interjú 
			Váli Dezső festőművésszel
 
			
A PPKE BTK Stephaneum aulájában, 2012. február 22-én (hamvazószerdán) az Esztétika Tanszéknek (nagy örömünkre) adományozott egy képet és egy Keresztutat: miért?
			
			Munkám itthon, polcon: hűtőszekrény, 22o nélkül.
			Bővebben. Egyszer egy katolikus gimnáziumnak adtam egy 
			grafikasorozatot. Köszönik, de sajnos csak a lépcsőházban lenne hely 
			számára, hogy ezt elfogadom-e. Ó, örömmel. Tornazsákkal a kezükben 
			rohangászó srácok nemigen fogják nézegetni, de harminc év múlva 
			vezető hivatalnokként egy építési engedély megtagadásakor 
			döntésükben e rajzok beégett emléke is benne lesz. 
			
			
			A kiállítást Jelenits István nyitotta meg. Akkor úgy tűnt, régóta 
			ismerik egymást… Milyen a viszonyuk?
			
			Negyven éve szeretjük egymást, öt évente, ha beszélgetünk. Ha valami 
			lelkiismereti megoldatlanság, tőle szoktam - gondolatban - 
			kérdezősködni. És megvan a válasz. Pótszentlélek. 
			
			
			A kortárs bölcselők, művészek közül kit tart fontosnak?
			
			
			
			Művészek: megszűntek az országos áttekintő kiállítások, 
			tájékozottságom töredékes. Meg nem is érdekel a kollegák munkája 
			olyan borzasztóan. Hirtelenjében, így, reggel négykor: a Párizsban 
			élő Hollán Sándor, aztán Várhelyi Tímea, Vojnich Erzsébet. Sok 
			ígéretes festő van. Csakhogy sajnos ehhez a munkához vagy hétféle 
			tehetség kell. És elég, ha csak egy is hiányzik--
			Bölcselők: Gyerekkoromban fölöttünk a hatodikon élt egy öreg 
			prostituált, a Marika. Ágyneműmosásból élt. Mindent tudott a 
			világról, amit tudni kell, és mindent jókedvűen, szeretettel 
			mérlegelt, fogadott.
			
			
			És a „régiek” közül?
			
			
			
			Festők: Lorenzetti. Vermeer, akinek kilenc gyerekét kellett 
			eltartania, alig maradt ideje festeni. Braque, a halálcsónakjaival. 
			A slamposan festő zseniális Morandi. Klee. Sokan; lásd honlapomon a 
			MAGÁNMÚZEUM.
			Bölcselők. Valaha Seneca indított el. Thomas Mann, harminc éve 
			tanulom a József és testvéreit. Zelk. 
			
			
			Ismertem egy öregurat, aki
			szinte bejárta az egész világot
			látta, mit a földön csak ember láthat,
			pontosabban, mit látni érdemes -
Pár éve reggelente a papi zsolozsma olvasmányai, kétezer év minden bölcsessége. Az első századokból vértanú esetleírások, aztán prédikációk, levélrészletek; befogadhatatlan rengeteg értékek.
Imádság, böjt és irgalmasság. Ha nincs meg valakiben egyszerre mind a három, az annyi, mintha egyik se volna meg benne. - Aranyszájú Szent Péter
			
			
			
			Tíz évvel ezelőtt kiadott könyvében a nonfiguratív festészetről 
			írja, hogy az Ön számára a geometrizálás nem járható út, az a 
			szakralitás vége. Ennek alapján miben látja a szakralitás lényegét a 
			festészetben?
			
			Geometrizálás: tévedtem, persze az is lehet jó. Konok Tamás. Az 
			ember az egyetlen gép, amibe rosszat betáplálva is lehet az output 
			jó. 
			Szakralitás: Pilinszky azt mondja, szakrális művészet = tautológia 
			(szóismétlés). Szerintem a jó mű egy villám fényénél megmutatja 
			Isten köpenye szegélyét. Ez a dolga. 
			
			
			Milyen lelkiállapot szükséges az alkotáshoz? Szokott-e imádkozni 
			„munka” előtt? Lehet-e a festést is egyfajta lelki gyakorlatként 
			értelmezni? Másképpen: reprezentáció vagy prezentáció az Ön számára 
			a festmény?
			
			
			
			05:40-től 06:40-ig imádkozom, futás, uszoda, festeni 10:30-körül 
			kezdek. Lelkiállapotom ilyenkor - tizenöt éve - szilvalekváros müzli 
			utáni lelkiállapot. Amúgy hívő katolikus módra mosok fogat, és 
			kerékpározom. Bár azt már egyre ritkábban. A festés nálam leginkább 
			testi gyakorlat. Fáradékony vagyok. Ilyenkor egyetlen feladatom az 
			okker mellé megfelelő szürkét találni. Nem szeretik ezt hallani az 
			emberek, festéskor nincsenek ennél emeletesebb gondolataim. 
			Illetlenség, de nem látom a képet öt percre előre. Az úgy összejön.
			
