2012.12.04.       deske.hu/iras/html-2012/jelenits-est.htm        C.11634-636

Jelenits atya felkérésre mesél 80. születésnapi ünnepén
Helyszín a Mikszáth téri régi Piarista Rendház, az ünnepséget a PPKE Esztétika Tanszéke szervezte.

        (ahogy ki tudtam hallani a gyenge felvételről, dőlt betűvel ill. kipontozva a bizonytalanságok. V.D.)
 

Először vagyok nyolcvan éves... Nehéz helyzetben vagyok.Inkább apróságokat gondolok most elmesélni. Az egyik ilyen, a filmen is lehetett hallani arról, hogy részben az ifjúság ébrentartása érdekében csakugyan előfordult az, hogy a fejüket kissé megborzoltam, a hajukat. Egyszer megtörtént velem, hogy egy gyereknek megemeltem a haját, és kezemben maradt, mert parókát viselt. Elég megdöbbentő helyzet volt, a gyerek korábban beteg volt, és kihullott a haja, ezt szégyellte, ezért parókát viselt, ott ült kopasz fejjel szegény gyerek. Gyorsan visszatettem a fejére... Aztán ezt más helyen egy alkalommal elmondtam diákoknak, és akkor az történet, ha valaki rendetlenkedett és odajött hozzám, mondta, nekem nincs parókám.

A másik dolog, nagyon érdekes, hogy látszólag az ember csinálja a dolgát, egyszerűen azokat a dolgokat amiket az élet diktál, és ez elég változatos volt, akkor is ha egyhelyben maradtunk. Én 55-ben elsőéves novícia voltam ebben az épületben, 56-ban piarista kispap, itt éltük át az első éjszakát, amikor jöttek be a csepeli vasmunkások a fizikumba, hogy onnan (tűz alá vegyék a rádió épületét?)... szóval elég izgalmas volt ezt a forradalmat úgy átélni, hogy az én volt évfolyamtársaim ott kint voltak, én meg nem nagyon mozoghattam, egy elsőéves kispapnak nem illik a forradalomba beállni... de amikor november negyedikén megjelentek az orosz tankok, akkor elhatároztam, hogy kimegyek [...] mert kapcsolatunk megszakadt, a Nagykörúton is nem volt forgalom, én reverendában szépen gyalog elballagtam oda. És útközben a Móricz Zsigmond körtéren találkoztam alattam egy évvel járó egyetemista kollegával, ő is nyelvész volt, ahogy én..[erről írtam a szakdolgozatot, és előkerült... kiadatlan?]. hát ő harcolt, ...akkor már nem nagyon lehetett harcolni, akkor már röpcédulákat osztottak, hogy újra kezdjük, valami ilyesféle. Meglátott engem, reverendában bandukoltam, volt egy nagy rakás röpcédulája, és hát segíts már szétosztani, vigyél már el belőle, ez nektek is érdeketek, valami ilyesmit mondott... Akkor egy nagy halom röpcédulát begyűjtöttem a reverenda alá, fogtam a markomban, azzal bandukoltam haza... és vissza a rendházba, aztán betettem az íróasztalom fiókjába, hogy szétosztani nem fogom, hát mit csináljak vele, betettem oda. Azon az éjszakán volt az első házkutatás. Itt a sarokszobában [mutatja], csak a legfelső emeleten laktunk, a középső szoba volt a miénk, a belső szobában is laktak, rajtunk keresztül közlekedtek, a mi hárman aludtunk ott. És egyszer csak jöttek, és az osztagnak a vezetője rátette a kezét arra az asztalra, amiben a röpcédulák voltak; ott voltak a fogdmegek körülötte, és azt mondta, hogy most mondjuk meg, ha valaki fegyvert vagy röpcédulát rejteget. (nevetés) Én akkor jobbnak láttam nem szólni. Támaszkodott arra az asztalra, és azt mondta, nézzék át a szobát. Tényleg végigkutatták, a könyveket kiborították, megcsodálták a héber jegyzeteimet, mondtam, tanulok héberül, a pofa nem tudott róla, a legbiztosabb helyen volt, hogy a könyöke alatt volt egy csomó röpcédula, és aztán elmentek. Másnap valahová eltüntettem ezeket a röpcédulákat, nem a könyvtárba tettem... hát ilyesfajta kapcsolatunk is volt ötvenhattal...  És például akkor lehetőségünk lett volna arra, hogy például külföldre menjünk... hogy vagy sikerül a forradalom, vagy pedig mi nem tudjuk tovább folytatni ezt a piarista életet, hogy akkor egy kemény visszavágás jön, hogy annak is vége lesz, ami eddig esetleg volt. Mégse ez történt. Én úgy gondoltam, inkább itthon maradok, és meglátjuk mi lesz, itthon kell ezeket a dolgokat csinálni. Azóta is... ugye érdekes, a mi nemzedékünkből, közülünk, a piaristák közül is többen elmentek nyugatra és sok minden jót csináltak, Amerikában magyar iskolát létesítettek elsősorban a disszidenseknek, tehát ők is hasznos munkát végeztek.

