veszprémi
püspököt, Mindszenty bíborost bízta meg Serédy bíboros úr halála után
az Esztergomi Főegyházmegye vezetésével, és most ő a bíborosi kalapot
is megkapta. Első látogatásakor Vácon Pétery püspök atya elhozta
hozzánk.
A sasfiókák teljes díszben: kék-fehér ruhában, pápai sárga-fehér
nyakkendőben üdvözölték a hercegprímás urat, felsorakozva az udvaron.
Mindszenty bíboros úr érdeklődve hallgatta beszámolómat. Tetszett neki
a sasfiókák lelkes éneke. Mindent megnézett, minden érdekelte.
-- Hogy látod el, fiam, ezt a sok gyermeket ruhával, élelemmel? Nem
láttam semmiféle raktárt: nincs is éléskamrátok?
-- Itt nincs -- akartam tovább magyarázni, de a szemfüles Pityu
hangosan felelt helyettem:
-- A mi éléskamránk a kápolnában van!
Bíboros atya mosolyogva szólította magához:
-- Tegnap este -- fordultam magyarázattal a bíboros úrhoz -- arról
beszéltem a sasfiókáknak, hogy a szent arsi plébános így beszélt az
oltárszekrényről, hogy az a mi igazi éléskamránk. Ott az élet kenyere:
az Oltáriszentség.
-- Igénybe veszitek ezt az Égi Kenyeret?
-- Mindennap! -- felelték kórusban a sasfiókák.
-- Hát ennek örülök a legjobban, gyermekeim -- mondta a bíboros úr
áldását adva. -- Illő lenne, hogy egyszer visszaadnátok látogatásomat
akár Esztergomban, akár a budai várban. -- Majd titkárához fordult:
-- El ne felejtsen egy nagyobb összeget kiutalni Regőczi atyának az
árvaotthon javára!
Nagy megtiszteltetés volt ez számomra, bíboros atyánk látogatása és
buzdítása.
A nyár folyamán még egy püspököt hozott magával a mi nagy jóakarónk,
Pétery püspök atya. A székesfehérvári püspököt, aki ugyancsak
biztosított pártfogásáról.
A legjelentősebb esemény a belga nagykövet és családja látogatása
volt, akiket a flamand és belga himnusz éneklésével fogadtunk. Gazdagon
megvendégelték a sasfiókákat: annyi kakaót, csokoládét, süteményt
hoztak magukkal. A nagykövet felesége és leányai személyesen osztották
ki a gyermekeknek. Közben én a nagykövettel tárgyaltam. Megkértem őt,
mert már annyi segítséget és felszerelést kaptunk, vegye belga
védnökség alá otthonunkat. Annyit beszélnek, hogy a közeljövőben minden
katolikus intézményt állami kezelésbe vesznek. Ezt az otthont mi
építettük, sok áldozattal, úgy szeretnénk együtt maradni egymással.
A nagykövet megértő készséggel biztosított pártfogásáról, illetékes
helyre fog írni, kérelmét indokolva a látottak alapján. Nagy
megnyugvásomra szolgált a látogatás. Még nagyobb lendülettel fogtam
hozzá, hogy az iskolaév kezdetére elkészüljünk. Létszámunk már majdnem
elérte a kétszázat. A nagy vakáció utolsó hetében sikerült a
sasfiókákkal jutalomutazáson részt venni a Balatonon. Sok munka és
fáradozás után kellett egy kis kikapcsolódás, hiszen a sasfiókákat,
főként az idősebbeket, az állandó építkezés nagyon kimerítette.
-- Melyik frontról érkezett ez a gyermekhad? -- kérdezte egy
barátságos úriember, aki velünk utazott, végignézve a sok gyermeken,
egyiknek karja, másiknak lába volt bekötve.
-- A Híradó-frontról -- majd röviden elmagyaráztam, hogy bontunk,
építkezünk, otthont készítve magunknak Vácon. A kedves úriember
bemutatkozott, hogy ő a menhely egyik orvosa. Nagyon megtetszett a
gyermekek viselkedése utazás alatt.
-- Ilyen jólnevelt gyermekeket még nem láttam. Hajlandó lenne egypár
menhelyi gyermeket befogadni, akinek nincsenek szülei?
-- Természetesen -- válaszoltam --, csak küldje.
Nem is gondoltam akkor, hogy mennyi gondot fog jelenteni ezeknek a
menhelyi gyermekeknek a befogadása. Sokat kellett foglalkoznom velük,
hogy beilleszkedjenek a mi kis családi közösségünkbe. Voltak közülük
többen, akik meg sem voltak keresztelve, vagy nem is tudták, milyen
valláshoz tartoznak. Két kis árva zsidó testvért is hoztak, akiknek
szülei eltűntek valamelyik német haláltáborban. Ez az életrevaló két
kisfiú nagyon hamar feltalálta magát nálunk. Egy szép napon azzal
állítottak be hozzám, hogy ők is szeretnének áldozni. Magyaráztam
nekik, hogy ez nem olyan egyszerű, meg kell ismerni a katolikus
vallást, meg kell keresztelkedni, úgy lehet felkészülni az
elsőáldozásra. Örömmel vállalkoztak, hogy tanulják a katekizmust.
Beosztottam őket a gimnazisták közé. A két legjobb tanuló külön
foglalkozott velük. Olyan szépen haladtak, hogy december 8-án
megkereszteltem őket: Alex és Laci, aki kántorunk is volt, vállalták a
keresztapaságot. Még aznap elsőáldozók is lettek. Nagy ünnepség volt ez
a sasfiókák számára. A két kisfiú kijelentette, hogy most már hozzánk
is eljött a Jézuska, mi is sasfiókák vagyunk. Még egy hét sem telt el,
jelentkezett nálam két rabbi.
-- Megtudtuk -- mondták fontoskodva --, hogy itt van két árva zsidó
fiúcska, akiket a budapesti menhely küldött ide. Eljöttünk értük,
elvisszük őket a mi árvaházunkba.
Kicsit lehangolt a rabbik követelése.
-- Ezek a fiúk itt jól érzik magukat -- feleltem határozottan. --
Különben is, ők már megkeresztelkedtek, és nagyon jól érzik itt
magukat.
A két rabbi összenézett. Az egyik dühösen megszólalt:
-- Mi pedig elvisszük őket.
-- Hol vannak, látni szeretném őket.
Kínos helyzetben voltam. Mentőötletem támadt.
-- Mindjárt hívatom őket -- feleltem. Kisiettem a tanulóterembe.
Odaszóltam Alexnek és a nagy Lacinak, hogy itt van két rabbi, el
akarják vinni a keresztfiaitokat.
A sasik felzúdultak. Alex harciasan előlépett:
-- Nem engedjük őket!
A két kisfiút körbefogták, a kisebbik elpityeredett, reverendámba
kapaszkodott.
-- Atya, ne engedjen elvinni bennünket!
A másik is elsírta magát. Meghatódva öleltem magamhoz őket.
-- Ez rajtatok múlik -- mondtam megnyugtatóan, azután besiettem a
szobámba. A két rabbi türelmetlenül kérdezte:
-- Hol vannak a fiúk?
-- Nem akarnak elmenni -- mondtam nyugodtan.
-- Na, az majd elválik -- mondta a magasabb rabbi fenyegetően.
-- Nem bánom -- válaszoltam határozottan --, döntsenek ők!
Besiettem a két rabbival a nagyterembe, amely olyan volt most, mint
egy felbolydult méhkas.
-- Csend! -- intettem. -- Köszönni!
-- Pax Christi! -- harsogták a fiúk.
A két rabbi, kalappal a fejükön, zavartan néztek körül.
-- Na, gyertek ide! -- Alexander és Lacika vonakodva léptek ki a
sasik gyűrűjéből.
-- Akartok-e elmenni a zsidó árvaházba Budapestre?
-- Nem -- felelték együtt.
A két rabbi összenézett:
-- De fiacskáim, ti zsidók vagytok, ott a helyetek!
-- Nem -- csengett határozottan a két gyermek hangja.
-- Mi katolikus keresztények vagyunk, és sasfiókák.
A két rabbi most kérlelni kezdte a fiúcskákat:
-- Kaptok szép játékokat, új ruhákat, ami csak kell, minden meglesz.
-- Nem és nem -- válaszolták a kisfiúk.
Én széttártam karjaimat:
-- Lássák be, uraim, ezek már ide tartoznak, itt az otthonuk.
Szeretjük őket. Itt maradnak!
A sasfiókák hangos éljenzéssel fogták közre a két kis testvérüket.
Ölelték, csókolták, majd szétszedték őket. A két rabbi tehetetlenül,
szinte leforrázva, kisietett a teremből. Udvariasan utánuk siettem, de
hátra sem néztek.
Ilyen kis esetek még jobban összekovácsolták a sasiközösséget. Ezek a
gyermekek érezték: összetartoznak. Annyi segítőkészség, annyi
áldozatosság, igazi testvéri közösség volt köztük, melyet igazából az
táplált, hogy minden reggel odatérdeltek az Úr asztalához. A Vinculum
Caritatis: a szeretet köteléke, az Oltáriszentség, az kapcsolta, fűzte
egymáshoz őket. Bevezettem a csütörtök esti egyórás szentségimádást a
nagyobb sasfiókák számára, de rövidesen önként már az egész
sasiközösség ott térdelt csütörtök este 9-től 10-ig, énekelve,
imádkozva, elmélkedve a kitett Oltáriszentség előtt.
Egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek az iskolák és katolikus
intézmények államosításáról. Bár megkaptuk a belga védnökséget, mégsem
éreztem biztonságban magunkat. A sasfiókák kék-fehér otthonát veszély
fenyegette. A helyszűke mégis arra késztetett, hogy folyton
terjeszkedjünk, mert létszámunk egyre növekedett. A püspök atya által
rendelkezésünkre bocsátott levéltárban egy szép kápolnát képeztünk ki.
Amikor Pétery püspök atya felszentelte, beszédében kiemelte, hogy
milyen nagy szó -- mikor annyi katolikus intézmény megszűnt, annyi
kápolnából, iskolákból, kórházakból raktár lett vagy megszűntek -- itt
Vácott, a sasfiókáknál új kápolnát szentelhet, az Oltáriszentség
tiszteletére, engesztelésére. Időközben Belgiumban megjelent harmadik
könyvem, ezen a címen: ,,Az én Sasfiókáim''. Nem várt eredménnyel járt
felhívásom: megalakult a sasfiókákat segítő egyesület, melynek elnöke:
a brugge-i püspöki helynök, vicarius generális, titkára pedig Arnold
Ghesquiere, a Vakok Intézetének igazgatója. Ő lelkes, nagy magyarbarát
lett, s meghívtuk, hogy látogasson meg minket Vácon. Meg is ígérte,
mihelyt alkalom adódik, eljön, hogy közelebbről is megismerje a
sasfiókákat.
Egyre vészesebb, sötétebb felhők tornyosultak a magyar egyház felett.
Elhatároztam, visszaadjuk a bíboros úr látogatását. Felmegyünk Buda
várába, hogy szeretetünkről, hűségünkről, imáinkról biztosítsuk őt. A
sasik teljes díszben: kék-fehérben (kék blúz vagy ing, Pax jelvénnyel,
sárga-fehér nyakkendővel, kék bársonynadrág, fehér térdharisnya, barna
cipő). Mindegyik kezében cserkészboton kék-fehér kis zászló. Elől a
nagy selyemzászló, mögötte a nagy fehér sasizászló, a kék kereszttel,
szárnyaló sas a napba néz. A zászló másik oldalán a Banneux-i Szűzanya
művészien hímzett alakja. Nagy betűkkel: M.A.S.A.S.I.
Vonattal érkeztünk Budapestre, majd felsorakozva, a városon át,
gyalog mentünk fel Budára. Pergő dobszóra lépkedtek a sasik, harsogó
kürt vezette az éneket. A pestiek csodálkozva álltak meg a szokatlan
látványra.

Sasfióka vagyok én,
Enyém a kék ég,
Szabad, szabad vagyok én.

Többen megkérdezték, kik vagyunk. A sasik öntudatosan válaszolták:
-- Sasfiókák.
Erre még jobban elcsodálkoztak az érdeklődők. Ilyet még nem
hallottak, láttak. Itt-ott egy-egy rendőr is feltűnt.
-- Budavárba megyünk -- válaszoltam kérdésükre.
Tanácstalanul, elképedve továbbálltak. Nem tudták, mitévők legyenek.
Délfelé járt az idő, mikor odaértünk. Egyenesen a Lant és Úri utca
sarkán lévő prímási palotához mentünk. Bevonulva az udvarba, hosszú
sorokba állt fel a 230 sasfióka. A titkárnak jelentettem, hogy
eljöttünk Vácról, visszaadni a bíboros atya látogatását. Csodálkozva
nézte a sasik felsorakozott seregét.
-- Tudja-e, atya, hogy már csak önök léteznek egész Magyarországon,
mint katolikus intézmény? Most aztán fog örülni a bíboros úr ennek a
látogatásnak.
Mikor megjelent a bíboros atya egyszerű fekete reverendában,
gondterhelt arccal, lelkesen felcsendült a sasfiókák ajkáról a pápai
himnusz, majd pedig a sasfiókák himnusza:

Ó, szél, ó, szél, ó, szél,
Száll a sasfiók, száll a sasfiók,
Napba néz!

Bíboros atya elmosolyodott a kék-fehér seregen, akik kék-fehér
zászlójukat tisztelegve hajtották meg előtte. Érdeklődve kérdezte,
hozzám fordulva:
-- Kik ezek?
-- Az én sasfiókáim! -- mondtam boldog mosollyal.
A szél belekapott a bíboros atya kis piros birétumába. Elsodorta azt.
Az egyik sasfióka felkapta, lefújva róla a port, törölgetve a bíboros
atyának nyújtotta.
-- Hagyd el, fiam -- mondta elkomolyodva --, így fog elsodorni engem
is rövidesen a szél.
-- De mi imádkozunk mindennap a szentmisében. Fohászkodunk: ,,Tartsd
meg nekünk bíboros atyánkat, és a Szűzanya oltalmazza!''
-- Köszönöm, drága sasfiókák! Nagyon jólesett, hogy ellátogattatok
hozzám. Legyetek hűségesek ahhoz a kereszthez, mely a zászlótokon
lobog, ahhoz a címerhez, amelyet a szíveteken hordtok.
A sasik meghatódva álltak a bíboros előtt és spontán tört ki
szívükből az ének:

Ha az ellenség bántja a Keresztet,
Akkor a sasicsalád csatára megy,
Kereszt zászlaján fel-fellobog,
Sasi követi, ahol a harc dúl,
Keresztért küzd és vérzik el,
Kereszt a sírján győzelmi jel!

Bíboros atya meghatódva emelte kezét áldásra. A sasik térdre hullva
vetettek keresztet. Olyan volt ez, mint egy búcsúzkodás. Engem
megölelt, békecsókot adva köszönt el tőlem, míg a sasfiókák hangosan
köszöntötték:
-- Pax Christi, Pax Christi, bíboros atyánk!
Többet nem is láttuk őt.
A negyedik karácsonyunkra ez szomorú árnyékot vetett. Tudatában
voltam annak, ez az utolsó karácsonyunk Vácon. Ugyanaz az újság, mely
előtte dicshimnuszokat zengett a magyar Don Boscóról meg a kék-fehér
sasiotthonról, most egyre-másra közölt támadó cikkeket. Nyíltan
követelte a sasiotthon feloszlatását. Egyre inkább higiénére hivatkozva
az otthon túlzsúfoltságát vették célba. Új, nagy, emeletes árvaház
építését vettem tervbe. Egy mérnök barátom el is készítette
tervrajzait, amit a városi főmérnök is jóváhagyott. Elhatároztam, hogy
nem állunk le, hanem ellentámadásba lendülünk. Mindenütt
elhíreszteltük, hogy hozzáfogunk egy új, nagy otthon építéséhez, teljes
korszerűsítéssel. Püspök atya fejcsóválva nézte a terveket:
-- Szép, szép, fiam! De honnan veszel ennyi pénzt?
Nagyon kockázatos vállalkozás ez.
-- Püspök atya áldását kérem és az engedélyt, hogy kimehessek
Belgiumba. Ott pár nap alatt összeszedem a szükséges pénzt.
-- Rendben van, fiam! Isten áldjon, és adja, hogy sikerüljön a
terved!
Március 10-e volt. Rögtön elkezdtünk egy kilencedet Szent Józsefhez,
hogy sikerüljön ez az út. Még le sem telt a kilenced, megkaptam az
útlevelet, Belgiumból a repülőjegyet.
Siettem a püspök atyához, s örvendezve újságoltam, hogy utazom
Belgiumba.
-- Mikor? -- kérdezte meglepődve a püspök atya.
-- Délután egy órakor indul a gép.
-- Fiam, már 10 óra. Nem megy vonat Vácról Budapestre, autóm sincs,
hogy elvitesselek.
-- Nekem van egy jó kerékpárom, máris indulok. Csak azt kérem, míg
odaleszek, püspök atyám küldjön egy miséző papot.
-- Arra ne legyen gondod, én magam fogok elmenni -- válaszolta a
püspök atya. -- De hol a táskád? Mit viszel az útra?
-- Semmi mást, csak a breviáriumomat.
Püspök atya meghatódva adta rám áldását, mikor kerékpáromra pattanva
elindultam. A palota ablakából intett utánam. Bizony, kellett
igyekeznem, mert a helyemet kellett biztosítani. Alex kísért
kerékpáron, aztán rábíztam kerékpáromat. Szinte az utolsó percben
sikerült a helybiztosítást elintézni. Autóbuszon vittek ki a
repülőtérre. Pontban egy órakor felemelkedett a nagy utasszállító gép.
Prágánál landoltunk, ott más gépre kellett szállni. Este nyolc órakor
már Brüsszelbe értem, ahol nagy örömmel és szeretettel várt Arnold atya
és egy csoport kedves belga ismerős.
Pár nap alatt bejártam egész Flandriát, beszédeket tartva
templomokban, intézményekben katolikus kultúrtermekben. Mindenütt nagy
tömegek, nagy lelkesedés, bőkezű támogatások. Flandria kitett magáért.
Jóval többet kaptam, mint amire számítottam. Kimerített a sok beszéd, a
zsúfolt program, de pihenésre nem volt idő. Banneux-ban elzarándokoltam
a Szűzanyához.
Szent József ünnepén érkeztem Prágába, dél lehetett. Csatlakozás
Budapestre csak másnap reggel volt. Betértem a legelső templomba a
ferencesek rendháza mellett. Egész napos szentségimádás volt. A
kolostorban a kedves rendfőnök szeretettel fogadott. Azonnal fel is
ajánlotta, hogy maradjak náluk, szívesen adnak szállást éjszakára.
Mikor megtudta, hogy még nem láttam Prágát, azonnal hívatott egy fiatal
frátert, aki elkalauzol, hogy megmutassa Prága nevezetességeit, sok
szép templomát. Megköszöntem a rendfőnök figyelmességét, de tudtára
adtam, hogy nem fogadhatom el, inkább az egész délutánt
szentségimádással töltöm, az többet jelent nekem, mint Prága
nevezetességei. A rendfőnök csodálkozva ingatta fejét, de
határozottságomat látva belenyugodott. De jó volt az Oltáriszentség
előtt térdelni, imádkozni a sok belga jótevőért, Flandriáért,
Magyarországért meg a sasikért! Szentségimádás után még egy táviratot
is feladtam Vácra, hogy mikor érkezem.
Nagy volt meglepetésem, örömöm, amikor a repülőgépem landolt, négy
sasfióka virágcsokorral várt. A váci tűzoltóparancsnokot kérték meg,
hogy autóval jöjjön elém. Poggyászom csak két nagy aktatáska volt, 20
kg-ot nyomhatott. Tele volt tömve finom csokoládéval, édességgel, a
sasik este azt csemegézték.
Nagy örömömre este a püspök atya is megörvendeztetett bennünket.
-- Büszke lehetsz a sasikra -- mondta. -- Rendesen, nagyon
fegyelmezetten viselkedtek egész idő alatt. Ma reggel az ünnepi
szentmise alatt fel is köszöntöttek. Már rég volt ilyen szép nevem
napja. Azért is jöttem, hogy egy kis édességgel jutalmazzam őket, de
látom, fiam, te ebben is megelőztél.
Püspök atya csodálkozva hallgatta beszámolómat. Amikor látta a több
ezer dollárt, mosolyogva mondta:
-- Most te vagy a leggazdagabb papom. Hozzád jövök, ha pénzre lesz
szükségem. De ajánlom, fiam, hogy minél előbb fektesd be építési
anyagokba. Ezért a kemény valutáért mindent megkaphatsz.
Másnap reggel felkerestem mérnök jó barátomat. -- Szeretnélek
felkérni, hogy a szükséges építőanyagokat minél előbb szerezd be.
-- Kedves barátom -- mondta ő csodálkozva --, hol élsz te? Építkezési
anyagot drága pénzen sem lehet vásárolni.
-- De dollárért igen -- válaszoltam határozottan.
Mikor elé raktam a köteg dollárt, felugrott az asztaltól.
-- Ez már igen! Nem akarok hinni a szememnek. Honnan szerezted,
atyám?
-- A jó belgáktól -- feleltem mosolyogva.
-- Akkor minden meglesz! Holnap megyek Pestre! Még ebben a hónapban
meglesz a szükséges anyag, garantálom!
Barátom valóban ügyesnek bizonyult. Március végén megérkezett az első
szállítmány, több vagon tégla, cserép-, faanyag, betonelemek, rengeteg
vaselem és bádoglemezek. A sasfiókák ott nyüzsögtek az állomáson, folyt
a kirakodás. Kiürültek a vagonok, a megrakott kocsik kigördültek a
Rákóczi térre. Tornyosultak az építési anyagok, a sasfiókák heteken át
minden szabad idejüket erre fordították. Volt is étvágyuk, mint a
farkasoknak. De a koszt is feljavult, és bőséges volt, mert nemcsak
Belgiumból, de Amerikából, Svájcból, és Dániából is érkeztek
élelmiszercsomagok. Kaptunk egy egészen új konyhafelszerelést is, nagy
alumínium lábasokat, sütőket, üstöket. A Gondviselés csodálatosan
eszközölte mindazt, amire szükségünk volt. Úgy nézett ki, hogy
anyagiakban egyenesbe jutottunk.
Éppen egy nagy gödröt ástunk, ahol majd az oltott meszet
tartalékoljuk. Nagyban csákányoztam a gödör fenekén a kemény anyagot,
amikor egy sasfióka lekiáltott a mélybe:
-- Sasikirály! Valami nagy fekete kocsi érkezett, egy bizottság van
itt.
-- Hát majd idejönnek -- feleltem rosszat sejtve.
Nem kellett sokáig várni, egy öttagú bizottság fontoskodó képpel
megjelent a gödör szélén.
-- Az igazgató úrral szeretnénk beszélni.
-- Én vagyok -- mondtam a csákányomra támaszkodva, megtörölve izzadt
homlokom. -- Amint látják, nagy munkában vagyunk. Mi az óhajuk?
Egy alacsony, szemüveges, nagy aktatáskával a hóna alatt, nagyképűen
lekiáltott:
-- Az árvaotthon átvételéről van szó. Vagyis -- mondta gyorsan --
aláír egy nyilatkozatot. Minden marad úgy, mint eddig volt. Mint
igazgató, állami fizetést kap, a gyermekek után még segélyt is.
-- Mi lenne ennek az ára? -- kiáltottam a gödör mélyéből.
-- Hát egy kis változás a nevelési módszerben. Egy-két pedagógust is
küldünk segítségére. Na, ezt majd úgyis megbeszéljük, ha feljön a
gödörből -- mondta a magasabbik.
-- Nekem önökkel nincs semmi tárgyalnivalóm -- válaszoltam
határozottan. -- Menjenek el Pétery püspök atyához. Vele tárgyaljanak.
Én azt teszem, amire ő utasít.
A kis alacsony bosszankodva mondta:
-- Azzal a püspökkel nincs semmi tárgyalnivalónk!
Összedugták a fejüket, majd dühösen, köszönés nélkül elsiettek. Én
pedig leborultam a gödör mélyén, felsírt szívemből a zsoltáros óhaja, a
De profundis!

A mélységből kiáltok hozzád, Uram,
hallgasd meg, Uram, szavam!

Valami úgy összeszorította a szívem, éreztem, a sasik ügye a
mélyponton van.
Lassan kimásztam a létrán a gödör szélére, kerékpáromra ugorva
hajtottam a püspök atyához. Kápolnájában találtam. A bizottság nem járt
nála.
-- Helyesen cselekedtél, fiam! Imádkozzunk!
Imádkoztak a sasfiókák is szüntelenül. A kápolnánk olyan volt, mint
egy méhkas, ki-be jártak a sasik. Mindig volt imádkozó sasfióka az
oltár előtt. Tapasztaltam, milyen erősség számomra a sasik imája. Egyik
nap szinte összeestem az oltárnál a kimerültségtől, a sok izgalomtól. A
sasik ágyba kényszerítettek, rohantak orvosért, aki alapos vizsgálat
után kijelentette, kórházba kell mennem, olyan nagymérvű a
szívelégtelenség. Valóban nagyon gyengének éreztem magam, de
kijelentettem, kórházról szó sem lehet. Akkor legalább kéthetes
pihenés. Tudtam, hogy ebből sem lesz semmi. Egy csomó receptet írt,
kilátásba helyezte, hogy Budapestről kihív egy szívspecialistát.
-- Doktor úr, ne fárassza magát! A legjobb orvosság a sasfiókák
imája. A legjobb orvosprofesszor maga az Úr Jézus! Ha szüksége van rám,
úgyis meggyógyít.
A sasfiókák szentségimádást tartottak. Olyan megható volt
ragaszkodásuk, figyelmük, hogy semmi ne zavarjon. Az egész éjszakát
végigaludtam. Reggel nagyon frissnek éreztem magam.
-- Meggyógyultam! -- jelentettem ki az ámuló sasiknak.
-- A ti imáitoknak köszönhetem.
Egyik nap sürgősen Budapestre kellett menni a Népjóléti
Minisztériumba. Épp elértük a gyorsvonatot, az utolsó kocsira
felkapaszkodva. Már Dunakeszi felé jártunk, mikor az egyik kanyarnál
erős fékezés miatt vasúti kocsink a töltésre került féloldalra dőlve.
Az ablaküvegek csörömpölve törtek össze. A két sasi ijedten
kapaszkodott belém, padlóra zuhantunk mindhárman. Amikor felkeltem, a
két sasi porolgatta a reverendámat.
-- Atya, nem történt semmi baja?
-- Nektek sem?
Még egy karcolás sem volt rajtunk, az ijedtségen kívül semmi bajunk.
Ahogy az ablakon kimásztunk, nagy szaladgálás volt a töltésen. Három
vagon kisiklott. Az utolsó járt a legszerencsésebben, mert abban senki
sem sérült meg. Jól imádkoztak sasfiókáim. Nemegyszer előfordult, hogy
gyanús alakok követtek, de a sasfiókák résen voltak, nemcsak
imádságukkal de egyébként is mindig. Most már akárhova mentem két-három
sasi mindig körülvett, komolyan véve testőrfeladatukat.
Elérkezett a nyári szünet. Úgy terveztük, hogy kezdjük az építkezést,
hiszen mindent szorgalmasan összegyűjtöttünk az új nagy árvaház
építéséhez. Mint bomba csapott közénk a lesújtó hír, hogy az építkezési
engedélyt a város visszavonja, azaz felfüggeszti. Mentem a városházára,
és kerestem a főmérnököt, de elutazott. Mentem a polgármesteri
hivatalba, de azzal fogadtak, hogy a polgármester szabadságon van.
Tanácstalanul mentem a püspök atyához, aki borús képpel hallgatott
végig.
-- Egyre súlyosabb a helyzet, fiam! Engem is nagyon kikezdtek. Fiam,
egyelőre kilátástalan a helyzet, ne is gondolj az építkezésre. Bízzunk
mindent az isteni Gondviselésre. Ő a legnagyobb rosszból is tud jót
eredményezni. Fel kell készülni minden eshetőségre, de a végsőkig helyt
kell állni!
Azt is ajánlotta, hogy mivel a katolikus intézmények, iskolák
államosítva lettek, sok apáca nem taníthat. Küld nekem apácákat
segítségül, akik ellátják a konyhát, a kicsiket és a leányokat
gondozzák.
Fel is utaztunk Budapestre a Salvator nővérekhez a Huba utcába. Az
általános főnöknő nagyon kedvesen fogadott bennünket. Megígérte, hogy
tíz önként vállalkozó apácát küld a sasiotthonba. Nem kis problémát
jelentett, hogy az apácák részére megfelelő helyet tudjunk biztosítani.
Végül a püspök atya segítségével ezt is sikerült megoldani. Az egyik
kanonok úr házában kaptak ideiglenes szállást. A sasik nagy örömmel
fogadták őket, de a jó apácák, akik mind tanárnők voltak, nehezen
tudtak beilleszkedni a sasik kemény életébe. Jobb körülményekhez voltak
szokva. Ők lányokat tanítottak, nálunk pedig nagyobb részt fiúkkal
kellett foglalkozni. Felszerelt zárdájukhoz képest mi bizony nagyon
szerényen éltünk. Még sok mindenben volt hiányunk. Ezeknek a sasiknak
nem voltak szüleik, még rokonságuk sem. Mindent nekem kellett
beszerezni, ruházatot, iskolafelszerelést, de igen sok gond volt a
lábbelivel is.
Egyik nap a főnöknő bevezetett a háló előtti szobába.
Felsorakoztatott egy egész csoport sasit. Hátra arc!-ot vezényelt.
-- Sasik, emeljétek fel jobb lábatokat!
Sok lyukas cipőtalp emelkedett a levegőbe, volt még, hogy a nagyujj is
kikandikált. Zavartan néztem végig a gólyalábon álló társaságon.
-- Most a bal lábat fel!
Még silányabb volt az eredmény, ahogy a sorok közt végigkocogtam.
-- Így küldjem az iskolába őket? -- szegezte nekem a kérdést.
-- Mi már májusban mezítláb járunk -- próbálkoztam védekezni, de
éreztem, hogy érvem nem meggyőző.
-- Fölmegyek a minisztériumba, kérek kiutalást cipőtalpbőrre.
-- Tisztelendő atya nem megy sehova -- jelentette ki a főnöknő
harciasán --, én magam utazom Budapestre, addig nem tágítok, míg a
kiutalást meg nem kapom.
Aranyosak voltak ezek a Salvator nővérek, de kár, hogy olyan későn
kaptam ezt a nagy segítséget, hiszen csak egypár hónapot tudtak
áldozatos munkájukkal könnyíteni sorsunkon.
De ezért is áldja meg a jó Isten, hogy ennyi szeretetet pazaroltak
árváimra.
Egyre több viharfelhő tornyosult a sasfiókák feje fölé, aggasztott a
jó nővérek sorsa is, nehogy miattam bajba keveredjenek.
Fölmentem a püspök atyához, eléje terjesztettem a kedves nővérek
ügyét.
Püspök atya felállt, kinézett a nagy parkra, ahol a sasfiókák
gondtalanul hancúroztak.
-- Jó, hogy szóltál, fiam, én sem szeretném, ha ezek a jó Salvator
nővérek meghurcolásnak lennének kitéve.
-- Van egy ötletem. A szemináriumot is Salvator nővérek látják el,
oda csatoljuk őket, hozzátok csak kisegíteni járnak, így nem lehet
bajuk.
Püspök atya belém karolt:
-- Megnyugodtál, fiam?
Nagyot sóhajtottam:
-- Bárcsak a sasfiókáim ügye is így megoldódna.
Püspök atya is nagyot sóhajtott:
-- Adná az Isten, fiam.
========================================================================
A húsvéti bárányka


Húsvét vasárnap -- kora reggel -- egy nagy bajuszú, öreg parasztbácsi
kopogtatott az ajtómon. Egy nagy gyékénykosárra mutatott, huncutkásan
mosolyogva.
-- A sasfiókáknak hoztam egy kis húsvéti meglepetést.
A gyermekek már jöttek le a hálóteremből.
-- Pax Christi, Alleluja! -- köszöntöttek vidáman.
A kis-váci gazda lekapta a gyékénykosár tetejét. Egy hófehér bárányka
dugta ki kíváncsian a fejét. A gyermekek körbefogták a kosarat.
Villámgyorsan elterjedt a hír, hogy egy húsvéti báránykát kaptunk
ajándékba. Mindegyik simogatni, látni akarta. Az öreg bácsi csitította
őket.
-- Na, na, sasik, vigyázzatok, szét ne szedjétek! Kicsi még ez a
bárányka.
Gondolkodva simogattam a bárányka fejét. -- Nagy örömet szerzett
nekünk, kedves Mihály bátyám.
-- Köszönjük a báránykát! -- kiáltották a fiúk kórusban.
-- De mit kezdjünk vele? -- kérdeztem a sasikat. -- Sehol egy szál fű
nem nő itt az otthon körül. Helyünk sincs, hiszen minden talpalatnyi
helyet elfoglaltatok. Tudjátok mit? Támadt egy jó ötletem. Úgyis
megyünk püspök atyát köszöntem. Elvisszük neki ajándékba a báránykát.
A sasik hevesen tiltakoztak.
-- Olyan helyes ez a bárányka, majd mi játszunk vele, szerzünk neki
füvet.
-- A püspök atyának van nagy kertje, hatalmas, zöld pázsittal,
selymes fűvel, ott érzi majd jól magát ez a bárányka.
Erre már nem volt ellenvetés.
Ünnepi díszbe öltöztek. Lobogó zászlókkal, dobpergéssel és kürtszóra
lépkedve vonultak Vác utcáin, harsogó énekkel, gyékénykosárban cipelve
a báránykát.
A nagy püspöki kertben felsorakozva vártuk a püspök atyát. Lelkes
Allelujával köszöntöttük, majd két sasi a püspök atya elé helyezte a
gyékénykosarat.
-- Püspök atyánk! -- mutattam a kosárra. -- Ez a sasik húsvéti
ajándéka.
Püspök atya kíváncsian nézett a kosárra. Egyik sasi gyorsan lekapta a
tetejét. A kis bárány csodálkozva dugta ki a fejecskéjét. A püspök atya
felkacagott:
-- Hát ez aztán igazi meglepetés. Egy igazi húsvéti bárányka! -- De
azután gondterhelve nézett rám. -- De kedves fiam, mit kezdjek én ezzel
a báránykával?
-- Úgy gondoltuk, püspök atya, hogy itt, ebben a nagy parkban van
annyi zöld gyep, nálunk egy fűszál sem nő. Olyan kopár körülöttünk
minden, még egy zöldellő fa sincs.
-- Jól van, fiam, de ki fogja gondozni a báránykát?
-- Hát majd mi! -- harsogták a sasik kórusban.
-- Nem is olyan rossz ötlet -- mondta a püspök atya, miközben
megtörölte szemüvegét. -- Tudjátok mit? Jöjjetek el mindnyájan! Itt a
nagy püspöki kertben van hely bőven. Egész a Duna-partig nagy selymes
rét, itt lehet ugrálni, hancúrozni, sportolni.
A sasfiókák örömujjongásban törtek ki.
-- Köszönjük, püspök atya! Éljen a püspök atya!
Több se kellett a báránykának, a nagy éljenzés közepette kiugrott a
kosárból; rohant a zöld gyepre, mi pedig a püspök atyával rohantunk
utána. Ez a kis bárány mit művelt! Még ilyet sohasem láttam. Kecses
ugrásokkal figurákat írt a levegőben. Egy állatka sem tudja életörömét
ilyen csodálatosan kifejezni, mint egy szelíd bárányka, a zöld pázsit
közepén.
Este, a lefekvés előtti szokásos kis beszédemet a húsvéti báránykáról
tartottam.
-- Látjátok, sasik? Az a hófehér bárányka megnyitotta számunkra a
püspöki kert vasrácsos kapuját. Ugye, hogy hiányoltuk, hogy nincs
kertünk, körülöttünk minden olyan kopár: gyárak, házak, alig van
helyünk kicsit szaladgálni. Most megkaptuk Vác legnagyobb, legszebb
kertjét. Sasik, ezt kinek köszönhetjük?
-- A húsvéti Báránykának! -- kiáltották kórusban.
-- Helyes, igazatok van! Bár ez a kert, úgy érzem, nem sokáig lesz a
miénk, de igazában és valóban a mi igazi húsvéti Bárányunk, az édes
Jézus, megnyitotta számunkra a mennyország kapuját. Egy örökké tartó,
csodálatos paradicsomkertet szerzett számunkra, ahol mindig játszhatunk
boldog, földöntúli örömben, a mennyei Atya színe előtt, mint az Ő
szabad gyermekei. Ezt köszönjük meg a kápolnában, mielőtt nyugovóra
térünk.
Lelkesen, örömmel énekelték a Tabernakulum előtt:

Dicsőség, szent áldás, tisztesség!
A föltámadt Úrnak, húsvéti Báránynak,
Dicsőség, szent áldás, tisztesség!

Attól kezdve a sasik minden szabad idejüket ott töltötték a püspöki
kertben. Bukfenceztek, ugrándoztak a báránykával, kergetőztek a
kanyargó ösvényeken, futballoztak a réten, de minden örömbe vegyül egy
kis üröm.
Egyik délután, ahogy a zöld pázsiton együtt játszottunk, megjelent az
őrkanonok úr, szigorúan, fekete reverendában, piros gombokkal. Mint
valami tábornok, úgy parancsolt rám:
-- Regőczi! Jöjjön ide hozzám!
Csak úgy folyt rólam az izzadság, homlokomat törölgettem
zsebkendőmmel.
-- Szörnyűség, amit itt művelnek! Migazzi kardinális is megfordul a
sírjában! Neki büszkesége volt ez a püspöki kert! Mi lesz ebből, ha
továbbra is itt hancúroznak? Megyek azonnal a püspök atyához,
magyarázatot kérek tőle. Összehívatom a káptalant.
Dühösen megfordult, de megtorpant, mert püspök atya állt mögötte.
-- Nem kell hozzám jönnie, a káptalant sem kell összehívatni! Én
rendelkeztem így!
-- De kegyelmes püspök atya -- rebegte a kanonok úr --, így tönkre
fog menni a szép park, mi lesz a sok szép rózsával?
-- Ezek az én vadvirágaim -- mondta a püspök atya a sasikra mutatva.
-- Nem ismeri Mécs László versét, kanonok uram? ,,Vadócba rózsát oltok,
hogy szebb legyen a föld.'' Hát ezt teszi Regőczi atya. Most, mikor
államosították katolikus intézményeinket, már csak ők léteznek és
egypár szeminarista. Mától kezdve a szeminaristákat is iderendelem.
Szabad idejükben hadd játszanak együtt, hadd foglalkozzanak a
sasfiókákkal, ne csak Regőczi atya rohangáljon közöttük, hanem ők is.
A kanonok úr szinte sóbálvánnyá vált, még köszönni is elfelejtett. A
püspök atya belém karolt.
-- Gyerünk, fiam, a vadvirágaim közé!
Ez volt az utolsó és legszebb húsvétunk és tavaszunk Vácon 1949-ben.
========================================================================
Utolsó színdarab


Csak négy évig volt Vácon sasiélet, de hogy ennyire megszerettek
bennünket és szívükbe zártak a jó váciak, csak most tapasztaltam
igazán, amikor az utolsó színdarabunk függönyei legördültek.
Többször is tartottam előadásokat, ünnepségeket, de ez az utolsó
évzáró színdarab volt a legnagyobb siker.
Szent Péter és Pál ünnepén -- a püspöki kertben -- volt a szabadtéri
előadás, este 19 órakor. Meghívtuk a főmérnököt, a püspök atyát, a
polgármestert, az összes váci atyákat és a szeminaristákat; mindenkit,
aki szimpatizált a sasfiókákkal. El is jöttek mind. Annyi széket és
padot hordtunk össze, amennyit csak lehetett, de még ennek ellenére sem
jutott hely mindenkinek: sokan állva maradtak.
A színdarabot én írtam. Egy misszionárius története, aki annyi
lelkesedéssel viszi az evangélium örömhírét, messze Afrikába. Sok
áldozattal építi fel kis templomát és az árvaházat. Szép virágzásnak
induló misszió. Nagy szeretettel neveli a gyermekeket. Szép jelenetek
sorozata, több mulatságos esettel tarkítva. A gonosz nem nézheti a
misszionárius sikerét: a varázsló megkezdi támadásait. Elhurcolják a
misszionáriust, felgyújtják az árvaházat, de a füstölgő romok között
megjelennek a gyermekek, szívvel-lélekkel imádkoznak elhurcolt
atyjukért a nagy fakereszt előtt. Ujjongó zsivajgás hallatszik
messziről, hozzák a kiszabadított misszionáriust. A telep apraja-nagyja
örvendezik a gyermekekkel. Mindenki készséggel ajánlkozik egy újabb,
nagyobb árvaház építéséhez. Végül a szereplők az összes sasival együtt
énekelték a színpadon:

Felhők fölött örökké kék az ég,
Mindegy, hogy lent sötét lesz a föld,
Mi küzdünk, fent örökké kék az ég.
Száll a sas, napba néz,
Élet vagy vég,
Mi küzdünk, mert hazánk az örök ég.

A sasfiókák átélték ezt a darabot, hiszen róluk íródott. A
nézőközönség is érezte ezt. Dörgő tapssal fejezték ki a meleg
szimpátiájukat.
-- Városkánk új színfoltja a sasfiókák otthona -- mondta a
polgármester --, amit mi ott láttunk, serkent bennünket városunk
újjáépítésére.
A püspök atya melegen megölelt.
-- Megértelek téged, imádkozom értetek.
A sasfiókákat nem kis büszkeség töltötte el, hiszen olyan melegen
ünnepelték őket. Meg is érdemelték, mert kitettek magukért. A püspöki
kert öreg kertésze kalapját megemelve mondta:
-- Hát, tisztelendő atya, ilyen még nem volt ebben a püspöki kertben,
pedig én már hatvan éve itt szorgoskodom.
Az idős kanonok urak is, élükön a magas őrkanonok úrral, jöttek
sorban gratulálni.
-- De ügyesek ezek a sasfiókák! Milyen jó színészek! -- jegyezte meg
az egyik hófehér hajú kanonok úr.
-- Ők nem színészek -- jegyeztem meg csendben --, a valóságot adták
elő. Ez a mi drámánk. De a befejezés csak vágyálom. A függöny még nem
gördült le.
-- Isten legyen veled, fiam, bízzatok! -- csókolt meg az öreg
kanonok, és nagyot sóhajtva elballagott.
========================================================================
Az utolsó vakáció a magyar tengernél


Elhatároztam, hogy lemegyek a sasfiókákkal a Balatonhoz a nyári
szünetben, hiszen mindig kemény munkával telt a vakáció. Kaptam egy
ajánlatot Balatonmárián. Egy elhagyott nagy villát igénybe vehetünk. A
legjobb kerékpárosokkal elindultam terepszemlét tartani. Egy nap alatt
le is értünk a Balatonhoz.
A villa elég romos állapotban volt, de nagyon jó, központi helyen.
Egy nagy rét és a nádas választotta csak el a parttól. Már megszoktuk,
hogy mindenért meg kell dolgozni. Ez lesz a sasik balatoni üdülőhelye.
Nagy örömmel fogadták a hírt. Úgy terveztük, hogy a legjobb, legerősebb
sasikkal előkészítjük az üdülést, azután jöhetnek a többiek nyaralni.
De olyan nagy volt a sasik lelkesedése, hogy mindegyik akart jönni.
Végül is csak a kisebbek és a leányok maradtak Vácon, a kedvesnővérek
és egy piarista atya felügyelete alatt. Nem kis nehézséggel járt ennyi
sasival, felszereléssel útnak indulni, de örömmel, készséggel
cipekedtek.
Külön kocsit kaptunk, de még így is alig fértünk el a sok csomaggal.
Vidáman énekelték:

Megy a sasi, megy a sasi Balatonra,
Balatoni, balatoni állomásra...

Szerencsére jó időnk volt. Estére érkeztünk, és a legtöbb sasi kint
éjszakázott, ideiglenes sátrakban. Valahogy az volt az érzésem, hogy
megkezdődött a mi vándorlásunk, mint a zsidóknak Egyiptomból a
pusztaságba. Minden jel arra mutatott, hogy a sasfiókák napjai meg
vannak számlálva.
A nádasban építettek a sasik egy indiántábort. Középen egy kunyhó,
kápolna és tanácsterem, körülötte minden fészeknek egy-egy kunyhó.
Cölöpökből, nádból és szalmából készültek el a kis házikók. A nádas
szélén fűzfa ágai között volt a megfigyelő őrházikó, ahonnét az egész
terepet be lehetett látni. A nagy villa és a nádas között rét terült
el, ahol jól lehetett futballozni. A Balaton hullámzó vize, másrészt a
magasan suhogó nádas körülölelte az egész telepet. Nem messze tőlünk
egy csatorna ömlött a Balatonba, ahol nagyon jól lehetett horgászni. A
nagyobb fiúk gondoskodtak is róla, hogy el legyünk látva hallal.
A nyaralók nemegyszer tábortüzünk köré telepedtek, hogy hallgassák a
szép sasiéneket. Bárdos Lajos -- az ismert egyházi zeneszerző -- népes
családjával is közelünkben nyaralt. Többször felkerestek, és a
szentmisén is mindig ott volt az egész család. A sasfiókák nagyon jól
érezték magukat, és élvezték a nyaralást. Úsztak, játszottak,
hancúroztak, gondtalan vidámsággal. Már második hónapja nyaraltunk a
Balatonnál, amikor egyik délelőtt az egyik sasi -- aki őrszem volt --
jelentette, hogy vasút felől jön a Nagy Laci. Ő volt megbízva, hogy
összekötő legyen a váci sasiotthon és a Balaton között. Rosszat
sejtettem, hiszen csak hétvégére vártam.
-- Mi történt, Laci fiam?
-- Atya, kérem -- mondta a fiú leverten --, egy bizottság volt
nálunk, és lepecsételték a sasiotthon ajtaját, és az állam tulajdonának
nyilvánították. Csak ezt a kis cédulát hagyták ott.
Belesajdult a szívem, mikor olvastam:
,,A sasfiókák árvagyermek-otthonát megszüntetem azonnali hatállyal.
Indokolás: árvaházakra nincs szükség. A Magyar Népköztársaság az árva,
elhagyott gyermekekről gondoskodik. Bp., 1949. aug. 5.'' Az aláírás
olvashatatlan. Ez a pár sor összedöntötte sokévi fáradozásom, minden
törekvésem. Ez volt a sasfiókák halálos ítélete. Bár tudtam, hogy ez be
fog következni, mégis, mintha villámcsapás ért volna. Havas
Boldogasszony ünnepe volt.
Elsiettem a kápolnába. Könnyezve borultam le az Oltáriszentség előtt.
-- Mi lesz a gyermekeimmel? A sasfiókák otthonát egy tollvonással
megszüntették.
Erőt kértem, segítséget az édes Jézustól meg a Szűzanyától a végső
nagy küzdelemhez. Este a tábortűznél Nagy Laci beszámolt, hogy a
bizottság az árvaház igazgatóját kereste, de senki nem adott
felvilágosítást. Elmentek a püspökségre is, ahol a püspök atya arra
hivatkozott, hogy jogtalan az államosítás, mert belga védnökség alatt
áll a sasfiókák otthona. Erre a bizottság visszajött, kijelentette,
hogy nem államosításról van szó, hanem megszüntetik az otthon
működését. Az állam majd gondoskodik a gyermekekről, majd lepecsételték
a sasiotthon ajtaját. Otthagyták a cédulát az otthon megszüntetésére
vonatkozóan. Számba akarták venni, hány gyermek van, de már egyetlenegy
gyermeket sem találtak. A gyermekek szétmentek a hívekhez, a
piaristákhoz meg az apácazárdába. Ismertettem a szomorú helyzetet, hogy
most már földönfutók lettünk, hiszen a sasiotthont lezárták,
lepecsételték, melyet annyi áldozattal építettünk. Mikor feltettem a
kérdést, mitévők legyünk, egyöntetű volt a válasz:
-- Visszafoglaljuk a sasiotthont. Küzdünk érte utolsó csepp vérig.
Megbeszéltük a haditervet. Két sasival felutazom Vácra a püspök
atyához, majd elmegyünk a Belga Követségre, segítségüket kérve. A sasik
öttagú bizottsággal felmennek a minisztériumba, és beadnak egy
kérelmet, melyben hivatkoznak, hogy ők építették éveken át annyi sok
áldozattal, fáradsággal a sasiotthont, nem hajlandók elhagyni. Mint
jogos tulajdonukat, birtokukba veszik újra. Amennyiben kérelmük nem
teljesül, csak erőszakkal lehet őket otthonukból eltávolítani. Szomorú
lenne, ha a népi demokrácia szegény árvák ellen venné fel a küzdelmet,
akik számára igazi keresztény, demokratikus nevelést biztosít
főtisztelendő Regőczi István atya.
A gyermekek fogalmazták, én nem elleneztem, hadd próbálják meg a
lehetetlent is. Minden további nélkül nem adhatjuk fel a kék-fehér
sasiotthont.
Kiválogattam a legjobb, legértelmesebb sasifiókákat. Lelkükre
kötöttem, hogy a kérelmet személyesen adják át a miniszter úrnak.
Bátran beszéljenek, számoljanak be, hogy 240 árva és elhagyott gyermek
sorsáról van szó, akiket a háború utáni nehéz, zavaros időkben, sok
küzdelemben összekovácsolt a szeretet. Küzdelemmel építették az otthont
maguknak, továbbra is ott akarnak élni, mint egy nagy család, építve a
magyarság jövőjét.
Az összes sasfióka aláírta a beadványt. A sasfiókáknak kiadtam
napiparancsban, hogy imádkozzanak és résen legyenek, amíg oda leszek.
Akármilyen gyanús alak közeledik, tűnjenek el a nádasban, éjjel pedig
dupla őrség legyen, hiszen a sasfiókák törvényen kívül helyezettek,
miután feloszlatták otthonukat.
Szomorú út volt ez, kevés reménnyel kecsegtetett.
Püspök atya szeretettel ölelt magához. Ő már mindenről tudott.
-- Nézd, fiam! -- vigasztalt, mikor könnyeimet látta.
-- Ezzel számolni kellett, hiszen már egy éve, hogy minden katolikus
iskolát, intézményt államosítottak. Ti vagytok a magyar katolikus
ifjúság utolsó mohikánjai. Csoda, hogy eddig is helyt tudtatok állni,
de azért helyes, ha mindent megpróbáltok! Menj, fiam, máris a Belga
Követségre, a fiúkat pedig küldd a Művelődési Minisztériumba. Imádkozom
értetek.
Letérdeltem, áldását kérve. Remegő kézzel adta azt rám és
sasfiókáimra. Szomorú szemmel nézett rám, amikor kikísért az ajtón.
Talán megérezte, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.
A sasikkal felmentünk Budára, a belga konzulhoz, aki nagy megértéssel
végighallgatta szomorú történetünk. Biztosított róla, hogy személyesen
fog eljárni érdekünkben a Külügyminisztériumon keresztül. Azonnal
értesít, hogy mit tudott intézni.
Most a sasik kisbizottságát -- akik teljes sasidíszben voltak --,
elkísértem a minisztériumba, én pedig bementem a Szent István
bazilikába imádkozni -- mint Mózes a hegyen --, hogy győzzön a kis
sasisereg a hatalmas túlerővel szemben.
Bizony már esteledett. Kezdtem nyugtalankodni, hátha ott fogták őket.
Kimentem a bazilika elé, ott sétáltam a rózsafüzért imádkozva, mikor
egyszer csak megjelentek. Láttam rajtuk, mennyire levertek, milyen
fáradtak. Mikor megláttak, siettek felém. Nyakamba borultak, úgy
ölelgettek. Elmondták, hogy összevissza küldözgették őket, irodáról
irodára. Mindenki vonakodott, hogy ebben nem ők az illetékesek, végül
egy nőhöz jutottak be. Úgy látszik, ő volt a legfőbb fórum. Ő úgy
kezelte a sasik ügyét, hogy ez megmásíthatatlan rendelet, árvaházra
nincs szükség. Rólatok gondoskodva lesz.
-- Hiába kérleltük, hiába tiltakoztunk, nem akartunk tágítani --
mondták a gyerekek. -- Végül ennyit értünk el, hogy két hét haladékot
kaptunk. Miután ezt írásban rögzítették -- abban a reményben, hogy
ezzel is időt nyerünk --, jöttünk el, de nem adjuk fel, küzdünk és
bízunk!
Megdicsértem a lelkes kis csoportot, hogy helyesen jártak el. A nap
már lenyugovóban volt. Utolsó sugarai bearanyozták a bazilika oltárát.
Fájó szívvel énekeltük:
-- Csendes alkony szállt a földre... -- de éreztük és tudtuk, hogy a
,,munka és gond'' nem pihent el, bár a kis sasiközösség számára a nap
már lemenőben van. Mint az emmauszi tanítványok, úgy kértük az Urat,
hogy térjen be hozzánk. Másnap táviratot kaptam a Belga Követségről,
hogy az illetékes hatóságok a kérést elutasították. Miután ez teljesen
belügy, a Külügyminisztérium nem tehet lépéseket.
Szomorúan, eredménytelenül tértünk vissza Balatonmáriára, ahol a
többiek már türelmetlenül vártak. Este, a szentmise után a tábortűznél
tartottam beszámolót. Ecseteltem reménytelennek látszó helyzetünket. A
sasfiókák hallgatták a lobogó lángok fényében. Olyan szánalomraméltó
volt a kis csüggedt nyáj! Úgy szánakoztam rajtuk! Mindent megtettem
volna, hogy felvidítsam őket. Beszéltem nekik Don Boscóról: neki is
annyi nehézséggel kellett megküzdeni. Alexander közbeszólt:
-- De annak nem oszlatták fel az intézetét Olaszországban.
Laci is szót emelt:
-- Az atya többször beszélt a fiúk városáról Amerikában. Edward J.
Flanangan atyáról, aki teljesen átadta a vezetést a fiúk által
választott tanácsnak. Mi lenne, ha mi is így cselekednénk, és minden
felelősséget magunkra vennénk, és a sasiotthont visszaszereznénk?
Gondjaink közepette is elmosolyodtam:
-- Csak az a baj, kedves sasik, hogy mi nem Amerikában élünk. Az a jó
Edward atya szabadon fáradozhatott az elhagyott árva gyermekek
érdekében. Itt erről szó sem lehet, hogy egy katolikus pap szabadon
munkálkodjon, katolikus nevelést adjon a gyermekeknek. Ettől
függetlenül, én benne vagyok, ha ti úgy határoztok, hogy a sasiotthont
visszafoglaljátok, én nem ellenzem, bár nézetem szerint ennek az lesz a
vége, hogy engem letartóztatnak. De én vállalom ezt a kockázatot.
Próbáljátok meg, nekem háttérben kell maradni, de nektek nem történhet
nagyobb bántódástok. Még van majdnem két hetünk, ahogy az írásban
olvasom, augusztus 22-ig kaptatok haladékot. Az én javaslatom, hogy
tartsunk szavazást. Aki vissza akarja a sasiotthont, az álljon fel!
Egyöntetűen ugrottak fel, és felcsendült a lelkes éljen.
-- Mi építettük, a mi otthonunk! A sasiotthonért meghalunk, de nem
hagyjuk el! A sasiotthonért mindent feláldozunk!
Annyira összeforrt a nagy sasicsalád, hogy éreztem, tudtam, valóban
minden áldozatra készek. Levertségemben is boldog büszkeség töltött el.
Ilyenek az én sasfiókáim: bátrak, hősök, áldozatra készek. Meg is
választották a sasitanácsot, de a vezetői tisztséget tiszteletből senki
sem vállalta, mert csak egy az Atyánk és Királyunk, odafent az égben és
itt lenn, a sasikirály személyében.
Felejthetetlenül szép napok következtek: ez volt a sasfiókák
hattyúdala. Még a természet is kedvezett. Gyönyörű szép, verőfényes,
meleg nyár. Nagy kirándulásokat tettünk, csónakáztunk, fürödtünk, este
a tábortűznél imádkoztuk a rózsafüzért. Szebbnél szebb sasiénekek
csendültek fel, kedves történeteket meséltem nekik, de azért
mindegyikünk szívében ott lappangott a kérdés: mi lesz ezután?
Közben intézkedtem, hogy azokat értesítsem, akiknek hozzátartozójuk
volt. Ha nem akarják, hogy állami gondozásba kerüljön a gyerekük,
augusztus 22-ig értesítsenek.
Augusztus 22., a Szűzanya Szeplőtelen Szívének ünnepe. Ezen a napon a
kis kápolnánkban szentségimádás volt mindig.
Úgy határoztam, hogy addigra felmegyünk Vácra. A szentségimádást
előkészítjük.
Megható volt a hívek gondoskodó szeretete. Minden jóval elhalmoztak
bennünket. A sasfiókák szinte az egész napot a szentségi Jézus előtt
töltötték. A hívek nagy sokaságával buzgón imádkoztak.
A püspök atya titkára kihívatott a kápolnából. Leültünk egy padra,
szemben a sasiotthonnal.
-- Milyen szomorú ez az elhagyott, lepecsételt sasiotthon -- fordult
felém a titkár szomorú mosollyal.
-- Bizony, milyen élet volt itt... Mint egy nyüzsgő méhkas, a mi kék-
fehér otthonunkban -- feleltem halkan.
-- Tudom -- mondta a titkár. -- Hát most mi a tervetek? Hogyan
gondoljátok a sasiotthont visszaszerezni?
Nagyot sóhajtottam:
-- Míg mi itt imádkozunk, a sasfiókák küldöttsége többször is
megpróbált bejutni a városházára, a polgármester úrhoz. Mindig azzal
utasították el őket, hogy Budapestre utazott. Csak 18 óra után várják a
hivatalába.
Elhatároztuk, hogy a szentségimádás után az egész sasihad, teljes
díszben, zászlókkal és dobpergéssel a városháza elé vonul, és kérni
fogja az otthon kulcsait, melyeket a városházán őriznek.
A titkár atya elképedve nézett rám:
-- Te is velük mész?
-- Nem! Ez az ő saját akciójuk, én csak imádkozom a bátor, hűséges
gyermekeimért.
-- Mi is ezt fogjuk tenni püspök atyával -- mondta a titkár, és
melegen átölelt. Még egyszer visszafordult:
-- Akármi is legyen, te mindent megpróbáltál. Püspök atya, mint
mindig, büszke lesz rátok.
Egyre több hívő jött össze a szentségimádásra. A befejező litániára
már nem is fértek be. Az egész Rákóczi tér visszhangzott:
-- Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat...
Meghatódva adtam áldásomat a legméltóságosabb Oltáriszentséggel. A jó
váci hívek szeretettel vették körül a sasikat, megvendégelték őket
minden jóval, de nem sokáig tarthatott a kedves agapé, mert befutott
Feri kerékpáron. Lihegve jelentette:
-- Megérkezett a polgármester a városházára.
A sasik felsorakoztak, megperdült a dob, lobogó zászlókkal indultak a
városháza elé. Felcsendült a kedves sasiének:
-- Száll a sas, a napba néz...
A hívek nagy része követte őket. Én fájó szívvel borultam le a
tabernákulum elé, de szinte öt-hat percenként kaptam a jelentéseket.
Hol az egyik, hol a másik sasi jött jelenteni. Egyre többen
csatlakoztak a felvonulókhoz. Következő jelentés: már felsorakoztak a
városháza elé, egy küldöttség felment a polgármesterhez... polgármester
tárgyal velük... polgármester kijött, el akarja küldeni őket, de azok
nem tágítanak, kérik az otthon kulcsait... polgármester berohan,
telefonál összevissza... már beesteledett, a sasik nem tágítanak, nem
engednek se ki, se be a városházára senkit... Legutolsó jelentés:
sziréna, rendőrök érkeztek gépkocsin, körülvették a sasfiókákat,
felszólították őket: a közeli iskolában lesznek elszállásolva, senki ne
próbáljon elszökni, reggelre döntenek sorsukról.
A híveknek nagy része visszajött a kápolnába. Szomorúan adták tudtul,
hogy a sasikat elvitték, őket szétoszlatták. Mi lesz atyával? Szinte
feleletként felbúgott a sziréna. Rendőrök szálltak ki a gépkocsiból, de
a hívek tömege oly szorosan körülvett, hogy tanácstalanul nézelődtek
egy darabig, aztán sietve elrobogtak. A jó hívek kérleltek, menjek
velük, többen is felajánlották, hogy szálljak meg náluk, ott
biztonságosabb lesz. Nem tágítottam, ott maradtam egyedül. Egész
éjszakán keresztül imádkozva, virrasztva. Éjfél tájban besurrant egy
sasi a kápolnába. Rögtön megismertem a szőke hajú Alexet, aki
odatérdelt mellém, ahogy rám nézett, láttam, hogy szemében könnyek
csillognak.
-- Atyám! Sasikirály! -- suttogta csendben. -- Mindennek vége.
Körülzártak bennünket. Könnyű volt nekik, géppisztolyos rendőröknek...
-- Hogy volt a polgármesternél?
-- Csak vonakodva akarta átvenni a sasfiókák memorandumát, melyben
hivatkoztunk arra, hogy saját kezünkkel, annyi sok fáradozással, éveken
át felépítettük az otthont. Lehetetlen, hogy épp szegény, elhagyott
árva gyermekeket fosszanak meg otthonuktól, melyet romokból építettek.
Kérik, sőt követelik a sasiotthon kulcsait! Addig innen el nem mennek,
míg polgármester úr ki nem adja nekik. A polgármester hiába érvelt,
hogy ez miniszteri döntés, mi nem tágítottunk. Akkor jöttek a rendőrök,
kénytelenek voltunk engedni az erőszaknak. A váciak szimpátiatüntetése
még olaj volt a tűzre. Szembe, az állami intézetbe bekísértek. Egy nagy
teremben szalmazsákon telepedtünk le, három sasit kiemeltek, azokat a
rendőrök majd fél órát faggatták, ki akarták erőszakolni tőlük, hogy az
egészet Regőczi tervezte, de a sasik határozottan állították, hogy ez
az ő elhatározásuk volt, és nem hagyják ennyiben. Holnap újra felmennek
a minisztériumba, és viszik magukkal az alapkő letételekor, 1945-ben
kiállított okmányt, melyben le van fektetve, hogy a sasik otthona nem
egyházi intézmény, szabad sasfiókák építették, ahova minden rászoruló
gyermeket vallási felekezetre tekintet nélkül szeretettel felvesznek.
Amikor a három sasi visszatért, ránk zárták az ajtót, eloltották a
villanyt, de mi nem tudtunk elaludni. Fülledt meleg volt a teremben.
Nagy nehezen ki tudtunk egy ablakot nyitni. Én kimásztam. Akkor
távoztak el a rendőrök autóikon, csak egy rendőr őrködött a folyosón,
bóbiskolva. Visszalopózva az ablakhoz, pisszegtem, Feri kidugta a
fejét.
-- Én megyek az atyához -- suttogtam neki. -- Nemsokára jövök vissza.
-- Mitévők legyünk? -- fordult Alex felém könnyáztatta arcával.
Megsimogattam bozontos szőke fejét.
-- Fiam, én nem adhatok tanácsot.
-- Márpedig mi ott nem maradunk, inkább világgá megyünk.
-- Itt hagynátok engem? -- kérdeztem szomorúan.
Alex rám nézett, aztán a nyakamba borult:
-- Dehogy hagyjuk itt! -- zokogta halkan.
-- Nézd, Alex -- magyaráztam neki --, tudom, előbb-utóbb elvisznek,
de van egy gondviselő Isten, aki törődik az árvák sorsával, és a
szegények Szűzanyja, a sasik Királynője. Most menj szépen vissza a
többiekhez. Áldásomat küldöm, imádkozom értetek. Aztán ti döntsétek el,
mitévők legyetek.
Alex amilyen csendben jött, olyan csendben távozott. Hosszan néztem
utána. Mint egy indián, meggörnyedve lopakodott a házak árnyékában;
óvatosságból, vagy mert nagy keresztet cipelt: az elfogott, száműzött
sasik sorsának terhét. Lassan rám hajnalodott.
Mikor az első napsugarak betörtek az üres kápolnába, felsóhajtottam.
Elővettem a régi, öreg breviáriumot, amelyre ez volt flamandul írva:
,,Ha a szívemet a gondok őrlik, a lelkemet szenvedések tépik, előveszem
azt a kedves régit, imádkozom a drága brevit...!''
Vagy egy órát imádkoztam így. Valahogy egészen megvigasztalódtam,
mindent Istenre bízva készültem a reggeli szentmisére. De furcsa volt
így egyedül. Azelőtt a sasik segédkeztek, egész sereg ministráns vonult
ki. Most ólomnehéz léptekkel ballagtam az oltárhoz. A hívek is kezdtek
szállingózni, de csak nem volt erőm elkezdeni. Megcsuklott a hangom:
hol vannak az én drága sasfiókáim! Erőt vettem magamon, nagy keresztet
vetettem ,,Introibo ad Altare Dei...'' Felcsendült a válasz. Nem
akartam hinni a fülemnek: ,,Ad Deum qui laetificat juventutem meam.''
Csengő hangon harsogott a kápolnában a sasfiókák válasza, ahogyan
özönlöttek be a nagy ajtón, elfoglalva helyeiket az oltár körül.
Meghatódva néztem, büszke örömmel a sápadt arcú, de lelkes szemű
enyéimet. Érdemes volt ennyit küszködni, szenvedni értük. Megszöktek
mind, vállalva minden kockázatot, hogy ott legyenek a szentmisémen,
hogy megerősödjenek a szentáldozásban, hogy erejük legyen felvenni a
küzdelmet a jövőért. Én még soha nem -- de tán ők sem -- éreztem át így
a szentmiseáldozatot. Mennyire összefog bennünket a keresztről lehajló
Jézus Krisztus, az örök Áldozat.
Szentmise után a sasik szétszéledtek. A jó hívek szinte versengtek
értük. Meghagytam nekik, hogy napközben ne mutatkozzanak, csak este a
litániára, közös rózsafüzér-imádságra jöjjenek.
Egyenesen a polgármesterhez mentem, aki mindig szimpatizált velünk.
Nagy örömömre ott találtam nála a város főmérnökét, aki a legnagyobb
jóakarónk volt, mindig segítségünkre sietett.
-- Atya, éppen rólatok tárgyalunk. Én nem adhatom vissza a
sasiotthont, ha a minisztérium lefoglalta. Miután belga védnökség alatt
áll, felszereléséhez nem lehet nyúlni. Én nem teszek jelentést a tegnap
esti sasitámadásról. A rendőrkapitánysággal is megegyeztem, arra
hivatkozva, miután főtisztelendő atya a sasikkal együtt olyan népszerű,
előre nem látott bonyodalmak származhatnának. Nem veszünk tudomást a
sasfiókákról, csak csoportosan ne mutatkozzanak. Hogy azután felsőbb
részről történnek-e intézkedések, azt előre nem láthatjuk. Az én
pozícióm nagyon bizonytalan. Amíg én leszek a polgármester, mindent
megteszek érdekükben.
Nagy kő esett le a szívemről. Aki időt nyer, csatát nyer. A
polgármester melegen kezet rázott velem, a főmérnök pedig kikísért.
-- Jöjjön be az irodámba, atya! Hadd beszéljünk négyszemközt. --
Leültetett az íróasztalával szemben.
-- Atya! Én kezdettől fogva figyelemmel kísértem az ön működését. Még
egy ilyen papot nem ismertem. Jól ismerem a helyzetet. Tudom, hogy a
városi tanácsnál kegyvesztett lett, mióta nem egyezett bele az
államosításba. Azóta esküdt ellenségek. Hiszen egy időben még
élelmiszert is gyűjtöttek az árvaház számára. Hangoztatták, hogy
megvédik a sasikat mindenkivel, még a püspökkel és kanonokkal szemben
is. Adatokat gyűjtöttek atya ellen, még Pestszenterzsébetről is, ahol
két évig működött. De az ottani kommunisták is a legelismerőbb
nyilatkozatot küldték. Mennyi szegény gyermeket gondozott, mennyi
zsidót bújtatott. Tudom, most nagyon fogják atyát figyelni, mert
elhatározták, hogy le kell tartóztatni. Nekem van egypár jó emberem,
mindenről értesítenek. Atya, készüljön fel a legrosszabbakra... Én két-
három hónapnál nem merek több időt jósolni. Azalatt gondoskodjon
gyermekeiről. De egy lépést se tegyen, hogy az otthont visszakapják.
Még nagy szerencse, hogy a kápolna megmaradt az egyháznak. Volna egy
ajánlatom -- itt suttogásra fogta a hangját --, épp a napokban
tanulmányoztam a sasiotthon tervét. Az új otthon teljesen a kápolnához
lenne építve, és csak egy fal választaná el a sasiotthon nagytermétől,
melynek a tér másik feléről külön bejárata is van. Még egy szoba is
csatlakozik hozzá. Ha azt a közfalat kibontanánk, a kápolna még egyszer
olyan nagy lenne. Még két mellékhelyiséget is kapna, vagyis egy nagy
sekrestyét. Két nap alatt az egészet meg lehetne oldani. Én adnék két
jó mesterembert, de nem tudok semmiről. Akárki is érdeklődne, azt kell
mondani, hogy a kápolnát belül restaurálják.
A lebontott fal tégláit este szállítsák el valahova.
Csodálkozva néztem a főmérnökre.
-- A polgármester úr és én is rövidesen elkerülünk innen. Talán egy
hónapunk van. Ez lesz az utolsó húzásom. Ennyivel tartozom önnek és az
Anyaszentegyháznak -- mondotta szomorúan.
Melegen megöleltük egymást. Ez a jó főmérnök új életkedvet adott
nekem. Mikor a sasik este összeverődtek a litániára, kiadtam az
imaszándékot az új honfoglalásért.
A sasfiókák kápolnájáért imádkozzunk. A rózsafüzér után beavattam
őket a nagy tervbe. Visszafoglalunk a sasiotthonból egy részt.
Legnagyobb titoktartás alatt kértem segítségüket. Másnap reggel a
szentmise után elkezdjük. Még egy-két jó hívőt is értesítettem és az
ökrös bácsit, hogy szekerével este ott legyen a kápolna előtt.
Állványok, építési anyagok, szerszámok voltak bőven.
Nagy lelkesedést váltott ki felhívásom. Elemében érezték magukat.
Tetszett nekik ez a merész feladat. Úgy ment minden, mint a
karikacsapás. Két nap sem telt bele, egybenyitottuk a sasikápolnát a
nagyteremmel, egyik ajtaját, mely az összekötő folyosóra nyílt,
elfalaztuk.
Úgy sürögtek-forogtak a sasik, a mestereknek mindent kézbe adva, hogy
csak ámultak-bámultak a jó váci hívek, hogy egyszerre milyen nagy
kápolnájuk lett. Közben Kemény festőt is értesítettem, aki éppen Vácon
tartózkodott édesanyjánál, hogy egy új freskót készítsen a hátsó falra,
ahogy az arkangyal hódol a Banneux-i Szűzanyának. A két másik helyiség
lett az én szobám és a sasik ideiglenes otthona, melyre felírtuk, hogy
hittanterem. A sasfiókák katakombaélete megkezdődött: reggel a közös
szentmisével, iskola után különböző családoknál ebédeltek, délután a
Pokol-szigetre keltünk át futballozni. A tanulás a sekrestyében és a
hittanteremben folyt. Este a litánia, rózsafüzér után a sekrestyében
vacsora, melyet a hívek hoztak össze. Rövid megbeszélés után
szétszéledtek szálláshelyeikre. Csak két sasi maradt mellettem
éjszakára a sekrestyében: Alex és öccse, a kis Laci. Persze többször is
volt riadó, hiszen nemegyszer rajtaütésszerűén megjelent egypár rendőr,
de háromfelé is volt vészkijáratunk. Csak egyszer sikerült Alexet
lefülelni, de ügyesen kivágta magát, mert a nagymamája ott lakott a
közelben. A rendőrség csak annyit tudott belőle kiszedni, hogy több
gyermek jár a környékről ministrálni és hittanórára. Közben leutaztam a
Balatonra a lányokhoz, akik még ott voltak kis nyaralómban egyik
munkatársnőm felügyelete alatt. Ő sírva panaszolta, hogy egyáltalán
nincsenek ott biztonságban, sőt az összes értékesebb holmik, amiket ott
helyeztünk biztonságba (vadonatúj gyapjútakarók, lepedők, pulóverek,
ruhák), mind eltűntek. Egyik közeli rokonánál voltak ezek elhelyezve,
ahonnan nyomtalanul elvesztek.
Nem volt más megoldás, fölhoztam őket Vácra, a kanonok úr házába,
melyet nem államosítottak. Ez a Rákóczi téri sasiotthonhoz közel levő
kis ház elkerülte a hatóságok figyelmét.
Meg kellett csodálnom az én árva gyermekeimet. Annyi ragaszkodó
szeretetet tapasztaltam részükről. Hűségesek, szolgálatkészek,
figyelmesek voltak. Szegények tudták, érezték, hogy napjaink meg vannak
számlálva.
A püspök atya többször elküldte hozzám titkárát. Egyik alkalommal azt
üzente:
-- Ne félj, fiam, attól, ami bekövetkezik. Most olvasom Kalazanczi
Szent József életét; neki is feloszlatták rendjét, még börtönbe is
került. Don Bosco Szent Jánost a bolondok házába akarták vinni. Minden
Istennek tetsző próbálkozás támadásoknak van kitéve, de végül mindig
győz a szeretet és az igazság. Csak tarts ki, fiam, mindhalálig! Amit
te műveltél ezekkel a szegény elhagyott gyermekekkel, azt feljegyezték
odafenn a nagykönyvben.
Megkezdődtek az októberi ájtatosságok. Kápolnánk, bár most kétszer
akkora lett, megtelt mindig a hívők tömegével. A sasfiókák
végigtérdelték az oltárt, a litániát, előimádkozva a rózsafüzért.
Nemcsak a kis-váciak, de egész Vácról jöttek a hívek, együtt imádkozva,
szimpátiájukat kifejezni. Nemegyszer nagy meglepetésemre az öreg
kanonokok is megjelentek a litánián. Vaszary kanonok úr mindig egy
táska édességet osztott ki a sekrestyében a sasik között. Nagyokat
sóhajtva mondogatta:
-- Ezek a kis ministránsok, sasfiókák mind igazi hősök, Tarziciusok.
Isten óvjon benneteket! Meg az a jó Szegények Szűzanyja!
A városházáról a főmérnök is többször ott volt.
-- Atya, baj van! A polgármester megsúgta, hogy a rendőrség utasítást
kapott -- tudtukra jutott, hogy még mindig léteznek sasfiókák --, fel
kell számolni a sasikat.
Az a gyanúm, hogy atyával fogják kezdeni. Atya, intézkedjen! Legjobb
lenne, ha eltűnne Vácról.
-- Ezt nem tehetem! mondtam határozottan.
-- Nekem itt helyt kell állnom!
Főmérnököm melegen megrázta kezem:
-- Tudtam, hogy ez lesz a válasza. Isten legyen önnel, atyám! Soha
nem fogom elfelejteni azt, amit itt Vácon tett.
Egyik reggel riadtan szaladt be hozzám két sasi.
Egy rendőrségi autó állt meg a ház előtt, ahol a lányok voltak
elszállásolva. Két rendőr betuszkolta az autóba a munkatársnőnket, és
elrobogtak Budapest felé. Rossz előjel volt ez. Így szokták kezdeni az
akciót: kifaggatják a legközelebbi munkatársakat. Egész nap
imádkoztunk. Este a litánia közben érkezett meg sápadtan, kisírt
szemekkel munkatársnőm. Összefüggéstelen szavaiból nem sokat értettem.
-- Hová vitték? -- kérdeztem.
-- Pestre. De azt nem tudom, hová. Rám parancsoltak, hogy semmit se
mondjak el.
Képzelem, hogy ráijesztettek, fenyegetőztek, végül csak annyit
nyögött ki, hogy mindenről kérdezték.
-- Most jól vacsorázzon meg, és pihenjen le -- biztattam. -- Magának
nem lehet semmi baja. Többet nem fogják zaklatni, most már én
következem.
Közben már mindenről intézkedtem, hogy a sasik nélkülem is
boldoguljanak, mindent rábíztam Erzsébet unokanővéremre, aki apáca
volt, és sok éven át vezette Budapesten a Női Katolikus Egyetemi
Ifjúság internátusát. Nagy gyakorlattal rendelkezett, kár, hogy csak az
államosítás után került hozzám.
Elbúcsúztam Imitől, aki Máriaremetén lakott. Szegény bátyám nagyon el
volt keseredve. Hogy fogja mindezt édesanyánk elviselni?
Meglepődtem édesanyám lelki nagyságán, most láttam igazán, milyen
erős asszony. Mikor előadtam neki helyzetünket, s hogy mi vár rám, ezt
mondta:
-- Te azt tetted, mint pap, ami kötelességed volt.
Azért, hogy annyi szegény gyermeket felkaroltál, nem vonhatnak
felelősségre, de a sötétség hatalma egyre jobban terjed. Én büszke
leszek rád mindig, akármi történik veled. Imáimmal, anyai szeretetemmel
mindenhová elkísérlek. Vigyázz nagyon magadra! -- Ezt már könnyek közt
mondta, magához ölelve. -- Fiam -- zokogta --, add rám áldásodat!
Az én szememet is elborították a könnyek, miközben az áldás szavait
suttogtam.
-- Drága édesanyám! A mindenható Isten, Atya, Fiú, Szentlélek áldása
szálljon rád azért a sok-sok jóért, szeretetért, áldozatért, amit tőled
kaptam, és bocsáss meg nekem, ha fájdalmat okozok anyai szívednek, de
nem tehettem másként. Te tanítottál arra, hogy mindig jó legyek és
másokon segítsek.
Édesanyám belém karolva elkísért a kert sarkáig, ahol két fenyőfa
között egy feszület magaslott. Ott öleltem meg őt utoljára, drága jó
édesanyámat, akit soha többé nem láttam. Úgy állt ott a keresztfa
tövében, mint a Fájdalmak Anyja... A közeli hársfáról -- melyet már ő
|ltetett -- hullottak az őszi szélben az aranysárga falevelek. Mintha a
természetnek is peregtek volna könnyei: ez a kép vésődött szívembe. Az
ősz hajú, drága édesanya, ahogy a lenyugvó nap dicsfényt sugároz köré.
Míg lassan, vontatott léptekkel távolodtam, a remetei toronyóra ütni
kezdte a hetet. Megkondult az estéli harangszó: búcsúzott tőlem
Máriaremete. Érdekes, hogy egyre ez a vers vagy inkább ének
visszhangzott most bennem, amit itt, Máriaremetén írtam Imi bátyámmal.
Együtt meg is zenésítettük. Olyan lelkesen énekeltük kétszer-háromszor
is, mert úgy tetszett édesanyánknak. A sasikról szólt az ének:
édesanyám úgy lelkesedett a sasiideálért, mint talán egy sasfióka sem.
Ott, a keresztfa tövében írtuk, ott énekeltük csendes nyári estéken.
A keresztről szólt:

Kereszt a sasi dicső jele,
Kereszt szívébe belevésve,
Kereszt az ajkán ott mosolyog,
Kereszt homlokán dicsőn ragyog.

Ó, kereszt, ó, kereszt sasi címerben,
Vezess te minket a küzdelemben.
Vezessél minket a győzelembe,
Ha küzdeni megyünk a keresztért.

Édesanyánk imádkozz fiaidért!
Fiaim, menjetek, veletek leszek,
Homlokotokra rajzolom a keresztet.
Ez óvjon, védjen benneteket!

Vezessen újra hozzám titeket.
Ha az ellenség bántja a keresztet,
Akkor a sasi csatába megy.

Kereszt zászlóján mindig fenn lobog,
Sasi követi, szíve bátran dobog.
Keresztért küzd és vérzik el,
Kereszt a sírján győzelmi jel,
Kereszt a sírján győzelmi jel!

Ki tudta akkor, hogy ez mind beigazolódik: a kereszt sorsa a sasik
sorsa lesz...
========================================================================
Sasfiókák a viharban -- Ecce Homo


Krisztus Király ünnepére készültünk. Péntek este ennek a nagy
ünnepnek a jelentéséről beszélgettünk és arról, hogy mi Krisztus
Királyhoz tartozunk. Az ő királysága a mi királyságunk, azért nem lehet
bennünket feloszlatni, bár katakombába kényszerültünk. Helyt kell
állnunk, tanúságot tenni Krisztus Király mellett.
-- Emlékeztek arra a könyvre: ,,Hatalom és dicsőség''? A mexikói
vallásüldözés idejében hogy állt helyt az az üldözött pap? Nekem is
helyt kell állni, nem hagyhatom el Vácot. Bár tudom, mi lesz a sorsom.
Emlékeztek a hős mexikói kisfiúra, akit ujjánál fogva akasztottak fel?
,,Éljen Krisztus Király!'' Ez volt az utolsó szava. Emlékeztek, minden
este kilenc óra körül adtam rátok az áldásomat. Ha el is visznek, a
börtönből is minden este küldöm áldásomat. Mondjátok el ezt
mindenkinek, még Belgiumba is üzenjétek meg Arnold atyának, a
legnagyobb sasibarátnak. Ez az áldás mindig összekapcsol bennünket.
Mintha csak éreztem volna, hogy ez lesz itt a kápolnában az utolsó
áldásom. Meghatódva mondtam:
-- Atya, Fiú, Szentlélek áldása szálljon rátok és maradjon veletek
mindörökké! Ámen.
A sasik is érezhették valamit, átöleltek, reverendámba kapaszkodtak.
-- Atya, ne hagyj el bennünket! -- szinte rimánkodva zokogták.
-- Te vagy a mi atyánk, anyukánk, testvérünk, barátunk, királyunk,
mindenünk.
Még sokáig ott maradtam a kápolnában imádkozva a tabernákulum előtt.
Az örökmécses piros fénye megvilágította a feszületet. Felfohászkodtam,
akárcsak az Úr Jézus az Olajfák hegyén:
-- Atyám, ha lehetséges, múljék el ez a pohár, de legyen a Te
akaratod szerint. Szívesen áldozom életemet is a sasfiókákért, magyar
hazámért és Flandriáért.
Lassú léptekkel mentem hátra a Szegények Szűzanyja oltárához.
Fölkattintottam a villanykapcsolót. A fenyőfák közül, mint sok csillag
vibrált a villanyfény, megvilágítva a Szűzanya mosolygós szobrát.
Odaborultam.
-- Szegények Szűzanyja -- fohászkodtam --, oltalmazd az én árva
sasfiókáimat.
Benyitottam a sekrestyébe. A két sasi egészséges szuszogással aludt.
Odaültem ágyuk szélére.
-- Ti sem tudtok velem virrasztani? -- suttogtam halkan.
-- Csak aludjatok, álmodjatok az örök sasihazáról.
Gondosan betakartam őket.
Halk kopogást hallottam az ablakon, majd sietős lépteket. Gyorsan
begomboltam reverendámat. Siettem -- rosszat sejtve -- a kápolna
ajtajához.
-- Ki az? -- kérdeztem. -- Ki kopog?
Egy halk női hang válaszolt:
-- Nyissa ki az ajtót, atya!
A remegő hang megijesztett.
-- Édesanyja -- volt a válasz röviden.
-- Csak nem beteg? Nagy baj van?
Bizonytalan választ kaptam. Sietve nyitottam ki a kápolna ajtaját, de
alighogy a zár elkattant, erőszakkal belökték. Három-négy ember
körvonalát láttam. Egy durva hang rám kiáltott.
-- Kezeket fel! -- Egy revolver csöve nyomódott a mellembe.
-- Hátra arc! -- kiáltott rám a másik. -- Befelé! Hátra!
Önkéntelenül sietve hátráltam. A tabernákulum előtt le akartam
térdelni, de egy sötét alak lelökött. A sekrestyében felkapcsolták a
villanyt. Négyen vettek körül. Egyikük az orrom előtt hadonászott a
revolverével. Rikácsolva mondta:
-- Letartóztatom! Vége a sasikirályságnak!
Gúnyosan összekacagtak. A két sasfióka is felébredt.
Riadtan nézték a jelenetet. Alex kiugrott az ágyból. A revolveres
alak durván visszalökte.
-- Ne bántsátok őket -- ugrottam közbe --, ártatlan gyermekek.
A két fickó visszarántott. A revolveres alak, nyilván a vezetőjük, rám
ordított:
-- Meg se moccanjon, mert lövök. Most pedig elő a fegyverekkel.
Majdhogy el nem nevettem magam.
-- Nekem csak egy fegyverem van -- mondtam határozottan --, az a
kereszt. -- Rámutattam a nagy feszületre.
-- Na, majd elválik -- dörmögte dühösen. -- Álljon a falhoz!
Házkutatás! -- adta ki a parancsot.
Mindent összetúrtak, szétdobáltak, még az ágyat is szétszedték.
Persze nem találtak semmit, csak a gépelt elmélkedéseimet. Azt is
begyömöszölték egy nagy fekete irattáskába.
-- Na, le a csuhával! -- förmedt rám dühösen a revolveres.
-- A reverendámat nem vagyok hajlandó levenni.
Erre hárman is odaugrottak és letépték rólam.
-- Vegyen valamit magára!
Nem volt civil ruhám. Egy pulóvert húztak rám. Valamelyik sasié
lehetett. Szűk volt, rövid volt az ujja, egy sapkát nyomtak a fejembe,
aztán kattantak a bilincsek.
-- Na, ezt elintéztük -- mondta a revolveres elégedetten. -- Már
nincs sasikirályotok -- nevetett.
-- De most még inkább! -- kiáltott Alex bátran. Odarohant, hogy
megöleljen, de durván nekilökték a falnak.
Szívembe nyilalt sasfiókám szava: igazából most hasonlítok a
megkötözött Királyunkhoz. Most kezdődik számomra a királyi keresztút.
Betuszkoltak egy nagy fekete gépkocsiba. Ketten ültek mellettem,
ketten elől. Sötét éjszaka volt, mikor elhajtottak velem Vácról. Én
pedig magamban imádkoztam a fájdalmas rózsafüzért.
Egy szűk előtérbe löktek be, a bilincset levették a kezemről.
Jólesett kicsit nyújtózkodni.
-- Falhoz állni! -- kiáltott rám durván egy rendőr. Soká álltam ott
mozdulatlanul, arccal a fal felé. Nem láttam, mi történik körülöttem,
ajtócsapkodások, durva kiabálás, míg végre a nevem kiáltották:
-- Regőczi, álljon elő!
Megfordultam. Alacsony, kövér ember mért végig vizsgáló tekintettel.
-- Maga ugye pap volt? -- kérdezte durva nevetéssel.
Szembefordultam vele.
-- Én most is, és itt is és mindig pap vagyok, örökre.
-- Na, az majd elválik... Lóduljon! Előre!
Hosszú folyosón egy nagyobb szobába kerültem, ahol több civil ruhás
detektív azonnal körülvett.
-- Mindent kipakolni! -- szólt az egyik.
-- Nincs nálam semmi -- válaszoltam. -- Breviáriumomat,
rózsafüzéremet már elvették tőlem.
-- Ne papoljon, vetkőzzön!
Lehúztam a pulóverem.
-- Mi az ott a nyakában? -- kiáltott rám a vetkőztető.
-- Egy skapuláré érem. -- Lerántotta a nyakamról. Szívem
összeszorult.
-- Szűzanyám! -- fohászkodtam. -- Legalább ez maradna meg.
Az egyik detektív kezébe vette, nézegette, forgatta.
-- Micsoda talizmán ez? Semmi érték -- mondta fitymálva, és elém
dobta. Alaposan átkutattak. Már éppen el akartak kísérni, amikor nyílt
az ajtó, és valami nagyfőnök léphetett be, mert mindenki felugrott.
A főnök az íróasztalhoz sietett. Minden figyelem felé irányult.
Kihasználtam a kedvező pillanatot, gyorsan felkaptam a földről a
skapulárét. Ahogy markomba szorítottam, mintha új erő költözött volna
belém.
-- Köszönöm, Szűzanyám! -- suttogtam.
-- Ez az a váci pap? -- fordult a főnök felém.
A többiek kórusban feleltek.
-- Nyakon csíptük, behoztuk.
-- Miért hoztak be? -- fordult hozzám bizalmas mosollyal a főnök.
Tetőtől talpig végigmért, gúnyos mosolygással.
-- Azt én is szeretném tudni -- válaszoltam.
-- Na, na, mi a bűnöd?
-- Csak annyi, hogy kétszáz árva, elhagyott gyermeket neveltem.
A főnök dühösen végigmért:
-- Vigyék ki! Addig álljon a fal mellett föltett kezekkel, míg eszébe
nem jut, hogy mit vétett.
Az egyik detektív szinte kilódított az ajtón. Visszakerültem az előző
szűk helyiségbe.
-- Fal felé fordulni! Kezeket felemelni! -- rivallt rám kísérőm.
Meddig állhattam ott, fogalmam sincs. Elimádkoztam már vagy tíz
rózsafüzért, három keresztút is vége felé járt, amikor nevemen
szólítottak. De jó volt zsibbadt kezeimet leengedni!
-- Eszébe jutott már, hogy miért van itt? -- kérdezte a kis kövér
emberke, dühösen végigmérve.
-- Nem -- feleltem. -- Fogalmam sincs róla.
-- Na, akkor csak forduljon a fal felé. Kezeket fel! -- vezényelte.
Nappal lehetett vagy este, az időérzékem teljesen megszűnt. Fáztam is
abban a kis rövid pulóverben. A hosszú álldogálás magasra emelt
kezekkel teljesen kikészített. Végre megint sietős léptek, durva
kiabálás.
-- Regőczi! -- ordította a kis kövér. -- Szerencséje, hogy szombat
van, mert kezelésbe venném, ha nem járna már éjfél felé. -- Odakiáltott
egy őrnek: -- Vigyék a pincébe, a 7-es zárkába!
De jólesett megmozgatni tagjaimat. Lépcsőn botorkáltunk lefelé. Egy
nagy pincehelyiségben hosszú folyosó, mindenfelé rácsos vasajtók. Egyik
előtt megállt az őröm. Megcsikordult a kulcs a zárban.
-- Hétfőig nem zavarják -- mondta gúnyosan. -- Elmélkedhet,
imádkozhat.
Rám csapta az ajtót. A fáradtságtól, kimerültségtől térdre roskadtam.
A szűk cellának egyetlen bútordarabja egy fapriccs volt. A magasban egy
villanyégő erős, reflektorszerű fénye hunyorgatni késztetett. A falon
nagy betűkkel belekaparva: ,,Ecce Homo''. Hitetlenkedve néztem.
Megintcsak elolvastam: ,,Ecce Homo''. Egyszerre szinte megelevenedett
előttem a brugge-i szeminárium folyosója. Egy gyönyörű márvány ,,Ecce
Homo''-szobor. Hányszor megcsodáltam ezt a márványba vésett fájdalmat!
A tövissel koronázott, könnyező Krisztus-arcot, megkötözött kezeit,
melyet annyi megadással előrenyújt. Hányszor csókoltam meg a
megkötözött Krisztust! Hányszor fohászkodtam: ,,Uram, add, hogy egyszer
én is bilincseket viselhessek Érted!'' Hát most teljesült kívánságom.
Rab vagyok, kiszolgáltatva ellenségeimnek, mint a megalázott,
megkötözött Krisztus. Felsóhajtottam. Most nekem hálát kell adnom;
ifjúkori kívánságom teljesült. Felálltam, elkezdtem imádkozni: Te Deum
laudamus... Lassan, szótagolva. Majd a Szűzanya Magnificat-ját. Azt már
megkönnyebbült szívvel énekeltem. Nem történhet velem semmi gondviselő
mennyei atyám tudta nélkül. Leroskadtam a durva fapriccsre. De jó lett
volna legalább egy takaró! Hűvös, nyirkos volt a pincebörtön. Ahogy
kinyújtózkodva néztem a mennyezetet, látom, hogy tele van
vízcseppekkel. Akkor eszembe jutottak édesanyám könnyei. Jaj, ha
megtudja, hogy elhurcolták az ő pap fiát, hogy fog könnyezni! Meg az én
árva sasfiókáim hogy könnyezhetnek utánam, és a jó hívek is bizonyára
ejtenek egy-egy könnyet értem. Szinte fájt, hogy sokaknak fájdalmat
okozok, de az is jóleső érzés volt, hogy bizonyára sokan imádkoznak
majd értem. Nem csak itt, de messze Belgiumban is a drága flamand
ismerőseim, jótevőim. Megtapogattam arcomat, vizes volt. Könnyeim, vagy
a mennyezetről csöpögött le a víz? Felálltam, és onnan a börtönből
áldásomat küldtem mindazokra, akik szeretnek és együtt éreznek velem.
Ez volt egyben az esti imám is, mert szemem szinte leragadt a
fáradtságtól. Összekuporodtam, a fal felé fordulva mély álomba
merültem.
Egy durva hang recsegett a fülembe. Erősen megráztak. Kábultan ültem
fel.
-- Kifelé! -- üvöltötte az őr. -- Mosakodni a folyosón!
Egy mosdótálban víz volt a földre téve. Megmentettem kezem,
megdörzsöltem arcomat. Csak most döbbentem rá, hogy hol vagyok.
Törülköző nem volt. Az őr egy csajkát nyomott a kezembe.
-- Futás a reggeliért!
Végigszaladtam a folyosón. A kanyarban nagy kanál levesfélét
löttyentettek csajkámba.
-- Ott a kenyér! -- mutatta az őr. A földön volt egy fatálcán.
Gyorsan felkaptam a nekem járó adagot. Máris futottam vissza a zárkába.
De jólesett a meleg csajkát szorongatni! Aztán eszembe jutott, hogy ma
vasárnap van, Krisztus Király ünnepe. Milyen szomorú, se szentmise, se
szentáldozás. Hogy készültünk mi mindig Krisztus Király ünnepére! De
lélekben először bemutattam a szentmisét, Eukarisztia nélkül, de
vágyakozó szeretettel fogadtam Krisztus Királyt, akihez most már én is
némiképpen hasonló lettem. Hiszen nekem is kijutott a szenvedés
keresztje, a megaláztatás töviskoszorúja, a kiszolgáltatottság
bilincse. Aztán nekiláttam a sovány reggelinek. Jólesett, hiszen mióta
elhurcoltak, semmit sem ettem, ittam.
A zárka falára körbe 14 keresztet rajzoltam. Elkezdtem a keresztúti
ájtatosságot, azután felváltva egész nap, hol a keresztutat jártam, hol
a rózsafüzért imádkoztam ujjaimon. Az egész nap szürke egyhangúságát
csak a déli ebédkiosztás tette változatossá: egy csajka babfőzelék.
Másnap reggel korán beszólt az őr:
-- Készüljön a kihallgatásra!
Végignéztem magamon. Mit kell itt felkészülni? Alig volt rajtam egy-
két hiányos ruhadarab. Dideregve vártam, hogy jöjjenek értem. De azok
egyáltalán nem siettek. Teltek-múltak az órák, míg végre megcsikordult
a zár, és nevemet kiáltották.
-- Kezeket hátra! Kövessen! -- kiáltott az őr. Jólesett feljutni a
napfényre. A folyosók labirintusán át egy irodába léptem.
-- A 7-es számú foglyot előállítottam -- jelentette az őr.
-- Százados elvtárs, mikor jöjjek érte?
-- Soká csevegünk -- mondta a százados.
Körülnéztem az irodahelyiségben. Gépíróasztal, a százados a
középsőnél telepedett le. A másik asztalnál egy sovány, fekete hajú
férfi cigarettázott, jellegzetes vastag szemöldökkel.
-- Na, kezdjük csak a kihallgatást. Fölvesszük a jegyzőkönyvet --
mondta a százados. -- Tegyen papírt az írógépbe.
A sovány az írógép fölé görnyedt, a százados pedig fel és le kezdett
járkálni a szobában.
-- Nevét, adatait diktálja! Hol végezte tanulmányait? Mikor?
Válaszoltam, hogy Belgiumban. Akkor csodálkozva nézett rám.
-- Milyen nyelveket beszél?
-- Tökéletesen csak a flamandot, mert azon végeztem tanulmányaimat.
-- Hogy került ki Belgiumba?
-- Itthon nem tudtam tanulni, kimentem gyalog, a jó belgák
felkaroltak. Ott szenteltek pappá, s 1943-ban jöttem haza.
-- Most már kezdem érteni -- mondta a százados.
-- A külföldi kapcsolatok! Majd erre még visszatérünk!
Magyarországon hol működött? -- kérdezte a sovány detektív.
-- Pestszenterzsébeten és Vácon. Mindkét helyen összeszedtem az árva,
elhagyott gyermekeket, azok nevelésével foglalkoztam.
-- Meddig volt Erzsébeten?
-- Két évig, utána püspök atyám megbízott, hogy Vácon építsek egy
templomot és új plébániát szervezzek. De ugyanakkor egy árvaházat is
építettem, mert egyre több lett az elhagyott árva gyermek.
-- Miből tartotta fenn az árvaházat? Miből építkezett?
-- Leginkább adományokból.
-- Honnan jöttek ezek az adományok? -- kérdezte a százados, leülve az
íróasztalához.
-- A gyárak meg a jó hívek rendszerint küldtek élelmiszert, de
leginkább Belgiumból kaptam segítséget.
-- És miért küldtek a belgák pénzt meg adományokat?
-- Mert én megírtam nekik, mennyi elhagyott gyermekem van.
-- Csak úgy? Minden ellenszolgáltatás nélkül?
-- Természetesen! Ez a krisztusi szeretet segítőkészsége.
-- Hagyjuk ki ezt a szeretetet -- mondta a sovány mérgesen. -- Mi
nagyon jól tudjuk, hogy ilyen nincs, csak úgy nem küldöznek milliókat.
A százados felugrott:
-- Ön kémkedett Belgiumnak! -- rivallt rám.
Meghökkentem. Ilyen nevetséges állítás!
-- Igenis -- folytatta a százados --, adatokat szolgáltatott az
itteni helyzetről, ezért kapott segítséget.
-- De százados úr! -- kiáltottam magamból kikelve --, én nem
kémkedtem Belgiumnak, de még csak soha ilyesmire nem is gondolhattam.
Ami segítséget kaptam, az mind karitatív jellegű volt.
-- Hallgasson! -- rivallt rám a jegyzőkönyvet gépelő.
-- Itt mi kérdezünk, maga csak felel, itt nincs mentegetőzés, csak a
beismerés segíthet.
-- Márpedig -- mondtam határozottan --, ha élve nyúznak meg, ezt
akkor sem fogom beismerni. Ezzel papi mivoltomat tagadnám meg.
A százados föl-alá kezdett rohangálni. A gépíró is felállt,
cigarettára gyújtott, odalépett az ablakhoz.
Érdekes -- villant át az agyamon --, ezt az embert én már láttam.
Igen, Pestszenterzsébeten. Lázasan gondolkoztam. Igen, egy zsidó
család, akiket bújtattam. Mintha ott láttam volna. Egy idős édesanya
mindig fiáról beszélt, meg a fényképét mutogatta. Csak jutna eszembe a
név! Nem jutott eszembe. De egyre ismerősebb lett. Hosszasan néztem rá,
de elkapta a tekintetét. Mintha ő is megismert volna. Odalépett a
századoshoz:
-- Tartsunk egy kis szünetet.
-- Rendben -- mondta a százados. -- Hívd az őrt.
Visszakísértek a pincebörtönbe. Már elmúlhatott a déli idő, mert a
zárka ajtajában ott gőzölgött egy csajka bableves.
Délután megint felvezettek. Most csak a sovány, fekete hajú detektív
volt a szobában.
-- Nézze, Regőczi -- kezdte --, a százados elvtárs nincs megelégedve.
Ismerje be, hogy kémkedett Belgiumnak, a jegyzőkönyvet aláírja, akkor
mindjárt más bánásmódban fog részesülni.
-- Ilyen jegyzőkönyvet soha nem írok alá! De kérdezhetek valamit? Ön
nem Pesterzsébetre való?
A detektív meghökkenve nézett rám.
-- Volt ott egy kedves zsidó család, egy idős édesanya, aki nekem
mindig a fiáról beszélt. A detektív idegesen félbeszakított:
-- Ez nem tartozik ide! Mi nem beszélgetünk, ez kihallgatás! -- Aztán
idegesen rágyújtott, az ablaknál kihajolva fújta a füstöt, majd
hirtelen felém fordult.
-- Ma már nem tárgyalunk, azaz majd beszélek a századossal.
Gondolkozzon! Mihelyt beismerő vallomást akar tenni, kopogjon ki az
őrnek. Elmehet!
Az ajtóból visszanéztem, amikor az őr belépett. Látszott rajta, hogy
zavarban van. Miközben visszavittek a pincezárkába, az isteni
Gondviselést áldottam. Ez a detektív, ha van benne egy kis emberség,
tesz értem valamit. Biztosan felismert. Alighogy visszaértem a
cellámba, kinyílt az ajtó. Bedobtak egy durva pokrócot.
-- A kihallgató elvtárs rendelkezése -- mondta az őr.
Magamhoz öleltem a pokrócot. De jólesett! Most már nem kell éjjel
dideregnem. Lám, hogy fizet a jó Isten a legkisebb jócselekedetért is.
A börtön mélyén sem feledkezik meg övéiről.

Felriad álmából rab saskirály
Nézi börtönének nedves falát,
Ezernyi vízcsepp ragyog le rá,
Mint sasi könnyek, könnyez sasi király.

