2012.9.11.            html-2012/tanusagtetel.htm         C.11519-521

Jávor Kata: Tanúságtétel (Marana Tha lapban megjelent rég valamikor + mai Mária Rádió beszélg. alapja, 2012.9.11.

Egy feleség arról, hogyan gyógyította meg az Úr a házasságukat

Egy négygyermekes családban születtem. A szüleimtől két nagy ajándékot

kaptam: az egyik a hit volt, a másik a jó házasság ajándéka, amit ők elénk éltek.

          Ezek után érthető, hogy nagy önbizalommal indultam a házasságba, a házasságot és családot egy jó és éltető közegnek tudtam, s ráadásul nagyon szerelmes is voltam.

Később visszatekintve mégis meglepődve konstatáltam, hogy házasságomat egyfajta, majdnem azt mondhatnám- üzletnek tekintettem, ahol, bár én is adok, de a hiányaim is betöltődnek. Adok és kapok.

           Határtalanul boldognak éreztem magam, hirtelen azt sem értettem, miért vannak szomorú arcú emberek az utcán. Az első nagy megrázkódtatás két hónappal az esküvőnk után ért. A férjem egyik este azt modta, hogy tévedés volt a házasságunk, mégsem szeret, nem tudtam elfeledtetni vele előző nagy szerelmét. A bejelentését követő csendben szinte hallottam azt a robajt, ahogy összeomlott bennem valami. Az első döbbenet után azt mondtam, nem baj, én szeretlek. Úgy gondoltam, hogy majd én teszek róla, hogy megszeressen.

          Következett a saját erőmből való igyekezet korszaka. Utólag visszatekintve, a férjem iránti tényleges szeretet mellett a gőg is dolgozott bennem, ki szeret veszíteni. Azt is meg kell mondanom, hogy amit sokan tehertételnek tartanak, én nagy áldásnak éltem meg, nevezetesen azt, hogy a szentségi házasságban nincs válás. Tehát nem egy uj kapcsolatattal kell próbálkozni, a meglévőt kell jobban csinálni. Az embernek egy kicsit mélyebben kell keresni a megoldásokat. Mikkel is próbálkoztam? Próbáltam lehetőleg mindig csinosan kinézni. A vacsorához szépen megterítettm, gyertyát gyújtottam, ha görögdinnye volt például a menûben, virágokat karcoltam a héjába, stb.

          Az Úr hagyott így eljátszadozni a bekarcolt dinnyékkel és gyertyafényes vacsorákkal, de a helyzet nem sokat javult, sőt. Mivel úgy éreztem, hogy én mindent megteszek, titkon, s nem titkon is, egyre jobban haragudtam a férjemre. Áldozatnak éreztem magam, s egyre gyakoribb lett köztünk a veszekedés, amit a férjem nyugtázott is, hisztis vagyok. Én ezt nagyon igazságtalannak éreztem, úgy éreztem részemről ez már csak reakció az ő negatív bánásmódjára, a helyzetre, amibe őmiatta kerültem. Kezdtünk egy egyre óvatosabb, párhuzamos életet élni, kerülni a veszélyes helyzeteket, ami egyre több volt.

          A második nagy megrázkódtatás akkor ért, amikor 15 évi házasság után először vártam gyermeket, és amikor a férjemnek örömmel újságoltam a hírt, azt mondta, hogy ez most nem aktuális, szerelmes lett egy fiatal lányba. Kicsúszott a lábam alól a talaj, végigsírtam a terhességet, depressziós lettem. Már nem képzeltem, hogy a sajár erőmből ki tudok mászni ebből a gödörből. Férjem kapcsolata a gyerek megszületése után is tartott, majd egy éves koráig még a gyerekre sem volt kiváncsi. Ebben a helyzetben a megoldási kísérleteim is megváltoztak. Mivel elvesztettem a reményt, hogy valami is változhat, már csak a kétségbeesésemet akartam tompítani, zugivó lettem, ha volt otthon valami ital, titkon meghúztam az üveget, vigyázva, hogy senki se lássa. Dermesztő volt megélni, hogy milyen kéznyújtásnyira vannak tőlem azok a megoldások, amelyekre eddig úgy gondoltam, hogy azok mások bûnei, s nekem semmi közöm hozzájuk. A menekülés fontos eszköze volt a TV-nézés is, magamra nyitottam, s megpróbáltam a látott világokba belemenekülni. S ami még fontos volt,

kenyerem lett a panaszkodás.     Barátaim, akik ismerték nehézségeimet,

természetesen az én pártomat fogták, ez nagyon jól esett, de a helyzetemen ez nem javított, sőt. Titkon éreztem, hogy nem erre van szükségem.

