2012.1. html-2012/vigilia-1.htm C.11195-98
Gondolatok egy
modern Keresztút előtt
Jelenits István
1932-ben
született. Magyar és teológia szakos piarista tanár. Legutóbbi írását 2010.3.
számunkban közöltük.
A
szenvedésről – Európában – aligha lehet úgy gondolkodni, beszélni, hogy fel ne
idézzük Jézus szenvedéstörténetét. Ennek eseményeit máig érvényes erővel
először az evangélisták foglalták írásba. Most mégsem az ő elbeszélésükről
szeretnék beszélni, hanem inkább egy modern képzőművészeti alkotást mutatok be:
Váli Dezső Keresztútját. Hogyan idézi
fel egy modern művész a nagypéntek történetét?
Elöljáróban
csak utalok arra, amit mindnyájan tudunk. A keresztény hagyományban nem pusztán
az evangéliumok passió-elbeszéléseinek közös és magányos olvasása tartja fönn
Jézus szenvedésének emlékét. Ősidők óta zarándokok keresik fel Jeruzsálemet,
hogy végigjárják az utat, amely Pilátus palotájának helyétől a Golgotáig vezet,
s egy sajátos közösségi gyakorlat kialakította a tizennégy stáció bejárásának
rendjét. A késő középkor századaiban aztán a Szentföldről visszatérő zarándokok
haza is hozták magukkal a tizennégy állomásból épülő Keresztút emlékét.
Domboldalakon vagy akár kolostorok folyosóján, templomok falán fölállították a
stációs képeket, s így azok is végigjárhatják a keresztutat, akik nem
vállalkoznak arra, hogy magát a Szentföldet fölkeressék.
Azóta
költői imádság-sorozatok, zenei alkotások, főleg képek, szobrok születtek ennek
a nagyon szép gyakorlatnak ihletéből. Ki ne ismerné őket, s ki volna, aki
legalább egyik vagy másik ilyen alkotással maradandóbb kapcsolatba ne
keveredett volna. Ezek segítségével a modern viszonyok között akár odahaza is
„végigjárhatjuk” a keresztutat.
Váli
Dezső akkor, amikor Jézus szenvedéstörténetének bejárásában vezetőként mellénk
szegődik, nem a festők vagy a szobrászok hagyományos megoldásait követi. Nem
azon igyekszik, hogy a passió egy-egy eseményét a megszokott, ábrázoló igénnyel bemutassa. Ha
tizennégy, egyenként 25x25 centiméteres, négyzet alakú „képét” egy kolostor
kerengőjében felsorakoztatnánk, sokan tanácstalanul állnának meg előttük.
Különösen azok, akik nem tudnak magyarul. A magyarul értőket eligazítanák a
„képeken” olvasható feliratok. Ezek
nyilvánvalóvá teszik, hogy az önmagukban nehezen értelmezhető alkotások a
Keresztút tizennégy stációját idézik elénk.
Szokatlan,
hogy ezek a „címek” maguk is az alkotások részeként jelennek meg előttünk. Nem
a képek keretén vagy a képek alatt helyezte el őket a művész, hanem magán a
kerettel körülvett képmezőn. Nem nyomtatott, egyforma betűkből állnak,
ugyanannak a kéznek alkotásait fedezzük fel bennük, amely a stációkat felidéző
sajátos „jeleket” papírra vetette.
Nemrégiben
Michel Butor könyvet írt A szavak a festészetben címmel, s annak kilencedik fejezete a
képcímek egy sajátos fajtájaként szól a „magyarázó feliratok”-ról. Érdemes idéznünk belőle: „Ha olyan nagy jelentőséget
tulajdonít a festő a képcímnek, hogy megköveteli, a nézőnek állandóan a szeme
előtt legyen, valahányszor ránéz a képre, akkor saját kezűleg kell ezt az
elnevezést (!) a képre ráírnia, mégpedig annak szebbik
oldalára… Minél hosszabb a gondos kézzel leírt szövegsor, annál nagyobb annak
szemterelő ereje. A szakszerűen balról jobbra haladó írásban betűről betűre
nyomon követjük a toll mozgását, minden kecses kanyarulatait. A szöveg értelmét
keresve, szemünk csak ezen az útvonalon haladhat végig, mintha valami hatalmas
nyíl vezetné, erőteljes kéz kényszerítené az embert, hogy ezen az úton járjon.
