a PPKE BTK piliscsabai campusa, a Stephaneum aulájában
2012. február 22., hamvazószerda
kiállítva:
Hittanlecke a keresztútról - B/03/08, 14 számítógépes nyomat
Műterem reggel - A/12/01, olajkép

Jelenits István

Pilinszky János: Naplórészlet 

Milyen nap is van ma? Úgy élek,
Hogy össze-összezavarom
Az idő menetrendjét.
„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával
– tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.”
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.
 

Latrokként tér és idő keresztjére vagyunk mi verve, emberek. Akkor is, ha mozgunk itt az egyetem épületei között, akkor is, ha ülünk az autóbuszban, akkor is, ha otthon keressük az utat az ágyunk felé, tér és idő keresztjére verve élünk. És hogyha latrokként, akkor ez azt jelenti, hogy tudjuk, hogy köztünk van Jézus is. Nem csak akkor, amikor keresztre feszítették, akkor is, amikor a keresztutat végigjárta, s akkor is, amikor megszületett, s gyermekkorának jeltelenségében élt. Élte az időben zajló emberi életet.

Krisztus keresztútjáról szoktunk elgondolkodni. És azután ennek az állomásairól – ahogy itt kiírva látjuk is ezt – képeket festenek a festők. És felakasztjuk ezeket a képeket a templomainkban, és a hegyoldalban kápolnácskákat állítunk nekik, és eljárunk hozzájuk és elgondolkodunk, hogy is van ez.

 De a képek maguk – ha csak magának a tizennégy stációnak az eseményeit idézik – pontosan erről mondanak le vagy ettől szakítanak el bennünket. Hisz ez az esemény nem csak kétezer évvel ezelőtt történt meg, egyszer, lemérhető időben, hanem e körül ott van a világ, és a latrokként élő és keresztútjukat járó emberek: ott vagyunk mi is.

Ez a tizennégy képből álló keresztút-sorozat úgy idézi föl Jézus szenvedéstörténetének az állomásait, hogy nem ennek a történeti eseményeit festi le vagy idézi föl a piktúrának vagy a grafikának az eszközeivel, hanem fényképek sorakoznak itt, amelyek a mi életünkből valók. Az utca életéből, a világnak a mindennapjaiból. És azután itt eszmélünk rá arra, hogy ezekben a mindennapokban az az élet folyik, ami egy kicsit így keresztre szögezve zajlik, és amit megosztott velünk Jézus, amikor emberré lett. És ugyanakkor megáldott, és megtanított minket arra, hogy akkor élünk helyesen ebben a világban, ha őrá emlékezünk, ha az ő alázatával fogadjuk a tér és idő keresztjére vert ember életének eseményeit, megrendüléseit, fájdalmait. Azután megtanuljuk tőle azt a szentséget és alázatot, amellyel ő fogadta erejének elfogytát, az eséseket, az emberek közönyét, akik körülötte élték a maguk életét, keresztre feszített latrok életét, amely gőgös, ha anélkül való, hogy keresztre feszítettségét vállalná.

A stáció képein a mi életünk eseményei jelennek meg. Alul a feliratok Krisztus keresztútjának megszokott eseményeit nevezik meg és idézik föl. Fönt pedig a gyereknek botladozó, tökéletlen írásával a világra eszmélő gyermek fájdalmai fogalmazódnak meg, és azokban ismerünk a magunk fájdalmaira.

 A három – képek, feliratok, gyerekírás – együtt értelmezik egymást. Jézus azt mondta,hogy ha egynek, aki szomjazik, inni adunk, akkor őt itatjuk meg. És ha valakinek, aki éhezik, enni adunk, akkor rajta könyörültünk meg. Valahogy ez, hogy a mi életünk nyomorúsága és az övé ennyire összetartozik, a részvétre is megtanít. Nemcsak a saját keresztünk elfogadására, hanem a másik, kereszthordozó ember életének a megértésére, és az ő rajta való könyörületre is emlékeztet vagy megtanít. Valahogy így áll össze ennek a három sorozatnak a képe vagy a mondanivalója. És így jelenik meg a háromban együtt annak a krisztusi szenvedéstörténetnek a titka, amelyik az egész emberi életet, az egész emberi történelmet értelmezi.

