videon is:
html-2013/karas-film.mp4
Karas Dávid video-interjúja Váli Dezsővel
… Lukács Györgyöt nem olvastam, és ami távolabbról az én kultúrámban meg világnézetem felöl nézve nem volt nagyon érdekes, arra meg nem szántam időt. Hamvassal bonyolultabb egy kicsit a helyzet, mert rosszabb; keveset olvastam tőle, de abban volt két olyan emeletes csacsiság, hogy az elriasztott. Tényleg, ami nem nagyon fontos nekem – én azért olvasok, hogy tanuljak – tehát ami nekem nem hiteles, arra nem szánok időt. Biztos, hogy nagyon okos volt, ami önmagában nem elég, persze, és biztos, hogy nagyon okos dolgokat is mondott – én megtanultam, ami kell, máshonnét. Nem ismerem.
Lukács György pedig… én egy idealista világképet kaptam, és tudtam, hogy ő egy ortodox marxista..., és a filozófiát nagyon szerettem volna megtanulni, de ahhoz nem volt elég eszem, meg képességem, szóval filozófiával végül nem foglalkoztam, csak szerettem volna, úgyhogy így tök nem ismerem őt. Csak ilyen mondatokat hallottam róla, hogy hol belépett a pártba, hol kirúgták, hol visszakönyörögte magát… és rossz mondatokat hallottam róla…, nem ismerem, és mindegy, mindegy, hogy milyen volt, nem szerepel nálam.
El tudok képzelni olyan művészt, talán még képzőművészt is, aki filozófiai-, társadalomtudományi szintű problémákból indul ki, de ez kb. annyi elképzelésem szerint, mint a kályha a táncnál, az egyébként lehetne egy karosszék is, vagy egy állólámpa, hogy ennek nevezem ki azt a helyzetet, ahonnét elindulok.
Kis koromtól a látványok érdekeltek, gyerekkoromban plakátkiállításra jártam, ami érdekelt, és véletlenül találtam meg 17 éves koromban a kollázs, a papírkollázs technikán keresztül a képzőművészetet. Korábban nekem semmi ideám nem volt. 11-12 éves koromban megmutatták Paul Klee Szundbád (Seefahrer) képét, amit most 3 éve végre sikerült eredetiben látnom, úgyhogy azt mondtam, hogy most már meg is hallhatok – ami akkor, gyerekkoromban nagyon fontos volt. Az egy filozófiai szintű, vagyis az élet leglényegével foglalkozó kép, illetve én annak olvastam, és rám úgy hatott. Nagyon! Az az érdekes, hogy ez a kép bennem megvan 50 éve, és az a szint, az a komolyság és az az elmélyültség nem növekedett és nem csökkent, tehát az a kép 12-13 éves korom óta bennem egy abszolút etalon, hogy ilyen komolyan kell foglalkozni a léttel. De a szegény hülye Klee se a léttel akart foglalkozni, egy jó képet akart csinálni, csak őbenne ez a tartalom megvolt, és itt ez a kettő benne összejött.
