Váli Dezső – Tenger és műterem című kiállítása

Balatonboglár, 2013. augusztus 3.
Galambos Ádám evangélikus teológus megnyitószövege:
____________________________________________________________________

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi köze a szakrálishoz a művészetnek? Mit jelent egy témát, formavilágot éveken keresztül

feldolgozni? Amennyiben a szent és a profán világát éljük, mi az a kapcsolat ami

meghatározza létünk kérdését?

Ma, amikor a balatonboglári evangélikus templomban megnyitjuk Váli Dezső Munkácsy-díjas

festőművész Tenger és műterem című kiállítását, méltán merülnek fel a fenti kérdések

bennünk. A művészet, mely a kifejezés egy formája, olyan út, mely egyrészt az alkotó

önkifejezését segíti, másrészt az alkotások önálló létezők, melyek függetlenné váltak

alkotójuktól. Ezek kikerülve a műterem alkotói magányából vagy ha úgy tetszik közösségéből,

más kommunikációs szintre lépnek. Mondanivalójukkal, létükkel üzenetet hordoznak, mellyel

új, jelen esetben velünk történő kapcsolatot keresnek.

A művészet mai fogalma talán azért bír megosztott, nehezen körbehatárolható jelentéssel,

mert abban az esetben, ha csak az alkotást tekintjük: minden mű műalkotásnak számíthat.

Azonban ha lényegét, tartalmi üzenetét vesszük szemügyre, már más, valós fogalommal

találkozhatunk. Nem mindenki prédikál aki beszél, viszont aki Istenről igyekszik hitelesen

szólni, az prédikál. Ehhez hasonlóan tudnám leírni a műalkotás és kép viszonyát, azaz azt a

megkülönböztetést, mely elválaszt és egyúttal utat nyit a művészet terén történő

kommunikációra. Vagyis nem újat kíván, hanem a vizualitás eszközével betekintést nyújt

valamibe, ami az embert kimozdítja hétköznapi, profán voltából és felcsillantja a

transzcendens lehetőségét. A művészet – meglátásom szerint – akkor lép át egy kaput és

változtat egy tárgyat műalkotássá, ha nem magánmitológiát, földi ideológiát, esetlegesen

elvonatkoztatott filozófiát nyújt, hanem a szent kitárulkozásának lehetőségét hordozza.

Mindez történhet direkt, szinte didaktikus módszerrel, vagy elvonatkoztatva egyaránt, a

kérdés mégsem az marad, hogy mit ábrázol, hanem hogy mit üzen egy műalkotás.

Váli Dezső festőművészről tudható, hogy immáron közel tizenöt éve ugyanazt a témát,

műtermét dolgozza fel és alkot ezáltal képeket. Különös ez? Egyedi? Bármennyire is furcsa

és meglepőnek tűnő egyszerre, mégsem az. Elég csak Rembrandtra gondolunk, aki egész

életében a fényt kereste, vagy a konstruktivista művészekre, akik geometriai formák

rendszerében a harmóniát keresik ugyanoda jutunk mint adott kiállításunk alkotójánál. Valami

keresése ebben az esetben nem új formák kísérletezésével, hanem a tartalom egyre

következetesebb és behatóbb megismerése által nyílik meg, azaz valaminek az ismerete,

elsajátítása és tudása mélyebb tartalomhoz vezet.

A keresés, a szűnni nem akaró odafigyelés, a technikai kiműveltségből adódó ihletre

hagyatkozás a művészet olyan lehetősége, mely – jó esetben – elengedi az emberi

teremtésvágy önző voltát és helyére valami mást enged. Valamit, ami a benső-, a létező felé,

annak lényegi valójára figyel és egyúttal onnan is ered. Azaz az önkifejezésnek egy olyan

volta, létállapota, amely képes lemondani önmagáról, ahhoz, hogy önmagát adhassa.

Nem más ez, mint teremtettségünkből adódóan a kreáció által a végtelenre történő törekvés

véges kivitelezése. Jürgen Habermas német filozófus így fogalmaz: „Az ember ne abban

igazolódjék, amit tud, hanem abban, aki ő maga.”

Ö maga azonban önmagában nem értelmezhető, hiszen ahhoz kell valami, ami viszonyt,

hasonlítást feltételez. Ez lehet magánmitológia, ideológia, vagy adott esetben – ha

műalkotásról gondolkodunk – valami, ami szent…

Imádság, elmélyedés, üzenet…

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma nyíló balatonboglári kiállításunk érdekes bepillantást nyújthat egy kortárs művész, Váli

Dezső fentiek szerinti alkotói pályájára.