A kép kompozíciója teljes egészében magán hordja az ilyen erősen aktív mozzanat
hatását.[1]
Váli
Dezső képfeliratai nemcsak vizuális hatásukkal gyakorolnak ránk mély benyomást,
hanem egyszerű s egy icipicit szokatlan szövegükkel is. Az első négy stáció
címe/felirata hiányos mondat, Jézus nevével a nézőnek kell kiegészíteni őket:
„Halálra ítélik. Fölveszi a keresztet. Először esik el. Találkozik Máriával.”
Ugyanilyen az elesésekre utaló két későbbi stáció címe/felirata is: „Másodszor…, Harmadszor esik el”. A tizenegyedik stáció
címében/feliratában nem az alany, hanem a tárgy marad kimondatlan, ez is Jézus
neve: „Fölszegelik”. Van még egy mondat-értékű cím, „Simon segít”. Ezt
kiegészíthetnénk: „Jézusnak”. Így, ki-nem-mondottan, le-nem-írtan Jézus neve elevenebben jelen van, mintha
mindannyiszor újra látnánk. Vannak egyszavas címek/feliratok, ezek némelykor
személyekre utalnak, akik feltűnnek a Golgotára tartó Jézus előtt: „Veronika,
Asszonyok”. A negyedik stáció címéhez hasonlóan itt is azt várnánk: „Találkozik
Veronikával, asszonyokkal”. A finom megkülönböztetés elgondolkodtat. Jézusnak
más a viszonya Máriához, mint Veronikához vagy az asszonyokhoz. Máriával találkozik, Veronika meg az asszonyok
egyszerűen megállítják egy pillanatra. Egyébként erre utalnak a „képek” is. A
hetedik és a nyolcadik stáció „képen” megjelenik az a hangsúlyos,
balról-alulról jobbra fölfelé emelkedő vastag vonal, amely többször is a
Golgotára tartó s a keresztje alatt meggörnyedő Jézust idézi elénk. Ez a
lendületes vonal mind a két alkalommal mintegy beleütközik valamibe. Igaz, nem
a „földön”, hanem fölfelé nyomuló lendületében – először a ponttal, aztán egy
félkörívvel. Mintegy megállni kényszerül előbb Veronika, majd az asszonyok
csoportja miatt. A negyedik stáció „képen” nem látjuk ezt az előre dőlő vastag
vonalat. A négyzet jobb felső negyedében valami sajátos esetlegességben két
pont jelenik egymás közelében. Egyenrangúak, semmi sincs körülöttük, csak
egymásra figyelnek. A tízedik stáció címe/felirata Jézusra utal: „Ruhátlanul”.
A tizenkettedik és a tizennegyedik stáció címe igéből képzett főnév. Mintha
ezek már nem Jézus személyét, inkább művének beteljesedését idéznék elénk:
„Halál és győzelem”, illetőleg „Sírbatétel”.
Különösen lírai hatású a tizenharmadik stáció címe/felirata: „Botorkálás a
halottal”. Ez a legszemélyesebb a címek közül, ez tér el legjobban a keresztúti
stációk szokványos címeitől. Sajátosan gyöngéd, tétova a hozzá tartozó „kép” is
– megilletődött egymásutánban, esetlegességben sorakozó foltjaival.