          Az Úr azonban tudta, hogy mire van szükségem. Egy alkalommal, amikor azt hittem, hogy gyónok, valójában azonban a férjemre panaszkodtam, a pap szótlanul végighallgatott, s a beállott csöndben rájöttem, arra vár, hogy a saját bûneimet mondjam el. Megdöbbentem, erre nem is gondoltam, hogy ebben a helyzetben én is lehetek valamiben hibás. Akkor ez a pap azt mondta, hogy két bûn van, amin az Isten irgalma nem tud áthatolni, s ezek az önsajnálat és az önigazolás, ezektől kéne megszabadulnom.

Rájöttem, hogy tetőtől talpig ebben élek. Ettől kezdve az Úr minden módon vezetett és tanított, hogy ettől, és a férjem iránti a harag érzésétől megaszabaduljak. Egyre jobban megéltem, hogy a harag menyire beszûkít és megkötöz, s nemcsak engem, de azt is, akire haragszom.

Kezembe adták a „Dicsőitésben rejlő erő” c. könyvet, ami nagy reveláció volt számomra. Ebből megtanultam, hogy nincs az a reménytelen helyzet, amit az Úr ne tudna a javamra fordítani, „csak” hálát kell adni érte.

Ekkor már közösségbe jártam, sokat imádkoztak értem a testvérek, s éltem is ezzel a lehetőséggel, ismerve gyengeségemet, sokszor kértem imát.

          Volt egy eset, amikor nagyon megtapasztaltam, hogy igenis, vezet minket aSzentlélek. Az történt, hogy váratlanul nagyobb pénzhez jutottam, s kitaláltam, hogy fürdőszobát csináltatok belőle rozzant balatoni nyaralónkba. Férjem azonban azt mondta, hogy nem. De miért nem?

Ő, mondta, nem szereti a „gyarapodó” életformát, nem állhatja a felfordulást,  s ha mégis kierőszakolom a fürdőszobaépítést, az számára kenyértörést jelent. Dúlva-fúlva hagytam ott, sírtam, nagyon sajnáltam magam, s annyira haragudtam rá, hogy elaludni sem tudtam.  Eszembe jutott, hogy imádkozni kéne, de erre képtelen voltam. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy drága Szentlélek, taníts meg engem arra, hogyan kéne erről a dologról gondolkodnom. Csöndben maradtam, s egyszercsak két szó jött föl bennem, a férjem neve, s utána a fürdőszoba szó. Ez többször megismétlődött. Hirtelen megértettem, hogy nekem tulajdonképpen a férjem és a fürdőszoba között kell választanom. Micsoda ostobaság, hát persze, hogy a férjem fontosabb egy fürdőszobánál!

           Hirtelen nagyon boldog lettem. Ekkor már éjszaka volt. Írtam egy levelet a férjemnek, hogy persze, hogy téged választalak, s nem a fürdőszobát. A levelet a földre, az ajtaja elé tettem. Másnap reggel a férjem annyit mondott, hogy köszönöm. Kicsit csalódott voltam, akkor jöttem rá, hogy titkon volt bennem egy remény, hogy az én nagyvonalúságomra ő is valami hasonló gesztussal válaszol majd. De ez nagyon is emberi elvárás volt, hiszen az Úr a tiszta áldozat örömére tanított azon az éjjelen.

          Korántsem ment a dolog folyamatosan ilyen hősiesen, az önsajnálat és a harag ellen nap mint nap keményen kellett kûzdenem. Egyszer a közösségben az Isten atyai szeretetéről énekeltünk egy éneket. Sokszor énekeltem már ezt az éneket, s tudtam is ezt a tényt, most mégis hirtelen szíven ütött, hogy a mindenható Isten az én Atyám, aki végtelenül szeret engem, és jót akar nekem, ajándékozó Isten. Hiszen a férjemet is ajándékba adta, és nem azért, hogy kiszúrjon velem. Sőt, engem is ajándékul adott neki. S vajon az vagyok-e? Ettől kezdve ebben vezetett a Lélek, hogy semmi más ne legyen fontos nekem, csak az, hogy ajándék vagyok-e a másik számára. Az ő tetteinek boncolgatását abbahagytam, hiszen elhittem, hogy Ő ajándék, és annak is tekintettem, akkor is, ha nem ezt tapasztaltam. Jobban hittem Istennek, mint a saját tapasztalatomnak. A Szentlélek arra tanított, hogy ne akarjam a másikat megváltoztatni, fogadjam el őt úgy ahogy van, akárcsak saját magamat.