Az elvonatkoztatás, mely a festményeken egy téma – a műterem – körül kirajzolódik olyan

keresésre vezérel, mely a formán túlira hívja fel a figyelmet. Vagyis nem tájat, alakzatokat

vehetünk észre, hanem a mögöttest, a tartalmat foghatjuk meg. A műterem, mint

elvonatkoztatott hely megismerést, elmélyedést enged a nézőnek. Parabola, mely olyan

mélységbe vezet be minket, ahol a mozgás helyébe a mozdulatlan, a hangos mindennapok

helyett a csend kerül. Érzelmek, pillanatok, elmélkedések világosodnak fel a piktúrán, mintegy

sejtetve a profánból történő kilépés általi, az ihletből kitörő üzenet megnyugtató jelenlétét.

Valamiről beszélnek ami meg nem fogható. Valahová vezetnek, ahova bár el nem juthatunk,

viszont lelkünk nemesbítésével, a kép és nézője közötti alázat létrejöttével közelíthetünk.

Ugyanezzel találkozhatunk egy szokatlan helyen, a templom tornyában elhelyezett

Hittanlecke a keresztútról – B/03/08 kapcsán. A keresztutat elvonatkoztatottan, viszont

üzenetét tisztán hirdető fotósorozat Krisztus szenvedéstörténetét úgy dolgozza fel, hogy azon

a tartalom tárgyát – ellentétben más keresztutaktól – nem jelöli, csupán érzékelteti. Emberi

gesztusok, sorsok és tekintetek tesznek tanúságot a Megváltóról. Elmélkedéssorozat, mely

nemcsak az épített térben kívánja felfelé fordítani a tekintetet, hanem teológiai üzenetében is.

A csigalépcsőn felfelé haladás közben lehetőség nyílik az elmélkedésre és a rádöbbenésre:

részesei vagyunk a történetnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Váli Dezső ma nyíló kiállítása meglátásom szerint nem törekszik másra, mint egy

próbálkozást tenni arra, hogy megvalósítson egy elvonatkoztatott – mégis, talán a legtisztább

és legegyértelműbb – kommunikációt. Vállalkozás arra, hogy az ember, a néző, egy térben,

alkotások között találkozást élhessen meg ne csak egy művel, hanem annak tartalmával

egyaránt.

Amit Váli Dezső úgy fogalmaz meg hogy „a remekműnél egy pillanatra felvillan Isten

áldással erősített útját feltételezi, hanem a néző, az alkotással szemben álló viszonyára is

utal.

Augustinus Vallomások című művében így fogalmaz: „„Minden szépség ugyanis, ami a

művész lelkéből átmegy kezei alkotásába, abból a minden lelkek fölött ragyogó szépségből

ered, amely után szívem éjjel-nappal fohászkodik.” Később emlékeztet arra is az egyházatya,

ami azóta is nagy kihívás a művészet terén: „Baj, hogy a szép alkotások művészei és pártolói

az örök szépségtől kölcsönzik ugyan a bírálat alapelveit, de nem tőle tanulják a használat

módját. Pedig az is ott van, csak ők nem veszik észre; ott van, nem kellene tovább menniök,

erejüket beléd helyezhetnék s nem tékozolnák a puhálkodó kényelem tárgyaira.”

Szent Tamásnál a végtelen maga a tiszta forma. Summa Theologica című művében így vall:

„A művészethez nem az kívánatos, hogy a művész helyesen járjon el, hanem az, hogy jó

művet alkosson.”

Dávid Katalin művészettörténész egy tanulmányában az anyag és forma viszonyából és

kölcsönösségéből kiindulva többek között az alábbi megállapítást teszi „a művészet nem

rögzülhet a valósághoz való viszonyában.” Mint kifejti: a műalkotások magukon hordoznak

egy olyan szférába történő betekintést – őnála ez az európai művészetre tekintve

egyértelműen a keresztény teológia tárgyát jelenti –, mely az embert önmeghatározásában, a

profánhoz képest valami máshoz, a szenthez kapcsolódásához segíti.

Hans Urs von Balthasar katolikus teológus pedig nem egyebet állít: a művészet, vagy

műalkotás lehetősége a dicsőség felfénylése.

Amennyiben komolyan vesszük azt a teológiai megállapítást, miszerint a kinyilatkoztatás fajtái

között szerepel a művészet is, akkor nemcsak az alkotónak, hanem az alkotás befogadójának

is kihívást és egyúttal lehetőséget kínálunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezúton szeretném megköszönni Váli Dezső művész úrnak, hogy Balatonbogláron alkotásai

által művészetről, a műalkotás tárgyáról, a világon betöltött helyünkről és szerepünkről

gondolkodhatunk.

A kiállítást Pilinszky János Kegyelem című versével nyitom meg:

Bogarak szántják a sötétet

és csillagok az éjszakát.

Van időnk hosszan üldögélni

az asztalon pihenő lámpafényben.

Megadatott a kegyelem:

miközben minden áll és hallgat,

egyedül az öröklét működik.