2012.2.14. html-2012/parizs-szerelem.htm
C.11235
Röhrig Eszter: Párizs-Szerelem
megjelenik
Előljáró szavak
Az utolsó tangó Párizsban egykoron és most, újra nézve is feszültségben tart. A szerelem alapképletét megérezni akkor és megérteni most, s közben egy életnyi idő telt el. A szerelem könnyen megy, míg az érzékek tobzódását éljük át varázslatos és magától értetődő szinkronicításban. De amikor az érzelmek, a másik értése kerülnének sorra, akkor belépünk a folytonos fázis-eltolódások örvényébe. Ebben a nagyszerű, ma is elevenbe vágó filmben - ha melodramatikusan is, de - vége szakad a történetnek. Az életben nem így van. Cipelünk magunkkal mindent, a végsőkig, mint Segantini festményén az időtől megfáradt nő a szánkón az ágas-bogas gyökerekkel körbefont farönköt.
Visszatérve Az utolsó tangó-ra, egyetlen pici részletet viszek innen magammal,
azt, ami átvezet a való életbe, a Városba, és a felkavaró, örökké tartó Párizs-Szerelembe. A fiatal nő, a szinte még gyerek Jeanne,
ki az imént mondott igent másnak, esküvői ruhában, agyonázva beállít a Marlon Brando (élete legjobb alakítása)
játszotta Paulhoz s lágyan leomlik a bérelt lakás matracágyára, így szólván: szeretlek.
A férfi a szomszédos helyiségben van. Csodaszép képek. Mindig fények, mindig nyitott ajtók láthatók ebben a lakásban— Paul átjön a szóra
és ekkor, éppen ekkor a nő egy döglött patkányt talál maga mellett. E
másodpercben kezdődik a kettőjük közötti szinkronicitás
lebomlása. A nőt az undor, a férfit a látszólagos cinizmus és provokatív
magatartás ragadja magával. A patkány, mint a mindenkori pusztulás és a halál-allúziója,
ősrégi jel, ugyanakkor a párizsi valóság eleven része. Legalábbis ez a tűnékeny gondolat környékezett, amikor hosszú-hosszú évekkel ezelőtt a Pompidou kulturális központ közelében,
más néven a Beaubourg negyed valamelyik utcájában
járkálva egy kirakatra lettem figyelmes. Egyik oldalán egy pékség, a másikon
egy café terasza, s magában a kirakatban egy kitömött, kövérkés, jókedvűen
vigyorgó patkányt és egy vagy több doboz újfajta patkányirtó szert lehetett
látni. Úgy éreztem, igen, megérkeztem és ez az én Párizsom. Közben vitt tovább
a lábam a Saint Eustache templom felé. Látott ő
sokakat, Molière-t és a leendő Madame
Pompadourt, de nem hozzájuk, hanem a patkánygömbhöz jöttem. Éppen a hajdani
piac felé néző oldalán, fönt, van egy bonyolult számlapú napóra, a napóra
fölött egy patkánygömb. E díszítményt –mondják - nem sok helyen látni,
négyet-ötöt ebben a katedrálisországban. A középkori
szimbólumrendszer elasztikussága miatt sok fejtörést okozott, hogy mit
jelenthet a kereszttel ékített földgömbre tapadó, azt rágcsáló egy, máshol négy
vagy sok patkány. Nyugtalanító és kíváncsiságot ébresztő látvány. Nyakat
nyújtóztató, mindenütt jó magasan van, itt is. Félretolom „A
patkányok a bűnöket jelképezik, amelyek felemésztik a világot”—típusú
magyarázatokat. A nekem tetsző felé gravitálok, öntudatlanul. Első találkozásom
az engem eligazító szavakkal a carpentras-i Saint Siffrein katedrális déli (Zsidó) kapuja fölötti
patkánygömbről, ott helyben, így szólt: „… a patkánygömb azt jelenti, hogy az
idő mindent felemészt, és kérlelhetetlenül tartunk a halál felé”. Igen, ez jó
lesz, itt keresek tovább. Nem az idő vasfoga, a patkányfog az idő, amely
mindent elpusztít. Morzsolom, emésztem magamban az ismeretlen messzeségekből
üzenő, érthetetlen latin mondatot: ”tempus edax rerum” („a minket
elpusztító idő”).
Csak azt szeretném, azt kérem, hogy tízszövegnyi szerelem-időt adjon nekem a teremtő. Köszönöm.