Bizony, hányszor ébredtem így, mindig a sasfiókáimról álmodtam és
drága édesanyámmal beszélgettem. Jó volt visszaidézni ezeket az álmokat
ebben a sivár környezetben. Teltek, múltak a napok, mintha
megfeledkeztek volna rólam. A nap egyhangúságát csak a reggeli
mosakodás, a déli ebédosztás és egy-egy ajtó csapódása zavarta meg.
Fogalmam sem volt, mióta vagyok már itt, milyen nap van, hány óra
lehet. Egész nap csak imádkozgattam. Végre egyszer megint kitárult a
zárka ajtaja.
-- 7-es számú rab, indíts!
Végigkanyarodtunk a folyosón. Most egy másik szobába vezettek. A kis
kövér nyomozóval találtam magam szemben, aki az első nap olyan durván
bánt velem.
-- Na -- förmedt rám --, megjött már az esze?
-- Beismerő vallomást kíván a százados elvtárs?
-- Ha nem, akkor egy kicsit megpuhítjuk.
Ledobta kabátját. Melege van, gondoltam. A kis szoba végén egy
vaskályha pirosan izzott, csak úgy ontotta a meleget. De a kis kövér
még az ingujját is felgyűrte, mint egy megvadult bika, nekem
rugaszkodott. Én el akartam ugrani, egyensúlyomat vesztve nekiestem a
forró kályhának. Felszisszentem, egész jobb karom megégett. Még a
pulóverem is majdnem lángra kapott. A kis kövér jobban megijedt, mint
én magam. Odaugrott, a pulóvert csapkodva.
-- Na, még ez hiányzott! Maga ökör! -- rivallt rám.
Dühösen kiszólt az őrnek:
-- Vezesse vissza a zárkába!
Bizony a jobb karom csak úgy sajgott. Olyan volt, mint a pecsenye.
Felhólyagzott. Jó lett volna valamit rátenni. De mit? Gondoltam, tán
szólok az őrnek. De az úgy rám csapta a zárkaajtót, csak úgy
visszhangzott. Jobb is, gondoltam, nem kérek én ezektől semmit.
Megint napok teltek el. Kezem egyre sajgott, gennyesedni kezdett, de
rá se hederítettem. Majdcsak elmúlik. Inkább az foglalkoztatott, mit
akarnak ezek velem, hisz már több mint két hete, vagy tán három is,
hogy ide belöktek. Bizony a hosszú várakozás és a nagy bizonytalanság a
jövőt illetőleg kimerített.
Egyik reggel hallom a nehéz lépteket. Zárkám előtt megáll valaki.
Fölkattantják a zárat. Ott áll a kis kövér.
-- Itt akar elrohadni? Miért nem jelentkezik beismerő vallomásra? A
százados elvtárs nagyon türelmetlen. Na, lóduljon! Most hozzá megyünk!
Hátretett kezekkel siettem előre. Az iroda ajtaja kinyílt, ott ült a
százados meg a sovány, fekete hajú nyomozó. Szinte megkönnyebbültem,
mikor őt megláttam.
-- Nem jött meg még az esze? -- rivallt rám a százados, felugorva
székéről.
-- Tegyen vallomást, a jegyzőkönyvet aláírja, akkor tán el is
engedjük.
A sovány nyomozó odalépett hozzám.
-- Leülhet. Nem akar rágyújtani? -- Elém tartott egy pakli
cigarettát.
-- Nem, köszönöm -- válaszoltam meglepődve.
-- Hát beszéljen a sasfiókákról -- szólt hozzám a százados. -- Miért
hívták magát sasikirálynak?
-- Egészen maguktól kezdtek a gyerekek királyuknak nevezni, hiszen
mindenük én voltam. Éjjel-nappal közöttük éltem, velük imádkoztam,
tanultam, játszottam. Együtt étkeztünk, együtt építettünk, úgy
szerettek, mint apjukat, anyjukat, mindenüket. Látták, hogy csak nekik
élek.
-- Ez mind szép -- szólt közbe a százados --, de maga népellenes
magatartásával ezeket a gyermekeket ellenünk nevelte.
-- Én keresztény szellemben neveltem őket, dolgozni és imádkozni, ez
volt a jelszavunk, mint valamikor a bencéseknek, mint egy nagy család,
úgy voltunk. Mindenkit befogadtam, akinek nem volt otthona, szeretetre
vágyott: zsidókat, katolikusokat, reformátusokat egyaránt. Összetartott
minket a szeretet meg az áldozatvállalás.
-- Na, ebből elég! -- mondta a százados. -- Térjünk megint komolyabb
tárgyakra. Mi is utánanéztünk egy s másnak.
A százados kotorászott iratai között. Diadalmasan felkiáltott:
-- Maga kémkedett! Nemcsak Belgiumtól kapott segítséget, de
Amerikától, Svájctól, Ausztriától, Hollandiától is. Mi ezt is tudjuk
ám! Maga múltkor csak belgákról beszélt.
-- Mert nem kérdeztek bővebben -- válaszoltam nyugodtan.
-- Most már elfogyott a türelmem! -- kiáltott a százados.
-- Aláírja-e, hogy kémkedett?
-- Soha -- mondtam határozottan.
-- Elő a gumibotot!
A kis kövér, mintha csak erre várt volna, készségesen ugrott elém egy
nagy gumibottal hadonászva. Felugrottam én is. Kezeim eddig hátra
voltak téve, most védekezőén kaptam magam elé.
-- Állj! -- kiáltott közbe a sovány nyomozó, felugorva az íróasztal
mellől.
-- Nézzen oda! Mi van a Regőczi karjával?
A kis kövér zavartan leengedte a gumibotot, egy lépést hátrált.
-- Hát ez szörnyű! -- mondta a sovány nyomozó.
-- Csupa seb és genny. Mi történt?
A kis kövér zavartan dünnyögte:
-- Úgy tudom, nekiesett a kályhának.
-- Miért nem jelentette?
-- Ilyen kicsiséget? -- vonta fel a vállát a kövér.
A százados most ráripakodott:
-- Hozasson orvost! -- Majd felém fordult:
-- Leülhet. Úgy látom, már megkapta a magáét. Majd gondolkozhat, mi
ráérünk.
Fehér köpenyes orvos lépett be a szobába. Gyorsan hozzám lépett,
fejét csóválva nézegette a karomat.
-- Százados elvtárs, ezt le kell vinni a rendelőmbe.
Csak ott tudom kezelni.
-- Induljanak! -- adta ki az utasítást a százados.
A sovány nyomozó, mikor kitessékelt, halkan megjegyezte:
-- Regőczi, azt hiszem, nem lesz több kihallgatás.
-- Hosszan rám nézett. Olyan megnyugtató volt. Sokat gondolkodtam
rajta, mit jelentsen ez: ,,nem lesz több kihallgatás''.
A rendelőben az orvos kezelte a kezemet, bizony majd felkiáltottam a
fájdalomtól, mikor bekötözött. Elismerően mondta Garay János versét
idézve:
-- ,,Mind hősök ők, mind férfiak, / Mind hű és hazafi.''
Zárkámba nem vittek vissza. Egy nagyobb, teremszerű börtönbe vezettek
be, mely tele volt rabokkal.
Csodálkoztam. Persze rögtön körülvettek. Én bemutatkoztam: katolikus
pap vagyok. A váci árvaházamból hoztak el. Egy magas, jó megjelenésű
férfi bemutatkozott, mint pesti ügyvéd.
-- Itt jó helyen van -- mondta barátságosan --, akik ide kerülnek,
már túl vannak a legrosszabb részen. A magánzárka után ez szanatórium.
Innen már nem visznek kihallgatásra.
Annak ügye lezárt, aki ide kerül, innen az internálótáborba vezet az
út.
Most már megértettem, mit mondott a nyomozó, hogy már nem lesz több
kihallgatás. Egészen megkönnyebbültem, hálát adtam a jó Istennek. Egyre
az motoszkált fejemben, hogy az az ismerős nyomozó intézte ezt így.
Ezek szerint a súlyos vád, a kémkedés alól felmentettek.
Sokakkal megismerkedtem, akik kiöntötték előttem szívük minden búját,
panaszát. Többeket meg is gyóntattam. Jóleső érzés volt itt a börtön
mélyén lelkipásztori munkát végezni. Az emberekben megvolt a
hajlandóság -- egy-kettő kivételével --, még a rózsafüzér-imádságba is
bekapcsolódtak. Itt az őrök se zavartak már bennünket.
Bár politikai foglyok voltunk, de internálóba csak olyanok
kerülhettek, akik ellen nem tudtak vádat emelni, csak egyelőre
kikapcsolták őket a közéletből. Általában fél évre szokták internálni a
nem megbízhatókat. Ezt mind társaimtól tudtam, hiszen ez volt az
állandó téma.
-- Meddig kell itt rostokolnunk? -- kérdeztem az ügyvédet.
-- Míg egy transzport össze nem jön. Ha vagy harmincan leszünk, akkor
szállítanak bennünket Kistarcsára.
Mindennap jött egy-két új letartóztatott, akik elmesélték, milyen
úton-módon kerültek ide. Itt már azt is megtudtam, hogy november vége
felé járunk, tehát már csaknem egy hónapja nem tudtam semmit a
külvilágról. Biztos, hogy hozzátartozóim se tudhattak rólam. Ez
aggasztott leginkább, főképp szegény édesanyám könnyeire gondolva. Alig
vártam, hogy már eljussak az internálótáborba, mert úgy hallottam,
onnan lehet levelet írni, sőt csomagot, élelmet, tisztaságit és még
matracot is lehetett behozatni. Végre egyik nap korán reggel hosszú
listával jelent meg egy őr. Felolvasta a neveket. Megdobbant a szívem,
mikor az én nevemet is bekiáltotta, most már nem mint 7-es számú rab,
hanem Regőczi internált. Egy nagy rabszállító kocsiban összezsúfolva
indítottak útnak Kistarcsa felé. Szürke, ködös novemberi nap, de
szívemben, lelkemben a felszabadult érzések napsugara, mert a
pincebörtön után szinte megváltásként hatott az internálótábor, melynek
kétezer lakosa volt. Tulajdonképpen szigorított rendőri felügyelet. A
nagy barakképületeken belül, melyek körzetekre voltak osztva, szabadon
lehetett közlekedni. Egy nagy szobába kerültem. Rögtön körülvettek a
szobatársak, sorra bemutatkozva rázták kezemet. Mikor megtudták, hogy
katolikus pap vagyok, nagy szeretettel vettek körül.
-- Tisztelendő atya -- mondta az egyik --, sajnos nem soká maradhat
köztünk, mert a papoknak van egy külön nagy szobájuk. Ha egy-két nap
múlva szétosztanak bennünket, maga is odakerül.
Estefelé az ételosztásnál a szakács mellém lépett.
-- Ön Regőczi atya? -- kérdezte, jó nagy adagot mérve a csajkámba. --
Itt van önnek egy kis csomag, a papi szobából küldik.
Meglepődve vettem át.
-- Igen, ott már tudják, hogy ön ide érkezett. Kíváncsian teregettem
szét egy törülközőt, szappan, fogkefe és egy pici kis szelence is volt
a csomagban. Jaj, de megörültem. Ebben biztos az Oltáriszentség van.
Mikor félrehúzódva, megilletődve kinyitottam, valóban hófehér
szentostya, mintha az Úr Jézus nézne rám. Végre, egy hónap után
áldozhatok. Milyen boldogság, milyen öröm, most értékeltem igazából,
mit jelent a legméltóságosabb Oltáriszentség. Mennyi öröm, vigasz,
erősség, boldogság forrása, főként egy kiszolgáltatott szegény rabnak.
Hosszú-hosszú hálaadást tartottam.
Egy marcona arcú, tagbaszakadt férfi telepedett mellém.
-- Hajóskapitány vagyok -- mutatkozott be. -- Itt már jó dolga lesz,
tisztelendő atya. Ez itt kész felüdülés. Majdhogy nem azt mondanám,
hogy itt jól érzi magát az ember. Nincs gondja semmire. Élelem van,
rádió is bömböl, lehet kártyázni, még színdarab is van, vasárnap
bejöhetnek a különböző felekezeti papok, van itt szentmise, van
igehirdetés. A papoknak meg, úgy tudom, külön lehetőségük van a papi
szobában mindennap misézni.
A sétánál találkoztam is paptestvérekkel. Voltak mindenféle rendből:
jezsuiták, szaléziak, domonkosok, ciszterciek, piaristák, ferencesek
meg annyiféle egyházmegyéből világi papok. Volt mit beszélgetnünk. Volt
időnk ismerkedni. Két nap múlva szólítottak, hogy szedjek össze
mindent, menjek a papi szobába. Hát nekem nem volt mit összeszedni,
csak az egy törülközőt meg a fogkefét. Amikor bejutottam a papi
szobába, olyan nagy ovációval, szeretettel fogadtak! Le kellett vetnem
az ócska ruhadarabokat. Kezem még mindig be volt kötve, de már
gyógyulóban volt. Összeadtak minden szükséges fehérneműt, ruhát, cipőt,
lepedőket, takarókat. Kínálgattak minden jóval a hazai csomagokból.
Kaptam papírt, ceruzát, hozzá is fogtam rögtön, levelet írtam
édesanyámnak. Máshová nem is írhattam volna, hiszen nem tudtam, Vácon
léteznek-e még sasfiókák.
,,Drága édesanyám, most már jól vagyok, nincs semmi bajom. Nagyon
várom, minden vasárnap van látogatási idő, gyere el gyorsan. Sokat
imádkozom érted.''
Összeszorult a szívem. Egy könnycsepp esett levelemre, mint egy nagy
pecsét.
Mintha megsejtettem volna, hogy ez a levél nem jutott kezébe. Már
alig vártam, hogy reggel legyen, hogy bemutathassam a szentmisét. A
nagy papi szoba olyanná változott, mint egy darab mennyország. Hosszú
asztalnál, egymás mellett mutatták be az atyák a szentmisét. Milyen
csodálatos érzés volt a durván összetákolt asztalnál az Ostya fölé
hajolni: ,,Ez az én Testem, ez az én Vérem.'' Valahogy az utolsó
vacsora asztalára gondoltam. Mikor Ő a halálba ment értünk, mikor
tudta, hogy elárulják, megkötözik, bebörtönzik, halálra ítélik,
megkínozzák, meggyalázzák, keresztre feszítik, akkor rendelte el, mint
Testamentumot, mint végrendeletet a Szeretet nagy Szentségét.
Előrevételezve a keresztáldozat gyümölcsét, az Eukarisztiát, hogy
emlékezzen minden misét bemutató, mibe került ez az Úrnak, és hogy
tudatára döbbenjenek, hogy legyenek ők is sacerdos et hostia: pap és
áldozat.
Alighogy befejeztük a szentmisét, hívtak:
-- Regőczinek távirat.
Rosszat sejtve bontottam szét a fekete betűs táviratot. ,,Szeretett
édesanyánk meghalt. Ölel bátyád, Imi.'' Torkomat a sírás fojtogatta,
szemeim könnybe lábadtak. Drága édesanyám már nem látogathatott meg.
Nekidőltem egy emeletes ágynak, kifelé néztem a rácsos ablakon. Drága
édesanyámat láttam, mintha csak jönne felém. Hányszor vártam őt így,
szinte az ablakhoz tapadva, hogy mikor jön már a hosszú útról, hiszen
szegény mennyit batyuzott vidékre, hogy egy kis élelmiszert összehozzon
éhező gyermekeinek. Apám hadikórházban hosszú fogság után, édesanya
tartotta fenn a kis családot. Hogy vártam őt mindig, amikor fáradtan
jött haza. Alig állt a lábán, egy kórház gőzös pincéjében mosott egész
nap és jött egy kis ételhordóval. Még szájától is megspórolta azt a kis
ebédet, amit kapott. Hogy vártam őt, amikor intézetbe kerültem, hogy
jöjjön, látogasson meg. Egész gyermekkoromban mindig csak őt vártam,
csak akkor volt megnyugvásom, ha mellette lehettem. Mikor Belgiumba
kerültem, akkor is csak azt vártam, és csakis azért jöttem haza, hogy
láthassam. Hogy várhatott ő engem szívszorongva mindennap, ebben a nagy
várakozásban. Szegénykének szíve megszakadt. Mint tündöklő glóriás
alak, úgy láttam felém közeledni, aki mindig annyira egy volt velem,
minden örömben, gondban, bajban, szenvedésben. Az én sasfiókáimnak is
igazi anyja volt. Hogy jött segíteni, sütni, főzni, varrogatni! Milyen
kedves volt ő a gyermekek között, mindig úgy mondogatta: Pityukám,
megáldott általad az Isten, mennyi-mennyi unokám van nekem, kicsik,
nagyok, fiúk, leányok, jaj, de szeretem őket.
Egy kéz nehezedett vállamra: Mócsy atya állt mögöttem bozontos
hajával. Felvette a táviratot, mely a földre esett.
-- Őszinte részvétem -- mondta átölelve.
A többi atyák is mind jöttek részvétüket kifejezni.
-- Holnap minden szentmisét édesanyádért mutatunk be. Mi volt a
keresztneve?
-- Ilonka -- mondtam elcsukló hangon. -- Ennyi sok szentmisét kap
édesanyám? -- mondtam lassan. -- Ő már bizonyára a mennyország
békességét élvezi.
Mócsy atya forgatta a táviratot.
-- Ezen nincs dátum. Az a gyanúm, hogy ezt az Andrássy útról küldték
utánad. Még szép, hogy egyáltalán megkaptad.
Megintcsak felmerült előttem a sovány nyomozó képe. Annak is volt egy
öreg édesanyja, akit elveszített.
-- Azért jelentkezz kihallgatásra -- tanácsolta Mócsy atya. Kérjed,
hogy engedjenek ki édesanyád temetésére.
Nemsokára be is vezettek a táborparancsnok elé, megmutatva a
táviratot, kértem engedélyt. A táborparancsnok rám nézett.
-- Erre nincs lehetőség. -- Sarkonfordult és elhagyta a szobát.
Mikor az első látogatásra Imre bátyám megjelent, a hosszú beszélőben
bizony a nagy zajban alig hallottuk egymást. Csak annyit tudtam meg,
hogy édesanyámat már eltemették.
-- Mindig téged emlegetett, én pedig minden börtönt végigjártam, hogy
valami hírt tudjak rólad, de sehol nem adtak felvilágosítást. Bizony,
az a hír járta, hogy már nem is élsz. Ettől kezdve édesanyám annyira
szótlan lett, nem evett, csak imádkozott meg sóhajtozott. Egy szép
napon elaludt. Nagy részvéttel a Németvölgyi temetőben, Budán helyeztük
nyugalomra.
-- Mi van a sasikkal?
-- Bizony azok szétszéledtek. Csak Erzsi unokanővérünk tudott
egypárat elrejteni. De úgy néz ki, hogy ezek se maradhatnak soká Vácon.
Szomorúan érintett édesanyám halálának híre, és hogy a sasfiókák,
életem műve szertefoszlott.
Amire a jó hajóskapitány figyelmeztetett, sokkal gyorsabban
bekövetkezett, mintsem gondoltam. Egy szép napon szigorú fegyházzá
alakult az internálótábor. Minden eddigi kiváltság megszűnt. Nem
lehetett csomagot hozni, misebort nem kaptunk, megtiltották a misézést,
elkobozták a könyveket, nem volt szabad a szobát elhagyni, csak a séta
alkalmával. Egyesével, szótlanul kellett az udvart körbejárni. A koszt
is silány lett, mindig éheztünk, semmiféle lehetőség munkára vagy
kikapcsolódásra nem volt, se rádió, se újság. Ritkán lehetett írni pár
sort egy levelezőlapon. Látogatások kéthavonként, a legközelebbi
családtagok tíz percre. Akiket fegyházból hoztak közénk, még egy kis
utókezelésre, mind visszasírták a fegyházi állapotot, mert ott
emberségesebben bántak velük, dolgozni is lehetett, nem kellett éhezni.
Itt mi úgy voltunk elkönyvelve, mint a rendszer reakciós ellenségei,
akikről nem kell elszámolni. Szörnyű volt a bizonytalanság, hiszen
ítéletünk nem volt, addig tarthattak fogva, ameddig csak akartak.
Minden szobának volt egy parancsnoka, akitől bizony tartani kellett,
mert egy kis kedvezményért mindenre képes volt. Legfájdalmasabb az volt
nekem, hogy nem misézhettem. Mócsy atya, aki azelőtt a mise bort
kezelte, átadott nekem egy kis tartalékot, melyet a kutatásnál meg
tudott menteni. Erre úgy kellett vigyáznom, mint a szemem fényére.
Minden héten voltak kutatások, amikor mindent átforgattak, a
legcsekélyebb szabálytalanságért is szigorú büntetés járt. Nagyon
találékonynak kellett lenni, hogy mindig elrejtsem a kis misebort. Ez
adott lehetőséget, hogy néha titokban misézve Eukarisztiával
elláthassam a papi szobát, sőt a nagybetegeknek is juttassak.
Bevezettük a koncelebrálást, ami eddig még ismeretlen volt, de Mócsy
páter, aki mint XII. Pius pápa futára jött Magyarországra, minden
joghatóságot megkapott a pápától, így élhettünk ezzel a lehetőséggel.
Nem tudom, miért kaptam bizalmat a paptestvérek részéről, hiszen több
mint hetvenen voltunk összezsúfolva egy nagy teremben. Talán azért,
mert látták, mennyit imádkozom. Mindig vidám voltam, bátorítottam őket,
sokat meséltem a sasfiókákról, viharos múltamról. Nemegyszer
megnevettettem őket, és mindig mindenből szolgálatkészen kivettem a
részemet, vállalva sokszor a lebukást is. Tény az, hogy rám bízták az
Oltáriszentséget. Hetenként egyszer Mócsy atya a szobaparancsnok
figyelmét lekötötte, és én föl-alá sétálva a hosszú teremben mondtam
magamban a szentmise szövegét, melybe a többiek is bekapcsolódtak.
Zubbonyom egyik zsebében kis, apróra tördelt kenyérdarabkák, másik
zsebében a szívem felett egy kis alumínium dobozkában pár csepp bor.
Mikor az átváltoztatás szavaihoz értem, fölemeltem a kezem és a
szívemre mutattam, halkan mondva az átváltoztatás szavait. -- A római
börtönben megbilincselve egy pap úgy mutatta be a szentmiseáldozatot,
hogy szíve felett volt a víz és a bor, kezeit nem használhatta, de
kimondta az életet hozó szavakat, az átváltoztatás szövegét.
Most én is így mondtam. Szívem felett volt a kenyér és a bor,
tagoltam az átváltoztatás szavait. Azután mindenkihez eljuttattam az
Eukarisztiát, s mindig volt tartalék nálam, a szívem felett egy kis
zacskóban. Mennyi vigaszt és erőt nyújtott az Oltáriszentség közelsége,
és az, hogy négy hosszú éven át mindig velem volt a szentségi Jézus.
Hiszen legfőbb gondom volt állandó jelenlétét biztosítani. Persze
akárhogy is osztottam be, elfogyott a misebor. Kitaláltam, hogy lehet a
tisztasági csomagba becsempészni fogkrémpasztában, piciny kis üvegben.
Több paptestvéremet is kértem, így segítsenek, hogy legyen mindig
borunk.
A szeretet leleményes. Ha valamit nagyon akarunk, meg tudjuk
valósítani, ha sok áldozatot kíván is, és így soha nem fogyott ki a
bor. Mindig volt annyi kenyér, hogy legyen Eukarisztiánk. Kis
gyufaskatulyában nagybetegekhez is eljuttattam az Eukarisztiát.
Ebédosztásnál egy-egy megbízható szakács továbbította a betegszobába.
Néha egy-egy marék mazsolát is sikerült kapni a szakácsoktól. Ezt
vízben megduzzasztottam, kicsavartam zsebkendőbe, így megerjesztve
ebből is bor lett.
Egy alkalommal megtudtam, hogy az a repülő altábornagy, aki minden
első pénteken szokott áldozni, nagybeteg, haldoklik. Egy öreg
paptestvérem ,,szívrohamot'' kapott. Átvitték a kórházba, kezébe
csúsztattam kis skatulyában az Eukarisztiát. Két nap múlva
visszahozták. Örömmel mesélte, hogy a haldokló altábornagy mellé
került, éjjel meggyóntatta, megáldoztatta, másnap meg is halt.
Csodálatos, hogy váltja valóra ígéretét az édes Jézus azokkal, akik az
első pénteket tartják.
A sok-sok élmény közül négy év alatt a legkedvesebbeket mesélem el.
A negyedik évben történt. Már széthelyeztek bennünket, papokat, így
sokkal nehezebb volt számunkra, mégis boldogító, hogy sok-sok vigaszt
tudtunk nyújtani csüggedt rabtársainknak. Lehetőség nyílt a
pasztorációra, lelkigondozásra.
A karácsony volt mindig a legszomorúbb, legsivárabb a börtönéletben.
Ilyenkor dupla őrség volt, a tornyokba is felállították a géppuskákat,
napokon át még sétára se vittek le bennünket. Még egy kis fenyőgally
sem emlékeztetett erre a nagy, szent ünnepre. Egyre azon törtem a
fejem, hogy tegyem emlékezetessé mégis a karácsonyt szegény
rabtestvéreimnek.
Már csak egyedül voltam mint pap a nagyteremben. Volt ott egy
szobrászművész, akivel jó barátságot kötöttem. Néha ügyes kis figurákat
formált kenyérbélből, én csak csodálkoztam. Persze aztán bekapta, és
jóízűen megette. A kenyéradagot minden reggel megkaptuk, és ez volt a
fő táplálékunk. Minden morzsáját megettük, kenyérosztás után öt perccel
már egy morzsát se lehetett találni. Kértem barátomat, formálna nekem
kenyérbélből egy kis karácsonyi Jézuskát. Széttárt karú csöppséget, a
betlehemi jászolkába valót. Szívesen, mondta, ha adsz nekem elegendő
kenyérbelet. Persze hogy adtam. Egy héten át koplaltam. Csak
kenyérhéjat ettem. Ő pedig szorgalmasan gyúrta, formálta, s elkészült a
gyönyörű kis Jézuska. Michelangelo nem örült úgy Mózes szobrának, mint
én annak a mosolygós, kitárt karú betlehemi Jézuskának. Gondosan
rejtegettem szalmazsákomban; meglepetésnek tartogattam szent karácsony
estére, hogy megörvendeztessem szomorú szívű sok rabtársamat,
karácsonyi hangulatot teremtve a sivár börtön mélyén. Karácsony este az
egyik sarokban maroknyi szalmára fektettem. A szobaparancsnoktól
sikerült egy kis gyertyát és gyufát kapnom. Meggyújtottam a
gyertyácskát. Halvány fénye megvilágította a betlehemi Gyermeket. A
fehér falra megnagyítva vetődött árnyéka, mintha az egész szomorú
társaságot szívére akarná ölelni. Egymás után szállingóztak körém a
rabok. Csendben, megilletődve nézegették. Egész halkan elkezdtük
dúdolni a Mennyből az angyalt, majd egy osztrák társunk a Stille
Nachtot. ,,Csendes éj, szentséges éj...'' Csend volt a mi szívünkben.
Az emlékezés a régi szép karácsony estékre mindegyikünkben karácsonyi
hangulatot keltett. Egymás után énekelgettük a szebbnél szebb szent
énekeket.
Egyszer csak a folyosóról súlyos léptek zaja hallatszott.
Megnyikordult a kulcs a zárban, gyors mozdulattal ingem alá rejtettem a
kenyérbélből készült kis Jézuskát. Elfújtam a gyertyácskát. Máris nyílt
a vasajtó, belöktek valakit. Megint csapódott az ajtó. A döbbent
csendben a távozó őr lépteinek zaja hallatszott.
Körülvettük az új rabot, aki egy szalmazsákra kuporodott. Sovány,
szőke, 18-20 év körüli férfi lehetett. Elnyűtt ruhája, ápolatlan
külseje arra vallott, hogy szegényt nagyon meghurcolták. Egymás után
tettük fel neki a kérdéseket.
-- Honnan kerültél ide? Mi a neved? Miért hoztak be?
Riadtan nézett ránk, csak ennyit nyögött:
-- Éhes vagyok, nagyon éhes! Adjatok valamit enni, már három napja
nem ettem!
Összenéztünk szomorúan, mit adhatnánk ennek a szegény éhező
testvérünknek karácsony szent este, hiszen mi is éhesek vagyunk, minden
falat kenyerünket utolsó morzsáig megettük. Fájt, hogy nem segíthetünk.
De egyszerre mintha megmozdult volna valami a szívem fölött. Igen, hát
itt van a kenyérbélből készült enni való Jézuska. Gyors mozdulattal
kivettem ingem alól, odaléptem hozzá, letérdeltem a szalmazsákra.
-- Nézd, fiú, itt van! Kenyérbélből van a Jézuska.
A fiú csodálkozva nézett rám, a többiek is biztatták.
-- Vedd csak el! Kenyérből van a Jézuska.
A fiú tétován vette a kezébe, beletört, aztán mohón elkezdte rágni.
Egészséges fogai az utolsó morzsáig felőrölték, mi meg csak néztük
szótlanul... Szemem is könnybe lábadt. Jaj, ez a fiú megette a
Jézuskámat. Pedig milyen jó volt, egy kis karácsonyi hangulatot hozott
nekünk. A többiek is szinte leverve széledtek szét. Mindenki kis
kuckójába vonult gondolataival. Ahogy néztem a fiút, ahogy a száját
törölgette, valami megvilágosodott bennem. Lám, hát ez a karácsony
misztériuma: azért jött közénk az isteni Kisded, hogy hagyja magát
általunk megenni, mint az enni való Jézuska. Azért jön most is közénk a
hófehér ostyában, mintegy pólyába takargatva, hogy adhassa magát
nekünk, hogy egyek legyünk vele. Ez az isteni szeretet végtelensége,
amit egy édesanya így érzékeltet kisgyermekével: ,,Úgy szeretlek, majd
megeszlek!'' Most értettem meg igazából karácsony titkának lényegét. De
jó volt most ezen elmélkedni, gondolkodni ezen a szent éjszakán. Ebben
a rideg, hideg, sötét börtönben, mely bizony sokban hasonlított a
betlehemi barlangistálló nincstelenségéhez.
Másnap a hajóskapitány barátom mellém telepedett.
-- Köszönjük, hogy tegnap este egy kis karácsonyi hangulatot
varázsolt közénk. Úgyis olyan szomorú vagyok, még soha nem éreztem
magam annyira egyedül. Karácsony előtt kaptam egy levelet az ügyvédtől,
kimondták a válást, s feleségemnek ítélték aranyos, 9 éves lánykámat,
akit mindennél jobban szeretek.
Próbáltam vigasztalni. Nekem több mint 200 gyermekem volt, most már
nincsenek. A kapitány felsóhajtott.
-- Nemrégiben drága édesanyám is meghalt, nem mehettem el a
temetésére. Ha szabadulnék, nincs is hová mennem. -- Vállára tettem a
kezem. -- Látod, barátom, nagyon megértelek, nekem is meghaltak a
szüleim.
Mikor édesapám meghalt, akkor tört ki a háború, német megszállás
alatt voltunk Belgiumban. Nem jöhettem a temetésére. Édesanyám
nemrégiben halt meg, nem is tudtam. Már eltemették, amikor kézhez
kaptam a táviratot, itt a börtönben. Nekünk már csak az az édes isteni
Kisded maradt, aki még ide is eljön közénk. Nem akarsz megáldozni?
Csodálkozva nézett rám:
-- Van erre lehetőség? -- Suttogóra vettem a szót.
-- Igen. Mikor gyóntál?
A kapitány zavartan motyogta:
-- Bizony, annak több éve.
-- Nos, most itt a lehetőség.
-- Akkor már egy életgyónást végzek -- mondta a kapitány. Én pedig
boldog voltam, hogy karácsony szent ünnepén a szomorú hajóskapitányom
így megvigasztalódott az isteni Kisded által, és hogy békesség
költözött szívébe.
Ilyen esetek voltak számomra a legvigasztalóbbak. Sok szegény
rabtársamat tudtam így lelkiekben kibékíteni. Barátságokat kötöttem, és
jóleső volt az a tudat, hogy még ilyen körülmények között is sokakan
tudtam segíteni.
Különösen fiatalabb rabtársaimmal foglalkoztam. Érdekes, hogy soha
nem találkoztam visszautasítással. Valahogy ott a börtönben közelebb
éreztük magunkat Istenhez, és egymáshoz is.
Egy orosz nagyherceg fiával is megbarátkoztam, akinek apját a 17-es
forradalomban kivégezték. Édesanyja egy magyar hadifogollyal kötött
fiktív házasságot, így tudtak Magyarországra kerülni, nagyon kalandos,
hosszú út után, ezernyi veszély közepette. Még akkor egészen kis fiú
volt. Művész hajlamú. Itt elvégezte a főiskolát, gyönyörűen festett,
rajzolt. Az őrök is felfedezték ezt a tulajdonságát, gyakran kihívták,
hogy rajzoljon nekik, vagy fessen egy képet. Holmi dekorációkkal is
megbízták, így gyakran az irodában is dolgozott.
Egyszer félrehívott, fülembe súgta: hallotta, hogy az irodában a
foglyokról egymás között beszélgetve a Regőczi nevet is emlegették,
hogy külön szemmel kell tartani.
-- Miért vagy úgy elkönyvelve? -- kérdezte barátom. -- Mit tettél? --
Gondolkoztam.
-- Most már tudom -- döbbentem rá. -- Mikor még a papi szobában
voltunk, akkor felvetették, hogy írjunk egy kérvényt szabadulásunk
előmozdítására. Én ezt elleneztem. Különösen, amikor a szöveget
elolvastam. Nagyon agitáltam, hogy ne írjuk alá, vagyis hogy ne
küldjünk kérvényt a börtönigazgatóságnak. Azzal érveltem, hogy ilyen
áron ne akarjunk szabadulni. Vegyük úgy a börtönt, hogy számunkra
kiváltságos helyzet, hiszen hitünkért, meggyőződésünkért, Krisztusért
szenvedhetünk. Talán ketten-hárman voltunk csak, akik a kérvényt nem
írtuk alá. Engem akkor kihallgatásra rendeltek, és felelősségre vontak,
hogy miért tiltakoztam. Röviden válaszoltam:
-- Elsősorban ártatlanok vagyunk. Nem követtünk el semmi bűnt,
ítéletet sem kaptunk, másodsorban pedig úgy vélem, kérvény nélkül is
szabadulunk, ha eljön az ideje.
Akkor a százados dühösen rám rivallt:
-- Hát maga innen soha nem fog szabadulni! Garantálom! Amíg itt
leszek.
A nagyherceg fia hosszasan rám nézett:
-- Most már tudom, miért kell tőled tartózkodni. Igen, ezek félnek
tőled. De éppen ez a gyengeségük jele.
Már negyedik éve, hogy a tikkasztó nyár melege szinte elviselhetetlen
volt abban a nagy barakkban, ahova be voltunk zsúfolva. Létszámunk
egyre növekedett. A külvilágból semmi hír nem érkezett vagy
szállingózott be. Ritkán jött egy-egy rövid, ceruzával írott
cenzúrázott lap Imi bátyámtól, de ő is mindig közömbös dolgokról írt.
Néha egy-egy beszélőn találkozhattunk. Minden este 9 órakor úgy
búcsúztam a naptól, hogy áldásomat küldtem minden sasfiókámnak, minden
jótevőnknek, mindazoknak, akik imádkoztak értem.
Egyszer a nagyherceg fia titokzatos képpel húzott félre.
-- Az irodában azt hallottam, hogy meghalt Sztálin. De már jó pár
hónapja meghalhatott, ahogy a beszédfoszlányokból ki tudtam
következtetni. Bizonyára lesznek változások. Még olyat is hallottam,
hogy felszámolják az internálótábort.
Feszültség volt a levegőben. Elrendeltek egy orvosi vizsgálatot,
ezelőtt sose volt. A koszt is mintha javult volna. Mindig csak
levesféléket kaptunk, most többször volt borsó- vagy babfőzelék egy kis
pörkölttel, még a kenyéradagot is felemelték. Augusztus vége felé
egyeseket kiemeltek közülünk. Azután folyamatosan, nap nap után egyre
többeket szólítottak. Megtudtam a nagyherceg fiától, aki egész szabadon
mozoghatott, hogy több pap szabadult már. Egészen felvillanyozott az a
tudat, hogy rám is sor kerülhet. Egy szép napon a nagyherceg is
búcsúzott tőlem.
-- Megtudtam, hogy már az összes papot elengedték.
Már csak te vagy. Én holnap szabadulok.
Szívem hevesen dobogott. Eszembe jutott a százados fenyegetése. Úgy
látszik, szavatartó. Estefelé a nagyherceg fia lelkendezve jött hozzám:
-- Az irodába hívattak. Megtudtam, holnap megy az utolsó csoport. A
te neved is ott a listán. Együtt szabadulunk.
Átöleltük egymást. Egész éjjel virrasztottam, imádkoztam. Másnap
reggel betoppant egy tiszt:
-- Maguk az utolsók. Nem is olvasom a listát. Minden holmijukkal
menjenek át az irodaépület elé. Ott kapják a szabadulólevelet.
Gyorsan összecsomagoltam egy tarisznyába férő kis cuccomat. Közvetlen
a nagyherceg után kiáltották nevemet. Vele együtt léptem be az irodába.
Átnyújtották a szabadulólevelet.
-- Olvassa el! Vácról és Nagy-Budapest területéről ki van tiltva! --
harsogta. -- Írja alá! Jelölje meg a helyet, hová megy!
Az öröm egyből szomorúságra fordult. Hát nem mehetek Vácra? Hová
menjek? Imi testvérem Máriaremetén lakik édesanyám házában, de hát Nagy-
Budapestre se mehetek.
-- Na, gyorsan! -- türelmetlenkedett a tiszt. -- Bökje már ki, hol
akar letelepedni.
-- Máriaremetén -- vágtam ki merészen.
-- Hát az meg hol van? -- nézett rám kérdően. Van oda vasút? Vasúti
állomás?
-- Nincs -- feleltem --, egy egész kis hely.
-- Az jó lesz. Az pont magának való.
Beírta nagy betűkkel a szabadulólevelemre: Máriaremetére mehet.
Áldottam az isteni Gondviselést, hogy a tiszt még sose hallott
Máriaremetéről. Meg kellett várni, míg ránk esteledik, aztán
indulhattunk ki egyenként a nagy rácsos kapun. Utolsónak hagytam el
mint pap az internálótábort, melynek négy évig voltam foglya.
Amikor becsapódott mögöttem a nagy vaskapu, csak akkor döbbentem rá,
hogy szabad vagyok. Most hová? Máriaremete nincs olyan messze ide.
Hévvel vagy busszal hamar ott lehetek. De valami olyan bizonytalanná
tette lépteimet. Drága édesanyámra gondoltam, aki már nem él. Azután a
sasfiókáimra, akik ki tudja, merre vannak. Igen, most már tudom. Első
utam a temetőbe vezessen, édesanyám sírjához. Este volt, mikor
odaérkeztem. A budai csendes temető nagy vaskapuja zárva volt. Erre
gondolhattam volna, de mégis odatérdeltem a vasrács elé. Első
üdvözletem, imádságom drága édesanyámnak szólt. Azután megfordultam.
Máriaremete felé vettem utam. A remetei kegytemplom sötéten meredt rám.
Kapuja annak is zárva. Felsóhajtottam. Úgy látszik, itt se várnak. De
abban a pillanatban nyolc óraütés kondult meg a harangon, s íme, fény
gyulladt a templomablakon. Úrangyalára harangoztak. Kitárult a kapu.
Szinte szaladva mentem a főoltár, a kegykép elé, hogy leborulva
elrebegjem imámat, hálámat, köszönetemet, hogy felszabadulhattam, hogy
itt lehetek az Úr oltára előtt, ahol első szentmisémet is bemutattam,
amikor Belgiumból mint felszentelt pap hazajöttem, drága édesanyám nagy
örömére.
-- Regőczi atya! -- hallottam mögöttem az öröm teljes felkiáltást. S
ahogy megfordultam, könnyezve ölelt át a jó öreg szervita testvér, a
sekrestyés.
-- Jaj, csakhogy itt van közöttünk, jaj szegény édesanyja mindennap
itt sírdogált a kegykép előtt. Hogy várta magát haza. Isten
nyugosztalja.
De már erre én is könnyekre fakadtam. Együtt sírtunk a jó öreg
testvérrel.
-- Bemutathatnám a szentmisét? -- kérdeztem könnyeimet törölgetve.
-- Persze, persze! Azonnal! -- s máris csoszogott a sekrestyébe. Míg
felöltöztetett, elmondta, hogy már nincsenek szerviták, feloszlatták a
rendet. Őt kegyelemből tűrik csak meg, mint sekrestyést. Egyedül
maradt, egy kis házikóban húzódik meg. Majd, mikor az oltárhoz
indultam, fülembe súgta:
-- Most megyek, értesítem a bátyját meg a feleségét.
Azt tudja, hogy két kis gyermekük is van?
-- Igen -- bólintottam.
-- Jaj, lesz nagy meglepetés.
Ahogy csak öreg lábai bírták, elsietett.
De jó volt most egyedül a nagy templomban bemutatni a
szentmiseáldozatot, a Szűzanya kegyképénél, édesanyámért, sasfiókáimért
meg azokért ajánlottam fel, akik imádkoztak szabadulásomért.
Már a vége felé tartottam a szentmisének, épp áldásra emeltem karom,
amikor beviharzott Imre bátyám feleségével és két kisgyermekével.
Odaborultak elém, úgy vették áldásomat.
-- Jaj, csak drága édesanyánk ezt megérhette volna! -- zokogta Imi
bátyám megindulva.
Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepére virradtam. Már kora hajnalban
nekiindultam rózsafüzérrel kezemben gyalog az erdőn át Remetéről
Makkosmáriára, ahol Fogolykiváltó Boldogasszony búcsúja van szeptember
24-én: a Mária Mercedes. Még nyitva sem volt a templom, amikor
megérkeztem. A rigók vidáman fütyörésztek, szívem-lelkem velük dalolt.
Mikor megnyílt a templom, én miséztem legelőször. Egész délelőtt jöttek
a zarándokok, nagy örömömre sok fogoly paptestvéremmel is találkoztam,
Mócsy atyával is. Így tájékoztattam az eseményekről. Miután én Vácra
nem mehettem, egy váci paptársam megígérte, hogy ügyemben beszél a
segédpüspökkel, mert a váci püspök, Pétery József Hejcére van
internálva. Már mint megyéspüspök nem tevékenykedhetett. Erről nem is
tudtam, hiszen abban reménykedtem, hogy vele találkozhatom. Délután
megérkezett Erzsiké, az unokanővérem Vácról, és az a munkatársam is,
akit megbíztam, hogy amíg csak lehet, tartsa egybe a sasikat. Erzsike
elmondta, egypár gyermeket bújtattak Vácon, de egyre veszélyesebb lett.
Többször volt náluk razzia. A két legkisebb árva fiút sikerült csak
megtartani. Azok most is Vácon vannak. A kápolna még mindig működik, ő
a sekrestyése. Mindennap van szentmise, litánia, a kis-váci hívek
nagyon összetartanak, minden este mondták értem a rózsafüzért, minden
este vették áldásomat. A sasiotthont még egy évig zárva tartották,
aztán egy szép napon minden berendezést elszállítottak,
pedagógusotthonnak nyilvánították, és most azok laknak ott. Az a két
kis ház a sarkon viszont megmaradt, ahol ő lakik munkatársnőjével és a
két gyermekkel. Némi vigaszt nyújtott mégis az a tudat, hogy még mindig
van egy talpalatnyi föld, még mindig létezik egy icipici sasiotthon,
még mindig van egy-két árvám. El fogom kezdeni, ahol abbahagytam.
Belgiumba azonnal írtam egy hosszú levelet Arnold atyának, hogy
értesítse ismerőseimet, jótevőimet szabadulásomról. Megköszöntem
imáikat, segítségüket, mert hiszen a négy hosszú év alatt ők továbbra
is támogattak bennünket.
Pár nap múlva jött az értesítés a váci segédpüspöktől, hogy azonnali
hatállyal kinevez Máriabesnyőn káplánnak. Erzsiké unokanővéremmel
azonnal le is utaztam a máriabesnyői kegyhelyre, mely Gödöllőtől 3
kilométerre fekszik egy dombon, erdőkkel körülvéve. Messziről
hívogatóan integet a magas templom tornya. Öreg nyugdíjas plébános
fogadott nagy örömmel. Elmondta röviden, ő már nyugdíjba vonult,
vidéken telepedett le, van egy kis háza, de a püspök kérte, hogy miután
a kapucinus atyákat, akik a kegyhelyet ellátták, elvitték, ideiglenesen
lássa el a feladatokat.
-- Örülök, fiam, hogy itt vagy. Engem keveset fogsz itt látni, mert
javarészt az én kis tanyámon leszek. Legföljebb vasárnap jövök. Tégy
itt mindent úgy, ahogy legjobbnak látod, mindent rád bízok, szabad
kezet adok neked, hiszen ismerem múltadat. Ha annyi árva gyermekről
tudtál gondoskodni, a kegyhelyet is biztosan jól el tudod látni.
Öreg kapucinus testvér volt a sekrestyés, egy kapucinus atya mint
harangozó szerepelt, és kedvesnővér látta el a háztartást. Otthon
éreztem magam, hiszen a Szűzanya kedvelt zarándokhelye volt ez. Egyből
láttam, menynyi lehetőség van itt lelkipásztori munkára, a zarándokhely
felvirágoztatására, meg hogy új árva gyermekeket fogadhassak, vagyis
előbb-utóbb összehozzak egy árvagyermek-otthont. A kapucinusok nagy
kolostora persze el volt foglalva a gödöllői egyetem internátusa
részére. Csak egypár szobát hagytak meg a plébánia használatára. Nagy
lendülettel és lelkesedéssel kezdtem el máriabesnyői működésemet. Annyi
év kényszerpihenése után jól jött most a lehetőség. Bár egészségileg
eléggé megrokkantam, ízületi bántalmak, reuma kínozta lábaimat.
Injekciókúra nem sokat segített, annál többet a kerékpárom, amellyel
szinte egész nap száguldoztam a nagy kiterjedésű plébánián, hogy a
híveket fölkeressem, meg a gyermekeket összeszedjem, hogy elkezdhessek
egy komoly hitoktatást, mert ez már jó ideje szünetelt.
Nagy meglepetésemre levelet kaptam a váci segédpüspöktől, szigorú
felhívást, hogy Vácon a sasfiókákat teljesen fel kell számolni,
egyetlen sasfióka sem lehet, mert komoly következményei lesznek.
Válaszoltam a püspök atyának, haladékot kérve, hogy intézkedhessek.
Meglep, hogy éppen most, amikor szabadultam, kötnek bele Vácon a
sasfiókáimba, és hogy nagyon nehéz megoldást találni, hová helyezzem el
őket. Levelemre nem kaptam választ, de a püspök titkára felkeresett,
hogy azonnal intézkedjem, a püspök atya nem tehet semmit, őt utasítják.
Fájó szívvel elkönyveltem, úgy látszik, továbbra is ,,feketelistán''
vagyok. Segítségre, megértésre nem számíthatok.
Egy kedves sasi leányom Pesterzsébeten lakott kis szobában. Ott is
kapott állást. Meglátogatott. Amikor elpanaszoltam, milyen nehéz
probléma elé kerültem, azonnal felajánlotta, hogy a két kisfiú, a
nyolcéves Peti meg a tízéves Józsi jöjjenek Pestszenterzsébetre, ott
lehetnek nála, amíg más megoldás nem adódik.
Munkatársnőm is pesterzsébeti volt, az is jöhetne segíteni. Meg is
állapodtunk, és még a héten Pestszenterzsébetre költöztek az utolsó
sasfiókák. Ott kezdtem el, pontosan tíz éve, az első árvákat
összeszedni, most újra ott kezdtem el az új sasiközösség szervezését.
Pestszenterzsébet részemről könnyen megközelíthető volt, ezért gyakran
felkerestem kis sasfiókáimat, és mert sokan ismertek még a régi
időkből, sok segítséget is kaptam a jó hívektől.
Többek között egy kereskedőcsalád, akik éppen építkeztek,
felajánlották, hogy épülő házuk egyik részét átengedik a sasfiókáknak,
ha hozzájárulok az építkezéshez. Megtetszett ez az ajánlat.
Pestszenterzsébet központjában volt ez a ház, közel a templomhoz. Az új
rész -- egy teljes összkomfortos lakás külön bejárattal és udvarral --
jól megfelelt. A költségek sem voltak olyan nagyok, hiszen már tető
alatt volt az egész épület.
Belgiumból megkaptam a szükséges anyagi segítséget, még a nyár
folyamán elkészült a ház, új otthont kaptak a gyerekek. Erzsébeti
munkatársnőm beköltözött a két fiúval az új lakrészbe.
Megkezdődött újra a sasiélet Pestszenterzsébeten. Egy hét múlva már
három új árva fiúcskával növekedett a család. Hogy örültem, milyen
boldog voltam! Most már a harmadik sasiotthonunk élete indult. Az első
Erzsébeten 1943-tól 1945-ig, a második Vácon 1945-től 1953-ig volt. Itt
a harmadik, ki tudja, meddig?
Szabadulásom után az első karácsony estét az új otthonunkban töltöttük,
több régi sasi is eljött hozzánk. Igazi karácsony esti volt a hangulat.
Visszaidéztük a szép, régi emlékeket.
Engem kérleltek, beszéljek, hogy töltöttem az első karácsony estet a
börtönben. Bizony, ott, a nagy zárkában, több mint hetven pap volt
összezsúfolva. Nem volt karácsonyunk soha, még egy fenyőgallyacska sem.
Már régen nem misézhettünk. Mócsy atyával megbeszéltem, ez legyen a
karácsonyi meglepetés, hogy bemutatjuk koncelebrációs szentmisében a
karácsonyi misztériumot. Régóta összegyűjtöttem ehhez a szükséges
kellékeket, féltve, vigyázva, meg ne találják a kutatás alatt.
Felfigyeltem arra, valahányszor bejönnek kutatni, mindent
összedobálnak, még a szalmazsákokat is kiforgatják, de a
szobaparancsnok szalmazsákjához nem nyúlnak. Alkalmas pillanatban
tehát, amikor a szobaparancsnok nem figyelt, becsempésztem a
szalmazsákjába a kis üveg bort, az összespórolt kenyeret, így sikerült
karácsony este a záróra után a paptestvérekkel együtt ott a priccseken
térdelve, szalmazsákon kuporogva bemutatni az éjféli szentmisét. Én
voltam a fő celebráns, nálam volt a bor egy kis pohárban, mindenkinek
kezében kis darab kenyér, valahogy úgy átéltem, de azt hiszem, a
többiek is, ennek az éjféli szentmisének a realitását, ott a
szalmazsákokon kuporogva a betlehemi kisded istállójának szúrós szalmái
emlékeztettek arra: ,,ego memet in ardua fixi'' -- Én a kemény életet
választottam. Ez karácsony misztériumának legfőbb mondanivalója. A
nincstelenség, a szegénység, az áldozatvállalás, vagyis önmagunk egész
kiürítése, hogy elfoglalhassa helyét szívünkben az isteni Kisded.
Meghatódva jártam azután körbe, nyújtva a bort, az átváltoztatott drága
szent Vért, melybe mindenki megmártotta kenyerét, azaz az Úr drága
szent Testét. Milyen örömteljes volt ez a mi áldozásunk! Az isteni
Kisded összefogta szíveinket. Micsoda erő a vinculum caritatis: a
szeretet köteléke, az Eukarisztia. Ezt jegyezzétek meg, drága kedves
sasik, akármi legyen is, ez kapcsolja össze szíveinket, ez a szeretet
misztériuma, ez karácsony mondanivalója.
Tíz órát ütött az óra. A karácsonyfa tövében mindenkinek ott volt egy
kis ajándék. Nekem már búcsúznom kellett, hogy elérjem a HÉV-et, hiszen
éjfélkor Máriabesnyőn szentmise. Sietve búcsúztam, a ház tulajdonosa
megvárt az előszobában.
-- Kegyelemteljes ünnepeket -- szóltam hozzá, de idegesen
közbevágott:
-- Atya, hát ez így nem mehet tovább. Idecsődít egy sereg gyermeket,
fel fognak ránk figyelni, még az én családom is bajba jut, nekem is van
négy gyermekem, ezt nem kockáztathatom.
A karácsony esti örömök után hideg zuhanyként ért ez a váratlan
támadás.
-- Csak két gyermekről volt szó, amikor idejöttek -- folytatta. -- Ha
nem küldi el a többit, a két gyermek sem maradhat.
-- Váratlanul ért, most sietnem kell -- mondtam kapkodva.
-- De vegye tudomásul -- szólt még egyszer keményen --, csak a két
gyermek maradhat, máskülönben felbontom a szerződést!
Milyen szomorú volt ez a karácsony estém! Azt hittem, félig-meddig
révbe jutottam, máris kiadták az utamat. Hiszen természetes, hogy a
befogadott árva gyermekeket nem küldhettem szét.
-- Istenem, Istenem, küldj valami megoldást! -- fohászkodtam.
Csodálatos az isteni Gondviselés. Ő nem hagyhat el, legföljebb egy kis
időt késik, hogy próbára tegyen, s azután jutalmazzon, annál
bőségesebben. Karácsony napján jött az egyik kedves hívő, akinek két
kisfia mindig ministrált:
-- Tisztelendő atyám, segítségét kérném. Az én munkahelyem Budapesten
van, feleségem is ott dolgozik, négy gyermekem van, már iskolasorban.
Van itt egy kis családi házunk, mindenképpen szeretnénk Budapestre
költözni. Nem tudna-e megfelelő lakást? Akkor eladnánk ezt a
háromszobás házunkat, beköltöznénk Pestre.
Itt a Gondviselés! -- ujjongtam fel magamban.
-- Volna Pestszenterzsébeten egy összkomfortos lakás, ha az
megfelelne, el lehetne cserélni az önök házáért.
A hívőmnek felcsillant a szeme.
-- Ott dolgozom a Határ útnál, Pesterzsébet szélén.
Mikor lehetne azt a lakást megnézni?
-- Akár holnap délután is.
Karácsony délután el is mentünk, felesége is elkísért, nagyon
megtetszett nekik a lakás. A kereskedővel is beszéltem, az is megörült
a megoldásnak. Megbeszéltük, a karácsonyi szünet alatt lebonyolítjuk a
költözködést, és a sasfiókáknak Máriabesnyőn lesz új otthona.
Az új otthon a fenyvesi részen volt, Máriabesnyő vasúton túli részén,
egy domboldalban. Tágas, nagy kerttel, három szobával, bővítési
lehetőséggel, víz, villany, ami csak kellett. Valóban gondviselésszerű
megoldás volt. Ehhez még az is hozzájárult, hogy alig pár percnyire
volt tőlünk egy kis kápolna, amelyet nekem kellett ellátnom minden
vasárnap. A kápolna mellett volt egy tágas ház, olyan lelkigyakorlatos
házféle azelőtt, most volt egy-két lakó, de a kápolna mellett volt egy
üres terem. Ezt én már régebben kinéztem, milyen jó lenne egyszer a
sasfiókáknak. Most csodálatos lehetőség adódott, hogy terjeszkedjünk,
egyre több árva gyermeket fogadhassak be. A költözködést gyorsan nyélbe
ütöttük, a család több bútordarabot is otthagyott. Erzsébeti lakásuk
kisebb lett. Így a szükséges felszerelést pótolva, egészen kedves kis
új otthont tudtam Máriabesnyőn berendezni.
A gyermekek gondozását erzsébeti munkatársnőm meg egy-két
máriabesnyői jó hívő vállalták. Hogy, hogy nem, egyre csak növekedett a
létszám. Nem tudtam soha egyetlen gyermeket sem elutasítani, ha hozták
a nagymamák nemegyszer elvált szülők gyermekeit.
Az a jó édesanya, aki Erzsébetre költözött négy gyermekével, hirtelen
meghalt, kétségbeesett férje könyörgött, legalább három gyermeket, a
kisebbeket, vegyem oda, egyedül nem tud velük mit kezdeni. Persze hogy
odavettem.
Rövidesen az édesapa is meghalt, ezek lettek legkedvesebb árváim.
Egy ápolónő jött Budapestről, hallott erről a kis otthonról, van egy
aranyos kis védence Pesten, Heine Medin-kóros, mindkét lábára béna
szegényke, nincsenek szülei, valami búzaföldön találták, így nevezték
Búza Sanyikának. Most ötéves, a kórházban nem maradhat. Már majdnem egy
éve ott ápolják. A nyomorékotthonba pedig csak hatéves kortól vesznek
fel.
-- Tisztelendő atya, befogadná? Legalább hatéves koráig?
-- Hogyne -- feleltem. -- Ma éppen Pestre megyek, el is hozhatnám.
A kis béna gyermek szinte nyakamba borult, örömmel csókolgatott,
mikor mondtam, hogy hazaviszem, lesz új otthona, sok kis testvére.
Vittem is boldogan a HÉV-en, majd onnan gyalog Máriabesnyőre. Bizony
téli idő, nagy hó, nehezen cipeltem a besnyői országúton. Egy kedves
néni megszólított:
-- Tisztelendő atya, hová cipeli azt a gyermeket? Nem nehéz?
-- Hogyan volna nehéz -- válaszoltam --, hiszen testvérkém.
A besnyői sasik tényleg úgy fogadták a kis Búza Sanyit, mint drága
testvérkéjüket, úgy szerették, becézték, szinte veszekedtek, hogy ki
viheti a hátán reggel a kápolnába, ahol a közös szentmise volt a sasik
számára. Értelmes, okos kisfiú volt. Elő is készítettem szentáldozásra.
Milyen nagy volt a sasik ünnepi öröme, amikor a kis Sanyi először
találkozott a Jézuskával, s hogy átélte a kis árva ezt a boldogságot!
Minden reggel csak úgy várta a szentáldozást.
Már csaknem egy éve volt nálunk, amikor egyszer egy fekete autó állt
meg az otthon előtt. A sofőr meg egy fehér köpenyes ápolónő szálltak
ki.
-- Búza Sanyiért jöttünk -- mondta a fehér köpenyes.
Megrökönyödve olvastam a cédulát, amit a kezembe nyomtak.
-- Búza Sanyit a hidegkúti nyomorékgyermek-otthonba felvették.
Azonnal odaszállítandó.
Összefacsarodott a szívem, szegény kis Sanyikám. Szerencsére a
gyermekek iskolában voltak, nehezen tudtam neki megmagyarázni, hogy
most Pestre megy, de majd megyek utána, beszélek az ottani igazgatóval.
Szegénykét nem lehetett megvigasztalni. Úgy könyörgött:
-- Atya, ne hagyj elvinni!
Szinte ki kellett tépni karjaim közül. Soká csengett szívembe sírása.
A sasik is mind odavoltak.
-- Atya, hozza vissza! Ő a mi testvérkénk.
Másnap utaztam fel Pestre. Mentem a hidegkúti gyermekotthonba.
Egyenest az igazgatóhoz. Mikor előadtam kérésemet, kerek-perec
kijelentette, hogy ő a gyermeket ki nem adhatja. A minisztériumba
menjek fel az illetékes osztályra, de nem sok reménnyel kecsegtet.
Tudtam, hogy ilyen kéréssel én nem állhatok elő a minisztériumban,
hiszen felfigyelnének kis otthonomra. Csodával határos, hogy eddig nem
volt bántódásunk. Szomorú szívvel mentem a nagyterembe. A sok kis
nyomorék között ott gubbasztott az én kis Sanyikám.
-- Atya, csakhogy eljöttél! Ugye, viszel haza?
Szomorúan csóváltam fejem.
-- Egyelőre, Sanyikám, itt kell maradnod. De nézd, mit küldtek neked
testvérkéid. Nézd, mennyi cukrot, csokoládét, játékot!
Ágyacskájára borítottam egy nagy zacskót. Szomorúan tolta félre.
-- Hoztál Jézuskát? Jézuskát kérek, nem játékot. Itt nem kapok
Jézuskát... -- elcsuklott a hangja.
-- Hoztam, hogyne hoztam volna, aranyoskám.
Jézuska itt is eljön hozzád.
Kis Sanyikám vigasztalódott, de nagyon szomorú szívvel integetett
búcsút.
-- Mikor jössz vissza?
-- Mihelyt lehet -- válaszoltam.
Akkoriban sok elfoglaltságom volt, csak egy hét múlva mehettem
Pestre. Mikor az otthonba beértem, a portás utamat állta.
-- Tudom, kihez tetszik menni. Ugye a Búza Sanyikát keresi? Nincs
itt, elvitték egy vidéki intézetbe.
-- Hová? -- kérdeztem meghökkenve.
-- Azt én nem tudhatom. Menjen az igazgató elvtárshoz. De aligha van
itt. -- Persze hogy nem volt ott.
Szomorú szívvel mentem vissza Besnyőre. Tudtam, éreztem, hogy ebben
célzatosság van. Elhelyezték valami messzi vidéki intézetbe, hogy ne
tarthassam vele a kapcsolatot.
Szabadulásom óta többször gondoltam a jó Pétery püspök atyára, akit
Hejcére internáltak. Sikerült egy paptestvéremtől megtudni, hogy Hejcén
van egy kertész, aki neki rokona és bejáratos abba a kastélyba, ahol
zár alatt tartották. Egy szép napon nekivágtam a nagy útnak, Miskolcon,
Szerencsen keresztül jutottam el a festői Tokaj hegy aljára. Messziről
Regőc várának romjai kéklettek az esti szürkületben. Sokat kellett a
kis állomástól gyalogolnom, míg eljutottam késő este Hejcére.
A nagy kastély körül, mely valamikor püspöki nyaraló volt, csak
egypár ház volt szétszórtan. Könnyű volt megtalálni a kertészt, aki,
miután bemutatkoztam, nagyon kedvesen fogadott, s mikor előadtam
kérésemet, megnyugtatott, hogy holnap reggel bevezet a kastély
parkjának üvegházába, odahívatja a püspök atyát. Vacsorával is
megkínált, s egy kis szobában elszállásolt. Már korán reggel
bekopogtatott hozzám, hogy még a szürkületben menjünk át, így kevésbé
lesz feltűnő.
Az üvegházban kellemesen párás meleg volt, a sok színes virág között
sétálva imádkoztam a breviáriumot. Egyszer csak sietve érkezik a
kertész: a püspök atya máris jön.
-- Mikor az ön nevét hallotta, felugrott örömében.
Be se fejezhette a kertész a mondókáját, már ott állt előttem
mosolyogva a jóságos püspök atya. Meggörnyedt, megőszült, de ugyanaz a
kedves közvetlenség mosolygott felém, mint annak idején legelőször
Vácon.
-- Drága fiam! Hogy jutottál ide? Hát szabadultál? Egy papom sem
keresett még fel. Merted vállalni a kockázatot?
-- Püspök atyám! -- letérdelve meg akartam kezét csókolni, de ő
felemelt, melegen magához ölelt.
-- Püspök atyám! -- kezdtem újra. -- Annyi hálával tartozom önnek,
hogy felkarolta az én sasfiókáimat.
Tudom, mikor engem elhurcoltak, jött Kis-Vácra kora hajnalban misézni
értem, tudom, hogy segítette szétszórt gyermekeimet, többeket közülük a
szemináriumba is felvett.
-- Természetesen, fiam -- mondta jóságosan.
-- A legrégibb sasfiókáimat a nyáron szentelték pappá.
Nagy ünnepséget tartottunk. Ott is emlékeztünk püspök atyánkról.
-- Fiam, mindig sokat imádkoztam érted -- vágott közbe.
-- Most be kell vallanom valamit, püspök atyám, én is imádkoztam
mindig önért, hogy ha kell, inkább a börtönt válassza.
-- El is jutottam a börtönig, fiam. Bocsássa meg neked az Úr --
mondta mosolyogva --, sőt már itt is maradok, nekem innen nincs
szabadulás. Azokat a feltételeket, amiket szabnak, nem írhatom alá.
Püspök atya kifelé nézett. A kertész sietve közeledett.
-- Fiam, értem jön a kertész. Menned kell.
-- Püspök atyám, áldjon meg! -- és odaborultam eléje.
A püspök áldásra emelte kezét, meghatódva vetettem keresztet.
-- Püspök úr, menni kell, gyorsan! -- szólt a kertész, és ő sietve
távozott, én még utánakiáltottam:
-- A viszontlátásig! Máskor is el fogok jönni!
Mosolyogva intett, hátrafordulva. Leroskadtam egy székre. Néztem,
néztem meggörnyedt alakja után. Szemem is elhomályosodott. Ő az én
püspököm. Ő engedelmeskedett XII. Pius pápának: kitartani akár a
börtönig, akár a vértanúságig. Én meg engedelmeskedtem neki, így
tartottam ki én is. Ezért lett ez a mi sorsunk.
Vácról kaptam hivatalos levelet. Rosszat sejtve bontottam fel. A váci
segédpüspök azonnali hatállyal Aszódra helyezett káplánnak. Szinte
sóbálvánnyá meredtem. Első gondolatom az volt, mi lesz sasfiókáimmal. A
sasiélet Máriabesnyőn már egész jól kibontakozott. Harminc gyermekem
volt. Bővítettünk, építkeztünk, hiszen mindig hoztak újabb árvákat. A
Szűzanya kegyszobránál elpanaszoltam, mi lesz árváimmal. Aszód jó 15
kilométerre van Máriabesnyőtől. Nem sokat törtem a fejem, felugrottam
kerékpáromra, úgy nekihajtottam, egy fél óra alatt ott is voltam. Nem
is olyan nagy távolság. Kezdtem reménykedni. Kell, hogy legyen
megoldás. A plébános nagy ovációval fogadott.
-- De örültem, hogy téged kaptalak káplánomnak! Lesz itt munkád
bőven!
Mikor leültetett, rögtön rátértem a tárgyra.
-- Kedves plébános atya, én ezt a kinevezést nem fogadom el. Azonnal
megyek Vácra, előadom a püspök úrnak az én nagy problémámat.
Kikönyörgöm, hogy Besnyőn maradhassak.
-- Várjunk csak! -- szólt közbe ijedten a plébános.
-- Mik azok a problémák? Úgy megörültem neked, csak nem hagysz
cserben?
-- Van harminc árva gyermekem, és még több is lesz Máriabesnyőn.
-- Igen, igen, erről hallottam, hogy van egypár gyermeked, de hát ha
itt ellátod teendőid, mehetsz tőlem Besnyőre vagy akárhová. Ne menj
Vácra! Nem vagyok benne olyan biztos, hogy meghallgatnak téged. Fogadd
el szépen ezt a helyet, én szabad kezet adok neked. Gödöllőn is van egy
kápolnám, minden vasárnap este ott kell miséznem. Azt is megtarthatod.
Este itt rád nincs szükség.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Melegen megráztam plébánosom kezét.
-- Akkor már holnap itt is leszek.
-- Mikor fogsz hurcolkodni?
-- Nem kell nekem hurcolkodni. Ott az én otthonom, a sasfiókáknál.
-- Kosztot se kérsz?
-- Arra se lesz időm.
-- Hát még ilyen káplánom se volt -- mondta a plébános --, de rendben
van, biztos jól meg fogjuk érteni egymást.
Bizony nem kis nehézséggel járt az áthelyezésem Aszódra. Állandóan
Aszód és Máriabesnyő között karikáztam. Volt úgy, hogy naponta ötször-
hatszor is meg kellett tenni az utat esőben, fagyban, hóban, zivatarban
vagy fullasztó melegben. De megtettem mindent, hogy ne legyen
fennakadás, Aszódon is, Máriabesnyőn is minden rendben menjen.
Aszódnak volt két filiája, Domony és Domonyvölgy. Egyiknek se volt
temploma, házaknál vagy az iskolában volt a szentmise. Ez nekem sehogy
se tetszett. A plébánosnak jelentettem, először Domonyban, aztán
Domonyvölgyben építünk egy templomot vagy egy kápolnát. A plébános úr
nagyot nevetett a kijelentésemen.
-- Hol élsz te, fiam? Először is nem kapsz építkezési engedélyt,
másodszor meg miből.
-- Bízza csak rám, plébános atya. A háború utáni nehéz időkben Kis-
Vácon is sikerült templomot, árvaházat építeni.
A plébános úr csak hitetlenkedve rázta a fejét.
Domonyban volt egy elhagyott raktár. Valamikor még az egyházhoz
tartozott. Rögtön szemet vetettem rá, ezt kellene rendbe hozni, ebből
szép kis templomot lehetne kialakítani, eléje egy torony, mögéje egy
sekrestye, és kész is van. A jó domonyi híveket bizony nehéz volt
meggyőzni. De mikor se szó, se beszéd a sasikkal hozzáfogtunk a
munkához, ez olyan lelkesedést váltott ki, hogy a falu apraja-nagyja
segédkezett. Alig egy hónapja, hogy Aszódra helyeztek, már kigyulladt
az örökmécses fénye a kiszemelt, átalakított nagy magtárhelyiségből
lett tágas kápolnában. A plébános nem győzött csodálkozni.
Tele volt a plébánia raktára az aszódi javítóintézet kápolnájának
odahordott felszerelésével. Most egykettőre fel tudtuk használni. A
domonyi tanácselnök, látva serény munkánkat, nem zárkózott el,
megígérte, elintézi Aszódon, hogy tavasszal már torony épülhessen
kóruskiképzéssel, meg sekrestye is. Domonyban fellendült a vallási
élet, a katolikus gyermekek mind jelentkeztek hitoktatásra, a plébános
atya boldogan mondogatta:
-- De jó, hogy nem eresztettelek el Vácra.
Nyáron valóban elkészült a torony, az aszódi javítóintézet harangját
is felhúztuk benne. Helyes kis templomocska állt Domony főutcáján, a
hívek nagy büszkeségére. Mert az 1000 katolikus lakosú Domonyban több
mint 4000 evangélikus is élt, szép templomukkal szemben a katolikusok
mindig hátrányban érezték magukat. Büszkék is voltak most templomukra.
Közben Máriabesnyőn is folyt a sasiélet. Egyre több gyermek
jelentkezett. Szívem és ajtóm mindig tárva volt. A környékből is egyre
többen kerestek fel problémáikkal. Segítenem kellett. Sok nehéz ügyet
sikerült megoldanom.
Nyáron vagy tizenketten a nagyobb fiúkkal lekarikáztunk Balatonra. Én
mentem legelöl, libasorban követtek sasfiókáim. Hol énekeltünk, hol a
rózsafüzért imádkoztuk. Már Székesfehérvár közelében jártunk, amikor
előttem átsétált az úton egy hosszú sor liba. Szembejött egy nagy
külföldi luxusautó. Csikorogtak fékei, nagy lendülettel ki akarta
kerülni a libákat. Azok meg is úsztak szárazon, de engem meg vagy három
sasit elsodort az autó. Az árokban kötöttem ki, forgott velem a világ.
Feltápászkodva éreztem, nincs komolyabb bajom. Egyik sasi elvesztette
az eszméletét, a másik kettő szintén a földön hevert.
A kocsiból a külföldi kiugorva magyarázkodott, kezeit széttárva nagy
meglepetésemre hollandul kiáltozott. Ő még jobban meglepődött, mikor én
hibátlanul válaszoltam flamandul.
Amszterdami gyémántkereskedő volt. Nagy mentegetőzés közepette
magyarázta, hogy ilyen náluk nincs, hogy a libák az országúton
sétálnak, sajnálja, hogy ez történt. A többi sasi is odaérkezve
gyorssegélyben részesítette három társukat, akik több sebből véreztek.
Az eszméletlen fiú is magához tért.
A holland elrohant telefonálni a mentőkért. Közben a rendőrség is
megérkezett. Egy fél óra múlva ott voltak a mentők Székesfehérvárról.
Az amszterdami kereskedő felírta a címemet, hogy minden kárt megtérít,
nekem összetört a karórám, kerékpárom. Két bicikli szintén megsínylette
az összeütközést. A sasiknak kiadtam az utasítást, hogy a fehérvári
kórházhoz jöjjenek, én meg beszálltam a mentőautóba a fiaim mellé. Jól
kezdődött a balatoni kirándulás. Nagy örömünkre a sebészorvos
megállapította, hogy nincs komolyabb baj, nincs törés, csak zúzódás és
horzsolások. Bekötöztek bennünket. Figyelmeztetett, hogy elájult
gyermekemnek kisebb agyrázkódása van, mellyel jó lesz pihenni.
Mikor a többiek kerékpárral megérkeztek, már ott vártuk őket a kórház
előtti parkban. A székesfehérvári papi otthonban kaptunk szállást, egy
nap ráment, míg kerékpárjainkat is rendbe tudtuk hozni. Azután vígan
folytattuk utunkat a Balaton felé. Révfülöp volt a cél, ott lakott egy
börtöntársam. A börtönben ő hordta szét az ételt kondérokban, őt tudtam
beszervezni, hogy az Oltáriszentséget eljuttassa a különböző
barakkokba. Lehet, hogy ez a Tarziciusz-szerepe keltette fel benne a
papi hivatás utáni vágyat, mert szabadulása után bevonult a
szemináriumba. Most itt nyaralt nővérénél. Nagy, tágas villájuk volt,
hatalmas terasszal, melyet rendelkezésünkre bocsátottak. De jó volt egy-
két napot pihenni, a Balaton hullámaiban lubickolni!
Jó barátom felhívta a figyelmemet, hogy felettük a hegytetőn van egy
eladó házikó, jó nagy területtel. Öreg nénié, olcsón meg lehetne kapni.
Jó volna az a viskó a sasfiókáknak nyaralásra. Erdőrész is tartozik
hozzá, ott lehetne táborozni. Megtetszett a viskó, vörös bazaltkőből
épült, romantikus kis tanya, gyönyörű kilátás, előttünk az egész
Balaton. Meg is kötöttük az alkut a nénivel. A sasfiókák birtokukba
vették a kis házikót. Egykettőre rendet csináltak a környéken. Kő volt
bőven, építettek egy lourdes-i barlangot, egy szabadtéri oltárt, ott
miséztem nekik reggelenként. Este tábortüzet csináltunk, míg a hold
ezüstösen beragyogta a Balaton csendes tükrét. Szállt a közösen
rögtönzött ének:

,,Révfülöpön minden este sasfióktól száll a dal,
Tábortűznek meleg lángja a szemükben megcsillan.''