A
feliratok után magukról a képekről kellene szólnom, de hiszen el is kezdtem
ezt. Ezek a „képek” nem igyekeznek ábrázolni
Jézust és a környezetét. Mintha valami képírás jelei volnának inkább, változó
képzettársításokkal valamelyest mégis utalnak a Keresztút eseményeire. Amint
már említettem, legtöbbjükön megjelenik az a balról-lentről jobbra fölfelé
tartó erőteljes egyenes, amely mintha a betűkkel együtt megdőlő s előrehaladó Jézus
testét idéznék elénk. Az első és a második eleséskor ezt az egyenes vonalat
rövid, suhintásnyi vonás keresztezi. Az első eséskor egy, majd kettő. A
harmadik esésre utaló képen balról fentről jobbra le szinte eldől a Jézus
testére utaló központi vonal, s már három „suhintás” szabdalja át. Amikor Jézus
áll, egyetlen pont utal rá, mintha
felülről néznénk rá s a vele szembenállók csoportjára. Ezek komoran, szigorú
geometriai alakzatot képezve állnak szembe vele az elítélésekor, döbbenten,
megvetően fürkészik akkor, amikor levetkőztetik. A „Felszögelik” stációképen
négy súlyos, suhintásszerű vonalat látunk: mintha a
kalapácsütéseket hallanánk. A „Simon segít” stációkép balról jobbra emelkedő,
szélesebb vonalához „alulról” csatlakozik egy karcsúbb, lendületesebben
emelkedő vonal: a Cirénei támasztja meg vállával a
Jézus vállára nehezedő keresztet. A „Halál és győzelem” stációján új jelentése
támad az újra meg újra feltűnő széles fekete vonalaknak. Itt
mint két egymásnak döntött oszlop őrzik s megdicsőítik az események emlékét. A
legutolsó stáció „képen” a jobb alsó sarokban ugyanezekből a széles fekete
vonalakból összerakva egy négyzet rajzolódik elénk, amelynek visszafelé néző,
bal oldala középen nyitva maradt: Jézus közelgő
húsvéti feltámadására utal, s ugyanakkor óriási pontként lezárja az egész
történetet. Most látjuk csak, hogy az első állomás bal négyzetének oldalán
megnyíló, de oldalra nyíló V betűként
„jelent meg” a Jézust elítélő Főtanács, s ez a jel mintegy elindította az egész
Keresztút balról jobbra haladó „mozgását”. Mintha bábok, árnyak „mozgása”
idézné elénk ezt az ismert, annyiszor átelmélkedett történetet.
Nagy
művészet ilyen egyszerű jelekkel, a szépségnek minden enyhet adó vigasztalása
nélkül „beszélni” a Kálváriáról! Úgy mégis, hogy annak ne csak rettenete
idéződjék elénk, hanem a megváltás művét beteljesítő
nagysága is.
Nem
szóltam még arról, hogy a festő nem tiszta fehér lapokra festette különös
jeleit, hanem újságpapírra. A legtöbb
lapon akár ki is betűzhetjük a régi, megfakult újságlapon futó sorokat,
némelyik azonban „fordítva” jelenik meg előttünk, a rajtuk látható sorokban
fejjel lefelé haladnak a betűk. Ebből látszik, hogy a művész nem akarja az
újságlapok szövegét háttér-olvasmányul fölkínálni. Mindegy, mi van rájuk írva.
Puszta szürkülő betűikkel pusztán a banális, a mindennapi életet állítják
háttérül Jézus egyetlen, egyszeri szenvedéstörténete mögé. Az emberi élet
mindennapos eseményei felvillanó, de gyorsan elszürkülő szenzációi egymásba
kapcsolódva folynak azóta is. De Jézus véres nyomokat
hagyott ennek a jelentéktelen, mégis fájdalmakkal teli emberi történetnek a
szövetén. Keresztútjának, megfeszíttetésének tényei ma is átvérzik a
hétköznapok szövetét. „Hogy aki benne hisz, el ne vesszen.” Hogy aki ráemeli a
tekintetét, az beléphessen a megváltás misztériumába.