			
			
			Mikor érzi szükségesnek egy kép megsemmisítését? Milyen kapcsolatban 
			van ez az életműve alakításával?
			
			
			
			Ha az ember leéget egy rántottát, mit csinál vele. Nem akarnék 
			szellemi környezetszennyezést hagyni a Kedves Utókorra. Sok a 
			selejtem. Tavaly évvégi adat: eddig megfestett 1960 képemből 944-et 
			dobtam ki. Ehhez (farostlemezre dolgozom) egy kis szovjet kőrfűrészt 
			használok.
			
			
			Tomaji Attila A monostor falai című képéről írt rövid elemzését Klee 
			mondatával zárja, miszerint: „A mű látható felszíne alatt 
			genezisként él a teremtés.” Mit jelent itt a genezisként értett 
			teremtés?
			
			Ez valami nagyon bonyolult gondolat lehet. Ha jól értem - ami nem 
			biztos -, az én fordításomban kb. annyit jelent, hogy kész lett a 
			kép. 
			
			
			És mi van, ha történetesen gyönyörködünk is a képeiben…?
			
			Akkor maguknak jó. Azért (is) csináltam. Valóban persze nem ez az 
			elsődleges. Szüts barátom szerint a festő biciklisfutár, halálfontos 
			üzenettel. De nem tudja mi van a borítékban. Egy kép az élet 
			legfontosabb dolgairól beszél, de mindenkihez titokban, személyesen, 
			vagyis mindenkinek mást mond. 
			
			
			Milyen a jó műterem?
			
			Meleg.
			
Életének sokszor a legapróbb mozzanatát is olvashatjuk a honlapján. Mi a szerepe ennek a sajátos önéletírásnak? És hogy viszonyul egymáshoz ez a kettő: egy/a – Váli Dezső művész élete – és az életművészet?
Tizenhat éves koromban kezdtem onanizálni, ijedtemben autóstoppal le Győrbe, bencés barátomhoz, tanácsért és gyónni. De mert különösen izgalmi állapotban feledékeny vagyok, jegyzeteltem, amit mondott. Apámat nem ismertem, meghalt orosz hadifogságban. Kerestem az okos férfiakat kérdéseimmel. Hozzászoktam problémáimat írásban rendezni. A naplóírás ebből gyütt. Álljon itt egy 1977-es szöveg; C.00657:
			
			okos vagyok
			tehetséges vagyok
			szorgalmas vagyok
			tisztességes vagyok
			van hitem
			lényegében gazdag vagyok
			egészséges vagyok
			és nevetséges vagyok
vagy egy későbbi, C.01087/5
			
			szerelem.
			beteljesülve
			70 grammos irodapapíron
			két példányban.
			
			Aztán - most hetven éves, három unokával, de már korábban - 
			átalakult ez a dolog. Életkérdéseimet megválaszoltam, ma problémáim 
			nincsenek. Csak feladataim. Szokom tudni, mit kell/kéne csinálni; 
			javítani, építeni magamat, vagyis a világot. Tehát a napló. Húsz éve 
			írok leveleket Franciaországba, Le Meux-be áttelepült barátomnak, 
			kezdetben havonta; pesti élet, kiállítások, magam dolgai, tűnődések. 
			Nyakamban zsinóron mindig jegyzetfüzet. Aztán, hogy létrejött a 
			deske.hu opuszjegyzékem archiválására; hát ez a levélfolyam is 
			fölkerült rá - VÁLINEWS -, immár képekkel. És mindez azonnal 
			napi játékká alakult. Jó ezt csinálni, elszórakoztat. És lett egy 
			teljesen váratlan, döbbenetes mellékhatása. Az életet ötven évig 
			raftingnak éltem meg, le is írtam. Az ember fejére tesznek egy 
			bukósisakot, beültetik a kajakba, s attól kezdve feladata, hogy 
			kikerülje a feléje rohanó sziklákat. Hanem visszaolvasva magamat, 
			döbbenten láttam-látom, hogy ez teljeskörű énhazugság, élettévedés 
			volt. Naponta sokszor vagyok boldog, - például írni nagyon jó 
			(hiszen dilettáns), most épp ez az interjú: C.10277. Élem, hogy az 
			élet gazdag és jó. Bakfisfordításban: tündi-bündi.
			A múlt héten 20:51-et úsztam ezerre. Ennek is lehet örülni.
Köszönjük!
Várkonyi Bori és Bedi Kata