...Nagyon szép irodalma van a zsidó temetőimnek ilyen szempontból, sőt a Dávid Kata, amikor egy zsidótemető fotó [festmény! VD.] kiállításomat megnyitotta, ő praktikusan a holokausztról beszélt, és ez…, ez még igaz is, CSAK. Én azért kezdtem el zsidó temetőt festeni – nem vagyok egy hisztériás alkat, de egyszer egy teljes vákuumban voltam, hogy láttam, hogy a nonfiguratív képeim egyre rosszabbak, itt változtatni kell. És volt egy hisztériás napom, ami abban nyilvánult meg, hogy azt mondtam, hogy akármit, de most festeni kell, gyorsan, nagyot és sokat. Egy délután négy „ekkora” táblát megfestettem. Azt hiszem az első egy keresztre feszítés volt, három figurával… - nem tudok rajzolni egyébként, az a kép hála Istennek nincsen meg – három figurával és tömeggel. Tubussal rajzoltam farostra, tehát baromi gyors, lendületes volt. A harmadik kép egy zsidó temető rajza volt. Egészen véletlenül, játékból, sportból, örömből csináltam egyébként 2400 fotót erről a témáról, mellékesen. Nekem akkor [a korábbi években VD.] fotómunkám volt vidéken. A munkavezetőmet érdekelték a zsidó temetők, mert zsidó identitását ő maga kereste; és én meg minden zsidó temetőt ott lefotóztam, amit láttam, mert kezdő fotós voltam, és mindent lefotóztam, ami szép. Teljesen akaratlanul ebből létrejött egy archívum, amit szépen beszámoztam, archiváltam, rendbe tettem, és elraktam a polcra. Egy ilye fotót vettem elő és azt lefirkáltam. Ez volt az első zsidó temető… kvázi tökéletesen véletlenül, semmiféle ideológiai vagy egyéb szándék nem volt benne. Ha pontos akarok lenni, akkor később se. És ez figyelmeztetés is annak, hogy aki társadalmi céllal kezd el, vagy a társadalomnak hátat fordítva kezd el munkát, az eredmény ugyanaz lesz. Egy rétege a képnek sok emberre viszonylag azonosan hat, és akkor beszélhetünk arról, hogy ez a kultúrába beleszívódott és társadalmilag működik a kép. Minden jó kép működik társadalmilag, mindegyiknek van az egyénre és a sok emberre is hatása.
„Minden művészet” – az meg hülyeség. Nem minden művészet. Mindenben… nem mindenben, de a legtöbb dologban van valamilyen érték, alkalmasint lehet benne vizuális érték, amikor már ide passzítjuk; de ez áldemokrácia, az értékek összemosása.
Válasszuk szét a fontos dolgokat, a közéleti dolgokat és a politikát. Az nem feltétlenül azonos. Ami engem megüt, vagy ami érdekel, vagy fontos dolog Budapesten, Magyarországon, netán Európában - odáig nem látok át -, arról esetleg írok, ha van valami gondolatom, de a politika egy nagyon szűk mezeje az életnek a fogalmaim szerint, azzal nagyon ritkán foglalkozom.
Esetleg visszatérve, hogy társadalmi, vagy teljesen bezártan szuverén a képzőművészet… erről valami eszembe jut. Semmi részletet nem tudok, de azt hiszem a történet hiteles. Valamelyik pápa a középkor vége felé..., szóval két teológiai iskola vitatkozott valamin viharosan -- hívők, két szerzetesrend talán, vagy két teológiai iskola --, és nem tudtak megállapodni, és elmentek a pápához, hogy döntsön. Mai napig az istenhívőknek ez az egyik alapkonfliktusa, amit nehéz megérteni, egyáltalán értelmezni, befogadni… az egyik azt mondja: minden a kegyelem. Én annyi vagyok, amennyit kapok. A másik pedig azt mondja: igen, de rám van bízva ez a feladat, tehát minden az akarat, az, amit én ebből produkálok. „Kedves pápa: döntsél”. És a pápa azt mondta, hogy mind a kettőtöknek igaza van, avval a feltétellel, hogy a másikat nem negligálja. Tehát. Természetesen a képzőművészet is egyszerre társadalmi, és egyszerre a legsúlyosabban személyes jelentőségű is, hogy hol csúszkál egymásba, hogy hol válik markánsabban szét, ez pl. még a szándéktól is független. Olyannyira, hogy nemhogy célom nincsen, de a képet soha nem látom 5 percre előre. Nincs egy vízióm, hogy hova akarok eljutni, hanem én megyek és aztán találok valamit. Hogy ha az okker mellé egy másik szürkét teszek, akkor az jobb lesz. Szóval én teljesen gyerekes módszerrel-, ideológiáról messzemenően nincs szó.
