2012.1.9.        html-2012/szuts-levelem-2.htm                C.11188-89

 

 

**Beszéde ellenzéki tüntetésen, mialatt bent a kormány az új alkotmányt ünnepelte:

Jó estét kivánok,
Szüts Miklós vagyok, festő, magyar állampolgár.
Idefelé jövet gondolkodtam rajta, hogy kerülök én ide? Talán úgy, hogy festő, képzőművész nemigen hallatta hangját az elmúlt másfél évben… A rendszerváltás idején sokszor gondoltam arra, hogy most végre olyan országban fogok élni, ahol egy festő békésen maszatolhat műtermi magányában, és nem kell tudnia, hogy hívják a gazdasági minisztert. Hát ez nem valósult meg, és úgy tűnik nem is fog a közeljövőben.
Talán azért vagyok itt, veletek együtt, mert fel vagyok háborodva.

Buli van odaát az Operaházban. Tizenhárommiliós. Ünnepelnek a lelkes parlamenti gombnyomogatók, gumipertlis csokornyakkendőik-ben az új méltóságok, csapkodják egymás tenyerét meg a magukét: MEGCSINÁLTUK!

Nem hittük, nem akartuk elhinni, de tényleg megcsinálták: a tegnap életbe lépett új alkotmánnyal, bocsánat, alaptörvénnyel föltették az i-re a pontot:
eltemették a harmadik magyar köztársaságot.

Sok munka van ebben a másfél éves pusztításban, elsorolni is alig lehet:
cirkuszt csináltak az Alkotmánybíróságból, a köztársasági elnöki intézményből, 
lenyúlták a magánnyugdíjpénztárakat,
kiéheztetik a kultúrát,
megszüntették a sajtószabadságot,
megszüntetik az egyetlen ellenzéki rádiót,
lehetetlenné teszik a kisegyházakat,
tönkreteszik gyerekeink iskoláit,
közpénzből finanszírozott szinházat ajándékoznak a náciknak,
katasztrofális gazdaságpolitikájukkal elértéktelenítik kis megtakarításainkat,
szembe-menetelnek az Únióval…
Hadd ne soroljam tovább.

Nyomorult, hepciáskodó kis koszfészket csinálnak országunkból, Európa közepén.

És ők ünneplik magukat! Mit képzelnek ezek az emberek magukról?
Húsz év múlva vajon ki fogja tudni, hogy ki volt Semjén Zsolt, vagy ki volt Lázár János, Szalai Annamária?
Legfeljebb néhányan. Néhányan még emlékszünk, ki volt Lakatos elvtárs…
De alig hiszem, hogy húsz-harminc év múlva ne tudnánk azoknak a -- sokszor idegenszívűnek titulált -- íróknak, festőknek, filmrendezőknek, muzsikusoknak, tudósoknak a nevét, akik a kultúra révén Magyarország valódi képviselői.
Mert ők, és még oly sokan mások teszik élhetővé és szerethetővé ezt az országot, együtt a pékekkel, tanárokkal, orvosokkal, tűzoltókkal, rendőrökkel és mozdonyvezetőkkel, a kőfaragókkal és balett-táncosokkal.
Az anekdota szerint a múlt század tízes éveiben a Parlament kapott egy telegrammot: ”kedden háromkor érkezem. Csontváry.” Lehetett, és lehet nevetni. De ki emlékszik egyetlen képviselőre is abból a magyar parlamentből?

El fognak tűnni a most ünneplő, sajtrudacskákat majszoló kisestélyis hölgyek és szmokingos-bocskays uraságok is, eltűnnek hamarosan.
Mi pedig itt maradunk, és eltakarítjuk a romokat. Csak ki kell bírni addig.

Nehéz idők járnak, és még sokkal nehezebb idők jönnek barátaim. Igen, mindannyian meg fogjuk szívni, nem is kicsit. Az is akinek van munkája, méginkább, akinek nincs, de leginkább az a több mint hárommilió, mélyszegénységben élő ember, akiknek a gyereke reggelente rendszeresen éhesen indul iskolába. Akik ma, holnap és holnapután veszítik el az otthonukat… Gondoljatok erre a hárommillió emberre, és ha tudtok, segítsetek nekik. Mert a bajból mindig nekik jut a legtöbb…És ez a hatalom már régen leírta őket, nem törődik velük.

Igen, egy dolog menthet meg bennünket mindannyiunkat: az együttérzés, az összefogás, ha nem félünk.
Álljunk ellen e hamis, páváskodó operátoroknak.
Ragaszkodjunk a demokráciához, ragaszkodjunk Európához!