Én azért örülök, hogy itthon maradtam. Az ő életük is érdekes volt, Rómában jártak egyetemre, és sok mindent láttak, amit én nem láttam, de mi is láttunk egyet-mást. Az élet itt kevésbé volt ... dokumentálhatóan gazdag, de azért elég gazdag volt és elég sokszínű. Az ember évenként új diákokkal találkozott, meg egyáltalán, hogy végigjárjuk ezt az utat, nagyon változatos volt. Nem nagyon lehetett tervezni, hanem valahogy figyelni kellett, lépést tartani azokkal a feladatokkal, amik megnyíltak előttünk. Elénk jöttek a feladatok. Nagyon érdekes így visszanézve az életünk, visszanézve az életemre.

Tulajdonképpen az is például, hogy én teológiából doktoráltam, és magyar irodalom egyszakos tanárként végeztem az egyetemen, ugyanott, ahol most vagyunk, ott végeztem mint középiskolás, ott végeztem, mint egyetemista, most ott fogom végezni valószínűleg, mint piarista. (nevetés) Mindenestre érdekes ez, hogy hogyan jöttek ezek a dolgok. Hogy akkor, amikor öt évig Kecskeméten tanítottam, utána fölhívtak Pestre, és a rendfőnökünk rám bízta a teológiai főiskolánkon a biblikus tárgyak tanítását. A teológiai főiskolán több tanár volt, mint növendék, mivel a növendékek száma korlátozott volt, a tanároké kevésbé, tizennégy növendékünk lehetett összesen, évfolyamonként tán kettő volt, valami ilyesféle. De mégis, ennek kedvéért kitalálták, hogy én irodalmat tanultam az egyetemen, és teológiát a főiskolán, biblikus teológiával nem foglalkoztam akkoriban; a két dolog találkozott mégis az életemben, az akkoriban nagy kihívás volt természetesen, olyan módon kellett a teológiát tanítanom, hogy egyébként két-három tanár tanítja ezt, külön ószövetségi tanár, külön újszövetségi, külön egzegézistan. Nekem az egészet kellett tanítanom. Lehetetlen majdnem, de valahogy mégis megpróbáltam.

Mindig ilyen lehetetlen dolgokat kellett... [maguknál; a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen] tanítás is ilyen volt. Volt egy teológiai doktorátusom. Az akkori a teológiai doktorátus akkor Magyarországon nem számított doktorátusnak, a teológiai főiskolát sem ismerték el, csak megengedték. Rómában elfogadták volna, de Magyarországon nem. Viszont amikor a rendszerváltás volt, akkor a teológiai akadémia visszakerült egyetemi rangra, a magyarok is elfogadták, és akkor a teológiai kar megemelhette az egykori növendékek egykor szerzett doktorátusát PHD fokozatra, az enyémet is fölemelték. Akkor jól jött ez a készülő esztétika szaknak, hogy a teológiai doktorátust elfogadták PHD fokozatnak, mert akkor én tanszékvezető lehettem itt. Valamit mégis értettem az esztétikához is, mert irodalomtanár voltam, és tényleg tanítottam irodalmat, meg foglalkoztam is vele eléggé, másfajta művészethez kevésbé értettem, de mégis volt valami közöm a művészethez, és ugyanakkor volt egy PHD doktorátusom, a fiataloknak nem volt, utána külön bizonyítványt szereztek... akkor aztán nyugalmazott tanár is lettem, de mindenestre ez egy érdekes lehetőség volt. Akkor csináltuk, Sík Sándor írt egy esztétikát, és annak nyomán csináltuk az esztétikát, számomra is érdekes volt, a diákok hallgatták. Ez is egy érdekes kihívás volt.

