Élt egyszer a 20. század derekán Olaszországban, ezen belül Bolognában egy különös festő-rézkarcoló. Utókorára hagyott több száz csendéletet és közel annyi tájképet. A csendéleteken dísztelen edények (esetleg vázába gyömöszölt sűrű virágcsokrok), a tájakon rőt cseréppel fedett délies kockaházak (gyakran téglakerítésekkel takart lombhullató fák és bokrok) látszottak. Vásznai sosem voltak nagyok, legföljebb monumentálisak. Grafikái sosem hökkentettek, inkább mélázni tanítottak. Embert nem ábrázolt, „kevés hangon énekelt – írta róla egy kortársa – de mindig visszatért hozzájuk, és ezek a hangok egyre varázslatosabbak voltak”.
Titkának kutatói általában a depresszív szürkékhez idomított szemérmes kolorit, a raszterhálóban vergődő riadt fényárnyék és a fokozhatatlanul egyszerű motívumegyüttes körül nyomoztak. Ma már tudjuk, hogy az igazi titok maga a magatartás volt. Fújhatott körülötte szürrealista szellő (húszas évek), tombolhatott odakint fasiszta reprezentáció (harmincas évek), zenghetett az ég a háborús Itáliában (negyvenes évek), delejezhetett műterme körül az újmódi absztrakció (ötvenes-hatvanas évek), őt nem zökkentette ki senki és semmi. Mintha helyette verselte volna Kosztolányi: „Szent csönd, terítsd palástodat fölém, / fülembe kriptád hallgatása csöng, / s mélységeidből nem nézek föl én: // Oh én fehér sírboltom, tiszta csönd!…”
Giorgio Morandi lelki követői Magyarországon szektává terebélyesedtek. Az okokon gondolkozzanak művészetszociológusok, számunkra a tények érdekesek. Miközben „odakint” a piac és politika vezérelte galériák világát javában dúlja az a vizuális parádé, ahol „helyspecifikusok” fojtogatnak „intermédiásokat”, neonemzetiek lökdösik kifelé a globálvirtuózokat, masszívan tartja magát (magatartás!) egy rátartian csökönyös és bámulatosan konok festői vonulat. Igaz, a magyarok nem vázákhoz és rózsákhoz, bokrokhoz és tűzfalakhoz tapadtak, de félteni nem kell őket, meg van a maguk morandista gumilegye, szebben mondva fixa ideája. Egy barátom „szobafestőknek” becézi őket, merthogy témájuk a zárt tér és a zárt térbe vetett árva tárgy. Én „antropoklasztáknak” nevezem őket, merthogy műveikből – mintha csak szent törvénynek engedelmeskednének – kitiltották az embermotívumot. Egy mai terminus technicus „hedopuritánoknak” hívja őket, merthogy modoruk a kéjesen és kényesen alkalmazott leghagyományosabb és legegyszerűbb festői készlet. (Vásznon vagy deklin ecsettel vagy spahtlival fölhordott olaj, akvarell vagy pasztell.) A művészettörténeti rend kedvéért itt illik megjegyezni, hogy Morandi legelkötelezettebb magyar csodálója Váli Dezső. Váli Dezső legtehetségesebbnek bizonyuló követője Nádor Tibor. Nádor Tibor Képzőművészeti Szabadiskolájának, a NÉMO-rajzközösségnek pedig eminens örökösei lettek e beszámoló tárgyai.
Zongoralábak liliommal és birsalmákkal. Zongoralábak lidérces fényben. Zongoralábak arany tálakkal. Fehér tükröződő zongoralábak. Na jó: Várhelyi Tímea alkot azért Csendéletet mangóval és szegfűvel, Feketekörtés csendéletet és egyetlenegyszer lefestett egy játék majmot is, amint egyensúlyát veszítve hever néhány egzotikus gyümölcs (?) között. Továbbá az Aulich Art egy eldugott szögletében megvallotta kora ifjúkorának bohókás eltévelyedéseit, azaz kiállította a sárgásbarna árnyakból szőtt Olajfáit és a kékesen derengő Pilismaróti látomásait, két változatban is. A szépen formálódó oeuvre nem róluk szól, ezek csak figyelemelterelő mozdulatok. Az idősebbik Morandi unoka (déd?, ük?) leginkább a zongoralábakat tologatva, gurítva, üveg által tükröztetve ábrázolja a világegészt. Ilyen az ő leitmotívja. Emlékeim szerint ez a komikusan zord és zordan komikus hangszertorzó képzőművészeti mű témájává még sosem emelkedett. Láttam már a húrt pendítő fakalapácsokból kompozíciót (Barabás Mártontól rengeteget) és lefestett zongorafedelet (utoljára Marc Chagalltól), nagytotálban ábrázolt zengő tamburát (Raoul Dufytől) és a billentyűzet megannyi parafrázisát (Klee-től, Kandinszkijtól és a zene által inspirált megannyi absztrakt festőtől). A zongoraláb – eddig – legföljebb egy trampli testrész hasonlatanyagaként szerepelt a közbeszédben. „Olyan a vádlija, mint egy …-nak”, vagy „Ne viseljen körömcipőt, akinek ilyen …a van.”