A kéthetes turné után élményekkel gazdagon tértünk haza, boldogok
voltunk, hogy már a Balatonnál is sikerült tanyát verni. Ettől kezdve
minden nyáron ott táboroztunk. Persze nem egészen zavartalanul,
nemegyszer voltak zaklatások, kellemetlenkedések. Egyszer
rajtaütésszerűén rendőrök leptek meg bennünket, kikérdezték a sasikat,
de azok nagyon talpraesetten válaszoltak, hiszen ilyen razziákra fel
voltunk készülve.
Az 1956-os események a sasiéletet is felkavarták. Bár Máriabesnyőn
nem történt különösebb megmozdulás, a váciak jelentkeztek, hogy a
sasikat várják vissza.
Értesültünk, hogy Pétery püspök atyát is Vácra helyezik Hejcéről. Az
összes sasfiókákkal kivonultunk Aszódra, virágokkal halmoztuk el,
amikor Vácon átvonult. A templomnál én köszöntöttem meghatott
szavakkal.
-- Fiam, várlak -- mondta, és megölelt.
Hosszan éljeneztük, amikor a dzsipen Vác felé indult.
Pár nap múlva kaptam egy értesítést, hogy vasárnap reggel 9-re legyek
készen a sasfiókákkal. Egy teherautó jön értünk, katonai fedezettel
vonulhatunk Vácra. Milyen kitörő örömmel fogadtuk ezt a hírt!
November 4-e lett volna az a nap, de már előző este értesítettek
Vácról, hogy a tankok elzárták az országutat. Ne készüljünk.
Miután nem volt még közlekedési lehetőség, két sasfiókával kerékpáron
mentem fel Budapestre. Bizony szomorú kép fogadott, akárcsak az ostrom
utáni időkben. Itt-ott még fegyverropogást lehetett hallani, a mentők
cipelték a sebesülteket. Néptelen utcák. Nagy nehezen átvergődtünk
Budapesten. A sasfiókákat festő barátomnál hagytam, aki nagyon el volt
keseredve, mert egyetlen leánya, szeme fénye disszidált nyugatra.
Rosszat sejtve mentem Máriaremetére. Mi van Imi bátyámmal és kis
családjával? Hiszen nemrég született egy kisfiú, Istvánka, akinek én
lettem a keresztapja. Nagy üresség, kis otthonunkban minden ajtó zárva.
Imi bátyám egész családjával disszidált. Végigjártam az üres szobákat,
szinte semmit sem vittek magukkal. Éppen elég volt elindulni a három
kisgyermekkel. Ahogy megtudtam, egy teherautó vitte őket a határig.
Fájó szívvel tértem vissza, most hát egyedül maradtam. Imádkoztam,
hogy jól átérjenek a határon, hiszen a jó belgák tárt karokkal fogják
őket fogadni. Pillanatnyi kétségem nem volt, hogy ott már lesz jó
helyük, de mégis nagyon rosszul esett, hogy nem is értesítettek
szándékukról. Köszönés nélkül elmentek. Tán attól féltek, hogy
visszatartom őket. Mikor ezt a sasfiókáknak előadtam, többen közülük
felszólaltak. Nem lenne-e jó, ha mi is nekivágnánk nyugatnak. De
azonnal leintettem őket.
-- Sasfiókák, nekünk itt kell helytállni, ahogy a Szózatban
énekeljük: ,,Itt élned és meghalnod kell.''
Március 10. felejthetetlen éjszaka marad számomra. Felzörgettek
éjjel máriabesnyői kis otthonunkban. Két rendőr és két polgári ruhás
detektív.
-- Regőczi, le van tartóztatva! Házkutatást tartunk.
A sasfiókák is felébredtek. Nem értették, mi történik, hogy mindent
összedúlnak a rendőrök és a detektívek. Egypár iratot, egy színdarabot
szedtek össze, melyet a sasiknak írtam. Azután a két rendőr mögé
betuszkoltak egy gépkocsiba. Megindultunk Pest felé. El se tudtam
köszönni senkitől.
-- Na, maga jól kibabrált velünk -- mondta dühösen az egyik detektív.
-- Aszódon kerestük. Amikor bekiáltottunk, hogy ,,Rendőrség!'', a
plébánosa dühösen kikiáltott: -- Várjanak. -- Vagy egy félóráig
tartott, amíg kinyitották a kaput, aztán ott állt egy nagy darab ember
egy bőrönddel meg egy pokróccal a hóna alatt.
-- Na, vigyenek! -- förmedt ránk.
-- Maga a Regőczi? -- kérdeztem.
-- Dehogy vagyok a Regőczi.
-- Hát akkor miért nem mondta?
-- Maguk sem kérdezték. Azt hittem, értem jönnek.
-- Hol a Regőczi?
-- Ő mindig Máriabesnyőn tartózkodik az árváival. Csak nem akarják
elvinni?
Dühösen rácsaptuk az ajtót.
Szinte kuncogtam, elképzeltem a jó plébánost talpig felöltözve,
készenlétben. Tán kicsit csalódott is, hogy nem őt vitték el.
A budapesti gyűjtőfogháznál kötöttünk ki. A nagy vaskapu kinyílt,
begurult az autó. Egy nagy terembe vittek, amely tele volt
letartóztatott emberekkel. Látszott rajtuk, hogy őket is sebtiben
hozták be. Türelmetlenül nézelődtek, persze beszélni nem lehetett. A
sok fegyőr ott nyüzsgött körülöttünk. Át se kutattak bennünket, ami
meglepett. A ruhát se kellett leadni. Kisebb csoportokba osztva
bevezényeltek a fegyház épületébe. A kanyargós folyosókon, különböző
zárkákba kerültünk, hatos, nyolcas csoportokban. Mikor aztán a
zárkaajtó ránk csapódott, volt mit kérdezni egymástól. Rögtön világos
lett, hogy március 15-től való félelmükben minden feketelistán
szereplő, nem megbízható embert begyűjtötték. Napokon át folytak a
kihallgatások. A harmadik nap rám is sor került.
-- Tudjuk, hogy államellenes tevékenységet folytat.
-- Soha nem volt ilyen tevékenységem.
-- Ellenünk nevelte a sasfiókáit. Tudja-e, hogy hányan vettek részt
ezekben a zavargásokban?
-- Én nem tudok senkiről -- válaszoltam.
-- Diktálja be a neveket.
-- Nem tudok semmi adattal szolgálni.
-- Akkor itt fog rohadni. Végeztünk.
Visszakísértek. Már egy hete rostokoltunk összezsúfolva a kis
cellában, amikor megint hívtak. Meglepetésemre az a sovány fekete
nyomozó ült az íróasztalnál, akivel már az Andrássy úton találkoztam.
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
-- Nézze, Regőczi, nincs sok időm. Rengeteg kihallgatás folyik éjjel-
nappal, írja alá, nem fog semmiféle államellenes tevékenységben részt
venni.
-- Eddig sem vettem részt.
-- Ha ilyesmiről tud, jelenti.
-- Eddig sem tudtam, nem is fogok ilyesmiről tudni. Én lelkipásztor
vagyok, és a gyermekeim nevelője.
-- Akkor rendben. Itt a cédula.
Belenéztem. Sasfiókáimra gondoltam, akiket olyan váratlanul kellett
otthagynom, ki tudja, mi van velük. Időt kell nyernem.
-- Egy-két napon belül szabadul -- mondta a detektív.
-- Most nem tárgyalunk, de szeretnék még önnel találkozni.
-- Én mindig otthon vagyok, Máriabesnyőn megtalálhat.
-- Inkább Máriaremetén szeretnék önnel találkozni.
-- Értesítem, ha ott leszek -- válaszoltam.
Gyorsan aláírtam a nevem. A detektív utánam szólt:
-- Viszontlátásra.
Mikor behoztak, elkezdtem egy kilencedet Szent Józsefhez, hiszen
március 19-ét mindig megünnepeltük. 19-re kinyílt a zárkám ajtaja.
Egész sor nevet beolvastak, többek között az enyémet is. A fegyház nagy
előterében több száz ember állt felsorakozva.
-- A népi demokrácia nem fél önöktől -- kezdte az ügyész --, de
lesújt, nem néz el semmit, ami ellene történik. -- Még hosszan beszélt,
nem is figyeltem, már csak a kaput lestem, mely kitárult. Szabad
voltam.
Boldogan rohantam a villamoshoz. Az emberek furcsán tekintgettek rám,
most vettem észre, gyűrött ruhában, torzonborz, majd tíznapos
szakállal. De ez most engem nem zavart. Siettem a HÉV-hez. Már estére
járt, mikor betoppantam a sasfiókák közé. Micsoda öröm, micsoda
ujjongás! Volt mit mesélni, de inkább őket hagytam, hadd beszéljenek
Aszódról, Máriabesnyőről, Mogyoródról. Mennyi élelmet hordtak össze a
jó hívek -- beszélték lelkesen.
-- Mindennap volt szentmisénk is a kápolnában, premontrei atya
misézett.
Most csak röviden szóltam hozzájuk:
-- Menjünk fel a kápolnába, Szent József tiszteletére hadd mutassak
be egy hálaadó szentmisét. Hiszen már kilenc napja nem miséztem. Csak
az oltárnál jutott eszembe, illett volna megborotválkozni, de a nagy
örömben senkinek nem jutott eszébe. Tán stílszerűbb is volt így
bemutatni a legszentebb áldozatot, börtönviselt ábrázattal.
A detektív később tényleg jelentkezett. A máriaremetei
villamosmegállónál találkoztunk.
-- Nézze, Regőczi, mi mindent tudunk magáról. Azt is, hogy újra
vannak árva gyermekei. Ez maga is elég ok, hogy bármely pillanatban
letartóztassuk, illegális gyermeknevelés címen. De mi mindezt elnézzük.
Hajlandó-e velünk munkálkodni? Nem kérünk semmi mást, egy-két adatot
szolgáltasson be azokról a papokról, akiknek itt a listája. -- Elővett
egy gépelt papírt, át akarta nyújtani.
-- Köszönöm, ezt nem fogadom el. Erre én nem vállalkozom.
-- De a következmények... -- szólt közbe.
-- Mindegy, milyen következménye lesz, ilyen munkát én nem vállalok.
-- Nézze, Regőczi! -- próbálkozott újból. -- Észrevehette, hogy én
jóindulattal voltam ön iránt, most is szeretnék segíteni.
Határozottan elutasítottam, sarkonfordulva menni akartam.
-- Adok gondolkodási időt -- sietett utánam. -- Két hetet.
-- Nem! -- válaszoltam.
-- Adok két hónapot!
Visszafordultam:
-- Ha egy évet ad, vagy akármennyit, akkor sem. De tudja, mit? Ha ön
jóindulattal van irántam, fektesse el ezt az aktát, ameddig csak tudja.
A detektív rám nézett habozva.
-- Nem tehetek ígéretet, nem rajtam múlik.
Elköszöntünk egymástól. Fájó szívvel utaztam vissza. Éreztem, tudtam,
kezdődnek újra a nehézségek, ki tudja, meddig. Előbb-utóbb be fog
következni, hogy újból rám csapnak.
Bár mint Damoklész kardja lógott felettem a bizonytalanság, hogy mit
terveznek ellenem, mindent az isteni Gondviselésre bíztam. Senki sem
tudott a rám leselkedő veszedelemről. Nekem pedig egyre több lett az
elfoglaltságom, hiszen árva gyermekeimen kívül lelkipásztori teendőim
is egyre inkább kibővültek.
Egy jó papbarátom -- boldogi plébános -- nagyon kért, hogy tartsam
náluk minden vasárnap nyolc órakor a diákmisét. Nincs káplánja, s
valakire szüksége lenne, aki a gyermekek nyelvén ért. Máriabesnyőtől 25
kilométerre volt ez a nagy község. Persze, hogy elvállaltam. Szombat
este kerékpárral nekivágtam a kacskaringós, hepehupás országútnak. Este
mindig voltak összejövetelek a nagyobb fiúkkal, leányokkal. Reggel
pedig a 8-as szentmise mindig zsúfolásig megtelt a sok gyermekkel.
Persze igyekezni kellett, hogy legkésőbb 9-kor indulhassak Hatvanon át
Aszódra, onnan pedig Domonyba, ahol 1/2 11-kor volt a szentmise.
Domonyvölgyben délben tartottam; 13 óra körül már Máriabesnyőn voltam
a sasiknál. Délután nagy futballozás, játék volt, majd az egész sasihad
felkerekedett, mentünk Őrhegyre. Ott 6 órakor volt szentmisém, de
előzőleg mindig betértünk uzsonnázni a jó Mária nénihez. Mazsolás
kaláccsal, kakaóval, süteményekkel, gyümölccsel traktálta a jó étvágyú
sasikat. Este értünk haza. Csak mikor már nyugovóra tértek, akkor volt
időm imádkozni a kápolnában. Szinte ott pihentem ki a zsúfolt nap
fáradalmait.
Sokszor hívtak lelkigyakorlatos beszédekre Mogyoródra, ott igen
megszerették sasfiókáimat, szekérszámra küldözték az élelmiszert és a
tüzelőanyagot. Bizony sokat voltam úton, hogy mindenről gondoskodjam,
de örömmel tettem. Igyekeztem, amíg szabadlábon vagyok, lehetőségem
van, mindenütt hasznosítsam magam, ahol csak lehet.
Egyszer Boldogra kerékpározva találkoztam egy öreg parasztbácsival.
Már messziről rám köszöntött:
-- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
-- Hová tetszik ballagni? -- kérdeztem leszállva a kerékpáromról.
-- Hát, most már hazafelé. Hatvanból jövök. Reggel nem volt
szentmisénk, mert a plébános úr elutazott.
Gyalog nekiindultam, hogy Hatvanban hallgassak szentmisét.
Szerencsére el is értem az utolsót, megáldoztam, most már lassan megyek
hazafelé.
Elcsodálkoztam.
-- Egy szentmiséért ebben a nyári melegben húsz kilométert gyalogol?
-- Gyermekkoromtól mindennap járok szentmisére. Én egy szentmiséért a
világ végére is elmennék.
Csodálkozva néztem az ősz, görnyedt hátú aggastyánra. Kezet csókoltam
neki. Csodálkozva nézett rám.
-- De tisztelendő atya, ez csak természetes; egy szentmise mindennél
többet ér!
-- Domonyból egy félárva leány, Zsuzsa, mindennap kerékpárral átjött
Besnyőre, hogy ott legyen a sasik szentmiséjén. Aszódról egy másik
leányocska hozott ilyen áldozatot egy-egy szentmiséért. A kis
sasikápolnánkból annyi melegség sugárzott, hogy az vonzotta a híveket,
főként a fiatalokat.
Aszódi leánykánkat -- Katát -- sajnálatos vasúti baleset érte. A már
mozgó vonatra fellépve olyan szerencsétlenül esett a kerekek alá, hogy
bokája szétroncsolódott. Nagyon lesújtott a baleset. A klinikán, ahová
beszállították, az orvosprofesszor amputálni akarta a lábfejét. Mindent
elkövettem, hogy ezt megakadályozzam. Rögtön felvettem a kapcsolatot
Belgiumban Arnold atyával, aki vállalta, hogy gondoskodik Katáról.
Brüsszelben egy híres sebész plasztikai műtéttel megpróbálja megmentem
a lábát. Rövidesen ki is került Belgiumba. Több átültetéses műtét után
bokája teljesen rendbejött, s ez a szerencsétlenség alapozta meg a
jövőjét, Belgiumban elvégezte a főiskolát. Diplomával tért haza. Sőt a
nyári szünetben szorgalmas munkájával annyi pénzt tudott összehozni,
hogy a Balatonnál egy házat vett, szép kis nyaralót.
Beigazolódott ismét a Szent Pál-i gondolat: Isten az őt szeretőknek
mindent a javára fordít.
Aszódi tartózkodásom kedves színfoltja az a kis harangozócsalád --
közvetlen a templom mellett --, akik valamikor jobb napokat éltek, majd
Borsod megyébe telepítették őket. Most Aszódon a templom gondozását
rájuk bízta a plébános. Öt gyermek volt a családban, négy fiú és egy
leányka. Rögtön otthon éreztem magam ennél a családnál. Amivel tudtam,
segítettem is őket. A négy fiú bekerült Pannonhalmára a bencésekhez,
persze ezeket a nagy költségeket nem bírták volna fedezni. Örömmel
járultam hozzá a kiadásokhoz. A nyári szünetben pedig vittem a fiúkat a
sasikkal balatoni táborunkba és egyéni kerékpárkörútjainkra. Örömmel
láttam, hogy az egyik fiú a papi hivatás felé hajlik. Őt különösen
pártfogoltam, és sikerült is útját egyengetni az Úr oltáráig.
Az épületben, ahol laktak, volt egy nagy üres szoba. Ez lett a sasik
aszódi tanyája. Később pedig Máriabesnyőről a sasileányokat is ide,
Aszódra telepítettem át. Mindig megcsodáltam a diplomás harangozót és
jó feleségét, aki a sekrestyét gondozta, s a kántori teendőket is
ellátta. Mennyi áldozatos szeretettel nevelték gyermekeiket, s mennyi
megértéssel voltak velem szemben és sasfiókáim iránt.
Már majdnem egy év telt el a detektívvel való találkozásom óta,
szinte már el is felejtettem, csak néha rémlett fel előttem sötét,
hosszú, sovány alakja.
A fiúkkal futballoztam a nagyréten, éppen a kapu felé hajtottam a
labdát, amikor a háló mögött feltűnt a detektív alakja. Szótlanul nézte
a gyermekek játékát. Mikor kifulladva megálltam előtte, rám bólintott:
-- Nem is tudtam, hogy ön ilyen nagy futballista!
-- Csak a gyermekekért -- mondtam. -- Azokért mindenre képes vagyok.
-- Rossz hírem van -- mondta. -- Engem már többet nem fog látni. Tán
túlságosan beleártottam magam az ön ügyébe. Azt ki tudtam még harcolni,
hogy most nem tartóztatják le, de innen el kell mennie.
Szomorúan végignézett, megfordult, és lassan elballagott az állomás
felé.
Másnap idézést kaptam. Vácra kellett mennem a püspöki palotába. A
püspök felállt karosszékéből, elém sietett.
-- El kell hagynia Aszódot, Máriabesnyőt, vagyis az egész környéket.
Nem tehetek semmit, még ez a jobbik megoldás. Nógrádverőcére helyezem
káplánnak.
Nem ért váratlanul a hír, őszintén szólva még rosszabbat vártam.
Verőce Váctól csak 9-10 kilométer, Besnyőtől pedig 40. A titkár máris
hozta a kihelyezést, elköszöntem.
Máris indultam Verőcére. Meglepetésemre egy volt börtöntársam volt a
plébános, aki kedvesen fogadott, de tudtul adta, hogy mint börtönviselt
papot nagyon figyelik. Ide Verőcére sasfiókákat nem lehet hozni.
Különben a fő elfoglaltságom Szokolyára, Verőce filiájára szorítkozik
majd. Ott kell misézni, hitoktatni és a nyaralótelep kápolnáját
ellátni.
Új gondok, nehézségek. Szokolyán volt egy kis szobám, ott
berendezkedtem. Aztán jött megint a nagy hajsza, kerékpáron ide-oda,
Máriabesnyőn, Domonyon át Verőcére.
Éppen karácsonyra készültünk, a szentestét a sasikkal tartottam.
Kilenc óra körül viszont a fagyos éjszakában neki kellett vágnom, hogy
az éjféli misére Szokolyára érjek. A sasfiókák közül többen el akartak
kísérni. Ebben a csúszós, hideg éjszakában nem akartam beleegyezni,
végül nagy könyörgésükre egynek engedélyeztem. A sorshúzás Petire
esett. Nyúlánk, izmos, hosszú fiú. Bírta is jól az iramot. Még lámpánk
sem volt, csodával határos, hogy fél tizenkettőre épkézláb, persze
csuromvizesen befutottunk Szokolyára.
Mikor kitavaszodott, Visegrádon kaptam használatra egy csinos
víkendházat a hegyek között. Minden szombat este odajött egy tucatnyi
sasfióka. Olyan kedvesek voltak ezek az összejövetelek. Bográcsban
főztünk, tábortűznél énekeltünk, aztán reggel elkísértek Szokolyáig,
majd karikáztak Besnyőre.
A plébánosnak így is a fülébe jutott, hogy én a sasfiókákkal
foglalkozom. Panaszkodott a püspöknél. Veszélyben van az ő biztonsága,
helyezzen el, de minél messzebbre. Mikor a szokolyai hívek ezt
megtudták, vagy 5-6 asszony követségbe ment a püspök atyához.
Libákkal, kacsákkal, csirkékkel akarták megkörnyékezni. Ők nem
engedik, hogy Regőczi atyát elhelyezze, nekik ilyen lelkipásztorra van
szükségük, aki úgy tud a gyermekekkel foglalkozni, és összetartja a
szokolyai híveket. Hiszen alig pár hónap alatt megduplázódott a
templomba járók és áldozok száma. A püspök meghallgatta őket, de
kijelentette, hogy ő már a plébánosnak ígéretet tett elhelyezésemről.
Lezárt ügy, nem lehet rajta változtatni. A jó szokolyai hívek
csüggedten tértek vissza.
Én pedig azt kértem a püspök atyától, hogy engedélyezzen pár heti
szabadságot, mielőtt valahová elhelyezne, így akartam időt nyerni,
felkészülni az új fejleményekre. A püspök azzal bocsátott el, hogy
,,majd gondolkodunk''.
-- Egyelőre állományon kívül helyezem. Rövidesen értesítem, ha más
megoldást találtam.
Csak fél évig voltam Szokolyán, de a hívek ragaszkodása, szeretete
mély nyomott hagyott a szívemben. Fájó szívvel, könnyezve búcsúztak el
tőlem. Mikor kerékpárommal elindultam, megpakoltak minden jóval.
Elkísértek a falu széléig, integettek, míg csak el nem tűntem a
kanyargós úton az erdők között.
A sasfiókák létszáma már hatvanra emelkedett. Sok örömöm volt a
fiúkban. Egyik része gimnáziumba járt, másik része általános iskolás
volt. A legidősebb, Jocó, érettségi után szemináriumba készült.
Arnold atyával állandóan leveleztem, meg is látogatott bennünket. De
hogy feltűnést ne keltsen, nem Máriabesnyőn, hanem a máriaremetei
otthonban jöttünk össze. Nagy örömmel, szeretettel vettük őt körül. A
sasfiókákat elhalmozta mindenféle ajándékokkal.
Egy kedves belga család is volt vele, akiknek Magyarországon volt
érdekeltségük. Gyárat rendeztek be Szegeden. Ezeknek gyakran kellett
jönni Pestre. Megállapodtunk, hogy Arnold atya rajtuk keresztül küldi a
csomagokat Belgiumból. Még a nyár folyamán fel is kerestek bennünket a
jó belgák, úgy meg volt pakolva nagy autójuk, hogy szinte tengelyig
süllyedt. Egy fiatal belga leány -- húsz év körüli lehetett -- nagy
örömmel üdvözölt. Ő volt a belga gyáros húga. Miután olvasta könyveimet
Belgiumban, és már annyit hallott a sasfiókákról, meg akarta őket
ismerni, így, mikor a többiek visszafordultak Pestre, nálunk maradt
vendégségben. Szeretetteljes kedvességével mindenből kivette a részét.
Sütött-főzött a gyermekeknek, megismertette a flamand konyha egy-két
remekét, az általuk hozott élelmiszerekből. Mintha csak a jó Isten
küldte volna, mert éppen a legnehezebb napok virradtak ránk. Idézést
kaptam a rendőrségtől. A rendőrkapitány tudtomra adta, hogy el kell
hagynom Máriabesnyőt.
-- Mi lesz az árva gyermekeimmel? -- kérdezem meglepődve.
-- Azokról mi gondoskodunk -- volt a válasz.
-- Engem a püspök helyezett Máriabesnyőre meg Aszódra, nem hagyhatom
el a helyemet, míg a püspök nem utasít.
-- Arról már gondoskodtunk -- felelte. -- Menjen csak fel Vácra.
Gondterhelt arccal tértem haza. A kedves belga leány elém szaladt.
Olyan jó volt, hogy kiönthettem előtte szívem minden búját, baját
flamandul. Ő nevetve válaszolt:
-- Atya, nem kell olyan komolyan venni. Majd megoldódik minden.
Menjünk fel Vácra.
Tizenkét kerékpárunk volt. Az enyémet átadtam a belga kisleánynak, én
meg egyet kölcsönkértem, úgy indultunk el. Nem olyan nagy a távolság,
csak jó harminc kilométer. Hangulatos volt ez a kerékpárút ilyen
kísérettel. A sasfiókák és a mi Jeanne d'Arcunk. Ő vezette kis
csapatunkat. De jól tudott kerékpározni! Alig bírtuk követni. Vácon
egyenest a székesegyházig karikáztunk. Ők bementek imádkozni, én meg
egyenest a püspök atyához.
-- Jó hogy jött -- mondta hidegen a váci segédpüspök.
-- Nagyon sok panasz merült fel ön ellen. Nem maradhat többé se
Máriabesnyőn, se Aszódon, azonnali hatállyal el fogom helyezni.
-- De püspök atya -- kérleltem --, hova menjek én az árva
gyermekeimmel?
-- Az az ön dolga. Egyelőre gondolkodom, két-három lehetőség van,
mindegyik jó messze Budapesttől. Két nap múlva megkapja diszpozícióját.
-- Püspök atya, legalább egy hetet kérek.
A püspök szigorúan megrázta a fejét. Mentőgondolatom támadt:
-- Itt van egy kedves belga vendégünk, nagy jótevőnk leánya, egy
hétre jött hozzánk, hova küldjem?
A püspök hitetlenkedve nézett rám. Én meg sarkon-fordultam, rohantam
le a székesegyház felé. Éppen kifelé jöttek a sasfiókák. Megragadtam a
belga leányka kezét.
-- Gyorsan! Szaladjunk a püspök atyához!
A futástól kipirultan toppantunk a püspök atya elé. Meglepetten
nézett fel az íróasztalától felállva.
-- Ez a belga leányka.
A püspök udvariasan nyújtotta a kezét. A leányka először franciául,
azután németül szólalt meg, most már a püspök atya is megértette.
-- Itt van vendégségben, a Regőczi tisztelendő úrnál?
-- Igen -- válaszolta a leányka. -- Megszerettem a sasfiókákat.
-- Meddig marad itt?
-- Még egy hétig -- vágtam közbe.
-- Igen -- bólintott --, még egy hétig legalább szeretnék itt
maradni. Aztán jönnek értem Szegedről, ahol a gyárat szerelik
mérnökeink.
A püspök zavartan nézett rám.
-- Hát, ha rajtam múlik, akkor érezze itt jól magát a Regőczi
tisztelendő úrnál.
-- Mi őt jól ismerjük és nagyon szeretjük -- folytatta a leányka.
-- Igen, tudom, sokat volt Belgiumban -- válaszolta a püspök,
miközben az ajtóhoz kísért bennünket.
-- Regőczi tisztelendő úr, majd aztán jelentkezzék nálam -- tette még
hozzá.
Boldog voltam. Valóban a Gondviselés küldte ezt a leánykát. Most ő
volt a szabadítónk. Egy hét az nagy idő.
Máris kezdett kialakulni egy terv bennem. Ott van a máriaremetei
otthon. Odaviszem a sasfiókákat. Persze ott nincs annyi hely, de
egypárat másutt is el tudok helyezni. Míg hazafelé karikáztunk, elő is
adtam tervem. A leányka figyelmesen hallgatta.
-- Én mindent elkövetek, hogy ne legyen anyagiakban fennakadás, és a
máriaremetei házat ki lehetne bővíteni. Ki tudja, hiszen jó
összeköttetéseink vannak a gyárépítéssel kapcsolatban, tán másban is
tudnának segíteni, hogy a hatóságok elnézőbbek legyenek.
Napokon át pakoltunk, két nagy teherautóra mindent felraktunk. A mi
belga leánykánk mindenből kivette a részét. Ügyes, szakszerű pakolása
jó példa volt. Mosolygós kedvvel buzdította a sasikat, hiszen már jó
pár szót megtanult magyarul, így vonultunk be egy este Máriaremetére. A
sasfiókák utolsó otthonába. Mindent lepakoltunk a nagy kertbe, aztán
éjjel-nappal dolgoztunk, hogy kedvessé, otthonossá tegyük a remetei
lakot. Ebben is élen járt a mi jó belga leányunk, akinek nagy érzéke
volt a lakberendezéshez. És mert közben a nagy Mercedes kocsijuk
felszabadult, míg a többiek a Duna Hotelben tanyáztak, autóval
rohangált Pestre, ügyesen vezetve a nagy kocsit, bevásárolt sok
mindent, ami még hiányzott. Nem győztem csodálni sokoldalúságát és
készségét, hiszen a máriaremetei otthont ő varázsolta olyan széppé és
kedvessé a bizonytalanságban és gondterhelt napokban, mert nem
tudhattam, mi lesz a következő lépés.
Könnyezve búcsúzott tőlünk a mi Jeanne d'Arcunk. Megígérte, hogy jövő
nyáron visszajön, legalább egy hónapra, de talán kettőt is velünk fog
tölteni. Meghatódva mondtam köszönetet a sasikkal együtt. Egy év nagy
idő, ki tudja, mi lesz addig, hová sodor a szél bennünket. Ilyen
körülmények között ez szörnyű hosszú idő. Amikor a nagy Mercedes a jó
belgákkal eltűnt Máriaremetén a nagy domb mögött, egyszerre olyan
árvának éreztem magam, akárcsak sasfiókáim. Másnap mentem Vácra.
Egyedül, szomorú szívvel.
Soká várakoztattak az előszobában. A püspöki titkár végül szólított.
-- Regőczi tisztelendő úr -- kezdte a püspök hűvösen --, Tápéra
helyezem káplánnak.
Tápé -- rémlett fel bennem --, hol is van ez? Biztosan nagyon messze.
A titkár mosolyogva mondta:
-- Nem ismeri ezt a régi népéneket: ,,Szeged hírős város, Tápéval
határos...'' -- Jót nevetett a szellemességén. Én meg sírni tudtam
volna. A váci egyházmegye legvégső csücske, Szeged mellett Tápé. A
püspök rám nézett. Nem tudtam szóhoz jutni, csak sasfiókáimra
gondoltam.
-- Tápé -- Máriaremete... hát ez képtelenség.
-- Van itt még valami -- szólt a püspök, iratai közt turkálva. --
Szalkszentmárton. Ott egy düledező, agyagból épült szükségkápolna van,
mely már életveszélyes. Ezért adtak építési engedélyt, mely csak egy
évre szól. Már fél év letelt. Két papot is küldtem oda, de nem
boldogultak. Vállalná, hogy fél éven belül ott templomot épít?
Mint fuldokló a kötélbe, úgy kapaszkodtam a szavaiba.
-- Templomot építeni, ez az én ügyem. Vácon is, Domonyban is
építettem. Engedje meg, püspök atya, én felépítem. Fél év se kell
nekem. Most február közepe, márciusban elkezdem, három hónap alatt
meglesz. A püspök hitetlenkedve csóválta fejét, aztán lassan föl-alá
járkált.
-- Ez az utolsó lehetőség, Regőczi. Ha itt sem felel meg, nem tudok
magával mit kezdeni.
Hirtelen az villant a fejembe: hol nem feleltem meg?
-- A püspök atya áldását kérem!
-- Semmi mást? -- kérdezte csodálkozva a püspök.
-- Anyagiakra gondol, püspök atya?
A püspök bólintott.
-- Nem, arra nincs szükségem. Az isteni Gondviselés a legjobb bankár.
-- Úgy legyen! -- bólintott a püspök, áldását adva.
Kisvártatva a püspöki titkár hozta az előszobába az új kinevezést:
,,Szalkszentmárton, adminisztrátor, vagyis kihelyezett lelkész.''
Boldogan gyűrtem a zsebembe. Kimenőben a püspök sofőrje üdvözölt:
-- De rég nem láttam, Regőczi atya!
-- Kedves András -- ráztam a kezét --, mondja meg nekem, hol az a
Szalkszentmárton?
-- Hatvan kilométerre Budapesttől. Budapest, Dunaharaszti, Lacháza,
Tas, Szalkszentmárton. Szemben van Dunaújvárossal.
Megkönnyebbültem. Szinte szaladtam kifelé. Hát ez óriási:
Dunaharasztiig jár a HÉV, onnan negyven kilométer sincs. Másnap már ki
is próbáltam kerékpárral, mert értesültem, hogy a közlekedés vonattal
nagyon nehéz. Sötét volt, amikor odaérkeztem. Rögtön a kis
szükségkápolnához siettem. Zárva volt az ajtó, de az ablaküvegen át
láttam, hogy vibrál az öröklámpa fénye. Odaborultam a küszöb elé:
-- Édes Jézus, most légy velem, Szűzanya, most tégy csodát, Szent
József, most mutasd meg oltalmadat!
Bekopogtam a hosszú házba. Kedves öreg néni nyitott ajtót.
Bemutatkoztam, hogy én vagyok az új pap, majdhogy a nyakamba nem
borult.
-- Már hetek óta nincs papunk, nincs szentmisénk, csakhogy már itt
van, édes jó atya. Itt nagyon várják, nem vagyunk sokan. Református
közösség, kétharmada a nagytemplomba jár. Azelőtt az volt a katolikus,
de mi csak egyharmad vagyunk. Ez a vályogház jutott nekünk, de már
düledezik.
Az öreg néni mindenről tájékoztatott. Megterített, ágyat készített.
-- Itt nincs plébánia, de nekem nagy házam van, egyedül lakom. Átadom
a nagyszobát a tisztelendő úrnak.
-- Csak egy bökkenő van -- haboztam --, nekem vannak árva gyermekeim,
azok közül egypárat el szeretnék hozni magammal.
-- Hányat? -- kérdezte az öreg néni. -- Kettőt?
-- Hármat -- mondtam --, azaz inkább négyet.
-- Hát ha itt atyával megférnek, benne vagyok. Csak már legyen
szentmisénk. Sőt, atya, azt is felajánlom, van egy harmadik, külön
bejáratú szoba, az lehetne a kápolna. Ha ezt a viskót lebontják, akkor
otthon kell az Úr Jézusnak is.
-- Bizony kell -- mondtam örvendezve --, sőt, Övé az elsőbbség.
Hálát adtam az isteni Gondviselésnek, hogy ilyen csodálatosan kedvező
az indulás.
Pár napon belül meg is érkeztem egy teherautóval, amelyet Alex
vezetett. Ő volt valamikor Vácon a legelső és legkedvesebb sasfiókám.
Most teherfuvarozó lett. Mindenben felajánlotta a segítségét. Hoztunk
pár összecsukható vaságyat, matracokat, pokrócokat. Egy nap alatt
teljesen berendezkedtünk, még kápolnai felszerelést is hoztunk.
Vasárnap, amikor a jó hívek zsúfolásig megtöltötték a kis
szükségkápolnát, bemutatkoztam nekik mint lelkipásztoruk.
-- Legelső tennivalóm a templomot felépíteni, hiszen erre volt már
nem is egy terv. Itt vannak a régi tervrajzok: Árkay mérnök úr terve
tetszik a legjobban, aki a városmajori templomot is építette. Még ma
mise után ünnepélyesen átköltöztetjük az Úr Jézust az ideiglenes
kápolnába. Holnap reggel megkezdjük a bontást. Téli idő van, ráértek,
kedves hívek. Fogjunk hozzá, egykettőre készen leszünk, azután máris
kezdhetjük a földmunkát, hogy márciusban már építkezhessünk. Én
mindenemet pénzzé tettem, 50.000 forinttal rendelkezem. Azt felajánlom
a templomépítésre, és már akár mise után lehet benevezni, ki mennyivel
járul hozzá.
A hívek összenéztek, morogtak, hallottam megjegyzéseiket.
-- Ez aztán beszéd! Tegyünk ki mi is magunkért!
A mise után csak úgy tolongtak a kis asztalnál. Egyre-másra jegyezték
be nevüket.
Legtöbb volt egy 10.000 forintos tétel. Sok 5.000-es, 2.000-es meg
1.000-es követte. Nem győztem csodálkozni a hívek nagylelkűségén. Mikor
mindent összeszámoltam, több mint 300.000 forint jött össze. Még többen
nem is jegyeztek, mondván, otthon megbeszélik. Biztos voltam benne,
hogy legalább egy fél milliót összeszedünk. Azt pedig szinte mindenki
ígérte, hogy társadalmi munkában besegítenek, már csak azért is, mert
márciusban még nincs sok mezőgazdasági munka. A falu összes kőművesét
összehívtam, azok is vállalták, hogy részben társadalmi munkában,
részben kedvezményes összegért közreműködnek. Másnap már mentem Árkay
mérnökért. Az egyik gazdának volt egy oldalkocsis motorkerékpárja, ő
vállalkozott a fuvarozásra.
A mérnök és felesége kedvesen fogadtak. Amikor előadtam a tervem, a
mérnök szinte nyakamba borult.
-- Azt hittem, ebből már nem lesz semmi. A nagy huzavona..., de most
tényleg sietni kell, hogy meglegyünk idejében.
Kérésemre azonnal -- felesége jó melegen felöltöztette -- beült az
oldalkocsiba, és már robogtunk Szalkszentmártonra. A helyszínen a
kőművesekkel mindent megbeszélt. Pontosan feljegyezte, mennyi és milyen
építési anyagra van szükség. Még azon a héten a legszükségesebb
anyagokat is beszereztük. A gazdák ingyenfuvarral szállítottak
Kunszentmiklósról, Tasról, Dunavecséről.
Márciusra készen volt az alap. A Gondviselés száraz időt rendelt. Nem
volt már fagy. Gyorsan emelkedtek a falak. Volt úgy, hogy negyvenen-
ötvenen is sürögtek-forogtak, férfiak, asszonyok, gyermekek egyaránt.
A mérnök minden héten jött ellenőrizni, és nem győzött csodálkozni,
ilyen gyors és ilyen jó munkát még sehol sem tapasztalt. A négy
sasfiókám, akiket beírattam az iskolába, toborozták a hittanosokat. A
gyermekek oktatása is megkezdődött, nemcsak a templomot, de a lelkek
templomát is kellett építeni.
Máriaremetével állandóan tartottam a kapcsolatot. Hét közben többször
felmentem Dunaharasztiig kerékpárral. Onnan HÉV, azután busz, így
aránylag rövid idő alatt el tudtam jutni kis otthonunkba, ahol minden
rendben ment, hiszen tudta a munkatársnőm meg a sasfiókák is, hogy
nagyon meg kell húzódni, feltűnés nélkül, csendben. A kegytemplom egy
kőhajításnyira volt, ráláttunk otthonunkból, így minden reggel volt
szentmiséjük, minden este rózsafüzér. Két iskola is volt a közelben.
Csendben, rendben folyt a sasiélet.
Húsvétra már elérték a falak a betonkoszorút. A remetei sasfiókák is
lejöttek. Az emelkedő templom körül tartottuk meg az ünnepélyes húsvéti
körmenetet. Milyen lelkesen énekelték a hívekkel együtt:
-- Feltámadt Krisztus e napon, örvendezzünk, adjunk hálát az
Istennek!
Bizony volt miért örvendezzünk, volt miért hálát adjunk. A jó hívek a
sasfiókákat majd szétszedték, minden család vendégül akart egyet-egyet
látni.
Persze voltak zökkenők. Anyaghiány, főképp vas- és tetőszerkezeti. A
mérnökkel is volt egy kis nézeteltérésünk, mert az elfogadott tervben
egy sima homlokzatú nagy épület szerepelt, tornyot nem engedélyeztek,
mert ahogy gúnyosan megjegyezte az előadó:
-- A falunak nincs kultúrháza, előbb-utóbb úgyis azt a célt fogja
szolgálni.
Ragaszkodtam, legyen templomkülseje. Lett. A mérnök modern stílusban
felfelé ívelő, három boltozattal képezte ki.
-- Csak ne legyen ebből baj -- mondta.
-- Baj csak engem érhet. Én vállalom a felelősséget.
Beletörődött.
A májusi litániákat már bent tartottuk az új templomban, mely tető
alá került. Persze még rengeteg munka volt, de júniusban már a belső
vakolás is elkészült; ablakok, ajtók.
Ekkor elhívattam Kemény László festőművész barátomat, aki a váci
kápolnát is művészi freskókkal látta el. Megkértem, a már teljesen kész
szentélyben ábrázolja a falu védőszentjét, Szent Mártont lovon, ahogy
fél köpenyét a didergő koldusra teríti, és az éjjeli látomás: az Úr
Jézus a koldusnak ajándékozott köpenybe burkolva.
Körbe a hét szentséget fesse, ne jelképekkel, hanem alakokkal. Végül
Szent Péter és Szent Pál apostol legyen kétoldalt.
Hátul a kórus mellvédjén pedig a 12 apostol az utolsó vacsora
jelenetben. Oldalt a magyar szentek segítsék imáinkat. Nem kis munka
volt. Barátom olyan lelkesen látott neki, hogy mire a templom
elkészült, a freskók is színes pompával a falakon ragyogtak.
Örömmel cipeltem vállamon a nagy vaskeresztet a templom ormára. Két
kőműves segédkezett: bebetonoztuk a masszív, nehéz keresztet. A
magasból átláttam Dunaújvárosba. A kohászati kombináton vörös csillag
fénylett. Büszke öröm és hála töltötte el szívemet. A kereszt fog
győzedelmeskedni mindenen...
Az én kedves belga jótevőim, mikor értesültek, hogy a templom
elkészült, megleptek egy gyönyörű nagy Banneux-i Mária-szoborral.
Bementem Pestre a vámhivatalba. Nagy, kétméteres faládában volt
gondosan becsomagolva. Fel sem bontottuk, mert a vámhivatalnok
kijelentette: miután ez Mária-szobor, nem adható ki, csak az egyház
hozzájárulásával. Szomorúan tértem haza. Szerencse, hogy a szoborról
még senkinek sem beszéltem, mert meglepetésnek szántam.
Két hét múlva felmentem Pestre. Ahogy elmegyek az Ecclesia előtt, a
kirakatból a Szegények Szűzanyja mosolyog rám. Nem akartam hinni a
szememnek. Berohantam az üzletbe. Semmi kétség, ez az én szobrom. Úgy
megörültem, mint azok a budai vitézek, mikor Buda várában -- az ostrom
után -- a leomlott fal mögül, az ablakmélyedésben meglátták a budavári
Madonna mosolygós alakját.
Mentem az üzletvezetőhöz. Már el van adva. Délután jön érte egy
plébános. Szó sem lehet róla, tiltakoztam. Nálam voltak a vámhivatali
nyilatkozatok. Bizonyítottam, hogy ezt nekünk szánták. Az üzletvezető
végül beleegyezett: ha kifizetem, és azonnal elviszem, átadja a
szobrot. Egész délelőtt rohangáltam, hogy összehozzam a pénzt. Egy
ismerős autósra is bukkantam, s boldogan vittem Szalkszentmártonra a
Banneux-i Szűzanya szobrát, mely kis templomunknak dísze lett.
Szent Péter és Pál ünnepére, június 29-re tűztem ki a szentelés
napját.
Előzőleg teherautón szaladtunk Alexszel Máriabesnyőre, ahol megkaptam
azt a keresztúti sorozatot, mely az ottani kriptában volt elhelyezve.
Azelőtt a Salvator nővérek kápolnáját díszítette. Visszafelé Décsey
prépost atyát, az én első pesterzsébeti plébánosomat kértem meg, hogy
vállalja a szentelést, hiszen ő apáti rangban, püspöki ornátussal
misézhetett.
A keresztutat is szépen átfestve befalaztuk, sorban a kórus alatt. A
falu apraja-nagyja részt vett a templom feldíszítésében.
Nagy ünnepe volt Szalkszentmártonnak Szent Péter és Pál ünnepe. A jó
hívek két borjút is levágtak feketén. A nagy vendégségen mindenki ott
volt, aki közreműködött az építkezésben. Vagy százhúszan ültük körül az
asztalt az iskola nagytermében. Röviden ezt mondtam:
-- Soli Deo honor -- legelőször is Istennek a hála és a köszönet,
tisztelet és imádás, Neki köszönhetünk mindent!
A nagy ünnepségnek megvolt a böjtje: becitáltak Kecskemétre. Az
építkezési engedélyen nem szerepelt ez a homlokzat. Le kell bontani.
-- Ha le kell bontani, bontsák le önök, de egyetlen szalkszentmártoni
nem fog kezet emelni templomára, melyet annyi áldozattal építettek.
Az előjelek nem voltak biztatóak. Éreztem, előbb-utóbb megint baj
lesz.
Az se tetszett sokaknak, hogy a hitélet Szalkszentmártonban
felvirágzott.
Egy szép nyári napon egyik sasfiókám sietve rontott a szobába:
-- Atya, kérem, a templom előtt egy nagy fekete autó áll!
Kisiettem. Láttam, hogy a váci segédpüspök egy kanonokkal száll ki a
kocsiból. Gyorsan odasúgtam a sasinak:
-- Értesítsd a többieket, tűnjetek el gyorsan!
Én pedig szaladtam a templomhoz, kitárva a nagy kaput. Szeretettel
üdvözöltem a magas vendégeket. Csodálkozva nézelődtek. Szent Márton
freskója előtt sokáig állt a püspök, majd letérdelt a szentélyben.
Azután lassan ballagtak kifelé. Közben egy szó sem hangzott el. A
kapunál megkérdeztem:
-- Püspök atya, nem tér be hozzám? Valamivel megkínálhatom?
-- Sietős az utunk -- vágott közbe a kanonok ridegen.
Beszálltak az autóba. András, a sofőr csukta rájuk az ajtót, aztán
felém fordulva melegen megrázta a kezemet. Jó hangosan mondta, a püspök
is hallhatta:
-- Regőczi atya, Isten áldja meg! Szép munkát végzett, gratulálok!
Jártam itt, amikor még csak egy vályogházikó állt ezen a helyen.
Jólesett meleg kézfogása, de fájt a szívem, hogy püspököm egyetlen
szóval sem méltatta az új templomot. Egyáltalán nem nyilvánított
véleményt, sem ő, sem a kanonok.
Mikor az autó eltűnt, a sasfiókák is kimerészkedtek. Jocó, a
legidősebb megkérdezte:
-- Atya, ezt nem értem. Miért kell nekünk a püspök elől is menekülni?
-- Fiaim, ezt én sem értem -- mondtam szomorúan.
Augusztus elején nagy meglepetés ért bennünket.
Megérkeztek a belgák sok ajándékkal, de még több kedvességgel. Nem
győzték csodálni az új templomot. Velük jött nagy örömömre a belga
leányka is. Egyre kattogott a fényképezőgépe. Majd a filmfelvevője
berregett. Mindent fényképezett, minden érdekelte.
-- Beváltom ígéretem -- mondta nevetve. -- Ha nem leszek terhetekre,
itt maradok egy hónapig.
Sok megpróbáltatás, bajok, nehézségek közepette jólesett a fiatal
leány kedvessége. Azt a kis házikót, melyet sikerült bérelnem a templom
mellett, egészen újjávarázsolta. Befogta a sasikat meg egypár fiatal
leányt is. Takarítottak, mostak, a kis kertet rendbehozták, a templom
körül is parkot létesítettek.
Mikor a szomszéd plébános Tasról átjött látogatóba, tréfásan mondta a
belga leánykára mutatva, aki éppen a padlót sikálta:
-- Na, te jól befogod a vendégeidet!
Mosolyogva válaszoltam:
-- Bizony, példát ad az egész falunak, mire képes a szolgáló
szeretet. Mindennap ő az első a templomban, együtt áldozik, imádkozik a
hívekkel. Egész nap süt-főz, gyermekekkel foglalkozik, otthonossá
varázsolt mindent.
Az öreg plébános elgondolkozva mondta:
-- Tudod-e, fiam, mit ír Szent Pál egyik levelében, hogy szolgálni,
az uralkodást jelent. Meg hogy sokszor nem is tudjuk, ha valakit
befogadunk, nem az Úr angyalát fogadjuk-e be.
Közben Révfülöpre is lerándultunk egy hétre. Az ottani kis tanyánkat
is rendbehoztuk. Belga leányunk a többi belgát is invitálta, hogy egy-
két napot töltsenek velünk. Felejthetetlenül szép napok voltak ezek. Az
erdő csendjében csak úgy visszhangzott a tábortűznél a sok kedves
magyar és flamand dal.
Még egy meglepetés ért Révfülöpön. Közeli szomszédunk egy öreg
házaspár volt. Pém bácsi elmondta nekem, hogy ő Mindszenty bíboros
unokaöccse. Feleségéről pedig kiderült, hogy édesapámnak egy távoli
rokona. Édesapám zalai volt, és többször beszélt arról, hogy az ő
családjukban van egy távoli rokon, plébános: Mindszenty József, akinek
eredetileg Pém volt a neve. Hosszú éveken át Zalaegerszeg plébánosa,
majd prépostja. Boldog voltam emiatt a felfedezés miatt, hogy így
nemcsak lélekben, de a messzi családi ágon is valami közön van
Mindszenty bíboroshoz. Ez volt az utolsó békességes nyaram. Mintha az
isteni Gondviselés ezt a leánykát Belgiumból, Jeanne d'Arcként küldte
volna, hogy felkészítsen az újabb sorozatos megpróbáltatásokra.
Kemény tél elé néztünk. A Kis-Duna is befagyott. Ez nekem kedvezett,
nem a kanyargós országúton, hanem a Duna jegén kerékpároztam
Dunaharasztiig, gyorsabban tettem meg így a 40 kilométert. A sasfiókák
Máriaremetén tanyáztak, minden héten kétszer-háromszor fellátogattam
hozzájuk. Még márciusban is nagy hó esett. Gyümölcsoltó Boldogasszony
napjára felmentem Máriaremetére. Rosszat sejtve mondtam Dunaharasztin a
kerékpármegőrzőnek, ha nem jönnék a kerékpáromért, őrizze meg, amíg
érte nem küldök.
Mikor megérkeztem, munkatársnőm szomorúan panaszolta, hogy az egyik
fiú, a kis Pityu eltörte a karját. Tegnapelőtt az egyik dombon síeltek,
rosszul vette a kanyart, és szerencsétlenül esett. Bevitték a János
kórházba, de most már itthon fekszik. Tán ez volt az én rossz
sejtelmem?
Éjjel dörömböltek. Reverendámat magamra kapva siettem az ajtóhoz.
Újra dörömbölés.
-- Rendőrség, nyissák ki!
Egy reflektor vakítóan világított a szemembe, mikor az ajtót
feltártam.
-- Ön a Regőczi? -- kérdezte egy civil ruhás detektív.
-- Igen -- válaszoltam meghökkenve.
-- Házkutatás. Itt a papír. Önt a népi demokrácia nevében
letartóztatom.
Az előszobában falhoz állítottak, hárman berohantak a középső
szobába, ahol én szoktam tartózkodni, íróasztalomban mindent
összeturkáltak, majd a többi szobában is keresgéltek. A gyermekek
persze felébredtek, riadtan nézték az idegesen keresgélő detektíveket.
Vagy két órát tartott ügyködésük, persze nem sok eredménnyel. A
vezetőjük, egy mogorva, alacsony, kövér ember dühösen fejezte ki
nemtetszését.
-- Itt nincs semmi.
-- Persze -- szólt közbe a bajuszos detektív --, Szalkszentmártonban
kell a bizonyítékokat keresni. Onnan jelentették, hogy még éjszaka is
fény szűrődik ki a templomból. Ott lesznek az elrejtett fegyverek.
-- A templomban? -- szóltam közbe csodálkozva. -- Én oda imádkozni
járok, nem fegyvereket rejteni.
-- Akkor a templomkertben! Ha kell, felásatjuk magával az egész
kertet!
Elmosolyodtam, dacára a nagy feszültségnek, szinte láttam magam,
ahogy a kertet ásom rendőrfelügyelettel.
-- Indulás! -- szólt a kövér felügyelő. Közrefogtak.
-- Százados elvtárs két beosztottjával azonnal induljon
Szalkszentmártonra! Tartson tüzetes házkutatást!
Kisvártatva felhangzott egy motor bugása.
-- Na, mi is menjünk -- adta ki az utasítást a felügyelő.
Semmit nem vihettem magammal. Az egy szál reverendában betuszkoltak a
nagy sötét kocsijukba. Már hajnalodott. Csodálkoztam, hogy nem vették
le rólam a reverendát, de amikor befutottunk a Fő utcai kapitányságra,
az volt az első.
-- Adja le a reverendát! -- Belegyömöszölték előttem egy zsákba. --
Ezt majd kiküldjük.
Ingben meg tréningnadrágban álltam előttük.
-- Ne féljen -- mondta az alacsony, kövér felügyelő gúnyosan. -- Nem
fog fázni, inkább melege lesz. Tudja, itt hol van? Ennél már csak egy
hely rosszabb, az akasztófa.
Lehet, hogy maga is oda kerül.
Egy irodába vezettek, ahol ketten ültek az íróasztalnál. A középső,
jó megjelenésű, mosolygós képű, fekete hajú, tagbaszakadt embert,
szürke elegáns ruhában, őrnagy elvtársnak szólították. A mellette
ülőnek alezredesi rangja volt. Ő, mintha nem is sokat törődne velem,
rám se nézett. Az őrnagy foglalkozott ügyemmel, ő tette fel a
kérdéseket. Szigorú hangon, a szokásos adatokat kellett bediktálnom.
-- Volt-e büntetett előélet?
-- Nem -- válaszoltam.
-- Nem? -- nyújtotta el a szót. -- Hát négy évig Kistarcsán mi volt?
-- Ítélet nélkül! -- vágtam oda.
-- Na, itt majd most kap ítéletet! -- válaszolt gúnyosan.
-- Sok mindennel vádolják. Majd készítünk egy-két jegyzőkönyvet. Mi
ráérünk, önnek meg lesz ideje gondolkodni börtönében. Maga fekete lelkű
csuhás! -- nézett rám mérgesen. -- Innen már sokat vezettek a
bitófához!
Az alezredes helyeslően bólogatott, aztán kiment. Ellenséges
magatartása teljesen megváltozott.
-- Írhat egy levelet, kérjen be valami rendes ruhát, tisztaságit. Két
pakli cigarettát is engedélyezek. Mára végeztünk.
Furcsának találtam, hogy szinte mosolyogva kísért ki. Úgy látszik,
felettese előtt adta az ellenségeskedő kihallgatót.
Egy nagy, világos cellába kerültem. Ez itt jobb hely -- gondoltam --,
mint az Andrássy út. Ebédre is egy csajka spenótot és egy főtt tojást
adtak. Sőt, az őr beszólt, ha könyvet akar, választhat, itt a
könyvjegyzék. Persze hogy nem választottam. Nem kellett nekem könyv,
volt miért imádkozzam, volt min elmélkednem. Akárhogy törtem a fejem,
nem jöttem rá, mivel is vádolhatnak. A kihallgatások sűrűn követték
egymást, de ebből sem derült fény a lényegre. Leginkább az 56-os
eseményeket firtatták, melyben pedig én teljesen ártatlan és semleges
voltam.
Valahányszor az alezredes ott tartózkodott, az őrnagy mindig keményen
tette fel a kérdéseket. Gúnyos megjegyzésekkel, fenyegető mozdulatokkal
tarkította. De mindig megváltozott a magatartása, ha egyedül maradtunk,
vagy ha egy fiatal hadnagy volt jelen. Úgy látszott, mintha húzni
akarná az ügyet. Megtudtam, hogy Szalkszentmártonban is, feltörve
lakásomat, nagy házkutatást tartottak, a hívek közül is többeket
kihallgattak. Nem sok eredménnyel. Azt is elárulta az őrnagy, hogy a
sasikat elvitték. A legkisebbet, Jánoskát, ő maga vitte állami
intézetbe. Úgy kapálózott, karmolt, mint egy vad sasfióka.
A kihallgatás egyre komolyabbra fordult.
A belga kapcsolatokat is nagyon feszegették.
-- Titkos rádióadója volt a szalkszentmártoni templomban --
bizonygatta az őrnagy.
-- Megtalálták már? -- kérdeztem.
-- Mit keresett éjjelenként a templomban? Ugye rádióüzeneteket
küldött Belgiumnak?
Ezen már szinte nevetnem kellett.
-- Mit kereshet egy pap a templomban éjjel?! Hát imádkozik! Az én sok
elfoglaltságom közepette bizony csak éjszaka volt egy-két nyugodt órám
imádkozásra.
-- Együtt volt internálva egy bizonyos kereskedelmi utazóval, aki
többször kint járt szabadulása óta Belgiumban. Arnold atyánál is volt.
-- Miért ne lett volna? -- válaszoltam. -- Én küldtem, hogy szállása
biztosítva legyen.
-- Ezt az illetőt letartóztattuk. Súlyos beismerő vallomást tett.
Szembesíteni fogjuk önnel.
Ez nagyon meglepett. Meg is ijedtem. Tudtam, ha ezt az embert
megszorongatják, ez mindenre képes, csak hogy szabaduljon.
Egyik nap az őrnagy elém tett egy gépelt jegyzőkönyvet.
-- Olvassa el, mit vallott munkatársnője, akit behoztunk és
kihallgattunk Máriaremetéről.
Csodálkozva olvastam.
-- Ez nem lehet igaz, ez koholmány!
-- Nézze meg az aláírást.
-- Akkor csak megfélemlítéssel kényszeríthettek ki ilyesmit.
Az alezredes egyre türelmetlenebb lett, hiszen teltek-múltak a hetek.
Egyik nap az őrnagy azzal fogadott:
-- Nem lesz szembesítés. Szerencséje van. Az illető a börtönkórházban
meghalt.
Csodálkozva néztem rá.
-- A szerencsétlen komoly ügybe keveredett, annyi altatót vett be,
hogy nem ébredt föl.
Gondviselésszerű -- gondoltam magamban. Úgy látszik, az ügyem is kezd
kibontakozni. Az őrnagy többször is felhívatott.
-- Ugye unatkozik a börtönben? Behívatom a hadnagyot, tartson önnek
egy kis felolvasást.
Leültetett, a hadnagy pedig egy könyvet kotorászott.
-- Hallott-e ön Svejkről, arról a furfangos katonáról?
-- Nem -- válaszoltam.
-- Na, hát akkor egy kicsit elszórakoztatjuk.
Nem érdekelt engem ennek a furfangos katonának a története, melyet
sokszor hangos nevetés közepette olvasott a hadnagy. Nekem egészen
máson járt az eszem.
Mikor legközelebb az alezredes belépett a szobába, rám ordított az
őrnagy.
-- Vegye tudomásul, kémkedés, hűtlenség, hazaárulás, ez lesz a vád.
Ennek csak kötél lehet a vége!
-- Bitófán fog lógni! -- toldotta meg az alezredes.
Aztán rám csapta az ajtót. Az őrnagy felém fordult:
-- Lezárjuk az ügyét. Át lesz téve a Markó utcai ügyészségre.
Átkísérik rövidesen a Markó utcai fegyházba, amíg tárgyalására kerül
sor.
-- Mit gondol, mi lesz itt az ítélet?
-- Na, azért kötelet nem fog kapni.
-- Fel fognak menteni -- mondtam határozottan.
Az őrnagy felnevetett.
-- Én ártatlan vagyok, nem tudnak semmi komoly bizonyítékot felhozni.
-- De nagy szerencséje, hogy a koronatanú kimúlt! -- mondta az
őrnagy. -- Tudja a nevemet?
-- Igen, többször hallottam, ahogy szólították.
-- Lehet, hogy ez nem az igazi nevem.
Ez volt az utolsó szava.
Két napra rá átkísértek egy rabszállító autóban a Fő utcából a Markó
utcába, ahol nagy cellába kerültem. A hosszú, négyhetes magánzárka után
furcsán éreztem magam a vegyes társaságban. Zsebmetszők, tolvajok,
sikkasztok társaságába kerültem.
Itt volt spejzolási lehetőség, vagyis lehetett meghatározott
összegért élelmiszert, cigarettát vásárolni, de én ezzel nem éltem. Az
egyszerű börtönkoszt nekem elég volt.
Zavart, hogy nem találtam egy csendes sarkot se, ahol imádkozhattam
volna. De azért kerestem lehetőséget, hogy egy-két rabot vigasztaljak.
Különösen egy 18 éves fiút, aki, mint megtudtam, teljesen elhagyott
árva volt, próbáltam jó útra terelni. Későbbiekben is tartottam vele a
kapcsolatot, és segítettem egyenes vágányra terelni útját.
Ügyvédem is jelentkezett. Nemes katolikus család sarjaként mindent
elkövetett, hogy tanúkat sorakoztasson fel mellettem. Egyik beszélőn
csodálkozva mondta, hogy egyetlen tanút sem fogadtak el. Ők sem
állítanak tanúkat. Furcsállotta ezt az eljárást, bár megjegyezte, hogy
érthetetlen az egész ügy, mert ahogy a vádiratot tanulmányoztam, éppen
a legkritikusabb fejleményeknél zárták le az egész ügyet.
-- Lehet, hogy a belgák is közbeszóltak? -- tette fel a kérdést.
-- Nem tartom kizártnak.
-- Ahogy így nézegetem -- mondta az ügyvéd --, az az őrnagy nagyon
rendes ember lehet. Nem valami ismerős?
-- Nem -- állítottam határozottan.
Későbbiek folyamán, amikor 1971-ben a gyűjtőfegyház zárkájában ültem,
megismerkedtem egy politikai tiszttel, akit nyolc évre ítéltek el.
Mikor őneki említést tettem egy beszélgetésben az őrnagyról, térdére
csapott:
-- Jól ismerem, jó barátom. Nem saját nevét használta.
Segítőkész ember volt.
Lassan teltek a hetek. Már majdnem fél éve, hogy vizsgálati fogságban
voltam, amikor kézhez kaptam az értesítést a tárgyalásról.
Fellélegeztem. Valahogy biztos voltam, fel fognak menteni. Nem is
tudnám megmondani, mire alapoztam. A sok-sok imádság, melyet értem
mondtak, meg a nagy vágyakozásom, hogy bemutathassam a szentmisét,
szentáldozáshoz járulhassak, nem maradhat eredménytelen. Kármelhegyi
Boldogasszony ünnepén kaptam kézhez a tárgyalásról szóló iratot. Sőt, a
vádiratba is belenézhettem. A Szűzanyára bíztam az egész ügyet.
Megbilincselve vittek a tárgyalóterembe, ahol nagy meglepetésemre ott
volt az én pap sasfiókám több társával még a régiek közül. Munkatársnőm
is ott volt. Sok ismerős és ismeretlen.
Az ügyvéd a bíró felé fordulva kérte, hogy védence leülhessen. A bíró
beleegyezett, megkezdődött a tárgyalás. A bíró, az esküdtszék, az
ügyész s az ügyvédem is több kérdést tettek fel, szinte egész életem
porondra került. A bíró először azzal vádolt, hogy a sasfiókákat
államellenes tevékenységre biztattam, meg hogy az 56-os eseményekben
több sasfióka szerepelt, de semmi konkrétumot nem tudott előhozni.
Ügyvédem a sasfiókákra mutatott. Őket is meg lehetne kérdezni, milyen
nevelést kaptak. Hiszen nem egy közülük pap lett, és becsületes
emberek.
Az ügyész az 56-os eseményekről azt mondta nagy meglepetésemre, hogy
ezek már elévültek vagy hat esztendeje. Közben amnesztia is volt.
A belga kapcsolatokat feszegette, de kémkedésre semmi bizonyíték nem
volt. A bíró megszakította a tárgyalást, ebédszünetet javasolt.
Az ügyvéd engedélyt kért, hogy én is ehessek. Hozott két szendvicset
és üdítőitalt. Fülembe súgta:
-- Atya, jól áll az ügye.
A tárgyalás második részében felszólított a bíró, aki elnökölt, mit
akarok az utolsó szó jogán elmondani.
-- Elnök úr és az ittlévők! Rövid kis történet. Az első világháború
után szüleim nagyon leszegényedtek, mindenük odaveszett. Édesapám
hadifogoly, súlyosan sebesült. Édesanyám tartott el bennünket, mint
szegény mosónő, 30 pengő havi fizetéssel. Azt a kis ételt is, amit a
mosodában kapott, megspórolta nekünk, éhező gyermekeinek. Egy havas
estén, ahogy sietett haza, megcsúszott a járdán. Ételhordójának
tartalma kidűlt. Szegény, ott sírdogált a járdaszélen. Egy úriember
felemelte.
-- Miért sír, megütötte magát?
-- Nem azért sírok én, de az ételt siratom, melyet szegény
gyermekeimnek vittem. Nem lesz vacsorájuk.
A kedves úr elővette pénztárcáját.
-- Itt van, asszonyom, tíz pengő. Vásároljon vacsorát.
Édesanyám fejedelmi vacsorát készített, azután könnyek között mondta:
-- Fiaim, jegyezzétek meg, nincs szebb ezen a világon, mint jót
cselekedni, másokon segíteni. Ha ti nagyok lesztek, csak ezt tegyétek.
Én ezt olyan jól megjegyeztem, hogy egész életemnek egyetlen
törekvése lett másokon segíteni. Azért karoltam fel annyi szegény
árvát, és azért vagyok itt most megbilincselve, ítéletet várva.
Befejeztem...
A bíró, az esküdtszék tagjai fejüket lehajtva hallgattak. Síri csend.
Néha szipogás. Csendben mentek ki a bírák is ítéletet hozni.
Ügyvédem felém hajolt:
-- Atya, ma már paplanos ágyban fog aludni.
Még a két fegyőr is rám mosolygott.
Kisvártatva jöttek vissza a bírák. A bíró kimondta az ítéletet:
-- Felmentve! Azonnal távozhat! A bírósági költségeket az
államügyészség viseli! Minden elkobzott javát vissza kell szolgáltatni!
Az őröm gratulált legelőször:
-- Már nem kell bilincs! -- mondta mosolyogva.
Kint a folyosón megrohantak a sasfiókák, Gyurka meg a munkatársnőm.
Az ügyvéd széles mosollyal veregette meg a vállam:
-- Ugye megmondtam, hogy ma már otthon lesz?
Gyurka motorkerékpárján kivitt a temetőbe édesanyám sírjához. Jóleső
érzés volt a virágokkal borított, szépen gondozott sírnál elrebegni egy
Miatyánkot, a sír keresztjére borulva.
Utána a remetei templomban az ünnepi szentmise, hálaadás, köszönet.
Az ünnepi vacsoránál bejelentettem, hogy holnap megyek vissza
Szalkszentmártonra. Gyurka zavartan mosolygott:
-- Atya, oda már új plébánost neveztek ki.
Megdöbbentem egy kicsit.
-- De vasárnap mégiscsak elmegyek, hogy még egyszer ott misézzek,
megköszönjem a hívek imáit.
Gyurka ajánlkozott, hogy megtáviratozza. Másnap jött a válasz: Ne
menjek, hatóságilag van megtiltva, hogy a templomba léphessek.
Nemsokára kaptam Vácról kinevezést Örkénybe káplánnak. Ez 54
kilométerre van Budapesttől.
Kedves öreg plébános, akinek háztartását nővére vezette, nagy
szeretettel fogadott. Rövidesen el is kezdtem működésem. Már 1963-at
írtunk.
Ebben az évben még az az öröm ért, hogy Lacit is pappá szentelték. Ő
volt a negyedik felszentelt fiam, másik négy szemináriumban tanult.
Fájó volt szívemnek az a tudat, hogy a kis árváim szétszéledtek. Megint
próbálkoztam egyet-kettőt összeszedni. A legkisebb, aki állami
gondozásba került, a kis Jánoska, pesti intézetben volt. Ügyvédemen
keresztül mindent megpróbáltam, hogy onnan kivehessem. Mikor egyik nap
személyesen mentem fel az állami gondozásban lévő gyermekek irodájába,
egy régi ismerősre bukkantam, aki annak idején még a váci otthonomba
több gyermekek küldött állami intézetekből.
Jóindulattal végighallgatott.
-- Nemsokára karácsony -- mondta. -- Ilyenkor több gyermeket ki
szoktunk adni családokhoz. A kis Jánoskát is kiadjuk, aztán majd ott
felejtjük pár hónapra. Azalatt majdcsak elintézzük, hogy végleg
maradhasson. Magam fogok róla gondoskodni. Milyen nagy öröm,
karácsonyra újra volt egy sasfiókám, sőt egy másik árva is akadt, a kis
Pityu. Megint megindult a sasiélet Máriaremetén, és örömmel írhattam
Arnold atyának Belgiumba, hogy a kis Jézus karácsonyra újra sasfiókákat
hozott.
Máriaremetén egyik este bekopogtattak hozzám. Egyszerűen öltözött
asszony, de mint tanárnő mutatkozott be. Elmondta, hogy nemrég
szabadult a börtönből. Három évet ült. Ott született egy kisfia; még
négy gyermeke van. Ezek állami gondozásba kerültek. Most kapta őket
vissza. Itt Remetén, egy ismerősük víkendházában húzódnak meg.
Szeretné, ha a kisfiát megkeresztelném.
-- Természetesen, szívesen.
A következő vasárnap Józsinak kereszteltem a kis fiúcskát. Mikor
megláttam őket, meglepett a nagy szegénység, nyomorúság, amiben éltek.
Öt gyermek, és anyjuk csak most helyezkedett el, hiányos volt a
bútorzat, a gyermekek ruházata. Rögtön akcióba léptem. Gondoskodtam
ágyakról, matracokról, lepedőkről. Egyszerre öt gyermekem lett, akiken
segíteni kellett. Édesanyám régi házában volt egy üres szoba és konyha.
Ezt a rendelkezésükre bocsátottam. Később pedig Budapesten szereztem
nekik egy háromszobás lakást.
A legidősebb leányka, Zsuzsa ügyesen rajzolt. Kis szobrocskákat
faragott fából, gyúrt agyagból. Felfigyeltem rá, segítettem, hogy
tanulhasson. Képzőművészeti gimnáziumban érettségizett. A többieket is
előkészítettem az első szentáldozásra. Zsuzsa pedig egyre szebb
faragványokkal lepett meg. Miután Pestre kerültek, és a tanárnő is
állást kapott, egyenes mederbe jutottak. Csak a kisfiú, akit
kereszteltem, aki börtönben született, okozott nagy gondot, mert
agyhártyagyulladást kapott a gondatlan kezelésből kifolyólag, miután
édesanyjától elválasztották, így állandó felügyelet alatt kellett
lennie, beszélni sem tudott. Nagy szeretettel vették körül, gondos
ápolásából kivették részüket a családtagok. Gyógyítgatták a kis öcsit.
Az Örkényi plébános szomorúan panaszolta:
-- Fiam, már annyi kérvényt beadtam, adják meg neked a hitoktatási
engedélyt, de most végleg elutasítottak. Nem találnak alkalmasnak, hogy
nevelő legyél... Én már öreg vagyok ahhoz, hogy a gyermekeket
hitoktassam. Kénytelen leszek más káplánt kérni.
Fájó szívvel búcsúztam a jó plébánostól, nővérétől meg a jó hívektől,
akik annyi szeretettel fogadtak. Szabadonfutó pap lettem, a püspök nem
adott új kinevezést. Úgy látszik, Vácon úgy könyveltek el, hogy legjobb
engem kiiktatni.
Közben a sasik létszáma Máriaremetén emelkedett. Megint voltak már
vagy tízen.
A nyáron kerékpárral nagy körutat tettünk Balatonra, Révfülöpre. Pár
régi sasi is csatlakozott hozzánk. Azután Andocsra mentünk. Ez volt
édesanyám kedvelt zarándokhelye. De sokat imádkozott itt értem, hogy
fia pap lehessen! Mentünk tovább kerékpárral Kaposvárra, Pécsre,
Bajára, Szegedre, majd fölfelé Kecskemét, Máriaremete. Bizony ez nagy
túra volt, de a sasik jól bírták. Belgiumból is jöttek mindig
látogatók. Egy kedves atya két autóval, diákokkal, végigjárva azt az
útvonalat, amelyet gyalog tettem meg, látogatott el hozzám.
Közben nem feledkeztem meg régi fogadalmamról, hogy Domonyvölgyben
kápolnát építsek. Az egyik kedves ismerős jelezte, hogy a legszebb
központi helyen, egy kis dombon van egy nagy eladó telek. Az lenne a
legalkalmasabb hely kápolnát építeni. Rögtön megnéztem a terepet, a
telek birtokosával, a gazdával is beszéltem. Hallani sem akart arról,
hogy eladja, hiszen már többen kérték. De amikor előadtam, hogy
kápolnát szeretnék itt létesíteni, mégiscsak beleegyezett. Meg is
kötöttük a vásárt, miután a jó belgáktól megkaptam ehhez a segítséget.
Most már csak az építési engedélyt kellett megszerezni. De bizony ez
sehogy se ment. Kápolnát építeni, ahhoz az Egyházügyi Hivatal külön
engedélye kell. Márpedig én nem fordulhattam oda.
Végül egy mérnök ismerős, aki a gödöllői építési osztályon dolgozott,
javaslattal állt elő.
-- Tisztelendő atya, építsen ott egy szép víkendházat.
Megtervezem.
-- Rendben van -- mondtam --, de olyan legyen a víkendház, hogy
magas, toronyszerű tetővel hasonlítson egy kápolnához.
Egy hét múlva a mérnök jelentkezett:
-- Nem fogadták el a tervem. Csak lapos tetővel lehet víkendházat
építeni.
-- Rendben van -- mondtam --, akkor adjuk be a tervet lapos tetős
víkendháznak, de majd felépítjük magas tetővel.
A mérnök csóválta a fejét.
-- Ebből baj lesz.
-- Legyen csak meg az engedély. A többi rám tartozik.
Az engedélyt meg is kaptuk. Az első sasiotthon, mely Pesterzsébeten
épült, sok éven át ki volt adva. Értesítést kaptam, hogy a régi
épületet le kell bontani, mert a tanácsnak terve van új épületeket
emelni.
Egyáltalán nem bántam. Meglesz már az építési anyagunk a domonyvölgyi
kápolnához. Megint úgy könyveltem el, hogy gondviselésszerű.
Mozgósítottam is a régi sasikat, segédkezzenek a lebontásnál. Azután
napokon át bontottuk a tetőt, a falakat.
Egy régi sasfióka nagy teherautóval szállította le Domonyvölgybe a
lebontott anyagot.
Még egy probléma volt. A kút a telkünkön nagyon mély volt, abból
kellett a vizet felpumpálni az építkezéshez, ehhez egy jó erős motor
kellett volna. Próbálkoztunk mindenfelé, de úgy nézett ki, hogy nem
beszerezhető. Megintcsak belga segítség jött.
A nyár folyamán tipp-topp erős masinát hoztak. Amikor elkezdett
pöfögni, ömlött fel a kútból a víz.
Sikerült kőművesmestert is szerezni. Akinek később is szereztem
munkát. A sasipapokkal kiástuk az alapot.
Az volt a kérésem: 1968-ban ünneplem ezüstmisémet, akkorra épüljön
fel a kis kápolna Domonyvölgyben. Bizony, sok munka volt. Én magam is
rengeteget segítettem, az ott lévő hívek is be-beálltak a munkába.
Különösen egy kis pásztorfiú lett lelkes kőművessegéd. Báránykái
mellett szólítottam meg. Sose látott papot, mit sem tudott a jó
Istenről. Előkészítettem elsőáldozásra. Attól kezdve ő lett a
leghűségesebb segítőm és ministránsom Domonyvölgyben.
Persze a hatóságok megintcsak akadékoskodtak, és mert nem lapos tető,
hanem a magas, toronyszerű meredek homlokzat került felépítésre,
pénzbírsággal büntettek. Vagy harminc nap elzárás, persze, hogy
kifizettük a bírságot. Lényeg az, hogy elkészültünk 1968 tavaszára.
Vettem a gödöllői faiskolában harminc gyümölcsfacsemetét, pár
rózsabokrot. Az országút szélén álldogáltam, s azon törtem a fejem,
hogyan szállítom Domonyvölgybe.
Megállt mellettem egy rendőrségi dzsip. A Gödöllői Kapitányságról egy
ismerős rendőrtiszt hajolt ki.
-- Mit csinál ezzel a sok gyümölcsfával? Csak nem akar kertészkedni?
-- De bizony, öreg napjaimra, amikor nyugdíjba vonulok, itt telepszem
le Domonyvölgyben.
-- Nézzük csak, a mi papunk! -- hajolt ki egy ismerős a kocsiból.
-- Hallom, hogy Domonyvölgyben építkeznek! Mi készül ott megint?
-- Egy szerény kis víkendház -- feleltem.
-- Nana -- csóválta a fejét a rendőrtiszt. -- Mi fog ebből kisülni?
-- Látja -- mondtam gyorsan közbevágva, nehogy kérdezősködjön --, oda
vinném ezeket a csemetéket, ha lenne egy jó lélek, aki segítene.
-- Maga fogja ültetni?
-- Majdcsak akad egy kis segítség!
-- Hát ez bizony még soká fog teremni.
-- De a rózsák -- mondtam --, azok már az őszre, Szent Erzsébet
napjára virítanak.
-- Azt sem hiszem -- vágta közbe a rendőrtiszt.
Persze én más rózsákra gondoltam, hiszen őszre tele lesz a kis
kápolnám élő rózsákkal, gyermekekkel, akiket ott készítek elő az első
szentáldozásra, ami még soha nem volt Domonyvölgyben.
-- Na, hajítsa fel azokat a fákat meg a rózsákat! Aztán másszon fel
oda. Elvisszük Domonyvölgybe.
-- Még ilyen segítséget se kaptam -- mondtam mosolyogva, miközben
elhelyeztem a facsemetéket, és megindultunk Domonyvölgy felé.
Készülhettem az ezüst szentmisémre. Meghívtam Arnold atyát és a többi
belga jótevőmet.
Ezüstmisét tartottam Domonyban és Domonyvölgyben, Máriaremetén.
Hálatelt szívvel gondoltam át, hogy 1943. március 28. óta, amikor
Kapisztrán Szent János ünnepén pappá szenteltek Brugge-ben, mennyi
minden történt velem. Isten kegyelméből helytállhattam, építhettem
kápolnát, kettőt is Vácon, majd Domonyban, Domonyvölgyben,
Szalkszentmártonban. Ezen idő alatt legalább 300 árva, elhagyott
gyermeket nevelhettem. Sok fájdalom, meghurcoltatás, börtönök,
kihallgatások, fenyegetések, de ugyanakkor mennyi öröm is
gyermekeimben, híveimben. Most az ünnepi ezüst szentmisémet a budavári
Nagyboldogasszony templomban augusztus 15-én mutathatom be, öt
paptestvéremmel, akiket én neveltem, és sokakkal, akik könyveimből,
küzdelmeimből merítettek erőt papi, szerzetesi hivatásukhoz.
Budavár plébánosa régen ismert engem, többször hozott hozzám még
Vácra árva gyermekeket. Őt is meghurcolták annak idején. Mindig nagy
megértéssel volt irántam. Beleegyezett, hogy ott tartsam a szentmisét,
nagy ünnepélyességgel, sok régi sasi, sok kedves hívő jelenlétében,
sasi papjaimmal koncelebrálva.
A kedves Arnold atya magyarul mondott szentbeszédet, utalva arra,
hogy ő ott volt az első szentmisémen Brugge-ben. Akkor is ő volt az
ünnepi szónok, most is rá hárult ez a kedves ünnepi feladat.
-- A legelső, adjunk hálát a jóságos Istennek István atyánkért,
adjunk hálát az ő nemes, küzdelmes papi múltjáért, kérjünk sok-sok
áldást további papi munkájára, hogy az mindig a magyarság nagy ügyét
szolgálhassa. Magyarország Nagyasszonyának és Flandria Nagyasszonyának
oltalmába ajánljuk őt.
Persze még sok mást is mondott, de a megindultságtól nem is nagyon
tudtam odafigyelni, s amikor megköszöntem szavait, utaltam arra, hogy a
magyarság nagy jótevője ő. Már három évtizede fáradozik népünkért.
Nemrégiben szívével nagyon megbetegedett, azt mondta az orvos, kisebb
lett a szíve. De én azt mondom, most igazából nagy Arnold atyánk szíve,
mely úgy kitágult, hogy az egész magyarságot szerető szívébe fogadta.
A szentmise után az apát úr vendégelt meg bennünket. Olyan jó volt
együtt lenni a sok sasfiókával, bár a szentmise alatt feltűnt nekem egy
gyanús alak, aki egyre jegyzetelt. Később megtudtam, hogy apát urat
felelősségre vonták, miért engedélyezte ezüstmisémet. Azt válaszolta,
az én templomomban annak adok engedélyt misézni, akinek akarok.
Rövidesen kihallgatásra hívattak a kapitányságra. Megint a régi
kérdések. Előhozakodtak minden régi ügyemmel. Majd a kapitány
kijelentette:
-- Nézze, Regőczi, itt tarthatnám, de nem tartóztatom le. Kitiltom
Budapestről. Domony, Aszód, Máriabesnyő, de még Domonyvölgyben sem
misézhet. Nem építkezhet, nem lehetnek sasfiókái! Mindennek vége!
Továbbiakban, azt hiszem, tudja, hogy mihez tartsa magát! Végeztünk!
A gyönyörű szép ezüstmisés élmény után megint jött a zuhany. Amikor
kiléptem a kapun, a nap már lebukóban, utolsó sugarai rám vetődtek. Úgy
néz ki, én is lebuktam. Mihez kezdjek most? Hová, merre menjek?
Elindultam lassú léptekkel a Szent István bazilikába. Odaborultam Mária
oltára elé, ahol Szent István király a koronát ajánlja a Szűzanyának.
Én is ajánlottam magamat, a legutolsó sasikirály, keresztemet,
töviskoszorúmat a Magyarok Nagyasszonyának
Egyszerre olyan árva lettem. Kihez forduljak segítségért? Ha legalább
egyházi részről támogatnának, de az én jó Pétery püspököm tavaly --
1967-ben -- meghalt, számkivetésben, Hejcén. Svoy, a székesfehérvári
püspök, ki nagy barátunk volt, őt is hazaszólította az Úr. Mindszenty
bíboros már több mint tíz éve az Amerikai Követség önkéntes foglya.
Elhatároztam, hogy elmegyek Grősz kalocsai érsekhez, de még csak nem is
fogadott. Titkárát küldte ki, aki tudtomra adta, hogy az érsek ilyen
ügyben nem tud segíteni.
Már csak jó belgáim voltak. Összegyűjtöttem jegyzeteimet, s
eljuttattam Arnold atyához. Kértem őt, hogyha érdemesnek találja,
adassa ki ezen a címen: ,,Mi nem tudunk hallgatni''. Hátha okulására
szolgál sokaknak, hátha írásaimon keresztül pár fiatal ismét megtalálja
az utat, felfigyel Krisztus hívó szavára. Ha itthon félreállítottak,
talán ott meghallják mondanivalóm.
A jó Arnold atya nagy megértéssel nyugtázta kérésemet. Megígérte,
hogy sajtó alá rendezi ezen a címen: Wij kunnen niet zweigen: Mi nem
hallgathatunk. 1969-ben meg is jelent a könyv.
========================================================================
Az öreg kocsmáros