Ezt tudjuk, Klee is-, mindenki megmondta, hogy itt nekem nem kell se okosnak lenni, se intellektuálisnak, se célirányosnak, én valamit közvetítek, az un. tudatalattiból, ami bennem van, egy személyes gazdagság, egy történelmi és személyes tapasztalat, meg egy személyes tehetség, és azt közvetítem valamivé, ami már megint nem én vagyok. Ami az én esetemben praktikusan véletlenül született meg, mert nálam millió véletlenből áll össze egy jó kép.
69-ben festettem meg az első valamennyire értékelhető képemet, 74-ben már a Fényes Adolf termet megkaptam, rá öt évre, ahol végig nonfiguratív képeket állítottak ki. Sajnos senki nem üldözött… Nem volt érdekes. Érdekes volt 7 ember, akire baromira figyelt a másik 7 ember a pártközpontban. Ezek egymásra baromira figyeltek, és egyébként senkit nem érdekelt ennek a hét embernek az ügye, akik szurkálták a fölső hét embert alulról, politikailag.
A képzőművészek oktatása az két szint, azt hiszem. Az egyik, amit a Domanovszky Endre is mondott, vagy többen, hogy észrevenni a hallgatónál, hogyha túl sok időt tölt el egy tévúton, onnét figyelemmel lenni rá, arra figyelmeztetni. Azt hiszem ez az egyik funkció. A másik funkció pedig, amiért ott is hagytam ezt a tanítást nagyon hamar, mert ennek így, ilyen formában nem volt értelme, nem működött, nem kapott teret-, hogy beszélgetni az életről. De arról, hogy a nagymamám, meg arról, hogy tavaly a Tátrában…, ha evvel tanítok. Tehát a világképüket nyitni, és esetleg abban finoman mégiscsak korrigálni, vagy más szóval, manipulálni.
Nincsenek országos kiállítások. Minden igazgatónak megmondtam a Műcsarnokban, hogy legyen újra, kétévenként, ahol át lehet tekinteni a mezőnyt. Fogalmam sincs a nálam fiatalabb generációkról, mert ugyan kapok naponta három kiállítás-meghívót, amire nem megyek el, és sose tudom meg, hogy micsoda. Nem ismerek senkit. Elmegyek arra, amiről tudom, hogy jó, ami elég ritka. Megnéztem fegyelemből a Derkovits ösztöndíjasok kiállítását, amit láttam, az nekem tökéletesen idegen és nekem semmit nem mond. Na de másnak mondhat. És egyébként van itt egy nagyon…, egy szörnyű igazság: hogyha 20 évig csak ez lesz, akkor mindenki csak ezt fogja fogyasztani, és ebből megtalálja magának a valódi értéket. Ugyanis… egyébként mindig vannak tehetséges emberek, mindig vannak tehetséges mondanivalók, a leghülyébb körülmények között is. Mao Ce-tung, ahol kultúrforradalom, a Mao kultúratiltás korszakában is, nyilván. Az embernek értékre van szüksége, és megkeresi azt a helyet, ahonnét ezt fogyasztani tudja. Egyébként és tulajdonképpen akkor az egész problémával egy bukfencet hányva: mindegy, mert van, aki a katarzist-, azt, hogy változtasd meg az életed és legyél jobb-, azt egy Hármashatár-hegyi sörözésnél találja meg.
Azt tudom, hogy a Klee Seafahrer-nek, a Szindbád képnek nagyon fontos hatása volt rám. Az életről, mint olyanról beszélt, és én AZ élettel, mint olyannal direktben nem foglalkozom, de használom ezt a szintjét a gondolkodának, látensen és spontán, tehát ő beleszól az életembe, beleszól a társadalmi működésembe. Mindenbe beleszól valamilyen szinten. Hogyha valaki közvetlen feladatának érzi, hogy amellett, hogy fest, még szónokoljon is, ez is egy alternatíva. Én akkor inkább verset olvasok.
Hogy mi a művészet? Egy eszköz az élethez. Egy, a sok közül. Alternatív eszköz. Én abból ebédelek meg, más abból jól érzi magát. Öt percre, vagy szerencsés esetben hosszabban.