Várhelyi zongoralábai azért remekbe szabottak, mert egyszerre kecsesek és kecstelenek, festményeinek kompozíciós centrumai, s ugyanakkor a túl finomra sikeredett egyensúlyok tapintatlan szétrombolói. Bokájukon aranygörgőket hordanak, és brutálisan hornyolt lábszárukon páncélszerű politúrt viselnek. Arra valók, hogy a szürkéből indított, gyöngyházfényűvé csiszolt halszálkaparkettákat, a lazúrosan rózsaszínbe játszó (hol fölül-, hol oldalnézetből ábrázolt) üveglapokat, valamint a szanaszét felejtett gyümölcsöket, poharakat, virágokat olyan megrázkódtatásban részesítsék, hogy azok eljátszhassák az ember távollétében is komplikáltan érzelmes, megfejtésre váró szerepüket.
A végeredmény minden esetben harmónia, leheletfinom konszonancia. A kép méretezése is ezt szolgálja: vagy „válisan” tökéletes négyzet, vagy álló, esetleg szélesített formátum a végeredmény. Félreértés ne essék: a zongoralábakhoz passzított félenteriőrök és félcsendéletek sosem allegóriák. Mint ahogy Morandi korsói, tégelyei, vázái, fiolái, lábasai, pikszisei, kancsói, tölcsérei sem egy az egyben a humán minőség költői megszemélyesítői. Egyikük sem elvarázsolt kórusok szomorú jelképei, ilyen olcsón a morandisták nem adnak képeikhez kulcsot. Várhelyi a festmény belső törvényeiből fakadó erős szívóhatás energiáját használja ki. Ha a néző egyszer rácuppan a rostos faktúrájú „képegész” belső világára (Váli használ ilyet, de Bálint Endrétől Konok Tamásig rengeteg introvertált nagymester élt a hordozóanyag e szilárdan rücskös, szinte lélegző felületével), és veszi a fáradságot, hogy egyetlen szippantással szívja tüdőre a szimmetria és az aszimmetria, a centrális és az axonometrikus perspektíva, a hideg és a meleg színek, a mimetikus és a nonfiguratív elemek, az élesen húzott és fátyolosan hagyott körvonalak együvé komponált illatanyagát, könnyen kerülhet abba a „másvilágba”, amely sokkal jobb, mint a kint felejtett „igazi”. Csináljon úgy, mint az Avatar űrhajósa, amikor szkafanderébe bújva életdimenziót vált. A befogadói magatartás számára leginkább ez a hasonlat működik: az átlépéshez védőruha kell, szerelem és persze elszánás. Védőruha, hogy megóvja a külső körülmények gyilkos sugárzásától. Szerelem, hogy elcsábítsa érzékeit a felkínált élmény. És persze elszánás, azaz kulturális furor, hogy erre az utazásra rászánja magát egyáltalán. Lám, mi mindenre jó egy szörnyű rossz film kommersz szüzséje!
Dib-dáb műterem, Raktárképek, Vakrámák, Tompafényű szoba, Távolodó paraván, Legelésző asztalok, Képvándorlás és legfőképpen Mi egy más. A társkiállító, Fischer Balázs nem ígér sem könnyű álmot, sem éber gyönyört műterembelsőivel. Várhelyi trükkös tükrei mellett az ő festményei idegesek, zaklatottak, mogorva erők által irányítottak. Elképzelem, hogy az örök Morandi mellett kiket nézegethetett kedvtelve, míg végre megállapodott a dohos szürke-barna-kék, valamint néhány piciny fehér dilatációs hézaggal enyhített könyörtelen fekete-fekete-fekete színegyütteseinél. Gondolom, leginkább bús sorsú magyarokat. Jussért marakodó Tornyai-féle parasztokat, és bányában gürcölő Domanovszky-típusú rongyosokat. Valamint két ihletet adó festmény között nyilván nem Kosztolányit, hanem a proletárnyomorról szóló nagy József Attila-verseket olvasott. Például a Külvárosi éjt, ahol a „Csönd, – lomhán szinte lábrakap / s mászik a súroló kefe; / fölötte egy kis faldarab / azon tünődik, hulljon-e.”
Nem kellemesek a kartonok belső arányai. (Olyan fekvő téglalapok, melyekben a magasság és a szélesség viszonyrendszere kerüli az aranymetszés idegnyugtató harmóniáját.) Nem megygyőzőek a képek méretezései sem. (Legtöbbjük nagyobb az indokoltnál, a sötét műteremkellékek szinte zavartan toporognak a számukra túl bőven mért könyörtelen hodályokban.) Aztán a képek mellett haladva – rejtélyes ügy – lassanként megigazul Fischer Balázs. Hogy ezt a látványörömtől mentes szikkadt felületekből kivérző alattomos folyások idézik elő? (Téli műterem, 2010) Vagy a rücskös kartonon vajszíntől szertebillenő atelier-motívumok miatt látszik ez? (Sápadt asztalok, 2010) Vagy a nagy lottyadt magyaros (és kicsit spanyolos) keserűségből kikászálódó halovány rőtjei, sárgái okozzák a föloldozást? (Ritusok, 2011)
Arra esküdni mernék, hogy e festett műtermekből kicsapódó tétova rosszkedvek, rendetlen bútorok, sebtében felslihtolt vakrámák hosszú út előtt állnak. Tartalék van bennük. Találkozom majd még velük, amint emelt szinten, végérvényes formában, az ellenvetéseket leszerelve szívják magukba a saját rémes világukból egy másik, egy nagyszerűbben rémes világba vágyódó befogadót.
Sajnos? Szerencsére? Ahogy elnézem itt és most jelenünket, a morandizmusnak kedvezni fog a közeljövő. Csak fusson festékre, vevőre, kiállítóhelyre, kritikusra.