Máriabesnyő és Aszód között kanyargott a festőién szép országút:
erdők, tavak között, melyen annyit kerékpároztam. Az út Domonyvölgynél
egy nagy kanyart ívelt az erdők felé. Ott húzódott meg az árnyas erdő
tövében az öreg csárda; szinte hívogatott pihenőre.
Bográcsgulyás étvágygerjesztő illata párolgott a levegőben. Naponta
négyszer-ötször is megtettem ezt a 16 kilométeres útszakaszt Aszód és
Máriabesnyő között kerékpáron; télen dermesztő hidegben, hófúvásokkal
küszködve, nyáron iszonyú hőségben, verejtékezve.
Az öreg kocsmárost gyakran láttam sürögni. Mindig messziről
odaköszöntem neki.
-- Adj' Isten -- volt a válasz mindig.
Egy szép őszi, lombhullásos napon behívott az öreg kocsmáros.
-- Kerüljön már beljebb, tisztelendő atyám! -- Annyiszor láttam
reverendában elkarikázni. Tiszteljen már meg bennünket!
-- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
-- Mindörökké! Ámen -- válaszoltam. Most már kénytelen voltam betérni
a csárdába. Egy kerek asztalra fehér abroszt terített.
-- Julcsa! -- kiáltott a felszolgálónak. -- Hozz egy tál gulyást, de
a sűrűjéből meríts! meg egy fehér cipót, egy icce kadarkát!
Hiába szabadkoztam, odaültetett az asztalhoz.
-- Mindig fúrta az oldalam -- mondta őszes bajuszát megpederve --,
miért kerékpározik annyit, naponta többször is. Úgy elsurran, mint egy
vágtató szarvas, innen az erdőből.
Míg az ízletes gulyást kanalaztam, elmondtam neki, hogy 12 árva
leányom van Aszódon, Máriabesnyőn pedig 60 fiam. Az öreg kocsmáros nagy
érdeklődéssel hallgatta elbeszélésemet a gyermekeimről.
-- Hát még ilyen csodát se hallottam. Ezekben a nehéz időkben 72
gyermek?
-- Hát még 1945-ben, Vácon 240 árva gyermekem volt. Az volt az igazi!
Az öreg kocsmáros egyre jobban csodálkozott.
-- Hogy tudott ilyen sokról gondoskodni? -- kérdezte kíváncsian.
-- Nem én -- mosolyogtam --, hanem a gondviselő Isten.
-- Hát, tisztelendő atyám, nekem csak egy fiam volt, az is odaveszett
a Don-kanyarnál.
Az öreg kocsmáros lehajtotta ősz fejét. Mikor felnézett, könny
csillogott szemében.
-- Akárhányszor csak erre jön, térjen be hozzám! Itt mindig várja
terített asztal, jó bográcsgulyás, friss cipó meg egy icce bor a
javából. Aztán, ha erre kirándul gyermekeivel, azokat is szívesen
megvendégelem, csak hozza el őket!
-- Julcsa, gyere csak! Pakold be az összes pogácsát! Vigye el a
gyerekeinek, ez olyan madárlátta pogácsa, az öreg Bagi-csárdából.
A kedves öreg kocsmáros vendégszeretetét nem nagyon tudtam igénybe
venni, hiszen hamarosan feloszlatták árvaházaimat, börtönbe is
kerültem. Egy rendelkezés eltiltott -- püspököm aláírásával -- az egész
esperesi kerületből. Ez fájt a legjobban.
Pár év múlva kerültem csak vissza a jól ismert vidékre. Most nem
száguldoztam kerékpárommal, mint vágtató szarvas. Rózsafüzéremet
mondtam, karikáztam lassan Besnyőről, Aszód felé. Domonyvölgynél
eszembe jutott a jó öreg kocsmáros. Most lesz időm betérni hozzá, jól
is fog esni egy tál jó forró bográcsgulyás.
Hideg őszi szél süvített, csak úgy hordta az aranysárga faleveleket.
Meglepődve néztem szét az elágazásnál. Hogy megváltozott ez a vidék!
Hol a nagy kanyar? Az országút egyenesen fut, dombnak fel. Ahogy jobban
szétnézek, egyből megértettem. A nagy kanyart levágták, és lett egy új
útszakasz. Ezen száguldottak az autók. A régi útkanyar teljesen
elhagyatott, szinte belepte a gaz és a fű.
Rátérek a régi útra, rábukkanok a régi kocsmára. Olyan árván, olyan
elhagyottan, szinte magába roskadva, mintha lakatlan lenne. Sehol egy
kocsi, sehol egy lélek. Az ajtó is zárva. Bezörgetek.
-- No, ki az? -- hallom az ismerős hangot. Kitárul az ajtó. Ott áll
az öreg kocsmáros, hosszú, ősz haját összeborzolja a szél.
-- Tisztelendő atyám! -- és a nyakamba borult. -- Azt hittem, maga is
hűtlen lett hozzám!
Szinte felzokogott.
-- Elhagyott az út, végem van! Ez az én halálom.
Az asztalhoz botorkált, szinte ráborult.
-- Nem jön ide már senki, nincsenek már vendégeim.
Szemben ültem vele, vigasztaltam:
-- Nekem meg nincsenek gyermekeim, elvitték őket, nekem is ez a vég,
ez lesz a halálom.
Egymásra néztünk a jó öreg kocsmárossal. Néztem borostás, barázdás
arcát. Tőle elvitték az utat, mely ezt a csárdát éltette, tőlem
elvitték árva gyermekeimet, akik engem éltettek. Néztük egymást
szótlanul: egyet gondoltunk. Aztán szinte felugrott a jó kocsmáros:
-- Hej, Julcsa! Terítsd meg az asztalt! Hozzál nekünk gulyást, két
szál gyertyát, két icce bort az asztalra!
Hallom a csoszogó lépteket, de én csak a jó öreg kocsmárost figyelem,
aki visszaroskad a székre. Siratja a múltat, a sok vidám vendéget,
zeneszót, énekszót, csárdáját, mely most olyan, mint a siralomház. Én
meg elhagyott árvaházaimra, sok vidám, kacagó, énekes sasfiókámra
gondolok, az én szemeimbe is könnyek gyűlnek. Vajon melyik közülünk
szánalomra méltóbb...
Szomorúan búcsúztunk el egymástól. Ott állt az üres csárdája
ajtajában. Éreztem, tudtam, hogy nem találkozunk többé. A sárguló
falevelek lassan hulltak alá, nekünk könnyeink peregtek. Vigasztalódni
szerettem volna az öreg vendéglősnél, de még jobban felszakadtak az
emlékezés sebei.
Visszakanyarodtam a nagy útra, a máriabesnyői kegytemplom felé.
Éreztem, tudtam, hogy ott nyerek vigaszt és erőt, a Szűzanya kegy
oltára előtt.
========================================================================
A Kútvölgyi kápolna


Máriaremetén mint aranyeső hullottak rám a sárguló falevelek, amikor
a régi kedves kis családi házba megérkeztem. Annyi emlék viharzott át
rajtam! Mintha édesanyám állt volna a nagy hársfa tövében, mely a
kapunk előtt hullatta leveleit. Elmerengve álltam meg, hiszen itt most
nem vár senki, mint száműzött érkeztem. Amiket létesítettem, akár
Vácott, Pesterzsébeten, Máriabesnyőn, Domonyban vagy Domonyvölgyben, s
legutoljára Szalkszentmártonban, ott kellett hagynom a kedves, jó
hívekkel, a drága gyermekekkel. Most mihez kezdjek? -- merült fel
bennem. Itt remetéskedjem? Megfordultam, és határozott léptekkel mentem
a kegytemplomba. Itt vártam eligazításomat a tabernákulum előtt, ahol a
Szűzanya kedves szobra mosolyogva nézett le rám. Megintcsak itt
kötöttem ki, mint amikor Belgiumból hazajöttem, és drága édesanyám várt
ölelő karokkal.
-- Szűzanyám -- fohászkodtam --, most Te vársz itt engem, hogy
eligazítsd további sorsomat, melyet most is, mint mindig, kezeidbe
helyezek. Tudom, és biztos vagyok benne, hogy Te majd elintézed, hogy
az Úr Jézus munkába állítson engem, amikor itt mindenki félreállított.
A tabernákulum aranyos ajtaján vibrálva csillant meg az örökmécses
fénye. Megnyugodjam. Éreztem, tudtam, az isteni Gondviselés megmutatja
utamat. Ahogy mentem le a templom lépcsőjén, egy kedves ismerős, öreg
néni megszólított:
-- Regőczi atya, hogyhogy itt?
Csak most ismertem meg. Ő volt a máriabesnyői postáskisasszony.
-- De jó, hogy találkoztunk. Most jövök kedves barátnőmtől. A
Szabadsághegyen lakik. Elpanaszolta, hogy van ott egy régi
Máriakápolna. Nincs papja, nincs gazdája. Valamikor ferences
szerzetesek jártak oda misézni. Közelben nincs is templom. De jó lenne
az öregeknek, ha újból lenne rendszeresen, de legalább vasárnap
szentmise. Érdekes, én mindjárt az atyára gondoltam, de azt sem tudtam,
hol keressem. Milyen jó, hogy a Szűzanya összehozott bennünket! Ráér az
atya? Elkísérném! Nincs ám ide olyan messze! Jó fél óra alatt busszal
ott is vagyunk.
Csodálkozva néztem az öreg kisasszony kipirult arcára, aki már szinte
beleélte magát, hogy megoldódott a probléma. De engem is szíven ütött
valami. Nemde ez a gondviselés? Egyre motoszkált a fejemben, hogyan is
hívják ezt az öreg postáskisasszonyt.
-- Ugye, Bencze kisasszony az ön neve?
Hangosan felkacagott:
-- Dehogy Bencze! Benedek!
De én csak Benczénél maradtam. Igen, akár az öreg Bence, aki az
öregedő Toldit hűségesen követi remeteségében. Együtt ássák a
sírgödröt, hogy eltemessék majd magukat és a színes múltat. S jön a
hírnök pihegve a királytól, hogy Toldi újra síkraszálljon, mert a haza
becsületéről van szó.
Én is úgy jöttem ide Remetére, hogy visszavonulok, hiszen
félreállítottak. Püspököm nyugdíjazni akart. Nem kaptam beosztást.
Levitézlettem. De lám, a nagy Király újra hív. Egész felvillanyozott a
gondolat, hogy tán lesz új terep, ahol tovább küzdhetek. Az öreg Bencze
kisasszony fürgén szedte lábait, alig tudtam követni. Beszélt, beszélt,
gesztikulálva.
-- Emlékszem, atya, a besnyői postáról jól oda lehetett látni a
nagyrétre. Mennyit futballozott azzal a sok gyerekkel, télen, nyáron!
Nem győztem csodálni! Azután, hogy onnan eljöttek, feloszlatták az
árvaházat, de megsirattam magukat! Most, hogy nyugdíjaztak,
elhatároztam, hogy felkutatom. Meglátja, atya, én jó helyre vezetem.
A busszal felkanyarodtunk a János kórház mellett a Szabadság-hegy
oldalán, majd nekivágtunk egy mezőn át a Galgóczi út sarkáig. Vad
bozóttal benőtt kis térre érkeztünk.
-- Hát itt volnánk, atya -- mondta Bencze kisasszony nagyot fújva,
verejtékező homlokát törölgetve, őszes hajtincseit hátrasimítva.
Csodálkozva néztem körül. Két nagy gesztenyefa között sűrű bokrok
között egy tákolmány. Kátránypapír, falemezek, bádog, tégla törmelék
halmaza. Mint egy nagy fecskefészek egy kis kőépülethez tapasztva.
-- Ez volna a kápolna? -- kérdeztem.
-- Hát persze, hogy ez! Helyben vagyunk -- magyarázta Bencze
kisasszony.
Szívfacsaró látvány volt a kis kőkápolna roskadozva, félrebillent
tetővel. Az évszázadok zivatarától bemohosodva, alig állt a lábán.
-- Úgy tudom, ez a kápolna több mint kétszáz éves. Azt is mondják,
hogy sok zsidó itt lapult meg, mikor az üldözések voltak a német
megszálláskor. Az a kút ott hátul, itatója volt a lovaknak. Ebbe zuhant
bele egy kisgyerek. Amikor este a szülei kétségbeesve keresték, és
megtalálták a kút mélyén, a gyerek lelkendezve mondta, hogy egy
csodálatosan szép Asszonyság palástjával tartotta fenn a víz színén. A
jó szülők hálából emelték ezt a kis kápolnát a Szűzanya tiszteletére.
Ezt a völgyet Kútvölgynek hívták, mert itt volt Mátyás király híres
kútja, mely az egész budai várat vízzel látta el.
Innen a név: Kútvölgyi kápolna.
A kút be volt fedve. Már régóta nem használták. De valami titokzatos
morajlást hallottam a föld alól.
-- Forrás van itt? -- kérdeztem csodálkozva.
-- Nem -- felelte a kisasszony --, feljebb van a forrás, de itt
folyik el a föld alatt.
Hallgatóztam... A mélységből feltörő forrásvíz csobogása mintha
csilingelte volna felém: Isten hozott! Isten hozott! A Kútvölgyi
Madonna várt már téged. Úgy éreztem, révben vagyok újra. Ez a
talpalatnyi föld elég nekem, hogy újra nekilendüljek. Valami szépet,
kedveset a Szűzanyának ajándékozni.
Bencze kisasszony már türelmetlenül topogott.
-- Menjünk a barátnőmhez, aki annyira a szívemre kötötte, hogy
szerezzek egy papot. Jaj, de fog örülni! Nem messze a kápolnától egy
vadrózsával és zöld borostyánnal befuttatott házikóban találtunk rá a
kisasszony barátnőjére. Teát szürcsölgetett, régi bútorokkal túlzsúfolt
szobácskájában. Mikor Bencze kisasszony bemutatott, hogy itt hozom azt
az atyát, aki vállalja a Kútvölgyi kápolnát, majdhogy a nyakamba nem
borult. Rögtön teáscsészéket szedett elő. Sürgött-forgott, kalácsot,
lekvárt, befőttet tett az asztalra. Közben állandóan szóval tartott
bennünket.
-- Jaj, lesz itt öröm, ha elmondom a Rózsi néninek meg a Lajos
bácsinak, hogy lesz újra szentmisénk! Milyen boldogok lesznek, hiszen
olyan sok itt az öreg nyugdíjas.
De ki törődik velük?
-- Ez nem is olyan egyszerű! -- vágtam közbe. -- Ki itt a plébános?
Hova tartozik ez a kápolna?
-- Hát a plébános most egyedül küszködik. Úgy tudom, hogy ez a
kápolna nem is az egyházhoz tartozik, hanem magántulajdon.
-- Ez lehet, hogy jó -- válaszoltam --, de az is lehet, hogy rossz.
Mindennek utána kell nézni.
A két öreg kisasszony egyre kínálgatott, de én most már rövidre
fogtam a dolgot. Elköszöntem tőlük azzal, hogy rögtön a plébánoshoz
indulok.
Hatalmas fák tövében húzódott meg az öreg plébánialak. Mikor
becsöngettem, egy pirospozsgás, kövérkés atya nyitott ajtót.
-- A plébános urat keresem,
-- Én vagyok -- mutatkozott be.
Bevezetett az irodájába, s én rögtön a tárgyra tértem.
-- A Kútvölgyi kápolnáról szeretnék többet tudni, miután katolikus
lelkész vagyok, akinek nincs jelenleg beosztása.
-- Akkor a jó Isten küldte önt -- mondta. -- Legalább egy fél éve
egyedül vagyok, nem kapok káplánt, s jó lenne egy kisegítő. Főzök egy
feketét.
Rövidesen meg is egyeztünk, bár én egész más ügyben jöttem, de ez jó
volt így, mert egyből bizalmába férkőztem. Mintha egészen
megfiatalodtam volna, úgy szaladtam vissza a két öreg kisasszonyhoz.
-- A plébános atyát megnyertem az ügynek! -- Ezzel léptem be a két
kisasszonyhoz. -- Legalábbis nem ellenzi.
Rögtön kiteregettem a kápolnáról kapott iratokat, és közösen
átnéztünk mindent, így tudtam meg, hogy az idestova kétszázhuszonöt
éves kápolna jelenlegi tulajdonosa Pesten lakik, egy jogtanácsos. Még
aznap felkerestem az örököst, aki szívesen fogadott. Kifejtette, hogy
nagy gond neki ez a kápolna, mert ő nem tudja rendbehozatni. Fél, hogy
előbb-utóbb lebontják. Sajnálná, hiszen sok régi családi emlék is
fűződik hozzá. Előadtam tervemet.
-- Szeretném a kis kápolnát rendbehozni. Újra felvirágoztatni a
kegyhelyet. A környékbeliek szívesen segítenének. Igénylik is, hogy
újra legyen szentmise.
Láttam, hogy a jogtanácsosnak tetszik is, meg nem is a tervem. Erre
tettem egy merész ajánlatot.
-- Mi lenne, ha megvenném, így jogtanácsos úrnak nem lenne rá gondja.
Én meg mint tulajdonos, szabad kezet kapnék.
A jogtanácsos hosszan elgondolkodott.
-- Ezt még meg kellene tárgyalni az erdélyi rokonokkal.
A jogtanácsos felesége, aki eddig szótlanul ült, legyintett:
-- Ugyan, azok a távoli rokonok... Minek húzzuk ezt az ügyet? A
kápolna mindig csak gond volt nekünk.
-- Igazad van -- mondta a férje. -- Egyezzünk meg a vételárban!
Magam is csodálkoztam, hogy milyen minimális összeget mondtak: ötezer
forintot. A jogi dolgok lebonyolítását megbeszéltük. Hazafelé igyekezve
még betértem a Domonkos templomba, ahol valamikor elsőáldozó voltam.
Most a Kútvölgyi kápolna boldog tulajdonosa vagyok. Szívem tele volt
hálával, köszönettel. Csodálatosak a gondviselés útjai. Lám, egy nap
leforgása alatt mennyi minden történt. Már volt helyem mint kisegítő a
Szabadság-hegyi templomban és egy kis kápolnám, fent a budai hegyek
között. Mindez új életkedvet és lendületet adott további működésemhez.
Úgy nézett ki, hogy mint egy remete, visszavonulok, de a gondviselés
még egynapi szabadságot sem engedélyezett. Egyszerre annyi
elfoglaltságom lett. Kora hajnaltól késő estig bejártam a kis kápolna
környékét, felkerestem a családokat. Többen is ajánlkoztak, s máris
megkezdtük a kis kápolna rendbehozását.
Assisi Szent Ferencet a romba dőlt kis kápolna előtt szólította meg
az Úr a rozsdás feszületről: ,,Ferenc, nézheted-e, hogy az én kápolnám
ilyen állapotban van?'' Én sem nézhettem tétlenül. Azonnal hozzáfogtam
a nagytakarításhoz. A denevéreket kikergettem, az egereknek is kiadtam
az útját. Egy idősebb asztalos bácsival a félrebillent fészerszerű
toldalékot helyreigazítottuk. Három lócát helyeztünk el benne. Egy kis
asztal helyettesítette az oltárt, mert giccses kis gipszszobrokon meg
szentképeken kívül semmi nem volt a kápolnában. Hiszen szabadon ki-be
járhatott akárki, mert zárható ajtaja nem volt. Vasárnapra meghirdettem
az első szentmisét. Magam is meglepődtem, hogy milyen szép számmal
jöttek a környékbeli hívek, javarészt idősebbek. Kértem a jó híveket,
hogy fogjunk össze, hogy minél előbb megindulhasson a hitélet, hogy
mindennap legyen itt szentmise, és az Oltáriszentséget is itt
őrizhessük. Egy idősebb, jó megjelenésű, ősz hajú bácsi bemutatkozott,
mint a helyi tanács testületének képviselő tagja, s mindenben
segítséget ígért. Éltem is a lehetőséggel. Aláírásokat gyűjtöttünk
azzal a kérelemmel, hogy templom nincs a közelben, az idősebb hívek
igénylik, hogy legyen szentmiséjük. A tanácstól engedélyt kértünk a
kápolna kibővítésére. A kedves tanácstag rövidesen hozta is, melyhez
még a Műemléki Felügyelőség is hozzájárult, hogy a régi düledező
tákolmányt újjá lehet építeni. Minden időmet, ambíciómat a kis kápolna
helyrehozatalára fordítottam. A fóti székesegyház pincéjében
felfedeztem az irgalmas nővérek kápolnájának gyönyörű fafaragásos
oltárát. Ezt sikerült megszereznem, s a kis kőkápolna belseje máris
csodálatosan átalakult. A villanyt bevezettük, az örökmécses
fényecskéje kigyulladt. Most már pislogó fénye jelezte, hogy itt dobog
a nagy Király Szíve. 1944-ben megindult egy mozgalom, hogy a Szabadság-
hegyen engesztelő kápolnát építsenek a két legszentebb Szív
tiszteletére. A háború zivatara ezt a tervet meghiúsította. Erre most,
25 év múltán a Gondviselés adott lehetőséget. Elhatároztam, hogy itt,
ebben a kis kápolnában engeszteljük a két legszentebb Szívet mindennap
szentmisével, szentségi litániával, és rózsafüzér-ájtatossággal. Hiszen
250 évvel ezelőtt mentette ki csodálatos módon a Boldogságos Szűz a
mély kútból azt a fuldokló gyereket. A kis engesztelő kápolnának ez
legyen a fő célkitűzése: esdeni Jézus Szíve irgalmát, hogy a Szűzanya
Szeplőtelen Szívén keresztül mentse meg a magyar ifjúságot.
Nem győztem épülni a hívek lelkesedésén, ahogy szívvel-lélekkel
belefogtak ebbe a magasztos célkitűzésbe, ahogy munkájukkal, anyagi
áldozatukkal és sok-sok imádsággal velem együttműködtek. A nagyjából
rendbehozott kápolna rövidesen kicsinek bizonyult a jó hívek
befogadására.
========================================================================
Beatrix


A máriaremetei park hatalmas fáiról süppedő szőnyeget terítettek az
aranysárga levelek. Egyik este lassan ballagtam a rózsafüzért imádkozva
ezen a szőnyegen. Már messziről láttam, hogy egy idegen kocsi áll
otthonom előtt. A rendszám piros betűi elárulták, hogy belga kocsi
lehet. Három nőalak közeledett felém. Egy fiatalabb, harminc év körüli,
egy idősebb, őszes hajú, belékarolva egy magas, nyúlánk leányka.
Flamandul szólítottak meg:
-- Stefánt keressük.
Bemutatkozva felderült az arcuk, hogy így összefutottunk. A fiatalabb
leány, Beatrix nyújtotta felém a kezét, s mosolyogva hozzáfűzte
hibátlan magyarsággal:
-- Flandriából hoztam üzenetet Arnold atyától.
Jólesett róla hallanom. Az idősebb hölgy mint Tante mutatkozott be. A
magasabb hölgy pedig az ő kísérője. Közben bekalauzoltam házunkba,
asztalhoz ültetve, vacsorára hívtam meg őket. Kedvesen el is fogadták.
Flamandul folyt a társalgás. Megtudtam, hogy van itt egy magyar társuk,
aki jelenleg ápolónő, hozzá jöttek látogatóba. Elhatározták, hogy engem
is felkeresnek, kívánságára. Kíváncsiak voltak rám egyébként is, mert
flamandul megjelent könyveimet olvasták. Vacsora közben megtudtam
tőlük, hogy XII. Pius pápa elgondolása alapján létesült közösség tagjai
ők, akik Belgiumban és sok más országban is intenzíven dolgoznak az
Egyház szent ügyéért. Leginkább Beatrix vitte a szót. Mosolyogva
mesélte, hogy ő 14 éves korában olvasta a könyvemet, mely annyira
megtetszett neki, hogy az egészet lemásolta és elhatározta, hogy
Krisztus ügyének szenteli életét. Magyarok iránti szimpátiából elkezdte
nyelvünket tanulni. Meglepődtem, hogy már mennyit tud kedves
hanghordozással kimondani. Hosszú barna haja, mely vállára omlott,
emlékeztetett arra a festményre, mely Jeanne d'Arcot ábrázolta, melyet
annyiszor láttam belga nevelőapám szobájában. Volt valami kedves, vonzó
az egyéniségében, de ugyanakkor határozottság a fellépésében.
Nógrádverőcén élt a szeretetotthonban az a magyar nővér, aki hozzájuk
tartozott. Azért küldték előre, hogy az itteni helyzetet felmérje,
hogyan tudnák magukat a magyar egyház szolgálatában hasznosítani.
Ajánlkoztam, hogy szívesen kalauzolom őket. Szállásuk volt már Budán.
Megbeszéltük, hogy reggel a Kútvölgyi kápolnába jönnek szentmisére, s
onnan megyünk Verőcére. Ott is voltak pontosan. A szegényes, egyszerű
kápolna nagyon tetszett nekik. A legelső, amit Beatrix örömmel
felfedezett, Munkácsy Krisztus Pilátus előtt képe. A Moeder kedvesen
mosolygott.
-- Úgy érzem, hogy ügyünk itt jó talajra talált. Bárcsak ez a
szegényes kápolna lehetne kiindulópontja Krisztus Király ügyének.
Csak három napig tartózkodtak Budapesten, de ez elegendő volt ahhoz,
hogy megismerjem és megszeressem őket. Hiszen minket akartak segíteni.
Új lelkiséget hozni, a szolgáló szeretetet diadalra vinni. Az utolsó
este Beatrix tört magyarsággal mondott köszönetet a Moeder nevében az
esti áldásért. Csodálkozva figyeltem fel.
-- Mi mindent tudunk az atyáról -- mondta most már flamandra fordítva
a szót. -- Azt is tudjuk, hogy amikor börtönben volt, minden este 9
órakor áldását küldte mindazoknak, akik hozzá tartoztak. Mi flamandok
ezt szó szerint vettük. Elindítottunk egy mozgalmat, mely az egész
világon elterjedt. A 9 órai esti áldás. Egy szép szöveget is írtunk
hozzá, melyet mindenfelé terjesztettünk az esti áldással kapcsolatban.
A Moeder átadott nekem egy nyomtatott szöveget flamand, francia,
német és angol nyelven. Szépen volt illusztrálva. Áldást osztó kéz a
földgömb felett.
-- Szeretném, ha magyarra is lefordítanák. Őszentségéhez, a pápához
is eljuttattuk. Bíborosok, püspökök, papok kapcsolódtak az esti
áldásba. Sok-sok család egybekapcsolódik ennek erejével. Az áldás nagy
értéke így újra felszínre jutott. Ezért mi nagyon hálásak vagyunk az
atyának. Börtönének, szenvedéseinek ez biztos gyümölcse.
Néztem ezt a kedves idős hölgyet. Szemei oly mélyek, oly tiszták
voltak, annyi szeretetet sugároztak. Beatrix lesz a magyar ügy
képviselője -- mondta határozottan. -- Amikor csak szükség lesz rá, el
fogom őt küldeni, hogy legyen az atya segítségére.
========================================================================
Arnold atya


Távozóban Beatrix és Moeder még egy üzenetet adtak át Arnold atyától,
aki nemrégiben járt náluk, és a legújabb könyvemből több példányt nekik
ajándékozott. Emlékezetembe idézték, hogy milyen igazi nagy magyarbarát
ez a kedves atya, aki megtanította őket a magyar himnusz éneklésére is.
-- Hogy Flandriában ön olyan népszerű, és hogy a sasfiókákat úgy
szeretik és pártfogolják, ez Arnold atyának köszönhető.
Jólesett ezt hallani. Arra a kedves, fiatal szeminaristára emlékeztem
újra, aki a belga kanonok úrral jött kétszer is Magyarországra, amikor
én még kis ministráns voltam az erzsébetvárosi templomban. Azóta is
figyelemmel kísérte sorsomat, s mikor Belgiumban megtudta, hogy
Flandriába érkeztem, rögtön meglátogatott. Jó barátok lettünk.
Mindenben segített. Ő adatta ki írásaimat. Ő bátorított, hogy írjam meg
kalandos történetemet: ,,Ha Flandria visszahív''. A nehéz, háborús idők
közepette elsőként sietett segítségemre árvaházam létesítésében, majd
felhívással fordult egész Flandriához, hogy az árva gyermekeket
felkarolják. Minden évben kiadott egy körlevelet, hogy tudassa
helyzetünket. Évenként eljött meglátogatni a sasfiókák otthonát. Mennyi
adomány, hány millió frank folyt át kezein megsegítésünkre, azt csak a
jó Isten tudja. Minden erejét latba vetette, hogy segítsen és
bátorítson papi és jó baráti szívének egész szeretetével. Utolsó
üzenetét Beatrix és a Moeder hozták, mert alighogy eltávoztak, jött a
lesújtó hír: Arnold atya váratlanul meghalt. Később részletesen
beszámoltak temetéséről. Őt mint a vakok nagy apostolát és a sasfiókák
pártfogóját tartották nyilván. Összesereglettek Belgiumból a vakok és a
magyarok. Hatalmas koszorú piros-fehér tulipánokkal zöld fenyőbe vonva.
Nemzeti színünk szalagján ezen fölírással: ,,Örök hálával Stefán és a
sasfiókák.'' De sokan megkönnyezték, de én tán még jobban, aki nem
lehettem ott a temetésén. Mi lesz most, ki fogja pártfogolni ügyünket
ott messze Flandriában? Napokon át foglalkoztatott ez a kérdés, de
rövidesen jött a megoldás, Arnold atya végrendelete, melyben minden
értékét, még autóját is rám hagyta. Egyben megbízta kedves barátját és
paptestvérét, Franse-t, hogy vállalja a sasfiókákat megsegítő egyesület
vezetését. Ő azt elfogadta, és az egyesület is jóváhagyta. Én is
örömmel beleegyeztem, hisz ez volt a legjobb megoldás.
========================================================================
Franse atya


Ízig-vérig flamand pap, aki kezdettől fogva szimpatizált velem és a
sasfiókákkal. Arnold atyának nagyon jó barátja volt. Együtt rendezték
sajtó alá utolsó könyvemet: ,,Mi nem hallgathatunk''. Többször is volt
Magyarországon. Flandria legnagyobb gimnáziumát ő építtette fel. Egész
életét az ifjúság nevelésének szentelte. Mindig diákokkal jött
Magyarországra. Egy alkalommal három autóval, tizennégy diákkal
érkezett. Ugyanazon az útvonalon, amelyet én gyalog tettem meg. Mi
Máriaremetén az utolsó sasfiókák csoportjával nagy munkában voltunk.
Bővítettük a remetei házat. Ők azonnal beálltak a sorba, s adogatták a
téglákat, készítették a betont, cipelték a malteros vödröket. Két hét
alatt el is készült az új rész. Addig még csak városnézésre sem mentek.
Mennyi lelkesedés és segítőkészség volt ebben az atyában! Arnold
atyának minden vonatkozásban utódja lett. Magyarul is tanult. Esténként
együtt énekelgettünk, hol flamandul, hol magyarul. Minden érdekelte, a
magyar sors, a magyar történelem, művészet és irodalom, de legfőképp a
magyar nép adottságai. Hazatérve a sajtóban mindig hosszasan beszámolt
itt szerzett tapasztalatairól. Fáradságot nem kímélve minden szabad
idejét szinte nekünk szentelte. Mindezt olyan természetességgel,
szerényen, minden köszönetet elhárítva, szinte kötelességszerűén.
Valahányszor hálámat, köszönetemet kifejezésre juttattam, mindig
tiltakozott:
-- Stefán, Flandria ezzel tartozik neked, meg az egész magyarságnak.
Keleten ti álltatok helyt, mi Nyugaton véreztünk a kereszténységért...
Ez a két kis népet igazi barátokká forrasztotta össze.
========================================================================
A kút mélyén


Máriaremetén már csak két sasfiókám volt: Jánoska és Pityu. Ők voltak
az utolsók. Mindkettőt még Máriabesnyőről hoztam magammal, hatvanból
maradtak. Hűségesen jártak mindennap a máriaremetei kegytemplomba
ministrálni, ahol én is rendszeresen mint kisegítő miséztem. A közeli
általános iskolába jártak. Mint két testvér, mint két jó barát, jól
megértették egymást. A Kútvölgyi kápolna felújításánál is sokat
segítettek, ahol jól jött minden segítő kéz.
A kápolna kibővítéséhez szükséges összes faanyagot beszereztem. Úgy
terveztem, hogy szeptember elején, még az őszi esőzések előtt tető alá
hozzuk az új részt.
Egyik este, mikor éhesen és fáradtan asztalhoz ültünk, feltálalták a
párolgó vacsorát. Egyszer csak egy belga kocsi állt meg az otthonunk
előtt. Egy ismerős flamand szeminarista két barátjával érkezett
váratlanul. Nagy örömmel fogadtuk őket. Rögtön asztalhoz is ültek.
Vidáman falatoztak. Előkerültek a régi sasiénekek és flamand nóták.
Hangulatos volt az este. Nagy volt az öröme a két gyereknek, mikor a
telt bőröndöket becipelték mindenféle ajándékokkal. Úgy tervezték, hogy
egy hétig maradnak nálunk. Megnézik Budapestet, Vácot, Révfülöpöt,
mindent, ami a sasfiókákkal kapcsolatos. Könyveimet olvasták, s most
mindennek a helyszínen akarnak utánanézni. Az egyik szobát
rendelkezésükre bocsátottuk. Bizony jó késő éjszaka volt már, amikor
nyugovóra tértünk.
A ház csendjét autózúgás rázta fel. Mikor az ablakhoz ugrottam, két
nagy autó reflektora irányult házunkra. Elsápadtam. Ez csak a rendőrség
lehet. Már láttam is a sötét árnyak közeledtét. Dörömböltek az ajtón:
-- Rendőrség, kinyitni!
Gyorsan az ajtóhoz siettem, szélesre tártam. Öt-hat civil ruhás ember
nyomult be az előszobába. Ahogy a villanyt felkapcsoltam, hunyorogva
álltak, szinte zavartan. Vezetőjük azonban előrelépett:
-- Regőczit keressük.
-- Itt vagyok -- álltam elé.
Egy fehér cédulát lobogtatott meg előttem.
-- Elfogatási parancs, házkutatási engedély.
Ismertem a szöveget, elégszer volt részem benne.
-- Kik tartózkodnak az épületben? -- kérdezte mogorván, míg a cédulát
gondosan összehajtva zsebre tette.
-- Jelenleg két kis árva fiú, Jánoska és Pityu, a háztartást vezető
nő, három belga vendég és én.
-- Milyen belgák? -- hökkent meg a felügyelő.
-- Ma este jöttek Flandriából, egy hétig lesznek a vendégeim. A
detektívek összenéztek. Erre nem számítottak.
-- Három kispap, akik ismerkedni akarnak Magyarországgal és az itteni
helyzettel -- magyaráztam.
A detektívek összedugták a fejüket.
-- Hol vannak azok a belgák? -- kérdezte idegesen az egyik.
De a zajra az egyik már meg is jelent az ajtóban, s csodálkozva
kérdezte:
-- Mit jelentsen ez?
-- Tolmácsolja nekik -- mondta a felügyelő --, mutassák meg az
irataikat.
A másik két kispap is előkerült. Pár szóval magyaráztam nekik a
helyzet komolyságát, s hogy nyugodjanak meg, nekik nem lehet semmi
bajuk. A felügyelő átböngészte útleveleiket, s tanácstalanul nézett
körbe.
-- Önök egyelőre maradjanak itt az előszobában -- mondta --, amíg a
házkutatás tart, aztán majd meglátjuk.
Először a fiúk szobájába léptünk be. Amikor a villanyt
felkattintottam, munkatársnőm is megjelent az ajtóban. Sápadtan,
ijedten a gyerekekhez sietett, de az egyik detektív odaszólt:
-- Hagyja őket aludni!
Most az én szobámba kalauzoltam őket. Ügyesen böngészték át az
íróasztalomat. Nagy gyakorlattal rendelkeztek, de legjobb
igyekezetükkel sem értek célt. Csalódottan jelentették a felügyelőnek,
hogy semmi érdemlegest nem találtak. Most Jolán szobájára került sor,
de azzal hamarosan végeztek. A vezetőjük dühösen mordult rám:
-- Hol van az a könyv, amelyet ön flamandul írt, s nemrégen
Belgiumban megjelent?
Most már tudtam, honnan fúj a szél. Eszembe jutott, hogy valaki
nemrégen jóakaratúan figyelmeztetett, hogy könyvem a rendőrség
birtokában van.
-- Nekünk tárgyi bizonyítékokra van szükségünk -- mondta az egyik
detektív. -- Adja elő a könyvét.
-- Ezt a legjobb akarattal sem tehetem. A könyv Belgiumban jelent
meg. Nekem egyetlen példányom sincs.
-- No, ez majd elválik -- morogta a felügyelő. -- Ön most velünk jön,
le van tartóztatva.
Közben a szokatlan zajra Jánoska és Pityuka is megjelentek
hálóingben, amikor az egyik detektív éppen megbilincselt. Sírva
rohantak hozzám, belém csimpaszkodtak.
-- Nincs semmi baj -- simogattam bilincselt kezeimmel őket. --
Meglátjátok, holnap visszajövök.
Nagyon bizonytalanul csengett a hangom. Hiszen tudtam, hogy ilyen
helyzetből nincs hamar kiút. A kispapokat és a kismamát egy-két szóval
megnyugtattam. Fájó szívvel indultam a sötét éjszakába, de a Stabat
Mater szobrát -- aki a két fenyőfa közül szomorúan nézett rám -- még
megcsókoltam. Hallottam a felügyelő szigorú hangját:
-- A házat egyelőre senki nem hagyhatja el! Egyik emberem itt marad
őrségben.
Aztán hozzám intézte szavait:
-- Mondja meg a belgáknak, további intézkedésig maradjanak az
épületben.
Láttam vendégeim arcán a megrökönyödést. Betuszkoltak két detektív
közé a gépkocsiba. Nekem csak az járt az eszemben, hogy tegnap
szeptember 8-a volt, az én kis hegyi kápolnám, Kútvölgyi Boldogasszony
első búcsúja. Ott a sok építőanyag, ma kezdtük volna a munkálatokat. De
már hajnalodott, s kútba esett minden. Összevissza kanyargott a két
gépkocsi, amikor egy ismeretlen, sötét épület előtt álltunk meg. A
vaskapu megnyílt előttünk. Begördültünk az egyik budapesti fegyház
udvarába. A detektívek átadtak két morc börtönőrnek, akik tetőtől
talpig megmotoztak. Irataimat, pénzemet, órámat elvették, de még a
rózsafüzéremet sem hagyták nálam. Egy üres cellába löktek. Az ajtó rám
csapódott, újra fogoly lettem.
Szűk cellám szemközti falára körömmel egy nagy keresztet karcoltam.
Azután eléborultam szívem, lelkem minden fájdalmával. Nagy hittel és
ilő bizalommal fohászkodtam a Szűzanyához: Kútvölgyi boldogasszony, Te
egyszer ott a Szabadság-hegyen egy kisfiút, aki egy mély kútba zuhant,
csodálatosan kimentettél. Most én is, itt a cella fenekén mély kútba
zuhantam. Innen nincs kiút, nincs menekülés, de Te kiemelhetsz.
Szabadíts ki engem, hogy a kis kápolnát felépíthessem! Majd a De
profundist kezdtem imádkozni: A mélységből kiáltok Hozzád, Uram,
hallgasd meg szavamat...
========================================================================
Kútvölgyi Boldogasszony csodája


Az Úr meghallgatta kiáltásomat a kút mélységéből, a tömlöc fenekéről.
Talán a Boldogasszony eszközölte? Biztosan a Kútvölgyi Boldogasszony
csodája ez!
Körülnéztem. A börtön négy falát erősen világította meg egy reflektor
fénye. Mennyi sok bejegyzés, kétségbeesett rabok telekarcolták a
falakat. Ha ezek a falak tudnának beszélni! Lassan körbejártam,
elkezdtem a keresztutat. Minden állomásnál egy kis keresztet rajzoltam
a falra. Jézus Pilátus előtt. A megkötözött kezű Jézus. Munkácsy
Krisztusa jutott eszembe, mely a kis Kútvölgyi kápolna egyetlen dísze.
Vádolták, Ő hallgatott. ,,Én nem hallgathatok'' -- hiszen ez volt a
könyvem címe, amiért most börtönbe kerültem. Melyik börtönben is
vagyok? Ismeretlen hely. Voltam már az Andrássy út pincéjében, a
Markóban, a Fő utcában és a gyűjtőben. Mi lesz a folytatás? De te,
ártatlan Jézusom, hallgattál, mikor vádoltak. Adj erőt, hogy csak a Te
ügyedért és az igazságért tudjak síkraszállni.
Már hajnalodott. Behallatszott az utca lármája, amikor befejeztem a
keresztutat. Most a rózsafüzért kezdtem, de csak az ujjaimon, mert
rózsafüzéremet elvették. De mennyi megnyugvás, mennyi vigasz a
rózsafüzér titkaiban. Most kellene Máriaremetén a szentmisét
bemutatnom... rémlett fel bennem. Jaj, a szentmisém! Hát nem lesz ma?
Ez volt, amit legjobban fájlaltam. Idegességemben zsebre dugtam a
kezemet. Megmarkoltam egy fogkefét, egy tubus fogkrémmel, s egy
nejlonzacskóban egy falatka kenyérrel. Nagy izgalmamban el is
felejtettem, hogy letartóztatásomkor megengedték, hogy a mosdóba menjek
tisztasági szerekért. Csak ezt a kis zacskót dugtam zsebembe. Ez mindig
kéznél volt. A fogkrémtubusban pici kis üvegben pár csepp bor. Hogy
áldottam ebben a pillanatban ezt a felkészültségemet, hiszen mindig
számolhattam azzal, hogy elhurcolnak. Szinte felujjongott a szívem,
hogy mégis lesz szentmise. Zörögtem az ajtón, s az álmos képű őr
kinyitotta a reteszt.
-- Egy kis vizet kérek a tisztálkodáshoz -- szóltam ki az ablakon.
-- Várja meg a sorát -- mondta dühösen. De nem sokáig kellett várnom.
Kinyílt az ajtó, egy vízzel teli alumínium mosdótálat helyeztek a cella
küszöbére. Most már megvolt minden kellék, bor és víz is a
szentmiséhez. A mise szövegét kívülről tudtam. A De Beata misét kezdtem
a Szűzanyáról, a sarokba húzódva. Feszült izgalommal, nehogy
megzavarjanak. A tenyerem volt a paténa, amire a kis darab kenyeret
helyeztem. A kis üvegbe egy csepp vizet cseppentettem. Bedugtam a belső
zsebembe, pont a szívem fölé, mert az ablakot kinyitották. Mégis milyen
boldogság és erő forrása lett ez a csendes szentmise. Könnybe lábadt a
szemem, mikor az átváltoztatás szavait kimondtam. Lám, a börtön vastag
falai, a kemény, vas zárkaajtó lakatjai nem tudták visszatartani a nagy
szenvedőt, Krisztust, akinek keresztáldozata ott, szívem felett
elevenedett meg. Oltár lett a szívem, a keresztről lehajolt hozzám
Krisztus maga, hogy átöleljen, hogy bátorítson, hogy szeretetéről
biztosítson. ,,Nem vagy egyedül a börtön mélyén. Tied vagyok, Én, az
örök Főpap, és az Áldozat.''
Alighogy befejeztem hálaadásomat, nagy csörgés közepette egy csajka
feketekávét -- persze cikóriából -- nyújtottak be, egy darab barna
kenyérrel. Jólesett ez a meleg lötty. Már nyolc óra felé járhatott az
idő, amikor jöttek értem, s egy alagsorba vittek fényképezni, majd
ujjaimat egy tintás párnára nyomták, fehér papírra ujjlenyomatot
vettek. Fájó érzés -- hányszor tették ezt már velem. Ez volt a biztos
jel, hogy itt tartanak. Minden remény szabadulásomra ezzel megszűnt, de
én a reménytelenség ellenére is reménykedtem. A Szűzanya nem fog itt
hagyni a kút mélyén. Tegnap volt a kis kápolnám első búcsúja:
Kisboldogasszony, a Szűzanya születésének napja. A cellába
visszakerülve egyre csak a rózsafüzért imádkoztam. Tíz óra tájban
bekiáltottak:
-- Regőczi! Kihallgatásra!
Zegzugos folyosókon egy irodahelyiségbe vezettek. Egy szúrós szemű
őrnagy ült az asztalnál. Mellette az a detektív állt, aki
letartóztatott. Egy szemüveges gépírónő hajolt az írógép fölé, fehér
lapokat fűzve.
-- Regőczi -- kezdte az őrnagy --, ön le van tartóztatva, minden
szavára ügyeljen! Mindent lejegyzünk, itt nincs mellébeszélés. Ön írta
ezt a könyvet, ,,Mi nem hallgathatunk'', ami Belgiumban megjelent a
múlt évben?
Felemelte az íróasztalról a vaskos, flamand nyelven írt könyvet.
Farkasszemet nézett velem.
-- Ott van a nevem -- válaszoltam. -- A fényképem is az első oldalon.
-- Tehát beismeri? -- kérdezte diadalmasan. -- Akkor azt is el kell
ismernie, hogy ezzel bűnt követett el.
-- Ezt nem ismerem el. A könyvet nem magyaroknak, hanem belgáknak
írtam. Abban, amit megfogalmaztam, semmi nincs a népidemokrácia ellen.
Most hosszú fejtegetések következtek. Különböző keresztkérdések.
Gyorsan teltek a fehér lapok. Minden oldal után alá kellett írni a négy
példányt. Még ebédszünetet sem tartottunk. Végre az őrnagy
kijelentette:
-- Ez már elég! Majd folytatjuk. Mi ráérünk. Lesznek
tanúkihallgatások. Innen nem szabadul.
A telefon felberregett.
-- Vezessék vissza Regőczit a cellába!
De valami váratlan fordulat történhetett, visszaparancsoltak az
ajtóból, az őrnagy idegesen letette a telefonkagylót.
-- Várjon!
Az ajtón sietve betoppant egy magasabb rangú rendőrtisztviselő,
mindenki felugorva köszöntötte. A magas, sovány, ősz hajú, magas
beosztású -- talán parancsnok végigmért. Személyi igazolványomat a
kezembe nyomta.
-- Regőczi, távozhat! Szabadlábon védekezhet, de a várost nem
hagyhatja el. Amikor értesítjük, kihallgatásra jelentkezik.
Mindenki elképedt. Bennem felujjongott a Szűzanya hálahimnusza, a
Magnificat! Magasztalja az én lelkem az Urat, örüljön és ujjongjon
teremtő Istenében, mert csodás dolgot művelt velem az Úr! Legyen áldott
az Ő szent neve!
Értéktárgyaimat visszakaptam. Magam sem tudom, hogyan keveredtem ki
az utcára, csak siettem, rohantam a Kútvölgyi kápolna felé. Milyen nagy
volt a meglepetésem, amikor a kis kápolna közelébe értem, s mint egy
forrás csobogása hallatszott felém a hívek rózsafüzér-imádsága.
Zsúfolásig megtelt a kis szentély, s mikor beléptem, a jó hívek nem
akartak hinni a szemüknek, öleltek, csókoltak. Könnyezve mondták:
-- Atyáért imádkoztunk! Kútvölgyi Boldogasszony csodája visszahozta
közénk!
Hálatelt szívvel fejeztük be a rózsafüzért. A jó hívekért, akik
szabadulásomért imádkoztak, ajánlottam fel a szentmisét. Már
sötétedett, amikor Máriaremetére érkeztem. A három belga szeminarista
kint sétált a kertben. Nagy volt a meglepetés. Hangos örömujjongással
fogadtak. Pityu és Jánoska is kirohantak. Boldogan öleltem magamhoz a
két kis legényt, és besiettünk a házba. Munkatársnőm éppen tálalni
készült. Csörömpölve ejtette ki kezéből az evőeszközöket.
-- Atya, itt?! -- csak ennyit tudott hebegni.
Se vége, se hossza nem volt a magyarázkodásnak. Ilyen váratlan
fordulatra senki nem számított. Elmondták, hogy ők háziőrizetben
voltak. Egy detektív felügyelete alatt, aki alig két órája ment el.
Minden utasítás nélkül itthagyott bennünket. Mindannyiunk számára
megkönnyebbülést jelentett.
========================================================================
Épül a kápolna


