2013.3. 25     html-2013/capek-nov.htm        C.11956-959

Karel Čapek: A költő

Közönséges rendőrségi eset volt: egy autó reggel négykor a Zitná utcában elütött egy részeg öregasszonyt, és továbbhajtott. Dr.Mejzlíknek, a fiatal rendőrfogalmazónak, most ki kellett derítenie, hogy melyik autó volt az. Ilyen fiatal fogalmazó komolyan szokta venni a kötelességét.- Hm - szólt a 141. számú rendőrhöz -, szóval maga háromszáz méter távolságról egy gyorsan hajtó autót és a földön egy emberi testet látott. Mit csinált legelőször?- Először is az elgázolthoz futottam, hogy elsősegélyben részesítsem. - Először is meg kellett volna állapítania az autó rendszámát - morgott dr. Mejzlík -, és csak azután törődni a vénasszonnyal. De lehet - tette hozzá, ceruzájával a hajába turkálva -, hogy én is azt tettem volna, amit maga. Tehát az autó számát nem látta; és egyébként az autóra vonatkozólag?...
- Azt hiszem - felelte a 141. számú rendőr -, hogy sötét színű volt. De lehet, hogy kék vagy vörös. A kipufogóból kitóduló gáz miatt nem láttam jól.
- Ó, Jézusom, hát akikor hogyan állapítsam meg, hogy melyik kocsi volt az? Menjek talán oda minden egyes sofőrhöz, és kérdezzem meg tőle: kérem szépen, nem gázolt el véletlenül egy öregasszonyt? No mondja meg, mit csináljak most?
A rendőr az alárendelt szerv tanácstalanságával vonta meg a vállát. - Kérem - mondta -, egy tanú jelentkezett nálam, de az se tud semmit. Itt vár kint.
- Hát vezesse be - morgott dr. Mejzlík kedvetlenül, és hiába igyekezett valami okosat kiolvasni a sovány jegyzőkönyvből. - Kérem a nevét és lakcímét - mondta gépiesen, rá se nézve a tanúra.
- Jan Králík, műegyetemi hallgató - jelentette ki a tanú szilárd hangon.
- Ön, uram, jelen volt, amikor egy ismeretlen autó ma reggel négy órakor elütötte Bozena Macháčkovát?
- Igen, jelen voltam, és meg kell mondanom, hogy a sofőr a hibás. Kérem, fogalmazó úr, az utca egészen üres volt, és ha a sofőr a keresztezésnél lassított volna...
- Milyen messze volt ön onnan? - szakította félbe dr. Mejzlík.
- Tízlépésnyire. A barátomat kísértem el a... a kávéházból, és mikor a Zitná utcába értünk...
- Hogy hívják a barátját? - szakította félbe újra dr. Mejzlík. - Nem látom a nevét itt a jegyzőkönyvben.
- Jaroslav Nerad, költő - mondta a tanú kissé büszkén. - De ő aligha mondana önnek valamit.
- Miért ne mondana? - morgott dr. Mejzlík, belekapaszkodva a szalmaszálba. - Mert ő olyan... olyan... költő. Mikor az a szerencsétlenség megtörtént, sírva fakadt, és rohant haza, mint egy kisgyerek. Szóval, amikor a Zitná utcához értünk, hátulról őrült sebességgel egy autó közeledett...
- Mi volt a rendszáma?
- Azt nem tudom, kérem. Nem figyeltem meg. Én csak azt az őrült sebességet figyeltem, és éppen azt gondoltam, hogy...
- És milyen volt az a kocsi? - szakította félbe dr. Mejzlík: - Négyütemű robbanómotor - mondta szakértelemmel a tanú. - Az autómárkában persze nem ismerem ki magam.
- És milyen színe volt? Ki ült benne? Nyitott volt vagy csukott?