Hát ezzel ajándékoz meg minket a festő, aki most nem festett keresztúti stációkat, hanem megszerkesztette fényképekből ezt a képsorozatot, és azután a művészetét ilyen különös módon teszi az evangélium magyarázatává, és a mi életünk igazi titkainak magyarázójává is. Ezt köszönjük meg a művésznek, és itt igyekszünk tanulni tőle, elsősorban azt, ami olyan meghökkentően kiemelkedik ebből az egész alkotásból, a megbocsátást, hogy bocsássunk meg azoknak, akik a szenvedésünk okozóiként jelennek meg a világban, egymásnak, és ha magunk is azt reméljük, hogy valaki könyörül rajtunk, akkor mi is bocsássunk meg azoknak, akik az életünket alkalomadtán ilyen stációsorozattá teszik.

Mielőtt nézegetnénk ezt a képsort, hallgassunk meg Liszt Ferencnek a stációiból egyet,
a Krisztus meghal a Kereszten, a 12. stációhoz fűződő néhány orgona hangját!

Ez után Hörcher Ferenc tanszékvezető kérte, beszélnék a képekről--
(szerkesztett szövegváltozat)

Váli Dezső: Kedves barátaim, 1970-ben jártam először Franciaországban, és ott volt szerencsém Vence-ban, a Matisse-kápolnában, keresztútját látni. Hazaérve aztán egy hónap kemény munkával eldöntöttem, hogy hiszen ez nem tetszett. És elkezdtem a témát rajzolni, aztán evvel foglalkoztam egy-két évig, olajképben és grafikában. A történet '84-ben folytatódik, akkor ismerkedtem meg egy ferences atyával, aki épp egy imaközösséget alapított, megtett engem oda vezetőnek, majd eltűnt Ausztrália irányában. '88-ban utánam írt, hogy küldjek az ottani plébániájára egy stációsorozat, de papírból, hogy postán el lehessen küldeni. Akkor kezdtem ezt a témát újra rajzolni. Megint több változat született. Ez a fotós is így, akkortájt, '89-ben. Először abban gondolkodtam, hogy éhező afrikai kisgyerekek, kilátszó bordával, de ez rossz értelemben aktuálpolitikus lenne. Elmentem a Munkásmozgalmi Múzeumba, és kértem koldusfotókat a harmincas évekből. Kezembe adtak vagy ötszáz darabot, akkor megrémültem. Hogy ez vagy egy délelőtt, vagy három hónap válogatás. Fotógép, felszerelés volt nálam, helyben megcsináltam. Aztán az állomások elnevezése, hozzácsiszolgattam. Keretezés, kiállítottam a Műcsarnokban, onnét megvette a Nemzeti Galéria.

Látta ezt a munkát a Mozgó Világ folyóirat főszerkesztője, s hogy ő ezt leközölné, egy oldalra egy stáció. De a fotómontázs négyzetes, a lap pedig állóformátumú. A maradék fehér mezővel kellene valamit csinálni. Eszembe jutott, 85-ben tartottam egy háromnapos lelkigyakorlatot az imaközösségnek, s arra készülve földolgoztam ezt a témát;  kinek, és mit kell megbocsátani a Miatyánk szellemében. Írtam erről egy szöveget, ez került most a képek fölé. Hogy ne tanítóbácsis dörgedelem legyen, épp írni tanult kisfiamnak mondtam tollba. Munkadíj: tábla csokoládéban egyeztünk meg.
Utólag évekig tűnődtem, etikus-e egyáltalán a keresztúthoz egy ilyen szöveget mellékelni. Elég nehezen döntöttem el, hogy igen, és hogy ez a két téma interferál. Mint két másritmusú rács, ha egymásra helyezik, egy harmadik-, új gondolatsort hoz létre.

A festményről pedig... Ha egy interjúban van képük erre rákérdezni, azt válaszolom, hogy huszonnégy éve nem jut eszembe semmi, azóta ugyanezt, ezt a műteremtémát festem. Erről a képről nincs nagyon mit mondani. Ez egy jó kép. A témája... kiábrándító lehet, nekem szinte mindegy, mi a témám. Számomra egy jó kép fejjel lefelé körülbelül ugyanazt mondja. Találtam az évek folyamán néhány tárgyat, szék, asztal, ablak..., ami alkalmas médium ahhoz, hogy színeket, formákat, és ritmusokat helyezzek el úgy, hogy - számomra nem feltétlen tudottan - valami magasabb rendű tartalmat fejezzen ki. Én úgy tartom, hogy egy jó mű villanás időre megmutatja Isten köpenye szegélyét. Erre való a képzőművészet, és nem arra, hogy gyönyörködjünk. Arra jó egy szál virág a szoba közepén, vázában, annak még illata is van, élete, és három dimenziós. Köszönöm a figyelmüket.