2012.2.3.            html-2012/nora.htm            C.11226

Szüts Nóra megnyitóbeszéde dr. Nagy Miklós fotókiállításán
Pannonhalma Gimnázium, 2012.2.3.

Jóestét kívánok.

Szüts Nóra vagyok, éppen végzős építész hallgató a momén. Szüleim festők, nővéreim fentről lefelé: festő, építész és közgazdász. A vizualitás tehát nem lehet idegen számomra, de a fényképezéshez, mint szakmához nem értek. Mégis mindig különös és megmagyarázhatatlan vonzalom fűzött a fotókhoz. Szóltak hozzám, hatottak rám (már ha olyanok voltak). Próbálkozom néha napján magam is fotózni, innen támadt talán Nagy Miklósnak az az elvetemült ötlete, hogy engem kérjen fel kiállításának megnyitására.

Képeket nézni és azokról beszélgetni nálunk családi rossz szokás, így persze Nagy Miklós fotóival sem most találkoztam először. Számos történettel szolgálhatnék a családi-baráti legendáriumból, például, hogy Nagy Miklós fotóinak jelentős részét autóból, vezetés közben készíti, ezzel gyakran a mellette ülő idős édesanyját jeges rémületbe kergetve. Az is tudható, hogy Nagy Miklós megszállott ember. Megszállottan fotografál, megszállottan szaporítja fantasztikus képgyűjteményét; csak remélhetjük, hogy minden maradék józanságát a kisbabák világra segítésére tartogatja.

Csak kedves egybegyűltek, a képek felől nézve ezek az információk teljesen lényegtelenek. Kit érdekel, hogy Bartók Béla kedves ember volt-e vagy sem, kit érdekel, hogy mi volt József Attila kedvenc étele? A műveket nézve a szerző – valljuk meg – nem nagyon érdekes. Hiszen a művek megszületésének pillanatától már kétszereplős a történet: a párbeszéd már a mű és a néző között zajlik, tekintet nélkül a szerző vércsoportjára. Kit érdekel, hogy Nagy Miklós mit érzett vagy "mit akart mondani", amikor lenyomta az exponáló gombot? Magánügy.

Én csak arról beszélhetek, azokról az érzésekről, gondolatokról, szorongásaimról vagy boldogságomról, amiket ezek a képek belőlem kiváltanak.

Nos ezek a fotók engem berántanak, fölaprítanak, megtépáznak és össze-vissza lökdösnek. Nem kérdezik, épp ráérek-e, van-e kedvem a tánchoz, nem adnak egy pohár langyos tejet sem, hogy otthon érezhessem magam. Nem kedvesek, még csak nem is meghatóak. Megrendítőek és szívszorítóak. Kirúgják alólam a lábam, hogy semmi korábbi tudásomba, emlékképembe ne kapaszkodhassak. Magukkal rántanak egy útra, aminek nincs eleje, se vége, csak az eszement száguldozás van a semmi és minden között.

Aztán közben néha megállunk, pár percig béke van, kis csendes vígasztalás. Az óra áll.

De ezek a képek mégis legtöbbször elbizonytalanítanak, folytonos kétkedésre kényszerítenek, még abban sem lehetek biztos, hogy, amit fának vagy kéménynek vélek, az valóban fa vagy kémény. Kiürítenek és megtöltenek, széttépnek és összeforrasztanak, majd ha meguntak vagy jobb dolguk akadt, kiköpnek a hideg, nyirkos aszfaltra.

Utána pedig a tél és csend és hó és halál.