Érdekes kihívás volt az életemben az is, hogy amikor tartományfőnök voltam, megváltozott a rendszer - 85-től 95-ig voltam -,  akkor lehetőségünk nyílt arra, hogy a régi iskoláink közül némelyiket visszavegyük. És arra is, hogy mi iskolát nyissunk. Mert én úgy gondoltam, hogy hiba volna, ha mi csak a középosztály gyerekeivel foglalkoznánk a gimnáziumban, és akkor nyitottunk egy szakmunkásképzőt. Éppen építőipari szakmák számára. És ha én másokat ráveszek arra, hogy tanítsanak, akkor nekem is kéne, mert az furcsa, hogy másokat küld az ember ilyen nehéz helyre [Vác]; tehát elmentem, és akkor ott heti nyolc órában tanítottam ezeket a kölyköket. Az életem egyik legemlékezetesebb vállalkozása volt ez, aztán otthagytam, mert úgy láttam, vagy egészen ezt kell csinálni, vagy pedig abba kell hagyni. De azért nyolc évig voltam ott. És vannak érdekes emlékeim. Egy ilyennel fejezném be; egyszer bandukoltam az állomásra a négy óra után, ami elég alaposan elfárasztott, máshol sose fáradtam el olyan nagyon, mint ott ezekben az órákban, és akkor mellém csapódott egy gyerek, és a vonathoz menet elkezdünk beszélgetni. És azt kérdezte - kicsit faragatlan fiú volt -, 
- Hány éves maga?
- Mondtam neki; nem tudom, mennyi voltam akkor, tán 74-
- Gondoltam, hogy túl van a nyugdíj korhatáron. Én tulajdonképpen elgondolkoztam azon, hogy én azért azt szeretném, ha már olyan öreg leszek, hogy nyugdíjba kerülök, akkor nem kellene utána már dolgoznom. És maga meg itten még mindig tanít. Hogy van ez?! És másrészt pedig azon is gondolkodtam, hogy én úgy szeretném, hát ha belejövök a szakmába, akkor majd szerzek magamnak egy autót.  És magának meg nincsen autója. Gyalog megy itten a vonathoz. És hát most akkor mit taníthat maga nekem?! (nevetés) Pont azt szeretném megtanulni, hogy nyugodtan nyugdíjba menjek, ha majd az ideje eljött, és legyen egy autóm legalább, amivel közlekedek. Ezt maga nem tudja megtanítani nekem, mert maga se tudta megtenni magának.
Nem egészen ilyen intelligensen mondta el, de lényegileg ezt. Hát én erre én ........, mulattam a helyzeten, és mondtam neki, hogy nézd, nagyon jó, nagyon örülök neki, hogy megjegyezted, és ez igazán kedves dolog; az a helyzet, hogy meg kell neked mondanom, hogyha én nyugdíjba akartam volna menni 65 éves koromban, akkor nyugdíjba mentem volna; senki se mondta volna nekem, hogy nem tartanak el engem a rendben, vagy valamit muszáj nekem dolgoznom. Én azért tanítok csupán, mert ez nekem öröm. Tehát nem muszáj nekem tanítanom, nem egészen abban a helyzetben vagyok, amiben te gondoltad. Másrészt pedig, úgy gondolom, ha nagyon akarnám, hogy legyen autóm, akkor autóm is lehetne. Van is olyan rendtársam, akinek van, szükségük van rá, de nekem, úgy gondolom, nincs szükségem rá, és nem is nagyon kívánkozom azután, hogy autóvezetést tanuljak, meg mi minden. Szépen kisétálok a vonathoz, és nagyon örülök, hogy négy óra után itten tíz percet sétálni kell, és a vonaton is nagyon szeretek utazni, mert érdekelnek az emberek. És gondolkodtam, milyen unalmas lehet valakinek egyedül autózni, én pedig beülök a vonatba, vagy olvasok, vagy fölpislogok az olvasásból, vagy odafigyelek magam köré, és figyelem, miről beszélnek az emberek, és milyen a világ. És másrészt pedig, ha azt kérdezed, mit tanulhatsz tőlem, hát lehet, amikor majd mikor megöregszel, akkor egyszer csak eszedbe jut, hogy volt egy tanárod, aki azt mondta, hogy nem azért érdemes élni, amiért te akarod, amiért te élni akarsz. És ha ez eszedbe jut, akkor már nem hiába találkoztunk. [Felvétel vége, még néhány mondat volt.]