- Nem tudom - mondta a tanú megütődve. - Azt hiszem, hogy valami fekete kocsi volt; de pontosabban nem figyeltem meg, mert amikor a baleset történt azt mondtam Neradnak: Nézd, ezek a pimaszok elütnek egy embert, és még csak meg se állnak!
- Hm - szólt dr. Mejzlík elégedetlenül -, ez ugyan egészen helyénvaló és indokolt erkölcsi reakció, de én jobban örülnék, ha megfigyelte volna az autó rendszámát. Uram, borzasztó, hogy az emberek mennyire képtelenek megfigyelni valamit. Ön persze tudja, hogy a sofőr a hibás, ön helyesen véli, hogy az emberek pimaszok, de a számot nem nézi meg. Ítélkezni mindenki tud, de rendesen, tárgyilagosan megfigyelni valamit... Köszönöm, Králík úr, köszönöm, nem tartóztatom tovább. Egy óra múlva a 141. számú rendőr becsöngetett Jaroslav Nerad költő szállásán. "Igen - mondta az asszony, akinél Nerad lakott -, a költő itthon van, de alszik." A költő az ajtóból a rendőrre meresztette apró, meghökkent szemét, sehogy sem tudott rájönni, mit követett el. A végén mégis megértette valahogy, miért kell a rendőrségre mennie. - Okvetlenül el kell mennem? - kérdezte bizalmatlanul. - Én ugyanis semmire sem emlékszem; éjszaka kicsit be voltam...
- Rúgva - segített a rendőr megértően. - Uram, én sok költőt ismerek. Hát akkor öltözzön fel; megvárjam?
Aztán a költő és a rendőr beszélgetésbe mélyedt; az éjszakai lokálokról, az életről általában, a mennybolton tapasztalható különös jelenségekről, és sok egyéb dologról csevegtek; csak a politika volt mindkettőjük számára idegen. Ilyen barátságos és tanulságos beszélgetés közben érkeztek meg a rendőrségre. - Ön Jaroslav Nerad - szólította meg dr. Mejzlík a költőt. - Tanú úr, ön jelen volt, mikor egy ismeretlen autó elütötte Bozena Macháčkovát.
- Igen - sóhajtott a költő.
- Meg tudná mondani, milyen volt az az autó? Hogy nyitott volt-e vagy csukott, milyen volt a színe, ki ült benne, és mi volt a rendszáma?
A költő erősen gondolkodott. - Azt nem tudom - mondta -, nem figyeltem meg.
- Nem tud visszaemlékezni semmi apróságra sem? - próbálkozott dr. Mejzlík.
- Á dehogy - felelte a költő őszintén. - Én ugyanis egyáltalán nem figyelek az apróságokra.
- Hát kérem - fordult feléje dr. Mejzlík ironikusan-, mit figyelt meg egyáltalában?
- Azt az egész hangulatot - felelte a költő bizonytalanul. - Tudja, azt az elhagyatott utcát.. olyan hosszú utca volt... hajnalban... és ahogy az az asszony ott fekve maradt – s itt a költő hirtelen felugrott. - Hiszen én erről írtam is valamit, amikor hazaértem! - Kotorászni kezdett a zsebeiben, és kihúzott egy csomó borítékot, számlát és egyéb hasonló holmit.
- Nem, nem ez az - morogta -, ez se az... Várjunk csak, talán ez lesz az - szólt reménykedve, miközben valami boríték hátlapját nézegette.
- Adja ide - szólt dr. Mejzlík barátságosan.
- Nem sokat ér - szabódott a költő -, de ha akarja, felolvasom. - Lelkesen tágra nyitotta szemét, és a hosszú szótagokat éneklő hangon elhúzva, szavalni kezdett:

Komorszínű

házak menete: egy, kettő, állj!

a hajnal játszik mandolinján

miért pirulsz, leánykám?

120 HP géppel rohanunk a világ végére

vagy Szingapurba

megállj, megállj, a gép repül

nagy szerelmünk a porban fekszik

a leány letört virág

hattyúnyak, kebel, dob és cintányér

miért sírok egyre?

Ennyi az egész - jelentette ki Jaroslav Nerad.
- Kérem szépen - kérdezte dr. Mejzlík - mi legyen ez?
- Hát az autóbaleset - csodálkozott a kérdésen a költő.
- Mi az, talán nem világos a vers?
- Attól tartok, hogy nem - vélekedett dr. Mejzlík bíráló hangon. - Én valahogy nem tudom kiolvasni ebből, hogy július 15-én reggel négy órakor egy ilyen és ilyen számú autó a Zitná utcában elütötte Bozena Macháčková ittas állapotban levő koldusasszonyt, a sebesültet az Általános Kórházba szállították, ahol a halállal küzd. Ezekről a tényekről az ön verse, uram - amennyire alkalmam volt megfigyelni -, nem tesz említést. Hát így áll a helyzet.
- Ez csak a nyers valóság, uram - felelte a költő , és megdörzsölte az orrát. - De a vers - az a belső valóság. A vers szabad, szürreális képzetek egymás utánja, amelyet a valóság a költő tudata alatt életre hív, érzi? Látási és hallási asszociációk sora. És az olvasónak alá kell vetnie magát ezeknek az asszociációknak - jelentette ki Jaroslav Nerad szemrehányó hangon. - Akkor megérti őket.
- Kérem - robbant ki dr. Mejzlík. - Vagy várjunk csak. Adja csak ide az ópuszát. Köszönöm. Hát itt az olvasható, hogy, hm: "komorszínű házak menete: egy, kettő, állj!" Most legyen szíves megmagyarázni...
- De hiszen ez a Zitná utca - mondta a költő nyugodtan. - Két olyan házsor, tudja?
- És miért nem például a Národní út? - kérdezte dr. Mejzlík kétkedve.
- Azért, mert az nem olyan egyenes - hangzott a meggyőző válasz.
- Jó. Gyerünk tovább. "A hajnal játszik mandolinján" Na jó, legyen. "Miért pirulsz, leánykám?" - Mondja, kérem, hogy kerül ide egy lány?
- A hajnalpír - felelte a költő lakonikusan.
- Aha, bocsásson meg: „120 HP géppel rohanunk a világ végére” - Nos?
- Alighanem akkor ért oda az autó.
- És 120 lóerős volt?
- Azt nem tudom; ez azt jelenti, hogy gyorsan hajtott. Mintha a világ végére akarna repülni.
- Ja úgy. "Vagy Szingapurba" - Az istenért, miért éppen Szingapurba?
A költő vállat vont. - Azt már nem tudom. Talán azért, mert ott malájok laknak. - És miféle kapcsolat fűzi azt az autót a malájokhoz? He?
A költő leverten izgett-mozgott. - Lehet, hogy az a kocsi barna volt, nem gondolja? - mondta gondolataiba merülve. - Valami barnaságnak feltétlenül kellett ott lenni. Különben miért írtam Szingapurt?
- No látja - mondta dr. Mejzlík -, az a kocsi vörös volt, meg kék, meg fekete. Most melyik színt válasszam?
- Válassza a barnát - ajánlotta a költő.
 - A barna kellemes szín.
- "Nagy szerelmünk a porban fekszik, a leány letört virág" - olvasta tovább dr. Mejzlík. - Ez a letört virága részeg koldusasszony?
- Hát csak nem fogok részeg koldusasszonyról írni a versemben? - szólt a költő sértődötten. - A koldusasszony egyszerűen nő volt, érti ezt?
- Aha. És mi ez itten: "Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér." Ezek szabad asszociációk?
- Mutassa - mondta a költő meglepetten, és a papír fölé hajolt. - Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér - mit akar ez jelenteni?
- Éppen azt kérdezem én is - morgott dr. Mejzlík sértően. - Várjon csak - gondolkodott a költő -, valaminek kellett ott lenni, ami ilyesmire emlékeztet... Ide hallgasson, nem emlékezteti önt néha a kettes szám hattyúnyakra? Nézze - és ceruzával egy 2-est írt a papírra.
- Aha - mondta dr. Mejzlík figyelmesen. - És mi a kebel?
- Az a 3-as, két kis ív, igaz? - magyarázta a költő.
- Még dob is van itt meg cintányér - mondta a rendőrtisztviselő feszülten.
- Dob és cintányér - gondolkodott Nerad, a költő -, dob és cintányér... az talán az ötös lesz, ugye? Nézze - mondta, és egy 5-öst írt le. - Ez a has itt a dob, és a cintányér fent van!
- Várjon - mondta dr. Mejzlík, és egy papírra ezt a számot írta: 235. - Biztos benne, hogy annak az autónak a száma 235 volt?
- Én nem figyeltem meg semmiféle számot - jelentette ki Nerad, a költő, határozottan. - De ilyesvalaminek kellett ott lenni, különben hogyan került volna ez bele a versembe? - kérdezte csodálkozva, és tovább töprengett a költeményén. - De tudja, ez a két sor a legjobb az egész versben.

Két nap múlva dr. Mejzlík meglátogatta Neradot; a költő ezúttal nem aludt, hanem valami lány volt nála, hiába keresett üres széket, hogy hellyel kínálja meg a rendőrtisztviselőt.
- Én már megyek is - mondta dr. Mejzlík. - Csak meg akartam mondani, hogy annak az autónak a rendszáma valóban 235 volt.
- Milyen autónak? - lepődött meg a költő.
- Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér - fújta gondolkodás nélkül dr. Mejzlík. - És Szingapur is stimmelt.
- Aha, már tudom - eszmélt fel a költő. - No látja, hát ez a belső valóság. Felolvassak magának még néhány verset? Most már meg fogja érteni őket.

- Majd máskor - szólt gyorsan a rendőrtisztviselő. - Ha majd megint ilyen esetem akad.