Egyszer, amikor veszekedtünk, hirtelen az ördög vigyorgó tekintete merült fel a szemem előtt. Rádöbbentem, a sátán annak örül, ha mi jól belegabalyodunk a problémáinkba, s nem vagyunk szabadok Isten számára, s így a porblémákkal szinte fogva tart minket. Az Isten terve viszont az, hogy a problémákban megtanuljuk a ráhagyatkozást, s hogy használható eszközei lehessünk.

          Nem elég mindezeket elhatározni, de a másiknak éreznie is kell, hogy szeretjük, nem annak ellenére amilyen, hanem azért, mert éppen ilyen.

Hiszen az Isten Őt szeretetreméltónak látja, s ki vagyok én, hogy az Isten és Őközé álljak az én különvéleményemmel. Az elején különösen nagyon nehéz ennek az új „látás”-nak a kialakulása, és sok a visszaesés, hiszen mindketten sebzettek vagyunk a másiktól, s már szinte reflexé vált bennünk a hárítás, a védekezés, ami persze a másik sértésével jár.

Ki kell jönni a lövészárkokból.

          Ha az ember elkezdi az Isten szerető és irgalmas tekintetével nézni a másikat, meglátja a másik nyomorúságát, s rájön arra, hogy igazából ebből a nyomorúságból fakadnak a bántásai. Hogy ezek voltaképpen nem is ellenem irányulnak, hanem annak a következményei, hogy ő sem tudja elfogadni és szeretni magát, s ezt a helyzetét a kritikámmal csak rontom. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a házastársaknak segíteniük kell egymásnak a démonaikkal folytatott harcban. Hát én segíteni

akartam, s rájöttem, hogy ehhez elsősorban nekem kell változnom.         Hogy

is tud segíteni az ember a párjának? Először is feltétel nélkül megbocsát neki, ahogy az Isten is nekünk. Az életet adó szeretet kinyilvánítására nagyon sok lehetőségünk van, s a Szentlélek, ha kérjük, ihletetté tesz bennünket ebben. A szavakon, amikkel kifejezzük a másik felé köszönetünket, hálánkat, örömünket a legkisebb dologért is, és a meghallgatáson kívül a tekintetünk átalakítása is fontos. A sértettség, a kritika kifejezése helyett tekintetünkkel szinte megáldhatjuk a másikat. De fontos a testi bizalmasságnak az újraépítése is, ami kis gesztusokban, érintésekben, cirógatásban nyilvánul meg. Az ember el sem hinné, amíg nem tapasztalja, hogy egy felnőtt ember is mennyire tud örülni ezeknek az apróságoknak, s hogy a szeretet újra kialakult klímájában képesek vagyunk minden sebzettségünket feledve, lassan újra felengedni egymás felé. Hosszú, visszaesésekktől nem mentes, de boldogító út ez. S a lényeg, hogy ezt nem nekünk kell csinálni, csak hagynunuk kell, hogy a Szentlélek megcselekedje bennünk. Engem a házasságom nehézségei tanítottak meg arra, hogy az Úrra hagyatkozva éljek, ami ráadásként a házasságunkat is meggyógyította.

           Megint olyan boldog voltam, mint házasságunk legelején. Másnak nem hittem volna el, hogy az ember újra bele tud szeretni a párjába. Nem igaz, hogy a szerelem elmúlik és „csak” a szeretet marad. Én egy szerelmes szeretetet kaptam ajándékba, amely ráadásul már nem olyan törékeny, mind a kezdeti szerelmünk volt, amikor csak magunkban bíztunk.

Ennek a gyökerei már nem csak a kettőnk érzéseiben, hanem egy, a miénkénél végtelenül nagyobb szeretetben vannak. Dicsőség legyen az Úrnak, aki ezt a szeretetet szeretné ajándékba adni minden házaspárnak!