Nekem most fő gondom a kápolna építése volt. Másnap reggel az
iparosokkal, a segítőkész szeminaristákkal és egy-két önkéntes idősebb
hívővel hozzá is fogtunk a régi sufniszerű tákolmány lebontásához, ami
csak egy fél napot vett igénybe. Máris kezdtük az új rész alapozását.
Fáradtan érkeztünk Máriaremetére, ahol várt egy rendőrségi behívó:
Másnap 9 órára kihallgatáson jelentkezzen!
Nem kis szívszorongással indultam útra. Kihallgatóim ugyanazok
voltak. Az őrnagy rögtön azzal kezdte:
-- Hogy vannak a belga vendégei?
-- Most már nagyon jól -- feleltem. -- Egészen megnyugodtak, mire
hazaérkeztem.
-- Mondja meg nekik, érezzék jól magukat, és ne zavartassák
programjukat.
-- Tehát velük mehetek városnézésre és egy balatoni körútra?
-- Meddig óhajtanak itt lenni?
-- Úgy gondolom, még egy hétig.
-- Helyes, azt ki lehet bírni. De most térjünk a tárgyra.
Beismeri, hogy flamand nyelven könyvet írt?
-- Nem is egyet. A legelsőt 1939-ben, aztán 1941-ben, majd 1948-ban.
Az utolsó könyvem tulajdonképpen összefoglalása könyveimnek, némi
kiegészítéssel.
-- Kik olvasták ezeket a könyveket?
-- Csak belgák, természetesen.
-- Magyarra nem lett fordítva? -- kérdezte az őrnagy.
-- Én ezt csak belgáknak szántam, árva gyermekeim megsegítésére.
-- Ki látta ezt a könyvet Magyarországon? Olvasták-e itt mások is?
-- Csak Tóth apátnak és egy csepeli plébános barátomnak mutattam meg.
Azok tudnak némi flamandot, de egyiknek sem adtam oda, csak
belelapoztak.
Az őrnagy most hosszan fejtegette, hogy én illegális
sajtótevékenységet folytattam, amit a magyar törvény elítél, és ezért a
bíróság előtt felelnem kell. Kisebb-nagyobb megszakításokkal egy óráig
tartott a kihallgatás. Azzal bocsátott el, hogy hétfőn folytatjuk.
A belga szeminaristák már türelmetlenül vártak Remetén. Rövid
tanácskozás után elhatároztuk a balatoni körutat. Már az első kanyarnál
észrevettem, hogy egy fekete kocsi követ bennünket. Albert, aki a
gépkocsit vezette, gyorsított. 120-140 kilométerrel robogtunk, de a
nagy fekete kocsit nem tudtuk lerázni. Esteledett, mikor Révfülöpre
értünk. Itt már ismertem a járást. Jobbra felkapaszkodtunk egy hegyi
útra, megvárva a sűrű lombok alatt, míg a fekete kocsi elsuhant.
-- Ma már nem bukkannak ránk -- nyugtattam meg vendégeimet.
A kanyargós, szűk hegyi utakon megközelítettük a régi táborhelyünket
Révfülöp tetején. Itt már biztonságban voltunk. Csodálatosan szép őszi
este volt. A nap lebukóban, aranyos bíborral vonta be az eget.
Megnyugtatott a csend, a magány ott fenn a régi viskónál. Elkészítettük
a tábori oltárt. Minden fölszerelésünk megvolt. A három szeminarista
megilletődve ministrált. Előttünk lent a hullámzó Balaton, mögöttünk a
susogó erdő és fent pislogtak a csillagok.
Vacsora után még tábortüzet is gyújtottunk, hiszen olyan jól körül
voltunk bástyázva erdőkkel, sziklákkal. Annyi sok szép élmény
elevenedett fel előttem. Mikor még a tábortűznél minden este a
sasfiókák dala szólt. Pattogott a tűz, lobogott a láng, és szívünk
eggyéhangolódott a sok kedves dallal.
Másnap korán reggel a felkelő nap sugarai újra a tábori oltárnál
találtak bennünket, hogy megerősödve az égi eledellel, folytassuk
vándorutunkat. A nagy országútra érve ott lapult a fekete kocsi az első
kanyarnál. Már mint ismerősök integettünk a három bent lapuló
detektívnek. Egyáltalán nem zavart ez a furcsa kíséret. Estére a
Margitszigeten kötöttünk ki. A Nagyszállóban rendeltünk vacsorát. Nem
lepődtünk meg, hogy a három detektív a szomszéd asztalhoz telepedett
le.
A kis kirándulás után most már minden energiámat a kápolna építésébe
fektettem. Nem tudtam, meddig lehetek szabadlábon, az idő sürgetett. A
jó belga szeminaristák is megértették ezt. Amíg csak nálunk voltak,
dolgoztak.
A kihallgatások kétnaponként folytak. Hol rövidebb, hol hosszabb
ideig.
Mikor a belgák elbúcsúztak, megígérték, hogy barátaimat értesítik,
akik bizonnyal mindent megmozgatnak, hogy segítségemre legyenek. Én
inkább csak imát kértem, hiszen a gondviselés olyan csodálatos! Lehet,
hogy ennek a három belga szeminaristának köszönhettem, hogy
letartóztatásom után szabadon engedtek.
Most már minden szabad időmet a kápolnánál töltöttem. Egy mérnök
barátom vezette a munkát két ügyes ácsmesterrel, mert fából kellett az
egész toldalékot felépíteni. Csak ehhez volt engedélyünk. Körülbelül 50
m2-nyi területet betonalapra felhúzni. A hívek közül is többen
ajánlkoztak. Kivágták a bozótot. A terep teljesen megtisztult, csak a
két nagy vadgesztenyefa állt hűségesen őrséget, hogy lombjukkal
árnyékot nyújtsanak. Szeptember végére tető alá került a kis kápolna.
Egészen jól festett a megújított rész. Most már a belső berendezésre
kellett gondolnom, mert a régi kápolnának semmi felszerelése nem volt.
Ez is lassan megoldódott. Ebben Tóth apát úr is nagy segítségemre
volt. Kemény festő barátom képei díszítették a belső falakat, míg a
szentélybe az irgalmas nővérek főoltárát sikerült megkapnom Fótról.
Nagyon szépen kialakult a kápolna külseje és belseje. Október 11-re a
Boldogságos Szűzanya istenanyaságának ünnepére tűztük ki a kápolna
felszentelését.
Zsúfolásig megtelt az épület. Ünnepélyes főpapi díszben szentelte fel
Tóth apát úr a kápolnát. Most már kigyulladt az örökmécses piros
fényecskéje. Ott vibrált a tabernákulum előtt, hirdetve a szentségi
Jézus jelenlétét a Kútvölgyi kápolna imádságra hangoló csendjében.
Valóra vált a nagy álmom. Most már az öreg Simeonnal énekelhettem:
,,Bocsásd el, Uram, szolgádat békességben, mivel látták szemeim
fényességedet.'' Ragyogott, fénylett a Világ Világossága, hogy jelezze:
,,Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.'' Sokáig imádkoztam azon az
estén a kápolna csendjében.
Másnap, amikor kihallgatásra jelentkeztem, ezzel fogadott az őrnagy:
-- Úgy hallom, hogy kápolnát épített a Szabadsághegyen.
-- Csak egy régi, több mint kétszáz éves kis kápolnát újítottam fel,
amit már előzőleg elkezdtem.
-- Legközelebb hozzon fényképet erről a felújításról és arról is,
hogy vajon a Műemlék Bizottság beleegyezett-e.
-- Meglesz! -- feleltem megkönnyebbülten. Hiszen egészen mást vártam,
s magam is csodálkoztam, hogy ezzel a kápolnaügy be is fejeződött.
Hiszen egész építés közben mindig attól féltem, hogy leállítják
ténykedésemet.
Megint csodát tett a Kútvölgyi Boldogasszony! Csak neki tudhatom be,
hogy ilyen körülmények között a kápolnát felépíthettem, sőt
rendeltetésének át is adhattam, hiszen ettől kezdve megindult a
hitélet. Mindennap volt szentmise, rózsafüzér-ájtatosság, szentségi
litánia. Egyre többen keresték fel a Kútvölgyi Boldogasszony kis
kegyhelyét, mely Budapest engesztelő kápolnája lett. Nem győztem hálát
adni a jóságos Istennek és a Kútvölgyi Boldogasszonynak, hogy ennyi
vihar és küzdelem közepette immár papi életem 25. esztendejében
Magyarországon a hetedik helyen gyújthattam meg az örökmécsest, azaz
szerezhettem akár csak talpalatnyi helyet is a Szentségi Jézusnak.
Hálatelt szívvel éreztem, hogy a Kútvölgyi kis kápolna megkoronázása
eddigi papi életemnek.
========================================================================
Az ítélet


Decemberig húzódtak a kihallgatások, és több tanút is beidéztek. A
legutóbbi lelkigyakorlatos beszédeimet is ellenőrizték, de legjobb
igyekezetükkel sem tudtak más terhelő bizonyítékot találni ellenem,
mint könyvemet, melyet teljesen lefordítottak magyarra.
A tárgyalást 1971. február 11-re tűzték ki. Magam is csodálkoztam,
hogy ennyire elhúzódik az ügyem. Utólag tudtam meg, hogy a belga
nagykövet a Külügyminisztériummal tárgyalt felmentésem ügyében. Ilyen
körülmények között az 1970-es karácsony nem volt az a békességes, szent
este, melyet az angyalok meghirdettek a jóakaratú embereknek.
De mégis, váratlanul, meglepetésszerűen, karácsony előtti nap
megérkezett Bécsből Beatrix. Két magyar társával együtt ők hoztak egy
kis vidámságot a csendes máriaremetei lakba. Kedvességükkel, gondtalan
vidámságukkal elterelték a nyomasztó gondokat. A kis Kútvölgyi
kápolnában volt az első karácsonyi szentmise, mely nagyon kicsinek
bizonyult a jó hívők sokaságának. Igazi betlehemi hangulat fűzte össze
szíveinket. A csillogó karácsonyfa mellett elmondtam a kenyérbélből
készült karácsonyi kis Jézus történetét, mely nagyon is időszerű volt a
mostani bizonytalan helyzetben, amikor újra a börtön sötét kapuja
tátongott felém. Nem ringattam magamat illúziókba. A kihallgatások
hangvételéből, az ellenem felsorakoztatott vádakból tudtam, hogy el
fognak ítélni. Beatrix ugyan biztató üzenetet hozott, ígérték, hogy
mindent megmozgatnak érdekemben, és hogy Flandria kiáll mellettem,
sokat imádkoznak értem. Beatrix a belga követségen is tárgyalt, sőt az
ügyészt is felkereste. Egyébként Beatrix most kapott új beosztást
Luxemburg nagy fegyházában mint pszichológus, így nyílt lehetősége
arra, hogy a törvényszéken érdemben tárgyalhatott. Mikor elbúcsúzott,
azt az ígéretet tette, hogy a tárgyalásra is vissza fog jönni, hátha
tud érdekemben valamit tenni.
Közben sikerült két társát a várban elhelyeznem abban a lakásban,
amelyet Tóth apát úr bocsátott rendelkezésemre. Egyedül ez a jó barátom
próbálkozott mindenben segítségemre lenni, hogy könnyítsen nehéz
helyzetemen. A Mátyás templomi lelkipásztori munkakörbe is bevont, most
már legtöbb időmet a várban és a Kútvölgyi kápolnában töltöttem, ahol
közösség alakult ki az engesztelés szellemében.
1971. február 11-én reggel korán a budai ferencesek templomának
lourdes-i kápolnájában miséztem. A Lourdes-i Szűzanya ünnepe volt.
Teljesen az Ő oltalmára bíztam magamat.
A Fő utcai bíróságon 9 órakor kezdődött a tárgyalás, melyet egy
bírónő vezetett, akit úgy tartottak nyilván, hogy nagyon szigorú.
Ott álltam a vádlottak padján ártatlanul, úgy éreztem magamat, mint
Krisztus Pilátus előtt. Hangzott is már a kemény kérdés:
-- Vádlott! Bűnösnek érzi-e magát?
-- Nem! -- feleltem határozottan, a bírónő szúrós szemébe nézve.
Jöttek a különböző kérdések. Hányszor álltam bíróság előtt? Nyugodtan
válaszoltam:
-- Bár már negyedszer vagyok letartóztatva, de még ítéletet egyszer
sem kaptam, hiszen mindig az árva és elhagyott gyerekek miatt hurcoltak
meg.
Ügyvédem a védőbeszédében is erre tért ki. A fő vádat képező,
Belgiumban megjelent könyvek tartalma is az árva gyerekekről szól, mely
semmiféle izgatást nem tartalmaz. Külföldieknek íródott, hogy az árva
gyerekek megsegítésére nyújtson alapot.
Különböző tanúkihallgatások következtek, melyek semmiféle terhelő
bizonyítékkal nem szolgáltak. Olyan formaságnak tűnt az egész. Egy óra
felé a bírónő kijelentette, hogy egy héttel elnapolja a tárgyalást.
Ezen az ügyvéd is csodálkozott, hiszen az egész ügyet letárgyaltuk.
Ügyvédem véleménye is az volt, hogy a bírónő még nem hozhatott döntést,
mely lehetett jó is, rossz is szerinte. Szerettem volna már túllenni az
egészen, hiszen 8 hónapja húzódott az ügy.
Alig vártam a második tárgyalást, mely szinte megismétlése volt az
elsőnek. Csak az volt a különbség, hogy nem voltak tanúkihallgatások.
Ezen a tárgyaláson többen voltak. Beatrix is, aki közben megérkezett.
Végül az utolsó szó jogán én mondhattam el védőbeszédemet. Röviden,
szinte dióhéjban összefoglaltam életem főbb mozzanatait, gyermekkorom
küzdelmes éveit. Miként voltam kénytelen gyalog Belgiumba kimenni, hogy
tovább tanulhassak, mert az volt egyedüli célom, hogy minden erőmmel és
képességemmel a szegény és elhagyott gyermekeimet támogassam, hiszen
saját bőrömön tapasztaltam, milyen nehéz sora van egy szegény
gyermeknek. Mint pap, visszatérve Magyarországra a nehéz háborús évek
közepette az első naptól kezdve ennek szenteltem életemet.
Összeszedtem az árva, elhagyott gyerekeket Budapesten, majd Vácra
kerültem, ott építettem velük egy otthont. Minden rászoruló gyermeket
megkülönböztetés nélkül befogadtam, így hamarosan nőtt a létszám. Az
akkori nehéz körülmények között belföldi segítségre nemigen
számíthattam. Azért kezdtem flamand nyelven könyveket írni, hogy
segítséget kapjak Belgiumból. Miután ezeknek a könyveknek nagy sikere
volt, és egy idő után teljesen elfogytak, összesített kiadásban
jelentek meg újra. Az írások egyedüli célja karitatív munkásságom
ismertetése volt. A Magyar Népköztársaságnak ebből semmi kára nem
származott, ellenkezőleg. Csak erkölcsi és anyagi haszna. Azért kérem a
T. Bíróságot, hogy mentsenek fel, és adjanak lehetőséget, hogy
karitatív tevékenységemet az ifjúság nevelésére fordíthassam, melyből
csak előny származhat a demokráciában.
Döbbenetes csend fogadta szavaimat. A bírónő összenézett az
esküdtekkel. Zavartan lapozgatott, és bejelentette, a bíróság
ítélethozatalra vonul vissza. Ügyvédem bizakodva nézett rám. Mindenkin
látszott a feszült várakozás. Mikor újra bevonultak, a bírónő állva
hirdette ki az ítéletet.
-- Regőczi István vádlottat a Népi Demokrácia bűnösnek találta, és
huszonkét hónap fegyházban eltöltendő szabadságvesztésre ítélte
illegális sajtótevékenység miatt. A vádlott fellebbezési joggal élhet.
Az ügyvéd hozzám lépett, sápadtan súgta fülembe: -- Fellebbezünk.
-- Fellebbezek! -- jelentettem ki határozottan.
A teremben síri csend uralkodott. Mindenkin látszott a megdöbbenés.
Azt sem tudom, hogy kerültem ki az utcára, ismerőseim körében. A fagyos
februári szél arcomba vágott, de még inkább szívemben éreztem valami
hideg fájdalmat. Tehát elítéltettem, megbélyegeztettem. Újra Krisztus
rabja lettem, a megkötözötté.
========================================================================
Újra börtönben


Majdnem fél évig húzódott a második tárgyalás ügye, mert
fellebbeztünk. Ügyvédem szerint a huzavona azért volt, mert a belga
követség közbelépett. Belga barátaim mindent elkövettek, hogy
szabadlábon maradhassak. Beatrix, aki most hosszabb ideig
Magyarországon tartózkodott, kétszer is tárgyalt illetékes helyeken,
ahonnan biztatást kapott. Végül mégiscsak sor került második
tárgyalásra, amely hasonlóképpen folyt le, mint az előző. Az ítélet
megerősítette az előző tárgyaláson hozott döntést, annyi módosítással,
hogy két hónappal enyhítették a börtönbüntetés idejét, vagyis huszonkét
hónapról húszra szállították le. De kezdetét megint elnapolták.
Ügyvédem szerint ez jó jel volt. Biztatott, hogy még mindig van
remény, amíg szabadlábon lehetek.
Beletörődtem, sőt el is fáradtam már a huzavonába. Arra használtam
fel ezt a közbeeső időt, hogy felkészüljek végleges letartóztatásomra.
Gondoskodtam arról, hogy a két kisfiú biztonságban lehessen
Máriaremetén. Kismamának meghagytam, hogy a gyermekeket minden
körülmények között tartsa magánál. Jánoskát nem féltettem, hiszen
őhozzá kismama nagyon ragaszkodott, de Pityuval elég mostohán
viselkedett. Főképpen ezt a kis fekete hajú, virgonc, mindig mosolygós
fiúcskát féltettem, aki úgy ragaszkodott hozzám. Pár év alatt, amíg
nálam volt, annyira megváltozott. Minden reggel hűségesen ministrált,
és mindig körülöttem settenkedett.
Elbúcsúztam a sasi papoktól, akik vidéken kaptak beosztást, a többi
barátoktól is. Olyan furcsa állapot volt ez, mint amikor valaki készül
a halálra, és elköszön szeretteitől. Az ősz korán beköszöntött, s
november elején már elfagytak a krizantinok édesanyám sírján, akitől
utoljára vettem búcsút a Farkasréti temetőben. Mintha éreztem volna,
hogy ezek az utolsó szabad óráim. Sokáig időztem a Kútvölgyi kápolna
csendjében, csak az örök lámpa fénye világította meg a Szűzanya bájos
képét a tabernákulum felett. Úgy köszöntem el, mint aki hosszú,
bizonytalan útra indul.
Éjszaka dörömbölésre ébredtem.
-- Rendőrség! Ajtót kinyitni!
Tudtam, értem jönnek. El is volt készítve a legszükségesebb holmi,
köztük a tubus fogkrém egy fiola borral. Három rendőr állított be,
felmutatva az elfogatási parancsot. Felszólítottak, hogy azonnal
kövessem őket. Még elköszönni sem volt időm. A gyerekek aludtak.
Betuszkoltak egy gépkocsiba, s robogtunk a sötét éjszakában a börtön
felé. Egyelőre a II. kerületi főkapitányság börtöncellájába zártak.
Nagy szerencsém volt, hogy egyedül lehettem. Az egész éjszakát
imádsággal töltöttem. Rózsafüzérem velem volt, s amikor hajnalodott,
még a szentmisét is be tudtam mutatni. Ez erőt és vigaszt kölcsönzött
nekem. Velem az Úr. Egyedül Ő kísért el. Délelőtt egy nagy rabszállító
kocsiba tuszkoltak, amely már tömve volt alvilági alakokkal. A Markó
utcába vittek. Ott kellett várakozni étlen-szomjan késő estig. Egy
börtönőrmester harsány hangon szólította a neveket, s kettesével
megbilincselte a rabokat. Az én társam bevert fejű, részeg, tizennyolc
év körüli fiú volt. Alig tudott a lábán állni, úgy támogattam, amikor a
rabszállítóba kísértek bennünket, kb. 20 megbilincselt rabot
bezsúfolva. Az én ifjú barátom rám borult. Hosszú csíkban folyt a
homlokán a vér, a zsebkendőmet rátapasztottam. Borgőzös, elcsukló
hangon egyre ezt üvöltötte: ,,Bolyongok a város peremén...'' Hiába
csitítottam, annál jobban üvöltött, de senki sem hederített rá.
Mindenki saját gondjával, bajával volt elfoglalva. Már sötét volt,
mikor a gyűjtőfegyház nagy vasajtaja kitárult előttünk. Rögtön
megismertem. Egy nagy terembe tereltek bennünket, a bilincseket
leszedték csuklóinkról. Láttam, hogy bal csuklóm véresre horzsolódott
részeg bajtársam fészkelődése miatt. Ő ott nyomban el is terült a
földön, amikor szétkapcsoltak bennünket. Nem volt időm vele
foglalatoskodni, máris nevemen szólítottak. Fölvették az adatokat.
Minden zsebemet kiforgatták, mindent elvettek, leltároztak. Azon
mesterkedtem, hogy a rózsafüzéremet meg a fogkrémes tubust valahogy
megtarthassam. Még egy papírcetlit is sikerült a számba dugni, mely
kabátom belső zsebéből esett a földre. Tudtam, hogy azon egy
evangéliumi idézet áll Lukács 10. fejezetéből, amikor az Úr Jézus
betért Bethániába a két nővérhez, Mártához és Máriához, és Márta szóvá
teszi, hogy nővére, Mária miért nem segít. S akkor az Úr Jézus
védelmébe veszi a lábánál letelepedett Máriát: Márta, Márta, sok
mindennel törődöl. Egy a fontos, egy a lényeg. Mária a legjobb részt
választotta, és az nem vétetik el tőle soha. Tudtam, éreztem, hogy ez a
szöveg most a legtöbb, legjobb, amit tehetek. Vállalok mindent az édes
Jézusért. Börtönt, szenvedéseket, mert ez nekem most a legjobb rész.
Minden ruhát le kellett adni, átöltözni rabruhába. Durva, vászon
alsónemű. Vastag daróc, szürke nadrág és kabát. Persze nem rám volt
méretezve. A nadrág túl hosszú és széles, a kabát is csak úgy
lötyögött. Úgy nézhettem ki, mint egy madárijesztő. Kapcát is adtak,
meg két nagy bakancsot, amiben szinte csónakázni lehetett. Válogatás
nem volt. Amit a kezembe nyomtak, azt el kellett fogadni.
Máris vezettek a hosszú folyosókon, a vasajtós cellák előtt, föl a
harmadik emeletre. Csörögtek a kulcsok, kinyitották a vasajtót. A
börtönőr durván betessékelt egy szűk cellába. Kétemeletes priccs. Fönt
egy kis rácsos ablak, középen alig jártányi hely.
Két lakója volt a börtöncellának. Azok kíváncsian végigmértek. Én
bemutatkoztam nekik, de csak fásultan végignéztek, nem volt kedvük
társalogni.
-- Másszon föl -- mondta az egyik. -- Az lesz a maga helye.
De még el se helyezkedtem, máris nyílt a cella vasajtaja. Belöktek
egy másik rabot. Nagy meglepetésemre azt a részeg fiút, aki velem volt
összebilincselve. Fején most már volt kötés, de ing nem volt rajta,
csak úgy, egy szál nadrágban botorkált előre. Ruháját bedobták utána.
Én rögtön a még üres priccsre fektettem.
-- No, még ez hiányzott -- morogták a többiek. -- Egy részeg huligán.
A fiú meg csak dünnyögte:
-- Bolyongok a város peremén...
Melléje ültem a priccsre. Csodálkozva láttam, hogy egész melle, hasa,
háta, karjai tele voltak tetoválva mindenféle figurákkal. A fiú már
kezdett kijózanodni. Odasúgta nekem:
-- Hozzon egy kis vizet.
Egy üres csajkát találtam, s egy kanna víz is állt a sarokban. A fiú
mohón itta a vizet. Csak úgy csurgott le a szája szélén.
-- Ugye, maga pap? -- suttogta, mikor visszaadta az üres csajkát.
-- Honnan tudod? -- kérdeztem meglepődve.
-- Láttam, tudtam, mikor össze voltunk bilincselve, hogy imádkozott.
De jó, hogy itt van! Én is jártam ám templomba, de mióta szegény
idesanyám meghalt, minden elveszett.
Sajnáltam ezt a szegény árva fiút. Az én sasfiókáimra gondoltam.
-- Ugye nézi, Atya, ezt a sok tetoválást a testemen? Hát igen, a sok
rossz haver most cserbenhagyott. De valaki nem hagy el. Most már tudom.
Nézzen ide, Atyám! Itt a szívem felett még van egy üres hely. Oda azt
fogom tetováltatni, ha innen kikerülök, Isten a szeretet. De latinul,
írja le nekem gyorsan. Ez lesz itt az én imám. Deus est Caritas.
Az első éjszaka nem jött álom a szememre, csak imádkozgattam a
rózsafüzért. Kora hajnalban, mint vad riasztó, süvöltött az
ébresztőcsengő. Gyors kapkodás, lavórban mosakodás. Csajkákat
kikészíteni. Feketekávé-szerű löttyöt kaptunk, egy darab barna
kenyérrel. Kinyílt az ajtó. Két cellatársunk, akik valami műhelyben
dolgoztak, kiléptek. Egyedül maradtam fiatal barátommal, aki viharvert
életét mesélgette. Nagy türelemmel hallgattam hosszú, szomorú
történetét, mely a korán árvaságra jutott, magukra maradt utcagyerekek
történetének ismétlődése, s melynek mindig börtön a végállomása.
A délelőtt folyamán orvosi vizsgálatra vittek bennünket. Az orvos
alezredes rögtön felismert.
-- Mi már találkoztunk, ugye? Nos, egy jó helyre osztom be -- mondta
gúnyosan. -- A cipészüzembe, de előbb majd a pincében suszterinaskodik.
Hideg borzongott végig a hátamon. Hát suszterinas leszek? De már
vittek is a suszterüzem pincerészlegébe. Egy barátságtalan
börtöntörzsőrmester végigmustrált szúrós tekintettel.
-- Mi volt civilben?
-- Én pap vagyok -- feleltem. -- Az voltam és az is leszek, itt is, a
börtönben.
-- No, ez majd elválik -- mondta gorombán. -- Vegye a szerszámokat.
Egy kalapácsot, egy fogót, egy árt nyomott a kezembe. Zöld kötényt
dobott a lábam elé.
-- Az a háromlábú szék -- mutatott a sarokba --, az lesz a helye, és
majd megtanul legelőször szegecselni.
Valami összeszorította a torkomat, a sírás környékezett. Ügyetlenül
kötöztem magam elé a piszkos kötényt. A háromlábú szék elé támolyogtam.
Eszembe jutott az a karácsony este, amikor ott a Balatonnál, a
karácsonyfa alatt ezeket a szerszámokat kaptam, kalapács, fogó.
,,Figyelmeztetésül kapod, mert nem szeretsz tanulni. Ha nem jól
vizsgázol, suszterinas lesz belőled!'' Akkor elfogott a sírás, mert
ettől mindig féltem. Most elfojtottam a könnyeimet. Hát bekövetkezett.
-- Édes Jézusom! Valahol elhibáztam? Nem jól tanultam, nem jól
vizsgáztam? Suszterinas lett belőlem itt a börtön mélyén,
kiszolgáltatva, megalázva. De ezt is vállalom Érted, hiszen Te is
munkás lettél, Te is izzadtál, kalapácsot, fejszét forgattál. Én pedig
most naphosszat kopácsolok, szegecselek. Véresre verem a kezemet, de
minden ütés, minden szenvedés, fáradság és megaláztatás legyen egy-egy
árva lélekért, hogy ne jussanak börtönbe, a Sátán bilincsébe, mert
nincs annál nagyobb nyomorúság: a szabadságot elveszteni.
========================================================================
Rózsafüzér a börtönben


Nagy örömömre sikerült a rózsafüzéremet motozás közben és
átöltözésnél is ügyesen elrejteni. Ez biztonságot kölcsönzött nekem.
Hiszen a szent rózsafüzért éppen azért ajándékozta nekünk a Szűzanya,
hogy elhagyatottságunkban, a megpróbáltatások idején segítségünk,
vigaszunk legyen. Mikor minden elcsendesedett, a felső ágyon fekve
óvatosan elővettem. Rómából hozta Beatrix a Szentatya áldásával, és így
különösen kedves volt nekem. Alighogy elkezdtem az imádságot, kinyílt a
kémlelőablak. A börtönőr betekintett. Gyors mozdulattal a takaró alá
rejtettem a rózsafüzért, de a börtönőr valamit észrevehetett, mert
csörgött a kulcs a zárban, s kinyílt a vasajtó. Magas, sovány börtönőr
lépett be, egyenesen mellém. Fenyegető hangon kérdezte:
-- Mit dugott a takaró alá?
-- A rózsafüzéremet -- feleltem nyíltan, s tenyeremen ott csillogott
az olvasó.
-- Felkelni! -- ripakodott rám, a rózsafüzért kikapta a kezemből.
-- Tudja, hogy ez itt tiltott tárgy? Ezért fogda jár! Öltözzön! --
mondta. -- Írjon jelentést, itt van papír, ceruza, neve, száma, adatai!
Közben cellatársaim is felültek az ágyukban, és feszült csendben
figyeltek.
-- Öt percen belül visszajövök -- mondta az őr. -- Addigra készen
legyen a jelentés!
Becsapta az ajtót. Rabtársaim összevissza beszéltek, hogy ezt ostobán
csináltam, miért nem tagadtam le. Ebből fegyelmi lesz és sötét
magánzárka.
Nem sokat hederítettem rájuk. A következmények nem izgattak. De a
rózsafüzért sajnáltam. Átviharzott rajtam, mit jelentett nekem egész
életemben a rózsafüzér. Pár perc alatt szinte egész életem lepergett.
Könnyek borították el a szemem. Hányszor mesélte jó anyám, hogy a
vízimalomban drága nagyanyám kezében rózsafüzért pergetve ringatott.
Hányszor láttam édesanyám kezében, még éjszaka idején is a rózsafüzért.
Mint kis ministráns, minden este ott voltam a rózsafüzér-ájtatosságon,
hol a domonkosoknál, hol az erzsébetvárosi templomban. Mikor
nekiindultam a nagy útnak, gyalog Belgiumba, csak a rózsafüzérem volt
egyedüli társam a hosszú úton. Később is, minden utamon csak a
rózsafüzér adott bátorságot. Árva gyermekeimet is erre neveltem, hogy
szeressék, imádkozzak a rózsafüzért. Minden este közösen mondtuk ezt a
drága, szent imádságot. Amikor börtönbe kerültem, elvették a
rózsafüzért, s akkor kenyérbélből gyúrtam kis golyócskákat, azokat
morzsolgattam, de egy motozásnál azt is elvették. Azután már csak az
ujjaimon imádkozgattam a rózsafüzért, mely egész napomat átszőtte.
Hétszer mondtam el a teljes rózsafüzért. A 21 olvasó úgy el tudott
mélyíteni, hogy megszűntek a börtönfalak. Együtt örültem a Szűzanyával
az örvendetes rózsafüzér titkain. Együtt éreztem a szenvedő Krisztussal
a fájdalmas rózsafüzér titkaiban, és reménykedtem, bizakodtam a
dicsőséges olvasót imádkozva, hogy mindennek egyszer vége itt a földön,
s jön az örök szabadság, a Mennyország. Most mégis fájt, hogy nincs
rózsafüzérem, mert hiszen a legszeretőbb édesanyára emlékeztetett, mint
a legdrágább ajándékát, olyan jó volt érzékelni, megcsókolni, s
nemegyszer könnyeimmel áztatni azt a szent rózsafüzért. Felsóhajtottam:
-- Szűzanyám, ha kérhetek valamit... Most csak ezt az egyet kérem,
semmi mást, csak küldd vissza nekem azt a drága rózsafüzért.
Fölpattant az ajtó, s ott állt az őr. Felugrottam, nyújtottam felé a
megírt jelentést. Kikapta a kezemből, és a rózsafüzért a kezembe
nyomta. Sarkonfordult, szó nélkül, egész csendesen bezárta az ajtót.
Megkövülten álltam ott, s csak szorongattam a markomban a rózsafüzért.
A cellatársak összenéztek:
-- Hát ilyen még nem fordult elő! -- mondta az egyik halkan.
A másik barátságosan kérte:
-- Hadd lássuk azt a rózsafüzért!
Mind a hárman kézről kézre adták. Egyik meg is csókolta. Szegény
rabok, ki tudja, mikor láttak, volt-e kezükben valaha rózsafüzér.
Egyikük megjegyezte:
-- Atya, majd egyszer beszéljen a rózsafüzérről.
Visszakuporodtak kemény fekhelyükre. Én is visszamásztam a felső
ágyra. A kis rácsos ablakon, mely a fejemnél volt, bekandikált a hold,
és én az ezüstös holdat szemlélve imádkoztam a rózsafüzért a Napba
öltözött Asszonyhoz, akinek lába alatt a hold, s fején 12 csillagból
korona. Imádkoztam azért az őrért, aki visszahozta, imádkoztam a
rabokért. Boldog voltam.
========================================================================
Szentmise a börtönben


Nekem mindig a szentmise volt a legnagyobb élmény. Kezdve a
gyermekkori Rorate szentmisékkel, majd mikor Belgiumban az öreg kanonok
úrnak ministrálhattam, aki mint egy szent, úgy misézett. Első
szentmisémet, mikor Brugge-ben bemutathattam, az volt életem
legboldogabb pillanata. Gyermekeimet az árvaházban arra neveltem, hogy
mindenekfelett becsüljék a szentmisét. Milyen hangulatosak voltak, és a
hétköznapokon is milyen ünnepélyesek ezek a szentmisék! A balatoni
tábori misék felejthetetlen élménye maradandó volt.
Ezért okozott nekem legnagyobb fájdalmat, hogy az első börtönben nem
volt szentmisém. Azért mindennap többször is elmondtam a szentmise
szövegét, mintha csak miséztem volna, lelki áldozást végezve. Mikor
internálótáborba kerültem, az volt a legnagyobb örömöm, hogy ott volt
misézési lehetőség. Sajnos, csak egy hónapig, később minden lehetőség
megszűnt. A legszigorúbb büntetést helyezték kilátásba annak, aki
megpróbált misézni. Ez engem nem tartott vissza attól, hogy minden
alkalmat megragadjak, hogy borhoz jussak, mert minden ezen a pár csepp
boron múlott. Szőlőből vagy mazsolából készítettem a legnagyobb
nehézségek árán is. Szinte csodálatos módon mindig sikerült pár cseppet
tartalékolni, melyet aztán mindig dugdostam, nehogy megtalálják, így
mindig volt nálam Oltáriszentség, sőt a többi paptestvéremet és sok más
rabtársamat is elláttam. Külön regényben illene minderről beszámolni,
hogy mennyi izgalommal, mennyi ügyeskedéssel sikerült ezt elérnem, és
hogy egyetlen alkalommal sem csíptek rajta. Most a gyűjtőfegyházban is
ez volt a legfőbb gondom: minél előbb egy kis borra szert tenni. A
dolgozó raboknak minden hónapban lehetett bizonyos összegig
élelmiszert, gyümölcsöt, cigarettát venni, így sikerült szőlőhöz
jutnom, melyből aztán egy üvegbe mustot préseltem, majd erjedés után a
zsebkendőmön keresztül leszűrtem. Mennyi fejtörést okozott, hogyan
rejtsem el a kis üveget, hiszen rendszeresen átkutatták a cellákat.
Tiltott tárgyakat kerestek, de mindig sikerült a veszélyt elhárítanom.
Kora hajnalban fönt az ágyamon, mikor még a többi cellatársak aludtak,
bemutattam csendesen, de mélyen átélve a szentmise misztériumát, az Úr
Jézus áldozatát, melyet a keresztfán hozott. Annyi vigasz és erőforrás
volt számomra a szentmise, amely itt vált igazán áldozattá számomra.
Sajnos a téli hónapokban már nem lehetett szőlőhöz jutni, de közben
kapcsolatot teremtettem a konyhán dolgozó szakácsokkal, akik
cigarettáért mazsolaszőlőt juttattak hozzám. A mazsolaszemeket
beáztattam vízbe, s mikor jól megdagadtak, kipréseltem, úgy, mint a
szőlőt. Ugyanolyan erjedési folyamattal sikerült borhoz jutnom. Ha
visszagondolok ezekre a szentmisékre, hálát adok a jóságos Istennek,
hogy megadta nekem börtönéletem nagy vigaszaként a szentmisét, és hogy
igazából a börtönben értettem meg a szentmise lényegét: áldozat,
minthogy az Úr Jézus teljes odaadással, mindentől megfosztva és
kiszolgáltatva, szörnyű szenvedések közepette hozta meg a nagy
áldozatát. Mi is csak akkor értjük meg a szentmisét, és akkor válik az
számunkra igaz áldozattá, ha mi is tudunk áldozni, lemondani, fáradni,
akár szenvedni vagy életünket is kockára tenni egy szentmiséért. A
börtönben tanultam meg, hogy nincs nagyobb érték, nincs nagyobb
esemény, nincs nagyobb élmény ezen a földön, mint a szentmise, melyért
minden áldozatra késznek kell lenni, akár a világ végére is elmenni egy
szentmiséért. A börtönben csak azért fohászkodtam, hogy legyen mindig
szentmisém, s nem a mielőbbi szabadulásom volt az imáim középpontjában,
hanem hogy be tudjam mutatni mindennap a Legszentebb Áldozatot.
Csodával határos módon tudtam ezt véghezvinni. Ez éltetett és ez adott
vigaszt, erőt.
========================================================================
A püspök látogatása


Az egyhangú börtönélet nagy eseménye volt, hogy a váci püspök
meglátogatott. Kopácsoltam egy bakancsot a cipészüzem pincéjében, mikor
egy őr nevemen szólított. Nem tudtam mire vélni, hogy a ruhatárba
vittek. Vadonatúj rabruhába öltöztettek, majd a borbély megborotvált,
és kísért az alezredes szobájába. A börtönparancsnok mellett ott
mosolygott rám barátságosan a váci püspök. Kezet fogtunk, szemben velük
leültettek. A püspök kérdezősködött hogylétem felől, milyen a
munkabeosztásom. A parancsnok kicsit zavarba jött, amikor előadtam,
hogy mi papok, kilencen a legegészségtelenebb munkakörülmények között
dolgozunk. Egész nap poros, piszkos, ócska bakancsokat szabdalunk szét.
Mutattam a kezemet, mely sebekkel volt tele.
-- Nem lehetne ezen változtatni? -- kérdezte a püspök a feszengő
parancsnokot.
-- Hamarosan utánanézek -- Ígérte az alezredes.
-- Ezt a kis csomagot átadhatom?
A parancsnok bólintott. Átvehettem egy doboz süteményt.
-- A kedvesnővérek sütötték az atya számára.
A püspök áldását kértem távozóban. Hónom alatt a kis csomaggal
siettem vissza az üzembe, ahol a csomag tartalmát szétosztottam
rabtársaimnak. Örömmel láttam, hogy a dióspatkóban sok mazsola van.
Kértem őket, hogy a mazsolát szolgáltassák be. Arra nekem nagy
szükségem volt a szentmiséhez.
A sétán továbbadtam a drótot, hogy itt járt a váci püspök. Ez volt a
nap szenzációja. A szép rabruhát vissza kellett adnom, csak egy jó
marék mazsola maradt a püspöki látogatásból.
Másnap a papokat felrendelték a poros pincéből. A parancsnok állta a
szavát. Jobb munkahelyet kaptunk.
Karácsonyra készültem. Az új üzemben mint raktáros dolgoztam vagy
negyven rabtársammal. Elhatároztam, hogy mindegyiket megajándékozom.
Minden pénzemből, melyet a munkabérből élelem pótlására kaptam,
édességet, cigarettát vettem. Raktárostársamnak, aki nagyon ügyesen
rajzolt, megbízást adtam kis kártyák készítésére, melyeken karácsonyi
angyalkák, gyertyák voltak, így készítettem el a kis csomagokat,
melyeket gondosan eldugtam a raktárban.
A karácsony előtti nap mindig olyan szomorú a börtönben. Ez már nekem
az ötödik karácsonyom volt különböző börtönökben, ahol semmi sem
emlékeztetett az ünnepre. Még egy kis fenyőgally sem. Így nagy volt a
meglepetés rabtársaim között, amikor mindegyiknek kezébe csúsztattam a
kis csomagot. Nem győztek hálálkodni, nekem pedig olyan jólesett,
adhattam nekik a Szeretet ünnepén.
A téli hónapok nagyon lassan teltek. Márciusban egy orvosi
vizsgálatnál egy jóindulatú orvos megállapította, hogy nagyon le vagyok
gyengülve, és két hétre beutalt a rabkórházba. Ez egy kis
változatosságot hozott az egyhangú, sivár rabéletben. Egy-két könyvet
is el tudtam olvasni, ami kikapcsolódást jelentett. Még arra is nyílt
alkalom, hogy több rabtársam lelki gyötrelmein segítsek.
Mikor cellámba visszakerültem, nagy örömömre egy jezsuita atyával
kerültem össze, aki már nyolc éve itt raboskodott. Tőle sok mindent
megtudtam az itt levő papokról, akik között olyanok is voltak, akik 10,
15 év fegyházbüntetést kaptak.
Tavaszodott, s egy kis fecske berepült a cella ablakán. Ott pihegett
a tenyeremben, mint a tavasz hírnöke. Megcsókoltam kis fejét, úgy
engedtem el. Megáldottam én, a rab pap, Isten szabad kis fecskéjét.
A nyári hónapok melege nagyon megviselt bennünket. A szűk cellában és
a zárt munkahelyen de sokat izzadtunk! Alig vártuk azt a kis sétát az
udvaron, mely elég gyakran el is maradt. Azok a hírek, melyek a
nagyvilágból beszivárogtak, ilyenkor jutottak el hozzánk, mert bár
egyenként sétáltunk, hátratett kézzel, és tilos volt a beszéd, mégis
leadtuk egymásnak. Vigaszom a szentmise, a rózsafüzér volt, meg a szent
keresztút. Úgy osztottam be az egész időmet, hogy naponta huszonegy
rózsafüzért imádkoztam el és három keresztutat végeztem. Ora et labora!
Imádkozz és dolgozz! Ez a Szent Benedek-i mondás egész rab életemet
betöltötte, így teltek, múltak a napok. Közeledett az ősz, melytől
annyi mindent vártam. Vajon megkapom-e a harmadot, hisz akkor már
karácsonyra otthon lehetek!
========================================================================
Egy csajka tej


A püspöki látogatás után elkerültem egy másik részlegbe, ahol műszaki
dolgozók voltak. Mind politikai fogoly. Az új beosztásom
raktároshelyettes lett. Ez alkalmat adott arra, hogy sokakkal tudjak
érintkezni, meg azzal a kiváltsággal is járt, hogy mindennap kaptam a
csajkámba egy fél liter tejet.
Megismerkedtem egy magas, sovány egyetemistával. Ez a kedves fiú
nagyon nehezen viselte a börtön zártságát, s napról napra láttam, hogy
egyre jobban nekikeseredik. Ruhája már csak úgy lötyögött rajta. Egyik
reggel, amikor a tej adagomat hozták, láttam, milyen mohón tekintett
tejes csajkámra. Kezébe nyomtam, igya meg, és ezentúl mindennap jöjjön
érte a raktárba. A fiú nem győzött hálálkodni. Minden reggel megjelent
a csajka tejért. Olyan szoros kapcsolatba, barátságba kerültem vele,
hogy őszintén feltárta lelkét, és komolyan kezdtem vele foglalkozni, a
hitbeli problémákra rátérni. Megtudtam, édesapja meghalt, és édesanyja
sok áldozattal tudta őt iskoláztatni. Ez is volt bánatának nagy oka,
hogy szegény édesanyja most mit gyötrődik miatta. Bár már elsőéves
egyetemista volt, hitbeli dolgokban nagyon járatlan. Elsőáldozó volt,
igaz, de már évek óta nem gyakorolta a hitét. Most itt a börtönben
egyre inkább rádöbbent ennek hiányára. S amikor beavattam, hogy nálam
elvégezheti a szentgyónást és áldozást is, nagy örömmel egyezett bele,
hogy a közelgő húsvétkor a szentségekhez járul.
Nagyszombaton rögtön behívtam a raktárba, egy kis zugban egymás
mellett álltunk, míg meggyónt. A raktárost, aki nagyon rendes fiú volt,
kértem, hogy vigyázzon, nehogy betoppanjon valaki. Csendben, szépen
bemutattam a szentmisét. A kehely egy pici fémdoboz volt, benne pár
csepp borral, egy kis darab száraz fehér kenyér volt az ostya. Olyan
bensőséges volt ez a szentmise! Nagyszombat kora reggelén a feltámadt
Krisztus jött közénk, hogy magához öleljen minket: a rab papot és a
fiatal egyetemistát. Örültünk mind a ketten. Átéltük ennek a fenséges
eseménynek a jelentőségét. A szentmise után behozták a tej adagomat.
Mosolyogva adtam a fiú kezébe, aki megilletődve mondott köszönetet.
-- Ez a tej -- mondta -- megerősített, de még inkább a szentmise és a
szentáldozás. Érzem, tudom, hogy most már könnyebben viselem a börtön
sivárságát. Jólesik minden reggel a meleg tej, de az még jobban esne,
ha ezentúl minden reggel megáldozhatnék!
Hálás voltam a gondviselésnek, hogy egy csajka tej révén ezt a fiút
megnyerhettem, vagyis szoros kapcsolatba hozhattam az élet és kegyelem
forrásával, Jézus Krisztussal.
Teltek-múltak a napok, de most már nekem is egyre gyorsabban, hiszen
ősszel döntenek sorsom felől, vajon megkapom-e az egyharmadot. Azt
jelentette volna, hogy húsz hónap helyett tizenhárom hónapra
szabadulok. Ilyenkor bizottság ült össze, főügyésszel az élen, aki
döntött, hogy az illető rab megérdemli-e a harmadolást. Minden
osztálynak volt egy nevelőtisztje, ő nyújtotta be a javaslatot. Egyik
nap váratlanul hívatott.
-- Ön harmadolás előtt áll! -- kezdte a beszédet. -- Megváltozott-e a
magatartása a népi demokráciával szemben?
-- Én mindig a demokráciának éltem. Azért is fáradoztam mindig, az
árvák, szegények, elhagyottak érdekében.
-- De önt elítélték -- válaszolta keményen a tiszt --, s úgy látom az
iratokból, hogy nem ismerte be bűnösségét.
Most már ugye beismeri?
-- Nem -- feleltem --, nincs mit beismernem.
A tiszt dühösen összecsapta az iratokat.
-- Akkor mehet is! -- és az ajtóra mutatott.
Rabtársaim kérdésekkel ostromoltak. Csodálkoztak, hogy ilyen hamar
vége lett a kihallgatásnak. Amikor röviden elmondtam a történteket,
egyik jobban szidott, mint a másik.
-- Hogy lehettél ilyen ostoba? Milyen jelentést fog ez adni rólad?
Én csak hallgattam. Mit is mondhattam volna? Van, aki engem
megszabadít, ha itt lesz az idő! -- sóhajtottam. Nagy bizalommal
töltött el az a tudat, hogy a tárgyalás napját november 27-re tűzték
ki, mely a Csodás érem ünnepe. Ezen a napon ajándékozott meg bennünket
a Szűzanya Párizsban egy egyszerű irgalmas nővéren keresztül a csodás
éremmel.
El is kezdtem rögtön egy kilencedet a Boldogságos Szűzanyához, hogy Ő
vegye oltalmába ügyemet. Ha lehetséges, eszközölje ki a csodás
szabadulást. Társaim nem sok jóval biztattak. Politikai fogolynak,
főleg egy papnak nem szokták megadni a harmadot. De azért rendesek
voltak, különösen az egyetemista, ígérték, hogy imádkoznak, és nagyon
fognak nekem drukkolni.
November 27-én délelőtt 10 órára felsorakoztunk vagy húszan, akik
harmadolás alá estünk. Meglepett, hogy elsőnek hívattak a terembe. Úgy
megörültem, amikor a főügyészben régi ismerősömet fedeztem fel.
Összevillant a szemünk, megdobbant a szívem. Jóindulatot véltem benne
felfedezni, bár szavaival ezt nem árulta el. Keményen, mint a
kalapácsütések értek a szavai:
-- Regőczi! Úgy látom az iratokból, hogy még mindig nem ismeri be
bűnösségét. Nos, mit csináljunk magával? De hogy lássa, a népi
demokrácia nem csak lesújt, hanem fel is emel, megadom a harmadot.
December 16-val szabadul.
Mintha nagy kő esett volna le szívemről. Meghajoltam, és mentem
kifelé. Amikor visszaértem a börtönrészlegbe, mindenki megrohant. Úgy
körülvettek, hogy alig tudtam kinyögni, megkaptam a harmadot. Mindenki
csodálkozott, de legjobban a nevelő tiszt, akinek ezt jelentenem
kellett. Szívem, lelkem tele volt hálával, köszönettel. Igen, a
Boldogságos Szűzanya csodálatosan megsegített. Most már számolhattam a
napokat. Megkezdődött az advent is. Én még egy tizenöt napos
lelkigyakorlatot kezdtem, hogy még nagyobb összeszedettséggel és új
lendülettel tudjam kezdeni, vagyis folytatni papi életemet. Bár
sejtelmem sem volt, hogy mi vár reám, milyen lehetőségeim lesznek,
hogyan állhatok be a nagy aratásba. Hiszen 13 hónap nagy idő, és én
semmit sem tudtam arról, hogy közben mi történt a nagyvilágban. Mi van
Máriaremetén és az én kis hegyi kápolnámmal a Szabadság-hegyen. Amim
csak volt, szétosztottam rabtestvéreim között.
A kis egyetemista sírva borult a nyakamba az utolsó estén. Még
elláttam őt Eukarisztiával, s úgy vonultam a szabadulócellába. Az
utolsó éjszaka csak imádkozgattam a kemény priccsen. Egyszerre csak a
nagy csendben, mint egy búcsúztató vagy éjféli szerenád, megcsendült
egy kis tücsök zenéje. Olyan kedvesen, olyan szépen húzta, hogy még a
szemem is könnybe lábadt. Honnan került ez a kis tücsök oda a
szabadulócellába, hogy búcsúztasson egy rab papot?
Négy órakor volt az ébresztő. Még egyszer átvizsgáltak, és kísértek a
főkapuhoz. A vasajtó megnyílt, majd becsapódott mögöttem. Ott álltam
kint a szabad ég alatt, a zimankós, ködös téli reggelen. Nagy keresztet
vetettem, s kis batyumat vállamra dobtam. Elindultam imádkozva egy új
kezdet, egy új élet felé.
========================================================================
Újra Máriaremetén


Mikor kiléptem a fegyház vaskapuján, egy kedves pap barátom, a
lőrinci plébános várt kis trabantjával. Milyen jóleső érzés volt, ahogy
melegen átöleltük egymást, de ami még jobban megdobogtatta a szívemet,
a sötét félhomályból szinte futva jött felém egy kedves sasi fiú,
Sanyi, akit kiskorától neveltem; Apátlan, anyátlan árva fiúcska volt.
Most már jó megjelenésű, húszéves fiú. Katonaruhában alig ismertem rá.
-- Egyenesen a laktanyából jövök. Megtudtam, hogy atya ma hajnalban
szabadul!
Egy paptestvér és egy árva sasi fiú. Nem is kívánhattam melegebb
fogadtatást. Egyenesen Pestszentlőrincre hajtottunk, ahol hálaadó
szentmisét mutattam be. Sanyi ministrált. Innen első utam Máriaremetére
vezetett. Ami fájóan érintett, hogy csak Jánoska sietett elém, s mikor
Pityuka után érdeklődtem, kismama zavartan magyarázkodott, hogy állami
gondozásba kellett adni, mert itt nem maradhatott. Később persze
megtudtam, hogy ez az ő mesterkedése volt. Ez és a kihallgatások alatt
tanúsított magatartása nagyban hozzájárult, hogy egyre inkább belássam,
nem igazi munkatársam, és egyre inkább eltávolodik tőlem. Az ebédnél a
kínos feszültséget az oldotta fel, hogy Tóth apát, vagyis János barátom
váratlanul betoppant egy ünnepi tortával. Hosszas beszélgetés után
abban állapodtunk meg, hogy már holnaptól a Szent Kereszt templomban
újra kisegítek.
Utolsó sasfiókáim közül hazatérve már csak Jánoskát találtam, Pityut
kismama állami gondozásba adta. Mindenről gondoskodtam számukra, s csak
ez az egy kérésem volt, hogy a két gyermek maradjon együtt. Mennyire
megváltoztak az eltelt idő alatt mindketten, mintha nem is örülnének
hazatérésemnek. Ahogy később rájöttem, munkatársam teljesen a családja
befolyása alá került, akik ,,megmagyarázták'' neki, hogy nálam jövője
nincs, mert én maholnap úgyis újra börtönbe kerülök, így azután már
szabadulásom napján tudtomra adta, hogy helytelenül viselkedtem,
rugalmasabbnak kellene lennem. Ő ezt belátta, és ezért adta állami
gondozásba Pityut. Nagyon bántott ez engem, megkeseredett a számban
János barátom finom tortája, össze is csomagoltam, és indultam vele az
intézetbe elárvult árvámhoz, Pityukámhoz a Szabadság-hegyre.
Elhatároztam, hogy mindent elkövetek, hogy újra visszakerüljön hozzám
Máriaremetére. Bizony nem kis fáradságomba került, amíg rátaláltam az
intézetre. A portán rögtön előadtam kérésem:
-- Az igazgató úrral szeretnék beszélni, hogy egy kisfiút -- akit
távollétemben elvittek -- visszakaphassam. A portás furcsán nézett rám.
-- Hogyhogy elvitték öntől? Nem is tudott róla? Nem kapott
értesítést? Hiszen ennek hivatalos útja van.
-- Nem -- ráztam fejemet szomorúan --, akadályozva voltam, vagyis a
börtönben. -- Talán ezt nem kellett volna mondanom, mert a portás
egészen elképedt.
-- Hát, akkor aligha fogja visszakapni! Börtönviselt embernek nem jár
gyerek. Az igazgató elvtárs, nem hiszem, hogy fogja önt fogadni.
-- Azért próbálja meg -- kérleltem. -- Nagyon szívemen viselem ennek
a kisfiúnak a sorsát.
-- Hát, akkor nem kellett volna börtönbe kerülnie! -- filozofált a
portás.
Nagyot sóhajtottam.
-- Én mindig a gyerekek miatt kerültem be, de ennek hosszú története
van. -- A portás mintha megsajnált volna.
-- Na, foglaljon helyet, utánanézek.
Lassan elballagott. Körülnéztem az előtérben. Szépen, ízlésesen volt
bútorozva. Egy kis benyílóban könyvtárszerű szobácska. Benéztem. Az
asztalon nagy, vastag könyv: Makarenko: Az új ember kovácsa. Ez a könyv
mély benyomást gyakorolt rám, amikor Vaszary kanonok úr megajándékozott
vele:
-- István atya, olvassa el ezt a könyvet, mely egy nagy nevelőről
szól, aki, úgy, mint maga, a háború utáni nehéz időkben sok elhagyottan
kóborló gyereket szedett össze. Próbálta őket nevelgetni. Nagyon
tanulságos az ő módszere. Eredményes is volt. Tudott a gyerekekkel
bánni, belőlük új embert kovácsolni. Csak egyben különbözött a mi Don
Boscónktól, hogy ő csak a földi boldogulást tartotta szem előtt. Don
Bosco pedig: boldog polgárokat kívánt formálni a gyerekekből, hogy majd
boldog lakói lehessenek a mennyországnak.
Szinte le sem téve olvastam Makarenko könyvét, annyira
érdekfeszítőnek találtam, igazat adtam a jó Vaszary kanonok úrnak.
A folyosón lépteket hallottam. A portás jött.
-- Az igazgató elvtárs, ahogy gondoltam, nem fogadja önt. A felettes
hatóságokhoz kell fordulni, bár -- ahogy ő is megjegyezte -- ez
reménytelen ügy.
-- Akkor legalább a kisfiút szeretném látni.
-- Rosszkor tetszett jönni, nincsenek az intézetben.
Valahová kimentek.
Lehangoltan köszöntem el. Ballagtam az elhagyott úton, melyet magas
fák és bokrok szegélyeztek. Elővettem a rózsafüzérem. Akkor döbbentem
rá, hogy itt van a kis csomag -- vagyis az ünnepi torta nagy része.
Megálltam... Visszavigyem? Hirtelen egy nagy kutya ugrott ki a
bozótból. Egyenesen nekem. Védekezően kaptam magam elé a rózsafüzérem.
A kutya belekapott. A rózsafüzér elszakadt... A farkaskutya megtorpant.
Aztán csak néztünk egymásra.
-- Nézd, nézd, te kutyus! Mutattam a rózsafüzér keresztjét. Hát illik
ilyet csinálni? Egy békésen imádkozó embert így megtámadni? Pedig hát,
nézd, egy a sorsunk.
Én most szabadultam, téged meg ki tudja, honnan szalasztottak. -- A
kutya kíváncsian hallgatta monológom.
Én kipakoltam a tortát, és mind nekiadtam.
Szomorú szívvel ballagtam Máriaremete felé. Éreztem, tudtam, hogy ott
már nem leszek otthon. Úgy éreztem, nemcsak a kis Pityukát, de engem is
kiutasítottak onnan.
Visszanéztem a sötét épület komor ablakaira...
-- Pityukám! Nemcsak neked, nekem sincs otthonom.
Talán ezért is volt oly bensőséges számomra készülő pestszentlőrinci
kápolnámban a felejthetetlen éjféli szentmise, két héttel szabadulásom
után. A börtönben töltött karácsonyokra gondoltam, amikor még sivárabb
körülmények között ünnepeltem. Megremegett a kezem, amikor felmutattam
a megtestesült Igét, az isteni Kisdedet, a hófehér Ostya gyolcsába
burkolózva. Majd ráfektettem a paténára, ahogy a Szűzanya Őt a jászolba
fektette.
Szentmise után, mikor felcsendült a ,,Mennyből az angyal'', a szél
orgonált a törött ablakon át. Kimenőben egy kedves öreg néni
megjegyezte:
-- Azért itt most minden volt. Jézuska, Mária, egy ökör, egy szamár
is két pásztor.
Amikor mosolyogva körülnéztem, épp ennyien voltunk összesen.
========================================================================
Ismét dolgozom


Harmadolással szabadultam. Ez azt jelentette, hogy rendőri felügyelet
alatt kellett két hónapig élnem, csak azután nyerem vissza a teljes
szabadságot. Budapestet nem hagyhattam el.
Mikor bekopogtattam az irodába, egy százados nézett fel iratai közül
az íróasztalnál.
Mikor bemutattam a szabadulólevelet, végigmért:
-- Regőczi! Mi már ismerjük egymást. Már harmadszor találkozunk itt!
Hát nem tud megváltozni? Nem látja be, hogy más szelek fújnak? Minden
héten jelentkeznie kell! Figyeljük! Ha a legcsekélyebb panasz merül fel
ön ellen, azonnal visszakerül. Gondolja meg, hogy hova jár! Értesültünk
arról, hogy a nevelőintézetben volt... Külön figyelmeztetem, hogy oda
többet ne menjen, és egyáltalán, gyerekek nevelésével ne foglalkozzon.
Ha még egyszer bekerül, egyhamar nem fog szabadlábra jutni, ezt
garantálom!
Hidegzuhanyként ért a százados kijelentése, hiszen éppen azon
töprengtem, hogyan tudnám Pityut magamhoz venni.
A százados, mintha a gondolataimban olvasott volna, rám förmedt:
-- Ne törje a fejét újabb butaságokon! A gyerekekkel való
foglalkozást végképp szüntesse be! Nemde mindig azért került börtönbe?
-- Pecsétet nyomott a szabadulólevelemre. Mehet! A viszontlátásig.
Meg se lepődtem, mikor egy szép napon munkatársnőm azzal állt elő,
hogy sok gondolkodás után arra az elhatározásra jutott, más megoldást
keres. Van is állása a plébánián. Háztartásomat tovább nem vezeti, ezt
belga barátaimmal is megbeszélte. (Vajon mit kellett belga barátaimmal
megbeszélnie, hiszen ez teljesen rám tartozik?)
Fájt is, hiszen mióta Pestszenterzsébeten -- mint sebesültet --
felkaroltam, hosszú éveken át nálam maradt. Egyszer ugyan már elment,
de visszakönyörögte magát. Most hát komolyan kijelentettem neki:
-- Gondolja meg, mert most nem lesz visszaút. Adok egy hónap
gondolkodási időt.
-- Nincs mit meggondolnom, határoztam. Azt kérem, hogy a templom
felől eső teljesen külön bejáratú részbe, ahol eddig atya lakott,
költözhessek át. Jánoskát is magammal viszem, hiszen őt nővérem fogadta
örökbe. Felette is mi rendelkezünk.
Mit tehettem?
Segítettem a költözést lebonyolítani, amit csak akart, mindent
vihetett magával. Szépen berendezkedtek, így most már elváltak útjaink.
A Gondviselés csodálatos! Ezekben a napokban látogatott meg régi jó
ismerősöm Pestszenterzsébetről: Ilonka, akit még mint Mária-
kongreganistát ismertem. Mióta édesanyja meghalt, minden héten
kizarándokolt Máriaremetére. Néha betért hozzám, vagy inkább még
munkatársamhoz, akivel együtt jártak iskolába. Mikor látta a nagy
felfordulást, költözködést, csodálkozva kérdezte, hogy mi történik.
Röviden elmondtam, hogy áll a szénám. Megint egyedül maradtam: most már
valóban árván. Rokonságom nincs, magamról kell gondoskodnom.
-- Ez nem lehet, atya! -- mondta Ilonka. -- Holnap máris kijövök a
barátnőmmel rendet csinálni. Kitakarítunk, ablakot mosunk, van itt
munka bőven. Főzünk is valamit, hogy pár napra legyen mit ennie.
Megköszöntem Ilonka készségét. Valóban rengeteg szorgalommal szinte
felújította kis otthonomat, ízletes főztjével egyelőre ellátásomat is
megoldotta. Minden héten kijött pár napra a háztartásomat ellátni.
Egyik nap örömmel lobogtatott kezében egy hosszú borítékot.
-- Atya, kérem -- mondta vidáman --, mind fogászati röntgenlaboráns
megkaptam a nyugdíjazásomat. Ez veszélyeztetett foglalkozás,
korengedményes. Meglepetésnek szántam. Már jövő héten teljesen szabad
vagyok.
Két hónap szabadság is jár ugyanis.
-- Akkor most már ide is költözhet, Ilonka -- mondtam örömmel --, ha
megosztja velem ezt a remetei remeteséget. Van külön bejáratú szobája.
Elfoglaltság lesz bőven, nagy ez a ház, és még nagyobb a kertje.
Ilonka mosolyogva beleegyezett.
-- Köszönöm, atya, elfogadom a meghívást. Fizetés vagy juttatás
nélkül.
Megegyeztünk, hogy már jövő héten kiköltözik, így oldódott meg minden
problémám a háztartással kapcsolatban. Ilonka teljesen megbízható,
mindenben ügyes, jártas, mélyen vallásos, napi áldozó. Mindent
rábízhattam.
Most már egyre több gondot fordíthattam a Kútvölgyi kis kápolnámra.
Újból kibővítettem előre és oldalt. Persze hogy mentek a feljelentések.
Kiszálltak a tanácstól, a Műemlékfelügyelőség is ellenőrizte, de
szerencsére jóindulatú emberek voltak, akik belátták, hogy a kápolna
bővítése és szépítése a környezetnek is használ. Még ahhoz is
hozzájárultak volna, hogy egy új kőkápolnát létesítsek. Maga Lékai
bíboros atya is kijött, nagy elismeréssel nyugtázva mindent. Megígérte,
hogy eljár az illetékes helyeken. Tetszett neki az új kis kápolna
makettje. Végül is mindenki hozzájárult.
Most, hogy a kápolna kibővült, pestszentlőrinci kápolnámból is
elhozhattam Fajköd Mária Zsuzsa fafaragványait, melyek most széppé,
gazdaggá tették a kápolnának ezt az új fatoldalékát.
A Szent László-templomban sokszor helyettesítettem, fent a Szabadság-
hegyen. Ott ismerkedtem meg egy kedves gimnazista fiúval, Tamással.
Rajta keresztül családját is megismertem. Édesapjával eljárt
rendszeresen kis kápolnámba is szentmisére. Nagyon megszerettem. Mikor
édesapja tragikusan meghalt, még többet foglalkoztam vele. Reméltem,
hátha érettségi után a papi hivatást választja. Tévedtem. A lelki
gyógyítás helyett a testi gyógyítás felé hajlott, orvos lett. Sikerült
Belgiumba kiküldenem, hogy a gyarmati orvostovábbképzőn, Antwerpenben
részt vegyen. Franz, belga pap barátom nagyon megszerette.
Menyasszonya, Adrienn, aki az orvostudományi egyetemen fogorvosnőnek
készült, szintén kimehetett a szünidőben. Mikor mindketten megszerezték
a diplomát, összeeskettem őket Máriaremetén. Esküvőjükön azt kértem,
jegyezzék meg, hogy a legnagyobb és legjobb barát maga az édes Jézus,
aki azért szegődött melléjük, hogy egész életükön át köztük legyen;
szinte kéz a kézben segítse házaséletüket. Több ilyen fiatal párral is
kapcsolatba kerültem. Olyan fiatal lányokkal is, akik komolyabb
életszentségre törekedve akarták magukat hasznosítani az egyház és a
haza érdekében, szeretettel szolgálva embertestvéreiket. A fiatalok
irányításában Beatrix is közreműködött mindig, valahányszor
idelátogatott. Sok országban megfordulva sok ismerettel és
tapasztalattal rendelkezett. Tudott mindig örvendetes eseményekről
beszámolni, melyek a világegyházban történtek, hogy lelkesítsen.
Közben Tóth apát a Mátyás-templomot restauráltatta. Egy szép múzeumot
is összehozott egyházi műkincsekből. Engem is bevont ebbe a munkába, és
sok szép, értékes ajándékkal gazdagította a Kisboldogasszony kútvölgyi
kápolnáját. Sőt, a pestszentlőrinci műemlék kápolna berendezéséhez is
sok mindennel járult. Kisboldogasszony kápolnája lett is a
kiindulópontja a további papi tevékenységemnek a Mátyás-templommal és a
pestszentlőrincivel gazdagodva.
========================================================================
Jézus Szíve


Jézus Szentséges Szívének tisztelete Alacogue Szent Margit Mária
közzétett magánkinyilatkoztatásai alapján terjedt el széles körben a
világon.
,,Nézd ezen szívet, mely annyira szerette az embereket, hogy nem
takarékoskodott, hanem teljesen kimerítette és fölemésztette magát,
csakhogy irántuk való szeretetét kimutassa.''
Ez a szív a ,,jóságok megmérhetetlen örvénye'' azok számára, akik
tiszteletére ajánlják és szentelik magukat.
A mi Urunk Jézus Krisztus három ájtatossági gyakorlathoz különlegesen
nagy kegyelmeket ígért Szent Margit közvetítésével a világnak.

1. A Szent Szív ünnepének megülése: ,,Kívánom, hogy az Úr napja
nyolcadára következő első péntek külön ünnepül Szívem
tiszteletére legyen szentelve, áldozzanak azon a napon, s
nyilvános megkövetéssel nyújtsanak nekem tisztelettel
kárpótlást az okozott bántalmakért. És ígérem neked, hogy
szívem kitárul, s bőven osztja szerelme árjait mindazokra,
kik nekem e tiszteletet megadják vagy megadatják.''
2. Az első pénteki áldozás: ,,Szívemnek határt nem ismerő
irgalmasságában ígérem, hogy mindazok, akik kilenc egymás
után következő hó első péntekén a szentáldozáshoz járulnak,
elnyerik az életük végén a bűnbánat kegyelmét, nem fognak
megszentelő malaszt nélkül kimúlni, s nem halnak meg a
szentségek felvétele nélkül, mert isteni szívem utolsó
órájukban biztos menedékük lesz.''
3. Jézus Szíve képének tisztelete: ,,Akik Szent Szíve
tiszteletének és szeretetének művelésére képét felállítják
(trónra emelik) és tisztelik, azokra áldásainak teljét
kiönti, ezáltal a meghasonlott családokban a békét és
egyetértést helyreállítja, a szükségben szenvedőket megvédi,
azon társulatokat, melyekben szent Szíve képét tisztelik,
kenetes forró szeretetével árasztja el, s ha e kép tisztelői
a bűn által kegyelmét elvesztették, akkor a mennyei Atya
igazságos haragját ki fogja engesztelni, és őket Isten
kegyelmébe vissza fogja helyezni.''

A szentséges Szív az apostolkodókat, ,,akik tehetségükhöz képest
iparkodnak Szíve tiszteletét és szeretetét előmozdítani, a mennyei
kegyelmeknek bőségével gazdagítja, melynek kútforrása ez a szentséges
Szív.''
Egész életemben magam is ilyen apostolkodója akartam lenni az én Uram
,,mindhalálig engedelmes'', ,,lándzsával átdöfött Szív''-ének.
Így az első péntek mindig nehéz nap számomra. Keresztül-kasul az
egész várost be kell utazni metróval, autóbusszal, villamossal vagy
futva egyik helyről a másikra.
Ilyen zsúfolt programú pénteken igyekeztem a Kútvölgyi kápolna felé.
Hiába rohantam, nem kis bosszúságomra orrom előtt ment el a 128-as
autóbusz. Most már biztosan elkések... Ilyenkor más megoldás nincs,
taxit kell leállítanom. Egy piros kocsi közeledett felém. A karom
magasba lendült. A sofőr hirtelen fékezett, csikorogva állt meg. Gyors
mozdulattal a sofőr mellé szinte beestem.
-- A Kútvölgyi kápolnához! -- mondtam, levegő után kapkodva.
A vezető csodálkozva nézett rám:
-- Édesanyámhoz megyek -- mondta. -- Én is oda tartok, Kútvölgyi
édesanyámhoz.
A jelzőlámpa zöldet mutatott, gyorsan átsuhantunk az
útkereszteződésnél. De a kocsi most megállt.
-- Uram! Itt tévedés van. Nem taxis vagyok. Beteg édesanyámhoz megyek
a János kórházba.
-- Elnézést -- rebegtem zavartan. -- Annyira sietek, azt hittem,
taxis. Intésemre egyből megállt.
-- Mit tehettem volna? -- mormogott idegesen. -- Szinte elém ugrott.
-- Ha már így van -- kérleltem --, én is a János kórház felé tartok.
Vigyen el legalább odáig.
Az autós kelletlen arccal gázt adott. A kocsi előrelendült. Közben
megtudtam, hogy édesanyja nagybeteg. Nincs sok ideje hátra.
-- Milyen vallású? -- kérdeztem.
-- Katolikus. Valamikor nagy templomjáró volt.
-- Mit gondol, nem kellene ellátni szentségekkel, útravalóval? --
Lám, erre nem is gondoltam.
-- Adja meg a nevet, a kórterem számát. Most misére tartok, de utána
azonnal bemegyek a kórházba.
A férfi hálálkodott:
-- Nagyon jó lesz!
Közben már a kórház mellé érkeztünk, de alkalmi fuvarozóm nem állt
meg, még jobban rákapcsolt.
-- Felviszem a tisztelendő atyát a kápolnába, és mikor jöhetek vissza
önért?
-- Egy órán belül -- válaszoltam.
Idejében értem a kápolnához, már sokan vártak rám. Litánia és
szentmise után a férfi is pontosan megjelent kocsijával.
-- Tisztelendő atya! -- mondta lelkendezve. -- Édesanyám olyan boldog
volt, mikor megmondtam neki, hogy hívtam egy atyát. Könnyekig
meghatódott szegényke, de én is nagyon boldog voltam, és megnyugodtam,
hogy édesanyám utolsó óráit így megkönnyítettem.
A betegágynál a haldokló néniké hálásan rebegte:
-- Mindig tartottam az első pénteket, tudtam, édes Jézus, hogy
eljössz hozzám! De hogy az én fiam papot hívasson, erre gondolni se
mertem. Áldja meg az Isten drága fiamat!
Másnap este ott várt a kápolna előtt az ismeretlen sofőröm. Könnyek
gyűltek a szemébe:
-- Drága édesanyám eltávozott! ,,Áldjon meg az Isten, drága fiam,
hogy elhoztad hozzám az Úr szolgáját, aki megkönnyítette az utamat
haza, a mennyország felé.''
Majd lecsukódtak a szemei.
-- Tisztelendő atya!
Elakadt a hangja, megfogtam a kezét:
-- Őszinte részvétem!
Lehajtott fejjel álltunk ott a kereszt előtt.
-- Kérek egy szentmisét édes jó anyám lelke üdvéért.
De énértem is -- mondta elgondolkozva --, hogy majd én is megtaláljam
az utat hazafelé.
A szél mint egy orgona búgott a gesztenyefa lombjai között, melyen a
virágok, mint fehér gyertyák ragyogtak a lenyugvó nap fényében.
Messziről ezüstösen csilingelt egy templom harangja. Úrangyalára
szólt...
========================================================================
Az imakönyv


A reggel hajnalban kezdődik számomra, abban a templomban, mely a
legkorábban nyit. Egy ilyen, akár késő éjszakának is nevezhető
időpontban a várban a Nagyboldogasszony templomának sarkán álldogáltam.
Egyszer csak cipőkopogást hallok, egy sietős asszony körvonala bukkan
fel. Felém tart, kis batyut szorongat kezében.
-- Jó reggelt, uram! Meg tudná mondani, hogy jutok el a II. kerületi
kapitányságra?
Csodálkozva néztem rá.
-- Hogyne tudnám, hiszen már nemegyszer voltam vendég ott.
Kezdtem magyarázni: a Moszkva térről villamossal két megálló. Gyalog
is odaérhet, talán negyedóra. De ilyen korán nem engedik be, 8 óránál
előbb nem nyitnak. Adok egy tanácsot, úgyis itt megy el a budai
ferencesek temploma előtt, azt már hamarosan nyitva találja.
Az asszony furcsán nézett rám:
-- Rendőrségre megyek -- mondja vontatottan --, ön pedig a templomba
irányít.
-- Én katolikus pap vagyok. Gondjaival, bajaival jobb helyre nem
mehet!
Az asszony felsóhajt, megcsuklik a hangja:
-- Gondom, bajom van elég. Jaj, mihez is kezdjek? Tisztelendő úr,
bizony nagy az én bánatom. 16 éves fiamat tegnap, karácsony napján két
rendőr elvitte a lakásomról. Azt sem tudtam, miért. -- A könnyek
elöntik a szerencsétlen asszony szemét. -- Hogy kérleltem, Feri fiam,
maradj itthon a szentestén. Nem, neki a rossz barátok előbbre valók
voltak. Nem tudtam rá hatni. Férjem már évek óta elhagyott, két
gyermekem egyedül nevelem, kínlódtam, gyárban dolgozom. Jaj, mit
tehetett a fiam? Mint egy őrült, szaladgáltam, hogy megtudjam, hova
vitték. Végül estére kiderült, hogy a II. kerületi kapitányságon őrzik,
és reggel bevihetek egy kis tisztasági csomagot. Jaj, Istenem, mit
csináljak? Nem tudtam aludni. Már három óra óta kóborlok.
-- Asszonyom -- mondtam vigasztalva --, menjen csak be a budai
ferencesekhez imádkozni. Én is könyörgök majd a fiáért és magáért.
Messziről felberregett az autóbusz. Hirtelen mozdulattal a táskámba
nyúltam. Volt nálam egy szép ifjúsági imakönyv, ajándéknak szántam
valakinek.
-- Itt van, asszonyom, fogja csak. Tegye be a tisztasági csomagba,
hátha becsúszik. Karácsony van. Majd egyszer mondja meg a fiának, hogy
egy katolikus pap küldte karácsonyi ajándékul, s ha ezt komolyan
forgatja, olvasgatja, jó ember lesz belőle.
A szegény asszony meggörnyedve ballagott le az úton, mintha nagy
terhet cipelne.
-- Drága karácsonyi kis Jézusom, Te azért jöttél, hogy könnyíts a
terheken, segítsd ezt a szegény asszonyt, és tékozló fiát.
Két hét telt el, egy korai hajnalban, öt óra előtt a magas hóban várt
valaki a Nagyboldogasszony boltíves kapuja előtt. Megismertem. A
szegény, szomorú asszony, akinek az imakönyvet adtam. Rám köszönt:
-- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Bocsánat, hogy ilyen korán
alkalmatlankodok, de nem tudom sem a nevét, sem a címét. El kellett
jönnöm, hogy találkozzunk. Tegnap volt az első beszélőm a Markó
utcában. Hogy megváltozott az a gyermek. Azzal kezdte, hogy bocsánatot
kér, és hogy köszöni a szép imakönyvet, nemcsak ő, de cellatársai is
érdeklődve olvasgatják. -- Folytak a könnyei.
-- Édesanyám, bárcsak előbb juthattam volna egy ilyen imakönyvhöz,
akkor most nem lennék börtönben.
Aztán már nem is tudtunk mit mondani egymásnak, csak sírdogáltunk
mind a ketten csendesen.
Megint felberregett az autóbusz. Megszorítottam a kezét.
-- Tisztelendő atya -- kiáltott utánam -- Isten áldja meg azért az
imakönyvért!
========================================================================
Az eukarisztikus nevelés


Az imakönyvtörténet margójára talán lejegyezhetném egész
,,pedagógusi'' pályámat. Valamikor rég ,,Új Don Bosco Vácon'' címen
árvaházamról egy hosszú riport jelent meg, mely főként a gyerekek
neveléséről szólt. Valóban Don Bosco módszerét alkalmaztam, melynek
alapja az Eukarisztia és a Mária-tisztelet. A riporter leírta, hogy
milyen csodálatosan családias a hangulat a sasfiókák között. Egyetlen
ember ennyi különböző korú gyermeket, kiknek legtöbbje az utcáról
került oda, családi nevelésben nem részesült, összefog. Arra
hivatkoztam, hogy ez az egyház legrégibb módszere, melyet Don Bosco is
alkalmazott. A gyerekekkel megszeretteti a Szentségi Jézust, úgy, hogy
valóban Ő legyen a központ és az irányító. A szeretet köteléke, az
Oltáriszentség tartja őket össze. Minden este tartottam számukra egy
rövid beszélgetést, a gyakorlati életből vett eseményekről. Ilyen volt
például János vitéz esete. Bagnál felszálltam a vonatra, mely tele volt
zsibongó, jókedvű emberekkel; gyerekek és szüleik. Az egyik gazda
megismert, rám köszönt hangos szóval:
-- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Erre a gyerekek is kórusban ismételték a köszöntést.
-- Hova utaznak? -- kérdeztem.
-- Pestre megyünk -- válaszolták többen is. -- Megnézzük a János
vitézt.
A gazda mosolyogva súgta:
-- Tisztelendő atya, ennek története van. Egyik nap azzal jöttek a
gyerekek haza az iskolából, hogy vasárnap színházba kell menni az
iskolával. Erre mi, szülők összefogtunk. Olyan nincs, hogy
elmulasszátok a vasárnapi szentmisét egy János vitéz miatt. Felmentünk
az igazgatóhoz, aki közölte, hogy ez elő van írva, a gyerekeknek meg
kell nézni a János vitézt. Nem hagytuk abba. Utánanéztünk. Kiderült,
hétköznap is van délután egy előadás, és kerek-perec kijelentettük az
igazgatónak, mi vasárnap nem engedjük a gyerekeinket színházba, mert
első a szentmise. De ha kötelező a tanmenet szerint, hát akkor
csütörtökön délután megyünk Pestre.
-- Jóleső érzés volt -- mondtam a gyermekeimnek --, hogy vannak
katolikus szülők, akik képesek áldozatot hozni a vasárnapi
szentmiséért. Ilyen kis történetekkel vezettem rá sasfiókáimat, hogy
tudjanak áldozatot hozni egy-egy szentmiséért.
Csütörtök esténként a szentségimádást is bevezettem. Nem volt
kötelező. Eleinte csak a nagyobbakat kértem fel erre, de meglepve
tapasztaltam, hogy egyre többen csatlakoznak az imaórához, melyet 9-10
között tartottam nekik az Oltáriszentség előtt. Két-három hónap
leforgása alatt már valamennyi gyerek jelen volt. Szívvel-lélekkel
énekeltek, és figyelemmel kapcsolódtak be az elmélkedésekbe is. Jóleső
érzés volt látni ezt a sok kis vadvirágot a szentségi Jézus körül.
Egyszer feljelentettek bennünket, hogy nincs elég higiénia
otthonunkban. Váratlanul érkezett a bizottság, hogy felülvizsgálja az
otthont. Meglepődve látták, hogy játékidőben a gyerekek ki-be járnak a
kápolnába rövid szentséglátogatásra. Kérdezték a gyerekeket, miért
szeretnek itt lenni, és olyan feleleteket kaptak, hogy ott jó, ott
otthon vagyunk. Az atya együtt futballozik velünk, együtt imádkozunk,
együtt tanulunk. A bizottság vezetője ezekkel a szavakkal búcsúzott el
tőlem:
-- Tisztelendő atya, ami a higiéniát illeti, bizony lennének
követelmények, de amit itt láttunk, tapasztaltunk, az olyan meglepő,
hogy csak így folytassa tovább.
Az én árva kis csavargóimnak édesanyát adtam, a Szegények Banneux-i
Szűzanyját, s embert ő nevelt belőlük a szentségi Jézussal együtt:
,,per Mariam ad Jesu''.
Nagyon szomorú vagyok, hogy azt kell tapasztalnom, a mai gyermekek
többségében nem ismerik a legcsodálatosabb erőforrásokat. Sőt...
Egy alkalommal a pesti ferenceseknél megszólított egy kedvesnővér:
-- Tisztelendő atya, szörnyű dolog történt! Bejött két fiatal,
tizenhat-tizenhét év körüli leány a templomba, amikor éppen
áldoztattak. Előttem álltak meg. Összesúgtak, nevetgéltek. -- Te --
mondja az egyik --, én odamegyek, megkóstolom azt az izét, aztán
kiköpöm.
Még a vér is meghűlt az ereimben -- mondta a kedvesnővér --, amikor
láttam, hogy sietve odamegy áldozni, majd indult kifelé, társa is
követte. Alighogy kiértek a templomból, kiköpte az Eukarisztiát a
kövezetre. Rohantam oda, felvettem a meggyalázott Szentséget. Itt van,
ebben a kis fehér kendőben. Mit csináljak vele?
-- Adja ide, kedvesnővér -- mondtam.
A szívem fölé rejtve vittem fel a kis kápolnába, ott aranyszelencébe
téve betettem a Tabernákulumba. Azóta is ott engesztelem a megbántott,
meggyalázott isteni Fenséget, arra hivatkozva, hogy ezek a fiatalok nem
tudták, mit cselekedtek, hiszen olyan hiányos az ismeretük. Legtöbbje
mit sem tud az Oltáriszentségről.
Ilyenkor eszembe jut az a sok kedves barátom, akik tudják, mit jelent
az Emmánuel, hogy velünk az Isten. Az ,,Én vagyok! Ne féljetek!'' --
Isten. A mi Urunk Jézus, aki ebből a világból csak öt szent sebét vitte
emlékül, de testamentumában testét és vérét hagyta ránk; velünk maradt
,,mindennap a világ végezetéig''.
Mosolyogva gondolok a bizonyára már odaát engesztelő idős bácsira,
akivel még az aszódi évek alatt találkoztam Hatvanból Boldogra
kerékpároztomban. Gyalog ballagott, mikor ráköszöntem, boldogan mondta,
már hazafelé a szentmiséről, a hétköznapi szentmiséről, melyért húsz
kilométert gyalogolt.
A drága néni is velem térdel, de már a túloldalról, aki
,,cinkostársam'' volt egyszer. Mindig szívesen viszem az Oltáriszentség
vigaszát a betegeknek, öregeknek, elhagyottaknak, kórházakba, szociális
otthonokba, idegszanatóriumokba. Általában mindig be is engednek.
Egyszer makacsolta meg magát egy portás. Érvelhettem én
vallásszabadsággal, emberséggel, szeretettel, haldokló utolsó
kívánságával, hajthatatlan maradt.
Tanácstalanul, imádkozva a betegért álldogáltam a kapu előtt. Hozzám
sántikál egy néniké:
-- Tisztelendő atya! Hallottam mindent! Szegény szobatársam igen
várja az utolsó szentáldozást, nagyon rosszul van már. Nem vihetnem oda
én az Urat? Átadtam a kis ezüstszelencében a ,,fölséges Látogatót'',
akit nem akartak beengedni. Mintha szárnyakat kapott volna az anyó,
surrant, suhant el a portás mellett. Ragyogó arccal jött vissza:
-- Tisztelendő atya, áldja meg a jó Isten! Két öreget tett boldoggá.
A hazakészülőt s engem, hogy vihettem az Oltáriszentséget.
Az Emmauszi tanítványok szavai jutottak eszembe: ,,Maradj velünk,
mert esteledik, a nap már lemenőben van.''
========================================================================
Máriaremete -- Emmausz


Kemény László festőművésszel, aki nagyon szeretett Máriaremetén
tartózkodni, a nyári lak nagy fehér falára megfestettem az emmauszi
jelenetet.
Barátom sok freskót készített már számomra, hiszen minden templomot,
kápolnát, ahol csak megfordultam, az ő képei díszítették. Ez a freskó
volt mégis a legkedvesebb nekem, annyi élet, annyi színes árnyalat volt
benne, ahogy a feltámadt dicsőséges Krisztust megismerik az emmauszi
tanítványok a kenyértörésben. Krisztus sugárzó tekintettel, akárcsak az
utolsó vacsorán, megtöri a kenyeret, és nyújtja a tanítványainak. Sokat
gyönyörködtem benne, de arra hogyan gondolhattam volna, hogy egyszer
valóban Emmausz lesz az én remetei otthonom, és otthont ad sok fáradt
öregnek, akik ott életük alkonyán megismerhetik a szeretett Mestert,
aki befogadja őket, és nekik adja magát.
A budai várban megismertem egy öreg gyógyszerésznőt, aki rézsút
szemben a Mátyás-templommal egy sarokházban lakott az első emeleten.
Valamikor övé volt az egész háromemeletes ház, de ostromkor egy
légitámadás elvitte a harmadik emeletet. Az államosítás meg a
gyógyszertárát, vagyis az egész házat, kivéve két szobát, melyet
meghagytak neki. Az öreg néni, akinek egyetlen gyógyszerész fia
disszidált, teljesen magára maradt. Beteges volt, már nyolcvanadik éve
felé, teljesen egyedül. Kérte, hogy vegyem őt gondozásba, nekem adja a
lakását. Megbeszéltem Ilonkával, aki háztartásomat vezette. Ő vállalta
testi, én pedig a lelki gondozását, mindennap mentem áldoztatni. Négy
év után szép csendesen elaludt. Felszabadult a lakás.
Elhatároztam, hogy odaköltözök. Nagy volt nekem ez a remetei ház, és
a sok fájó emlék is arra késztetett, hogy otthagyjam.
Ismertem Újpesten két idősebb hölgyet, akik alázatos lelkülettel vagy
tíz-tizenkét öreget gondoztak. Támogattam is őket, ahogy tudtam. Mikor
egyszer arra jártam Újpesten, nagy volt a bánatuk, gondjuk bajuk.
Határozat jött a tanácstól, hogy lebontják azt a két kis családi házat,
ahol laktak. Hová fogják az ő öreg, fekvő beteg gondozottjaikat
elhelyezni?... Kaptak ugyan egy-két ajánlatot, de egyik sem volt
megfelelő. Mikor ezt nekem szomorúan előadtak, azonnal határoztam.
Jöjjenek Máriaremetére, ha az én házam jó lenne, odaadom nekik erre a
célra, szegény sorsú öreg betegek otthonának. Azonnal indultak is velem
szétnézni. Megnyerte tetszésüket a ház, a kert, virágokkal,
gyümölcsfákkal, s a park, amellyel határos volt. A máriaremetei
kegytemplom csak pár lépésnyire van. Nem győztek hálálkodni: A
Gondviselés csodája ez! A sok ima nem volt hiábavaló, megoldódott
minden. Lékai bíboros atyának is tetszett ez a megoldás, sőt kilátásba
helyezte, hogy pártfogolni fogja a kis otthont, és az egyetlen
katolikus szeretetotthonhoz, a XXIII. Jánosról nevezetthez csatolja,
mint ennek az intézménynek részlegét, így költöztem Budára, az öregek
pedig Remetére.
Így lett a remetei otthonom ,,Emmausz''. Az Új Ember heti újságban
ezen a címen, ,,Emmausz'' jelent meg Magyar Ferenc főszerkesztő
tollából egy kedves riport, mely azzal kezdődött, hogy egy áldott szívű
magyar pap, aki Máriaremetén egy otthont álmodott meg magának, ahol
majd öreg, nyugdíjas korában visszavonul remetéskedni, lemondott ezen
álmáról, hogy hajlékot adjon fáradt öregeknek, hogy egy kis emmauszi
otthon létesüljön a máriaremetei nagy park szélén, hatalmas fák
árnyékában, hogy a szeretet istápoljon ott sokakat, és a lenyugvó nap
fényénél találkozzanak a szeretett Mesterrel.
Ez a riport felhívás volt egyben, hogy a jó hívek adakozzanak, és
bővíteni lehessen, s hogy minél több szegény, beteg öreg találjon
nyugalmat. Meg is lett az eredmény. A kis otthont kibővítették,
manzárdszobákat is építve, huszonhárom öreg talált ott menedéket. Majd
egy újabb otthon alapkövét is letették a kert hátsó részén, hogy még
negyven fekvőhellyel bővülhessen.
Kicsit fájt, hogy az alapkőokmányba nem került be a nevem, de ami még
jobban fájt, hogy a bővítés miatt a nyári lak lebontásra került, és
eltűnt a gyönyörű freskó. Boldogult Kemény László utolsó műve, amely,
véleményem szerint, a legszebb alkotása volt. Így már senki nem fogja
tudni, hogy volt ott egyszer egy gyönyörű festmény, melyet én álmodtam
meg, nem tudva, hogy valóság lesz ez az álom. Nem részemre, hanem sokak
javára, mert én arról soha nem álmodtam, ahogy a riporter írta, hogy
majd nyugdíjas éveimben ott húzódok meg. Soha nem gondolkodtam azon,
hol legyen öregkoromra az otthonom, mint egész életemet, ezt is a
gondviselésre bíztam.
Fénypont volt Remete történetében Calcuttai Teréz anya látogatása.
Már hetek óta beszélték, hogy május végén ellátogat Budapestre. Mégis
váratlanul ért a hír, hogy június 3-án ellátogat a máriaremetei kis
emmauszi otthonba, mint a legújabb katolikus intézménybe.
Ilonkát nemrég csuklótörés érte, így karja gipszben volt. Talán ennek
köszönhette, hogy Teréz anya figyelme reá irányult. Mikor bejött a
remetei templomba, odalépve Ilonkához, átölelte, aki megilletődve adta
át a nemzetiszínű szalagos, színes rózsacsokrot. Az emberek lelkesen
éljenezték, alig tudott bejutni az otthon kis kapuján, melyen
olvashatta a felírást: ,,WELKOM'' Isten hozott! -- flamandul. Az otthon
ápolónő vérei és a vezető főorvosnő fogadták az előcsarnokban. Miután
az egyik beteg köszöntötte a tolókocsijából, a főorvosnő bemutatott
neki. Egy piarista atya tolmácsolt:
-- Íme Regőczi atya, aki házát a szegény öregeknek ajándékozta, így
tudtunk itt elindulni ezzel a szeretetművel.
Teréz anya mosolyogva nézett rám, míg a tolmácsot hallgatta. Közben
kattogtak körülöttünk a fényképezőgépek. Volt időm szemügyre venni ezt
az alacsony, törékeny szerzetesnővért, egyszerű fehér, kék szegélyű
ruhájában. A Nobel-díjas szeretetapostolt, aki mint Krisztus követe, a
szeretet diplomatája járja a nagyvilágot. Krisztus szeretetétől
áthatott egyénisége erőt sugároz. A tolmács befejezte mondókáját
angolul, Teréz anya melegen megölelt, békecsókot adva mindkét orcámra.
-- Köszönöm, kedves atya! Áldja meg az Isten! -- Majd kezét, mintha
imára kulcsolná, fűzte hozzá: -- Imádkozom az atyáért!
Meghatódva csókoltam meg kezét:
-- Köszönjük, tisztelendő Teréz anya, hogy ellátogatott hozzánk,
köszönjük apostoli munkáját a szegények nevében.
Teréz anya továbbsodródott, a sokaságtól körülvéve, és egyedül
maradtam. Az villant az eszembe, hogy érdekes, még senki nem köszönte
meg ilyen szívből, melegen és imádsággal kísérve, amit a szegényekért
tettem.
Alig két hónappal Teréz anya látogatása után került sor az otthon
felszentelésére. Július 28-án Lékai bíboros atya már négy hete, hogy az
Úrhoz költözött, így Szakos Gyula székesfehérvári megyéspüspök atya
jött Máriaremetére, az otthont megáldani. Elé siettem. Köszöntve őt,
bemutatkoztam. Emlékezett ajándékomra. Én meg, élve az alkalommal,
megkértem a püspök atyát, hogy az első szentmisét az új otthonban vele
mutathassam be.
Az otthon vezetője közbeszólt, hogy nem lesz koncelebrálás... Püspök
atya rám nézett. Mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan közbeszóltam:
-- Püspök atya, én mégis azt kérem, engedtesse meg nekem, hogy együtt
koncelebráljuk a szentmisét.
-- Rendben van, fiam -- válaszolt a püspök atya.
Milyen öröm volt ez számomra, a sok öreg, beteg közepette, ebben az
ünnepélyes hangulatban. A kis kápolna Tabernákulumában én helyezhettem
el az Oltáriszentséget és meggyújthattam az örökmécsest. Az engesztelés
új bázisa, ahol ezentúl minden reggel szentmiséje lesz a betegeknek,
este pedig engesztelő rózsafüzér a Szűzanya Szeplőtelen Szívéhez.
========================================================================
Engesztelés


,,Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!''
Keresztelő János így tanított, a mi Urunk Jézus nyilvános működése
pillanatától ezt kérte, az apostolok a mennybemenetele után ezekkel a
szavakkal kezdték küldetésüket. A Szentséges Szűz minden megjelenésénél
erre buzdítja a világot. Meg kell bánni vétkeinket, engesztelni kell a
megbántott Istent magunk és az emberiség bűneiért.
Mindig büszke voltam arra, hogy hazám a Szűzanya öröksége. Első szent
királyunk, István fia, Szent Imre herceg halála után neki ajánlotta az
országot, így azután külön örömmel töltött el, hazatérve Belgiumból,
amikor hallottam, Mária Natália Magdolna nővér
magánkinyilatkoztatásairól, mely szerint a világméretű engesztelési
mozgalomnak Magyarországról kell kiindulnia és elterjednie. Hallottam,
hogy a Szűzanya egy helyet kér, egy kápolnát, ahol kegyelmeit
különösképpen kiárasztva megtérésre hívja az egész világot. Szívvel-
lélekkel magamévá tettem a gondolatot. Beszédeimben is gyakran
megemlékeztem róla. Amikor Vácon a kápolna és az árvaház felépült, a
két legszentebb Szív engesztelésére ajánlottam. Mindennap engesztelő
rózsafüzér-ájtatosság volt szentségi áldással, és minden csütörtök este
9 órakor engesztelő imaóra Magyarországért.
A különféle börtönökben töltött 2000 nap minden szenvedését
engesztelésül ajánlottam a Szűzanyának hazánkért. Sikerült kápolnát
építenem Máriabesnyőn, Domonyban és Domonyvölgyben, rendbehoztam a
műemlék kápolnát Pestszentlőrincen, templom készült
Szalkszentmártonban, az égi Édesanyánk lába elé téve minden imádságot,
fáradságot, munkát, verejtéket, könnyet. Mégsem hagyott nyugodni a
gondolat, hogy nem teljesedett kérése: ,,Akaratom, hogy a magyar
engesztelésnek szentély épüljön!'' 1947. szeptember 25-én,
Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepe után ugyan a Normafához közeli Szent
Anna-réten Mindszenty bíboros ünnepélyesen elhelyezte egy engesztelő
kápolna alapkövét, de ez sohasem épült fel. Számomra nagyon kedves volt
a hasonlat, mely szerint ez a kápolna olyan lett volna, mint egy kút,
melyből árad a kegyelem nemcsak hazánkra, de az egész világig, ahogy
egy vízimalom lapátjai lassan forognak a rázúduló víztől a legfinomabb
minőségű búzát őrölve, úgy állna össze hófehér lisztté, majd egy
kenyérré, s megszentelhetővé, átváltoztathatóvá a sok-sok ima által az
élet, hisz ,,közel van a Mennyek országa''.
De hiszen a Kútvölgyi kápolna éppen egy kút mellett van, s lám csak
ebből a kútból a kisgyermek több mint 200 éve történt menekülése óta
mennyi áldás szállt azokra, akik a mindenkor segítőhöz fordultak.
Legyen hát ez az engesztelés talpalatnyi helye, a Világ Királynőjének,
a Magyarok Nagyasszonyának kedves otthona. Ebben az elgondolásban
igyekeztem az újjáépítést és a berendezést kialakítani. 1969 óta
mindennap van szentmise, este litánia rózsafüzér-ájtatossággal.
Csütörtökönként engesztelő szentóra. Nagy csütörtökön és Szilveszterkor
egész éjszakai imádságos virrasztás. A fájdalmas Szűzanya szobra
felírással hívogat: ,,Gyertek, gyermekeim, velem együtt engeszteljétek
megbántott Fiamat!'' Azt hiszem, a Gondviselés csodálatos intézkedése
volt, hogy 1986-ban végre találkozhattam Mária Natália kedvesnővérrel.
Egy fiatal barátom, akit a várban ismertem meg, felajánlotta, hogy
kocsiján levisz a Kalocsa melletti kis faluba, ahol a plébánián él. A
paplak össze van építve egy kápolnával.
Belépve, ott magasodott a Világ Győzedelmes Királynőjéről készült
csodálatos festmény. Eléborultam, imádkozni kezdtem. Percek múlva
belépett a 85 éves mosolygós arcú, szeretettől sugárzó nővér, korát
meghazudtoló frissességgel. Letelepedtünk a verandára, s a plébános
atya is közénk ült. Beszélgetni kezdtünk. Elmondtam a Kútvölgyi kápolna
történetét, amit Istennek ez a kiválasztottja nagy lelkesedéssel
hallgatott, majd örömmel kiáltott fel:
-- Akkor már megvan Szűz Mária otthona a Szabadság-hegyen! De jó,
hogy megérhettem! Mennyire örülök, hála legyen, Uram!
Az együtt töltött másfél óra alatt éreztem, hogy a nővérnek milyen
szoros a kapcsolata a szentségi Jézussal és a Boldogságos Szűzzel.
Szinte éjjel-nappal imádkozva állandó közelségükben él.
Natália nővér keresztjével homlokomon s a plébános atya áldásával
boldogan tértem vissza Budapestre.
Jöttek azután az üzenetek, ám még a tél beállta előtt sikerült is
újra leutaznom meglátogatni őket. Sugárzó arccal fogadott, s
tolmácsolta a Szűzanya üzenetét:
-- Nem szabad azt mondani, hogy a kápolna kicsi, hiszen elfér benne
egy egész mennyország, a Szentháromság és az engesztelő szívek.
A rákövetkező 1987-es tavaszon Belgiumból volt egy kedvesnővér
látogatóban. 40 év telt el a Szent Anna-réti alapkőletétel óta,
gondoltam, zarándokoljunk oda, hadd mutassam meg, hol kéne állnia a
Nagyasszonyunk engesztelő szentélyének. Imádkoztunk a magyarokért és a
flamandokért. Egyszer csak egy német nyelvű könyvet mutat nekem
vendégem Mária Natália nővérről. Benne szerepel a kívülről szegényes,
de belül nagyon szép Jézus és Mária Szíve szerinti kápolna is. Valóban,
hiszen nincs is messze. A tavaszi rigók koncertje nem nyomja el, ide
hallatszik éppen az Úrangyalára hívogató harangszó. Isteni Bölcsesség
Széke! Világ Királynője! Támassz Krisztus Szíve szerinti papokat!
Védelmezd Szent Egyházadat, szeretett hazánkat! Gyógyítsd a betegeket!
Enyhítsd a szenvedést, eszközölj békességet minden jóakaratú embernek!
Imádkozzál érettünk és velünk! Kútvölgyi Boldogasszony, magyarok
Nagyasszonya, könyörögj érettünk! Ámen.
Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe azután megint örömöt, meglepetést
hozott. Csütörtökre esett, engesztelő imaóra volt a hívekkel zsúfolt
kápolnában.
Egyszer csak Mária Natália nővér lépett be Benedek atya kíséretében.
Letérdelt az Oltáriszentség előtt, ahová elzarándokolt a fülledt
melegben, hogy ott áldhassa az Urat, ahol lélekben, mind mondja,
gyakran együtt van vele, az engesztelő kápolnában. Azt hiszem, minden
jelenlevő velünk együtt a meghatottság könnyeit törölgette.
Kútvölgyi Édesanyánk gyönyörű ajándéka volt valamennyiünknek ez a
látogatás.
1987 Pünkösdjén nyitotta meg a Mária-évet Őszentsége, II. János Pál
pápa. Meghatottan borulok le a legkegyelmesebb Szűzanya előtt, aki
ismét és ismét új meg új ajándékokkal halmoz el, s talán még inkább
ebben a tiszteletére szentelt időszakban. Nem lehet véletlen, hogy bár
már több mint 3 éve kért, s küldtem is dokumentációt Berecz Sándor
plébános atyának Jugoszláviába a kápolnáról, mégis csak most érkezett
egy csomag tele vékony kis füzetekkel. Fedőlapon a Kútvölgyi kápolna
szentélye, hátoldalán a lourdes-i magyar pietŕ, a címe pedig
,,Kútvölgyi és lourdes-i emlék''.
Talán ezeken a lapokon üzent a Szűz a Mária-év kezdetén magyar
gyermekeinek, imádkozzunk, engeszteljünk, mert ő nem hagy el bennünket.
Még arról is gondoskodott, hogy Rómába is kijusson ez az üzenet.
Egyik vasárnap délelőtt szentmise után bezárva a kápolnát sietek az
autóbusz-megállóhoz, de egy férfi szalad utánam.
-- Várjon már, álljon meg! -- integetett. -- Kada érsek úr
szeretne önnel beszélni!
Visszafordultam, az érsek úr kiszállt autójából, bementünk, és a
kegykép előtt letérdelve együtt imádkoztunk. Örömmel vitt magával jó
néhányat a füzetekből is.
========================================================================
Lourdes-i magyar Pietŕ


A hátlapon lévő szobor, a ,,magyar Pietŕ'' a lourdes-i barlanggal
szemben a Gave-patak túlsó partján pázsitos lankán a kórházba vezető út
mellett áll.
Három márvány tábla magyarul, flamandul és franciául a talapzatán:
,,Hálából mindazoknak, akik a magyar népet segítették. Regőczi István
magyar pap.''
1983 májusában állították fel, 40 évvel azután, hogy engem Kapisztrán
Szent János ünnepén pappá szenteltek. Belgiumból még gimnazistaként
részt vehettem egy lourdes-i zarándoklaton. Akkor kértem Szűzanyánkat,
segítsen, hogy pap lehessek, hogy az emberekért élve, mindent Szent
Fiáért tehessek. Megcsodáltam a keresztút tizedik állomását különösen,
hisz ez Magyarország ajándéka 1910-ből, s megígértem, felszentelt
papként én is fogok valami nagyon szépet hozni. Természetesen soha nem
felejtettem ígéretem, mégis 40 év kellett hozzá, hogy teljesüljön, s
talán most, 45 évvel később módom lesz rá, hogy én is újra eljuthassak
ígéretem színhelyére, s megnézhessem eredetiben a csak fényképen,
illetve másolatban látott szobrot, egyik ,,nevelt'' leányom, Fajköd
Mária Zsuzsa alkotását. Zsuzsa édesanyja tanárnő volt, egyik kisöccsét
börtönben szülte. Szegény kisfiú igen sokat betegeskedett, nem volt
könnyű ápolni, gondozni, még abban a bérházi lakásban sem, amit
szereztem nekik enyhítendő a család gondjait. Egyik nyáron Zsuzsa azzal
az ötlettel állt elő, találtak Balatonfüred mellett egy elhagyott
vízimalmot. Olcsón meg lehetne venni, átalakítani.
Ez az elhagyott vízimalom nagyon megnyerte tetszésemet.
Terméskövekből építették, teljesen egyedül egy kis falu határában
festői erdős-hegyes környezetben. Udvarát egy csobogó kis patak szelte
át, a malom nagy lapátos kerekét már rég leszerelték, de két nagy
udvari szobáját szépen be tudtuk rendezni. Kimeszelve, s a nagy búbos
kemencétől átfűtve dohos nyirkossága megszűnt, s a nyári hónapokban
nagyon megfelelt.
Egy öreg Skodát is sikerült szerezni. Zsuzsa jogosítványt szerzett,
és nagyon ügyes sofőrnek bizonyult. Még a hepehupás erdei utakon is
minden baj nélkül vezette kocsiját, melyben az egész család velem
együtt elfért. Kora nyártól késő őszig most már ott tanyáztak, és
Zsuzsa reggeltől napestig nyugodtan kopácsolhatott vöröses
sziklatömbökön, melyek mindenfelé hevertek ezen a tájon. Krisztus-
fejeket, Pietŕt faragott, anyját és testvérkéit is élethűen
megörökítette. Mindig megcsodáltam szorgalmát, kitartását, amikor
hetenként leutaztam élelemmel megrakodva Balatonfüredre. Az állomáson
már ott várt a rozoga Skodával, mikor bepakoltuk a kocsiba a dolgokat,
mindig azon fohászkodtam, hogy épségben megérkezzünk a rakománnyal. Ez
mindig ünnep volt a kis családnak, de nekem is igazi örömet és
kikapcsolódást jelentett.
Egyik augusztus közepén, egy szép keddi napon, ahogy megérkeztem,
hiába kémleltem a vonat ablakából Zsuzsa nyúlánk alakját, nem láttam
sehol. Baljóslatú sejtelem szorította össze szívem. Valami tragikus
dolognak kellett történni, hogy nem vár senki sem. Csomagjaimat a
megőrzőben hagytam, nekivágtam gyalog az ismert erdei útnak. Közben
mindig reménykedtem, hátha felbukkan a Skoda. Fáradtan érkeztem a kis
falu határába. Rögtön betértem abba a kis falusi házba, ahol mindennap
tejet szoktak vásárolni. Az öreg parasztnéni sopánkodva csapta össze a
kezét.
-- Az egész család elment, hát atya nem tudja? Mindent felpakoltak,
nekem csak azt mondták, hogy külföldi utazást tesznek.
Megfordult velem a világ.
-- Csak nem disszidáltak? -- gondoltam. -- Hogy lehet ez, erről soha
egy szó sem esett.
A kis falucska szélétől a vízimalomig rohanva tettem meg az utat. Az
ajtó tárva-nyitva, minden üres, az asztalon csak egypár sor:
,,Elmentünk, majd írunk, ha a határon átértünk. Hálás szeretettel
gondolunk Atyára, imádkozzon értünk.''
Kitámolyogtam a házikóból, leültem a patak partjára, olyan szomorúan
csörgedezett, de szemeimből is csorogtak a könnyek. Egyszerre nagyon
árvának, elhagyottnak éreztem magam. Összeszedtem az ott maradt
holmikat, fájó szívvel búcsúztam el a kis vízimalomtól, a környező
erdőktől, a vadvirágos dombtetőtől, ahonnan oly szép kilátás nyílt a
Balatonra. Egyre az foglalkoztatott, hogy mi lehet sorsuk távol
idegenben, hogy fognak boldogulni, hiszen nyelveket sem tudnak. Minden
pénz nélkül vágtak neki az útnak.
Később a levelekből értesültem kálváriájukról. Bécsben élt egy távoli
rokonuk, akinek segítségére számítottak, de nagyon csalódtak.
Franciaország felé vették útjukat. Párizsban kértek menedéket. A
hontalanok szomorú sorsa várt rájuk, míg csak belga barátaim révén nem
tudtam nekik segítséget nyújtani, így sikerült egy lakást bérelni, de
sehogy sem boldogultak. A nagy drágaság, különböző más nehézségek arra
késztették őket, hogy Párizst elhagyják. Végül a párizsi belga
követségen egy ismerősöm vette őket pártfogásába. De ez a jó barátom
nem látott más megoldást, mint hogy Belgiumba telepítse őket. Ennek én
igazán örültem, mert úgy véltem, hogy ezzel megoldódnak a problémák.
Belga barátaim révén egy kis faluban kaptak egy bebútorozott házat.
Ismerőseim ruhákkal, élelmiszerekkel elhalmozták őket, de Zsuzsa egyre
panaszosabb leveleket írt, hogy ez nem megoldás, mert bár jól el vannak
látva, az a cél, amely őt külföldre késztette, így nem érhető el. Neki
Képzőművészeti Főiskolára kellene járnia. Testvéreinek is tovább
tanulni. A jelen körülmények között ez nem megvalósítható. Sok
töprengés, sok levelezés. Végül egyre kért, hogy Párizsban kellene
mégiscsak letelepedni, csak ott tudná megvalósítani terveit, hogy
szobrászművész lehessen. Minden tudásomat, összeköttetésemet latba
kellett vetni, hogy ez sikerüljön. Több hónapi huzavona után sikerült a
megfelelő segítséget megkapnom, Párizs Külvárosában egy házat bérelni
számukra, így az egész család újra visszakerült Franciaországba. Aztán
már simábban mentek a dolgok. A Képzőművészeti Főiskolán Zsuzsát már
úgy kezelték, mint kész szobrászművészt. Hamarosan meg is kapta a
diplomát. Öccse és húga szintén ösztöndíjjal főiskolára iratkozhattak
be. Az egyik mérnök, a másik orvosnőnek tanult. Zsuzsában ilyen
vonatkozásban nem csalódtam, nagyon kitett magáért. Egymás után küldte
a fénymásolatokat az oklevelekről, amelyeket különböző kiállításokon
első díjként szerzett szobraival. Újságcikkek is érkeztek. Elismerő
nyilatkozatok. Sikerült neki Carrarába is eljutni, a márvány gyönyörű
világában sok szép szobrot faraghatott. Rómában a pápa is fogadta 10
perces audiencián, ahol nagyon szép márvány Krisztus-fejet ajándékozott
II. János Pál pápának. Akkoriban kaptak a magyarok a Szent Péter-
bazilikában egy kápolnát, melyet Lékai bíboros rendeztetett be magyar
művészek szobraival. Felmerült bennem a gondolat, hogy carrarai
márványból egy Pietŕt faragtatok Zsuzsával a magyar kápolna részére.
Sikerült is erre a célra egy gyönyörű márványtömböt szerezni. Zsuzsa el
is kezdte a munkát. Közben Lékai bíborosnak felajánlottam, ha elkészül
a Pietŕ, hálából a római magyar kápolnának ajándékozom. Bíboros atyának
tetszett is a terv, de nehézségek merültek fel. Miután ez a kápolna
kicsinek bizonyult egy ilyen Pietŕ elhelyezésére, mert csak
domborművekkel lehetett a falakat díszíteni, úgy gondoltam, hogy a
Vatikánnak ajánlom fel a Pietŕt, ahol el is fogadták volna a múzeum
részére. Ez viszont sem nekem, sem Zsuzsának nem tetszett, mert a
túlzsúfolt Vatikáni Múzeumban a sok márványszobor között nem
érvényesült volna a Pietŕnk.
Akkoriban egy kedves belga pap barátom járt nálam, akinek fő
megbízatása volt a lourdes-i zarándokok szervezése. Beszélgettem vele a
Pietŕról, vajon Lourdes-ban elfogadnák-e, miután úgyis volt egy régi
fogadalmam, most ezzel a Pietŕval leróhatom a tartozásomat. Belga
barátomnak tetszett az ötlet. Elutazott Párizsba, hogy megnézze a
Pietŕt. Annyira megtetszett neki, hogy a lourdes-i püspökkel
személyesen tárgyalt, aki elküldte egy művészszakértő kanonokját a
szobor megszemlélésére. Miután ő is kedvezően nyilatkozott, elfogadta a
Pietŕt, és úgy határozott, hogy a lourdes-i szentév megnyitásakor maga
fogja felszentelni.
Belga pap barátom egy nagy zarándoklatot szervezett. Sok belga
újságban írt cikket a Pietŕról és annak történetéről, mely egy magyar
pap háláját juttatja kifejezésre mindazoknak, akik a magyar népet
valaha is segítették. Engem pedig meghívott, hogy az ünnepélyes
szentelésnél jelen legyek. Nem sok esélyem volt, hogy útlevelet kapjak,
de a jó belgák unszolására mégis beadtam a kérelmet, melyet
elutasítottak. Maga Lékai bíboros is biztatott, hogy fellebbezzem meg.
Ő is latba veti tekintélyét, de így sem sikerült. Elutasították azzal,
hogy börtönben voltam. Holott a törvények szerint az már régen elévült.
Zsuzsát kértem, hogy engem is képviseljen az ünnepélyen. Különböző
újságcikkek és fényképek jelentek meg a kedves ünnepségről. A belga
zarándokok zászlója meghajolt a Pietŕ előtt, és egy kis koszorú magyar
színekkel képviselt engem. Sok beszéd hangzott el. Belga pap barátom
arról a kis szegény magyar fiúról beszélt, aki gyalog indult el messze
Belgiumba, hogy pap lehessen.
Flandria szeretettel befogadta, mint annyi sok más szegény gyermeket
a háború utáni nehéz időkben. Célját elérte, és Brugge-ben 1943-ban
pappá szentelték. 50 éve, hogy kiért Flandriába, 40 éve szentelték,
hálájának ez a Pietŕ méltó kifejezése, mely a magyar sorsot is
hűségesen ábrázolja. A Fájdalmak Anyja az égre tekint, úgy emeli,
nyújtja szinte a mennyei Atyának az ő Fiát, aki az egész emberiségért
feláldozta magát, s Mária így minden szenvedőnek, a sokat szenvedett
magyar népnek is megértő édesanyja.
1986 karácsonyára ajándékot kaptam egy belga jótevőmtől; a csomagból,
ahogy bontogattam, előbújt a lourdes-i szobor kicsi, carrarai márvány
másolata. Az éjféli szentmisére a Kútvölgyi kápolnámban már fel is
állítottam a kis jászol mellett. Arra figyelmeztetett, a mi Urunk azért
jött a földre, hogy életét adja érettünk, s ezért a mi hivatásunk sem
lehet más, mint immitatio Christi, Krisztus követése, mindennap fölvéve
keresztünket életünk parányi gyertyalángját egészen áldozatul adni
Neki, aki kiválasztott bennünket, küld életünket adni barátainkért,
miközben velünk van mindennap a világ végezetéig.
Következő évben egy újabb Krisztus-arccal gyarapodtunk. Zsuzsa
ajándéka ez is, a turini lepel alapján készült.
========================================================================
Krisztus arca


,,Amikor eljön dicsőségben az Emberfia minden angyalával, helyet
foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig
különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztotta a
juhokat a kosoktól. A juhokat jobbra állítja, a kosokat pedig baljára.
Azután így szól a király a jobbján állókhoz: Gyertek, Atyám áldottai,
vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes
voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen
voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg
voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre
megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk
volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk
idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy
börtönben, hogy meglátogattunk volna? A király így felel: Bizony mondom
nektek, amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem
tettétek.''
Egyre többször és többször vonult el ez a kép szemem előtt első
kápláni helyemen Pestszenterzsébeten. A háború lerongyolta
szerencsétlenek, árván maradt gyermekek szeméből az én kérő Uram
vetette rám kutató tekintetét. Egyedül vagyok, édes Üdvözítőm --
térdeltem esténként az Oltáriszentség előtt --, hogyan segítsek én
mindenkiben rajtad? A hófehérbe öltözött arc mosolygott, sőt szinte
kinevetett: -- Dehogy vagy egyedül, még csak kevesen sem vagytok. A
paptestvéreken kívül világi fogadalmasok tízezrei között találsz segítő
kezet, de hát szervezz csak új és új munkatársakat! Igen, valóban, a
világi harmadrendiek... Köszönöm, hogy eszembe juttattad, Jézusom.
Ahogy XI. Pius pápa 1923. március 30-án kelt bullájában hivatalosan
is elismerte a Szent Norbert által alapított premontrei harmadrend a
legelső harmadrend, 100 évvel előbb alakult, mint Szent Ferenc atyánké.
Alapítására Tibold champagne-i grófnak az a kérése adott alkalmat,
hogy vegye fel fehér ruhás szerzetesei közé. A szent azonban úgy
találta, jobb, ha a gróf családot alapít. A döntésbe belenyugvó Tibold
azt kérte, ha nem lehet a rend tagja, kapjon olyan szabályokat,
irányelveket, melyeket követve szoros lelki kapcsolatot tarthat fent
azzal. A szabályzat szerint a harmadrend legfőbb célja a
legméltóságosabb Oltáriszentség imádása és a boldogságos Szűz Mária,
különösen pedig az Ő szeplőtelen fogantatása tiszteletének
előmozdítása, további célja a béke, szeretet és egyetértés munkálása az
emberek s amennyire lehetséges, a nemzetek között.
Nagyon megtetszett nekem a lehetőség, hogy elkötelezett világi
apostolokat szervezek a testvéreimben szenvedő Krisztus szolgálatára. A
kapcsolatot a ferences harmadrend általános főnökével, P. Réz Mariann
OFM-mel vettem fel. Akkoriban 25 ezer tagja volt a rendnek. Az én nevem
Ferenc lett, s belépésem után azonnal lehetőséget is kaptam új tagok,
az én munkatársaim irányítására, szolgálatba állítására a Szenvedő
Szolga köré.
Miután elkerültem Vácra, ott is ferences segítőtársakat kerestem,
talán azt is mondhatom, neveltem. Az én irányítóm és segítségem ebben
P. Szabados Anzelm OFM volt. Érdekes örök fogadalmam letétele 3 héttel
előzte meg letartóztatásomat. A szentmisén prédikációjában Anzelm atya
azt mondta: a francia forradalom első áldozata egy ferences világi
harmadrendi volt, itthon, azt hiszem, Ferenc fiam, te leszel Krisztus
bilincseiben. Krisztusért bilincsben.
Volt alkalmam azután a börtönben el-elgondolkodni Assziszi koldusának
életén. Megragadott Krisztus arca az ő vonásaiban. Szó szerint élni az
evangéliumot. Nem 1200 éve és nem 1900 éve történt, de mindenkinek a
saját emberöltőjében játszódik le mindig, ami az evangéliumban
olvasható. ,,Jézus Krisztus tegnap, ma és holnap ugyanaz.'' S ha meg
akarjuk tudni, mit kíván tőlünk, fel kell lapozni az evangéliumot.
Szinte magam körül láttam a körülötte alakult kis társaságot, ahogy
Szent Ferenc első nyitására közösen kezdik olvasni a tökéletesség
útjáról érdeklődő gazdag ifjúnak mondott szavakat: Ha tökéletes akarsz
lenni, add el vagyonodat, oszd ki a szegényeknek, és kövess engem. Majd
amit az apostoloknak mondott, mikor prédikálni küldte őket, s végül
mindennek összegzéseként a legfőbb utasítást: Ha ki utánam akar jönni,
tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét, és úgy kövessen engem.
,,Isten koldusa'' az ,,Egyház oszlopa'' szent példaképem és segítőm.
========================================================================
,,Az én sasfiókáim''


Ez volt a címe az én második könyvemnek, mely Belgiumban jelent meg,
s amelyben árva gyermekeimről írtam. Bizony az élet vihara szétkergette
sasfiókáimat, legtöbbjük életútját nem tudtam figyelemmel kísérni.
A legelső, Feri, egy zálogház becsüse lett, megnősült, és mint négy
gyermek édesapja sok gonddal küszködött. Amiben csak lehetett,
segítségére voltam, de ő is készséges volt, ha valamelyik templomot,
kápolnát vagy lakást kellett festeni, mert szabad idejében festéssel-
mázolással foglalkozott.
Sanyi mint egészen kicsi árva gyermek került hozzám, mindig nagyon
ragaszkodó volt. Amikor beírattam gimnáziumba, éppen akkor vonultam be
börtönbe, így nem is folytathatta, de később esti tanfolyamon
befejezte, és érettségizett. Közben egy rendes enyingi lánnyal
megismerkedett, aki ápolónő volt. A házasságból egy kislány és egy
kisfiú született. Mikor újra letartóztattak, akkor vonult be katonának.
Körülbelül egy időben szabadultunk. Ő a katonaságtól, én a börtönből.
Legnagyobb meglepetésemre rendőregyenruhában keresett fel. Ezen nagyon
csodálkoztam. Ő azzal magyarázta, hogy rábeszélték, tőlem nem tudott
tanácsot kérni, és kötélnek állt, de már nagyon megbánta. Szeretne is
kilépni, de egyelőre nem lát lehetőséget, miután már mindent aláírt.
Akkoriban, mikor nálam járt, máriaremetei házam már két hete
megfigyelés alatt állt. A szemben lévő pedagógusotthon udvarában
állandóan egy zárt dzsipkocsi volt. A házunk mögötti udvarban, egy
általános iskolában, ugyancsak egy gyanús kocsi parkolt. Ez nekem
nagyon feltűnt, és megfigyeltem, valahányszor a remetei lakást
elhagytam, a kocsi is megmozdult. Vagy az egyik, vagy a másik.
Követtek. Mondtam is Sanyinak:
-- Fiam, ebből baj lesz, hogy te rendőregyenruhában jöttél hozzám.
Sanyi nagyot sóhajtott:
-- Bárcsak így lenne!
Másnap este talpig civilben, mosolyogva lépett be.
-- Atya, ma reggel hívattak kihallgatásra. Szememre vetették, hogy
olyan pappal vagyok szoros kapcsolatban, akit ők nagyon jól ismernek,
és azonnali hatállyal elbocsátottak.
Ennyi haszna volt Sanyinak abból, hogy engem ilyen alaposan
figyeltek. Később Sanyinak sikerült Kispesten egy házacskát venni,
amiben én is segítettem, hogy kibővíthesse. Egy nagyobb vállalatnak
lett anyagbeszerzője. Még egy öreg Wartburgot is vásárolt, s
időközönként, ha nagyon megszorulok, készségesen fuvaroz kocsijával.
Persze, legközelebb hozzám a sasi papok állnak, akik, dacára annak,
hogy csak pár évet tudtam velük foglalkozni, az otthonban kaptak
hivatást, és mind Magyarországon, mind külföldön, több országban is
helytállnak, a maguk módján apostolkodnak.
György volt a legelső sasi pap, akit szívvel-lélekkel segítettem,
hogy az egyszerű falusi árva fiú boldogulhasson. Első miséje nagy
ünnepség volt számunkra, aztán is mindenben segítettem, ahová csak
helyezték, mentem utána, lelkigyakorlatokat tartottam.
Mikor Kunpeszérre került, segítettem a kápolnája építésénél. Még
Kemény László festő barátomat is levittem, hogy a magyar szentek
freskóival ékesítse kápolnáját. Arnold atya, nagy belga jótevőnk egyre
hívta, hogy látogassa meg Belgiumban. Én ezt elleneztem, még korainak
is tartottam, hogy oda elmenjen. Akkoriban útlevelet is nagyon nehezen
adtak a papoknak. Mégis addig ügyeskedett, míg egy hónapra elment
Flandriába. Annyi ajándékkal és élményekben gazdagon jött vissza!
Éreztem, tudtam, hogy beigazolódott rossz előérzetem. Nem fogja már
magát itthon jól érezni. Utolsó börtönbüntetésem letelte után
hidegzuhanyként ért a hír, hogy György disszidált, míg én börtönben
voltam. Később megtudtam, hogy kint arra hivatkozott, hogy miattam
zaklatták. Én ezt ugyan megkérdőjelezem, hiszen neve szóba sem került a
kihallgatások folyamán, de még ha így is lett volna, akkor sem
helyeslem, hogy kis faluját otthagyta, ahol azóta sincs lelkipásztor.
Ottóról, aki még mint diák került letartóztatásom után Bécsbe, és ott
szentelték pappá, sok jót hallottam. Beszámolóival is néha felkeres.
Ugyanúgy a Kanadában élő piarista pap fiam, aki az ottani magyar
gimnázium közszeretetet élvező tanára. Karácsonyra szokott írni.
Egyszer még egy szép miseruhával is meglepett.
Misszióba is került tőlem egy sasi pap. Tőle Afrikából kapok néha
életjelt. Nagyon kemény, áldozatos életet folytathat, de bizonyára
eredményes is a működése.
A többi sasi pap itt Magyarországon működik, már mindnek van
plébániája, az alföldi községekben. Sajnos messze esnek tőlem. Mielőtt
utoljára elítéltek, de még szabadon voltam, végiglátogattam őket,
elbúcsúztam, hiszen ha az ember a börtön kapuját átlépi, számolnia kell
azzal, hogy onnan nincs kiút.
Visszajöttem, jobbról-balról veszteségek fogadtak, de a legnagyobb,
hogy édes jó anyám már a budai temetőben pihent. Első utam sírjától
hazavezetett Máriaremetére, felnéztem a szervita rendház kis tornyán
ragyogó bronzkeresztre. A felkelő nap sugarai, amikor bearanyozták,
szinte sziporkázott a fényben. Édesanyám mögém szokott ilyenkor állni,
mikor fölkelve ablakomból a keresztet nézem:
-- Boldog vagyok, fiam -- szokta volt mondogatni --, hogy ott fent
előtted ragyoghat az a kereszt, ha majd én elmentem az örök hazába,
emlékezz rám mindig, hogy szerettem ezt a keresztet.
Milyen megdöbbentő volt, amikor egy reggel látom, a torony
beállványozva, szerelik le a keresztet. Még a lábam is földbe
gyökerezett, s könnyeimet nyeltem.
-- Pax Christi -- hangzott a magasból a régi sasfiókaköszöntés. Nem
akartam hinni a fülemnek, de máris mászott lefelé egy fürge alak. Régi
sasfiókámra ismertem. A nyakamba borult:
-- Atya, atya, csakhogy látom!
A meglepetéstől nehezen tértem magamhoz. Könnyeimet törölgetve
hebegtem:
-- Hát te hogy kerülsz ide?
-- Én vezetem ezt az istentelen munkát. Le kell szednünk a keresztet.
-- Ez az én keresztem, édesanyám keresztje -- suttogtam magam elé.
Az én sasfiókám mosolyogva mondta:
-- Hát akkor, atya, még ma este önnél lesz ez a kereszt.
Az esti homályban át is cipelte a nehéz bronzkeresztet, aztán
megbeszéltük, másnap kivisszük a farkasréti temetőbe. Édesanyám sírján
helyeztük el. Most ott várja ez a bronzkereszt a hajnal pirkadását,
nézegeti az esti csillagok hunyorgását. S valahányszor egy kis mécsest
gyújtok, örül a szívem, hogy a remetei kereszt alatt pihen édesanyám,
és onnan fentről üzen: ,,Vigyázok rád, s várlak haza, édes kisfiam.''
Azt az örök hazát pedig itthon kell megszolgálni szerintem. Ezért is
fájt minden pap fiam disszidálása. Talán a negyediké, Gáboré érintett
mégis a legfájóbban. Felrémlett előttem újra a havas, hideg téli nap
Pestszenterzsébeten az ostrom alatt. Siettem haza a kis árvaházamba.
Szembe velem egy furcsa kis csoport bandukolt a hóban. Egy kopott
ruhájú férfi nagy batyut cipelt, egy görnyedt asszony gyermekkocsit
tolt, csitítgatva a síró gyermeket. Két fiúcska meg két leány követte
őket le-lemaradozva. Mindegyik kezében kis csomag. Megálltam, amikor a
férfi rám köszönt:
-- Tisztelendő atyám, az Isten szerelmére! Nem tudna valami helyet,
ahol a családommal meghúzódunk éjszakára? Kibombáztak bennünket.
Pestről menekülünk.
Alig egy-két holmit tudtunk megmenteni.
-- Jöjjenek velem -- feleltem biztatóan. A két kisebb gyermektől
elvettem a batyukat. Szótlanul siettünk az elhagyott havas utcán. Kis
otthonomban akkor már vagy tizennégy árva gyermek szorongott, de egy
sarokban helyet készítettem számukra is. Szalmazsákokat raktunk le, s
megosztottam velük az amúgy is szűkös estebédet. Az édesanya csak a
síró gyerekkel foglalkozott. Megtudtam, hogy nagybeteg.
-- Tisztelendő atya -- mondta a férfi --, ezt a kis Gáborkát
feleségemmel Istennek ajánlottuk, ha meggyógyul, és megmenekülünk ebből
a borzalmas háborúból. Neki fogjuk nevelni.
A kis család nálam maradt az egész ostrom alatt. Gondoskodtam
élelmezésükről, orvost is kerítettem. A nagybeteg fiúcska lassan
talpraállt. Mikor a helyzet lassan rendeződött, a kis Gábor is saját
lábán hagyhatta el otthonunkat. A család sorsát azután is figyelemmel
kísértem. Az édesapa hivatalába nem mehetett vissza, mint éjjeliőr
dolgozhatott, így anyagilag nagyon rosszul álltak. Állandóan
segítettem, támogattam őket. A gyerekek nálam nyaraltak,
iskoláztatásukban is segítettem, s különösen Gáborral foglalkoztam nagy
szeretettel.
Milyen nagy volt a jó szülők öröme, amikor érettségi után Gábor
bejelentette, hogy az esztergomi szemináriumba szeretne menni. Ebben is
pártfogoltam, hiszen sok mindenről kellett gondoskodni, hogy
beléphessen. De leginkább imáimmal igyekeztem őt támogatni, mert nem
volt zökkenőmentes az ő kispapi élete sem. Gyenge fizikuma miatt egy
időre szabadságolták is. Annál nagyobb volt az örömöm a szülőkkel
együtt, amikor felszentelték, és Pesten plébániájuk templomában
bemutathatta az első szentmisét. A templom előcsarnokában édesapja
fogadta a fiatal felszentelt papot. Egy rövid beszédben kitért arra a
szomorú téli estére, mikor nagybeteg gyermekkel menekültek Pestről, és
egy pap az egész családot befogadta, s akkor ígéretet tettek, ha
Gáboruk meggyógyul, s újra hazatérhetnek otthonukba, Istennek
szentelik, papnak nevelik fiúkat.
Szabadság-hegyi kápolnámban Gábor szintén tartott új misét. Ott volt
az egész család, s a legfiatalabb leányka, a Zeneakadémia tanulója,
meghatóan hegedülte az Ave Mariát. Mily boldoggá tett engem akkor új
misés áldása. Oly közel éreztem magamhoz ezt a fiatal papot. Továbbra
is figyelemmel kísértem útját.
Budapesten lett káplán. Örültem, mikor a Kassai téri plébániára
került, hiszen jól ismertem plébánosát, aki tényleg szabad kezet adott
neki. Főképpen az ifjúság nevelésével foglalkozott. Sajnos egy fiatal,
lelkes papnak a nagyon is korlátolt körülmények között nem lehetett úgy
apostolkodni, ahogy ezt az agilis Gábor szerette volna. Többször
panaszkodott is nekem.
Kicsit meglepődtem, amikor egyszer azzal állt elő, hogy meghívták
Amerikába, nyári vakációra. Valahogy nem tetszett nekem. Rossz
sejtelmeim támadtak. Abban reménykedtem, hogy nem kap útlevelet. Az
útlevél azonban megjött, s Gábor elutazott.
-- Te is, fiam, Gábor, nehogy úgy tégy, mint azok a sasi papok, akik
kint felejtkeztek. -- Bár ezt csak mosolyogva mondtam, de valami fájt,
amikor elrepült a tengerentúlra.
A szülőkkel együtt vártuk a híreket. Gábor lelkendezve írt az ottani
helyzetről. Szabadon munkálkodhat. Egyik levelében beszámolt arról,
hogy egy elhagyott magyar plébánián, ahol nemrég halt meg a
lelkipásztor, felkérték segíteni. Aztán jött egy rövid lap:
-- ,,Úgy határoztam, hogy kint maradok. Itt jobban tudom hasznosítani
magam. Úgy érzem, szükség van rám.''
A szülők csak sírdogáltak. Nehéz volt őket megvigasztalni. A plébános
pedig megdöbbenve vette tudomásul, hogy Gábor kint maradt. Mikor
egyszer felkerestem, elpanaszolta, hogy Esztergom nem segít. Nem tud
Gábor helyébe mást küldeni. Bizony, nehéz lesz nélküle.
Kötelességszerűen jelentkeztem. Próbálom őt helyettesíteni, vállaltam a
Kassai téri kisegítést.
========================================================================
A Szentlélek szolgálatában


Mikor a Kassai térre, a Szentlélek templomba kerültem, mert vállaltam
a disszidált Gábor testvérem helyettesítését, bizony ez nem kis
áldozattal járt számomra. Minden áldott este kis kápolnámban, a
Szabadság-hegyen 5 órakor misézek, s utána bizony sietnem kell, hogy
1/2 7-re a Kassai térre érjek az esti mise kezdetére. Volt úgy télen,
mikor a meredek hegyi úton a busz elakadt, szaladnom kellett egészen a
János kórházig, hogy ott valami járműre felkapaszkodjak. De minden
áldozatnak van jutalma. Ezt megkaptam, mert egy kis Bethániára
bukkantam. Egyik esti szentmise után két nővér megszólított,
szeretnének megismerkedni velem.
-- Hallottuk a szentbeszédeiből, mennyit foglalkozott elhagyott és
árva gyermekekkel. Mi is szeretnénk valahogy ilyen gyerekeken segíteni.
Az volt az elgondolásuk, hogy ha majd megfelelő lakásuk lesz,
gyerekeket vesznek ki valamelyik intézetből, hogy őket katolikus
nevelésben részesítsék.
-- Atyára gondoltunk, talán segítségünkre lehetne. Jöjjön el egyszer
hozzánk, szeretettel fogadjuk.
Elcsodálkoztam, mert még senki ilyen kéréssel, ilyen ajánlattal nem
fordult hozzám. Soha nem felejtem el, mikor egy Mikulás-este a
szentmise után betoppantam hozzájuk. Annyi szeretettel, közvetlen
kedvességgel fogadtak, mintha mindig ismertek volna, én pedig rögtön
otthon éreztem magamat. Ez a kedves kis lakás lett az én Bethániám,
igazi otthonom. Egyre gyakrabban tértem be hozzájuk egy-egy csésze
teára, rövid kis beszélgetésre. Tervezgettünk, hogy s miként lehetne a
mostani körülmények között valami szépet megvalósítani. Nekem még
mindig voltak kapcsolataim az Állami Gyermekgondozási Intézettel,
hiszen az én árvagyermek-otthonomban vagy nyolcvan ilyen állami
gondozott gyermeket fogadtam be, és még mindig emlékeztek rám. Meg is
ígérték, hogy ha megfelelő lakásviszonyok lesznek, akkor kiadnak
szívesen a két nővérnek gyermekeket.
Igazi magyar vendéglátó szeretetük sok gondot-bajt feledtetett velem.
Annak is örültem, hogy Szalkszentmárton közelében laktak valamikor egy
tanyán. Egyikük akkor született, amikor én 1953-ban négyévi fogság után
szabadultam, s a legelső lelkigyakorlatot az ő kis falujukban
tartottam, mert ott volt az én György fiam káplán. Akkor még ott nem is
volt templom, csak iskolateremben zsúfolódott össze a sok tanyai. Mikor
pedig máriabesnyői árvaházamat feloszlatták, odakerültem
Szalkszentmártonra, ahol egy új templomot építettem Szent Márton
tiszteletére. Sok volt a közös témánk. Sokat beszélgettünk. Törtük a
fejünket, hogy lehetne valahol egy kertes házhoz jutni.
A gondviselés összehozott egy nagy családdal, ahol öt gyermek volt.
Az apa idegszanatóriumban volt gyógyíthatatlan betegként, így azután
sok gonddal küszködött a család. Segítettem őket, ahogy csak tudtam.
Gyerekekkel is foglalkoztam. Hármat közülük én kereszteltem. Az
édesanya beteges volt. Egy irodában dolgozott, sehogy sem tudott a sok
adósságból kikecmeregni. Egyik nap azzal állt elő, hogy nincs más
hátra, el kell adni a máriaremetei nyaralóját. Ismertem ezt a nyaralót
a Magdolna utcában, majdnem szemben az én régi otthonommal. Innen
származott az ismeretségünk is, mert nyáron mindig ott nyaraltak. Az
asszonyt nem lehetett meggyőzni. Mondta, hogy már tárgyalt is
valakivel, s pár napon belül lebonyolítják az üzletet. Kértem, legalább
vasárnapig várjon. Hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne nekünk ezt
a nyaralót megszerezni, tán ez lenne a kiindulópontja terveink
megvalósításának.
,,Bethániában'' előadtam elgondolásomat. A két nővérnek is tetszett,
és mert édesapjuk épp akkor jött Budapestre Amerikából, őt is bevontuk
ebbe a tervbe. Ő helyeselte, hiszen mindenben kész lányait segíteni, és
így nyélbe is ütöttük az asszonnyal a szerződést, és a két nővér nevére
került a máriaremetei kis házikó. Szép nagy kerttel, nagyon
elhanyagoltan, de ez bennünket nem zavart.
Szinte újjáéledtem. Kezdtem tervezgetni, hogy a lehetőségek
láncszemeiből összekovácsoljak valami szépet, nagyot, hiszen ez már az
utolsó lehetőség. Megelevenedett előttem a múlt, a sasfiókák régi
énekei. Hátha kicsiben megint lehetne valamit kezdeni. Elbeszéltem
életem regényes történetét, sok-sok küzdelmét a sasfiókákért, vagyis a
magyar jövőért, és ezek a leányok megértették, és annyira lelkesültek
mindezekért, hogy én újra sasikirály lettem, és hagytam magamat jó
tanácsaiktól befolyásolni. Többet adtam egészségem gondozására is. Már
arról is lemondtam, hogy minden kora hajnalban leszaladjak a budai
ferencesekig, megvártam szépen az első buszt, s az levitt. Egyikük még
arra is rávett, hogy többet pihenjek. Ebéd után is, sőt, hogy
kikapcsolódásképpen egyszer már pár nap szabadságom is legyen a nyári
szünetben, ami azelőtt soha nem volt.
Lementünk Révfülöpre, a régi táborozóhelyünk csodálatos nyugalmában,
új munkatársnőm nem hagyott nyugalmat. Arra buzdított, írjam meg
életemet magyarul is. Ahogy könyveim külföldi olvasói közül körülbelül
50 olyan pappal volt módom személyesen találkozni, vagy kerestek fel
levelükkel, akik azt mondják, indíttatást Krisztus hívásának
elfogadására könyvem olvasása során kaptak, hátha itthon is újabb papi,
szerzetesi hivatások születnének esetleges olvasóim soraiból.
Krisztusért, a szívek Királyáért írjuk meg, s adjam közzé itthon is
életem történetét.
Annál is inkább elfogadtam biztatását, mert felajánlotta, diktáljak
csak, ő legépeli.
A Szentlélek közreműködését éreztem, segítségét kértem, míg papírt
fűzött a gépbe, s elkezdtük a munkát.
A Szentlélek egyesítő erejének hatását érzem abban is, hogy ez év
tavaszán a Szentlélek templomot cserbenhagyó Gábor szülei Amerikába
látogatva eljutottak a Fiúk Városába. Sokat meséltem a sasiknak Msgr.
Edward J. Flanagen atya kezdeményezéséről, aki 1917-ben megalapította,
és 1948-ig irányította a várost. Halála után 25 évig Msgr. Nicholas H.
Wegner, majd 1985-ig Msgr. Robert P. Hupp volt az igazgató. Most pedig
Val J. Peter vezeti. Vele találkoztak Gábor barátom és szülei. Nagy
érdeklődéssel kérdezték, volt-e, van-e Magyarországon hasonló otthona
elhagyott gyermekeknek. Ők boldogan kezdtek mesélni a munkámról,
büszkén arra, hogy pap fiúk kicsit az én nevelésem is. Nebraskai
kollégám kis ismertetőfüzetet, s egy emlékplakettet küldött a számomra,
imát kérve és ígérve.
========================================================================
Ismét Magdolna utca


A régi otthonom tőszomszédságában volt Máriaremetén az a nyári lak,
melyet a Szentlélek templomban való kisegítésem kapcsán megismert két
nővér birtokolt. De milyen állapotban? Majd egy évig huligánok
tanyáztak a kis nyári lakban. A rendőrség is többször kiszállt
razziázni. Ablakok kitörve, még a keretek is az udvaron szétszórva,
tele szeméttel, piszokkal, a falakon ocsmány feliratok, rajzok.
Tojással összekenve a helyiségek. Siralmas állapot. Beszéltem ezzel is,
azzal is, hogy rendbe kellene hozni, de még a kőművesek is
visszariadtak.
Végül magam nekifogtam, mindent kicipeltem, elégettem, egy tanár
barátommal lekapartam a falakat. Lemeszeltük háromszor-négyszer is.
Végül akadt egy kőműves, aki hozzáfogott a vakoláshoz. Mindennap
kimentem pár órára, hogy segítsek. Bizony ráment az egész tavasz, míg
lakhatóvá tettük a kis nyári lakot. Betelepítettem egy öreg nénit, aki
segítségért jött hozzám, hogy két kis unokáját szeretné ide hozni, akik
nagyon szomorú családi környezetben éltek. Apjuk otthagyta őket, anyjuk
gyárban dolgozott messze, egy vidéki városban, így költözött ide
először Rózsi néni és unokái. Szép nyaruk volt, s elsőáldozásra is
felkészítettem őket.
Szeptemberben egy mérnöknek adtam át, akinek felesége,
autószerencsétlenség következtében, életét vesztette legkisebb
leányával együtt. Barátom a két kis árvához egy harmadikat fogadott be,
államigondozott-intézetből. Ez a csendes környezet jót tett
valamennyiüknek, egész otthonosan berendezkedtek. Karácsonykor már
vidáman duruzsolt a tűz a nagy cserépkályhában, mikor beléptem. A
karácsonyfán csillogtak, ragyogtak a gyertyák. Kitörő örömmel, szinte
megrohamoztak a gyerekek, s mert tele voltam csomagokkal, szinte
rárogytam a díványra.
A legkisebb, a hároméves máris megkaparintott egy nagy dobozt, de
apukája gyorsabb volt, s a fa alá helyezte a csomagokat. Én meg
rázendítettem: ,,Mennyből az angyal...'' A csilingelő gyermekhangok
mindannyiunk szívét megörvendeztették, szinte éreztük, a kis Jézuska
ölel át bennünket. Arra már nem volt időm, hogy velük örvendezzem, mert
nyolc árva testvérhez voltam meghívva, akik először töltötték együtt
egyedül a karácsonyt. Ági, amint 18 éves lett, vállalta, hogy felneveli
testvéreit. Adjon a jó Isten hozzá neki erőt és kitartást.
Máriaremetéről a belvárosba, haza a várba, éjféli misét tartani,
hiszen én úgy rohangálok szentestén is, mint minden hétköznap,
gondoltam el másnap hajnalban, mikor ismét útra kellett indulnom.
Mikor a Moszkva térre értem, felhúztam azt a kis zenélő dobozkát,
melyet előző este az öreg Erzsi nénitől kaptam ajándékba, a ,,Csendes
éj''-t csilingelte. Kabátom felső zsebébe tettem, a szívem fölött
zenélt.
A 6-os villamos megállójánál látok egy édesanyát három gyerekkel. A
legkisebb a karján ül, a két nagyobb egy nagy szatyorral bajlódott.
Mikor befutott a villamos, segítettem fölrakni a csomagot. Az üres
kocsiban csak négyen voltunk. Egymással szemben telepedtünk le.
A nagy csendben tisztán csilingelve hangzott a dal. A fiúcska, aki
szemben ült velem, közelebb jött hozzám:
-- Honnan jön a hang?
A szívemre mutattam, ő mellém lépett, én meg szőke fejecskéjét
mellemre húztam. Csodálkozva kiáltott fel:
-- Bácsi, a te szíved muzsikál?
Bólintottam. Édesanyjához szaladt, hogy elmesélje felfedezését.
Leszálltam. A zene most egészen belülről, a szívem mélyéről szólt.
Igen, ismerős ez a hang, amint gyermekek vesznek körül, azonnal
felcsendül bennem az én Uram szava: ,,Vezesd hozzám a kisdedeket.''
========================================================================
Hajnali sétáim a Várban


Azt hiszem, az egyetlen katolikus pap vagyok, aki Budavárban lakik,
így hát kötelességeim is vannak azonkívül, hogy a Nagyboldogasszony
templomában is misézem.
Észrevettem, hogy a nagymúltú emlékszobrok menynyire el vannak
hanyagolva. Az évfordulókon még egy szál virágot sem kapnak, így
kezdődtek meg hajnali sétáim, virágcsokrokkal, létrával a különböző
szobrokhoz.
Szeptember 2-án a Bécsi kapu angyalához, Budavár visszafoglalásának
emléknapján, október 23-án Kapisztrán János emlékünnepén, augusztus 13-
án, Boldog XI. Incze pápa (a magyar nemzet megmentője), ahogy a
talpazatra van vésve, szobrához megyek.
A legszebb csokrot azonban Ilonka mindig augusztus 20-ára köti,
széles magyar szalaggal. 1987-ben is már hajnalok hajnalán elindultam a
csokorral és a létrával. Még sötét volt, sehol egy lélek.
Felkapaszkodók a létrán, odaerősítem a magasba a kis kőlefolyóhoz a
szép színes csokrot. Már másztam lefelé, mikor egy autó suhan a szobor
elé, éles reflektorfény világított a szemembe. Kicsit hunyorgatok, mi
lesz most? Két rendőr száll ki. Hangosan rájuk köszönök:
-- Jó reggelt, adjon Isten!
A rendőrök némán tisztelegnek. Zavartan megfordulok Szent István
szobra felé. Akaratlanul az én kezem is magasba lendült. A sötét
háttérből mintha előugratna a nagy király. Lova megtorpan, Szent István
nemes alakjáról királyi méltóság sugárzik. Fején megcsillant a korona,
vagy inkább a Szentek Glóriája. Merészen néz a Nagyboldogasszony
Szentélyére, ahol a piros örökmécses derend kifelé. Hogyne
tisztelegnénk mind a hárman, annak a felséges Nagy Királynak, aki
minden idők legnagyobb magyarja. A szobrot nem szokták megvilágítani,
most a rendőrautó reflektorfényében szinte sugárzik. Ki tudja, meddig
néztem volna ámuló csodálkozással, de a rendőrautó ajtaja becsapódik,
felbúg a motor, kialszik a reflektorfény. Lassan megfordulok, létrám a
vállamon, ballagok hazafelé. Még egyszer visszafordulok, most sötéten
magaslik a szobor, csak az én fehér virágom integet, enyhe szél lengeti
a piros-fehér-zöld kokárdát. Az égen felragyog a hajnalcsillag, és én
megilletődve dúdolom:

Ahol vagy, magyarok tündöklő csillaga,
Ki voltál valaha, országunk istápja,
Hol vagy István király, Téged magyar kíván,
Virágos kert vala, Híres Pannónia,
Mely kertet öntözé, híven Szűz Mária.
========================================================================
Flandria újra visszahív


1988 januárjától életbe lépett a ,,Világútlevél''. Vajon én
megkaphatom-e?! Biztattak, próbáljam beadni kérelmemet.
Norbertin kedvesnővér Belgiumból, számtalan levélben írta, hogy
imáival ostromolja a Boldogságos Szűz Máriát, hadd jussak el
felszentelésem 45. évében második hazámba.
Megvallom, kimondhatatlan volt az örömöm, hogy oly sok év után én is
megkaptam a külföldre utazás lehetőségét. Május 23-án, Pünkösd
másodnapján érkeztem Brüsszelbe. Amint kiléptem a repülőtéren, nem
hittem a szememnek. Rengetegen vártak rám. Nagy éljenzéssel, tapssal
fogadtak. Ölelt, csókolt a sok ismerős és ismeretlen jó barát.
Negyvenöt szál piros-fehér rózsát kaptam. Úgy éreztem magam, mint aki
hosszú, nehéz útról tér haza. Első utunk a repülőtéri kápolnába
vezetett. A tabernákulum elé borultam, és nem tudtam könnyeimet
visszatartani, amikor az édes Jézusnak és Szűzanyámnak köszönetet
mondtam azért, hogy újra itt lehetek.
Magyar nemzetiszínekkel díszített autón vittek Kortrejkba. Ahogy a
flamand földre léptem ismét, szinte önkéntelenül borultam le, és
csókoltam meg azt. A kórház kápolnájába mentünk. Zsúfolásig telt.
Szentbeszédem után hangos tapssal fejezte ki örömét a hívősereg. Ez
szokatlan volt, de később, mikor mindennap más városban miséztem, és a
hívek így adtak kifejezést szeretetüknek és szimpátiájuknak, kezdett
természetesebbé lenni számomra. Sokan ismernek személyesen, még többen
könyveimből, írásaimból.
Bruggé-ben a szemináriumban a rektorral és tizenkét tanárral mutattam
be a szentmiseáldozatot közösen. Hosszú beszédben számoltam be
életemről. A papnövendékek feszült érdeklődéssel hallgattak.
Brugge püspöke is nagy szeretettel hívott meg. Hosszú beszélgetésünk
végén megkért, vasárnap este a Mária-év egyik ünnepélyes eseményén
koncelebráljunk.
A zsúfolásig telt nagytemplomban a négyszáz tagú énekkar Mária-
énekkel vezette be a szentmisét. A püspök úr bemutatott. Néhány szóval
ismertette életemet. Dörgő taps volt a válasz. Majd kért, vegyem át én
a szót.
Magam is csodálkoztam, mert a Szentlélek csak úgy öntötte belőlem a
szót. Hálát adtam Istennek mindenért, de elsősorban azért, amit
Flandrián keresztül nyújtott nekem. Megköszöntem, hogy pap lehettem, s
hogy 45 éve elfogadja szolgálatomat az oltárnál és embertestvéreim
között, Mária és az Oltáriszentség iránti végtelen szeretetemet és
tiszteletemet; a flamandok áldozatkészségét és rengeteg anyagi
támogatását. Enélkül nem tudtam volna árvaházakat, templomokat,
kápolnákat építeni, s annyi elhagyott gyermeket segíteni. Hálás vagyok
Istennek és jó belga ,,eszközeinek'', akik nélkül nem tudtam volna a
rám bízott feladatot végrehajtani.
Én tartozom, s az a sok-sok ember, akinek az anyagi segítségből jut
és jutott, s lám a hívek felállva dörgő tapssal köszöntenek. Mit adtam
én nekik, amiért hálálkodnak, köszönetet mondanak, hiszen csak én
vagyok a lekötelezett. Nem engem illet, Istené minden dicsőség és hála,
köszönet, hogy erőt kaptam a helytállásra. S a jó belgák ez előtt a
helytállás előtt tisztelegnek.
Szavam befejeztével a püspök atya megilletődve mondta, hogy
felkészült a beszédre, de Stefán mindent elmondott helyette is.
Másnap Poperingben első utam nevelőatyám, a kanonok úr sírjához
vezetett. Nővére, Mária kisasszony és Laci bátyám is itt alussza a béke
álmát. A sírbolt gyönyörűen fel volt díszítve. Ez ismét nagyon
meghatott. Mécsest gyújtottam, elhelyeztem virágaimat, kicsit csendben
imádkoztam, testvérem és jótevőim örök boldogságáért.
Az éjszakát a plébánián töltöttem. Ide érkeztem én annyiszor haza, ez
volt az otthonom 10 évig. Innen indultunk reggelenként a templomba,
ahol ministráltam a kanonok úr miséin. Most én álltam az oltár előtt. A
templomban 3 szentmisén is beszéltem. Egy prédikáció volt csak
programomban, de annyian kértek, hogy nem tudtam kitérni.
A kollégium dísztermében az ünnepi fogadáson is csak úgy záporoztak a
kérdések. Az autogramkérők gyűrűje úgy vett körül, hogy szégyenkezve
kellett ismét és ismét szabadkoznom. Rengeteg virágot, ajándékot
kaptam.
Sok-sok levél is érkezett, melyben imát kértek, illetve megköszönték
életemet. A telefon állandóan csörgött. Afrikából is felhívtak a
misszionáriusok. Ez a nagy érdeklődés természetesen a magyarságnak is
szólt. Szeretnek és együtt éreznek velünk. Összeköt a hit és a szeretet
szentsége, a Vinculum caritatis a pecsétje.
Továbbmentünk Banneaux-ba is. A Szegények Szűzanyjára bíztam mindig
,,gyermekeim'' és magyar népem sorsát. A jelenés kápolnájában
magyaroknak és flamandoknak miséztem. Azután rózsafüzért imádkozva
mentünk a forráshoz. A fellobogózott úton az első a magyar zászló volt.
Mire odaértünk, eleredt az eső. A kövér cseppek csak úgy gördültek le a
forrás feletti Szűzanya-szobor arcán. Minket siratsz, vagy miattunk
sírsz, Édesanyánk...? -- kérdeztem magamban.
Innen 11 órás autóút után érkeztünk Lourdes-ba. Miközben pergettem a
rózsafüzér gyöngyszemeit, szemem előtt a Banneaux-i Mária-szobor
könnyei peregtek. ,,Magyarországról -- édes hazánkról --, ne
felejtkezzél el szegény magyarokról.'' -- könyörögtem.
Lourdes-ban két napot töltöttünk. Ott is vártak. 53 éve voltam itt.
Kisdiákként kértem a Szűzanyát, hogy felszentelt papként egész
életemben Szent Fiát szolgálhassam. Megilletődve vonultam a körmenetben
közvetlenül az Oltáriszentség előtt.
A barlangnál misézhettem két napon keresztül. Amikor a hófehér
ostyába pólyázott édes Jézust felmutattam, a barlangistállóra gondoltam
Betlehemben, ahol az Isten-gyermek a világba lépett. A Szűzanya-szobor
keze a forrásra mutat. A forrásra, mely ebben az esetben számomra az
élő vizek forrását szimbolizálta, a kezemben tartott Eukarisztiában is.
Rengetegen zarándokolnak 130 év óta erre a kegyhelyre is. A
legegyszerűbb zarándoklat azonban mindenki számára mindennap elérhető,
a szentmise. Itt Krisztusunk személyesen jelen van.
Innen vezetett utam fogadalmi ajándékomhoz, a Pietŕhoz. A Gave-en
átvezető kis híd mellett, a kórház közelében van. A zöld pázsitból
szinte kivilágít a fehér márvány; vonzza az arra járókat: ,,Gyermekeim,
jöjjetek imádkozni, engesztelni, Istennek ajánlani mindent, mint én a
kereszt tövében Szent Fiamat a mennyei Atyának.'' Mária Zsuzsa, a
szobor alkotója is velem volt. Ő is most látta csak felállítva. Együtt
örültünk annak, hogy ilyen szép helyre került.
Másnap ismét nagy ünnepre virradtunk. Úrnapja volt.
A körmenet élén három bíboros haladt, majd püspökök, paptestvérek,
szerzetesek, s a sok nemzetiségű hívősereg ezrei következtek.
Azután előretolták a sok száz beteget a szentségi áldáshoz. Nagyon
közel álltam. Együttérzéssel imádkoztam sok-sok szánalomra méltó
testvéremért. Figyelmemet azonban legjobban az a fiatal édesanya
kötötte le, aki hasztalan próbálta csitítgatni tolókocsiba szíjazott
gyermekét. Olyan zavarban volt szegény, hogy értük kezdtem imádkozni,
nyugodjon meg a kisfiú. Legnagyobb csodálatomra, ahogy a bíboros a
legméltóságosabb Oltáriszentséggel áldását adta rájuk, a kis beteg
édesanyjához simult megnyugodva. Tanulságként hoztam el ezt a képet
utolsó lourdes-i emlékemül. Ilyen nyugtalan gyermekek vagyunk mi is.
Hányszor rugódzunk Isten rendelései ellen. A Szűzanya pedig csitítgat:
Isten gyermekei, nézzünk az Isten-Gyermekre, Jézusra. Az ő áldása
gyógyít meg, ad békét, erőt és szeretetet szívünkbe.
Még aznap visszaértünk Belgiumba. Az utolsó nap sűrű programja előtt
mindössze 2 órát alhattam. Az utolsó szentmisét a karmelita nővérek
kolostorában ünnepeltük.
A végső búcsúra a repülőtérre is rengetegen eljöttek. A kápolnában
köszöntem meg az égieknek, hogy még egyszer Belgiumban és Lourdes-ban
lehettem.
Sokan kérdezgették, mikor jövök újra. Elcsuklott a hangom: ,,Amit
kértem a Szűzanyától, megkaptam. Vissza már nem jövök. Találkozunk
odafent.''
A repülőgépen arra gondoltam, vándor életemben két hazát adott nekem
az Isten, de az igazi a harmadik, az lesz az örök...
========================================================================
,,Vágyva vágytam''


Az Úr Jézus a vágyak embere volt. Egy örökkévalóság vágyakozásával
várta, hogy adhassa magát érettünk a kereszt áldozati oltárán. De nagy
vágyakozása sürgette, hogy már előtte, az utolsó vacsorán adja magát
nekünk, mint pap és áldozat: Testét, Vérét, a kenyér és a bor színe
alatt.
Mindig csodáltam az Ő nagy vágyakozását, mely oly csodálatosan
beteljesedett. Sokszor egészen váratlan -- nekünk embereknek --,
érthetetlen módon.
Aztán rájöttem, hogy nekünk is a vágyakozás embereivé kell lennünk.
Vágyakozni, valami szépet, nagyot elgondolni, s ha ebben hiszünk és
akarjuk, mindig beteljesül; bár sokszor egészen más formában, mint
ahogy azt mi elgondoljuk.
Édesanyám mindig arra vágyakozott, hogy egyik fia pap lehessen,
világszerte ismert ember legyen. Teljesült várakozása: pap lett az
egyik fia, és eléggé ismert a nagyvilágban.
Nekem első nagy vágyam -- mint kisfiúnak -- karácsonykor az volt,
hogy egy aranyórát kapjak a Jézuskától. Édesanyám megmagyarázta:
,,Fiam, később kapsz te még aranyórát, nem is egyet.'' Ez is
beteljesült. Mint kis ministránsgyerek először csak sekrestyés
szerettem volna lenni, hiszen arról nem is álmodhattam, hogy pap
lehessek.
Egy káplán atya meg is ígérte, hogy ha plébános lesz, elvisz
sekrestyésnek. Plébános lett, de nem vitt magával, nagy fájdalmamra. Az
Úr azonban hívott, mellém szegődött... Mentünk Belgiumba... Pap lett
belőlem.
Mint szeminarista mindig arra vágytam, hogy egyszer bilincseket
viselhessek Krisztusért. Nem is egyszer -- négyszer is --
megbilincselve vittek börtönbe...
Mint diák belga zarándokokkal Lourdes-ban megígértem a Szűzanyának,
ha pap lehetek, akkor szép ajándékkal fejezem ki hálámat. Negyven év
múlva teljesült: a megálmodott, művésziesen szép carrarai fehér
márványból készült Pietŕ ott áll a barlanggal szemben.
Mikor pap lettem, az volt a nagy vágyam, hogy egypár szegény gyereket
felkarolhassak, és egyeseket papi hivatásra ösztönözzek... A nehéz
háborús időkben több mint háromszáz gyereket segíthettem, nevelhettem.
Sokan lettek közülük papok, és írásaim nyomán szerte a világban több
papi, szerzetesi hivatás fakadt.
Édesanyám kérte, hogy vegyek Máriaremetén egy házat, ahol öregségében
egy-két szegény nénivel meghúzódhat, őket ápolgatva... Ez is teljesült:
ez a máriaremetei otthon, nemcsak édesanyámnak és egypár öreg néninek,
de most már ötven beteg és öreg rászorulónak ad otthont, miután Lékai
bíboros kibővítette.
Az is nagy vágyam volt, hogy építhessek templomot Isten dicsőségére,
ami nagy szó volt a háborús időkben, és nem egy, hanem hét helyen
sikerült az örökmécsest meggyújtani, ahol addig nem volt az Úrnak
hajléka.
Másik nagy vágyam volt: keresztutat állítani, művészi faragással; az
Úr szenvedését kidomborítani... Ez a vágyam is teljesült. Több
keresztutat tudtam így felállítani. Párizsban pedig márványból faragja
a magyar művésznő azt a keresztutat, melyet Pesten szeretnék
felállítani. Ez az álmom nagyon távlati, de ez is fog egyszer
teljesülni.
Másik nagy vágyam, hogy Budavárban lakásomból egyszer egyházi múzeum
legyen. Álomnak látszik, de az is álom volt, amikor mint kisgyerek
Budavárban édesapámmal ott álltunk az Eszterházy-palota előtt Szent
István-körmenetre várakozva. Felnéztem a szemben lévő házra, melynek
erkélyéről díszes társaság könyökölt ki.
-- Édesapám -- suttogtam --, szeretnék ott lakni, abban a szép,
erkélyes lakásban.
Édesapám szomorúan nézett rám:
-- Te kis csacsi. -- Az álmom azonban valóra vált.
Van egy kis tanyám Balatonszárszón. Felajánlottam Lékai bíboros
atyának, gyerekek számára. Együtt mentünk el megnézni. Vagy 300 birka
legelt arra, a pásztoruk büszkén mondta: -- Ekkora nyája kevés embernek
van. -- Magam is pásztor vagyok, megértem a büszkeségét, bátyám, de az
én nyájam a tiédnél is nagyobb. -- A hitetlenkedő öregnek megsúgtam, ki
áll előtte.
Sajnos csak ez a kedves emlék maradt. Víz, villany híján nem vette
birtokba püspök atya.
Néhány év múlva Szabó atya nézte meg a terepet. Neki nagyon tetszett.
Megbeszéltük, segítek anyagilag, berendezzük szenvedélybeteg gyerekek
nevelőhelyéül. Hirtelen halála megakadályozta a tervezett új nagy
munkában.
Hiszem, egyszer mégis gyerekzsivajtól lesz hangos az ,,Alma-hegy''.
Vágytam vissza még egyszer Belgiumba, Lourdes-ba. Az én Uram többet
adott. Pünkösd másnapját Belgium-ban, Úrnapját Lourdes-ban, s Péter-Pál
ünnepét -- ezen a napon érkeztem 1933-ban Poperingbe gyalog -- Rómában
ünnepeltem. Közvetlen a Szentatya mellett áldoztathattam. Kada érsek úr
meghívott ebédre; Paskai érsek, akit akkor kreált a Szentatya
bíborossá, a Szent Péter-bazilikában -- elsőként adta rám áldását.
Ennyi mindenről nem is álmodhattam. Az isteni Gondviselés sokkal
többet ad; minden vágyunkon túlszárnyal.
Az utolsó nagy vágyam és álmom, hogy mint Krisztusnak egyszerű
szolgája, úgy haljak meg, hogy egyházamnak dicsőséget, hazámnak javát,
lelkemnek pedig üdvösséget szerezzek... Elfáradt testem magyar földben
pihenjen, szüleim sírjában, szívem pedig Flandriában ott, ahol
nevelőatyám, a belga kanonok és Laci bátyám, a papnövendék alusszák a
béke álmát.
========================================================================
Epilógus ,,Az Isten vándora'' című könyvhöz


Kimondhatatlan hálával és szeretettel gondolok a jóságos mennyei
Atyára, Akinek gondviselése lépten-nyomon megnyilvánul életemben;
valamint a Boldogságos Szűz Máriára, Nagyasszonyunkra, Aki annyi
jósággal oltalmaz és vezet egyre közelebb Szent Fiához, az édes
Jézushoz... Legtitkosabb vágyaim, álmaim, hogy teljesülnek...
Amikor 1969. október 11-én az efezusi Zsinat emlékünnepén, a Szűzanya
Istenanyaságának napján a Szabadság-hegyi Mária engesztelőkápolnát Tóth
apát úr felszentelte, én meggyújtottam az örökmécses piros kis
lámpáját, hogy a parlament kupoláján a vörösen izzó csillag majd 20 év
múlva 1989. október 11-én -- az Istenanyaság dogmájának napján --
végleg kialudjon. Arról sem mertem álmodni, hogy 1989. december 8-án a
budai Aga utcában a Fővárosi Gyermekvédő Otthonban, ahol 150 állami
gondozásban lévő gyermeket nevelnek -- az igazgatónő jóvoltából, állami
jóváhagyással -- egy kis kápolnát felszerelhetek, dr. Várszegi Asztrik
püspök atya felszentelte és én meggyújthattam a kilencedik örökmécses
izzó, vörös kis lángját, jelezve, hogy beköltözött oda a nagy
gyermekbarát, a szeretet Királya; hogy Don Bosco pedagógiájával legyen
ott nevelés...
Hogy gondolhattam volna, hogy amikor 1978-ban a kis hegyi kápolnánk
225 éves jubileumát ünnepeltük, s a kápolna bővítéséhez nem kaptam
engedélyt, de mégis, előre is, jobbra is, balra is bővíttettem és csak
dr. Fábián János budavári főesperes, protonotárius kanonok úr
segítségével maradhatott meg kápolnám. Most pedig több, mint tíz év
távlatából simán megkaptam az engedélyt, hogy az idén az engesztelő
kápolnát újjáépíthetjük.
Ki gondolhatta volna, hogy az a vágyam, hogy Mindszenty bíborosnak
emlékmúzeuma lehessen, egyáltalán megvalósulhat és ott lehettem 1989.
december 26-án mellszobrának leleplezésénél és ünnepélyes megáldásánál
a budapesti Népligetben. Mennyi hálával tartozom az utolsó
hercegprímásunknak...
Az elmúlt nyáron -- 1989-ben -- elzarándokoltam Csehmindszentre,
megcsókoltam a keresztkutat, ahol a nagy bíborost keresztelték, házában
megcsókoltam édesanyja fejkendőjét; a drága Borbála asszonyét, aki
ilyen papnak nevelte fiát... Muskátlit ültethettem a nagy
hercegprímásunk szüleinek sírjára.
Ki gondolta, hogy egyszerű könyvem ,,Az Isten vándora'' egy év alatt
három kiadást ér el és oly szeretettel fogadta az olvasóközönség, s
folyamatban van a flamand és francia nyelvre történő lefordítása és
kiadása. Aminek legjobban örülök, hogy a Szent István Társulat a
tavasszal kiadja könyvemet. Ötezer példányt ,,Az Isten vándorából''
Erdélynek ajándékozhatunk.
Még egy nagy vágyam és álmom, hogy Mindszenty József bíboros,
hercegprímás urunkat Magyarországra minél előbb haza hozzák! Én őt
egyenrangúnak tartom a nagy Szent Kapisztrán Jánossal, Hunyadival, XI.
Boldog Ince pápával, a magyar nemzet megmentőivel, hiszen ő volt a
legelső és igazi bástyája a magyarságnak, sőt Európának, amikor a
sztálinizmus el akarta söpörni a kereszténységet. Ezért az én nagy
vágyam, hogy a budavári Nagyboldogasszony templomban a főoltár alatti
csodálatosan szép altemplomban legyen az Ő nyugvóhelye, mely az egész
magyarság nagy zarándokhelye lenne és egy méltó, művészi nagy bronz
szobra a Budavárban nyerne elhelyezést, ahogy áldva emeli jobbját a
magyarságra...
Még úgy szeretném megélni -- bár ezt a jóságos Istenre bízom, hogy
II. János Pál pápa magyarországi látogatásán ott lehessek és hogy
aranymisémen az én sasfióka papjaim, magyar és belga jótevőim a
budavári Nagyboldogasszony templomban velem együtt énekelhessék a Te
Deumot.
Búcsúzóul hadd köszönjek el a tragikusan meghalt Gát István papköltő
versével, melyet nekem írt:

EGÉSZEN A TIED
(Pityunak, szeretettel, azaz
Regőczi István atyának)

Gondolatom és minden porcikám,
értelmem egyedül Téged kíván,
s mert adtál Hozzád vágyódó szívet:
Tied vagyok, egészen a Tied!

1990. Gyertyaszentelő Boldogasszony napján
========================================================================
Zárszó


Hőn óhajtott vágyam teljesült, amikor Mindszenty József
hercegprímásunkat 1991. május 3-án hazahozták Máriazellből Esztergomba,
a Bazilika kriptájába. Aznap szentelte fel ünnepélyesen dr. Szántó
Konrád atya, történész -- Mindszenty József bíboros hercegprímás
emlékére -- a Kútvölgyi Engesztelő Mária Kápolna mögött azt a carrarai
márványból faragott művészi keresztutat, amelyet Flandria ajándékozott
nekünk. A felszentelésen ott volt a belga nagykövet és hitvese, s
Belgiumból érkezett jótevőim.
Amióta Hercegprímás Atyánkat hazahozták, minden hó 6-án (ez halálának
napja) Szentmisét mutatok be az Esztergomi Bazilika kriptájában
boldoggá avatásáért és hazánkért. Ilyenkor mindig meghatottan csókolom
meg sírjának márvány falát, ahogyan Őszentsége a Pápa tette
látogatásakor. Egyre többen és többen zarándokolnak e napon erre a
Szentmisére, Bíboros Atyánk nyughelyére. Bár ő nálunk alig
teljesíthette főpásztori munkáját, most a Szentháromság Trónusánál
közbenjárhat árva népéért.
Nagy álmom volt, hogy II. János Pál Őszentsége Magyarországra
látogathasson. Ez is teljesült. 1991. augusztus 20-án a Szent István
Bazilikában megcsókolhattam kezét, közvetlen mellette állhattam a
szentélyben -- mindez felejthetetlen élmény volt. Mindenhol ott voltam,
megcsodálhattam szeretetteljes, magasztos egyéniségét.
1992. augusztus 20-án Vác polgármestere a város díszpolgárává avatott
a váci Püspök Atya, dr. Keszthelyi Ferenc és a belga nagykövet
jelenlétében.
Ugyancsak ebben az évben lettem a Váci Fegyház lelkésze.
Hitoktatással kezdtem és most minden vasárnap reggel 8 órakor
Szentmisét mutatok be rabtestvéreimnek, akiket nagyon megértek.
Szeretnek is és bizalommal vannak irántam, hiszen tudják, hogy én is
2000 napot töltöttem el különböző börtönökben.
Nagy örömömre szolgál, hogy az újjáépített Kútvölgyi Mária
Kápolnánkba egyre többen zarándokolnak az egész ország területéről, sőt
Szlovákiából és Burgenlandból is.
A Kegykápolnában igazi engesztelő élet folyik. Mindennap már reggel
10 órakor rózsafüzért imádkozunk az ifjúságért. Fél 11 órakor Szentmise
van. Délután naponta fél 4 órakor kezdem a teljes hármas Rózsafüzért,
utána Szentséges litánia következik, áldással. Öt órakor kezdődik a
Szentmise.
Minden csütörtökön éjjeli virrasztás van reggelig. Minden pénteken 3
órakor keresztúti ájtatosságot tartunk. Mindezt engesztelésül ajánljuk
fel egész magyarságunkért, ifjúságunkért. Hiszen 240 évvel ezelőtt a
Szűz Anya mentett ki egy kisgyermeket itt, aki egy mély kútba zuhant.
Mindig hangoztatom is, hogy ez a Kegyhely ifjúságunkért, vagyis a
keresztény magyarság jövőjéért van.
Legnagyobb örömöm mégis az, hogy megérhettem az 50 éves aranymisés
jubileumomat. Legelső aranymisémet a Váci Székesegyházban tartottam. A
Székesegyház zsúfolásig megtelt, pedig csütörtökön este, Gyümölcsoltó
Boldogasszony napján volt. A váci Polgármester szép ajándékkal fejezte
ki háláját azért, hogy a legnehezebb, háború utáni években a romokból
építettem templomot és árvaházat, példát adva ezzel a váciaknak, hogyan
kell újrakezdeni, soha fel nem adni, hinni, küzdeni és reménykedni.
Szlovákiából autóbusszal jöttek. 50 szál rózsával kedveskedtek és egy
hatalmas tortával -- mert hiszen újra vannak pártfogoltjaim,
sasfiókáim.
Március 28-án a Kútvölgyi Kápolna nagyon kicsinek bizonyult ahhoz,
hogy bent tartsam meg aranymisémet, így azt kint a téren kellett
bemutatnom, a gyönyörűen feldíszített szabadtéri oltárnál. A Szentmisét
az Aga utcai Gyermekotthon zenekara vezette be. A Szentmise alatt nagy
pelyhekben hullott a hó és fehér köntösbe öltöztette az egész
környéket.
Őszentsége nagykövete a Nuncius Úr megjegyezte, hogy ilyen aranymisén
még soha nem volt jelen. Azzal is kezdtem aranymisémet, hogy ,,ahány
hópehely hull az égből, annyi áldás szálljon reátok, amiért ebben a
zord időben összejöttetek hálát adni''. Ott volt Göncz Árpád
köztársasági elnök úr és kedves felesége, a belga nagykövet úr és
felesége, s több diplomata. A Szentmise után Őszentsége nagykövete,
Angelo Acherbi Nuncius úr látott vendégül; átadva Őszentsége áldását és
ajándékát.
A legünnepélyesebb aranymisém Pünkösdkor volt, a Budavári
Nagyboldogasszony templomban. Gyönyörű virágfüzérrel volt díszítve a
főbejárat; magyar, pápai, belga és flamand zászlók lobogtak a szélben.
A bevonulást az Aga utcai nevelőotthon 60 gyermekből álló
fúvószenekarának ünnepi nyitánya tette hangulatossá: ,,Mijn Flanderen
heb ek hartlijk lief...'' -- Flandriám, szívből szeretlek... A
jelenlevőket meglepte a vidám arcú, fiatal zenészek színvonalas
szereplése.
A bevonulást a kereszthordozók nyitották meg, akiket 12 csillogó
szemű sasfióka követett, magasra tartva a szárnyaló sast ábrázoló kék-
fehér zászlót. A gyerekek egy nagy virágkosarat vittek 50 szál rózsával
a papok előtt, melyből csillogóan emelkedett ki a bearanyozott 50-es
szám. A sasikat követték a ministránsok és a papság. Arany díszítésű
miseruhát viseltem, mellettem haladt Frans Wullepit atya, belga
igazgató és dr. Fábián János őrkanonok, budavári plébános.
A szentmise előtt hálámat fejeztem ki a dicső Szentháromságnak és a
Nagyboldogasszonynak, hogy ezt az 50. évi aranymisémet megélhettem, s
annyi küzdelem és megpróbáltatás után ilyen ünnepélyes körülmények
között mutathatom be mindazokért, akik papi hivatásomban segítettek:
szüleimért, belga jótevőimért, a drága, jó hívekért, akik mindig
imáikkal és áldozatukkal támogattak.
Ezt követően felcsendült a Nagyboldogasszony templom ének- és
zenekarának előadásában Mozart Koronázási miséje, Tardi László karnagy
vezényletével.
Rengetegen járultak szentáldozáshoz, magasztalva Istent az itt kapott
kegyelmekért és azért, hogy jelen lehettek az ünnepi aranymisén. Sokan
be sem fértek a templomba, a külső területet is a hívők sokasága
töltötte be. Az ország különböző részéről érkeztek a zarándokok,
ezenkívül a környékbeli országokból és főként Flandriából, ahol engem
1943-ban pappá szenteltek.
A szentmise végén felszólalt a koncelebráló belga atya, aki flamandul
olvasta fel köszöntését, melyet dr. Kertész Tamás orvos fordított
magyarra:

,,Kedves Atya, kedves magyar és flamand jelenlévő barátok!
A mai napon boldoggá tesz engem, hogy Flandria üdvözletét
hozhatom el. Mert hidd el, kedves István atya, Flandria nem
felejtett el Téged, veled éli át a mai napot. Arany misédről
szólnak a flamand egyházi lapok, Poperinge plébánosa is rólad
beszél a Szt. Bertinus templomban.
Tudjuk, mennyire drága neked Flandria és ez az érzés kölcsönös.
Amikor neked segítettünk, mindig nagyrabecsülésünket,
csodálatunkat fejeztük ki irántad és ezt nagylelkűen tettük.
Élettörténetedet ismerjük. Születésedtől fogva a mai napig
kísértük figyelemmel könyveid és sokrétű kapcsolataink révén.
Tudjuk, hogy fiatal korod óta milyen Istenhez közeli életed volt.
Te magad mondod, ,,mekkora nagy kegyelem ez'' -- valóban az, de
nehéz élet jutott részedül. Mert a jó Isten sokat tud kérni úgy,
ahogy Fiától, az Úr Jézustól is kérte.
Ismert előttünk, hányszor tette az Úr Jézus keresztjét a
vállaidra, amelyet Te Cyrenei Simonként, ellentmondás nélkül
segítettél a Kálváriára vinni.
Azt is tudjuk, hogy a gyermekeket mindig magadhoz engedted --
úgy, ahogy Jézus is tette -- és az Ő nevében áldottad meg őket. A
mai csodálatos Pünkösd ünnepén kérjük a Szentlelket, hogy életed
tovább sugározzék és sokaknak élő vizek forrásává váljék.
Veled együtt örvendünk, hogy papi hivatásod immáron teljes
szabadságban gyakorolhatod, hogy a Mindenható Isten meghallgatta
néped imáit és bevezette a szabadság országába.
Végezetül hálásak vagyunk Neked imáidért, szenvedéseidért,
példádért, amelyet a hit megtartásában és a kitartásban elénk
tártál, valamint mély hitedért. Ma és még sok-sok napon át imánk a
Te és jótevőid imáihoz csatlakozik.
A jó Isten éltessen sokáig, erőben, egészségben, István atya!''

A szentmise végén ünnepélyesen hangzott el a gyermekzenekar által
bevezetett két himnusz, melyet szinte egy emberként lelkesen énekelt a
tömeg és az énekkar.
Végezetül az Aga utcai fiúk lelkesen játszották el Flandria
Nagyasszonyának gyönyörű énekét: ,,Onze lieve Vroüv van Flanderen...''
-- Szeretett Nagyasszonya Flandriának... -- de még a zenekart is
túlharsogta a flamandok éneke; nem egynek a szemében könny csillogott.
A hívek meghatódva fogadták aranymisés áldásomat, mellyel érces
hangon fejeztem ki hálámat: ,,a Boldogságos Szűz Mária, Magyarok és
Flandria Nagyasszonya, Szent István királyunk és a magyar Szentek, az
ég összes Angyalai és szentjei vezéreljenek benneteket, imáimba és
szentmiséimbe foglallak mindnyájatokat; most és mindörökre áldjon meg
benneteket, hozzátartozóitokat, Magyarországot és Flandriát az Atya, a
Fiú és a Szentlélek!''
Az ünnepség kiemelkedő záróaktusa volt Surján László népjóléti
miniszter beszéde, aki méltatta Regőczi atya életét, kihangsúlyozva,
hogy milyen fontos az erkölcsi nevelés szerepe a közéletben és főleg
napjainkban. A köszöntő meleg szavak és jókívánságok után a miniszter a
következő szavakkal fejezte be beszédét: ,,Legyen példa előttünk István
atya élete, mert a mostani helyzetben is ugyanolyan bizalommal kellene
az összes gondot és problémát a Szűzanya oltalmába ajánlani és azokat a
Magyarok Nagyasszonya elé letenni, mint ahogyan azt István atya tette
egész élete folyamán.''
A mise után körülvettek, gratuláltak, autogrammot kértek az 50 éves
jubileumomról kiadott emlékképekre, melynek felirata ez volt:
,,Magasztalja lelkem az Urat'' -- a Szűzanya Magnificatja és Szent Pál
szavai: ,,Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.''
A Szlovákiából érkezett hívek gyönyörű miseruhával kedveskedtek és
sok virággal, a sasfiókáknak pedig finom süteményekkel.
Az ünnepség a Belga Királyi Nagykövetségen ért véget, ahol excellence
Mr. Hugó Callebaut és felesége adtak fogadást Isten vándora és a
meghívottak tiszteletére. A királyi nagykövet először engem köszöntött
flamandul, majd dr. Molnár Gyula ügyvéd franciául mondott köszönetet a
szívélyes vendéglátásért. Ezt követően ismertették Antall József
miniszterelnök úr táviratát Regőczi atya jubileumára:

,,Kedves Regőczi Atya! Életének és szolgálatának jeles
jubileumán tisztelettel és megbecsüléssel köszöntöm Isten
Vándorát. Szeretném kifejezni örömömet, hogy oly sok küzdelem és
meghurcoltatás után töretlen hittel és erővel teljesíti hivatását.
Kérem, hogy bátorítsa továbbra is mindazokat, akik az Ön példája
nyomán embertársaik szolgálatába lépnek, mert nehézségeink
leküzdésében a hiteles személyiségek tanúságtétele rendkívüli
erőforrás az elbizonytalanodott emberek számára.
Budapest, 1993. május 28.
Köszönti: Antall József.''

A szívélyes légkörű fogadás, melyen Surján László népjóléti
miniszter, valamint több diplomata is részt vett a flamand vendégekkel
-- a ,,Mijn Flanderen heb ek hartlijk lief...'' --,,Flandria, szívből
szeretlek Téged...'' című dallal zárult, áldásommal.
Megható volt számomra, hogy különböző városokban és falvakban, sőt
Ausztriában és Szlovákiában is, 33 aranymisét mutattam be. Végül a
kedves belga hívek kérésére Belgiumban 11 helyen mutattam be ünnepélyes
aranymisémet, kifejezve hálámat, hiszen Isten, Magyarok Nagyasszonya és
szüleim után Flandriának köszönhetem, hogy pap lehettem; és mindazt,
amit itthon megvalósíthattam, ők és a jó hívek támogatása tették
lehetővé.
Legszebb volt Poperingeben bemutatott aranymisém; hiszen 1933-ban --
amikor gyalog Magyarországról megérkeztem -- ott fogadott be a város
espereskanonoka. -- 15 pappal koncelebráltam aranymisét, amelyen nagyon
sok régi jó ismerős, barát vett részt. Majd megkoszorúztuk a temetőben
a kanonok úr sírboltját, amelyben Laci bátyám is pihen. (Imre bátyám
Kanadában alussza a béke álmát.) Az ünnepi ebéden a város polgármestere
átadta a város címerét, ezekkel a szavakkal: ,,Egyszer a jó kanonok úr
fogadott be téged, most pedig mi, mindnyájan szívünkbe zárunk,
magunkénak tartunk.''
Amikor a repülőtéren búcsúztattak, könnyezve mondtam nekik: Flandria,
szívből szeretlek Téged, de ahogyan Te hívtál vissza, most Magyarország
hív, hogy amíg csak szívem dobog, dicsőséget adjak a Szentháromság és
Nagyasszonyunk által és szolgáljam a híveket, és nagy szeretettel
karoljam fel a gyermekeket és az öregeket.
Több újságíró megkérdezte, mik az én 50 éves papi életem legnagyobb
élményei? -- A szentmise -- feleltem, mert nincs fenségesebb,
csodálatosabb ezen a világon, mint az édes Jézust leesdekelni az égből.
A rózsafüzért igazán a börtönben szerettem meg. Ez volt minden
vigaszom. A keresztúti ájtatosság, melyet minden nap járok, hiszen
egész életem keresztút.
Legnagyobb boldogságom pedig a gyermekekkel lenni.
Egy másik újságírónő azt kérdezte: Meg vagyok-e elégedve és mik a
terveim. -- Magammal nem, de híveimmel annál inkább -- válaszoltam.
Terveimről: Szeretném az Engesztelő Kápolnámat kibővíteni, mert már
kicsinek bizonyult, és egy új SASFIÓKA otthont létesíteni.
Vágyaink, álmaink mindig jobban, szebben teljesülnek, ha mindent
Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek üdvösségére cselekszünk Mária
által.
========================================================================

A könyv hátsó borítója


Regőczi István atyát 1947 óta ismerem. A könyvét kézbe vevő olvasó
annak a vándorembernek önéletrajzában gyönyörködhet, akinek -- mint
általában a vándoroknak -- bőven volt része az élet különféle
megpróbáltatásaiban, de felemelő örömeiben is.
Ifjúkorában az apostolok lován jutott el Belgiumba, ahol gyermekként
rövidebb ideig már tartózkodott, hogy Krisztus hívásának engedve
szemináriumba lépjen, majd pappá szenteltesse magát. Első miséjét
követően hazatért.
Mindenütt, ahol megtelepedett, első dolga volt templom vagy kápolna
építése, hogy híveivel együtt a közöttünk lakó Krisztusból meríthessen
erőt. Az örökmécses hét helyen történt meggyújtása után vagy azzal
párhuzamosan több helyen árvaházat is létesített. Hogy a rászorulókat a
legszükségesebbekkel elláthassa, naponta nemegyszer 50-60 kilométert
biciklizett és koldult, viselve a kenyér helyett kapott
megaláztatásokat.
Püspöke Pestszenterzsébetről hamarosan Kis-Vácra helyezte, ahol a
templomon és egyházközségen kívül 240 árvát befogadó intézetet is
alapított. Mivel gyermekeihez az árvaház feloszlatása után is
ragaszkodott, 1949-ben internálták. Ezenkívül még háromszor vették
őrizetbe. A legutolsó során börtönre ítélték, mert egyik könyvét
Belgiumban engedély nélkül merte megjelentetni. Alig szabadult,
gyermekmentő munkásságát igyekezett tovább folytatni. Máriabesnyőn
létesített 60 árva számára otthont, majd Máriaremetén családi házában
kezdett árvákat nevelni. Házát később Lékai bíboros úr rendelkezésére
bocsátotta, aki aggok otthonává alakíttatta át.
Egyik szobrászművésszé lett növendéke márványból faragta ki a ,,magyar
Pietŕ''-t, amelyik Lourdes-ban áll, István atya köszönetet mondó
hálatáblájával.
A hálaadás és a köszönetet mondani tudás István atya lelkületének
egyik legjellemzőbb vonása. Szüntelenül hálát mond Istennek az általa
nevelt 10 papért, a 7 templomért, a 300 igaz emberré formált árváért, a
flamand nyelven írt és Belgiumban hatalmas sikert ért 5 könyvéért, a
Krisztusért viselt bilincsekért, hálát mindenért. Hálaimájához mi is
csatlakozunk, és megköszönjük Istennek, hogy ilyen nagyszerű embert és
papot adott egyházunknak és magyar népünknek.

Dr. Szántó Konrád O. F. M.